Öhmmmm....

Öööö... Sziasztok...

Azt a kutya meg a macska rúgja meg, nem semmi ideje még csak fel se néztem az oldalra, és most mégis ide kerültem. És nem csak ide kerültem, de még írok is valamit... Na jó, gyűrközzünk neki!

Tudtátok, hogy az USÁból 14 állandó olvasónk van? Ami azért szerintem tök jó, ha csak egy kis twilightos blogról van szó, amin ráadásul saját készítésű fanfic van. És ez tényleg nem az, aki jön beírni a chatbe... Ezek olvasók! Persze sokkal több olvasónk van itt Magyarországon. Románia a második majd jön Ukrajna és Szlovákia meg Ausztria is ott van valahol, szóval a környező országok.

Oroszországból csak ebben a hónapban (vagyis a múlt hónapban, áprilisban) 27 emberke kattintott a blogunk címére. Azt nem tudom, hogy olvasott-e...

Meg tudom mondani, hogy 238 emberből 183 windows operációs rendszert használ a blog megjelenítésére, és ebből 113-an biztos, hogy a firefox böngészőt részesítik előnyben, a második helyen meg az opera áll, kábé 63 emberrel, és csak azután jön a chrome. Ami azért elég furcsa, ha jobban belegondoltok, és azt hittem a google chrome népszerűbb, mint az opera, de ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam a statisztikát?

Azt is meg tudom mondani, hogy a tegnapi nap 28 ember klikkelt az iccsinee.blogspot.hura, ami azért nagyon érdekes, és döbbenetes is volt, amikor észrevettem, mert ez azt jelenti, hogy 28 valaki kint a nagy világban rengeteg, rengeteg sok hét kihagyás után is feljött a lapra, és megnézte, hogy van-e friss. HIHETETLEN! Sőt majdnem elképesztő, de komolyan!

Ebben a pillanatban is az oldalon 3 ember tartózkodik, méghozzá magyarországi székhellyel.

És, hogy mit nem tudok megmondani nektek?

Nos azt, hogy miért nincsen friss... Komolyan mondom, hogy nagyon sokszor leültem, hogy na most csak azért is befejezem a történetet, mert én is tudni akarom, hogy milyen a vége! Jó nekem van egy fejezettervem, meg könyörgöm, ez iccsinee, semmi megdöbbentő nem lesz a végében, na de az, ahogy meg lesz írva, meg, hoyg miként történik meg az engem is érdekelne. És csak akkor tudhatnám meg, ha végre leraknám a valagamat a székre egy teljes napra, és csak kopogtatnám a billentyűket.

Én megpróbáltam, de komolyan. És még most is próbálom.

Erősen próbálok inspirációkat szerezni. Példának okáért újranéztem az egész Twilight-sagát. De a várt hatás elmaradt, mert a kezdeti nemtetszésemet, és kuncogásomat hangos vihogás és Úristenezés váltotta fel kábé fél óra alatt, szóval ahelyett, hogy valami kis csírája keletkezett volna a vágynak, hogy befejezzem a történeteimet, csak még jobban  elhidegültem tőlük, hisz a karakterek a filmekben messzemenően elnagyoltak, sterilek és igen még értelmetlenek is nagyon sok szempontból.

Szóval nem tudtak megfogni és rávenni végre a cselekvésre.

Aztán ma valahogy feltévedtem a blogra, mert miért ne? Elvégre hónapok óta nem jártam itt. És megnéztem a statisztikát, és ezeket a döbbenetes adatokat találtam.

A kitartást mellettünk és a történetek mellett. Azt a vágyat, ami bennetek keletkezett, hogy végre ne csak lógjon a történet. És érzem, hogy írnom kell. Be kell fejeznem nektek a történetet!

És komolyan mondom, hogy be akarom fejezni!

De a segítségeteket kell kérnem. Megértettem, hogy nem fog a könyv vagy a film sokszori elolvasása vagy megnézése arra sarkallni, hogy befejezzem a ficet, mert a karaktereim messze nem Bella és Edward személyiségjegyeit viseli. Hiába az a nevük, de nem ők azok... Értelmes ez az egész, vagy csak nekem érthető?

Szóval kérlek segítsetek befejezni a történetet! Nem azt mondom, hogy írjátok meg helyettem, mert be szeretném nektek fejezni; hanem azt, hogy segítsetek nekem megírni! Annyit segített az, hogy csak láttam mennyien visszatértek folyamatosan és nézitek van-e friss.

Épp ezért szeretném, ha e-maileket küldenétek nekem... nekünk. És, hogy mi legyen benne? Tök mindegy!

Meséljétek el egy napotokat, vagy egy szuper könyvélményeteket, vagy, hogy ki nézi még a Queer as folkot rajtam kívül és ki szerint szemétség a pápától, hogy a melegek nem házasodhatnak! (Na igen, ezt az oldalamat még nem ismeritek azt hiszem... Legyen annyi elég körítésnek, hogy odavagyok a melegekért, de nem azért, mert én is az vagyok, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy a szerelem az szerelem, a család az család a nemi szerveket meg csak kiegészítőnek adta az Isten...)

Ihletet kérek tőletek, és ha csak attól ilyen szöveget nyomok le 20 perc alatt, hogy megláttam hányan néztetek fel az oldalra tegnap, akkor el se tudom képzelni mennyit fog segíteni egy-egy e-mail.

Persze nem ígérem, hogy holnap már fent lesz az új fejezet. De minden megteszek a leghamarabbi folytatásért!

Szóval e-mailezésre fel, annak, akinek van kedve!:)

Adjatok nekem inspirációt, és akaratot, elég erőt és kitartást!

Puszil mindenkit: Nee^^

U.I.:iccsinee@gmail.com...;)

Oh LaLaLa...

Sziasztok Mindenki!

Na nem is tudom, hogy hol kezdjem...

Elkezdjem egyáltalán? Van olyan, akit érdekel? Fontos egyáltalán vagy csak értelmetlen idióta fecsegés, amivel azt próbálom leplezni mennyire is szégyellem magam az eltűnésemért, és a tényért, hogy ez még mindig nem a jól megérdemelt fejezetetek, hanem csak egy kis baromság, amit már muszáj megírni, mert valami förtelmes az egész, ahogy van...

Na jó, kezdem az elejéről.

Az elmúlt X hónapban nem egy akadályozó tényező közém és a meg nem írt fejezetek közé állt. De ne aggódjatok a történetet be óhajtjuk fejezni, de hogy mikor azt ne kérdezzétek, mert halvány lila gőzöm sincs. Így sajnos nem tudom mondani, hogy na ekkor és ekkor ebben az időpontban nézz fel, mert akkor friss lesz. Sajnos ilyen szempontból szörnyeteg vagyok, ráadásul be se tudom tartani a határidőket. (Ezért nem lennék jó író... És aki meg óhajtja fojtogatni Nee-t, még ha csak virtuálisan is, annak ajánlom az e-mailen keresztüli zaklatást, attól általában elég rosszul szoktam érezni magam...)

Na de a legnagyobb akadályozó tényező, ami miatt egyszerűen nem készülnek a fejezetek az az, hogy sajnos engem már nem inspirál a Twilight-széria. Bocsánat, de ez van. A két karakter már messze nem annyira érdekes és használható mint pár évvel ezelőtt, és már egy cseppet unalmasak is. Ha jól megnézitek a karaktereket, akkor igazából nem is hasonlítanak az igazi Edwardra és Bellára, simán lehetne egy Rose Emmett történet is, csak akkor még több dolgot kéne megváltoztatni. Na mindegy.

Akadályozó tényező numero kettő:

Már megint Franciaországban vagyok, és előtte készülődtem vagy egy hónapon át, mert bizony sok mindent el kellett intézni... De nem is traktállak vele titeket, épp elég volt nekem vele foglalkozni, és baromira elegem is van belőle, bár most nagyon örülök, hogy megint itt lehetek, ahol most vagyok.:)

 Akadályozó tényező numero három: (Amit kicsit nehéz elmondani)

Igen, a saját könyvemen dolgozom, és elég sok időmet elveszi, ráadásul minden gondolatomat ez köti le. Már két és fél éve ezzel foglalkozom, és szép lassan testet ölt, szóval egyre többet foglalkozom vele, vagyis semmire nincs időm. Bár per pillanat még a könyvemre sem, mert dolgozom, de mint említettem ez bonyolult, szóval hagyjuk is.

A könyvet egyébként csak a saját szórakoztatásomra írom, szóval nem hinném, hogy valaha találkoztok majd vele.:) Kivéve, ha csoda történik, de az úgyse fog megtörténni...XD

Szóval felesleges mentegetőzésemet olvashattátok, és legközelebb a fejezetet hozom.:)

(Nem, nem tudom mikor...)

Rongybaba - 17. fejezet

17. fejezet

Bella szerette a filozófiát.

Egészen addig, amíg csak elméleti szinten kellett valamit megtervezni, elgondolni, végrehajtani, addig ő teljesen boldog volt. Szerette elhitetni magával, hogy ez így teljesen és tökéletesen megfelelő. Hogy ennél remekebb dolog nincs is a világon, minthogy minden egyes esemény, érzelem, cselekvés a fejében játszódik le, és nem teljesül a valóságban.

Magát a gondolkodást szerette, és mivel szeretett minden racionálisan látni, ezért el sem tudta képzelni, hogy a tökéletesen és minden kétséget kizáróan működő elmélet helyére miért is lép néha, vagy nem is olyan néha az érzelmi hülyeség.

De igazából teljesen tisztába volt azzal, hogy ő se egy tökéletesen racionális lény. Tudta, hogy sokkal inkább emocionálisnak mondható, mert túl hamar kapta fel a vizet egyes dolgokon, és túlságosan másképp értelmezett másokat.

De ez is csak azóta volt, hogy a család belépett az életébe, hogy Edward elvette, és minden egyes apróságon összevesztek. Előtte a Volturiban ő volt a jéghercegnő. Az, aki semmit nem csinált meg, csak akkor, ha megmondták az értelmét, ha elmagyarázták, hogy miért kell. Logikusan mindent meg lehetett magyarázni. Logikusan elfogadható az emberölés, és ésszerű egyes családok összeboronálása. Mert mindegyiknek van egy oldala, ahonnan nézve teljesen racionális.

Persze Bella tudta, hogy a filozófia számára sokkal inkább egy golyóálló mellény, vagy egy mentsvár. Egy olyan dolog, amivel meg tudott magyarázni mindent, amit nem tudott; amit az érzelmi intelligenciája hiánya miatt nem értett meg.

Bella, ha csak egyetlen másodpercig is, de a Volturi palotában lévő könyvtárra gondolt. Külön filozófia részleggel és vagy ötszáz könyvvel. A könyvekre gondolt, amit darabonként vagy ötször elolvasott.

És valamiért most hiányozni kezdett neki a sok sárgás lap ami mindig magyarázatot adott arra, hogy mit gondol, vagy legalább arra, hogy mit kéne gondolnia.

Ott egyszerű volt a helyzet. Mindenre volt magyarázat, mindennek volt egy útmutatója, és tudta, hogy hogy kell viselkedni. Főleg azért, mert mások már megélték, és ezt leírták, így tudta, hogy mit nem szabad csinálnia, és mit kell mondania.

Aztán hőn szeretett könyvei hirtelen cserben hagyták.

Egyik sem mondta meg, hogy mi a teendő akkor, ha a vezető vámpírcsalád egyik tagját hozzákényszerítik egy másik vámpírcsalád tagjához. Egyikben sem volt semmilyen tanács, észrevétel, vagy figyelmeztetés. Bella csalódott a könyveiben. Nem mondták meg, mit kell tennie, ezért nem az esze szerint cselekedett.

Egyszerűen hagyta, hogy az érzelmei irányítsanak, hogy a bimbózó ellenszenv kinője magát utálattá, és, hogy utána gyűlölet legyen belőle. Utána meg valami elképesztő, amire még szavakat sem talált, és nem volt benne biztos, hogy a filozófiakönyvei erre magyarázatot adnának.

Pedig a könyvei elmondták mi a család, a barátság, a szerelem. Meséltek a napfelkeltéről, és a Holdról. A színek illatáról, a hangok mélységéről és az elmúlás fájdalmáról. Elmesélték az érzelmek kuszaságát, a tekintet fontosságát.

Mindenről meséltek, és Bella mindet megtanulta, hogy tudja mikor mit kell éreznie.

És most úgy érezte egyetlen egy definíció vagy magyarázat sem lenne megfelelő arra, hogy leírja a kapcsolatát Edwarddal. Semelyik nem jó, mind elhasznált, és egyik sem valódi.

Hiába bízott a könyveibe, egyik sem tudta megmondani, hogy most mit érez. Egyik sem segített neki.

- Nyugi, nem fognak bántani! - mondta Edward mosolyogva, amikor feltűnt neki, hogy Bella már egy jó ideje egy helyben áll, és nem halad vele együtt.

- Abban én nem lennék olyan biztos – motyogta Bella, majd tett egy lépést Edward felé. - Utoljára, amikor láttak, éppen megpróbáltalak felgyújtani. Szerintem nem nagyon kedvelnek.

- Mert nem ismernek – mondta Edward, majd megelégelve, hogy Bella nem halad visszament hozzá, és a derekára rakta a kezét.

- Te sem ismersz teljesen.

- De eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem fogsz felgyújtani. Az csak a pillanat hevében történt. - Edward magához húzta Bellát, majd megindult vele a bejárati ajtóhoz.

Olyan szívesen megnézte volna, hogy most Bella mire gondol. Hogy miért aggódik ennyire, hogy miért nem akarja látni a többieket. A viszontlátás örömét, valami furcsa felhő lepte el, és még maga előtt sem tudta tagadni, hogy aggódott Belláért. Miért fél a családjától? Már találkoztak!

Ha csak egy kicsit is megnézhetné, hogy mire gondol most a felesége, akkor talán megnyugodna, és azt is tudná, hogy mit mondjon Bellának, hogy ne aggódjon.

Akaratlanul jutott eszébe, hogy egészen úgy viselkedik a felesége, mint egy tini, akit először mutatnak be a barátja családjának. Csakhogy ő a férje. És már a családját is ismeri, szóval tényleg nem értette Bellát.

Ha csak egy kicsit is hallhatná a gondolatait, akkor jobban megértené. De a felesége sokkal hamarabb megtiltotta neki a gondolatolvasást, minthogy érdekelni kezdte volna, hogy mi is van a fejében.

Edwardnak rá kellett jönnie, hogy nem sok mindent tud Belláról. Vagyis ez így nem volt igaz, mert sokat tudott róla. Az elmúlt két hónapban mást se csináltak csak beszélgettek. De a gondolatait valahogy soha nem hallotta. Persze csak azért nem, mert tudta, hogy Bella nem örülne neki, ha újra hallaná.

Edward összeráncolta a szemöldökét, miközben lassan lépdelt a veranda felé.

Nem hallgatta Bella gondolatait, mert a felesége megkérte rá. De talán más is volt ott, mint egy egyszerű lojalitás. Félt, hogy megint olyan dolgokat látna, amiket nem akart. Félt attól, hogy olyat tudna meg, amit Bella nem akar vele megosztani. Félt a felesége múltjától, és félt Bella reakciójától is, ha megtudja mit csinált.

És ennek ellenére semmire nem vágyott jobban, mint mindent tudni a feleségéről.

- Edward! - lengette meg Bella a kezét férje előtt.

- Mi az? - kérdezte a másik, majd pislogott egy nagyot.

- Kérdeztem valamit – mondta Bella, és kicsit felvonta a szemöldökét. Edward általában csak akkor bambul el ennyire, ha éppen valamire nagyon odafigyel. Sokszor látta ezt az arckifejezését vadászat közben, miközben beszélgettek, vagy mikor éppen nem.

De most nem beszélgettek, csak haladtak némán.

- Mire gondoltál? - kérdezte Bella, valami furcsa keverékkel a hangjában. A helyzet egyszerre volt mulatságos, idegesítő és dühítő. És talán még meg is ijedt egy kicsit, hogy Edward belemászott a gondolataiba. Mi mást hallgatott volna ennyire odafigyelve?

Edward megtorpant, majd megragadta Bella mindkét kezét, és szembe fordult a feleségével.

- Egy gyors őszinteségi roham? - kérdezte Edward, és kicsit elmosolyodott.

- Egy micsoda?

- Én elmondom, ha te elmondod, de szigorúan őszintén. Még van egy percünk mire ideérnek.

- Ilyet még soha nem csináltál... - mondta Bella kis kétkedéssel a hangjában.

- Na és? Most csináljuk! Én csak tudni akarom, hogy mire gondolsz, és éppen azon voltam, hogy belemászok a fejedbe az engedélyed nélkül, de végül meggondoltam magam. Hát te? - hadarta gyorsan Edward, majd elengedte Bellát, és kezeit maga mellé ejtette.

Bella ha csak egy pillanatig is, de örömet érzett. És meg is könnyebbült, hogy a férje betartotta az ígéretét.

- Talán csak nem akarok a családoddal együtt lenni – mondta Bella, majd lehajtotta a fejét.

Edward erre a mondatra keresztbe fonta a karját. Kicsit becsapva érezte magát, és nem értette, hogy Bella miért mond ilyet. A családja nagyon is... megértő, és befogadó.

- A Volturi még nagyobb család mint a miénk.

- Nem ugyanolyan a két család, Edward! - mondta hirtelen Bella és felkapta a fejét. Amikor látta, hogy Edward kicsit mérgesen nézett rá, mintegy magyarázatként hozzá tette: - Ti sokkal közvetlenebbek vagytok. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de ittlétem első hetét azzal töltöttem, hogy a szobád plafonjának a repedéseit számoltam.

- Szeretni fognak – mondta Edward, majdnem megenyhülve, de még egy kis éllel a hangjában.

Tulajdonképpen megértette Bellát. Biztos furcsa az egész, és főleg most, hogy nem ordítoznak egymással még különösebb lesz az egész. Elmesélte. Bella elmesélte, hogy leginkább a szobájában ült egyedül, és az egyedüli szociális esemény az étkezés volt.

Így most biztos furcsa a zajos, hangos, és állandóan beszélgető család.

- Nem tudhatod – mondta Bella, majd kifújta a rég bent tartott levegőt.

- Én is egészen kedvellek – mondta Edward, majd féloldalas mosolyra húzta ajkait, és gyorsan átölelte Bellát.

Csak egy gyors, és megnyugtató ölelést akart, de nem számolt azzal a hevességgel, amivel Bella kapaszkodott a nyakába. Úgy szorította, mintha az élete múlt volna rajta. Így ő is szorosabbra fűzte az ölelést, és tartotta Bellát, mert tudta, hogy most szüksége van rá. Most kell valaki, akire támaszkodhat.

Csak álltak, és ölelték egymást, hiába hallották, hogy három kocsi leparkol, majd több ajtó kinyílik. Odakint beszélgettek, nevettek, majd lépteket hallottak, majd egy ajtónyitást.

- Na tudtam én, hogy csak szexuális feszültségről van szó!- röhögött fel egy pillanat döbbenet után egy öblös férfihang, majd amilyen elánnal bejött, úgy ki is ment.

- Minden oké? - kérdezte gyorsan Edward Bella fülébe suttogva.

- Minden oké – mondta Bella, majd elengedte a férjét, és lassan elindultak kifelé. Akkor ennyi volt a magány, és a nyugalom. Mert Bella, ha valamiben, akkor abban biztos volt, hogy mostantól egy perc nyugtuk nem lesz.

- Inkább menjünk még egy kört, ezek mellett nem fogjuk kibírni! - kiáltott Emmett a verandáról a többiek felé.

- Nem vagy vicces, Emmett! - szólt vissza egy bosszús, csilingelő női hang, akit Bella Alice-nek tulajdonított.

- Még mindig veszekednek? - kérdezte Rose, majd apró kis tűsarkak kopogtak fel a lépcsőn. - Nem hallom, hogy vitáznának – tette még hozzá, és tovább haladt felfelé.

- Mert kinyírták egymást, annyira vitáztak – mondta Emmett.

Bella kiért a verandára, és éppen azt látta, amire számított. Egy minikáoszt Cullen módra. Csomagok voltak mindenhol, a kocsik ajtaja nyitva, az egyiknél Esme és Carlisle állt csendesen beszélgetve, a másiknál meg Alice éppen kiabált a bent ülő Jaspernek.

- Ennek mi is az értelme? - kérdezte meg Edward, amikor Emmett mellé ért.

- Majd mindjárt meglátod, öcsi! - mondta, majd Edwardra kacsintott. - Egyébként, húgom, baromi jó ez a ruha rajtad! - mondta Bellára kacsintva.

- Mert Dior. És mert az enyém – mondta Rose, majd egy gyilkos pillantással illette Bellát.

- Nem volt ruhája – mondta Edward védelmezőn, majd átkarolta Bella derekát.

Emmett csak vigyorgott, Rose meg elkerekedett szemmel nézte Edward kezét, ahogy Bellát ölelte.

- Mi van? - kérdezte Rose és hitetlenkedve fordult Emmett, majd Edward felé. Aztán tekintete visszasiklott Edward kezére. De nem képzelte. Bella arcára nézett, hogy vajon tisztában van-e azzal, hogy éppen az öleli, akit olyan szívesen megölt volna, de a nő csak nyugodtan állt, mosolytalanul, majd alig észrevehetően Edward felé mozdult.

- Látod?! Nem veszekednek, a fenébe, Jasper! - Alice hangos kiabálása törte meg a csendet, mire mindenki odanézett, és az apró termetű lány még mindig egy kocsiajtót szorongatva kiabált a bent ülővel, és vadul intett a veranda felé, ahol tényleg ott állt Edward és Bella, és tényleg nem veszekedtek. - Nem igaz, hogy ilyen vagy, a fenébe!

- Nem akarok oda bemenni! - mondta Jasper, de azért kiszállt a kocsiból, hogy ő is lássa azt a valamit, amit már mindenki más.

- Úgy viselkedsz mint egy gyerek!

- Lehet, de te nem érzed, amit én! Ez rosszabb, mint egy... - Jasper elmerengett, de a tekintetét még mindig Alice-en tartotta. - Nem. Még csak hasonlatot sem tudok rá mondani! Azok ketten ott bent – intett vakon a ház felé -, mindennél rosszabbak!

- Nem lesz semmi baj – mondta Alice most már nyugodtabb hangon.

- Nem tudhatod!

- Fogadjunk? - kérdezte Alice hamiskás mosollyal a szája szélén.

Erre Jasper is elmosolyodott, majd a további veszekedés helyett magához húzta Alice-t, és szorosan megölelte. Csak egy pillanatig tartott, de az is megnyugtathatta Jaspert, mert felnézett a verandára.

Bella talán még a szót sem találta, ami megfelelő lett volna Jasper állapotára. Nagyon is hasonlított a Rose-éra, de talán még mélyebb volt. Szeme szinte pingpongot játszott miközben Edward és Bella arca, na meg Edward keze között cikázott. Utána leállt, és mereven nézte Edwardot.

Bellának átfutott az agyán, hogy talán épp most elemzi az érzelmeket, de nem volt benne biztos, hogy ilyen távolságból is működik Jasper képessége. Csak felnézett Edwardra, de férje is épp olyan mereven nézte Jaspert, ahogy ő Edwardot. Mire visszanézett Jasperre már a fiú az ő arcát nézte meredten. Talán mégis működik az az egész érzelem meghatározó dolog - futott át Bella fején, amikor megint visszanézett Edwardra, akinek az arckifejezése teljes döbbenetet tükrözött.

Igazán kíváncsi lett volna, hogy mit hallott Jasper agyában. És ha Edward hallotta, akkor ő is hallhatja valamikor, nem? Majdnem irigy lett Edward képességére, mert most olyan dolgokat tudhat meg, amit ő talán soha. De talán ráveheti valahogy Jaspert, hogy mondja el, mit érzett, amikor őket elemezte.

Mert már abban biztos volt, hogy éppen az érzelmeiket azonosította, ki tudja sikerrel-e.

- Befejeztétek a szemezést? - kérdezte Bella, majd megbökte Edward oldalát.

- És még viccel is! - nevetett fel Emmett, majd Bella felé lépett. - Mennyire lehet téged megölelni, húgi? Nem fogsz nekem esni a kis labdáiddal? - kérdezte még mindig fülig érő mosollyal.

- Megölelni? - kérdezte Bella, mintha nem is tudná mit jelent a szó. Szemöldökét kecses ívben felhúzta, és egy apró mosoly kúszott az ajkaira. Igazán kíváncsi lett volna, hogy most miért is akarja Emmett megölelni.

- Tudod az a dolog, amit Edwarddal műveltetek odabent – mondta Emmett, és a ház felé intett. - Csak a szexes részt mellőzzük belőle, mert Rosalie nem nagyon örülne neki – mondta hangosan suttogva, hogy biztos mindenki meghallja.

- Öh... oké – mondta Bella, majd kicsit elhúzódott Edwardtól.

Úgy vette észre az ölelgetés valami hagyomány a Cullen családban, szóval inkább hagyta a dolgot. Inkább sodródott az árral, és hagyta, hogy vigye.

Azt hitte, csak gyorsan magához húzza, majd elengedi, de Emmett felkapta, és megpörgette, majd visszarakta oda, ahol volt.

Bella egy kicsi kényelmetlenül érezte magát. Nem értette, hogy ennek mi értelme volt, hogy miért volt jó Emmettnek, hogy miért volt szükséges. De végül is elfogadta. Szépen visszaállt oda, ahol volt, majd örömmel vette, hogy Edward keze is visszakerül oda, ahol volt.

- Majd megszokod, húgi. Én mindenkit emelgetek – mondta Emmett, majd elfordult, és lenézett a többiekre.

- Nekem volt igazam, kérem a pénzem! - kiáltott, majd a verandán átlendülve elegánsan landolt Jasper előtt.

- Nem mentetek el vásárolni Bellának? - kérdezte Rose még mindig egy kicsit haragosan szemlélve Bella ruháját.

- Minek, amikor itt három gardrób van tele női ruhákkal? - tette fel a kérdést Edward, csak azért, hogy Rosalie felhúzott szemöldökkel rá emelje tekintetét, és úgy nézzen Edwardra, mintha az idióta lenne.

- Csak, Edward – mondta nyomatékosan Rose, majd megcsóválta a fejét, és kecsesen belibbent a házba.

- Gyere már csomagokat cipelni, Edward!- kiáltott föl Emmett, és négy bőrönddel a kezében megindult a ház felé. - A lányok már megint vásároltak – tette hozzá panaszkodva.

- Menjek én is? - kérdezte Bella, ahogy Edward elfordult tőle.

- Nem kell – mondta Edward mosolyogva, majd homlokon puszilta Bellát.

- Voáo! - Bella nem nagyon tudta eldönteni, hogy ezt ki mondta, de Alice mosolyát, és Jasper döbbent és zavarodott szemöldökráncolását látva leginkább a fiúra tippelt.

- Inkább menj be Rose-hoz – mondta Edward, majd elindult lefelé a lépcsőkön.

Bella nagy levegőt vett, majd elindult befelé a házba. Próbált valami teljesen más dologra gondolni, elterelni a figyelmét, de nagyon is kellemetlenül érezte magát.

Edwarddal még ki is volt békülve, sőt... kedvelte. De együtt töltötték az elmúlt két hónapot szó szerint bezárva, így őt ismerte. És különben is a férje volt. Mellette már kényelmesen is érezte magát, de a többiek egyelőre még egy nagy kérdőjelet alkottak. Fogalma sem volt, hogy miről kéne beszélgetniük, hogy mit kéne kérdeznie. Hogy mit nem szabad, és, hogy hogy viselkedjen a többiekkel.

Rosalie a nappali előtt állt és a felújított konyhát nézte. Amint meghallotta Bella lépteit felé fordult.

- Ez nem ugyanaz a konyhabútor – mondta, majd inkább a nappali felé lépdelt, és elfoglalta a helyét. Bellának meg akaratlanul jutott eszébe, hogy a legelső estéjén is ott ült. Szóval mindenkinek megvan az állandó helye. Bella inkább ezt megjegyezte, nem akarta, hogy ebből később probléma legyen.

- A régit már nem gyártják – mondta, és ő is átsétált a kanapékhoz, de nem ült le.

Neki igazából nem volt meg a helye, így inkább csak várt, hogy a többit is betöltsék a Cullenek.

Csend telepedett kettejük közé, de ez nem a megnyugtató csönd volt, amit Bella szinte már szeretett közte és Edward között. Zavarba ejtő volt az egész, és csak még kínosabbá tette a tény, hogy Bellán Rose ruhája volt, és a lány nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a szemöldökét felhúzva kicsit dühösen nézzen rá.

- Miért borostyán a szemed? - kérdezte hirtelen Rose, ahogy Bella arcát kémlelte. - Két hónap alatt teljesen be kellett volna barnulnia.

Bella lehajtotta a fejét, és a ruha zsebébe rejtette mindkét kezét. Pedig erre a kérdésre is számított, de valahogy nehezére esett erről pont Rose-zal beszélgetni.

Bella dühös lett. Dühös magára, amiért úgy viselkedik, mint, aki még életében nem beszélgetett senkivel, és dühös Rose-ra, amiért a bájcsevejt is kihagyta az egész beszélgetésből.

- Volt egy kis balesetem – mondta Bella, majd felemelte a fejét, és izzó tekintettel meredt Rose-ra. - De nem nagyon tartozik rád – tette hozzá, majd zsebéből elővéve kezeit összefonta a mellkasán.

Nem tudta eldönteni, hogy most szimpatikus-e neki Rosalie vagy sem. Igazából a családdal szemben is érdekesek voltak az érzelmei, és egyiket sem tudta meghatározni.

- Aro? - kérdezte Rose halkan, és mégis számon kérően.

- Nem fogja megtudni – mondta Bella, majd megkönnyebbült, amikor Emmett belépett a csomagokkal.

- Ezért harcoltátok ki az egyenjogúságot, hogy utána hagyjátok a pasikat cipekedni? - kérdezte, majd ledobta mind a négy csomagot. - Ennyit rólatok, drága feministák! - mondta, majd megindult Rose felé.

- Soha nem mondtam, hogy feminista vagyok – mondta Rose, és Emmettre mosolygott.

- Ezt akkor is hangoztasd, édesem, amikor meg kell szerelni a BMW-t! - mondta Emmett majd lehuppant a felesége mellé.

- Szerintem egészen jó eredményeket értek el. Sőt, mondhatni kiemelkedőket. - Esme lágy hangja egyre közelebb kúszott, majd teljesen tisztán lehetett hallani. Kezében egy kis sminktáskával, kinyitotta Carlisle előtt az ajtót, majd ő is bejött utána.

- Remélem értékelni fogják a tetteinket – mondta Carlisle, majd ő is lepakolta a csomagjait, és közösen a kanapé felé indultak.

Talán ez valami hagyomány, hogy minden elutazás után kupaktanácsot csinálnak. Bellának igazából már nem tudta, hogy mit is csináljon, mert szépen sorban mindenki beért a lakásba, és mindenki a nappaliba kötött ki. Esme után szinte rögtön Alice szökkent fel a lépcsőkön, majd robbant be a nappaliba.

Utána Edward és Jasper lassan jöttek, és nagyon úgy nézett ki, hogy valamiről beszélgetnek. Bella nem tudta megmondani, hogy vitáztak vagy sem, mert csak Edward beszélt, és azt is olyan gyorsan, és halkan, hogy nem is tudta követni a dolgok folyamát.

Bella ha lehet, akkor még jobban összezavarodott, mert a régi helye, amit még érkezése napján használt elég messze volt Edwardtól, és nem nagyon akart tőle távol kerülni.

Majdnem kinevette magát erre a gondolatra, hogy eddig a látványát sem bírta, most meg nem akar tőle elszakadni... De neki annyira természetes volt, hogy Edwarddal egy széken ülnek, mint a többieknek az, hogy megvan a saját helyük a nappaliban. Valahogy megszokta az egészet, de nem volt biztos benne, hogy ezt a család jelenlétében is szorgalmazni akarják.

Elvégre ők utálják egymást. Legalábbis úgy hagyták itt őket, és talán még mindig ezt várják el egymástól.

A nappali színekkel és hangokkal lett tele, mindenki a helyén volt, és mindenki beszélt. Edward is leült az egyik fotelbe, majd látva Bella kétségbeesett tekintetét, felé nyújtotta a kezét. Bella zavartan elmosolyodott, és hagyta, hogy Edward az ölébe húzza, majd önkényesen elrendezgesse a végtagjait, úgy, ahogy neki tetszett.

Bellát még az sem zavarta, hogy a többiek ezt érdeklődve és csöndben szemlélik, majd amikor Edward végzett, akkor egy puszit nyomott Bella arcára.

- Nos azt már legalább tudjuk, hogy Edward nem meleg – mondta Emmett megtörve a csendet, majd Edward egy gúnyos mosollyal nézett bátyjára.

- Örülök, hogy végre megnyugtathattalak.

- Csak pár évtizedig hagytál kétségek között, öcsém – mondta Emmett, majd lazán hátradőlt.

- Kellemesen telt az elmúlt két hónap? – kérdezte Carlisle majd mosolyogva nézett Edwardra.

- Nem panaszkodunk – mondta Edward, és drámaian felsóhajtott.

- Hát azt elhiszem! - nevetett fel Emmett, majd Rose a férje fejére csapott.

- Ezt meg miért kaptam? - kérdezte Emmett, majd a fejéhez kapott.

- Mert illetlen és tapintatlan vagy – mondta Rose egyszerűen.

- És te így szeretsz, nem? - kérdezett vissza Emmett, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Rose erre csak elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

- Javíthatatlan vagy.

- És ti hol voltatok? - kérdezett vissza Edward, majd hüvelykujja körözni kezdett Bella combján.

- Japánba meg Kínába – mondta Esme teljes nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélne.

Bella kicsit felhúzta a szemöldökét. Ő még soha nem volt külföldön. Csak Volterrába, meg most itt, ahol lakott. A család, meg nyilván elég sokat látott már életében, ha nem mindent.

- Megtanultam a kantoni nyelvjárást – tette hozzá Esme még mindig csevegő hangnemben.

- Mi meg találkoztunk Shinjou Mayuval – mondta Alice teljesen fellelkesülve. - Azt mondta, rólam fogja mintázni a következő mangájának a főszereplőjét.

- Alice, nem szerepelsz már elég könyvben? - kérdezte Edward fáradtan.

- Ez nem könyv, Edward! Ez manga! - mondta Alice, és úgy nézett Edwardra, mint aki éppen valami háborús bűnt követett volna el.

Edward csak elmosolyodott, majd inkább Bellára mosolygott.

Bella meg csak viszonozta a mosolyt, és inkább nem gondolt semmire. Túl fárasztó volt.

- Jaj ez az idill! Hát nem találjátok fantasztikusnak? - kérdezte Emmett, és Edward felé intett.

- Jobb, mint amikor ordítottak egymással – mondta Rose, de a hangjából hallani lehetett, hogy teljesen hidegen hagyja a dolog.

- De mind a kettő megőrjíti Jaspert – mondta Alice, és Bella a hangjából egy minimális aggodalmat vélt kihallani.

- Na jó! Eddig bírtam! - kiáltott föl Jasper, majd felpattant. - Majd jövök, amikor nem taperoljátok egymást, jó?! - És ezzel felviharzott a lépcsőn.

- Azt hiszem jobb lesz, ha után megyek. Ez a nap kicsit betett neki – mondta Alice, elfintorodott, majd ő is felpattant, és felszökellt a lépcsőn.

- Én meg megyek pakolni – mondta Rose, és a csomagok felé vette az irányt. - Emmett!

- Mit is mondtam a feminizmusról? - kérdezte Emmett, de azért felállt.

Bella bár még mindig zavarban volt, és már azt sem értette, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, azért még elfogadta. Ez is egy olyan Cullen-dolog. És mivel ő is Cullen lassan bele kell szoknia.

Felállt Edward öléből, majd várta, hogy a férje is felkeljen.

- Azért örülök, hogy az utunk eredményes volt – mondta Carlisle, ahogy ő is felkelt a helyéről.

- Ha az volt a cél, hogy...

- Igen, az volt a cél – mondta gyorsan Carlisle Edward szavába vágva. - Tudjuk, hogy mi volt a cél.

Carlisle és Esme is elment, Bella meg értetlenül állt a helyzet előtt.

Igazán szerette volna megérteni, hogy miről is szólt ez a pár mondat. Mert hiába gondolta azt, hogy annyi volt a lényeg, hogy ne kiabáljanak egymással állandóan; Carlisle valami másra utalt. Csak Bella nem nagyon tudta, hogy mire.

Megint irigy lett Edwardra, hogy tud olvasni a gondolatok között. Ő is akart, hogy ne érezze magát ennyire kirekesztettnek. Más volt, most az egész, és Bellának nagyon úgy látszott, hogy családon belül megszokott a gondolatokkal kommunikálni. Ő meg nem tud olvasni, és nem akarja, hogy olvassák. Akkor ő ebből egyszerűen majd kimarad.

- Bánt valami? - kérdezte Edward, és kézen fogta Bellát.

- Nem – mondta Bella, és megvonta a vállát. - Csak furcsa – tette hozzá, mert nem akart hazudni.

Edward inkább nem szólt semmit. Ismerte már annyira Bellát, hogy tudja, hamarabb elmondja, mi bántja, ha nem kérdezgeti. Hagyta, hogy Bella akkor kérdezze meg, amit akar, amikor úgy érzi most lehet, és úgy mondja el a dolgokat, ahogy ő szeretné.

- Ti mindig... - kezdte Bella, de megakadt. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ. Vagy talán mégis. - Ti mindig így beszélgettek? - kérdezte végül hadarva mielőtt meggondolta volna magát, és lassan megindultak felfelé.

- Hogy? - kérdezte Edward és értetlenül fordult Bella felé.

- Ők gondolnak, te meg válaszolsz – mondta Bella és tényleg nem értette, hogy Edward erre miért kérdezett rá. Számára annyira egyértelmű volt. - Igen kényelmes életük lehet, mármint a kimondott szó mennyiségét tekintve – mondta és akarata ellenére is kihallatszott a gúny a szavaiból.

- Néha hasznos, bár egyáltalán nem mindennapi. Inkább csak különleges alkalmakra tartogatjuk – mondta Edward, majd elhaladtak Alice és Jasper szobája mellett.

Jasper éppen a CD-k között válogatott vámpírsebességgel, majd amikor megtalálta, amit keresett ugyanolyan gyorsan rakta be a lemezt, majd állította a hangerőt a maximumra. Alice a gardróbban volt, és a szálló ruhákból ítélve éppen szortírozott.

Bella kicsit feljebb húzta a szemöldökét, igazán nem értette, hogy miért kell bömböltetni a hifit, ha a legalacsonyabb hangerőnél is tökéletesen hallhatott volna mindent.

- Így ki tudja zárni azokat az érzelmeket, amik nem az övé. Kicsit könnyebb így neki – mondta Edward Bella fülébe, amikor észrevette felesége értetlen tekintetét.

- Szóval, ha ordít a zene, akkor jobban van.

- Csak a zenére figyel, így a többi érzelem, amit egyébként érzékelne, elhalványul. Ő még nem tudja kikapcsolni az egészet. Amíg emberi véren élt, addig képes volt rá, de a vegetáriánus életmódnak az a hátulütője is megvan, hogy kicsit gyengébbek leszünk. Így újra kell tanulnia a képességét.

Bella csak bólintott, majd inkább haladt tovább Edwarddal.

Kicsit megsajnálta Jaspert. El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet tucatnyi érzelemmel együtt élni a nap huszonnégy órájában. Főleg, hogy ebből elég sok nem is a sajátja.

És mivel Bella a saját érzelmeivel sem volt tisztában nem tudta elképzelni milyen lehetett annyi mindent érezni. És milyen volt, amikor Edwarddal állandóan veszekedtek. Talán meg is érti Jaspert, amiért elment.

- … egyedül csak a tény vigasztal, hogy a többiek ruhatárából is elvett néhány darabot. Na meg az, hogy abból a ruhából vettem egy kéket is, nem csak fehéret. De attól még igazán nem illett volna felvennie a ruhámat.

- De ha neki nincs, neked meg van!

- Akkor is!

- Most mondtad, hogy van egy ugyan olyan!

- Kékben. A kék az nem fehér.

- Istenem, de nem bírlak titeket felfogni! A ruha akkor is csak ruha!

- Nem is várom, hogy megértsd. Sőt! Aggódnék, ha megértenéd, miért olyan nagy dolog, hogy elvette az egyik ruhám! Ti pasik inkább csak törődjetek a pasis dolgokkal. Mint például a fűnyírással...

Bella hirtelen azt sem értette, hogy valaki, aki eddig ennyire zajos házhoz volt szokva, hogy találta meg a helyét a néma csöndben. Bellát igazából zavarta a rengeteg hang a még több mozgás, és az, hogy mindent kristálytisztán hallott.

Még a legfelső emeleten is, ahol Edwarddal közös szobájuk volt ott is mindent hallott.

- Zajos... - mondta egyszerűen, majd levetette magát az ágyra.

- A nagy család átka – mondta Edward, majd féloldalas mosollyal jutalmazta Bellát.

- Vagy a vékony falaké.

- Vagy a szuper hallásé.

Edward is lefeküdt az ágyra, és együtt nézték a plafont.

- Jól leszel? - kérdezte Edward, és a hasára fordult, hogy lássa Bella arcát.

Bella úgy igazából elgondolkodott a kérdésen. Jól lesz? Ennyi mindenkivel, akik ennyire hangosak. Akiknek az az utolsó képük róla, hogy megpróbálja felnyújtani az öccsüket. Hát érdekes lesz, de nagyon is remélte, hogy meg tudja oldani. Végül is meg akarta oldani. A Cullenek lesznek a családja az elkövetkezendő sok száz évben.

- Majd megszokom – mondta Bella határozottan, majd az oldalára fordult.

- Jön valaki vadászni?- kérdezte Jasper, ahogy leeresztette kezéből a könyvet.

- Hétvégén megyünk a hegyekbe, nem? - kérdezte Rose, és Carlisle felé fordult.

- De, de attól még elmehettek most is. Bella, akarsz menni? - kérdezte Carisle egyenesen a lány felé fordulva.

Bella, csak egy pillanatig engedte, hogy a szomj, amit általában elfojtott eluralkodjon rajta. Igen, határozottan menni akart.

- Szerintem igen. Te is jössz? - fordult Edward felé, és reménykedett, hogy a válasz igen lesz.

- Mehetek – mondta Edward egy kis mosoly kíséretében.

- Akkor előrébb is hozhatnánk a hétvégét – mondta Esme, és letette a locsolót a kezéből.

- Alice – motyogta Jasper rémülten, majd felkelt, és a bejárati ajtóhoz ment.

- Baj van – mondta Edward színtelen hangon, és Jasper után ment.

A többiek is egy pillanat alatt pattantak fel, és mentek Edward és Jasper után. Bella igazából nem tudta, mit kéne csinálnia. Lassan ő is felemelkedett, és a többiek után ment. És mi az a baj?

A hangulat egy pillanat alatt lett hétköznapiból valami félelmetes és várakozással teli.

Mindenki kint volt a verandán, Alice meg meredten állt a postaláda mellett.

Bella szinte várta, hogy mindenki nevetni kezdjen. A postaláda az a hatalmas ellenség, akitől most mindenki visszatartja a lélegzetét? Bella elmosolyodott, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát.

Jasper Alice mellé ért, és vállára tette a kezét.

- Semmi baj – suttogta, majd kivett egy levelet a kezéből. Alice azonnal Jasper nyakába borult. Talán egy percig is úgy álltak, mire Alice felkelt, majd a levelet visszavéve elindult a többiek felé.

Bella Edwardra nézett, és szinte várta, hogy végre mindent megmagyarázzon. Elvégre neki tudnia kell.

De Edward arca még félelmetesebb volt, mint a másik kettőé. Rettegés, értetlenség, tanácstalanság, és düh. Bella csak sorakoztatta magában azokat az érzelmeket, amikről olvasott, és most valahogy mind illett Edwardra. Mindegyiket az Edwardénak mondhatta.

Alice lassan jött Edward felé, és Bella észrevette a sárga borítékot.

Aro!

Bella fejében mint egy vészjelző úgy kezdett el villogni a három betű, és hirtelen minden eszébe jutott. Minden, amit leírt, és minden, amit nem mondott el, minden, amit megtett.

Aro úgy tudja, hogy ő és Edward még mindig ki nem állhatják egymást. Aro nem tud semmit az elmúlt két hónapról. Aro semmiről nem tud semmit! Aro nem tudja, hogy egészen kedvelik egymást Edwarddal. Nem tudja!

Hirtelen omlott össze minden, és fel nem fogta, hogy lehetett ennyire feledékeny. Minden eltűnt a szeme elől, amit eddig elképzelt, és egy perc alatt emésztette fel az eddigi világát az az egyetlen levél, és minden, amit jelentett.

Az a levél...

Minden eltűnt egyetlen másodperc alatt. Egy levél, és ő maga felégetett mindent, amit eddig megszerzett. Még nem is ismerte rendesen a családot, de már tudta, hogy elveszítette őket, mert ezt ő csinálta. Miatta van az egész.

Félt.

Egyszerűen és mindent megmagyarázóan félt, hogy ennek itt mind vége, és neki csak ennyi jutott. Ennyit kapott, és nem mehet ez így tovább. Ennyi volt.

Alice Edward elé lépett, és kérdőn nézett rá. Edward kicsit megrázta a fejét majd némán, rutinos mozdulatokkal bontotta fel a levelet. Bella most hirtelen utálni kezdett mindent. Mindent, amit az a levél jelentett, és mindenkit, aki ezt csinálta és kitalálta. Kezdve Aróval és a Volturi palotával egészen a Volturi utolsó őréig, és benne a saját szobájáig. Mindent utált.

Megutálta saját magát, amiért ennyire feledékeny volt. Egyetlen egy apró levéllel ezt megakadályozhatta volna. De nem gondolt rá. Elfelejtette.

A lába magától vitte, és mire észbe kapott, már Edward nyakában csüngött, és olyan szorosan ölelte, ahogy csak tudta.

Fél füllel hallotta, hogy a többiek hangos vitába kezdenek, hogy Edward miért kapta a levelet. Találgattak, majd Bella hallotta, hogy a levél a földre esik, és érezte, hogy Edward átkarolja a derekát.

- … de itt van, hogy Bellával. Nem hinném, hogy azért hív!

- Mi a fenének hívja?

- Lehet, hogy valaki elmondta, hogy Bella megtámadott egy embert.

- Vagy megtudta, hogy nem voltunk itthon. Azért miért büntetnék meg Edwardot?

- Az nem volt az alku része!

- De akkor miért hívják?

A család elhallgatott, és egy emberként nézett Edwardra.

Bella elengedte férjét, majd a szemébe nézett.

- Miattam.

Hali mindenki!

Na igen elérkeztünk végre ahhoz a részhez, amikor kezdődik a bonyodalom!;) Vagyis itt a végbonyodalom! Sajnos voltam olyan hülye feledékeny, hogy elfelejtettem szólni, miszerint kezdjetek el visszaszámolni. Mivel ez volt a három, már csak két fejezetet várjatok a Rongybabából. Utána jön valami nem tudom mi, majd kitaláljuk mi legyen.:)

Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket a fejezet, de nekem a következő jobban tetszik. Jóval depressziósabb.XD

Az a bizonyos érettségi sajnos egyre közelebb van, szóval két héten belül ne várjatok frisst, ha valami csoda folytán mégis elszabadulok a dátumok és fogalmak közül, akkor szólok nektek, jó?;)

És mivel Judy volt olyan kedves és érdeklődött...:) Hát tessék az unokáim. Sorrendben Pepita, Rozsda és Vuki.:)

És mivel tudom, hogy nem mindenki szereti a cicákat, ezért elárulom, hogy van egy kutyánk is (bár szerintem inkább plüssmaci.:D Már le kellett vágni a bundáját, mert botanikai kertet nyithattunk minden egyes sétáltatás után.).:D 

Puszillak titeket: Nee^^

Hali mindenki!

Elnézést, hogy ez nem a friss, de úgy érzem egy gyors magyarázatot megérdemeltek, és a lelkem is nyugodtabb úgy, hogy nem kíván a pokolba minden olvasónk. (Nem mintha ez a kis bejegyzés semlegesítené a pokolba kívánásokat, de legalább tettem valamit.)

Szóval én ma tényleg meg akartam írni a fejezetet, félig kész van, és a mai hét szabad órám pont tökéletes lett volna arra, hogy befejezzem. Csak közbeszólt a... nemtommi.

Gondolom még emlékeztek, hogy tavalyi évemet Bordeaux fenséges síkságain, és remek bérházai között tengettem. Ennélfogva, nem mentem egyetemre. De mivel én olyan akaratos voltam, és "okos", ezért tavaly februárba nem felvételiztem egyetlen egyetemre sem. Na meg persze azért sem, mert halvány fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Na nem mintha ez mára változott volna ,de legalább valamit választottam, még ha nem is tudom, hogy biztos azt akarom-e.

De eltértem a tárgytól.

Szóval ebben az évben felvételizek, csak sajnos olyan egyetemre, ahová más, vagy éppen magasabb szintű érettségi kell, mint ami nekem van. Szóval ezen okból kifolyólag mindennapjaim nagy részét olyan kellemes dolgokkal színezem, mint a Karolingok államalapítási törekvéseinek története, Don Quijote szélmalomharca, na meg a kellemes kis teadélutánokkal Bostonban. Magyarán történelem és magyar emeltre készülök.

Erre meg ma elkezdtem tanulni, teljesen elfeledkeztem a fejezetről.

De mivel ma tanultam, ezért HOLNAP TUTI SZUPERBIZTOS 100% FRISS!:D

És ne haragudjatok a késésért.

Puszillak titeket: Nee^^

Rongybaba - 16. fejezet

16. fejezet

Normális. Jó. Megfelelő. Alkalmas. Elfogadható.

Tulajdonképpen ezek a szavak ugyanazt jelentik. Csak nem ugyanabban a szövegkörnyezetben használjuk őket. Az embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy mindent jobb színben akarnak feltüntetni, mint amilyen valójában. Mindennek egy kicsit csillogóbbnak kell lennie, egy kicsit fényesebbnek, mint amilyen valójában. Persze csak akkor, hogy ha saját magáról van szó; mert ha valaki másról, akkor talán még örülnek is a rossznak, és nem szépítik a dolgokat. Az ember így van beprogramozva, különben nem élne túl semmit. Muszáj, hogy saját maga legyen az első.
De mint minden szabálynál itt is vannak kivételek. És még a kivételeknél is vannak kivételek. Akkor miért van szabály, ha több kivételről lehet beszélni, mint dolgokról, ami a szabály alá tartozik?
Egyszerűen, mert ez a tapasztalat, és a szabálynak élnie kell.
Itt az embereknél egyedül az más, ha valaki anya. Akkor a gyerek sokkal fontosabb lesz, mint ő maga. A személy háttérbe szorul, és csak a gyerek a lényeg. Itt persze a fajfenntartás alapelve érvényesül, a létfenntartás helyett. Ennyire egyszerű.
És az, ha valaki nem jó anya, akkor nem a természet a hibás. Hanem a személyiség. Mert vannak olyanok, akik nem képesek előrébb helyezni egy kisbabát, egy gyereket... a saját gyerekét; az önös személyiség ellen. Vannak ilyenek.

Bella csendben ült egy hatalmas ágyon.
A Cullen házban hat hálószoba, öt fürdő, négy gardrób, három dolgozószoba, egy könyvtár és a hatalmas nappali volt a végtelenül ironikus konyhával és étkezővel.
Bella megszámolta, és akaratlanul mosolyodott el rajta, hogy még mindig az eszébe vannak ezek az apró adatok. Egyszerűen nem tudta elfelejteni, de talán nem is akarta.
Sok évig nézte az emberek viselkedését, tanulmányozta, mint mások a bogarakat. Tulajdonképpen érdekesnek találta az emberi viselkedést.
Azt, hogy az anya mindent megtesz a gyerekéért; azt, hogy ha egy férfi szeret egy nőt, akkor mindent megtesz érte. Sokszor olvasott róla. Fellángoló, gyönyörű, elemésztő szerelemről, ami mindent eléget maga körül. Olvasott róla, látta, még hallotta is, éppen csak nem érezte.
De a fenntartás mellett, legyen az akár a fajra, akár a személyre érvényes, van egy még nagyobb igazság.

Az emberek hazudnak.
Lehet, hogy ők egyszerűen annak nevezik, hogy mindent csak jobb színben tüntetnek fel, de még itt is hazudnak. Mert mindig, amikor csak lehetőség van, akkor kicsit elferdítik a valóságot. Kicsit szebbnek mondják, mint amilyen. Hazudnak.
Van aki kegyes hazugságnak nevezi, van aki füllentésnek, de mindegyiknek egy a vége. Soha nem beszélnek a teljes igazságról. Félig, vagy csak egy kicsit, beszélnek róla. De soha nem egészen, és soha nem teljesen őszintén.
Ha csak egy olyan apró dologról is van szó, hogy valaki megkérdezi, hogy vagy? Akkor is az lesz a válasz, hogy jól. Még akkor is, ha nincs jól. Mert megszokta, hogy hazudik, hogy nem mondja meg azt, amit tényleg érez; hogy nem mondhatja ki azt, amit tényleg mondani akar. Nem teszi meg, mert szeretné szebben látni az egészet.
Mindenki hazudik. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Talán mégis az a legelkeserítőbb, hogy ez a berögződés normális. Az a legrosszabb, hogy ezt az emberiség, a társadalom elfogadja, sőt még támogatja is a hazugságot, és nem kér mást, nem akar mást. Ez egy berögzült, majdnem megkövesedett normalitás.

De mégis van-e félelmetesebb fogalom annál, hogy normális? Van-e rosszabb, vagy félreérthetőbb dolog ennél?
Normálisnak lenni sokféleképpen lehet, mert a normalitás egyet jelent a beilleszkedéssel.
A Volturiban az volt a normális, hogy senki nem beszél senkivel. Hogy mindenki csöndben elfoglalja magát, ha nagyon muszáj, ha kérdezik akkor beszél. Nem voltak barátok, nem voltak szerelmek, bizalmasok.
Az egyetlen alkalom a beszélgetésre az volt, amikor étkeztek. És akkor is mindenki mással volt elfoglalva, így csak félfüllel hallott információkat.
Bella kicsit elfintorodott, és majdnem félve gondolt azokra a zárt ajtókra lent a pincében. Sok pletyka született arról, hogy mégis mi van odalent, miért nem mehet oda senki Arón és Marcuson kívül. A Volturiban igazából mindenki tudni akarta mi van ott, de senki nem tudta bizonyosan.
Bella is csak véletlenül tudta meg, és nem volt biztos benne, hogy örül a felfedezésnek, hogy örvend neki, hogy a rengeteg volturis közül pont ő tudta meg, mi van a zárt ajtók mögött.
Nem volt félelmetes, nem volt viszolyogtató, egyszerűen rémisztő volt. Talán nem is az, hogy miért vannak bezárva, mert Bella valamilyen abszurd módon megértette a szükségét. Felfogta a lényegét a két cellának. A rémisztő az volt, hogy mennyire elégedettek voltak a helyzetükkel.
A pincébe Aro és Marcus felesége volt bezárva.

Mosollyal az arcukon fogadták, ha a férjük meglátogatta őket havonta egyszer. Ujjongtak örömükben, amikor végre láttak mást is, nem csak a négy falat. Rémisztően boldogok voltak attól, hogy nem mozdulhatnak ki, hogy nem csinálhatnak, amit akarnak.
Boldogok voltak a maguk tehetetlen és naiv szerepükben. Még csak meg sem próbáltak rajta változtatni.
Iszonyú volt.

Bella kicsit megrázta a fejét és igyekezett úgy tenni, mintha ennyitől eltűnt volna minden egyes kép, amire most visszaemlékezett.
Soha nem kellett volna ezt megtudnia, és most, hogy tudta azt kívánta bárcsak hagyta volna az egészet, és ő is maradt volna abban a megnyugtató tudatlanságban, mint a többi volturis. Inkább találgatott volna még.
Annyira más volt itt a Cullen családnál, annyival különböztek. Nem csak tulajdonságukban, hanem elvükben is. A Cullenek nem ittak emberi vért, és ha jól hallotta a pletykákat, akkor nem csak egyikük, soha az életben nem ivott még emberi vért. Carlisle és Rosalie, talán még Alice és Esme is.
De a Volturiban az emberi vér fogyasztása volt az elfogadott, beidegződött szokás. Nem akartak mást, nem kellett más. Ez volt a normális.
De nevezhetnek-e bárkit is normálatlannak azért, mert nem követik azt, amit ők megszoktak? Ha a családnál marad. Nevezheti-e őket normálatlannak, mert nem engednek a saját akaratuknak?

- Rossz ötlet egy vámpírral bújócskát játszani, Bella – szólt hirtelen egy hang, és a lány az ajtó felé kapta fejét.
Akaratlanul mosolyodott el, ahogy meglátta a féloldalas mosolyt férje arcán.
- Nem is bújócskázom – mondta, majd hanyatt vetette magát az ágyon. Az erre hangosan zubogott, és lötyögött, majd egy idő után megállt, és már csak a ringatózás maradt. - Csak szemrevételezek – tette hozzá Bella, és az óriási mennyezeti tükröt nézte.
Kicsit olyan érzése volt, mintha egy felnőtteknek gyártott filmben lenne éppen. A berendezés és a szoba hangulata nem hagyott sok kérdést Bella fejében.
- Ha Rose megtudja, hogy befeküdtél az ágyukba, annak nem biztos, hogy jó vége lesz – mondta Edward, és Bella már sokkal közelebb hallotta a hangját. Kicsit félre hajtotta a fejét, és a tükörből már látta, hogy az ágy szélénél áll.
- Akkor na hagyd, hogy egyedül legyek bűnös! - mosolygott Bella, majd Edward felé fordított a fejét.
A férfi erre megint elmosolyodott, és nagyon úgy nézett ki, mintha éppen próbálná elrejteni a nevetését.
Bella újra a mennyezetre szegezte a pillantását. Volt benne valami végtelenül közönséges, mégis erotikus és csábító. Kicsit talán még félelmetes is volt. Lassan érezte meg maga alatt az újabb hullámzást, majd Edwardot is meglátta a tükörben. Kis mozgolódás után megint lenyugodott a hullámzás és már csak lassú ringatózás maradt.
- Bizarr – szólalt meg Edward, ahogy ő is a kettősüket nézte a tükörben.
- Az nem kifejezés – nevetett fel Bella, majd megpróbált az oldalára fordulni. Viszont Edward is megmozdult aljas áradatot indítva Bella felé, aki erre visszaesett, és a hasára gurult.
Még felnéznie sem kellett, hogy tudja Edward éppen veszettül vigyorog, és éppen a nevetését próbálja visszafogni több, kevesebb sikerrel.
- Szemét – mondta nevetve Bella, majd felült az ágyon, és cinkos mosolyra húzta a száját. - Vajon mennyire rugalmas ez az ágy – kérdezte választ sem várva, majd gyorsan felállt.
Már amennyire gyorsan engedte egy vízágy.
Bella csak nézte, ahogy Edwardnak a szemében villan a felismerés, és valami gyermeki öröm is.
- Ez nem egy trambulin, Bella! - mondta, majd megpróbálta elkapni felesége lábát, de Bella csak odább lépett, majd egy aljas mosollyal az ajkain elkezdett ugrálni.
Az egész ágy mozogni kezdett, Edward meg fekve emelkedett és süllyedt.
- Ki fogod lyukasztani, Bella! - kiáltott, de azért nevetett.
- Majd elmesélem Rose-nak, hogy ki a felelős érte – mondta Bella kicsit akadozva a folyamatos ugrálástól.
- Te! - nevetett mosolyogva Bella, majd a levegőben ülő helyzetbe váltott, és lezöttyent Edward mellé.
Edward is törökülésbe tornázta magát, és szembe fordult a feleségével.
Mind a ketten mosolyogtak. Aranyosan, és kedvesen, mintha csak ennyivel a világ minden gondját meg lehetne oldani. Mintha csak ennyire lenne szükség.
Bellát valami önfeledt öröm késztette arra, hogy ne fordítsa el a fejét. Most csak jó volt mosolyogni. Edward kezei az övéért nyúltak. Kicsinek és törékenynek érezte magát, amikor tudta, hogy nem az. De valahogy Edward mellett nem akart mindig az az erős volturis lenni. Mellette mert gyenge lenni.
Összefonódott kezüket nézte, majd inkább, hogy elterelje a figyelmét elfordította a fejét.

- Minek Rose-nak meg Emettnek ekkora ágy? - kérdezte Bella a hatalmas bútorra intve.
- Nem akarom tudni! - nevetett fel Edward, majd Bella megérezte, ahogy a kezét Edward ajkai érintik. - De nem ez az első vízágyuk – mondta, majd belepuszilt a kis tenyérbe.
- Jó, én is el tudom képzelni... - mondta Bella, és szemeivel követte Edward apró mozdulatait.
A férje, mintha csak egy tulajdon lenne, elkezdte rendezgetni Bella végtagjait. A lábait széttárta, a felsőtestét közelebb vonta magához, a kezeit meg önkényesen emelgette, és nézegette, mintha minden egyes vonását és redőjét meg akarná jegyezni.
A pakolgatás után az egészből valami végtelenül finom becézgetés lett.
Edward kezei végigsimítottak Bella vállain, a felkarján, alkarja belső felén, majd a tenyerét is csak a körmeivel érintve. Majd Edward visszatért Bella arcához, és azt alig megérintve tanulmányozta a vonalakat, és íveket.
- Nem vagyok porcelánbaba – suttogta Bella kicsit remegő hangon, amikor Edward ujjhegyei helyett már az orrával simított végig felesége arcélén.
- De, az vagy... - suttogta vissza Edward egy pillanatig se abbahagyva az apró simítások folyamatát. - Csak nagyon el akarod titkolni – tette hozzá, majd Bellára mosolygott.
Bella kicsit felvonta a szemöldökét. Félelmetes volt a rengeteg érzelem, amit kiváltott belőle a férje, és, amit Edward szemében látott. Rengeteg ellentétes, de mégis határozott érzelem. De a legjobban mégis a szeretettől döbbent meg. Mert a férje szeretetteljesen fordult felé, nézett rá, és érintette meg.
Bella legalábbis így értelmezte őket.
És tulajdonképpen nem is bánta, hogy végre van alaki, aki nem azért ér hozzá, mert muszáj vagy mert a kéj hajtja. Ezt Edward csak a maga örömére tette, mert szerette volna megérinteni. És Bellának jól esett, hogy végre senki nem vár tőle ellenszolgáltatást.
Neki eddig a szeretet úgy működött, mint egy cserekereskedelem. Ha azt akarta, hogy legalább egy kicsit éreztessék vele, hogy szeretik, akkor tennie kellett érte. Adnia kellett érte valamit, és nem kapta meg csak azért, mert ő is egy emberi lány volt valaha.
És most megkapta. És ha őszinte akart lenni magához, akkor nem tudta, eddig hogy tudott enélkül élni.

Bella hirtelen összerándult, és elhúzta a kezét Edwardtól.
Megijedt.
Meg fogja szokni, hogy van aki szeretettel fordul felé. És akkor már szüksége lesz rá, akkor már mindig ezt fogja keresni. Akkor nem fog engedni ebből, és nem fogja kevesebbel beérni. Ha el kell szakadnia majd Edwardtól, akkor kitől fogja megkapni.
Félt, hogy valaha elviszik innen, hogy visszarendelik a Volturiba, és akkor már soha többé nem kell Edwarddal lennie. Megijedt, hogy elszakíthatják tőle.
Mellette akart maradni. Bella szemei hatalmasra tágultak, és meredten nézett Edwardra.
- Valami baj van? - kérdezte Edward tompán, és Bella keze után kapott.
Kezd beleszeretni. Még nem szereti szerelemmel. De már szüksége van rá, és már nem akarja elengedni. Kezd beleszeretni.
- Semmi – nyögte ki, majd megpróbált legurulni az ágyról.
- Bella, mi a baj? - kapott a keze után Edward, és maga felé rántotta feleségét.
Mintha egy könyvet olvasott volna. Bella nem értette, hogy hirtelen honnan tudja mikor mit érez Edward, amikor eddig még a saját érzéseit sem tudta megkülönböztetni. Most meg csak Edwardra kellett néznie, és tudta, hogy férje feszült, és megint aggódni kezdett miatta.
- Megijedtem – mondta Bella hirtelen anélkül, hogy gondolkodott volna. - Csak megijedtem – mondta megint, és teste kicsit ellazult. Már nem akart menekülni. Most már maradni akart. Csak nézett Edward szemeibe, és a megértés apró szikráját látta rajta átvillanni.
- Nem kell – mondta finoman, majd egy apró csókot nyomott Bella ajkaira. Egy picit magához ölelte feleségét, majd elengedte, és felállt az ágyról.
Bella még mindig az ágyon feküdt, és nyugodtan nézett fel férjére.
Nem kell félnie, nem kell megijednie. Ez vajon azt jelenit, hogy Edward is annyira össze van zavarodva, mint ő maga? Hogy ugyanolyan tanácstalanul és értetlenül áll a párosuk előtt, mint ő maga?

- Be kell mennem a városba – mondta Edward, majd az ajtó felé intett.
- Mehetek veled? - kérdezte hirtelen Bella, és felült az ágyon, majd a szélére tornázta magát.
Edward zavartan ráncolta össze a szemöldökét.
A legrosszabb pillanatokban tud Bella kérdéseket feltenni. Mintha valami képessége lenne, úgy teszi fel a legrosszabb kérdéseket, a legrosszabb pillanatokban.
Bár még Edwardnak is be kellett ismernie, hogy logikus a kérése. Be van már ide zárva lassan két hónapja. És szeretne kimozdulni, hogy végre nem csak a ház mögötti erdőt lássa. Megértette, hogy miért szeretne Bella jönni. Csak nem biztos, hogy biztonságos.
Elvégre nem olyan rég váltott életvitelt. Nem biztos, hogy tudja majd magát tartani. De ha meg nem engedi, akkor meg megkapja, hogy nem is bízik benne.
- Gyere – mondta végül Edward, és egy kicsit elmosolyodott.
- Komolyan? - kérdezett vissza Bella, és felpattant az ágyról.
- De ígérd meg, hogy nem veszel levegőt – mondta Edward, és mélyen Bella szemeibe nézett.
Ne vegyen levegőt. Elvégre érthető kérés.
- Oké – mondta gyorsan Bella, majd egy puszit nyomva Edward arcára kiviharzott a szobából.

Edward csak állt a szobában, majd egy kis halvány mosoly futott át az arcán, és ő is kiment Rose-ék szobájából.
Megijedt.
Persze, hogy megijed valaki, aki több évnyi elfojtás után hirtelen mindent érezni kezd. Ő csak egyszer próbálta meg teljesen kikapcsolni az érzelmeit, és akkor sem sikerült teljesen. És akkor is a negyede időt töltött úgy, mint most Bella.
Edward elképzelni sem akarta, hogy milyen szörnyű lehetett neki felnőni. Bár ha majd Bella egyszer mesélni szeretne róla, akkor majd meghallgatja. Meghallgatja, és vissza sem kérdez, majd megöleli Bellát. Sokszor gondolkodott rajta, hogy ha ez bekövetkezik, akkor mit kéne neki mondania. De arra jutott, hogy semmi olyat nem tudna mondani, amivel jobb vagy kevésbé fájdalmasabb lesz a múlt.
Azon az egyetlen egy dolgon még ő sem tud változtatni. Segíteni szeretne, de nem tudta, hogyan. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, mit. Így inkább majd semmit nem mond. Nem is biztos, hogy Bella hallani akar erről bármit. Ha a véleményét kérte volna már rég kérdezte volna. Ha azt akarná, hogy minden egyes apró részletről tudjon, akkor folyamatosan beszélne róla.
Bella el akarja felejteni a múltját, és még az is fáj, ha csak véletlenül eszébe jut.
Így nem erőlteti. Elfogadja, hogy neki erre van szüksége. Nem akar fájdalmat okozni a feleségének.

Edward nem volt buta. Tudta, hogy szép lassan valami kötelék alakult ki köztük.
Észrevétlenül és alattomosan lopódzott be, mint egy éjszakai lidérc, és szépen összekötötte őket. A baj csak az volt, hogy hiába volt okos és tanult, még ő sem tudta, hogy ez mikor történt.
Valahol a mai vízágyas jelenet és az első egymásnak esésük között. Ahol eltelt közel két hónap, így nem tudta, hogy mikor, hogy hogy, csak megtörtént. Így inkább ahelyett, hogy hadakozna ellene, csak elfogadta, és hagyta, hogy ez a kötelék egyre erősebb legyen.
Bella is most ezért ijedt meg. Mert rájött, hogy az a kötelék egyre erősebb, és még az sem biztos, hogy valaha szét akarják szakítani.
Edward zavartan beletúrt a hajába, majd inkább a garázs felé indult.
Pont most nincs itt Jasper...

- Kész vagyok! - kiáltott fel Bella,majd betáncolt a garázsba. - Mehetünk!
Edward ellökte magát a motorháztetőtől, majd megakadt a szeme Bella lábain. Nem először látta már meztelenül azokat a lábakat. De először látta nadrág nélkül.
- Többször kéne szoknyát hordanod – jelentette ki, majd felesége arcára nézett ,aki csak mosolygott.
- Nincs több tiszta nadrágom – vonta meg a vállát, majd beült a kocsiba. - Nem találtam a mosógépet – tette hozzá, amit Edward is becsúszott a volán mögé.
- Mert nincs is - mondta Edward, majd egy kis távirányítóval kinyitotta a garázs ajtaját. - Alice és Rose nem szeretik, ha kétszer ugyanazt a ruhát viseljük – tette hozzá Edward meg sem várva az értetlen arckifejezést, és a felhúzott szemöldököt.
- Ez eléggé sznob dolog – nevetett fel Bella, és nézte az utat, ami Edward teljes nyugalommal vezetett végig.
- Igen, az. De jobb, ha tűröd, mintha veszekednél velük. Végtelenül makacsak – mondta, majd egy kicsit elfintorodott.
- Valami közös csak van bennünk – mondta Bella egy apró mosollyal, majd teljes figyelmét a városnak szentelte.
Még soha nem járt idekint, és szeretett volna minden megfigyelni. Hamar rájött viszont, hogy semmi érdekes nincs a városban, ugyanolyan tematika szerint követték egymást a házak, üzletek. Az emberek mindenhol rohantak, alig egy páran voltak, akik lassú léptekkel és világvége arckifejezéssel kóboroltak.
Ezért inkább Edward felé fordult, és nézte, ahogy férje a legkisebb erőfeszítés nélkül vezet.
- Milyen mese szerint laktok a városban? - kérdezte hirtelen Bella, és egy pillanatra nem fordította el a fejét.
- Mese? - kérdezett vissza Edward anélkül, hogy ráemelte volna tekintetét.
- Hallottam, hogy minden egyes városban más okokból vagytok. És mások a rokoni szálak, meg a foglalkozások.
- Az egyetlen módja, hogy senkinek ne tűnjünk fel – mosolygott Edward, majd egy fél pillanatig Bellára nézett.
- Szóval mi mese?
- Carlisle és Esme egyetemi professzorok, akik kutatóéven vannak. Rose és Jasper ikrek, akik Carlisle testvérei. Nincsen más rokonuk, ezért maradtak Carlisle-jal. Én Esme unokaöccse vagyok, Alice meg Emmett meg a barátaim, egyben Esme tanítványai és segítenek a kutatásban. Ebből persze semmi nem igaz, de egy jó ok arra, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ne járunk se iskolába, se egyetemre és még dolgozni sem.
- És... én? - kérdezte meg Bella kicsit habozva.
- Te is Esme tanítványa leszel. És persze te leszel a legelkötelezettebb a kutatás iránt, ezért leszel majd ritkán látható – mondta Edward, majd Bellára mosolygott.
- És a vezetéknevetekre nem figyelnek fel? Mind Cullenek vagytok...
- Nem mutatkozunk be teljes néven, csak ha nagyon muszáj. És akkor csak véletlen egyezésnek mondjuk.
- És hogy leplezitek a kapcsolatokat?
- Sehogy. Elég sokat kell hazudoznunk, ezért ebben nem vagyunk hajlandóak.
- Nem furcsállják a városlakók?
- Dehogynem! - nevetett fel Edward, majd fékezett egy piros lámpánál. - De nem nagyon szólnak bele. Eléggé félelmetesek is tudunk lenni, ha akarunk. - Erre Bella felé fordult, majd egy kis puszit nyomott a felesége ajkaira.- Szóval csak lazán – mondta, és egy picit megvonta a vállát.
Bella erre hatalmasat sóhajtott fel sem fogva, hogy eddig visszatartotta a levegőt, majd vigyorogva Edwardra nézett.

- Most ne lélegezz! - szólt Edward kicsit feszültebben, mint eddig, majd kiszállt az autóból, és megkerülte a kocsit, hogy Bellának kinyissa az ajtót.
Egy óra kocsikázás után eljutottak egy irodaházhoz egy másik város szélén. Nem volt se lepukkant, se elhanyagolt, de egyáltalán nem volt zsúfolt, aminek Bella nagyon örült. Igazából azt sem tudta, hogy miért jöttek ide.
Egész úton beszélgettek, de főleg a családról, és Bellának egyszerűen kiment a fejéből, hogy ezt megkérdezhette volna.
Döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a Cullen és a Volturi család között nagyobb különbség nem is lehetne, viszont a családtagok és közte elég sok hasonlóságot vett észre, a makacsságon kívül is.
Félig még örült is annak, hogy még Jasper sem tökéletesen vegetáriánus, ami azt jelentette, hogy nem kell egyedül megbirkóznia az egésszel. Aztán ott volt Emmett, aki annyira nagy örömét lelte az ereje fitogtatásában. Bellának gyermeki önmaga, talán még most sem fogta fel, hogy mennyire erős és hatalmas, és néha, szórakozásból ő is szeretett nekimenni valakinek.
Egy utolsó nagy levegőt vett, majd Edward kinyitotta az ajtót, ő meg kecsesen kiszállt.
Erősen ellenállt a késztetésnek, hogy automatikusan kifújja a bent tartott levegőt. A látvány ellen viszont semmit nem tudott tenni, így inkább gyorsan a cipőjét kezdte bámulni, mielőtt az emberek vékony bőre alatt lüktető artéria a bűvkörébe kerítette volna.
- Nem akarsz inkább itt maradni? - kérdezte Edward, majd Bella érezte, hogy egy kéz simít végig az arcán, és emeli fel a fejét az állánál fogva.
- Hogy aztán a felügyeleted nélkül bárkinek nekimenjek? - kérdezte Bella, és máris érezte, hogy a levegőnek már csak a fele van a tüdejében. Megrázta a fejét, majd szorosan belekapaszkodott Edward karjába, és biztatóan férjére mosolygott.
Minden rendben lesz. Muszáj, hogy minden rendben legyen.

A lift döccenve állt meg az egyik felsőbb emeleten, majd Edward Bella kezét biztatóan megszorította, és kilépett a fogadótérbe.
- Mr. Button már vár – vetette oda a recepciósnak Edward meg sem várva, hogy az ráköszönjön, vagy megállítsa. Célegyenesen ment az egyik ajtó felé, ahova egyszerűen csak benyitott. Ott egy kisebb fogadótér volt egy titkár asztalával, de a titkár sehol nem volt. Még egy ajtó nyílt a másik oldalról. Edward megállt egy pillanatra és Bellára nézett.
- Bejössz velem? - kérdezte és felesége arcát kémlelte.
Bella gyorsan nemet intett, hisz ha nincsen a közelében egyetlen ember sem, akkor könnyebb várakoznia.
Edward homlokon csókolta Bellát, kicsit magához vonta, majd aggódva a szemébe nézett.
- Sietek! - suttogta még, majd benyitott a következő ajtón. Bella csak annyit látott, hogy egy köpcös alak néz ki az ablakon, majd megfordult, amint Edward benyitott.
Leült a kényelmetlen székek egyikére, majd erősen próbált nem arra a képre gondolni, ahogy a recepciós nyakán lüktetett az ütőér.
Csöndben várt, és feltétlenül valami másra akart gondolni. A csönd mégsem volt a hasznára, mert ezzel csak azért érte el, hogy kristálytisztán hallotta a tucatnyi szív dobogását az emeleten. De Edward hangja is ott csengett valahol, igyekezett csak arra figyelni.
Égett a torka, és már biztos volt benne, hogy a zöld lencse, amit berakott a biztonság kedvéért már rég elmaródott. Egyszerre érezte, hogy a torka összeszorul, és biztos volt benne, hogy ha lehetne, akkor felkiáltana. Hogy képesek ilyen kínt elviselni a nap minden egyes percében?
Becsukta a szemét, ha valaki mégis bejönne, akkor legalább ne kelljen látnia, de hallása ezzel még jobban kiélesedett.
Tizenöten voltak az emeleten, plusz Edward és ő, akiknek nem dobogott a szíve. Többen az aktuális tévéműsorról csevegtek, a recepciós a telefonnal babrált, majd Bella hallotta, hogy az első szembe jövő kollégájának panaszkodni kezdett Edward viselkedésére.
Bella ha lehet még dühösebb lett. Már nem csak azért akart gyilkolni, mert kínozta a szomjúság, hanem, mert Edwardot szidták. Nem tudott annyira tisztán gondolkodni, ezért fel sem fogta, hogy mit tesz.
A gyomra összeszorult, a torka égett, és kezeit ökölbe szorította. Érezte, hogy állkapcsa végtelenül erős harapásban koccan össze, majd megtette azt, amit egyáltalán nem kellett volna. Kifújta a maradék levegőt is.
Hirtelen kétségbe esett, és felpattant a székről. Most mit csináljon?
A dobogás a fülében úgy zengett, mintha dobokat tartottak volna közvetlenül mellé. Csukott szemei elé a recepciós úszott be, majd lépéseket hallott.
Megkönnyebbült, hogy Edward jön, és kiviszi innen. Majd ő kiviszi. Az ajtó felé fordult, hallotta, hogy valamiről még mindig beszélgetnek, de bízott benne, hogy ez csak a búcsúzkodás.

Bella hallotta, hogy nyílik az ajtó.
- Edward... - sóhajtott fel Bella és megkönnyebbülten vett egy mély lélegzetet. De nem az nyílt ki, amelyiken Edward bement. A levegőbe édeskés szag terjengett, és Bella tudta, hogy itt a vége. Tovább nem tud tisztán gondolkodni.
- Ó! Jó napot! Maga a három órás? - kérdezte unottan egy férfi, majd bezárta maga után az ajtót.
- Mennem kell! - hallotta Bella, ahogy Edward felugrik a másik szobában az székről.
Bella gondolkodás nélkül cselekedett, és villámgyorsan az ajtó felé rántotta a kezét, ami egy fél pillanat alatt már lángokban állt. Még ugyanabban a másodpercben a férfi mellé ugrott, és bekulcsolta az ajtót a háta mögött.
- Nem a három órás vagyok – mondta Bella édesen, és a férfi nyakát nézte elbűvölten.
- Bella!
Bella még egyszer az ajtó felé rántotta a kezét, és még nagyobb lett a tűz. A titkár csak meredten bámult, mozdulni nem tudott, megbénította a félelem és a várakozás.
- Bella!
Bella a férfi nyakára támadt, és megkönnyebbülten nyögött fel, amikor végre az égető érzés csökkenni kezdett. Gyomra egyre jobban megtelt, érezte, ahogy a meleg test néha rándul egyet a kezei között. Messziről hallotta, ahogy valaki a nevét ismételgeti, de nem tudta felfogni, hogy ki az.
Érezte, ahogy minden egyes porcikája újra életre kel, hogy újra tud mozogni. Mintha eddig félig béna lett volna, mintha a világot csak félig érzékelte volna maga körül. Minden még élesebb lett, még szebb, még csillogóbb.
Érezte, hogy a test lassan kiszárad, ezért még intenzívebben tapasztotta ajkait a bőrre, még mélyebbre döfte fogait. Az utolsó cseppet sem akarta elvesztegetni. Szinte dühösen lökte el magától a testet, amikor az már kiszáradtan a földre rogyott.
Elmúlt az égés, félig tele volt, és jól érezte magát. Egészen remekül.

- Bella! - hallotta meg a kiáltást, és a tűz felé emelte tekintetét.
Ott Edward nézte kétségbeesetten, mögötte meg egy férfi a telefonnal babrált.
Kijózanodott. Bella csak nézte Edwardot, ahogy próbál áttörni a lángfalon sikertelenül, majd maga elé nézett, ahol a férfi holtan feküdt.
Némán emelte ajkai elé a kezét, majd nézett tenyerére. Még volt reménye, hogy nem is ő csinálta, csak valami tévképzet az egész. A tenyere véres volt. Ugyanaz, amit alig pár órával ezelőtt Edward megpuszilt.
- Bella engedj át! - kiáltott Edward, és kitartóan kutatta Bella szemeit.
Meg fogja utálni. Gyűlölni fogja. Nem bírta ki, nem tudta türtőztetni magát. Az ő hibája.
Lassan, szinte reményvesztetten emelte a karját, és oltotta ki az ajtó elől a tűzet, hogy Edward át tudjon jönni. Viszont a fal mellett álló könyvespolcok, iratok már lángokban álltak. Lassan az íróasztal is égni kezdett, és a halott férfi ruhája is lángra kapott.
- El kell tűnnünk! - mondta Edward, majd megragadta Bella kezét és húzni kezdte maga mellett.
Bella még egy utolsót rántott a kezén, és a férfi teste egy pillanat alatt lángokra kapott. Bénán, és döbbenten hagyta, hogy Edward elvezesse, és rohanva menjenek a lift felé.
Egy percbe se került, és Bella mögött hangosan csapódott a kocsi ajtaja. Ugyanabban a pillanatban Edward beindította a motort, és kilőtt a parkolóból.
Bella továbbra sem mozdult, nem mert Edwardra sem nézni, inkább felhúzta az ülésre a térdeit és átölelte.
Nem tudta, miért tette. Nem is akarta megtenni, de nem tudott... képtelen volt ellenállni. Nem tudta megérteni, hogy bírják ki a többiek. Edward rendesen lélegzett, és semmi baja nem volt. Teljesen ura volt önmagának.
Bella dühösen hajtotta le a napellenzőt, és nézett a tükörbe.
Narancssárga volt a szeme. Eddig borostyán volt, most meg megint narancssárga. Dühösen csapta vissza az ellenzőt, majd kifelé nézett az autóból.
Nem tudta, hogy a helyzetre, saját magára vagy Edwardra haragszik jobban. Az egész szerencsétlen volt, úgy, ahogy volt. És ha Aro megtudja? Akkor még büntetéstől is tartaniuk kell.
Bella megrázta a fejét, és igyekezett minden másra gondolni csak arra nem, ami éppen történt. Az egész lényét bűnösnek, és mocskosnak érezte. Olyan volt, mintha valami megromlott volna benne. Rossz volt, és büdös.
Szörnyen érezte magát. Egy igazi szörnyetegnek érezte magát.

Feleannyi idő alatt értek vissza a házhoz, mint amennyi alatt a városba értek.
Bella dühösen csapta be maga után a kocsi ajtaját, majd berohant a házba maga után ajtókat csapkodva. Berontott az egyik fürdőbe, és a tükörbe nézett. A felsője vérfoltos volt, az ajkai még mindig piszkosak voltak. Dühösen dobta le magáról a felsőt, majd a fürdő másik sarkába dobta. Visszanézett a tükörbe, remélve, hogy csak álmodta az egészet. De az ajkai még mindig véresek voltak, a szeme meg úgy fénylett, mint a lemenő nap. Intenzíven, narancssárgán bizonyítékul, hogy nem álmodott.
Dühösen csapott a tükörbe, ami darabokra tört, de egyáltalán nem érdekelte.
- Ne csapkodj! - szólt egy jéghideg hang a fürdő ajtajából.
Bella férjére emelte a tekintetét, és próbálta megfejteni, hogy mit érezhet. De most, mintha el lettek volna zárva az érzelmei. Most Bella nem látott semmit; nem értette, nem tudta, hogy mire gondolhat.
- Vajon Arónak mennyire fog ez tetszeni, ha megtudja? - kérdezte megint Edward, és karjait keresztbe fonva az ajtónak támaszkodott.
Bella erre kérdőn nézett Edwardra. De a férje egy pillanat után elfordította a fejét. Nem érti meg. Nem fogadja el. Őt hibáztatja. Őt okolja.
Bella felhorkantott, még idegesebb és dühösebb lett, és elcsörtetett Edward mellett egyenesen a szobájukba.
Hallotta, hogy Edward követi őt, de most nem akart vele foglalkozni. A szekrényből kivett egy egyszerű fehér atlétát, és magára húzta.
- Engem hibáztatsz? - kérdezte Bella, és harciasan fordult szembe Edwarddal.
- Nem én öltem – mondta Edward gondolkodás nélkül.
- Persze, te csak beszélgettél ki tudja milyen okból valami idegennel! - kiáltott fel Bella, és nagyot legyintett a kezén.
- Megmondtam, hogy ne vegyél levegőt – mondta Edward félelmetesen nyugodt hangon.
- Ne mond, hogy te vegetáriánusként jöttél a világra, a fenébe! - kiáltott Bella, majd becsapta a szekrény ajtaját, és megint elvonult Edward mellett. Dühösen száguldott le a lépcsőkön, hogy aztán megálljon a konyhában. Megtorpant, mert egyáltalán nem ide akart jönni, visszafordult, de Edward mellkasával találta szembe magát.
- Hagyj békén! - mondta, majd megpróbálta kikerülni férjét, de Edward megragadta a karját, és masszívan egy helyben tartotta.
- Aro megtudhatja? - kérdezte megint, és kutatóan nézett Bella szemébe.
- Engedj el, ez fáj! - mondta Bella, majd megpróbálta lefejteni magáról Edward kezeit.
- Aro azzal fenyegetett meg, ha bármi nem úgy történik, ahogy ő képzelte el, akkor megöli a családom! Tudni akarom, hogy megtudhatja-e, hogy ma megöltél egy embert! - kiáltotta és szigorú, szinte félelmetes akarattal kényszerítette Bellát a maradásra.
- Csak ha megírom neki – mondta Bella, majd kiszakította magát Edward karjai közül. - És különben is miért hagytál ott egyedül?!
- Te mondtad, hogy maradsz! - kiáltott vissza Edward, majd zavartan a hajába túrt.
- Biztos vagyok benne, hogy minden egyes percben a gondolataimat lested, mi a francnak nem jöttél előbb?
- Te akartál jönni, Bella! Te érezted úgy, hogy már képes vagy rá!
- Te vagy a szekértője a vegetarianizmusnak, ó nagy Edward, mond miért nem vigyáztál rám jobban? - kérdezte Bella gúnyosan, és keresztbe fonta a karját.
- Nem vállalhatok felelősséget a te tetteidért! - kiáltott Edward, és közelebb lépett feleségéhez.
Egy pillanatra mind a ketten megdermedtek, a levegő megfagyott kettejük között, és harciasan néztek egymásra. Mind a ketten a másikat hibáztatták, és nem akarták beismerni, hogy a másiknak is igaza lehet.

- A férfinek, akit megöltél van egy menyasszonya... - mondta végül Edward, de inkább csak motyogásnak hangzott az egész.
- Ezzel kurvára segítesz, A FENÉBE! - üvöltötte Bella, és megint megindult, de nem tudta, hogy hova. Csak el, messzire, hogy ne legyen itt.
- Igen, így kell ezt csinálni, elmenekülni minden elől, és soha nem vállalni a felelősséget semmiért! Ez igazán volturis, kedves Bella!
- Nem menekülök!
- Akkor most mégis hova mész?
- Én se tudom!
- Csak egyszer az életben mond ki, hogy sajnálom, A FENÉBE!
- TŐLED kérjek bocsánatot, amiért nem vigyáztál eléggé?
- Csak mondd ki, Bella!
- Hát nem! Nem kapod meg azt az örömet! Tudod, lehet, hogy én vagyok a hibás Edward, de TE vagy a felelős!
- Nem én öltem!
- De neked kéne rám vigyáznod! - kiáltotta Bella, majd egy kárörvendő mosoly jelent meg az ajkain. - Aro érdeklődéssel fogja hallgatni, mi minden törté...
Nem tudta végig mondani, mert két kéz erősen ragadta meg a vállát, majd a legközelebbi falnak nyomta olyan erővel, hogy egy pillanatra bennakadt a levegő Bella tüdejében.
- Nem mondhatod el NEKI! - üvöltött Edward magánkívül, és arca valami torz maszkba váltott. Szinte felismerhetetlen volt a mosolygós Edward.
- Majd meglátjuk! - mondta Bella veszélyesen halkan, majd cinikusan elmosolyodott.
Edward elengedte felesége vállát, majd lehajtotta a fejét. Egy pillanat alatt emelte öklét, és vágta azt a falba Bella feje mellett.
Bella csak kitágult szemmel nézte, ahogy Edward tajtékzik az elfojtott dühtől és tehetetlenségtől. Elfordította a fejét, de továbbra is a falnak támaszkodott. Nem akarta most látni Edwardot.
- Különben is. Mi a francnak kellett bemennünk a városba? - kérdezte meg Bella már sokkal inkább csak az érdeklődés kedvéért.
Erre Edward elhúzta a száját, és a farzsebébe nyúlt. Egy kis papírlapot vett elő, és Bella kezébe adta.
- Tessék, Bella Cullen! - mondta, majd ellépett tőle, és kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt Bella szeme elől.
Bella csak nézett utána, nem is értette igazából, hogy mi is volt a lényeg, majd a kezébe nézett. Egy sokfelé hajtott lap volt.
Cullen? Ő nem Cullen.
Kihajtotta a lapot, és egy kártya esett a földre. Nem kellett lehajolnia, hogy lássa micsoda. Egy személyi igazolvány.
Bella Cullen néven.

Bella csöndben ült egy sziklán és igazán próbálta szépnek látni az éjfélt.
De valahogy nehezére esett, bármit ugyan olyannak látni. Ölt már életében. Nem is egyszer. De egyiknek sem volt ekkora súlya, mint most ennek.
Igazából ő maga sem értette, hogy ez az egy miért fáj jobban, mint a több ezer, ami már a háta mögött van. De mégis jobban fájt. Fájt, mert csalódást okozott Edwardnak. Mert soha nem érezte még azt az ürességet, amit most. Talán ez az, amitől annyira félt még reggel. Ez az a hiány. Mert most úgy érezte, hogy elveszítette Edwardot, pedig tudta, hogy nem.
De a cselekedetek, és a tény, hogy egyedül van sokkal nagyobb bizonyíték volt, mint az az egy mondat, hogy nem kell félnie.
Érezte, hogy Edward tudja, miért ijedt meg. Egyszerűen tudta. És csak annyit kapott válaszul, hogy nem kell félnie. Hát akkor most mégis mi van itt? Mégis fél, mégis egyedül van, és Edward nincs itt.

Bella fejében újra és újra lepörgette veszekedésüket, és arra kellett rájönnie, hogy hülyeségeket vágtak egymás fejéhez. Egyikük se látta be a másik igazát, amikor mind a ketten hibásak voltak. És ő még nagyobb mértékben, mint Edward.
És most aggódott, hogy talán soha nem is fog megbocsátani, mert a legaljasabb trükkel még a családját is fenyegetni kezdte, amikor tudta, hogy az neki a legfontosabb.
És már ő is a családjához tartozott. Nem tudta, hogy Edward berendelte neki a személyit. De valahogy végérvényesnek és megmásíthatatlannak érezte az egészet, most, hogy tényleg kapott egy kis kártyát. Soha nem gondolta volna, hogy egy egyszerű műagyagdarab ennyire... elégedetté teheti.
Mert ezzel a kis műanyaggal Edward is elfogadta a családjának. Lehet, hogy a többiek még nem tudtak róla, de őt Edward jobban érdekelte, mint a többiek. És már ő is családtag volt. Teljesen és egészen. Örült neki, hogy kapott egy igazolványt. Olyan érzése volt, hogy tartozik valahova. És nem akarta engedni ezt az érzést, azért, hogy valamiben, ami lehet, hogy nem is fontos neki legyen igaza.
És be kellett ismernie, hogy nem volt igaza. Hibázott, de nem akkorát, amennyire Edward haragszik rá.

Bella kicsit fázósan húzta össze magát, bár egyáltalán nem fázott.
Mégis fújta a szél, és ő egy szoknyában és egy atlétában ücsörgött egy szikladarabon.
Majd hazamegy. Majd reggel, amikor világos lesz. Már sokszor összekaptak Edwarddal, de itt nem lesz elég egy öleléssel elnézést kérni. Ezt meg kell beszélniük. És most úgy érezte nem tudna Edwarddal beszélni.


Edward nyugtalanul ült a verandán, és egyáltalán nem értette, hogy Bella minek ment el.
Komolyan egy nyomkövetőt fog beleültetni, vagy egy csengőt a nyakába kötni; vagy bármit, amivel be tudja azonosítani a hollétét. Így csak ülhet és várhatja, hogy hazataláljon a felesége.
Igazából Edward maga sem tudta, hogy miért vesztek össze ennyire. Ő csak annyit akart tudni, hogy Aro mennyire büntetheti meg őket azért, mert megtörtént ez a kis baleset.
Csak annyit akart tudni, hogy bánthatja- e Bellát és a családja többi tagját. Erre meg veszekedni kezdtek már megint.
Állandóan félre értik egymást, valahogy nem ugyanúgy forog az agyuk. Az egyikük már öt lépéssel előrébb jár, de a másik még a másodiknál esett kérdésekre akarja hallani a választ, és az ott elhangzó sérelmekre kéri a bocsánatot. És ha valami csoda folytán mégis ugyanarról beszélnek, akkor nem értik meg a másikat.
Edward megrázta a fejét és tovább nézte az erdő szélét, hátha előbukkan a felesége.
Lehet, hogy különböznek, és nem is értenek sok mindenben egyet. De attól még... kell neki Bella. Féltette, aggódott érte, és ha nem volt mellette mindig megijedt, hogy valami baja lesz.
És nem nem volt mindig jó Bellával. Sokat veszekedtek, a legkisebb hülyeségen is képesek voltak összekapni. De mindig kibékültek.
Már azt sem tudta, mit csinálna Bella nélkül. Hiába emlékezett kristálytisztán a Bella nélkül töltött évekre, nem tudta volna elképzelni most magának ugyanezt. Most, hogy tudta milyen Bellával élni. Hiába veszekedtek, és néha ordítottak egymással. Egyszerűen olyankor rossz napjuk volt. Egyszerűen egymással nem volt mindig jó. De egymás nélkül elképzelhetetlen volt.
Edward csak nézte, ahogy szép lassan felkel a Nap, és lassan tudatosodott benne, hogy Bella már több mint fél napja eltűnt. Vagyis elment.
Csak remélte, hogy semmi baja nincs, és minden rendben van, különben keresőcsapatokat fog szervezni az erdőben, hogy megtalálják a feleségét.
Még ad neki egy órát, hogy hazataláljon. Utána elkezdi keresni, és Edward csak remélni merte, hogy meg tudja találni illat alapján. Soha nem volt jó nyomkövető, de talán a feleségét meg tudja találni.
Néhány perc után, azonban rájött, hogy fölösleges a nyomkövetés.
Bella halvány alakja bukkant fel a láthatáron Edward meg egy nagyot sóhajtva lerogyott a verandai fotelre. Hazajött.

Bella szép lassan közelítette meg a házat, bár egyáltalán nem félt Edwardtól. Egyszerűen csak az elkövetkező beszélgetést szerette volna átugrani az időben, mintha már rég megtörtént volna. Ahogy Edwardra nézett érezte, hogy képzeletbeli bűnlajstromára most az egész éjszakai kimaradás is felkerült. Persze nem azért, mert nem tudott volna vigyázni magára, egyszerűen azért, mert Edwardnak aggódnia kellett miatta.
Lassan fellépkedett a verandán, majd Edward elé állt. Férje csak felnézett rá gyanúsan kifejezéstelen arcon. Bella végül felsóhajtott, majd leült Edward mellé.
- Megbeszéljük? - kérdezte Bella, és nem mert Edward felé fordulni.
- Meg – mondta Edward habozás nélkül, majd megfogta Bella kezét, és az ölébe húzta.
Bella lélegzete egy pillanatra elakadt. Úgy tűnik mégis repültek az időben, csak egy napot vissza. Akkor csinálta Edward ugyanezt. És ha megfogta a kezét, akkor nem haragudhat rá annyira.
- Sajnálom – mondta Bella, majd Edwardra emelte tekintetét -, de nem azt, hogy megöltem azt a férfit. - Bella látta, hogy erre Edward kicsit felhúzta a szemöldökét, ezért gyorsan hozzátette. - Persze azt is sajnálom, de amiatt nem kérek tőled elnézést. Azt sajnálom, hogy a családoddal fenyegettelek, amikor tudom mennyire fontos neked.
- Igen – mondta Edward, majd egy halvány mosoly futott át az ajkain. - Én is, hogy nem mentem hamarabb. Pedig tudtam, hogy nem érzed magad valami fényesen – mondta Edward, majd elfintorodott.
- Én igazán mindent megteszek, Edward. Nagyon próbálkozom!
- Tudom – mondta Edward, majd két tenyerébe fogta Bella arcát. - És ez elég is.
- Biztos? - kérdezett vissza Bella, és reménykedve nézett Edward szemeibe.
- Biztos.
Majd megcsókolta Bellát, hisz már lassan egy napja nem érinthette meg úgy, ahogy minden percben akarta. Bella először még kicsit félve csókolt vissza, majd szeretetéhesen kapott Edward ajkai után.
Kezeit Edward nyaka köré fonta, majd szorosan magához húzta. Érezte, hogy Edward kezei az arcáról lassan a hátára vándorolnak, és a csigolyáit végigzongorázva halad egyre lejjebb.
Hihetetlen volt, hogy már ennyitől röpködtek a szikrák, de Bella mégsem tudta megállítani, és tűzijátékként pattogtak a vágy szikrái kettejük között.
Ami eddig tapogatózó, és finomkodó volt, hirtelen mohó és akaratos lett. Útban volta minden egyes ruhadarab, és Bella még az a két centit is soknak találta kettejük között.
Pillanatnyi gondolkodás nélkül húzta feljebb a szoknyáját, majd ült Edward ölébe, hogy teljesen hozzá simulhasson.
Egy pillanatra sem megszakítva a csókot merültek le a nagyon is ismert testrészekbe. Edward kezei hol Bella combját simogatták, hol besimult Bella atlétája alá.
Bella önfeledten nyögött fel, amikor végre megérezte Edward kutató ujjait az atlétája alatt, aztán érezte, hogy Edward megdermed, és mindkét kezét maga mellé ejtette.
- Mi a baj? - kérdezte Bella kicsit lihegve.
- Csak adj egy percet! - mondta Edward, majd becsukta a szemét. - Nem is ők lennének, ha nem most jönnének! - nyögött fel Edward, majd egy fanyar vigyor futott át az arcán.
- Ők azok? - kérdezte Bella, és lassan felállt, hogy férje is fel tudjon kelni.

- Ők bizony – mondta Edward mosolyogva, és Bella derekát átfogva még egy utolsó csókot lopott tőle.

Majd mind a ketten megindultak a bejárati ajtó felé.






Sziasztok!

Nos örömmel jelentem, hogy megvan.:) Bár nehéz szülés volt, de megvan, és él!:)
Iccsi is azt mondta nekem, hogy jó, bár nem érzi, hogy benne lennék. Igazat kell neki adnom, rég szenvedtem fejezettel ennyire, mint ezzel most. De a következő már sokkal jobb lesz! Megígértem Iccsinek, Celiának, most ünnepélyesen nektek és még magamnak is, szóval biztos, hogy jobb lesz!:)
Ismételten köszönöm a türelmeteket, és hogy még nem négyeltetek fel az állandó késések miatt.:) Kicsit már össze kéne magam szedni.

A hibákért továbbra is Celia okolható!

A dizi frissítése alakulóban van, de olyan nehéz választani a tojáshéj és az elefántcsont között...XD Szóval rajta vagyok a dolgon, a héten már nagyon meg akarom csinálni, remélem az időbeosztásom is engedi ezt a tranzakciót.:)

És egy létfontosságú hirdetmény!:D
Jelentem nagymama lettem!:D És mielőtt meglódul fantáziátok, nem kell rosszra gondolni, csupán a macskám megfialt, szóval három tüneményes kis molylepke vadiúj gazdája vagyok.:) Annyira aranyosak, hogy meg kéne őket zabálni!:D

Nah jó, rakom inkább fel a fejezetet, hogy végre olvashassátok.:)

Puszillak titeket: Nee^^