Keserédes - 4. fejezet

4. fejezet: Presto – Gyorsan

Az első, ami feltűnt, hogy csend van.

Az örökké zajos család most néma csöndben maradt. Carlisle Esmét nézte, Esme a padlót. Kerülték a tekintetemet. Mindenki vagy lefelé nézett vagy a párjára.
Edward viszont engem nézett. Tanácstalanság. Talán csak annyit lehetett leolvasni az arcáról. Hogy tud csak tanácstalan lenni, amikor Aro ezt csinálta? Én aggódom, félek, kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mit csináljak…
- Pedig én azt hittem Aro kedvel minket – mondta Emmett, majd felsóhajtott és a karját keresztbe tette maga előtt. Vigyorgott. Nem tudom, hogy ezen mi a vicces. Rose fejbe vágta Emmettet, aki erre újra felsóhajtott.
- Ne izéljetek már! Aro nem mer minket megöletni! – kiáltott Emmett, majd felállt.
- A tények ennek egy kicsit ellentmondanak – mondta higgadtan Carlisle és elfordította a fejét Esméről. – Elég egyértelmű, hogy Aro nem szívesen lát minket… élve.
- Biztos április egy van! – mondta megint Emmett, és felkapott egy újságot.

Én ezt tényleg nem értem… Ez nem egy vicc. Ez teljesen komoly. Ez… az életükbe is kerülhet. Meg kéne őket ölnöm. Mindegyiküket. Sorban…
Hátrálni kezdtem. Lassan a lépcső korlátjába ütköztem. A család hirtelen vitatkozni kezdett. Nem hangosan, és nem türelmetlenül. Mintha csak meg akarnák beszélni, miért is történt ez az egész. Túl gyorsan beszélték, és túl sok lehetőség vetődött fel. És egyik sem volt… észszerű. Mindenki mentségeket keresett vagy Arónak vagy nekem… Nem akartam hallani. Nem akartam tudni róla… Nem akartam hallani a reménykedésüket, hogy esetleg túlélik ezt az egészet. Nem akartam tudni róla. A kezemet a fülemre tapasztottam, és hevesen ráztam a fejem. Reméltem, hogy ennyiből megértik. De senki nem nézett rám. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy meggyőzze a másikat. Ez túl sok volt!
- Értsétek már meg! Aro halva akar titeket látni! – ordítottam, amikor már nem bírtam tovább.
Csönd lett. Mindenki engem nézett, én meg sarkon fordultam és felrohantam az emeletre.
Ha nem ölöm meg őket… Aro gondoskodik a sorsomról, az biztos. Ha meg megölöm őket, akkor én roppanok bele.
Túl sok ideig voltam velük, és túlságosan megkedveltem őket. Egyszerűen lehetetlen dolgot kér…
Alice gardróbjában álltam. Tanácstalanul néztem körbe, és nem tudtam mit keresek itt? És minek vagyok egyáltalán még a családnál?
Miért nem mentem el, amikor még el tudtam volna menni? Ha most megyek el, akkor hiányozni fognak. Ha nem megyek el, akkor meg kell őket ölnöm. Nem akarom! Nem akarok lenni!
Most még a létezés is fárasztónak tűnt. Nem akartam lenni…

A mobilom csipogni kezdett és fáradtam néztem a kijelzőre. Nem akartam felvenni… De muszáj volt.
- Bella – suttogtam bele a készülékbe.
- Menni fog a munka? – kérdezte Aro szinte szórakozott hangon. Nevetett és valamit nagyon viccesnek talált, csak tudnám, hogy mit!
Nem… Nem akarom. De nem tudom, hogy mondja meg. Ennek nem lesz jó vége. Talán ennyi volt csak biztos ebben a hatalmas kavarodásnak. Ennek nagyon rossz vége lesz…
- Nem! – mondtam határozottan, mert nem akartam, hogy meghallja a hangomon a zavartságot. – Eszem ágában sincs megölni a családot!
Aro hallgatott. Néma beletörődéssel vagy döbbenettel. Nem tudtam megmondani telefonon keresztül.
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte metsző hangon. A kezdeti vidámság már sehol nem volt. Halálos komolyság. Talán ez volt rá a legjellemzőbb.
- Tudom – mondtam még mindig határozottam…
Nem érdekel semmi. Csak a család maradjon életben.
Vártam, hogy Aro válaszoljon, de már csak a telefon egyenletes búgását hallottam. Letette… De nem is vártam tőle többet. Talán akkor lepődtem volna meg, ha elköszön, vagy visszavonja azt, amit mondott. Teljesen rá volt jellemző…

Megfordultam, és Edwarddal találtam magam szemben. Vagy fél méterre állhatott tőlem leeresztett karokkal. Értetlen tekintettel vizsgálta az arcomat, a szemeiben meg aggódás volt.
Azt kívántam bárcsak elmosolyodna! Bárcsak láthatnám féloldalas mosolyát, amit annyira szeretek. Ha a szemei az örömtől csillognának, azt kívántam. Hogy magához húzzon, megöleljen és suttogja a fülembe, hogy semmi baj nem lesz.
Azt akartam, hogy örüljön. Hogy nevessen velem együtt… Hogy… boldog legyen.
Elkerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Mert rá kellett döbbennem, hogy beleszerettem.
Ha már az ő boldogsága fontosabb a munkámnál. Fontosabb még a saját boldogságomnál is, akkor nincs más magyarázat. Beleszerettem… Méghozzá nem is kicsit.
- Bella… - Tétován ejtette ki a nevemet, a kezét meg felém nyújtotta. Egy lépést tett előre, és éreztem, hogy meg akar érinteni… És bár mindennél jobban vágytam az ő ölelésére, elfordultam tőle. Elrántottam a karom, és kikerülve őt elindultam kifelé.
- Elmegyek – mondtam kemény hangon, és gyorsabbra vettem a tempót.
- Bella! – Edward már nem tétova volt. Határozottan ejtette ki a nevem, és figyelmeztetésnek hangzott a szájából…
De nem fordultam vissza. Egyenesen a szobája felé tartottam, hogy ne kelljen senkitől búcsúzkodni.
Mert, hogy ez búcsú lenne és nem elköszönés, abban biztos vagyok. Soha többet nem látom őket. Soha többet nem láthatom őket, és még csak gondolni sem érdemes rájuk… Nem lehet…
- Légy boldog, Edward! – mondtam komolyan, és nem hagytam abba a rohanást.
Berontottam Edward szobájába, az ajtó a falnak csapódott. A hatalmas ablakhoz mentem, és szélesre tártam azt. Ugrani akartam, és utána eszeveszett tempóban futni. Futni, hogy soha többet ne tudjak visszajönni.

Szorítást éreztem a derekamon, amitől nem tudtam mozdulni…
Edward…
- Engedj el! – mondtam már kevésbé keményen, de még mindig határozottan. Nem értem Edwardhoz. Nem dőltem neki a mellkasának, és öleltem át. Pedig mindennél jobban akartam még egy ölelést. De nem lehet… Akkor csak nehezebb lenne elmenni. Csak hagytam, hogy fogja a derekam…
- Nem engedlek – mondta, és éreztem, hogy közelebb lép hozzám.
Éreztem, hogy gyorsan veszi a levegőt a hátamon, és leheletét a nyakamon. Közel volt… Túl közel…
- Azt mondtam, engedj el! – mondtam még mindig keményen, majd kiszakítottam magam a karjai közül. Megint ugrani akartam. De ahelyett, hogy repülni kezdtem volna a talaj felé, éreztem, hogy a hátam fájdalmasan találkozik a padlóval, majd Edward gördül fölém. Két kezemet lefogta, és nem engedte, hogy megmoccanjak…
- Nem mész sehova – mondta csöndesen. Akaratlanul tűnt fel, hogy csípője szorosan simul ölemhez, hogy egész mellkasa az enyémnek feszül, és ajkai centikre van az enyémtől.
- De megyek! – mondtam majd megpróbáltam magamról lelökni. Ezzel meg csak annyit értem el, hogy testünk még jobban összesimult.
Szemeim újra elkerekedtek, hogy nem bírom magamról lelökni. Pedig jóval erősebbnek kéne lennem! Miért nem vagyok rá képes?
- Nem akarom, hogy elmenj, Bella… - mondta, és még közelebb hajolt hozzám.
Ne csináld ezt, kérlek! Nem maradhatok itt! Nem találhat meg itt Aro! Ne nézz rám esdeklő szemekkel, ne csillogjon a szemed fájdalomtól! Nem akarom!
- Mennem kell… - mondtam már jóval halkabban. – Muszáj, Edward! – suttogtam, majd elfordítottam a fejem.
Nem bírok a szemébe nézni.
- Nem kell menned. Csak menni akarsz – mondta, majd elengedett. Legördült rólam, és ugyanazzal a lendülettel felült. A lábait felhúzta és térdeire támaszkodott. – És komolyan mondom, hogy nem értem, miért! – Kezével a hajába túrt, és nem nézett a szemembe.
Most ő nem akart látni.

Nem mozdultam. Pedig itt lett volna a lehetőség, hogy elmenjek! Hogy ne lássa azt, ami elkerülhetetlen. Hogy ne bonyolítsam tovább az életét.
De nem bírtam mozdulni. Csak feküdtem, és Edward tarkóját néztem. Meg akartam érinteni. Hajába túrni, és megcsókolni. Megölelni, és soha el nem engedni. Már csak az, hogy láthatom öröm volt…
Felültem, de nem az ablak felé mentem. Edward mögé térdeltem, majd átöleltem. A halálra ítéltnek is van egy utolsó kívánsága…
Hát nekem az, hogy még egyszer lássam Edward mosolyát. Csak ennyit akarok.
Hallottam, hogy Edward felsóhajt, majd kezeivel átöleli az enyémeket.
Ő is feltérdelt, majd megfordult. Kezeimmel végigsimítottam karján, ahogy felém fordult. Majd megéreztem erős kezeit a derekamon.
Szótlanul öleltem át, és fúrtam arcom vállgödrébe. Becsuktam a szemem, és magamba szívtam illatát. Hagy élvezzem utoljára azt, ami soha nem lehet az enyém!
Nem akarok menni. Nem akarok itt hagyni. De… muszáj.

- Mit vállaltál magadra, Bella? – kérdezte pár perc múlva, még mindig szorosan tartva.
Hirtelen nem tudtam mire érti a kérdést. Nem értettem, hogy mit kéne magamra vállalni… Aztán eszembe jutott, hogy hallotta a beszélgetést Aróval. És hiába volt a leghalkabbra állítva a telefonom, bármelyik vámpír meghallotta volna Aro hangját is…
- Lényegtelen – mondtam, majd eltoltam magamtól.
Ennyi volt. Felálltam, és megint Edwardra néztem. Nem akarom elfelejteni soha. Mintha fényképet csináltam volna róla. Minden egyes porcikáját meg akartam jegyezni, hogy soha ne felejtsem. Hogy mindig hibátlan legyen a kép, és bármikor felidézhessem… Hogy ő velem legyen… Ha nem is testileg.
- Nem az – mondta, és ő is felállt. – Nem lényegtelen, csak nem akarod elmondani.
Megint értem nyúlt, és megragadta a karomat. Nem fájt, mégsem volt egy kedves érintés.
- Akkor, nem akarom elmondani… Így jobb? – kérdeztem kicsit cinikusan, és kiszakítottam a karom Edward kezéből.
- Mondd el! – kérdte, és megint közel lépett hozzám. – Kérlek, mondd el!
- Nem. Nem mondhatom el.
- De elmondhatod… - suttogta, majd megint éreztem ölelő karjait. Ajkait éreztem az arcomon, és egyre kevesebb erőt éreztem az ellenállásra.
És ha elmondom, akkor baj lesz? Akkor megtudja, amit nem kéne, majd ugyanúgy elmegyek. Akkor talán még könnyebb lesz elmenni… Talán egyszerűbb, és ő is megérti, hogy muszáj mennem… Lehet, hogy könnyebb lenne.

A mai nap már sokadszor toltam el magamtól Edwardot. A szemébe néztem, és komoly tekintettel néztem rá.
- Nem dolgozom a Volturinak – mondtam, és vártam a reakciókat. – Ez volt az alku része… Csak akkor maradok életben, ha elvégzem a kiszabott feladatot. Amint ellenszegülök, megölnek – mondtam, és meredten álltam egy helyben.
Így talán érti, miért kell mennem… Egyszerűen muszáj.
- Ha maradok, akkor végignézheted a halálomat, és talán titeket is megölnek – mondtam tényszerűen, bármilyen érzelem nélkül. - Ha elmenekülök, akkor békén hagynak titeket, és talán engem se találnak meg, így életben maradok… És talán van esély rá, hogy újra találkozunk. – Az utolsó mondatnál egy fanyar mosoly kúszott fel ajkaimra.

Semmilyen nem volt a jövőm… És talán csak ez volt benne… szép. Csak ennyi jóság és boldogság van nekem kimérve… Egy esetleges találkozás sok év múlva. De addig bujkálás, titkolózás és menekülés…
Edward arcvonásai megfagytak, és a semmibe meredt.
- Akkor Aro csak azért akar megölni minket, mert tudja, hogy te itt vagy? – kérdezte, majd rám emelte tekintetét. Fel sem tűnt, hogy elárultam…

Ha elmenekülök, akkor békén hagynak titeket…

Itt egyedül az a lényeg, hogy nekem ne legyen jó… Hogy ne kötődjek senkihez, és teljesen a munkának éljek… Hogy ne legyen senki, akitől függök, Arón kívül.
Gyűlölet és harag csillogott Edward szemében, és valami, amiről annyira szívesen hittem el, hogy csak nekem szól…
- Igen – mondtam suttogva, majd újra elindultam az ablak felé. Most már tényleg mennem kell. Egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, bár csak a hátát láttam… Akkor ennyi volt… Két hét boldogság jutott ki nekem.
- Azt hiszed, nem védenénk meg? - kérdezte Edward, de nem fordult felém.
Én lemerevedtem, és megint nem ugrottam ki az ablakon. Megfordultam, és újra Edward hátát néztem. Pedig már azt hittem, utoljára látom. Most mégse…
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, és elmosolyodtam az abszurd feltételezésen.
- Megvédenénk – mondta Edward, és felém fordult.
- Egy épeszű lény se kockáztatná értem az életét – mondtam még mindig vigyorogva.
Az én életem fölösleges. Egy bérgyilkost védeni egyenesen fölösleges tekintettel arra, hogy hány élet szárad a lelkemen… Talán meg is érdemlem a halált.
- Soha nem mondtam, hogy épeszű vagyok – mondta Edward, de ő nem vigyorodott el. Teljesen komolyan ejtette ki a szavakat, és hirtelen idiótának éreztem magam…
Ő komolyan gondolta… Minden egyes szavát.

Zavartan túrtam bele a hajamba, és ráztam meg a fejem…
Nem akarom, hogy Edward meghaljon értem… Vagy akár csak kockáztassa az életét. Fölösleges…
Aztán éreztem, hogy Edward két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, majd keményen magához szorít.
- Nem mehetsz el. Én nem engedlek! – mondta, majd ajkait a számra tapasztotta.
Sürgetően és követelőzően csókolt meg. Nem mélyítette el a csókot, csak ajkaival érintett. Karjával ismét szorosan ölelt, az én kezem meg akaratlanul csúszott fel a nyakába, és túrt bele hajába.
Aztán mind a kettőnknek többre volt szüksége. Éreztem, ahogy Edward nyelve utat tör magának, és heves táncba kezd az enyémmel. Kezei végigsimított az oldalamon, és ismerősként köszöntöttem a rám törő bizsergést.
Kezem mellkasára csúszott, tenyerem alatt éreztem megfeszülő izmait.
Elszakadtunk egymástól és egymás szemét kémleltük. Több volt benne, mint vágy és szenvedély. Hihetetlen gyengédséggel ért hozzám, és simította a tenyerét az arcomra.
Szemeimet becsukva döntöttem a fejem tenyerébe, és élveztem érintését.
Keze finoman érintette nyakamat, és vállamat.
Csukott szemmel élveztem, ahogy cirógat, és nem tudtam másra figyelni csak az érintésére. Kezeit megéreztem blúzom gombjainál, ahogy egyesével szétnyitja azt.
Kinyitottam a szemem, tekintetem azonnal Edwardéval találkozott. Lassan bujtatta ki helyükről a gombokat, majd kezeit vállamra simította.
Érintése lesodorta blúzomat, majd újra ajkaimra hajolt. Kezeivel nem érintett meg, csak ajkai simultak enyémre hihetetlen gyengédséggel.

Kezemet a topom szegélyéhez emeltem, hogy levegyem magamról, de Edward megállított. Újra szemembe nézett, és halvány mosoly jelent meg az ajkain. Megfogta kezemet, majd a fejem fölé emelte mindkettőt.
Végigsimított oldalamon, majd éreztem, hogy lehúzza rólam a topom.
Edward eldobta a felsőt, majd kezei közé vette arcom és újra megcsókolt. Kezeimmel hátát érintettem, majd végigsimítottam karján. Megszakítottam csókunk, majd levettem róla felsőjét.
Kezeimet mellkasára simítottam, és élveztem tenyerem alatt bőrének érintését. Kutató ujjait éreztem meg hátam mögött, majd melltartóm kikapcsolódott.
Kezeivel nyakamat cirógatta, majd lesimította róla a pántokat.

Átfogta a derekam, és szorosan vont magához. Félmeztelenül simultam erős mellkasához, és hajtottam fejem vállára. Mindkét kezemmel szorosan öleltem nyakát, és azt kívántam bárcsak így maradhatnék örökre.
Éreztem Edward száját nyakamon és arcélemen. Elfordítottam a fejem, és ajkaink újfent találkoztak.
Cipzáram percegését hallottam, majd éreztem, hogy leesik rólam a szoknyám. Edward csípőmet cirógatta, és fehérneműm szegélyével játszott.
Kezeimmel újra Edward hátán simítottam végig, majd ujjaim nadrágja elején álltak meg. Kigomboltam alsóját, ami készségesen esett le róla.
Edward megszakította csókunk, és csillogó szemekkel nézett rám. Egyetlen mozdulattal emelt karjai közé, és vitt a kanapéhoz…

Más volt.
Nem volt sürgetés, nem volt hevesség. Talán még vad szenvedély sem. Csak éreztünk, és hagytuk, hogy mozdulataink beszéljenek helyettünk. Minden egyes érintés tele volt gyengédséggel és finomsággal.
Mozdulatlanul feküdtem Edward mellkasán, lábunk összegabalyodtak, és csak egyenletes légzésünk szakította meg a szoba csendjét.
Ujjammal érintettem Edward sima mellkasát, és szememmel követtem mozdulataimat.
Talán kicsit zavarban voltam… Nem tudtam mit kéne mondani, vagy, hogy illik-e valamit mondani.
Talán én még soha az életben nem szeretkeztem. Csak… kielégítettem vágyaimat. Ez gyökeresen más volt. Egy olyan férfival együtt lenni, akit szeretek…
Leírhatatlan.

El akartam neki mondani… Azt akartam, hogy tudja, szeretem.
Semmi nem változtatna. Akkor is el kéne mennem… De tudná. Talán a lelkemnek könnyebb lenne… Vagy nem?
Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha az életben. Könnyebb lett volna, ha tudom, mit kell mondani, ha tisztában vagyok az ő érzéseivel… Ha tudom, mit gondol.
Akkor könnyebb lett volna.
Így tanácstalanul álltam érzéseim előtt. Vajon hogy hangzik egy vallomás? Egy őszinte vallomás, ami tényleg igaz?

Edwardra emeltem tekintetem. A plafont nézte mosolytalanul, merev arccal. Keze szorosan tartott, és ujjai simogattak. Gondolkodott…
Visszafeküdtem mellkasára, és inkább légzését hallgattam. Egyenletesen és mélyen lélegzett, mintha saját magát nyugtatná… Mintha valami miatt idegeskedne.
Akármilyen is egy őszinte szerelmi vallomás, nem ez az alkalmas pillanat rá.
- Nem mehetsz el – mondta végül egyszerűen. – Én nem akarom, hogy elmenj – mondta kihangsúlyozva, hogy ő nem enged el.
Talán furcsa volt… De jól esett. Tetszett, hogy ennyire nem akar elengedni. Hogy ennyire ragaszkodik. Hogy talán neki sem csak szex az egész, hanem valami… több. Valami mélyebb.
- Gyere! – mondta, és felkelt. – Beszélnünk kell a családdal – mondta, és mosolyogva nyújtotta felém a kezét.
Én nem mosolyogtam. Kezem a kezébe tettem, és tűrtem, hogy felhúz az ágyról.
Nem akartam lemenni, és talán azt se akartam, hogy mindenről tudjon a család is. Könnyebb lenne, ha csak ő tudna mindent. Nem azért, mert nem bízok a családban, hanem azért, mert Edwardhoz jobban kötődtem, és neki szívesebben mondtam el a titkaimat. Több dolgot mondtam el neki két hét alatt, mint bárki másnak évtizedek alatt.
Még Heidiben sem bíztam meg ennyire. Számos dolog volt, amiről ő nem tudott, Edward meg igen.
Edward nem bírált, hanem megértett. Érdekelte, hogy mit miért csinálok, de nem mondott ítéletet. Meghallgatott, de nem adott tanácsot. Egyszerűen jó volt vele lenni.

Némán vettem magamra egyesével a ruháimat, ami szét volt szórva a szobában.
Talán megszámolni se tudtam hányszor csináltam ezt az elmúlt két hétben… Nem öltöztem gyorsan. Ezzel is az időmet akartam meghosszabbítani.
Felvettem a blúzomat, és sorban begomboltam az egészet.
Éreztem, hogy Edward hátulról átölel, és ajkával érinti nyakamat. Önkéntelenül mosolyodtam el, és tettem kezem az övére.
Becsuktam a szemem, és élveztem a némaságot.
Aztán megéreztem, hogy Edward ringatózni kezd. Vele együtt mozogtam, majd Edward a csípőmet megfogva fordított rajtam egyet.
Kezét a derekam köré fonta, és meg a nyakát öleltem át. Ma már sokadszorra temettem arcom nyakába, és szívtam magamba illatát.
Lassan lépkedett, és vele együtt emeltem lábamat.
Ringattam a csípőmet, és Edward velem együtt ringatózott.
De túl hamar véget ért… Pár perc múlva Edward elengedett és csak a kezemet fogta.

Már csak lent a családnál jöttem rá, hogy mit is csináltunk odafent…

Zene nélkül táncoltunk…