Havazó nyár - 7. fejezet

7. fejezet: A vita

- De… - Rose zavartan nézett Vienre, Vien meg elfordította a tekintetét.

Az egész család zavart és feszült csöndbe burkolózott, és senki nem szólalt meg. Edward még mindig engem nézett, én meg őt, és annyi megvetést sűrítettem a tekintetembe amennyit csak tudtam. Csak szólaljon meg! Csak nyissa ki a száját és esküszöm, neki megyek!
- De… De mi meddők vagyunk – mondta Rose akadozva, majd Carlisle-ra nézett.
- Nagyon úgy néz ki, hogy csak a nők azok, Rosalie – mondta higgadtan Carlisle, majd Vien felé fordult.
- Nem! – kiáltott Rose megint, majd hátrálni kezdett. Nah jó… Ilyen mértékű zavart és kétségbeesést még nem láttam Rosalie-n. Élettelen arca érzelmekkel volt tele, és ha nem utáltam volna mérhetetlenül, akkor még meg is sajnáltam volna… De mivel utáltam, hidegen hagyott, hogy épp egy világ dől benne össze. - Ez ugye nem igaz? A férfiak is terméketlenek! Nem lehet, hogy miattam nincs gyerekem! – kiáltott, majd kétségbeesetten Emmettre nézett.
Erre Emmett odament hozzá, és a karjaiba zárta. Rose hozzábújt, és szorosan ölelte, mintha az élete múlt volna tőle…
- Szeretlek, Rose – suttogta Emmett Rosalie fülébe. Erősen próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna ezt a pár szót, mert majdnem elhánytam magam. Még hogy szereti! Fenéket!

- Megengeded, hogy megvizsgáljalak, Vien? – kérdezte Carlisle szakszerűen, és barátnőm felé nyújtotta a kezét.
- Igen – mondta, majd kezét Carlisle felé nyújtotta.
- Jobb lenne persze egy szülész, de kétlem, hogy elmondhatnád neki, ki… vagyis mi az apa. – Vien teljesen Carlisle-ra támaszkodott, és láttam, hogy a férfi Edwardra néz. Erre Edward csak bólintott, majd kiment a nappaliból.
- Hogy bírhatta ki az apa? – törte meg a csendet Jasper, majd rám nézett. Csak tudnám, hogy miért rám. Én se tudok többet, mint ő!
- Honnan a fenéből tudjam? – kérdeztem mogorván, majd a falnak dőltem. Keresztbe fontam a karomat a mellem előtt, és vártam. Hozza vissza Vient, aztán hazaviszem.
- A te barátnőd – mondta Jasper továbbra is nyugodtam.
- De nem beszéljük meg a szexuális élményeit! – vágtam vissza Jaspernek, észre se véve, hogy egyes számot használtam.
Erre ő felhúzott szemöldökkel rám nézett, és feltűnt, hogy Emmett is rám tekint. Na mi van, most meg mit mondtam? Azonnal elöntött a düh, és megint folyt a nyelvemre a mérgem.
Utáltam itt lenni! Utáltam ezt a házat, és utáltam mindenkit, aki benne lakik! Hogy lehetnek ennyire pedánsak? Hogy lehetnek ennyire… mániásak? Erre nincs jobb szó! Állatvér… undorító!
Azonnal éreztem Jasper nyugalomhullámát, de ellöktem magamtól.
- Bele nem merj nyúlni az érzelmeimbe! – sziszegtem felé, és megerősítettem burkomat, hogy még véletlenül se tudjon befolyásolni.
- Pedig most jobb lenne, ha lenyugodnál – szólalt meg hirtelen Emmett, miután elengedte Rosalie-t. Szorosan fogta felesége derekát, és a kanapé felé vezette Rose-t. - Nem kéne Vient még jobban felizgatni – tette még hozzá értetlen arckifejezésem láttán.

- Ki az apja a babának? – kérdezte Rose felém fordulva, amikor már meg túl tudott lépni a sokkon. - Ismerjük?
Ciccegtem egyet, és elfordítottam a fejem. Eszem ágában se volt válaszolni, és Peterre gondolni, aki isteníti a Cullen családot. Na nem! Ezt még nekik sem!
- Ezek szerint igen – mondta Jasper, majd ő is leült egy fotelbe. Alice némán követte. Furcsa volt, mert nem szólalt meg. Alice-nek állandóan járt a szája, most meg olyan csendbe volt, mintha megnémult volna.
Nem mintha érdekelt volna, miért nem szólal meg. Semmi nem érdekel a családdal kapcsolatban, csak egyszerűen furcsa volt.

- Az apa egy magas, fekete hajú vegetáriánus – szólalt meg Alice színtelen hangon. - Az előbb láttam, de nem volt ismerős.
- Múlt? – kérdezte Jasper, és felesége combjára tette a kezét.
Hogy bírják elviselni ezt a kötődést? Mi értelme ennek a végtelen szerelemnek? Annyira… kötött, és láncolt. Mintha megbéklyóznál valakit, és soha nem engednéd el. Azt hiszem nem hiába nem volt soha barátom! Ez nekem túl… intim!
Feszélyezve éreztem magam. Itt mindenki itthon volt, és még Vien se volt itt, hogy egy kicsit enyhítette volna a légkört. Most betolakodó voltam, aki teljesen jogtalanul volt itt. És az volt benne a legjobb, hogy nem is akartam itt lenni, de nem tudtam elmenni. Legalábbis Vien nélkül nem!
- Igen – mondta Alice, és felkapta a távirányítót. Bekapcsolta a tévét, és váltogatni kezdte a csatornákat.
- De ez akkor is érdekes – szólalt meg Esme, akiről teljesen elfeledkeztem. - Eddig úgy tudtuk ez lehetetlen, most meg itt az élő példa, hogy ilyen létezik.
- Ez nem jelenti azt, hogy rohanok az első termékeny csajhoz gyereket csinálni – mondta Emmett, és magához szorította Rose-t. - Ez semmin nem változtat – tette még hozzá.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt inkább Rose-nak szánja, mint mindenkinek.

Ebben a pillanatban Edward lépett be a nappaliba. Azonnal rám nézett, én meg rá. A tekintetünk egybe fúródott, én meg megint mérhetetlen gyűlöletet éreztem. Még csak látni se akartam! És miért néz állandóan? És én miért tűröm?
Akaratlanul tört fel a torkomból a morgás, és még csak meg se akartam állítani.
Erre Edward elfordította a tekintetét, és a többiekre nézett.
- Minden rendben? – kérdezte csak úgy, és meg sem várva a választ, kiment a nappaliból.
- Kiscsaj, azért lehetnél egy kicsit kedvesebb! – szólt hátra Emmett. - Nem kéne megint elüldözni a kisöcsit!
- Leszarom – vetettem oda félvállról, majd elindultam a terasz felé.
Még a fáradságot se vettem, hogy értelmezzem a mondatot, amit Emmett mondott… Bár egy szó megmaradt… Megint. Egyszer Edward már elment.
De nem érdekelnek. Annyira idegesítenek, annyira elegem van mindegyikükből! Az egész családból! Mi a fenét keresnek itt egyáltalán? Miért nem tudtak más városba menni?
Szabályosan kirohantam a házból, és futni kezdtem. Én se tudtam miért, nem tudtam minek. Nem bírtam ott maradni, nem tudtam velük egy levegőt szívni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Idegesítettek, és még csak rájuk gondolni is nehezemre esett. Hát még látni az arcukat, hallani a hangjukat, érezni az illatukat…
Elköltözöm! Már előbb is eldöntöttem, de most már biztos voltam benne. És viszem magammal Vient is, majd segítek neki én. Nem kell ide egy orvos sem, elvégre a biológia egyáltalán nem nehéz.
Nekifutottam az első fának, amit találtam.
Vagy három métert futottam fel rá, amikor elrugaszkodtam, és egy hátra szaltóban repülni kezdtem. Pillanatok alatt értem földre, és kezdtem futni megint. Rombolni akartam magam körül, de nem mertem. Ki akartam csavarni a fákat tövestől, ütni, verni akartam bárkit, aki a közelembe kerül!
És mégse tettem…
Futottam egészen mélyen be az erdőbe, majd egy hatalmas fára kezdtem mászni. Fél perc se kellett, és már a tetején voltam vagy száz méter magasban, ha nem többen. Ugrani kezdtem egy másik ágra, majd egy újra.

Vient se vizsgálhatja örökké Carlisle, lassan be kell fejezniük… Visszafelel futottam, és sajnáltam, hogy egy perc se kellett, és megláttam a házat. Még a látványától is rosszul voltam!
Berobbantam a lakásba, és elegánsan landoltam a nappali kövén.
- Lehiggadtál? – kérdezte Emmett szemtelenül, és rám villantott egy szemtelen mosolyt.
- Nem eléggé – köptem ki, majd újra a falnak támaszkodtam.
Közben Edward is visszajött a nappaliba, most az egyik fotelben ült, és megint engem nézett.
- Tégy egy szívességet, Edward, és vedd le rólam a szemedet! – kiáltottam, és tüntetőleg elfordítottam a fejem. Már megint csak nyeltem a mérgem, a torkomat égette az éhség.
De bemenni a városba, hogy vadásszak legalább egy óra kell. Addig meg nem hagyom itt Vient. Szó sem lehet róla!
Carlisle megjelent, és rögtön mögötte jött Vien is. Már sokkal jobban nézett ki, egyáltalán nem volt sápadt, és a légzése is normális volt. Ennek ellenére szinte rögtön lerogyott egy kanapéra, majd kérdőn nézett rám.
- Te nem ülsz le, Bella? – kérdezte, és maga mellé mutatott.
- Eszem ágában sincs – mondtam, majd újra keresztbe fontam a karom.
Éreztem a pillantásokat magamon, szinte égette a bőröm minden egyes szempár. És egyáltalán nem esett jól… Mi a fenét bámulnak?

- Megrendeltem mindent – mondta Edward Carlisle felé fordulva. - Pár nap múlva leszállítanak, és akkor megműthetjük Vient.
- Miért akarnátok megműteni? – kérdezte Vien félelemmel a hangjában - Valami baja van a babának? – kérdezte, és a hasára rakta a kezét.
Még én is éreztem a pánikot, ami hirtelen elöntötte, de aztán láttam, hogy megnyugszik. Minek ide nyugtató, amikor van egy Jasperük? Csessze meg!
Carlisle és Edward döbbenten meredtek Vienre, felhúzott szemöldökkel.
- Meg akarod tartani a gyereket? – kérdezte Edward letaglózva.
Vien felé fordult, a szeme megvillant, és biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Miért ne tartanám meg? – kérdezte Vien fenyegetően halkan. Felé léptem, és meg se álltam, amíg mögé nem értem. A vállára tettem a kezem.
- Vien. Az sem kizárt, hogy megöl téged az a valami… Az nem egy baba. Egy mutáns – mondta Edward még mindig nyugodtan. Hogy a fenébe nem veszi észre, hogy nem éppen szilárd talajon áll?
- FOGD BE A SZÁDAT! – kiáltotta Vien, és felállt. Azonnal elé léptem, és megfogtam mindkét vállát. Már nem azért, hogy ne menjen Edwardnak. Csak féltettem őt. Nem Edwardot… Nevetséges is lenne! Vient. Ha csak megüti, csontjai törnének darabokra…
- Vien – Carlisle hozzánk lépett, és komolyan Vienre nézett. Barátnőm dühtől csillogó szemeit az orvosra emelte. - Belehalhatsz a szülésbe. Sőt! Csak a terhességbe is – mondta Carlisle.
- Nem érdekel! Ő az én gyerekem – sziszegte Vien egyenesen Carlisle arcába, majd kiszakította vállat a kezeim közül. - Bella vigyél haza – mondta, majd elindult az ajtó felé.

Én örömmel indultam utána.
- És ha megint összeesik, akkor mit csinálsz, Bella? – kérdezte Rose, és felállt.
Egyenesen Vienhez lépett, majd megfogta a kezét.
- Nem mehetsz el! Vigyázunk rád is és a babára is. Itt Carlisle legalább el tud látni – mondtam, majd megvetően végigmért.
- Tudok vigyázni Vienre! – mondtam, majd a kezét lefejtettem a Vienéről.
- Ezért rohantál rögtön ide, amint valami baja lett, ugye? Egy terhes nővel akarsz szaladgálni napi többször? – kérdezte cinikusan, és olyan pillantást vetett rám, mint akinek elment az esze.
- Ha Vien nem akar itt maradni, akkor nem kényszerítheted! – ordítottam, és eszem ágában se volt megfutamodni.
- Akarsz maradni Vien? – kérdezte Rose kedvesen, és Vien felé fordult. - Carlisle orvos. Csak ő tud rád meg a babára vigyázni.
- Ki akarják vágni a babát! – kiáltottam, és közelebb léptem Rose-hoz. Nem tudtam, hogy az a lény mikor lett baba, és miért is vagyok ennyire mellette, amikor szerintem is az lenne a logikus, ha elvetetné a gyereket. Csak a tudat, hogy ellentmondjak Rose-nak ennyire megváltoztatja a véleményem? Hát nagyon úgy néz ki, hogy igen.
- Mert azt hitték, Vien is ezért van itt – közölte Rose még mindig nyugodtan. - Vigyázok rád! – mondta Rose Vien szemébe nézve -, és a babára is. Itt kell maradnod, Vien.

Barátnőm zavartan nézett hol Rose-ra, hol rám. Hát ez szuper!
- Eszem ágában sincs itt hagyni veletek! – kiáltottam, majd megvetően néztem végig Rosalie-n. Főleg vele nem.
- Hogy vezetsz le egy szülést, Bella? – kérdezte Rose még mindig nyugodtan. Én megdöbbentem, és amikor nem szólaltam meg, akkor Rose ajkán egy győztes mosoly jelent meg. - Gondoltam – mondta, majd visszafordult Vienhez.
- A gyerek nem holnap születik meg – mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Elegem volt a társaságából. Túl sok volt már belőle, akár egy egész létezésre is! Kinyitottam a bejárati ajtót, a levegő felborzolta a hajamat. - Jössz, Vien? – kérdeztem és visszafordultam barátnőm felé.

Vien csak állt, a fejét lehajtotta, kezét meg a hasára helyezte.
- Megígéred, hogy semmi baja nem lesz? – kérdezte Vien, és Rose-ra emelte tekintetét.
Nem! Hát ez nem lehet igaz! Egyszerűen lehetetlen! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért sikerül minden Cullenéknek, és nekem semmi?
- Meg – mondta Rose őszinte hanggal, majd megfogta Vien kezét.
- Maradnom kell, Bella – mondta Vien, majd a szemembe nézett. - A baba érdekében itt kell maradnom.
Oké. Két választásom van. Vagy leütök mindenkit, és elrabolom Vient, gyorstalpalón elvégzem az orvosit, és segítek neki, amiben csak tudok. Vagy hagyom, hogy itt maradjon. De nem akarom egyedül hagyni! Most nem! Szüksége van rám, eszem ágában sincs egyedül hagyni!
- Akkor én is maradok – mondtam tényszerűen, majd becsaptam az ajtót.
Rose és a többiek felhúzott szemöldökkel, döbbenten néztek rám.
- Na ez érdekes lesz! – sóhajtott fel Emmett, és a karját a feje mögé emelte.
- Akkor előkészítek két szobát – mondta Esme, majd elindult az emeletre.
Utána akartam kiabálni, hogy nekem fölösleges, úgyse leszek soha ott. Aztán eszembe jutott, hogy valószínű többet leszek ott, mint bárhol máshol. Vagyis végig Vien mellett. És ha Vien alszik, akkor jobb ha van egy hely, ahova menekülni tudok; és mégis a közelében vagyok, ha bármi történik.
Irtóztam még a gondolattól is, hogy ebben a házban kell maradnom. Utáltam a tudatot, hogy most a Cullen családdal fogok élni. De Vien kedvéért nem mutattam ki, hogy mit érzek. Még egy fintort se engedtem meg magamnak. Még egy arcrezdülést se.
Végül is levegőt nem kell vennem, hogy érezzem az illatukat. Csukott szemmel is tudok járni, nehogy meglássam őket. És képes vagyok egy időre félre rakni az érzelmeimet. Vagyok annyira… gyakorlott. Sikerülni fog!
- Köszönjük! – mondta Vien, majd ásított egyet.
Edward újra kiment a szobából, Carlisle meg aggódva nézett Vienre. Barátnőm visszament a kanapéhoz, és leült.
Követtem én is, bár eszem ágában se volt leülni. Inkább csak megálltam mögötte.
- Végig ilyen hideg leszel, Bella? Mert akkor egy élvezet lesz veled együtt élni – szólalt meg Emmett, és egy huncut mosollyal nézett rám.
- Igen – mondtam mereven, rá se nézve.
- Irtó szuper lesz! – mondta kicsit magasabb hangon, játszva az agyát.

- Ajajj! – mondta Alice, majd Vienre nézett. - Carlisle! Megint el fog ájulni – mondta kicsit aggódva. Pár pillanat múlva Vien dülöngélni kezdett, majd tényleg elájult. Azonnal ugrott mindenki, Alice megint hozta a táskát, Rose hátrébb lépett, Carlisle meg előre.
És az volt a legrosszabb, hogy semmit nem tudtam érte tenni. Egyszerűen csak hátrább léptem, hogy Carlisle el tudja látni.
Lehet, hogy hiába vagyok itt… Lehet, hogy fölösleges ez az egész. És ha már kilenc nap után ennyire rosszul van Vien, mi lesz később? Egyáltalán eszméleténél lesz? Vagy végig „aludni” fog? Vagy percenként ájul majd el?
Jobb lenne elvetetni azt a gyereket! Meg fogja ölni… Nem fogja túlélni.
Féltettem Vient, és nem tudtam mit csinálni. Menekülni akartam a tudat elől, a biztos elől, hogy Vien ezt nem éli túl. Futni akartam, vagy legalább visszatekerni az időt! Nem akartam gondolkozni, nem akartam tudomásul venni a dolgokat. Pedig egyértelmű volt minden… Lehetetlen, hogy Vien ezt élve megússza… Egyszerűen képtelenség…
Tovább hátráltam egyenesen a hátsó ajtó felé. Kifutottam a kertbe, és már nem tartottam vissza magam. Az sem érdekelt, hogy a ház alig száz méterre van, és mindent végignéznek…
Kitekertem az első fát, ami az utamba került, feldobtam a magasba, majd az öklömmel neki csaptam. A fa szálkákra és deszkákra hullt, mint valami bizarr tűzijáték.
Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, pedig egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, vagy kimerültnek. Csak lihegtem, mintha fájna valami…
De nem éreztem magam jobban. Már hiába romboltam, hiába tettem tönkre magam körül a dolgokat. Nem lett jobb.
Meg fog halni…
A legjobb barátnőm fog meghalni, egy idióta miatt, aki felcsinálta!
Felugrottam a levegőbe és lábammal rúgtam ki egy fát. Az engedelmesen kidőlt, hatalmas ricsaj kíséretében.
Ziháltam, mint egy ember miután lefutotta a maratont, és nem akartam tudomást venni semmiről…

- Bella… - szólt tétován egy hang alig pár méterre tőlem. - Beszélnünk kell! – tette még hozzá Edward, majd még közelebb lépett.
- Nem! Egyáltalán nem kell – sziszegtem, majd a kidőlt fát feldobtam a levegőbe, és rögtön utána ugrottam én is. Még a levegőben a törzsbe rúgtam, majd öklömmel is rávertem vagy kettőt. Azonnal darabokra esett, és hullt a föld felé, mintha csak eső esne.
Edward nem csinált semmit, csak tűrte, hogy szálkák essenek a hajába, ruhájára. Mozdulatlanul nézett rám.
Négykézláb estem vissza a földre, majd Edwardra vicsorogtam.
- Hagyj békén! – sziszegtem összeszorított fogaim közül.
Edward csak nézett, kifejezéstelen arccal.
- Kérlek, hallgass meg… - mondta, majd újra felém lépett.
Zavart volt. Ha valamit ki tudtam venni a viselkedéséből, akkor az a zavar volt.
Furcsa mi, hogy a kis Bella nem alél el a látványodtól? Hogy nem ugrom a karjaidba, hogy nem csüngök rajtad? Rosszul esik? Akkor jó, mert azt akarom! Szenvedj, ahogy én szenvedtem! Fájjon, ahogy nekem fájt!
- Eszem ágában sincs! – kiáltottam, majd megint rá vicsorogtam.
- Bella… Csak öt percet kérek az életedből! – mondta Edward határozottan, és a szemembe nézett. Újra felém közelített, én meg automatikusan léptem hátra.
- Még egy percem sincs rád! Hozzám ne érj! – kiáltottam, amikor kinyújtotta felém a kezét.
Úgy rántottam el a testem, mintha valami különösen undorító dolog lenne maga Edward.
- Nem hiszem el, hogy semmi emberi nem maradt benned… - morogta szinte csak magának, de pechére meghallottam.
- Tudod volt egy kedves vámpír, aki kiirtotta minden érzésem – kiáltottam egyenesen az szemébe nézve. Még mindig hátráltam, de egy fának ütköztem. Edward továbbra is felém haladt…
- De te nem ilyen vagy, Bella! – Most már ő is kiabált. Hangját megemelte, és végre valami érzelem is kiütközött az arcán. Kétségbeesés, és határozottság. Egyre közelebb ért, és félő volt, hogy hozzám ér… Nem! Még az érintését se akarom!
- Nem tudsz te rólam semmit! – kiabáltam vissza, majd felugrottam a levegőbe, és mögötte értem földet.

- Nem mehetsz el! – kiabálta Edward, majd egy pillanat se kellett, és ujjai a csuklómra kulcsolódtak.
Felordítottam, mintha megégetett volna, majd megpróbáltam kifordulni szorításából. De nem engedett. Szorosan tartott, és csak forogtam egyet a kezébe. Bármennyire is nem akartam meg kellett érintenem. Égette a bőrömet az érintése. Szabályosan fájt, hogy hozzám ért… Utáltam és irtóztam tőle!
Kezemet a vállának támasztottam, és megpróbáltam ellökni magamtól. A kezem kiszabadult, de másik kezével megfogta a vállam. Lábammal az övé felé rúgtam, de el sem engedve ugyanúgy felugrott, mint az előbb én, és mögöttem landolt. Fordultam öklömmel az arcát célozva. Elhajolt, kezével újra az enyém felé nyúlt. Elrántottam a kezem, és mellkasának támasztottam mindkét kezem. Teljes erőmből löktem rajta egyet, és majdnem örömmel néztem, hogy vagy tíz métert csúszik árkot hagyva a földben.
Dühtől vicsorogva, zihálva fordítottam hátat neki.
Még egyszer hozzám mer érni, nem ússza meg ennyivel… Soha többet!
Láttam, hogy Emmett, Alice és Jasper a verandán állnak, és csak nézik, hogy épp mit művelünk. Nem tudtam kivenni, hogy milyen az arckifejezésük. Túl messze voltak.
Ebben a pillanatban ütést éreztem a lábamnál, majd a földre estem. Edward felém csúszott és szabályosan kirántotta alólam a talajt. Döbbenetemben mozdulni is elfelejtettem, és csak feküdtem a bennrekedt levegővel. Edward rögtön fölém mászott, és ráült a csípőmre. Lefogta az egyik kezemet, és dühösen nézett az arcomba.
- Hallgass meg!
- NEM!
Lendítettem a lábaimat, és Edward karja alatt átbújtattam őket. Szabályosan lerántottam magamról, majd felpattantam. Edward repült pár métert, majd felkelt, mintha semmi baja nem lenne.
Bár más célt akartunk elérni, ugyanolyan hévvel és elszántsággal néztünk egymásra. Ő azt akarta, hogy meghallgassam, én meg azt, hogy szálljon le rólam…
Rá vicsorogtam, majd elindultam felé. Nem érdekelt, mekkora fájdalmat okozok neki. Nem érdekelt, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Nem érdekelt semmi. Csak szálljon le rólam!
Pár méterre előtte a levegőbe ugrottam, és felé rúgtam. Ő erre egyszerűen lehajolt kikerülve rúgásom útját.
- Csak öt percet kérek! – kiáltotta Edward, majd hátulról megragadta a derekam, és magához láncolt.
Én felkiáltottam, majd hátra rúgtam, remélve, hogy valamijét eltalálom. De egyáltalán nem sikerült eltalálnom őt…
Kétoldalt lefogta a kezem, a felsőtestem nem tudtam mozdítani.
- Hallgass meg! – mondta megint Edward, és még jobban magához szorított.
- Nem! – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni. Vergődtem és erőlködtem, de semmit nem értem el. Edward illata az orromba kúszott, és ahelyett, hogy élveztem volna, legszívesebben elhánytam volna magam.

Fejemmel Edward nyakára hajoltam, és belé haraptam…




Kicsit más lett ez a fejezet, mint amilyenre tervezve volt, de remélem így is tetszik...:D Puszil minden olvasót: Iccsi és Nee^^

Havazó nyár - 6. fejezet

6. fejezet: A legmesszibb rokon

Nem viccelt.

Komolyan beszélt! Vien terhes egy vámpírtól! Vien egy… mutáns babát vár! Egy… lényt! Nem emberi babát, egy… valamit, ami meghatározhatatlan! Egy félig vámpírt félig embert! Egy… nem tudom mit! Ez képtelenség! Egyáltalán, hogy a fenébe bírta ki Peter? Ez nem lehetséges! Egyetlen rossz mozdulatával megölhette volna! És nem lehet ennyire kontrollálni a mozdulatokat és indulatokat. Főleg olyan helyzetben… Nah mintha én olyan sokat tudnák az olyan helyzetekről… De ez most nem lényeg!
Vien terhes! Vien egy vámpírtól vár gyereket, a fenébe!
Felpattantam a helyemről, és a másodperc törtrésze alatt Vien előtt voltam.
- Mondd, hogy nem igaz! – kiáltottam, és alig bírtam megállni, hogy ne ragadjam meg a vállát, és ne rázzam ki belőle azt a valamit…
Lehetetlen… Nem fogja kibírni. Az az akármi megöli őt!
- De igaz… - suttogta Vien, és megtörölte az orrát a kezébe. - Amikor felhívtalak… Akkor voltunk együtt Peterrel… úgy – mondta Vien, majd hátat fordított nekem.
De… De… Ledöbbentem. Egyszerűen megdermedtem… Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ez mit is jelent…
- De az kilenc napja volt! – ordítottam egyenesen Vien hasára meredve. - Kilenc napja! Nem… négy hónapja! – kiáltottam még mindig.
- Tudom – mondta Vien, majd lerogyott a kanapéra. - De ez még… nem minden – mondta, és megint könnyes lett a szeme.
- Mondjad, kérlek! Ennél rosszabb már úgyse lehet! – mondtam ironikusan, és a mellem előtt összefontam a karom.

Nem akartam ellenséges lenni. Nem akartam megbántani, de nem tudtam mit csinálni. Undorodtam attól a valamitől, ami kilenc nap alatt ennyire… megnőtt. Nem tudtam mi az, és el se tudtam képzelni normális emberi lénynek. De ez nem is az! Egyszerűen nem lehet ember, amikor az apja vámpír! Ez egy… mutáns!
- Peter azt akarja, hogy vetessem el – mondta hatalmas szemeivel. Láttam, ahogy megint kibuggyan az első könnycsepp. Nem! Nem akartam, hogy megint sírjon! Nem akartam, hogy fájjon neki! Én csak meg akarom védeni őt! Csak azt akarom, hogy megint mosolyogjon, és fecsegjen! Hogy menjen az idegeimre, mint mindig! Én ezt nem akarom! Nem akarom, hogy fájjon neki valami.
Óvni és védelmezni akartam, akár az anya a lányát. És ha őszinték akarunk lenni inkább a lányomnak tekintettem, mint a barátnőmnek…
Peter el akarja vetetni a babát… Még ekkora…!
De tulajdonképpen nem is rossz ötlet… Akkor Vien újra… Vien. Az a valami meg nem öli meg őt… Talán még meg is lehetne csinálni… Életemben először szimpatizáltam Peterrel. Reményt éreztem és valami halvány fénysugarat láttam…
- De megmondtam neki, hogy szó sem lehet róla… - Vien kifújta az orrát, és felállt. - Ez az én babám – mondta, és a hasára rakta a kezét.

Ha esetleg valami reményféle megjelent az arcomon, azonnal el is tűnt… Vien döntött. Ha valamiben hajthatatlan, akkor ebben. Nem enged, ha már elhatározott valamit. És nagyon úgy néz ki, hogy ebben döntött.
Meggyőzni nem lehet, rábeszélni végképp nem. Mi lenne, ha leütném, és elvinném kórházba? Mire felkel már nem lenne benne az a valami… Abszurd volt az egész! Egyszerűen nevettem saját magamon. Ilyen baromságot…
Sóhajtottam, majd hátat fordítottam Viennek. Nem akartam, hogy az lássa, amit most érzek. Undort. Tömény undort.
De nem ő iránta, hanem aziránt a valami iránt, ami képes volt kilenc nap alatt ennyire megnőni. Ami képes ennyire gyorsan elszívni minden erejét Viennek, és ami nem ember. Vien sokkal jobbat érdemelt. A lehető legjobbat… Erre meg neki egy vámpír kellett… De ez nem elég! Az a rohadék le is fekteti, ráadásul teherbe ejti! Hát normális az ilyen?

Nem tudtam, hogy létezik-e még egy ilyen lény… Valaki, aki félig ember félig vámpír… Nem tudtam… És életemben először éreztem magam butának. Nem tudtam, mi fog történni, nem tudtam, miért fejlődik ennyire gyorsan az a gyerek, ha egyáltalán gyerek…
Semmit nem tudtam…
És a tudatlanságom miatt féltem. Féltem, mert most nem volt ott valaki mellettem, aki megmondja a jó választ. Senki nem tudna segíteni! Egyszerűen magamra vagyok hagyatva… Egyszerűen egyedül vagyok… Nem tudok segítségért kiáltani, és tudtam, hogy senki nem tudna segíteni. És, ami még rosszabb volt… Én se tudtam segíteni Viennek.
Tulajdonképpen ő volt egyedül, nem én. Ő van magára hagyatva, ő nem tudja mi vár rá!

Mélyen szívtam magamba a levegőt, és megint tudatosult bennem, hogy szomjas vagyok. Vien vére csábított…
Bármennyire is nem akartam még csak gondolni se rá, a bensőm folyamatosan figyelmeztetett, hogy nem vagyok ember, és innom kell, ha egyáltalán élni akarok. Utáltam ezt az egészet.
- Vien! – visszafordultam felé. Felhajtotta a felsőjét és pocakját simogatta… Mintha tényleg szeretné azt a valamit… Egyszerre volt undorító és hihetetlenül meghitt a látvány.
Nem tudtam, hogy elforduljak, és hagyjam, hogy tovább legyen a valamivel, vagy köhögjek egyet… De Vien felém nézett, arcán az az idióta ábrándos mosoly volt, amit csak akkor láttam, amikor Peterrel volt. Úgy utáltam!
- Igen? - kérdezte és rám emelte a tekintetét. Még mindig vörös volt a szeme, de legalább már nem nézet ki úgy, mint ha elsírná magát a következő percben.
- Tisztába vagy vele, hogy… – a hasa felé intettem, majd keresztbe fontam a karom a mellem előtt -, hogy az a valami micsoda? - kérdeztem majd értetlenkedő pillantással rá néztem.

Vien lehajtotta a felsőjét, és szinte felpattant a kanapéról. A szemei szikrákat szórtak, és láttam, hogy nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ne kiabáljon.
- Nem micsoda! – mondta, és elém állt. - Ő az én kisbabám, Bella! És ha ezt nem tudod elfogadni, akkor keresek mást, aki segít! – kiáltotta, majd csípőre tette a kezét.
- Vien… – Leeresztettem a karom, és nyugodtan Vien szemébe néztem. - Az a… baba félig vámpír. Nem tudhatod micsoda!
- De igenis tudom! Az én gyerekem, Bella! Érted? Az enyém! Ha a te babád lenne, akkor is valaminek neveznéd? – kérdezte Vien, majd komolyan a szemembe nézett.
Utáltam. Utáltam, hogy kimondta azt, ami a legjobban fájt. Utáltam, hogy tudja, hogy kell meggyőzni… Az egyetlen dolgot mondta ki, amivel az őrületbe kergethet…
Nem lehet gyerekem. Soha az életben. Persze tizennyolc évesen nem akartam babát… De öregedett a lelkem, ha a testem nem is. És már akartam gyereket… Tényleg akartam, és fájt, hogy nem lehet. Mindennél jobban vágytam egy kislányra, aki mamának szólít, és szeretettel néz rám, nem rémülettel és félelemmel. Akit feltétel nélkül szerethetek… Aki az enyém lehet.
A fogaimat szorosan összezártam, és mély levegőt vettem… Nem sértésnek szánta… Nem bántani akart. Csak… védi a… valamijét.


- Igazad van – mondtam beletörődően, majd kifújtam a levegőt. Vien leeresztette a karját, és a harcias kifejezés az arcáról eltűnt.
- Köszönöm, Bella – mondta, és becsukta a szemét. De olyan hosszan, hogy azt hittem baj van. - Álmos vagyok – mondta, és elindult a kanapé felé.
- Akkor aludj! – mondtam és elindultam felé.
Nagyon úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. Lépései lassultak, láttam, hogy dülöngél.
- Vien! – kiáltottam, és azonnal mellé léptem. Szorosan karoltam át a derekát, és tartottam egy helyben, nehogy elessen.
- Semmi bajom – mondta kábán, majd segítettem neki, hogy leüljön. - Csak fáradt vagyok – mondta, és ásított egyet.
- Vien! Ez… Ez… – Nem tudtam befejezni. Ez a baba miatt van. Ezt akartam mondani. Elkezdődött, és ez ennél csak rosszabb lehet! Tönkre fogja tenni Vient az a gyerek! - Orvosra van szükséged – mondtam ki szinte gondolkodás nélkül.
Csakhogy én egyetlen orvost ismerek, akinek el lehet mondani, hogy a gyerek félig vámpír. És én nem akartam se azzal a valakivel, se a családjával találkozni…

- Tudom – nyögte ki Vien, majd fájdalmasan sóhajtott. - Az egyik rokonomnak orvos az apja… Vagyis a teremtője… Ő segít nekem – mondta Vien, majd fújtatni kezdett.
Nem! Ez nem lehet igaz! Vien mellé leptem, aki már néha fájdalmasan fel is nyögött. De ebben semmi… vicces nem volt. Ez rémisztő volt!
- Carlisle Cullen? – kérdeztem, majd hozzá léptem. Egy pokrócba tekertem, majd a karomba emeltem.
- Igen – nyögte ki, és erőtlenül hagyta, hogy felemeljem. - Bella! – kiáltott fájdalmasan Vien, és kezét a hasához kapta.

Én meg futni kezdtem vele egyenesen a Cullen-lakás felé. Nem akartam odamenni. De Viennek segítség kell! Méghozzá azonnal.
- Rose… - Vien zihálni kezdett, és izzadságcsepp folyt végig a homlokán -, Rose… a nagynéném – mondta, majd újra zihálni kezdett.
Nem érdekelt. És nem azért, mert ez… nem érdekes. Szimplán azért, mert semmi nem izgatott, ami a családdal kapcsolatos.
Még az sem, hogy mit esznek reggelire… Egyszerűen semmi!
De Vien egyre nehezebben vette a levegőt, a tekintetében egyre több kín volt. Csak ők tudnak segíteni.
Aggódva néztem Vienre és akaratlanul kezdtem el gyorsabban futni. A lábam automatikusan vitt a házhoz egyre közelebb, és még ha nem is akartam, akkor is tudtam merre kell menni.
Fájt neki… Annyira, hogy zihált. Annyira, hogy alig kapott levegőt.
Megöli az a valami! Ha Viennek bármi baja lesz amiatt a gyerek miatt, saját kezemmel fojtom meg azt a férget! Erre a valamire nincs jobb szó! Bántja, kínozza őt!
Vien egyre nehezebben vette a levegőt, én próbáltam még gyorsabban futni. Még egy perc, és meglátom a házat, amit soha nem akartam látni… Még egy perc és Viennek végre ott lesz a segítség!
- Bella… - Vien hangja már csak suttogás volt, majd a szemei csukódni kezdtek… Légzése lassult.
- Vien! Nyisd ki a szemed! – kiáltottam hisztériásan, és tovább futottam.
Nem! Megöli! Megfojtja! Elszívja minden erejét! Vien nem vett levegőt… Nem lélegzik!

- CARLISLE! – kiáltottam még jó pár méterre a háztól, és tovább futottam egyenesen az ajtó felé. Kinyitják… Úgyis kinyitják…
Vien mozdulatlanul feküdt a karjaimban, mint egy baba… Ha tényleg meghalt… Ha valami baja esett…
Az ajtó kinyílt, én meg berobbantam a hatalmas nappaliba. Vient azonnal lefektettem a kanapéra, majd kiabálni kezdtem
- NEM LÉLEGZIK! – ordítottam, majd hallottam, hogy a háttérben mindenki mocorogni kezd.
- A táskámat – mondta Carlisle nyugodtan, és azonnal Vien mellé térdelt.
A blúzát szétnyitotta, kezét a mellkasára fektette.
- Vien! – sóhajtott fel kétségbeesetten Rose, amikor észrevette ki is fekszik a kanapéjukon. Megpróbált közelebb jönni.
Nem! Akaratlanul tört fel a torkomból a morgás és vicsorogtam Rose-ra. Ő erre hátrahőkölt, és dermedten húzódott Emmetthez közelebb.
Én se tudtam miért… Nem értettem mi értelme volt. Nem tudtam minek… Egyszerűen nem akartam, hogy hozzá érjen!
Edward megjelent Carlisle táskájával, majd azonnal távolabb ment. Még így is éreztem, hogy engem néz.
Carlisle elővett egy tűt, majd Vien mellkasába szúrta. Visszatartottam a levegőt, nehogy baj legyen… Még ha a barátnőm is… Én akkor is vámpír vagyok. Vien erre hörögve kapott levegő után, és ült fel a kanapén.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd Vien mellé ültem, és kezembe vettem az övét. Ő rám mosolygott, majd visszadőlt a kanapéra.
- Összeesett a tüdeje – mondta Carlisle egyenesen rám nézve halvány mosollyal a szája sarkában.
Én nem mosolyogtam rá, csak bólintottam egyet. Nem éreztem szükségét, hogy rá mosolyogjak… Lassan jártattam végig a tekintetemet a többi Cullenen.
Mind ott álltak Carlisle mögött, arcukon döbbenet volt, Rose-én inkább utálat. Egyedül Edward volt más… Mereven nézett rám, és még csak véletlenül se mozdította el a fejét…
Óh, cseszd meg! Vedd le rólam a szemét tekintetedet is!
Jéghideg pillantást vetettem rá, a szemeim szikrákat szórtak. Óh, de neki mennék!
De ő csak nézett a szemembe közömbösen. A méreg a számba gyűlni kezdett, és tudtam, hogy baj lesz, ha tovább nézem…
Ugyanilyen volt az arca, mikor elhagyott. Hideg, érzelemmentes, és rideg.
Erőszakosan fordítottam el a fejem tőle, és néztem Vienre. Rá mosolyogtam, és próbáltam minden másra gondolni, mint a tűre a mellkasában.
- Szia Rose! – mondta Vien, és a szőkére mosolygott.
- Szia Vien – mondta, majd Rose határozottan közelebb jött hozzánk. - Te ismered ezt a nőt? – kérdezte undorral teli hanggal és felém intett a vállával.
Óh ezt imádtam! Mintha nem is lennék a szobában! A legjobb dolog a világon!
- Bocs, de ezt a nőt véletlenül Bellának hívják, és majdnem a családotok tagja lett! Szóval talán megérdemel annyit, hogy a nevén hívod – mondtam éllel a hangomban, de direkt nem néztem Rose felé. Talán még annyit se érdemel meg, hogy rá nézzek.
- A legjobb barátnőm – mondta Vien, és megpróbált felülni.
- Jobb, ha fekve maradsz – mondta Carlisle, és kihallatszott a hangjából, hagy valami zavarja. Rá emeltem a tekintetem, és láttam, hogy Vien hasát nézi.
Nah igen… Erről is beszélni kell…

- Ez? – kérdezte Rose döbbenten, és láttam, hogy felém int.
- Rose! – Edward hangja szelte át a szobát. Rá emeltem a tekintetem, még mindig engem nézett.
- Nincs szükségem rá, hogy megvédj! – mondtam halkan, de annál több gyűlölettel.
- Ki akar megvédeni? – kérdezte Rose, és teljesen felém fordult. - Azok után, amit tettél még csoda, hogy nem dobtunk ki a házunkból!
- Ne hidd, hogy szívesen vagyok a házatokban! – vetettem oda félvállról.
- Akkor mehetsz is kifelé! – kiáltotta Rose, majd az ajtó felé mutatott.
- Nincs is szebb dolog, mint amikor a legjobb barátnőd meg a nagynénid összezörren – mondta Vien cinikusan, majd felült. - Hagyjátok abba! - mondta határozottan, és megpróbált felállni, de megbillent.
Rose-zal egyszerre kaptunk Vien után, és mindketten átkaroltuk a másik oldalról.
- Nah, így szép az élet, nem? – kérdezte Vien erőltetett jókedvvel. Láttam rajta… Egyszerűen láttam, hogy megint fáj valamilye. Biztos voltam benne, hogy szíve szerint sikítana, hogy legalább valamivel jobb legyen…

- Vien, kérlek feküdj vissza – mondta Carlisle, majd közelebb lépett hozzánk.
Vien engedelmesen visszafeküdt, és csak néztem, ahogy Carlisle kiveszi a mellkasából a tűt. Döbbenetemben még azt is elfelejtettem, hogy ne vegyek levegőt… De sajnos már túl későn.
Borzadva kaptam a szám elé a kezem, és hátráltam Vientől amennyire csak tudtam.
Mindenki felém nézett, én meg tovább hátráltam, amíg a falba nem ütköztem.
- Kiviszem a levegőre! – mondta Esme nyugodtan, majd közelíteni kezdett felém. Egyre közelebb ért hozzám, a karom után nyúlt, és megpróbált átkarolni.
- Ne érj hozzám, Esme! – mondtam halkan az utolsó levegőmmel, majd elrántottam a kezemet előle.
Elindultam a terasz felé… Csak levegőre van szükségem. Nem kellett vezetni, egyből kitaláltam az udvarra. Félelmetes volt, hogy mennyire emlékeztem a ház minden egyes részletére.
És valamilyen szinten fájdalmas volt, hogy semmit nem változtattak meg. Mintha az a röpke 150 év nem is lett volna. Mintha nem lettem volna se én, se semmi más. Mintha nem történt volna semmi… A 150 év alatt, nem csak ők nem változtak, a berendezés is szinte ugyanaz maradt. Ugyanaz a krémszín mindenütt. Ugyanaz a visszafogott elegancia…
Egyszerűen… pocsék volt! Nem elég, hogy ezek változni nem tudnak, de még változtatni se akarnak!
Mély levegőt vettem, majd azonnal visszamentem a nappaliba.
- …150 évvel ezelőtt Edward a kedvese volt, és… – Carlisle még mindig Vien fölött állt, és valami hülyeséggel vizsgált valamit.
- És Edward elhagyott, ami egész életemben az egyik leghasznosabb dolog volt – mondtam, amint beértem, csúfos mosollyal az arcomon.
Hagy fájjon nekik! De legfőképpen… neki!
- Értem – mondta Vien, és megpróbált se rám se a többiekre nézni. Talán zavarban van?
- Vien – Carlisle-t ritkán hallottam, hogy zavarban van. De tényleg. Most mégis úgy nézett ki, hogy nem találja a szavakat. - Tisztában vagy vele, hogy…?
- Hogy terhes vagyok? – vágott Carlisle szavába Vien, és láttam, hogy a kezét megint a hasára csúsztatja. - Igen, tudok róla. És… Ezért is vagyok itt.
- Babád lesz? – kérdezte Rose, majd hatalmas mosollyal az arcán közelebb lépett Vienhez. - Mikorra van kiírva?
- Nem tudom – mondta Vien, és lehajtotta a fejét… Pedig nem is kínos annyira a téma.
- Még nem voltál orvosnál? – kérdezte Carlisle azon a hangsúlyán, amit a kórházban szokott használni.
- Nem – mondta Vien még mindig halkan.
- Miért nem? – húzta fel Carlisle a szemöldökét, és finoman elhúzta Vien kezét a hasáról. - A baba legalább 15 hetes…
- Nem… A baba kilenc nappal ezelőtt fogant – mondta Vien, majd az arcát a kanapé felé fordította.
- Az lehetetlen – mondta Carlisle nyugodtan, és nyomogatni kezdte Vien pocakját.
- Nem – mondta Vien még mindig halkan, és arcát a kanapéba temetve.
- Semmiféleképpen nem lehetséges, Vien…

- A gyerek apja egy vámpír – mondtam egyszerűen.
A pár szó hihetetlen hatással volt a családra.
Carlisle döbbenten Vien hasára meredt, Rose meg Vien felé nézett felhúzott szemöldökkel.
- Az lehetetlen – mondta Emmett, majd zavartan felkuncogott. Alice a szája elé kapta a kezét és ködös tekintettel meredt a semmibe. Jasper lehajtotta a fejét, és szorosan összezárta a szemét. Esme értetlenül nézett Carlisle-ra, Edward meg csak rám meredt.

Még mindig…

Havazó nyár - 5. fejezet

5. fejezet: A döbbenet

Kedd… szerda…

Nem csütörtök van! Igen! Biztos vagyok benne! Vagy mégsem?
Áááá! Miért kell a napoknak egyetlen hatalmas és véget nem érő… valaminek lennie? Miért kell már megint rájuk gondolnom? Arra, hogy itt vannak tulajdonképpen egy köpésnyire, és nem mehetek oda hozzájuk, hogy szépen kitekerjem a nyakukat! Bár már nem megölni akartam őket.
Ez inkább csak az első indulatban volt. Most inkább kínoztam volna őket! Hogy fájjon nekik, ahogy nekem fájt. Hogy legalább a részét érezzék annak, amit én elszenvedtem! Ezt akartam, hogy kínlódjanak, hogy érezzenek valamit!
A közömbösség, amivel távoztak… Egyszerűen kísértett. Biztos voltam benne, hogy nem éreznek semmit, ha ennyire nem számítok nekik. Edward nem szeretett, Alice nem tekintett a barátjának… Nem éreztek. Megmaradtak annak, amik tényleg voltak. Hét sziklának, akinek hiába beszélsz, hiába próbálsz közelebb kerülni hozzájuk. Csak… kövek maradnak, akiket semmi nem hat meg.
És akartam, hogy érezzenek… valamit. Ha mást nem hát ezt!
- Szia nagylány! – mondtam, miközben Matilde elegánsan landolt az ablak előtt. Odaléptem hozzá, és megsimogattam dús bundáját. Fene érti ezeket a macskákat. Az lenne a logikus, hogy menekül előlem, erre ő hozzádörgölődzik a kezemhez, és hangosan dorombol… Őt is szerettem.
- Most is vadásztál? – kérdeztem, és a szemébe néztem. Bár nem láttam semmit, és nem bólintott, tudtam, hogy igen… Mi másért ment volna el?
- Nah! Gyere csak ide! – mondtam, és a karjaimba húztam.


Szorosan öleltem magamhoz, és a fejét simogattam. Közben az ablakhoz léptem, és elhúzva a függönyt lenéztem a zajos utcára. Emberek rohantak mindenhova, kocsikba szálltak be vagy épp pattantak ki belőle. Láttam egy drogdílert és a vásárlóit. Egy utcazenész gitárral a kezében. Gyerekeket, akik az iskolából jöttek haza, és tiniket, akik épp a lógásra próbálnak valami hihető magyarázatot kitalálni…
Utáltam a moteleket. Pedig már több mint egy hete itt laktam, mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy hova kéne mennem. Szerettem Forksot! Vissza akartam menni! Nem lehetne kirúgni a Cullen családot? Nem kellenek ők oda! És különben is… Én voltam ott előbb!
Nevetséges… Még én magam is nevetséges vagyok, mint egy gyerek, aki stipi-stopit játszik!
Matilde kapálózni kezdett, ezért leengedtem a padlóra. Szinte berögzült mozdulat volt, amit már ezerszer megcsináltam.


Két nap…
Ennyi volt az iskolából, és kitör a nyári szünet. Ami Forksban persze gondtalan lenne, mert nem süt annyit a nap… De így, hogy csak vagyok… És otthontalanul fekszem egy olcsó motel dohszagú ágyán, így nem egészen oké…


Kellenek a bútoraim…
Más vámpírokkal ellentétben én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy minden egyes házam bebútorozva legyen. Én eggyel költözködöm, és bár a legtöbb már elég régi, de tartós… És legalább ez állandó volt az életemben. Más nem igazán lehetne az. Se város, se barátok még csak a nevem se ugyanaz…
Na jó! Vegyük komolyan a dolgokat! Költözni kell, mégpedig most! Vagy ma, vagy semmikor máskor! Ennem is kell már! Lassan két hete, hogy nem táplálkoztam, és tudtam, hogy a szemem bíborban pompázik. Nem vettem a fáradságot, hogy a motelben is kontaktlencsét hordjak. Úgyse jön be senki, ráadásul, ha be is jött valaki, akkor úgy tettem, mintha aludnék… Profi voltam mozdulatlanságban…
Rendben. Ma eszem, utána meg visszamegyek a bútorokért Forksba! Utána… Nem! Most eldöntöm, hova megyek! És utána rögtön indulhatok is a következő városba… Megint kilencedik… Megint iratokat kell hamisítani. De már mindegy, így is törzsvásárló vagyok…
Elővettem egy hatalmas térképet és a városokat néztem. Kis piros pontokkal jelöltem azokat a helyeket, amelyekben házaim voltak. Sok volt… De egyiket se szerettem…
Mindegy dönteni kell!


Fémes csipogás töltötte be a szoba csendjét… Kellett egy mobil miután a telefonom Forksban hagytam…
Felkaptam a kis készüléket, tudva, hogy csak egy valaki hívhat.
- Szia Vien!
- Bella! – Vien hisztérikusan ejtette ki a nevem, és rögtön utána sírni kezdett…
- Vien, mi a baj? – kérdeztem rögtön, és éreztem, hogy pánikba esem. Nem. Ő nem szokott sírva felhívni. Nem szokott pánikba esni. Nem szokta ezt csinálni… Baj van…
- Itt va…vahh…vagyok a há.. házad… előtt – mondta akadozva a sírástól -, és… nem vagy i… itth…
- Elköltöztem – mondtam, és felpattantam az ágyról. Azonnal előkaptam a bőröndöt, és gondolkodás nélkül lomoltam bele mindent.
- Ide… ide… tud…
- Egy óra múlva ott vagyok – mondtam, eldobtam a telefont, és berohantam a fürdőbe. Azért bíbor szemmel mégsem állhatok oda a recepciós elé…
Pillanatok alatt beillesztettem a lencsét, felkaptam a bőröndjeimet meg Matildét, és lerohantam a lépcsőn.


Baj van! Tényleg hatalmas baj van! Akkora, hogy Vien idejött hozzám. Nem felhívott, hanem Arizónából idáig utazott.
Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, és rémület fogott el. Az egyetlen ember, akit szeretek most bajban van, és én még otthon… vagyis abban a házban se vagyok, hogy segíthessek neki. Most kéri a segítségem, és én nem tudok ott lenni…
Hogy lehetek ennyire rossz barátnő? Ez annyira képtelenség! Annyira nevetséges! Annyira… pocsék!
Tíz perc múlva már a volán mögött ültem, és oda se figyelve a sebességkorlátozásra vezettem végig Seattle-től Forksig.
Miért nem tudtam ott lenni? Miért pont most kellett eljönnöm? Miért nem bírtam ki még egy pár napot, hogy Vien ott találjon?
Még rosszabb volt, hogy nem tudtam mi a baj, és a tudat se segített, hogy tudtam, hatalmas baj van…
Különben nem utazott volna… De utazott!
Rosszabbnál rosszabb lehetőségek játszódtak le a fejemben. Meghalt valakije? De akkor miért nem haza ment? Megbukott a vizsgán? De amiatt nem bukna ki… ennyire! Kirúgták a kollégiumból? De hát saját lakása van!
Akkor meg mi lehet a baj?
Egyetlen lehetőséget tudtam elképzelni, amitől csak még jobban a fejembe szállt a méreg…


Peter… Elhagyta Peter, és egyszerűen… Ennyire összezuhant.


Tövig nyomtam a gázpedált, és majdnem mosolyogtam, amikor megláttam Forks tábláját. Na végre! Már épp itt volt az ideje!
Kicsit lassítottam, és egyenesen áthajtottam a városon. Na most sajnáltam, hogy el lett rejtve a lakásom! Most még többet kell vezetnem…
Újra gyorsítottam, amikor a lakosok már nem láthattak. Már csak pár perc…


Vien ott parkolt a házam előtt. Ő a veranda lépcsőjén ült, és amikor meglátta a kocsimat felpattant.
Azonnal leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból.
- Mi a baj? – kérdeztem, ahogy felé mentem. Ő erre megint felzokogott, és szabályosan a karjaimba vetette magát. Újra és újra felzokogott, és úgy tűnt nem bírja abbahagyni.
- Vien… - El akartam magamtól tolni, de erre csak még szorosabban ölelte a nyakam, az arcát meg a nyakamba fúrta. Én meg csak szorosan öleltem még az sem érdekelt, hogy ég a torkom és a méreg csak úgy ömlik a nyelvemre. Biztos voltam benne, hogy a mérgem megint szétmarta a lencsét, és olyan vörös a szemem, amit ritkán látni. De nem érdekelt… Vienért bármit… Simogattam a hátát, hogy megnyugodjon legalább egy kicsit.
- Bo…bocsi, hogy csak így… rá…rádh…török… - mondta, és elszakadt tőlem. - De… De.. nem …tud… tudtam…
- Jó! Nyugodj meg! – mondtam, és átkaroltam. Na most bántam, hogy nincs konyhám! Ilyenkor a forrócsoki vagy a tea csodákra képes… Vagy nem? Nem tudtam…
Vien szinte teljesen rám támaszkodott és tovább sírt, mintha soha nem lenne vége a könnyeinek. Megállíthatatlanul ömlöttek, és én nem tudtam mivel megnyugtatni…
Bevezettem a nappaliba, és leültettem a kanapéra. Szorosan mellé ültem, és elővettem egy csomag zsepit…


Talán rosszabb volt a tudat, hogy hiába vagyok itt, nem tudok neki segíteni. Hiába nyugtatom, alig hagy alább a zokogása… És még rosszabb volt, hogy nem tudtam, miért került ilyen állapotba! Bár sejtettem, de nem voltam benne biztos…


Lassan Vien megnyugodott, hatalmas kék szemei most vörösek voltak a sírástól. Rám nézett, és mosolyogni próbált.
- Szörnyen festek, igaz? – kérdezte, és elnevette magát. Előkapta a sokadik zsebkendőt és megtörölte könnytől nedves szemeit.
- Nem – mondtam, és megfogtam a kezeit. Megvártam, amíg rám néz, és csak utána szólaltam meg. - Vien! Mi történt? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve.
Mintha tudnék olvasni a gondolataiban, és látnám a dolgokat. Pár másodpercig ő is az én szemeimet fürkészte, majd elfordította a tekintetét.
Szabályosan kikapta a kezét az enyéimből, és felpattant. Sétálni kezdett a nappaliban köröket róva, céltalanul és idegesen.
- Vien, ha nem mondod el, nem tudok segíteni – mondtam egyszerűen, és én is felálltam.
Ő megtorpant, és karba fonta a kezét a melle előtt.
Nem tudtam megmondani, hogy milyen a tekintete… Talán zavaros vagy reménykedő… Vagy bűntudat van benne? Vagy… valami harciasság?
- Ígérd meg, hogy nem ítélsz el! – mondta és a szemeimbe nézett.
Ó! Itt nagyobb a baj, mint hittem!
- Ígérem – mondtam gyorsan és komolyan…
Vien leengedte a kezét, és szemei újra megteltek könnyel…


- Terhes vagyok – mondtam Vien. Kezei lemondóan estek le az oldala mellé, és fejét újra elfordította.
Terhes… Babája lesz… Jó, de ez nem annyira nagy dolog. Ez még nem a világ vége! A hasára meredtem. Látható volt… Rendesen látni lehetett a dudort a pocakján. És ha jobban figyeltem tényleg… Nem egy, hanem két szívdobogást hallottam, bár a másik sokkal gyengébb volt.
De emiatt miért borult ki ennyire? A szülei segítenek, és nem is valami szegény családból származik… Nem valami…
Ó a fene! Csak egy magyarázata van! Csak egy oka van annak, ami miatt ennyire kibukott! Csak ez lehet…
- Ki az apja? – kérdeztem rosszat sejtve.
Nem… Az nem lehet! Lehetetlen! Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy tévedek! Ne!


- Peter – mondta, és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.

Havazó nyár - 4. fejezet

Ez már nem csúnya beszédes, de Edward szemszög!;D

4. fejezet: A hiba a tervben

Él…

Bella él. Él! Nem halt meg! Nem nagymama! Soha nem volt az! Él! Bella él!
Nem voltak szavak az érzéseimre, nem tudtam elmondani, hogy érzek. Nem tudtam megfogalmazni, hogy megkönnyebbültem, megdöbbentem vagy megrémültem-e. Nem tudtam. Megdöbbentem, hogy itt él. Megkönnyebbültem, hogy él. De megrémültem, hogy nem vegetáriánus.
Vörös szemeivel úgy nézett rám, mintha pillanatok alatt szaggatna szét. Mintha képzeletben már százszor megölt volna, kitekerve a nyakam, a lehető legtöbb fájdalmat okozva.
Soha életemben nem láttam azokban a szemekben ennyi gyűlöletet. De nem csak az övébe, talán máséba sem. Annyira… utált. Annyira dühös és mérges volt.
Nem volt más a szemében. Ő nem örült nekem. Pedig én igen…
Nem veszítettem el. Egyáltalán nem, mert él. De. Igenis elveszítettem, mert jobban utál, mint eddig bárki. Soha nem akar látni, még csak a létezésemről se akar tudni, ezért elveszítettem. Pedig én soha nem felejtettem el. Nem felejtettem el hangja színét, szeme gyengédségét és keze tétovaságát. Egyáltalán nem. Minden egyes pillanat elevenen élt bennem, és nem menekülhettem előle.
Nem tudtam szabadulni, és ami furcsa volt, nem is akartam. Akartam őt, és direkt kínoztam magam, hogy vajon férjhez ment-e? Megszületett-e az első gyereke? Nagymama már? Kínoztam magam, és a családot is. Mert megérdemeltem. Egyszerűen megérdemeltem, hogy ne legyek boldog. Megérdemeltem, hogy minden nap meghalt bennem valaki. Hogy lassan csak egy robot lettem, aki teszi, amit kell, de nem éreztem, nem gondolkodtam. Megérdemeltem. Elveszítettem… Mert ellöktem magamtól az életem értelmét, akkor tűrjem a végét. Én csináltam, nem más.
„Hozzám ne merj érni!” Undorodott tőlem. Undorodott az érintésemtől, a nézésemtől, tőlem. Utált. Erre nem volt jobb szó. Utált. Gyűlölt, és még csak rám se tudott nézni.

Bénán feküdtem a földön, és hiába akartam nem tudtam megmozdulni. Alice pánikolva próbált felültetni, vagy valamit csinálni velem. Hallottam, hogy kiabálnak. Hallottam, hogy Emmettet se tudják megmozdítani. De volt, amit nem hallottam… Életembe először a közelembe lévők gondolatai némák voltak. Még erőszakból sem hallottam egy szót se… Pedig az elmúlt 150 év alatt fejlődött a képességem. Nem csak a gondolatokat hallottam, hanem én is tudtam gondolatokat közvetíteni. Alice már a múltat is látta, Jasper meg órákig képes volt irányítani bárki érzelmeit. Megerősödtünk…
Szinte élveztem a pillanatot, hogy csak én vagyok. Szinte tetszett, hogy most nem zavar meg senki. Hogy csak az én gondolataim vannak, és senki nem tolakodik az elmémbe.
- Nem mozdul! – kiáltott Rose kétségbeesetten.
- Edward se… - mondta Alice még mindig pánikolva.
- Ha visszajön Bella, esküszöm, megfojtom! – kiáltotta Rose minden mérgével.

NEM! Senki nem bánthatja! Senki nem érhet hozzá. Ennek így kellett lennie… Megérdemlem, még ha Emmett nem is. De nem bánthatják! Szó se lehet róla!
Mozdulnom kell! Felkelni, és megvédeni Bellát tőlük. Bántani akarják! Kezemet próbáltam mozdítani, de nem sikerült. Erőszakosan koncentráltam, de nem ment. Még csak meg se rezdült a kezem…
Már nem örültem annak, hogy nem hallok semmit. Mert ha hallanám őket, akkor tudnák mozogni. És nekem most mozognom kell!
Tehetetlen voltam. Éreztem a jeges rémületet, hogy tényleg béna vagyok. Nem bírok mozdulni… Fegyvertelen és túl gyenge voltam…
- Oáo… Ez fájt! – kiáltott egy mély hang.
- Emmett! – rögtön utána egy megkönnyebbült kiáltást lehetett hallani, és biztos voltam benne, hogy Emmett megint a földön hever Rose-zal együtt.
Felkelt. Akkor én is fel fogok. Csak remélem még azelőtt, hogy Bella visszajönne, és bántanák. De miért jönne vissza?

Egyszerre könnyebbültem meg, és ijedtem meg megint. Megkönnyebbültem, mert akkor a többiek nem bántják, de féltem, hogy talán nem látom soha többet. Bár már egyszer hittem, hogy soha többet nem látom. Meg voltam róla győződve, hogy véglegesen elveszítem. De akkor önszántamból hagytam ott, most meg ő ment el. De most akarom! Akarom, hogy itt legyen, hogy ő legyen!
Ugyanazt csinálta most velem, mint én vele sok évvel ezelőtt.
Vajon neki is ennyire fájt? Neki is megszakadt a szíve? Ő is csak ürességet érzett és semmi mást? Neki is hiányzott egy része?
Vagy lehet, hogy még jobban fájt neki… Hisz ember volt.
- Edward! Mozdulj már! – kiáltott Alice még mindig felettem. Nem mozdultam. Még mindig nem tudtam.
Vajon akartam? Könnyű volt feküdni a csendben, és csak rá gondolni. Arra, amit tettem vele, és arra, amit most tett ő. Annyira egyszerű volt…
Fenébe! Keljen már fel…
Ejnye, huncut Bella! Nem semmi kis bige lettél…
Esküszöm, kinyírom! Komolyan kinyírom! Hogy bánthatta az én macikámat…
Embereket eszik… Vörös a szeme…
A gondolatok akaratlanul ömlöttek felém, mint valami megállíthatatlan hullám. Hát vége a pajzsnak. Hirtelen mozdulattal ültem fel, és néztem szét magam körül.
- Edward – sóhajtott fel hangosan Alice, majd elmosolyodott. - Azt hittem valami komoly baj van…
- Öcsi! Nem semmi csajod lett! – mondta Emmett vigyorogva, és felsegített a földről. - Csak így nekünk támadt…
- Bella nem a csajom – mondtam szinte csak magamnak, és a ház felé néztem. Itt lakott… Minden az övé.
- De a tied volt valamikor – mondta Rose erőszakosan -, úgyhogy állítsd le!
- Kétlem, hogy visszajönne. A gyűlöletének erőssége egyenesen megdöbbentő… Főleg a te közeledben, kedves Edward – mondta Jasper, majd megveregette a hátam.
Én még mindig alig észleltem valamit, csak néztem a házát. Semmi különleges. Semmi egyedi, semmi… bellás. Csak egy ház.
- Mindjárt visszajön – mondta Alice újra csilingelő hangon.

És alighogy kiejtette a szavakat megjelent egy autó. Bella autója.
Visszajött! Ha csak azért is, hogy behúzzon egyet, azt se bánom. Megint látom őt magát. Megint érezhetem az illatát. Megint vele lehetek…
- Itt hagyta a macskát – mondta még Alice, és mosolyra húzta az ajkait.
A micsodát? Macskát? Melyik az a macska, amelyik megmarad egy vámpír mellett!?
A kocsi leparkolt, majd rögtön kiszállt belőle Bella. Még mindig dühös volt, de most nem szórt szikrákat a szemem. Kicsit nyugodtabbnak tűnt. A kocsiajtót becsapta majd ránk nézett.
- Itt hagytam Matildét – mondta, majd bement mellettünk a lakásába. Talán túl értetlen volt az arcunk, és ezért adott magyarázatot… Elhaladt mellettem. Nem. Nem érhettem hozzá. Pedig mennyire vágytam rá. Már biztos nem annyira puha a bőre, mint amilyenre emlékeztem. És az is biztos, hogy már nem meleg… Jéghideg, mint mindenki más. Két másodperc se kellett és egy hatalmas kövér macskával jött ki a házból.
- Bella… - Újra felé nyújtottam a kezem. Beszélnem kell vele! Egyszerűen muszáj. El kell mondanom mindent. Hogy miért mondtam azt, amit. Hogy mennyire sajnálom.
Bella tekintete újra villant, a szemembe nézett, én meg megálltam a mozdulatban. Megint megdermedtem, pedig most nem fagytam le.
- Te dönthetsz Edward! Vagy megint megfagyasztalak, vagy még a gondolatát is elfelejted annak, hogy valaha megérintesz. – Hangja fenyegetően csengett, és most már egyikünk se vonta kétségbe, hogy meg is teszi, amint mond. Dühös volt. Annyira dühös…
Nem! Nem engedhetem el csak így! Muszáj beszélnem vele! Muszáj meghallgatnia! Tudnia kell!
De nem értem hozzá, egyszerűen végignéztük, ahogy a macskával együtt visszaszáll a kocsijába. Már megint végignéztem, ahogy elhajt, úgy, hogy ránk se néz. Vagy, Hogy rám se néz.
De mi okból várok el tőle bármit is? Nincs se jogom, se lehetőségem.
Most tényleg elment. Megint elveszítettem, pedig nem akartam. Elveszítettem, mint 150 évvel ezelőtt, és csak a tudat maradt, hogy gyűlöl. Már a vigasz se volt, hogy esetleg boldog nélkülem. Már csak ez maradt… Utál, és még a gondolatomra is kirázza a hideg…

Pocsék volt… A tudat, hogy soha többet nem látom. Hogy veszíthetem el azt, ami nem is az enyém? Miért hiányozhat, amikor ezt a Bellát nem is ismerem? Miért kell nekem, amikor ő nem akarja?
- Mert szereted, öcsi! Ez ilyen egyszerű… - mondta Emmett, majd vállon veregetett és elindult a kocsi felé.
Az egyetlen hátránya a gondolatátvitelnek… Ezt még nem tudom úgy irányítani, ahogy én szeretném, és a közelemben lévők teljesen véletlenül hallják meg azt, amit gondolok. De majd egyszer ezt is tudom irányítani… Ahogy a gondolatolvasást is.
- Edward én nem tudom mi volt ez, de ezt a nőt többet nem akarom látni! – mondta Rose, majd ő is elindult a kocsi felé.
- Bár már kevésbé hevesek az érzései még mindig gyűlöl – mondta Jasper, és ő is elment.
Szép lassan mindenki visszament a kocsijához jelezve, hogy talán haza kéne menni.
Haza?! Ez a szó teljesen értelmét vesztette… Bár valamikor ez a hely tényleg az otthonom volt…
Valamikor régen.

150 évvel ezelőtt…


Következő fejezet Bella szemszög! :)