Keserédes - 5. fejezet

5. fejezet: Andante - Lépve

Nem néztek ránk.

Azt nem mondanám, hogy nem érdekelte volna őket, hogy ott vagyunk, vagy, hogy még mindig ott vagyok. Talán már megszoktak, és természetes volt, hogy Edwarddal együtt megyek mindenhova.
És, ami még rosszabb volt, hogy már én is megszoktam, hogy ott van mellettem. Nem tudnék tőle elszakadni… Egyszerűen nem menne.
Rose éppen egy könyvet olvasott, elég nagy lelkesedéssel… Még fel is emelte, és eltátotta a száját… Lehet, hogy inkább valami divatlap volt, és a derékvonal újabb hajnalán csodálkozott el ennyire… Alice fejjel lefelé ült az egyik fotelben, ami eléggé… furcsa volt. Lába a háttámlán, háta meg az ülő részén. Így még nem láttam. A szemét becsukta, a haja a földet seperte, de egyáltalán nem zavartatta magát. Emmett meg Jasper focit néztek, Esme meg Carlisle halkan beszélgettek valamiről.
Edward leült a kanapéra, én meg mellé telepedtem.

Nem akartam beszélni. Túl… családias volt az egész légkör, hogy valamivel elrontsuk. Olyan természetes… És mindennapi. Lehet, hogy illő lenne, ha lelkiismeret furdalásom lenne. Mielőtt én berobbantam, de szó szerint az életükbe, teljesen nyugodt volt minden napjuk. Talán mind ugyan ilyen volt. És erre jövök én, és minden megváltozik.
Vagy ha nem is minden, de az eléggé nagy változás, hogy az egész családot ki akarják nyírni. Vagy kivégeztetni csak azért, mert én itt vagyok. És ez elég szomorú.
De hazug lennék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Mert nem. Mert életemben először vagyok szerelmes. És ez jó érzés…
Akaratlanul néztem Edwardra és mosolyodtam el. Érte megéri… De nem halhat meg az egész család, csak azért, hogy én Edwarddal lehessek…
Ez nem normális! Ez egyszerűen… megoldhatatlan.
- Szóval. Lenne egy kis problémánk – mondta Edward, és a családra nézett.
- Bella terhes! – vágta rá Emmett és rám mutatva felpattant a helyéről.
- Nem vagyok terhes – mondtam, és összeráncoltam a szemöldökömet. Tudtommal ez lehetetlen…
- Pedig már majdnem reménykedtem – mondta Emmett, leengedte a karját, és leroskadt a helyére.
- Szívem, ha gyerekre vágysz, akkor nézz bele a tükörbe – mondta Rose felnézve a könyvéből.
- Rohadt vicces, Rose! – mondta Emmett egy huncut mosollyal jutalmazta a feleségét.

- Elég komoly lenne – mondta Edward még mindig komolyan. Azért néha csodálom a kitartását…
- Rendicsek! – mondta Emmett, és felpattant. Ledobta a párnát a földre és törökülésben ráült. A kezét térdére támasztotta, arra meg a fejét… Nevetséges…
- Csak azért akar megöletni Aro, mert Bella itt van – mondta Edward csak úgy. Bele a közepébe. Semmi előkészítés, vagy nem tudom mi. Csak így kezdjük a közepén!

Emmett kihúzta magát ültében és döbbenten nézett rám. Rose lerakta a könyvét, Alice meg egy pillanat alatt fordult meg. Már megint mindenki rám nézett. Hát megértem… De ez már kicsit zavaró és kínos.
- Szóval, ha Bella nem lenne itt, akkor életben maradhatnánk? – kérdezte Rose könnyedén, megtörve a csendet. Edward erre halkan morogni kezdett.
Ez most azért volt, mert még a feltételezés is bántja, hogy nem intéznék el a Volturit, vagy mert nem akarja, hogy elmenjek?
Nem… Nem akarja, hogy elmenjek. Már mondta…
- Így is életben maradnánk! – kiáltott Emmett és szinte dühösen meredt a feleségére.
Alice is felháborodva meredt Rose-ra.
- Igen – mondtam egyszerűen és határozottan. - Az egész csak miattam van.
- Értem – Rose előbbi határozottsága köddé vált, amint meglátta testvérei arcát. Pedig logikus volt a kérdése, és teljesen ész szerű is. Ha én nem lennék, nem lenne ez az egész…
- De Aro miért nem akarja, hogy itt legyél? – kérdezte Carlisle, és felállt a fotelből. Köröket kezdett róni az asztal körül és eléggé idegesnek tűnt.
- Nem akarja, hogy jól érezzem magam – mondtam, és próbáltam nem Edwardra nézni. Mert bizony csak miatta éreztem magam jól.
- De, ha te is volturis vagy, akkor miért akar ennyire… keresztbe tenni neked? – Carlisle továbbra is körözött, de néha rám nézett. Értetlenség. Csak ennyi volt az arcára írva.

- Nem vagyok volturis – mondtam, és hátradőltem a kanapén. Becsuktam a szemem, mert tudtam, hogy megint mindenki engem nézett. Nem akartam látni a sok szempárt. Már túl sok volt… - Csak a Volturi bérgyilkosa vagyok. Véletlenül lettem megteremtve és, hogy valami hasznom legyen, ezért lettem a személyi gyilkoló gépük.
- Értem – mondta Carlisle, és hallottam, hogy abbahagyja a járkálást.
- És ezért kell megölnöd minket? – Most Jasper hangját hallottam. Nyugodt volt, ami nagyon meglepett. Nem is hallottam még ennyire kiegyensúlyozottnak Jasper hangját. Vajon őt, miért nem izgatja ez az egész?
- Nem öllek meg titeket! – mondtam, és megint előredőltem. Jasperre néztem, szinte már vádlón, hogy ilyet feltételez rólam.
Eszem ágában sincs megölni a családot!
- És mivel Bella nem öl meg minket, ezért őt végzik ki – mondta Edward haragosan.
Azt hiszem, jó, hogy nincs itt Aro, mert Edward egy kanál vízben meg tudná fojtani… És talán még segítenék is neki.
- Én elmennék, hogy ne essen bajotok… - Szinte már mentegetőzve néztem mindenkire. Bocsánat, hogy élek! Bocsánat, hogy itt vagyok! Bocsánat, hogy szeretem Edwardot!
- De nem mész el! – kiáltott Edward, és dühösen meredt rám. - Sehova nem mehetsz – tette még hozzá.
- De nem megyek – mondtam halkan Edward szemét kémlelve.
Hirtelen megváltozott a tekintete, a dühnek már nyoma sem volt, és csak szeretetet láttam. Soha nem nézett így rám senki. És egyszerűen jól esett…

- Akkor egyértelmű, hogy harcolunk – mondta Carlisle tényszerűen.
- Vagy valami olyasmi – tette hozzá Jasper. - Erősen kétlem, hogy az egész Volturi fogja magát, és idejön csak azért, hogy kivégezzék Bellát. Öt főnél többre nem is kell számítani. – Hallottam, amit mond, és fel is fogtam… De nem érdekelt. Egyszerűen jobb és könnyebb volt Edward szemeit nézni. Aztán Edward elfordította a fejét, én meg újra feldolgoztam, amit Jasper mondott.
Ez a hideg elemzés furcsa volt. Így talán van esélyünk. Így könnyű is lehetne?
- Ketten jönnek – mondta Alice ködös tekintettel -, egy nagydarab és egy alacsony. Félix… és talán Dimitrij… Nem tudom, mikor érnek ide. Csak azt, hogy elindultak.
- Félix? – kérdeztem mosolyogva Alice-t.
- Azt hiszem – mondta, és a tekintete újra tiszta volt. - És Dimitrij.
- Nevetséges – mondtam csak úgy magamnak, és elnevettem magam.
Edward kérdő tekintettel nézett rám. Fogadtam volna, hogy a többiek se értik, hogy miért is nevetek…
- Ők a barátaim – mondtam, és felálltam. - Aro aztán nem semmi. Nem elég, hogy megöl, de még a barátaimmal ölet meg… Egy élvezet lesz! Már csak Heidi hiányozna!– kiáltottam, és megint nevetni kezdtem.
Szánalmas volt. Ennél mélyebbre már senki nem süllyedhet. Se én, se Aro.
- Legalább a tudat meglesz, hogy barátságból öltek meg – mondtam, de már nem nevettem csak mosolyogtam. A család szinte borzadva nézett rám.
Megértem. Nem lehettem egy élvezetes látvány, ahogy röhögtem a saját halálomon… De már nem tudtam mit csinálni. Ez már a szánalmas köbe… Vagy még afelett van. Ez… röhejes!

- Nem fognak megölni – mondta Edward, és értetlen tekintete elbizonytalanított. Csak nekem ennyire… nevetséges az egész helyzet?
- Nem hagyom, hogy bántsátok őket – mondtam komolyan, és sorba végignéztem a családon. - Ők ugyanúgy a barátaim, mint ti, és még régebb óta. És nem tudnak mit csinálni. Ha Aro azt mondta, hogy meg kell halnom, akkor meghalok.
- Bella! – Edward felpattant a helyéről, és elém állt. - Te nem vagy jól – mondta egyszerűen, majd a tenyerét az arcomra simította.
- Jól vagyok…
Nem hagyhatom.
Nem akarom, hogy a Cullen család haljon meg, és azt se, hogy Félixnek vagy Dimitrijnek baja essen. A családom lettek a Cullenék, Félix és Dimitrij meg a barátaim voltak… Egyiküket se akarom elveszíteni. Egyikük se harcolhat csak azért, hogy én éljek… Értelmetlen.

Vajon van olyan, hogy sors? Ami meg van írva előre, amikor már megszületsz, és teljesen mindegy, hogy hogyan viselkedsz, mit csinálsz, már előre el van rendelve… minden. Előre megvan a helyed a menyben vagy a pokolban.
Akkor mindegy, hogy hogyan viselkedsz idelent a földön. Csinálj, amit akarsz, ha úgyis a pokolba kerülsz! Gyilkolj, és rabolj, ha mindegy. Ha semmivel nem tudsz magadon segíteni, akkor, miért legyél jó? Miért ne csinálhatnád, amihez kedved van? Habzsold az élvezeteket, élj a mának! Csak azzal foglalkozz, amit te akarsz! Ne hallgass másra, ne foglalkozz semmivel. Te légy a fontos! Csak te! A te sorsod, a te életed, hát éld úgy, ahogy kedved tartja. Úgyis te vezekelsz majd az életed miatt, nem más. Csak te számolhatsz el, te mondhatod, hogy: „Megtettem, mert meg akartam tenni!” Senki nem bűnhődik miattad. Senki nem megy helyetted a pokolba… Te vagy a felelős magadért. Hát akkor tégy, amit csak akarsz!
Vajon meg volt írva a sorsa mindenkinek?
Előre kész egy hatalmas könyvben, és aszerint történik minden? Rómeó azért vett mérget… Júlia is amiatt ébred másodpercekkel később… Kathy azért nem lehetett soha boldog Heathcliffel… Henriknek azért nem született fiúgyermeke. Le volt írva, és úgy volt elrendelve…
Le van írva, ki boldog és ki nem? És ezt, hogy döntik el? Feldobnak egy pénzérmét? Ha fej, akkor minden úgy lesz, ahogy ő akarja; ha írás, akkor szenvedjen? Kártyáznak? Vagy, hogy döntik el, ki boldog és ki nem?
Képzeletemben magam előtt láttam az én oldalamat. Egyszerűen csak Bella családnév nélkül… Boldogtalan, amíg csak él…
Talán le van írva, hogy meg kell ismernem Edwardot, hogy belé kell szeretnem, hogy utána szépen végignézze a halálom. Hogy megszakadjon a szívem a fájdalmától, és ne úgy távozzak, hogy mosolyog, hanem szenved… Le van írva?
És engem miért büntetnek? Nem azért csináltam, mert kedvem volt hozzá! Nem azért öltem, mert akartam! Csak azért, mert erre köteleztek! Én nem akartam!
De nem lehet megfordítani az időt. Nem lehet azt mondani, hogy újrajátszás, és kezdjük elölről… Nincs visszatekerés, mint a videón.
Pedig mennyire kellemes lenne! Bármikor csinál valami hülyeséget az ember, fogja a saját maga kis távirányítóját, és visszatekeri az egészet. És nem követné el a hibákat, ami miatt rosszul érzi magát. A világ seperc alatt lehetne boldog, és miden probléma megoldódhatna…
Bár én nem tekernék vissza… Ha nem megyünk el a családdal Olaszországba… Ha nem változtatnak át… Ha nem osztják rám ezt a borzalmas szerepet… Akkor soha nem találkozom vele.
Ezért a két hét boldogságért megérte szenvedni évekig. Ennyi jutott ki nekem. Ennyi maradt… Én csak ennyit kaptam, de ezt is köszönöm. Ennek is örülök.

- Költözzünk el – mondta Edward még mindig az arcomat fogva, és mélyen a szemembe nézve.
- Dimitrij nyomkövető – mondtam egyszerűen, és én is Edwardot néztem. - Értelmetlen. Megtalál.
- Biztos van valamilyen megoldás! – kiáltott Esme a hátunk mögül. Először szólalt meg, amióta lejöttünk. Furcsa volt. Aggódó, és kétségbeesett. Talán félti a családját, félti a szerelmét, félti saját magát is…
- Nincsen – mondtam, és elszakítottam a tekintetem Edwardétól… - Nincs megoldás…
Meg fognak ölni. És mivel nem mehetek el, Edward nem enged, ezért végignézhetik, ahogy meghalok…
És ha már csak pár napom van hátra, amíg ideérnek, akkor azt szeretném boldogan eltölteni.
Szeretnék utoljára teli torokból nevetni. Utoljára valami hülyeséget csinálni. Utoljára Edwardra nézni. Utoljára kimondani, mit is érzek.
Még a halálra ítéltnek is van egy utolsó kívánsága… Hagy legyen nekem is! Csak egy egészen kicsit! Legyek még boldog egyszer… Utoljára az életemben!

Megfogtam Edward kezét, és elindultam kifelé a házból. A garázs felé mentem, és megálltam a rengeteg kocsi előtt.
- Melyik a kedvenced? – kérdeztem Edwardra mosolyogva.
Ő értetlenül nézett rám, és újra maga felé fordított. Túl tiszta, és túl őszinte volt a tekintete. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem. Pedig mást se akartam, csak őt nézni állandóan… És most mégse ment.
Edward két kezébe fogta a fejem, és kényszerített, hogy rá nézzek. Talán rémület volt a tekintetében… Talán félelem, és talán beletörődés…
Mi nem lehetünk együtt… Nem élünk sokáig, és nem élünk boldogan, mert soha meg nem halunk… Nekünk nincs esély. Nincs remény. Nekünk csak a ma van, és a most.
- Soha nem voltam még vidámparkban – mondtam, és rá mosolyogtam.
Most ne kérdezz, Edward! Ne nézz rám esdekelve… Ne akarja megérteni. Ne akarj megmenteni… Ez olyan, mint amikor valaki egy halálos betegbe szeret bele. Nincs menekvés, nincs esély… Ők se tudják, hogy mennyi idejük is van. Mi se tudjuk.
Nem tudom, hogy egy napom van, vagy egy hetem, de a végkimenetel biztos. Akkor hagy legyek boldog, még ezekben az órákban.
Nem akartam gondolkodni, nem akartam érezni, nem akartam rágódni a jövőn, vagy a megoldáson, mert nincs. Csak vele, csak most…

- Az Aston Martin – mondta végül Edward, és előszedte a kulcsait.
Beültem a kocsiba, Edward meg beindította a motort. Utána a kezem után kapott.
Szorosan fogta, mintha nem akarná elengedni soha se. Még a sebességváltóra is odahúzta és éreztem, hogy néha az ujjai a csuklómat cirógatják.
Gyorsan haladtunk, a szél belekapott a hajamba, de nem nyúltam oda, hogy kisimítsam a szememből. Hátrahajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és csak éreztem.
Hallottam az embereket. A lépéseket, és a légvételüket. Éreztem az illatukat, mind más volt, és bármelyiket meg tudtam különböztetni egymástól. Hallottam a hangjukat. Volt, aki dühös volt, volt aki nyugodt…
Nem tudják értékelni az életet. Nem tudják, mit is jelent élni. Nem értik, miért is szép, hogy élhetnek. Nem értékelik az apró csodákat. Csak panaszkodnak, hogy szörnyű az életük… Hogy nincs pénzük semmire… És nem veszik észre, hogy kinyílt a tulipán a kertben. Hogy a kismadár kikelt a fa tetején…
Nem veszik észre, hogy a nap ma is felkelt, és ma is meleget áraszt. Hogy az ég ma is kék, hogy a fű zöldebb, mint tegnap…
Elmerülünk a problémákban, a gondokban, és azzal foglalkozunk, ami nincs; nem azzal, ami van.
Ezek az emberek, ha tudnák, hogy holnap itt a világ vége, boldogabban élnének?
Kedvesebbek lennének a gyerekeikkel? Előre engednék az idős nénit a buszon? Átadnák a helyet egy terhes kismamának? Jobban élnénk, ha minden nap utolsó lenne?
Ha tudnánk, nincs tovább, most van lehetőséged kimondani azt, amit eddig nem mondtál ki. Most mondj köszönetet, amiért eddig nem mondtál. Most adj hálát, hogy vagy! Most mondd, hogy szeretlek! Most, mert holnap nem lesz. Nem lesz másnap… Nem lesz később. Nincs menekvés, nincs lehetőség. Nem tudod az időt halogatni…
Csak most van! Nincs holnap!

- Szeretlek – suttogtam fel sem emelve a fejemet, tudva, hogy Edward így is meghallja.
A szemeimet szorosan összezártam. Nem akartam választ, nem akartam reakciót. Csak tudja… Megszorítottam a kezét, és reméltem, megérti, nem kell válasz. Ne hazudjon, ha az nem igaz… Ne vigasztaljon… Csak tudja!
Elmosolyodtam, hogy életemben először mondtam őszintén ezt valakinek. És hihetetlen érzés volt… Felemelő. Szinte megkönnyebbültem! Nem azért, mert teher volt, hanem, mert ő is tudja.
Tudja, és ez nekem elég. Csak ennyi kell… Ennyi, és nem több. Csak tudja…

Két óra múlva Edward leparkolt egy vidámpark előtt.
Színes volt, és zsúfolt. Emberek nevettek és kiabáltak mindenhol. A vidámságuk rám is átragadt, és én is mosolyogni kezdtem. Mint egy kisgyerek kapaszkodtam Edward karjába, aki csak mosolyogva nézett le rám. Egy puszit adott a homlokomra, majd megindult a kassza felé.
Megvette a jegyeket, majd bementünk.
- Kipróbáljuk? – kérdeztem az óriáskerékre mutatva. - És azt? – Most a ringispilre mutattam. - És azt is! – Az egyik hullámvasútra mutattam a sok közül.
Egyre több szerkezetet láttam meg, és én egyre többet akartam.
- Azt is! – kiáltottam és a csészékre néztem. - Mindet! Edward, én mindet akarom! – mondtam, és mosolyogva futni kezdtem az egyik felé.
- Bella! – Edward elkapta a kezem, és visszarántott magához. - Mindre van időnk – mondta, majd pillekönnyű csókot nyomott ajkaimra.
- Talán csak időnk nincs, Edward… Minden másunk van… De időnk nincs – mondtam, és átkarolva nyakát a vállába temettem az arcomat.
Szorosan vont magához a derekamnál fogva, és éreztem, hogy gyorsabban szedi a levegőt.
Egyik keze felkúszott a nyakamhoz, és szinte magához préselt.

Elszakadtam tőle, és szemeibe néztem.
Ne mond ki! Tudtam, hogy mondani akar valamit. A száját is nyitotta, hogy végre kimondja. A tekintetem könyörgött, hogy semmit nem mondjon… Csak még nehezebb lenne az egész.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és húzni kezdtem az egyik szerkezet felé…
Két szomorú alak a vidámpark közepén…

Záráskor jöttünk ki, én Edward derekát fogtam, ő meg a vállamat karolta át. Edward másik kezében egy hatalmas medve volt, amit a céllövőben nyert. Persze nekem adta, de nekem nem volt kedvem hozni… Szándékomban állt Emmettnek adni…
Csöndben haladtunk a kocsi felé, és lassabban, mint megszokott volt. Nem akartunk sietni. Talán csak az időt akartuk meghosszabbítani, ami van.
Nevettünk, és mosolyogtunk egymásra. Játszottunk a vidámpark szökőkútjában.
Kinevetett, amikor nem sikerült eltalálni az egyik dobozt. Tetettük a boldogságot, és próbáltunk gondtalannak tűnni. De nem voltunk azok.
Szinte nevetséges volt, ahogy mindketten megpróbáltuk elrejteni egymás elől a valódi érzéseinket. A fájdalmat, és a búcsút… A reménytelenséget, és a reményt, hátha mégse lesz úgy, ahogy lesz.
Nevettünk, de nem voltunk boldogok… Színészkedtünk egymásnak, pedig tudtuk mit is gondol a másik.
Már sötét volt, amikor beültünk az autóba, és mind a ketten mosolyt erőltettünk az ajkunkra.
Edward ugyanúgy fogta a kezem, én meg ugyanúgy becsukott szemmel feküdtem az ülésen.

Talán hiba volt a vidámparkba jönni.
Akartam látni, de nem így… Talán otthon kellett volna maradnunk… Látni a sok embert, aki tényleg boldog volt, és tényleg élvezte, hogy ott van… De fölösleges volt már miatta aggódni. Ez is elmúlt. Még egy nappal kevesebb. Még kevesebb idő… egymásra.

Némán, szó nélkül értünk vissza a lakáshoz.
A villanyok égtek, és olyan volt, mintha épp egy buli lenne. A zene hangosan szólt.
Egymás kezét fogva mentünk be, ahol a zene ellenére mindenki a nappaliban volt.
Alice hason fekve olvasott, a lábfejét a zene ütemére mozgatta; Emmett és Jasper sakkozott, bár meg nem tudtam mondani, hogy milyet, mert nyolc sakktábla volt egymás mellé rakva, és fejenként vagy hatvan bábuval mozogtak… Rose és Esme egy hatalmas rajztömb felett görnyedt, Carlisle meg a tévében egy műtétet nézett.
- Az az enyém, ugye? – kérdezte Emmett túlkiabálva a zenét, amint észrevette a hatalmas macit. Felpattant a különös sakktábla mellől, és elénk jött.
- Igen, a tiéd – mondtam, és a kezébe nyomtam a macit.
Emmett egy puszit nyomott az arcomra, rám kacsintott, majd visszament Jasperhez.

Rose egy távirányítóval kikapcsolta a lejátszót, így megint csend lett.
Senki nem kérdezett, vagy nézett ránk. Csak csönd…
Erre én elengedtem Edwardot, és felmentem a szobájába. Sokadszorra is az ablak elé álltam, és csak néztem az erdőt.
Nyomasztó volt. Talán ez a legjobb szó rá. A ház, ami eddig a védelmemet szolgálta, és ahol eddig mindig jól éreztem magam, most inkább félelmetes volt. Oda volt a könnyed hangulat, mindenki pattanásig volt feszülve, senki nem volt könnyed…
Nyomasztó, és feszült…
Hallottam, hogy zárul mögöttem az ajtó, de nem fordultam meg. Tudtam, hogy Edward az.
Most nem jött oda hozzám, hogy átöleljen, egyszerűen megállt mögöttem.

- Kiskoromban mindig királylány akartam lenni – mondtam, és elmosolyodtam az abszurd feltételezésen.
- És mivel sokszor veszekedtek a szüleim mindig a szobámba zárkóztam. Eljátszottam, hogy toronyba zárt királylány vagyok, aki csak a hercegre vár…
- Megjelent a herceg? – kérdezte Edward. A hangjában cseppnyi gúny se volt… Inkább megértés.
- Soha – mondtam és szembe fordultam vele. - Soha nem voltam szerelmes, így nem tudtam elképzelni a hercegemet.
- Én katona akartam lenni – mondta, és ő is elmosolyodott. - Nekem sikerült is.
Edward elfordult tőlem, és lefeküdt a kanapéjára. Én utána mentem, és mellé feküdtem.
Edward azonnal átölelt, én meg menedéket keresve bújtam hozzá annyira közel, amennyire csak tudtam. Sóhajtottam egyet, majd becsuktam a szemem.

Talán percek, de lehet, hogy órák teltek el.
Nem érdekelt. Nem tudtam felfogni az idő múlását, amikor vele voltam. Egy óra mindig kevés volt, és soha nem elég. Az idő felgyorsult, mintha ellenünk dolgozna…
Egyenletesen vettem a levegőt, és próbáltam eszembe vésni Edward illatát. Lehet egy illatot megjegyezni?

- Itt vannak – keltem fel hirtelen Edward mellől, aki velem együtt felült.
Felpattantam az ágyról, és kicsaptam az ajtót. A lehető leggyorsabban futottam le a lépcsőn, nehogy bántsák a többieket.
Túl hamar… Túl korán… Mit keresnek máris itt?
Megtorpantam a lépcső alján, ahogy a bejárati ajtó lassan kinyílt.
A család még mindig a nappaliban volt, és mindenki el volt foglalva. Meglepetten néztek rám, én meg feszülten figyeltem az ajtót.
Pillanatokon beül bent állt a két alak… Köpenyüket széthajtották. Régi mosolyuk nem volt az arcukon. Komoran tekintettek rám, a többiekkel nem is foglalkoztak. Most nem a barátaim voltak, hanem a kivégzőim…
Halk lépteket hallottam magam mögött, majd éreztem, hogy Edward megfogja a kezem.
A többiek a nappaliban felkeltek, és a vendégekre néztek.
Ők csak mereven kémlelték az arcomat…

Talán vártam egy biztató mosolyt, egy fejingatást, hogy nem történik semmi… rossz. De nem.
Edward felé fordultam utoljára. Rá mosolyogtam, majd megpróbáltam kiszakítani kezem az övéből. Nem akart engedni. Szorosan fogta ujjaim, és szinte már fájt a szorítása.
Másik kezemet az övére tettem, és rá emeltem tekintetem.
- Engedj Edward… Ennek így kell lennie… - hihetetlenül halkan suttogtam, és reméltem, hogy csak ő hallotta meg.
Lefejtettem magamról a kezét, majd visszafordultam egykori barátaim felé… Elindultam feléjük, tudva, hogy vége…

Ha tudod, hogy ez az utolsó nap az életedben, akkor valamit másképp csinálsz?
Akkor talán nem vidámparkba mész… Talán nem mondod el, hogy szereted, annak, akit tényleg szívből és igazán szeretsz… Talán szívből nevetsz, és nem kényszeredetten…
Megbánnád?
Soha…

Soha… Még, ha csak perceid is vannak hátra.

Keserédes - 4. fejezet

4. fejezet: Presto – Gyorsan

Az első, ami feltűnt, hogy csend van.

Az örökké zajos család most néma csöndben maradt. Carlisle Esmét nézte, Esme a padlót. Kerülték a tekintetemet. Mindenki vagy lefelé nézett vagy a párjára.
Edward viszont engem nézett. Tanácstalanság. Talán csak annyit lehetett leolvasni az arcáról. Hogy tud csak tanácstalan lenni, amikor Aro ezt csinálta? Én aggódom, félek, kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mit csináljak…
- Pedig én azt hittem Aro kedvel minket – mondta Emmett, majd felsóhajtott és a karját keresztbe tette maga előtt. Vigyorgott. Nem tudom, hogy ezen mi a vicces. Rose fejbe vágta Emmettet, aki erre újra felsóhajtott.
- Ne izéljetek már! Aro nem mer minket megöletni! – kiáltott Emmett, majd felállt.
- A tények ennek egy kicsit ellentmondanak – mondta higgadtan Carlisle és elfordította a fejét Esméről. – Elég egyértelmű, hogy Aro nem szívesen lát minket… élve.
- Biztos április egy van! – mondta megint Emmett, és felkapott egy újságot.

Én ezt tényleg nem értem… Ez nem egy vicc. Ez teljesen komoly. Ez… az életükbe is kerülhet. Meg kéne őket ölnöm. Mindegyiküket. Sorban…
Hátrálni kezdtem. Lassan a lépcső korlátjába ütköztem. A család hirtelen vitatkozni kezdett. Nem hangosan, és nem türelmetlenül. Mintha csak meg akarnák beszélni, miért is történt ez az egész. Túl gyorsan beszélték, és túl sok lehetőség vetődött fel. És egyik sem volt… észszerű. Mindenki mentségeket keresett vagy Arónak vagy nekem… Nem akartam hallani. Nem akartam tudni róla… Nem akartam hallani a reménykedésüket, hogy esetleg túlélik ezt az egészet. Nem akartam tudni róla. A kezemet a fülemre tapasztottam, és hevesen ráztam a fejem. Reméltem, hogy ennyiből megértik. De senki nem nézett rám. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy meggyőzze a másikat. Ez túl sok volt!
- Értsétek már meg! Aro halva akar titeket látni! – ordítottam, amikor már nem bírtam tovább.
Csönd lett. Mindenki engem nézett, én meg sarkon fordultam és felrohantam az emeletre.
Ha nem ölöm meg őket… Aro gondoskodik a sorsomról, az biztos. Ha meg megölöm őket, akkor én roppanok bele.
Túl sok ideig voltam velük, és túlságosan megkedveltem őket. Egyszerűen lehetetlen dolgot kér…
Alice gardróbjában álltam. Tanácstalanul néztem körbe, és nem tudtam mit keresek itt? És minek vagyok egyáltalán még a családnál?
Miért nem mentem el, amikor még el tudtam volna menni? Ha most megyek el, akkor hiányozni fognak. Ha nem megyek el, akkor meg kell őket ölnöm. Nem akarom! Nem akarok lenni!
Most még a létezés is fárasztónak tűnt. Nem akartam lenni…

A mobilom csipogni kezdett és fáradtam néztem a kijelzőre. Nem akartam felvenni… De muszáj volt.
- Bella – suttogtam bele a készülékbe.
- Menni fog a munka? – kérdezte Aro szinte szórakozott hangon. Nevetett és valamit nagyon viccesnek talált, csak tudnám, hogy mit!
Nem… Nem akarom. De nem tudom, hogy mondja meg. Ennek nem lesz jó vége. Talán ennyi volt csak biztos ebben a hatalmas kavarodásnak. Ennek nagyon rossz vége lesz…
- Nem! – mondtam határozottan, mert nem akartam, hogy meghallja a hangomon a zavartságot. – Eszem ágában sincs megölni a családot!
Aro hallgatott. Néma beletörődéssel vagy döbbenettel. Nem tudtam megmondani telefonon keresztül.
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte metsző hangon. A kezdeti vidámság már sehol nem volt. Halálos komolyság. Talán ez volt rá a legjellemzőbb.
- Tudom – mondtam még mindig határozottam…
Nem érdekel semmi. Csak a család maradjon életben.
Vártam, hogy Aro válaszoljon, de már csak a telefon egyenletes búgását hallottam. Letette… De nem is vártam tőle többet. Talán akkor lepődtem volna meg, ha elköszön, vagy visszavonja azt, amit mondott. Teljesen rá volt jellemző…

Megfordultam, és Edwarddal találtam magam szemben. Vagy fél méterre állhatott tőlem leeresztett karokkal. Értetlen tekintettel vizsgálta az arcomat, a szemeiben meg aggódás volt.
Azt kívántam bárcsak elmosolyodna! Bárcsak láthatnám féloldalas mosolyát, amit annyira szeretek. Ha a szemei az örömtől csillognának, azt kívántam. Hogy magához húzzon, megöleljen és suttogja a fülembe, hogy semmi baj nem lesz.
Azt akartam, hogy örüljön. Hogy nevessen velem együtt… Hogy… boldog legyen.
Elkerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Mert rá kellett döbbennem, hogy beleszerettem.
Ha már az ő boldogsága fontosabb a munkámnál. Fontosabb még a saját boldogságomnál is, akkor nincs más magyarázat. Beleszerettem… Méghozzá nem is kicsit.
- Bella… - Tétován ejtette ki a nevemet, a kezét meg felém nyújtotta. Egy lépést tett előre, és éreztem, hogy meg akar érinteni… És bár mindennél jobban vágytam az ő ölelésére, elfordultam tőle. Elrántottam a karom, és kikerülve őt elindultam kifelé.
- Elmegyek – mondtam kemény hangon, és gyorsabbra vettem a tempót.
- Bella! – Edward már nem tétova volt. Határozottan ejtette ki a nevem, és figyelmeztetésnek hangzott a szájából…
De nem fordultam vissza. Egyenesen a szobája felé tartottam, hogy ne kelljen senkitől búcsúzkodni.
Mert, hogy ez búcsú lenne és nem elköszönés, abban biztos vagyok. Soha többet nem látom őket. Soha többet nem láthatom őket, és még csak gondolni sem érdemes rájuk… Nem lehet…
- Légy boldog, Edward! – mondtam komolyan, és nem hagytam abba a rohanást.
Berontottam Edward szobájába, az ajtó a falnak csapódott. A hatalmas ablakhoz mentem, és szélesre tártam azt. Ugrani akartam, és utána eszeveszett tempóban futni. Futni, hogy soha többet ne tudjak visszajönni.

Szorítást éreztem a derekamon, amitől nem tudtam mozdulni…
Edward…
- Engedj el! – mondtam már kevésbé keményen, de még mindig határozottan. Nem értem Edwardhoz. Nem dőltem neki a mellkasának, és öleltem át. Pedig mindennél jobban akartam még egy ölelést. De nem lehet… Akkor csak nehezebb lenne elmenni. Csak hagytam, hogy fogja a derekam…
- Nem engedlek – mondta, és éreztem, hogy közelebb lép hozzám.
Éreztem, hogy gyorsan veszi a levegőt a hátamon, és leheletét a nyakamon. Közel volt… Túl közel…
- Azt mondtam, engedj el! – mondtam még mindig keményen, majd kiszakítottam magam a karjai közül. Megint ugrani akartam. De ahelyett, hogy repülni kezdtem volna a talaj felé, éreztem, hogy a hátam fájdalmasan találkozik a padlóval, majd Edward gördül fölém. Két kezemet lefogta, és nem engedte, hogy megmoccanjak…
- Nem mész sehova – mondta csöndesen. Akaratlanul tűnt fel, hogy csípője szorosan simul ölemhez, hogy egész mellkasa az enyémnek feszül, és ajkai centikre van az enyémtől.
- De megyek! – mondtam majd megpróbáltam magamról lelökni. Ezzel meg csak annyit értem el, hogy testünk még jobban összesimult.
Szemeim újra elkerekedtek, hogy nem bírom magamról lelökni. Pedig jóval erősebbnek kéne lennem! Miért nem vagyok rá képes?
- Nem akarom, hogy elmenj, Bella… - mondta, és még közelebb hajolt hozzám.
Ne csináld ezt, kérlek! Nem maradhatok itt! Nem találhat meg itt Aro! Ne nézz rám esdeklő szemekkel, ne csillogjon a szemed fájdalomtól! Nem akarom!
- Mennem kell… - mondtam már jóval halkabban. – Muszáj, Edward! – suttogtam, majd elfordítottam a fejem.
Nem bírok a szemébe nézni.
- Nem kell menned. Csak menni akarsz – mondta, majd elengedett. Legördült rólam, és ugyanazzal a lendülettel felült. A lábait felhúzta és térdeire támaszkodott. – És komolyan mondom, hogy nem értem, miért! – Kezével a hajába túrt, és nem nézett a szemembe.
Most ő nem akart látni.

Nem mozdultam. Pedig itt lett volna a lehetőség, hogy elmenjek! Hogy ne lássa azt, ami elkerülhetetlen. Hogy ne bonyolítsam tovább az életét.
De nem bírtam mozdulni. Csak feküdtem, és Edward tarkóját néztem. Meg akartam érinteni. Hajába túrni, és megcsókolni. Megölelni, és soha el nem engedni. Már csak az, hogy láthatom öröm volt…
Felültem, de nem az ablak felé mentem. Edward mögé térdeltem, majd átöleltem. A halálra ítéltnek is van egy utolsó kívánsága…
Hát nekem az, hogy még egyszer lássam Edward mosolyát. Csak ennyit akarok.
Hallottam, hogy Edward felsóhajt, majd kezeivel átöleli az enyémeket.
Ő is feltérdelt, majd megfordult. Kezeimmel végigsimítottam karján, ahogy felém fordult. Majd megéreztem erős kezeit a derekamon.
Szótlanul öleltem át, és fúrtam arcom vállgödrébe. Becsuktam a szemem, és magamba szívtam illatát. Hagy élvezzem utoljára azt, ami soha nem lehet az enyém!
Nem akarok menni. Nem akarok itt hagyni. De… muszáj.

- Mit vállaltál magadra, Bella? – kérdezte pár perc múlva, még mindig szorosan tartva.
Hirtelen nem tudtam mire érti a kérdést. Nem értettem, hogy mit kéne magamra vállalni… Aztán eszembe jutott, hogy hallotta a beszélgetést Aróval. És hiába volt a leghalkabbra állítva a telefonom, bármelyik vámpír meghallotta volna Aro hangját is…
- Lényegtelen – mondtam, majd eltoltam magamtól.
Ennyi volt. Felálltam, és megint Edwardra néztem. Nem akarom elfelejteni soha. Mintha fényképet csináltam volna róla. Minden egyes porcikáját meg akartam jegyezni, hogy soha ne felejtsem. Hogy mindig hibátlan legyen a kép, és bármikor felidézhessem… Hogy ő velem legyen… Ha nem is testileg.
- Nem az – mondta, és ő is felállt. – Nem lényegtelen, csak nem akarod elmondani.
Megint értem nyúlt, és megragadta a karomat. Nem fájt, mégsem volt egy kedves érintés.
- Akkor, nem akarom elmondani… Így jobb? – kérdeztem kicsit cinikusan, és kiszakítottam a karom Edward kezéből.
- Mondd el! – kérdte, és megint közel lépett hozzám. – Kérlek, mondd el!
- Nem. Nem mondhatom el.
- De elmondhatod… - suttogta, majd megint éreztem ölelő karjait. Ajkait éreztem az arcomon, és egyre kevesebb erőt éreztem az ellenállásra.
És ha elmondom, akkor baj lesz? Akkor megtudja, amit nem kéne, majd ugyanúgy elmegyek. Akkor talán még könnyebb lesz elmenni… Talán egyszerűbb, és ő is megérti, hogy muszáj mennem… Lehet, hogy könnyebb lenne.

A mai nap már sokadszor toltam el magamtól Edwardot. A szemébe néztem, és komoly tekintettel néztem rá.
- Nem dolgozom a Volturinak – mondtam, és vártam a reakciókat. – Ez volt az alku része… Csak akkor maradok életben, ha elvégzem a kiszabott feladatot. Amint ellenszegülök, megölnek – mondtam, és meredten álltam egy helyben.
Így talán érti, miért kell mennem… Egyszerűen muszáj.
- Ha maradok, akkor végignézheted a halálomat, és talán titeket is megölnek – mondtam tényszerűen, bármilyen érzelem nélkül. - Ha elmenekülök, akkor békén hagynak titeket, és talán engem se találnak meg, így életben maradok… És talán van esély rá, hogy újra találkozunk. – Az utolsó mondatnál egy fanyar mosoly kúszott fel ajkaimra.

Semmilyen nem volt a jövőm… És talán csak ez volt benne… szép. Csak ennyi jóság és boldogság van nekem kimérve… Egy esetleges találkozás sok év múlva. De addig bujkálás, titkolózás és menekülés…
Edward arcvonásai megfagytak, és a semmibe meredt.
- Akkor Aro csak azért akar megölni minket, mert tudja, hogy te itt vagy? – kérdezte, majd rám emelte tekintetét. Fel sem tűnt, hogy elárultam…

Ha elmenekülök, akkor békén hagynak titeket…

Itt egyedül az a lényeg, hogy nekem ne legyen jó… Hogy ne kötődjek senkihez, és teljesen a munkának éljek… Hogy ne legyen senki, akitől függök, Arón kívül.
Gyűlölet és harag csillogott Edward szemében, és valami, amiről annyira szívesen hittem el, hogy csak nekem szól…
- Igen – mondtam suttogva, majd újra elindultam az ablak felé. Most már tényleg mennem kell. Egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, bár csak a hátát láttam… Akkor ennyi volt… Két hét boldogság jutott ki nekem.
- Azt hiszed, nem védenénk meg? - kérdezte Edward, de nem fordult felém.
Én lemerevedtem, és megint nem ugrottam ki az ablakon. Megfordultam, és újra Edward hátát néztem. Pedig már azt hittem, utoljára látom. Most mégse…
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, és elmosolyodtam az abszurd feltételezésen.
- Megvédenénk – mondta Edward, és felém fordult.
- Egy épeszű lény se kockáztatná értem az életét – mondtam még mindig vigyorogva.
Az én életem fölösleges. Egy bérgyilkost védeni egyenesen fölösleges tekintettel arra, hogy hány élet szárad a lelkemen… Talán meg is érdemlem a halált.
- Soha nem mondtam, hogy épeszű vagyok – mondta Edward, de ő nem vigyorodott el. Teljesen komolyan ejtette ki a szavakat, és hirtelen idiótának éreztem magam…
Ő komolyan gondolta… Minden egyes szavát.

Zavartan túrtam bele a hajamba, és ráztam meg a fejem…
Nem akarom, hogy Edward meghaljon értem… Vagy akár csak kockáztassa az életét. Fölösleges…
Aztán éreztem, hogy Edward két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, majd keményen magához szorít.
- Nem mehetsz el. Én nem engedlek! – mondta, majd ajkait a számra tapasztotta.
Sürgetően és követelőzően csókolt meg. Nem mélyítette el a csókot, csak ajkaival érintett. Karjával ismét szorosan ölelt, az én kezem meg akaratlanul csúszott fel a nyakába, és túrt bele hajába.
Aztán mind a kettőnknek többre volt szüksége. Éreztem, ahogy Edward nyelve utat tör magának, és heves táncba kezd az enyémmel. Kezei végigsimított az oldalamon, és ismerősként köszöntöttem a rám törő bizsergést.
Kezem mellkasára csúszott, tenyerem alatt éreztem megfeszülő izmait.
Elszakadtunk egymástól és egymás szemét kémleltük. Több volt benne, mint vágy és szenvedély. Hihetetlen gyengédséggel ért hozzám, és simította a tenyerét az arcomra.
Szemeimet becsukva döntöttem a fejem tenyerébe, és élveztem érintését.
Keze finoman érintette nyakamat, és vállamat.
Csukott szemmel élveztem, ahogy cirógat, és nem tudtam másra figyelni csak az érintésére. Kezeit megéreztem blúzom gombjainál, ahogy egyesével szétnyitja azt.
Kinyitottam a szemem, tekintetem azonnal Edwardéval találkozott. Lassan bujtatta ki helyükről a gombokat, majd kezeit vállamra simította.
Érintése lesodorta blúzomat, majd újra ajkaimra hajolt. Kezeivel nem érintett meg, csak ajkai simultak enyémre hihetetlen gyengédséggel.

Kezemet a topom szegélyéhez emeltem, hogy levegyem magamról, de Edward megállított. Újra szemembe nézett, és halvány mosoly jelent meg az ajkain. Megfogta kezemet, majd a fejem fölé emelte mindkettőt.
Végigsimított oldalamon, majd éreztem, hogy lehúzza rólam a topom.
Edward eldobta a felsőt, majd kezei közé vette arcom és újra megcsókolt. Kezeimmel hátát érintettem, majd végigsimítottam karján. Megszakítottam csókunk, majd levettem róla felsőjét.
Kezeimet mellkasára simítottam, és élveztem tenyerem alatt bőrének érintését. Kutató ujjait éreztem meg hátam mögött, majd melltartóm kikapcsolódott.
Kezeivel nyakamat cirógatta, majd lesimította róla a pántokat.

Átfogta a derekam, és szorosan vont magához. Félmeztelenül simultam erős mellkasához, és hajtottam fejem vállára. Mindkét kezemmel szorosan öleltem nyakát, és azt kívántam bárcsak így maradhatnék örökre.
Éreztem Edward száját nyakamon és arcélemen. Elfordítottam a fejem, és ajkaink újfent találkoztak.
Cipzáram percegését hallottam, majd éreztem, hogy leesik rólam a szoknyám. Edward csípőmet cirógatta, és fehérneműm szegélyével játszott.
Kezeimmel újra Edward hátán simítottam végig, majd ujjaim nadrágja elején álltak meg. Kigomboltam alsóját, ami készségesen esett le róla.
Edward megszakította csókunk, és csillogó szemekkel nézett rám. Egyetlen mozdulattal emelt karjai közé, és vitt a kanapéhoz…

Más volt.
Nem volt sürgetés, nem volt hevesség. Talán még vad szenvedély sem. Csak éreztünk, és hagytuk, hogy mozdulataink beszéljenek helyettünk. Minden egyes érintés tele volt gyengédséggel és finomsággal.
Mozdulatlanul feküdtem Edward mellkasán, lábunk összegabalyodtak, és csak egyenletes légzésünk szakította meg a szoba csendjét.
Ujjammal érintettem Edward sima mellkasát, és szememmel követtem mozdulataimat.
Talán kicsit zavarban voltam… Nem tudtam mit kéne mondani, vagy, hogy illik-e valamit mondani.
Talán én még soha az életben nem szeretkeztem. Csak… kielégítettem vágyaimat. Ez gyökeresen más volt. Egy olyan férfival együtt lenni, akit szeretek…
Leírhatatlan.

El akartam neki mondani… Azt akartam, hogy tudja, szeretem.
Semmi nem változtatna. Akkor is el kéne mennem… De tudná. Talán a lelkemnek könnyebb lenne… Vagy nem?
Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha az életben. Könnyebb lett volna, ha tudom, mit kell mondani, ha tisztában vagyok az ő érzéseivel… Ha tudom, mit gondol.
Akkor könnyebb lett volna.
Így tanácstalanul álltam érzéseim előtt. Vajon hogy hangzik egy vallomás? Egy őszinte vallomás, ami tényleg igaz?

Edwardra emeltem tekintetem. A plafont nézte mosolytalanul, merev arccal. Keze szorosan tartott, és ujjai simogattak. Gondolkodott…
Visszafeküdtem mellkasára, és inkább légzését hallgattam. Egyenletesen és mélyen lélegzett, mintha saját magát nyugtatná… Mintha valami miatt idegeskedne.
Akármilyen is egy őszinte szerelmi vallomás, nem ez az alkalmas pillanat rá.
- Nem mehetsz el – mondta végül egyszerűen. – Én nem akarom, hogy elmenj – mondta kihangsúlyozva, hogy ő nem enged el.
Talán furcsa volt… De jól esett. Tetszett, hogy ennyire nem akar elengedni. Hogy ennyire ragaszkodik. Hogy talán neki sem csak szex az egész, hanem valami… több. Valami mélyebb.
- Gyere! – mondta, és felkelt. – Beszélnünk kell a családdal – mondta, és mosolyogva nyújtotta felém a kezét.
Én nem mosolyogtam. Kezem a kezébe tettem, és tűrtem, hogy felhúz az ágyról.
Nem akartam lemenni, és talán azt se akartam, hogy mindenről tudjon a család is. Könnyebb lenne, ha csak ő tudna mindent. Nem azért, mert nem bízok a családban, hanem azért, mert Edwardhoz jobban kötődtem, és neki szívesebben mondtam el a titkaimat. Több dolgot mondtam el neki két hét alatt, mint bárki másnak évtizedek alatt.
Még Heidiben sem bíztam meg ennyire. Számos dolog volt, amiről ő nem tudott, Edward meg igen.
Edward nem bírált, hanem megértett. Érdekelte, hogy mit miért csinálok, de nem mondott ítéletet. Meghallgatott, de nem adott tanácsot. Egyszerűen jó volt vele lenni.

Némán vettem magamra egyesével a ruháimat, ami szét volt szórva a szobában.
Talán megszámolni se tudtam hányszor csináltam ezt az elmúlt két hétben… Nem öltöztem gyorsan. Ezzel is az időmet akartam meghosszabbítani.
Felvettem a blúzomat, és sorban begomboltam az egészet.
Éreztem, hogy Edward hátulról átölel, és ajkával érinti nyakamat. Önkéntelenül mosolyodtam el, és tettem kezem az övére.
Becsuktam a szemem, és élveztem a némaságot.
Aztán megéreztem, hogy Edward ringatózni kezd. Vele együtt mozogtam, majd Edward a csípőmet megfogva fordított rajtam egyet.
Kezét a derekam köré fonta, és meg a nyakát öleltem át. Ma már sokadszorra temettem arcom nyakába, és szívtam magamba illatát.
Lassan lépkedett, és vele együtt emeltem lábamat.
Ringattam a csípőmet, és Edward velem együtt ringatózott.
De túl hamar véget ért… Pár perc múlva Edward elengedett és csak a kezemet fogta.

Már csak lent a családnál jöttem rá, hogy mit is csináltunk odafent…

Zene nélkül táncoltunk…

Keserédes - 3. fejezet

A tizennyolcas karika még mindig kint van, valamint gratuláljatok, mert életem leghosszabb fejezetét produkáltam!;D Folytatással igyekszem...:D

3. fejezet: Sostenuto – Vontatottan

- Na? – kérdezte Jasper, amint végeztem.

- A szarvas szörnyű… De az oroszlán ízlik – mondtam, és talán kicsit sajnálkozva tekintettem le az egykori állatok királyára. Bár meg kell jegyeznem ez még mindig jobb, mint amikor egy ártatlan ember előtt állok ugyanígy, és a holttestére kell néznem.
Ez valahogy kellemesebb és könnyebb.
- Nem is annyira büdösek… – mondtam csak úgy magamban, de kuncogást hallottam a hátam mögül.
- Várj csak kislány, amíg megkóstolod a többit! Az is kellemes élmény lesz – mondta Emmett, és leugrott a fáról egyenesen elém. - Mond csak kislány! Milyen az öcsi az ágyban? Tudod, mi testvérek mindent meg szoktunk beszélni, de nem hajlandó semmit mondani. Mintha kihalt volna a Cullen-modor! Tisztára idegesítő…
- Mondjam el milyen volt? – kérdeztem, és kérdőn néztem rá. Ez most csak valami vicc.
- Naná! Mondd, hogy bénázott! – kérte, és hatalmas vigyorához némi szemöldökhúzogatás is társult.
- Hát nem is tudom. Nagyon hasonlított... valami… Nem is tudom megfogalmazni… - Közelebb léptem Emmetthez, és felnéztem rá. Szégyenlősen néztem rá, mégis kihívóan. - Tudod nem mondanám, hogy olyan volt, mint… Nem ez sem jó megfogalmazás… - Közben felemeltem a kezem, és Emmett karja felett köröztem vele… Épp, mint Edward, amikor meg akart érinteni, de nem tette… - Nem tudom elmondani, hogy milyen volt… De megmutatom milyen nem… - És elkaptam a hüvelykujját, és kitekertem.
Emmett, mint egy páréves gyerek térdelt le előttem, és szorította hátra a kezét, nehogy kitörjem a helyéről…
- Nos. Nem ilyen volt – mondtam, és közben akaratlanul ördögien mosolyogtam.

Aztán éreztem, hogy egy hatalmas valami söpör végig alattam, és a talaj kicsúszott a lábam alól. Elestem, és kicsúszott a kezemből Emmett ujja.
- Csak nem képzeled, hogy legyőzöl, kislány? – kérdezte Emmett, ahogy megállt felettem, és az arcomba nevetett.
- Nem, nem képzelem – mondtam, és a lehető leggyorsabban lendítettem meg a lábam. Emmett mellém esett, én meg azonnal felpattantam. - Hanem tudom – tettem még hozzá, és most én néztem rá. - Tudod, ha nem lennék tekintettel a jelenlévőkre, és férfiúi tisztességedre, akkor most jól megvernélek. De vagyok olyan kedves, hogy békén hagylak.
Elfordultam tőle, és visszaindultam a többiekhez.
- Valamit elfelejtettél kislány! – ordította Emmett és felpattant. - Nekem eszem ágában sincs tiszteletben tartani azt, hogy nő vagy – mondta, majd rám ugrott.
Nekem se kellett több, hagytam, hogy vezéreljenek az ösztönök, és kikapcsoltam az eszemet.
- Fogadjuk egy százasban, hogy Emmett nyer! – mondta Rose valahonnan messziről.
- Nehéz ügy! Emmettnek csak ereje van, Bellának meg taktikája – mondta Jasper, és éreztem, hogy egyre több szempár szegződik ránk. Ez volt az egyetlen, amit utáltam. Ha néznek…

Percek teltek el, hallottuk, hogy a tétek emelkednek, és, hogy taktikáról beszélgetnek. Mi mag csak verekedtünk, mint, akik soha nem fáradnak el.
- Hagyjátok azonnal abba! – kiáltott hirtelen egy erőteljes hang.
Mind a ketten oda fordultunk, ahonnan a hang jött, és Carlisle rémült tekintetével álltunk szemben.
Emmett elkezdett nevetni majd megindult felém, és átölelt.
- Hát kislány, rég bunyóztam ilyen jót! – mondta, majd megpuszilta az arcom. - Carlisle nekem annyira tetszik! Edwardnak is tökre bejön, meg már le is fektette. Alice-nek is tetszik. Tartsuk meg! Na, légyszi! – Emmett hangja tisztára óvodásan csengett, mint, amikor egy gyerek egy kiskutyáért könyörög.
- Ti… Nem verekedtetek? – kérdezte összezavarodottan, és furcsán nézett ránk.
- De. De csak poénból! – mondta Emmett türelmetlenül. - Ugye megtarthatom? – kérdezte megint Carlisle-t, és nagy bociszemekkel nézett mostohaapjára.
Carlisle csak elmosolyodott, megrázta a fejét, és elindult az erdő felé.
- Ez azt jelenti, hogy igen? – kiáltott Emmett Carlisle után, de senki nem válaszolt. Majd rám nézett és rám kacsintott, mint valami cinkosra.
Aztán komolyabb lett az arckifejezése, és furcsán nézett rám.

- Hej! Gyertek csak! – kiáltotta, és a kezével megfogta az államat. Nekem nem igazán tetszett ez a bizalmas fogdosás, ezért inkább elfordítottam a fejemet.
Pillanatok alatt odaért a vigyorgó Jasper, Rose és Alice és a kicsit meglepett Edward is.
Oh… Na most szívesen lennék én a gondolatolvasó, és tudnám, hogy mit is gondol erről az egészről. Arról, hogy összeverekedtem Emmettel, meg a többiről.
- Barna a szeme – mondta, és megint megfogta az államat, és felemelte a fejem. Mindenki meglepődött csak Edward marad közömbös… Mintha mindegy lenne milyen színű a szemem.
Barna a szemem? Reggel még vörös volt, az biztos…
- Doktor bácsi? Valami diagnózis? – fordult Edward felé Emmett és megint kisfiúsan beszélt.
- Hát… Tudom, miért. De inkább nem mondom el – mondta, majd elindult az erdő felé.
- Ez nem ér, Edward! Benned nincs is Cullen-modor! – kiáltotta Emmett, majd ő is az erdőbe vetette magát.
- Menjünk mi is – mondta Alice Jasper felé fordulva, és együtt indultak el.
Végül Rose is elindult, én meg egyedül maradtam.

Nem azért, mert nem akartam menni… Kicsit aggódtam, hogy most mi is lesz Edwarddal. Biztosan nem féltékeny. Elvégre csak szórakoztunk Emmettel. Ha ráfekszem vagy valami, akkor lehet féltékeny… De így nincs értelme…
Pár percig még álltam, majd eldöntöttem, hogy utánuk megyek. Nem lenne nehéz őket megtalálni, csak követni kell az illatokat.
De megelőztek.
Egy erős kar ölelt át hátulról, és döntött le a lábamról. Mint egy zsák, úgy dőltem el.
Aztán rájöttem, hogy ki az, és támadómmal együtt nevetni kezdtem.
Aztán arra is rájöttem, hogy még nem is hallottam Edwardot nevetni. És be kell vallanom, hogy mulasztás volt. Jó volt hallani gyöngyöző nevetését, és éreztem, hogy a gerincem mentén bizsergés alakul ki.
- Lépjünk le, mielőtt eszükbe jut utánunk jönni – mondta, majd felsegített, és megfogta a kezemet.
- Oké – mondtam, és együtt kezdtünk el futni vissza a ház felé.
Pár perc alatt odaértünk a nagy kivilágított házhoz, ami most szinte kongott az ürességtől.

Edward felugrott a szobájába, én meg pillanatok múlva követtem.
- Nah? Miért is barna a szemem? – kérdeztem Edwardot, amikor mellette landoltam.
Edward meglepetésemre hatalmas mosolyra húzta a száját, és félő volt, hogy nevetésben tör ki.
- Ma sok energiát használtál, ezért nem volt vér a szervezetedben, amitől megmaradt volna a vörös szemed. És mivel állatvérrel csillapítottad éhséged, azért barna színt kapott, nem vöröset…
- És ezt miért nem hallhatta Emmett? – kérdeztem, majd szembe álltam vele, és összekulcsoltam a kezünket.
- Már épp elég megjegyzést hallottam tőle a mai nap – mondta mosolyogva, és felemelte összekulcsolt kezünket.
- De ez nem jelenti azt, hogy abba fogja hagyni, ugye? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
- Nem, nem jelenti azt. Még egy jó ideig kellemes téma lesz számára a… kapcsolatunk – mondta, és a másik kezünket is összekulcsolta. Azt is felemelte, és úgy vizsgálta a kettőt, mintha valami érdekes dolgot fedezett volna fel.

Volt benne valami kellemes, hogy nem viszonyt mondott, vagy nem egészítette ki azzal, hogy szexuális kapcsolat.
Nem akartam bizakodni. Nem akartam elfogadni, hogy több is lehetne, hogy érdemes reménykedni valami nagyobban. Nekem nem lehet komoly kapcsolatom. Állandóan utazom, a munkám maga a förtelem, és nem vagyok egy könnyű eset.
De abban a szóban mégis ott volt az ígéret. Az ígéret, hogy ez lehet valami több, valami szebb, és tartalmasabb.
Oh! Nem akartam, mert nem lehetett, és mégis vágytam rá…

- Mesélj valamit – kértem anélkül, hogy rá néztem volna.
Érdemes a jövő miatt aggódni, amikor a jelen szép? Ugye, hogy nem? Szóval legyen fontos a jelen, és a holnap problémája maradjon a holnapé!
- Mit? – kérdezte, és akárcsak Emmett ő is az államnál fogva felemelte a fejemet.
De Emmett érintésére nem éreztem azt, hogy mindjárt megőrülök a folytatásért! Nála nem akartam, hogy simítson végig az arcomon, és, hogy soha ne engedje el a kezemet…
Emmett érintése egy közömbös érintés volt. Edwardé viszont felkavaró.
- Bármit – mondtam halkan, és kezemet a mellkasára helyeztem. Mintha azt akarnám érezni, hogy dobog a szíve. Pedig tudtam, hogy nem dobog.
- Akkor, Bella kisasszony! Készüljön fel a mesedélutánra, mert halálra untatom magát az idióta történeteimmel! – mondta mosolyogva, és a kanapé felé kezdett terelni.
Ő leült, és meg lefeküdtem és a fejemet az ölébe hajtottam. Rögtön éreztem simogató ujjait, a szememet meg becsuktam.

Jó pár óra múlva az egész család történetét ismertem. Rosalie történetét nem akarta elmondani, ezért csak nagyvonalakban tudok róla. Azt mondta jobb, ha ő meséli, és nincs joga neki elmondani.
Utána Edward anekdotákat kezdett mesélni. Idióta poénos történeteket, amik állítólag meg is történtek.
De be kell vallanom nem is volt annyira nehéz elképzelni Emmettről, hogy többször leveszi a tanárról a parókáját, ráadásul úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy ő volt. Mesélt arról, amikor Rose felgyújtotta Emmett egyik kocsiját, mert hites ura hazudott neki… Abban, hogy jól áll neki egy kosztüm pedig nem. Persze utána Rose megvette neki a kocsit, és bocsánatot is kért. Állítólag azóta Emmett csak az igazat mondja, Rose meg nem kéri ki a véleményét.
Elmesélte Jasper és Alice esküvőjét.
Minden hülyeséget, ami eszébe jutott.
- És te Bella? – kérdezte jó pár óra múlva.
- Én mi? – kérdeztem és kinyitottam a szememet.
- Neked mi a történeted? – kérdezte még mindig mosolyogva.
Felültem, de nem fordultam Edward felé. Egyszerűen nem akartam…
- Az én történetem se nem boldog, se nem kedves. Nincs benne semmi nevetséges, és happy end se – mondtam, és éreztem, hogy a hangom keserűen cseng.
- Meséld el! – kérte Edward kedvesen, és megsimogatta a vállam.

Felé fordultam, majd nyíltan a szemébe néztem. Bátorítás volt benne, és kíváncsiság.
- 1925-ben nyaralni mentünk Olaszországba. A szüleim a húgom, és a bátyám. Nem voltunk a tipikus mintacsalád. Nekem elegem volt a szabályokból, lázadtam minden ellen, és eszem ágában sem volt korán férjhez menni. A bátyám légiós akart lenni, de apám nem engedte. A húgom meg divattervező… Egy feltűnően csinos nő felajánlott egy kedvezményes műemlék megtekintést. Biztos ismered Heidit, így nem kell elmesélnem, hogy miért is hívott valójában. Végignéztem a családom halálát. Aztán rám került a sor… De a vámpír nem végzett tiszta munkát. Három nap múlva hullák között ébredtem, erősen, kétségbeesetten és egyedül.
Edward szemei furcsák voltak. Mintha sajnálta volna, hogy ilyeneket kell átélnem… Mintha átérezte volna az egészet… Pedig a történet csak nagyvonalú volt. Furcsa volt elmesélni valakinek a történetet. Senkinek nem mondtam el eddig. Csak a Volturi tudott róla, mivel nekik tudni kellett. De ez volt az én titkom…
- Visszamentem Olaszországba, és megtaláltam az épületet is. A Volturi nem fogadott tárt karokkal elhiheted. A vámpírt, aki nem volt képes rendesen megölni kivégezték. Majd Arónak támadt az az ötlete, hogyha már fölöslegesen megteremtettek, akkor dolgozzam nekik. Kiképeztek, és lassan hetven éve a bérgyilkosuk vagyok. De ez is jobb, mint a semmi – mondtam csöndesen, majd elfordultam Edwardtól.
Talán hibát követtem el. Nem tudom, miért. Nem biztos, hogy érdemes volt elmesélni neki mindent. Bár el akartam mindent mesélni. Akkor meg nem mindegy?

Éreztem, hogy Edward hátulról átölel, és megpuszilja a nyakamat.
- Sajnálom… hogy ezt kellett átélned – mondta csöndesen, és még erősebben szorított.
- Nem a te hibád – mondtam, majd mosolyogva megfordultam.
A fenébe! Ez valami… több, mint amit szeretnék, és, mint aminek szabadna lennie. Nem azt érzem, amit lehetne.
Nem annyit, hogy meg akarom csókolni és megint lefeküdni vele, pedig az lenne a logikus. Egyszerűen csak a test. Ez lenne a lényeg! De nem ezt érzem…
Táncolni akarok vele… Zene sem kellene hozzá. Nézni akarom szüntelenül, anélkül, hogy félnék, meglátja ő vagy más. Ölelném szorosan, és sokáig… Nem akarom elengedni, és azt akarom, hogy ő se engedjen el soha…
Ebbe már belefolyt valami más is. Ez már nem csak testiség. Ez több…

- Félek – mondtam anélkül, hogy feltűnt volna, kimondtam azt, amire jutottam.
- Mitől? – kérdezte, és arca centikre volt az enyémtől.
Meg tudnám magyarázni, le tudnám írni, mit érzek… De félek, hogy nincs értelme. Hogy az egész csak a fejemben létezik.
- Tőled – mondtam végül mosolyogva, és Edward ajkaira hajoltam. Ez így sokkal könnyebb.
Nem akartam beszélni. Nem akartam gondolkozni. Nem akartam érezni.
Nem akartam érezni, mert olyanokat éreztem, amit nem szabad. Amire én képtelen vagyok, és, ami fölösleges…
Nem akartam mást csak Edwarddal lenni.

- Hahó! Fiatalok vége a pizsipartinak! – ordította Emmett, amint hatalmas hangzavar kíséretében betoppant a nappaliba.
Azért remélem nem tört ki még egy üvegtáblát…
Edward mellkasán feküdtem megint meztelenül. A lábaink össze voltak gabalyodva, ő meg átölelt, és meztelen vállamat simogatta.
- Semmi kedvem felkelni – mondta fel sem tekintve.
- Nekem sincs – mondta Edward, és még szorosabban húzott magához.
- De be fognak jönni – mondtam, és megpróbáltam felkelni.
- Akkor majd megfordulnak és kimennek – mondta Edward halálos nyugalommal, és még erősebben vont magához.
Nekem akaratlanul kúszott mosoly az ajkaimra. Hát igen, ez a logikus érvelés!

- Be fogok menni, és Rose érdekében ne lássak olyat, amit nem kéne! – kiáltotta megint Emmett már egészen közelről.
- Nem fogsz bejönni – mondta Edward suttogva, majd felém gördült, és ránk terítette a lepedőt.
El tudtam képzelni, hogy mit látna a kívülálló. És azt is, hogy mit gondolhat… Tulajdonképpen egyáltalán nem izgatott. Nevetve karoltam át Edward nyakát, és csókoltam meg megint, anélkül, hogy érdekelt volna Emmett benyitott-e.
- Tényleg benyitok! – kiáltotta megint már az ajtó előtt állva.
Erre én még szorosabban simultam Edwardhoz, ő meg még erősebben szorított magához.
- Emmett, hagyd már őket békén! – kiáltott egy női hang, majd magas sarkúk tipegését lehetett hallani. - Mi ennyire sürgős?
- Tulajdonképpen semmi… De hiányzik Bella! – mondta Emmett, majd hallottam, hogy elcsoszog Rose-zal együtt. - Olyan jól esett volna egy kis bunyó!
Én akaratlanul mosolyodtam el, majd egyáltalán nem érzékeltem semmit. Csak Edward ajkát az én ajkaimon, mellkasát az enyémen, egyeletlen légvételét és sóhajtozásait.
Minden más megszűnt…

- Ki fognak jönni valaha? – kérdezte egy halk hang suttogva odalentről.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem hallottuk volna. Most a szőnyegen feküdtünk ugyanúgy, ahogy két nappal ezelőtt. Teljesen kényelmes volt…
- Persze… Csak még egy kicsit… Jaj, Jasper! Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mit csinálnak! – suttogta Alice, és bekapcsolta a tévét.

- Tényleg le kéne menni – mondtam felemelkedve Edwardról. Ő erre elfintorodott, majd sóhajtott egyet.
- Jól van, menjünk! De te vállaltad a kockázatot! – mondta, majd felkelt.
- Milyen kockázatot? – kérdeztem miközben bekapcsoltam a melltartóm.
- A megjegyzések kockázatát… - mondta Edward sunyi mosollyal az ajkain. - Pedig én még azt hittem ért valamit az a hetven év hallgatás – mondta, és felevetett. - Meg fognak őrjíteni! – tette még hozzá, és felvette a felsőjét.
Emmett eddig is eléggé… szabad szájú volt, tőle nem is várok semmi jót. De a többiek eléggé toleránsnak tűntek. Nem hinném, hogy csak úgy megjegyzéseket tennének.
Lassan és kézen fogva mentünk le a lépcsőn. Szinte úgy éreztem magam, mint egy bizarr bálban, ahol megjelenik a herceg és a hercegnő. Mindenki minket nézett.
- Ez egy csoda! – suttogta Emmett pimasz vigyorral. - Miközben ti a Káma Szutrát próbálgattátok mi megcsináltuk az üveget! – intett a fal felé.
És igaza volt, mert a fólia helyén már üvegtáblák voltak hibátlanul és tökéletesen.

- Jössz velünk suliba, Bella? – kérdezte Rose, és befogta Emmett száját a kezével.
- Hát nem nagyon vagyok beiratkozva… - mondtam tétován, s zavartan húzogatni kezdtem a felsőm szélét.
- Kábé két perc az egész. Addig se unatkozol! – mondta Rose, és őszinte mosollyal nézett rám. Közben Emmett néma harcot vívott, hogy újra jártathassa a száját, és megpróbálta ellökni Rose kezét. Sikerült neki, és lemond sóhajjal fonta karba a kezét.
- Ez egy kicsit túlzás volt, Rose! – mondta Edward, majd odahúzott az egyik kanapéhoz. - A giminél nincs unalmasabb!
- Még egy jó ideig itt leszel, Bella, szóval nem is rossz ötlet – mondta Alice, és ő is mosolyogva nézett rám.
Engem igazán érdekelt volna, hogy mennyi az a „jó ideig”, és az is, hogy a gimi miért annyira unalmas.
Én több mint fél évszázada voltam gimibe. Ami persze nem azt jeleni, hogy hülye lennék, de akkor más volt… Sokkal másabb.
- Ha akarod, elintézzük Esmével – mondta Alice. - Csak kell egy pár iratod.
Hát akkor ennyit erről…
- Nincs semmilyen iratom, így inkább hagyjuk… – mondtam csendesen.
- Szerezhetek, ha akarod – mondta Jasper, és rám nézett.

És talán most először tűnt fel valami.
Jasper tele volt sebhelyekkel. A nyaka, a karja, és néhol még az arca is. Megszámolni nem lehetett hány harapása van. Ez Edward nem mondta. Persze azt igen, hogy háborúzott, de azt nem, hogy tele van sebhelyekkel…
Szinte megbabonázva néztem a félholdakat, és nem értettem, miért vonzanak annyira.
- Bella! – szólt hangosabban Alice és meglengette előttem a kezét. - Már három napja ez a gönc van rajtad! Sőt! Ha jól gondolom, akkor még régebb óta… Gyere, adok valamit! – mondta, és választ sem várva felráncigált.

Én meg nem értettem, hogy hova ez a nagy sietség. Végül is az előbb még iskolába akartak vinni, meg hamis iratokat csináltatni, meg minden egyéb… Most meg ruhákat adnak.
Belefolytam. Anélkül, hogy észrevettem volna, vagy akartam volna; vagy anélkül, hogy tehettem volna ellene valamit, egyszerűen úgy, ahogy van… családtag lettem. Erre nincs jobb kifejezés.
Szeretem Emmett hülyeségét, Alice pattogását és Edwardot is… A többiek meg kedvesek voltak, akkor meg…
Akkor meg itt az ideje, hogy elmenjek. Nem maradhatok itt. Már túlságosan kötődöm, és ha valakinek, hát nekem nem lehet semmilyen kapcsolatom. Se családi, se baráti, se semmilyen. Egyszerűen alkalmatlan vagyok barátnak, barátnőnek, húgnak vagy akár csak családtagnak is.
Mosolyogni akartam, de nem sikerült, Alice csacsogva vitt be a gardróbjába, és mutogatott felsőket meg nadrágokat. Tervezőkről mesélt, de egyszerűen nem tudott lekötni.

Ma este elmegyek… Nem maradhatok egyszerűen…

- Bella! – kiáltott hirtelen Alice dühösen, és egy vörös ruhacsodát ledobott a szófára.
A fenébe! Elfelejtettem, hogy a jövőbe lát.
Alice arcáról eltűnt a boldogság, már nem volt dühös sem. Inkább lemondó vagy semleges. Csendesen ült le mellém, és nézte a falat, ami vele szembe volt.
- Miért akarsz elmenni? – kérdezte csöndesen, és rám nézett.
- Nem maradhatok – mondtam őszintén rá nézve.
Nem! Nekem ezt nem szabad! Alice fájdalmas tekintettel nézett rám, és nagyon úgy nézett ki, mint aki tényleg, és nagyon sajnálja, hogy elmegyek.
Mert elmegyek, ugye? Tényleg megyek, és nem hagyom magam befolyásolni. Hiszen, én vagyok Bella, a Volturi bérgyilkosa! Eddig minden tökéletesen ment! Elvégeztem a munkát, pihentem, utaztam, nyaraltam, ahol csak akartam. Nem gondoltam azt, hogy bármi is hiányozna…
És most mégis. Ezt a három napot itt jobban élveztem, mint bármelyik utazásomat. Szerettem itt lenni… De félek. Nem maradhatok. Nem szabad…

- Félek – mondtam halkan, épp úgy, mint két nappal ezelőtt Edwardnak. - Félek attól, hogy túlságosan megszeretlek titeket, és nem tudok majd elmenni. Félek Edwardtól. Félek saját magamtól, mert fogalmam sincs, miért érzek így ahogy, és nem tudom ezt hova tenni. Félek attól, hogy ez el fog múlni. Félek attól, hogy el kell mennem, de félek itt maradni is. Félek a… kötöttségtől. Egyszerűen félek.
Alice kifejezéstelenül nézett rám, és csendesen hallgatott. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- De ha elmész, akkor sem oldasz meg semmit – mondta csendesen. - Semmivel nem lesz könnyebb, mert akkor meg jönnek a gondolatok, hogy „Mi lett volna ha”… És az se lenne sokkal jobb. Bella… – Alice megfogta a kezemet. Annyira barátságos és kedves volt a mozdulat… Vajon érintett már meg így valaki? - Ne menekülj el! Kérlek, hogy ne menj, mert azzal csak rosszabb lenne. Én nem tudom, milyen lehet ennyire bizonytalannak lenni. Bár sokszor kívántam, hogy legyen valami meglepő az életemben. Amíg nem tudod, hogy mit is érzel, addig ne menj!
Nem tudom… Nem tudom, hogy mit érzek. De szeretném tudni. Nem tudom, hogy menni akarok-e vagy maradni. Nem tudom, hogy egyáltalán mit is keresek itt, és miért nem mentem el, amikor még mehettem volna.
És azt se tudom, hogy miért nem bánom, hogy itt vagyok… Miért örülök neki, hogy Alice megfogja a kezem? És miért örülök annyira egy mosolygós Edwardnak az ajtóban állva?

Alice mosolyogva bólintott egyet, majd elengedte a kezem. Én meg elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy Edwardra néztem, és egyszerűen mosolyognom kellett. Nem tudtam nem vigyorogva nézni rá.
Felálltam, és lassan közelítettem a félfának dőlő Edwardhoz. Amikor már eléggé közel voltam, ő kinyújtotta a kezét, és magához rántott.
- Jasper beszélni akar veled – mondta, majd megpuszilta a számat. - Ne számíts semmi jóra – mondta, majd kifelé húzott a hatalmas gardróbból.
Én csendesen követtem, kifelé a kertbe.

Kiléptem az ajtón, és egy nehéz test ütközött nekem, majd leterített a földre. Szinte akaratlanul reagáltam, és löktem le magamról a lehető leggyorsabban.
Jasper újra támadt, és újra védtem magamat.
- Hajrá kislány! – ordította Emmett a verandáról.
Nem tudtam gondolkodni. Egyszerűen lehetetlen volt, amikor nekem támadtak csak úgy…
Ösztönösen reagáltam minden egyes mozdulatra, és hagytam, hogy az érzékeim irányítsanak. Jó tíz perc múlva éreztem, hogy fáradok.
Húsz perc múlva már elegem volt.
A harmincadik percben meg Jasper mögé kerültem, a lábába térdeltem, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kitekerjem a nyakát.

Aztán leesett az egész… Jasper katona volt… És háborúzott. Csak kíváncsi volt. Egyszerűen csak kíváncsi volt…
Lazítottam a fejét körülvevő szorításomon, és feltűnt, hogy Jasper nevet, Emmett torkaszakadtából röhög, és majd összeesik. Edward tátott szájjal néz minket; Alice, Rose és Esme meg kicsit aggódva nézik a jelenetet, majd megkönnyebbültem sóhajtanak fel, amikor elengedem Jaspert.
- Hát erre nem számítottam – mondta Jasper, felállt, és velem szembe fordult. - Tényleg nem számítottam – mondta és mosolyogva nézett rám.
- Legközelebb hagylak nyerni – mondtam, majd kitárt karokkal indultam el felé, és öleltem meg.
Nem tudom honnan jött, de ez esett jól. Egyszerűen meg akartam ölelni.
Jasper is visszaölelt, majd indultunk el a veranda felé, közben meg részletesen kielemezte minden mozdulatomat, és számomra értelmetlen kérdéseket tett fel a kiképzésemről.
Ennek ellenére boldogan válaszoltam, és elemeztem én is őt.
Jó volt. Talán annyira jó, hogy ilyen jóval még nem is harcoltam…

Ahogy közelítettünk a családhoz tekintetem egyből Edwardra siklott, és érdeklődve néztem, hogy vajon mi is a véleménye erről az egészről. De semmi olyat nem láttam, miből következtetni tudtam volna arra, hogy mit gondolt a… harcra. Vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Azt viszont tudtam, hogy mit gondol. Szemei sötétebbek voltak, és elég egyértelmű vágy csillant benne. Kezei ökölbe voltak szorítva és az egész teste feszült volt.
- És most, hogy végre valaki legyőzte Jaspert, ünnepelnünk kell! – ordította Emmett, pedig csak méterekre voltunk tőlük.
- Egyetértek – mondta Edward, majd megragadta a karomat, és egy pillanat alatt az ölében voltam.
Pár másodperc alatt fenn voltunk a szobájában, és hallottam, hogy kattan a zár.
Erősen nyomott az ajtóhoz, és szinte már durván csókolt, egy pernyi szünetet sem hagyva. Mindent feledve csókoltam vissza vadul, és akaratosan. A vágy váratlanul tört rám, és el se akartam hinni, hogy ez is lehetséges… Edward mélyen, és forrón csókolt, és éreztem, hogy a pólóm hangos reccsenéssel szakad le rólam.
Egy percre se elszakadva tőle, remegő kezekkel szakítottam le róla az ingét, és karmoltam bele a hátába.
Hirtelen elszakadt tőlem, és zihálva hajolt a nyakamra. Éreztem a fogait a bőrömön, majd azt is, hogy megharap. Nem annyira, hogy fájjon, de eléggé, hogy érezzem. Önfeledten nyögtem fel, majd kaptam a nadrágjához, és gomboltam végig újra.
Ő is lerántotta rólam az alsómat, újra az ajkaimra tapadt, és vadul tépte számat. Szorosan nyomott az ajtónak, és éreztem kezeit a térdem hajlatánál.
Mintha pillekönnyű lennék úgy emelt meg, és fonta lábaimat a csípője köré. Erősen szorította a derekamat, vadul egyesültünk, és fergeteges gyorsasággal értük el a beteljesülést.

Ziháltam, és elfáradva hajoltam Edward nyakára. Éreztem ajkait a vállamon, majd kezeit a hátamon. Könnyen emelt meg, és csusszant ki belőlem, majd emelt meg, és fektetett le a kanapéra.
A fejem a mellkasára hajtottam, és éreztem, ahogy megint magához von. Csönd volt. És bármennyire is heves vagy gyors volt az egész, nem éreztem azt, hogy beszennyezett volna bármit is.
Éreztem Edward ujjait a gerincemen, és semmi kedvem nem volt megmozdulni.
- Ne menj el, Bella – suttogta Edward jó pár perc elteltével. - Alice mondta, hogy menni akarsz – tette még hozzá.
Én nem mozdultam, mert nem akartam. Tudtam, hogy meg fogja tudni. Ha másképp nem, hát gondolatolvasással.
Talán életem legnagyobb butaságát készülök elkövetni és a legnagyobb hibáját is, de mégse tudtam mást tenni…

- Nem megyek én sehová – suttogtam, és ajkaimmal érintettem Edward mellkasát. Hallottam, hogy felsóhajt, és megkönnyebbülten nevet fel.
Talán hiba, és talán nem kéne… De ezt akarom. Akkor meg mit csináljak?
Az élet túl rövid, hogy ne azt tedd, amit akarsz! A holnap már túl késő! A később az nem megoldás! Ha valamit meg kell tenni, ne halogasd! Ha valamit ki akarsz mondani, akkor ne keress mentségeket. Ne mondd, hogy majd holnap, mert lehet, hogy nincs holnap! Minden csak most van!


Nem tudtam mást csinálni, mint várni. Élveztem minden egyes pillanatot Edwarddal, és sokat a családdal. Jasper szerzett nekem hamis iratokat, így még iskolába is elmentem, és meg kellett állapítanom, hogy semmit nem változott az oktatás. És beláttam, hogy Edwardnak van igaza: unalmas. Egyszerűen unalmas…
Nem gondoltam a holnapra, és csak azzal foglalkoztam, ami éppen történik. Csak a mosttal, és mával. Csak az számított.
Azért kíváncsi lettem volna, ha Aro megtudja, hogy újonnan Bella Cullen vagyok, akkor mit szól. Jobb ötlet híján engem is így neveztek el, mert ez volt a logikus.
A szemeim továbbra is barnák maradtak, és egyáltalán nem volt nehéz leszokni az embervérről. Edwardról leszokni viszont sokkal nehezebb lett volna… De róla nem is akartam.

Fejemet az ölébe hajtva feküdtem a nappaliba, és néztem a plafont. Mondhatom nagyon érdekes volt. Edward épp Emmettel vitázott a II. világháborúról, bár én nem értettem, hogy az miért jó téma…
Aztán pityegni kezdett a mobilom. Már el is feledkeztem róla. Ha pityegni kezd, akkor munka van. Ha munka, akkor el kell mennem… És nem akartam elmenni. Edwardék is abbahagyták a vitát, és meredten néztek rám. Ők is tudták, miért kaptam üzenetet.
Ha nem válaszolok, és nem nézem meg, akkor vajon Aro felkeres? Akkor… lesz valami következménye?
Aztán, mint valami parancsszóra egyszerre több dolog történt. Alice és Rose beszélgetve jöttek le a lépcsőn. Carlisle kocsija felhajtott a behajtón. Esme kinyitotta a bejárati ajtót, Jasper meg bejött a garázsból. A telefonom meg megint pityegni kezdett.
Esme lefagyott az ajtó előtt. Rose-ék abbahagyták a beszélgetést, Jasper meg döbbenten fordult felém.
Fintorogva ültem fel, és vettem elő a kütyüt, amit nem is akartam látni, úgy igazán.
2 új üzenet
Szuper…
- Megjöttem! – szólt Carlisle, és levette a kabátját. A telefonom megint pityegni kezdett. Carlisle is abbahagyta az öltözködést, és nézett a telefonra.
Nem akartam ezt az egészet! Szinte szomorúan fordultam a telefonom felé, és nyitottam meg az első üzenetet…

Carlisle Cullen

Meredten néztem Carlisle-ra, és nem tudtam mit csináljak… Újabb üzenet…

Esme Cullen
Emmett Cullen
Rosalie Hale

- Micsoda forgalmad van, kislány! – nevetett fel Emmett kényszeredetten.
Csönd volt. Szinte néma csönd. De az üzenetek tovább jöttek. A hatalmas nappaliban egyedül az én mobilom csörgése hallatszott. Hét üzenetet kaptam…

Alice Cullen
Jasper Hale

Ezt már nem! Nem vagyok hajlandó! Semmi pénzért! Soha, de soha!
Tudtam mi van az utolsóban, mégis félve nyitottam meg az üzenetet. Önkéntelenül fordultam Edward felé és néztem rá. Mosolyogni akartam. Mosolyogni, mint eddig, de most csak fájdalom volt. Fájt… Annyira fájt!

Edward Cullen

Nem! Nem vagyok hajlandó… Nem akarom! Nem is fogom!
Felálltam, és végignéztem mindenkin. Mind engem néztek. Valamelyikük aggódva, valaki nem értette, mi is történik éppen.
- Na kit kell kinyírnod, kislány? – kérdezte Emmett, de neki se volt vicces vagy poénos a hangja. Teljesen komolyan csengett abban a biztos tudatban, hogy éppen most pecsételődött meg valaki… valakik sorsa. Végzetesen és visszavonhatatlanul.

- Titeket – mondtam halkan, de érhetően, és lehunytam a szememet, mert nem akartam a családot látni.