Havazó nyár - 5. fejezet

5. fejezet: A döbbenet

Kedd… szerda…

Nem csütörtök van! Igen! Biztos vagyok benne! Vagy mégsem?
Áááá! Miért kell a napoknak egyetlen hatalmas és véget nem érő… valaminek lennie? Miért kell már megint rájuk gondolnom? Arra, hogy itt vannak tulajdonképpen egy köpésnyire, és nem mehetek oda hozzájuk, hogy szépen kitekerjem a nyakukat! Bár már nem megölni akartam őket.
Ez inkább csak az első indulatban volt. Most inkább kínoztam volna őket! Hogy fájjon nekik, ahogy nekem fájt. Hogy legalább a részét érezzék annak, amit én elszenvedtem! Ezt akartam, hogy kínlódjanak, hogy érezzenek valamit!
A közömbösség, amivel távoztak… Egyszerűen kísértett. Biztos voltam benne, hogy nem éreznek semmit, ha ennyire nem számítok nekik. Edward nem szeretett, Alice nem tekintett a barátjának… Nem éreztek. Megmaradtak annak, amik tényleg voltak. Hét sziklának, akinek hiába beszélsz, hiába próbálsz közelebb kerülni hozzájuk. Csak… kövek maradnak, akiket semmi nem hat meg.
És akartam, hogy érezzenek… valamit. Ha mást nem hát ezt!
- Szia nagylány! – mondtam, miközben Matilde elegánsan landolt az ablak előtt. Odaléptem hozzá, és megsimogattam dús bundáját. Fene érti ezeket a macskákat. Az lenne a logikus, hogy menekül előlem, erre ő hozzádörgölődzik a kezemhez, és hangosan dorombol… Őt is szerettem.
- Most is vadásztál? – kérdeztem, és a szemébe néztem. Bár nem láttam semmit, és nem bólintott, tudtam, hogy igen… Mi másért ment volna el?
- Nah! Gyere csak ide! – mondtam, és a karjaimba húztam.


Szorosan öleltem magamhoz, és a fejét simogattam. Közben az ablakhoz léptem, és elhúzva a függönyt lenéztem a zajos utcára. Emberek rohantak mindenhova, kocsikba szálltak be vagy épp pattantak ki belőle. Láttam egy drogdílert és a vásárlóit. Egy utcazenész gitárral a kezében. Gyerekeket, akik az iskolából jöttek haza, és tiniket, akik épp a lógásra próbálnak valami hihető magyarázatot kitalálni…
Utáltam a moteleket. Pedig már több mint egy hete itt laktam, mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy hova kéne mennem. Szerettem Forksot! Vissza akartam menni! Nem lehetne kirúgni a Cullen családot? Nem kellenek ők oda! És különben is… Én voltam ott előbb!
Nevetséges… Még én magam is nevetséges vagyok, mint egy gyerek, aki stipi-stopit játszik!
Matilde kapálózni kezdett, ezért leengedtem a padlóra. Szinte berögzült mozdulat volt, amit már ezerszer megcsináltam.


Két nap…
Ennyi volt az iskolából, és kitör a nyári szünet. Ami Forksban persze gondtalan lenne, mert nem süt annyit a nap… De így, hogy csak vagyok… És otthontalanul fekszem egy olcsó motel dohszagú ágyán, így nem egészen oké…


Kellenek a bútoraim…
Más vámpírokkal ellentétben én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy minden egyes házam bebútorozva legyen. Én eggyel költözködöm, és bár a legtöbb már elég régi, de tartós… És legalább ez állandó volt az életemben. Más nem igazán lehetne az. Se város, se barátok még csak a nevem se ugyanaz…
Na jó! Vegyük komolyan a dolgokat! Költözni kell, mégpedig most! Vagy ma, vagy semmikor máskor! Ennem is kell már! Lassan két hete, hogy nem táplálkoztam, és tudtam, hogy a szemem bíborban pompázik. Nem vettem a fáradságot, hogy a motelben is kontaktlencsét hordjak. Úgyse jön be senki, ráadásul, ha be is jött valaki, akkor úgy tettem, mintha aludnék… Profi voltam mozdulatlanságban…
Rendben. Ma eszem, utána meg visszamegyek a bútorokért Forksba! Utána… Nem! Most eldöntöm, hova megyek! És utána rögtön indulhatok is a következő városba… Megint kilencedik… Megint iratokat kell hamisítani. De már mindegy, így is törzsvásárló vagyok…
Elővettem egy hatalmas térképet és a városokat néztem. Kis piros pontokkal jelöltem azokat a helyeket, amelyekben házaim voltak. Sok volt… De egyiket se szerettem…
Mindegy dönteni kell!


Fémes csipogás töltötte be a szoba csendjét… Kellett egy mobil miután a telefonom Forksban hagytam…
Felkaptam a kis készüléket, tudva, hogy csak egy valaki hívhat.
- Szia Vien!
- Bella! – Vien hisztérikusan ejtette ki a nevem, és rögtön utána sírni kezdett…
- Vien, mi a baj? – kérdeztem rögtön, és éreztem, hogy pánikba esem. Nem. Ő nem szokott sírva felhívni. Nem szokott pánikba esni. Nem szokta ezt csinálni… Baj van…
- Itt va…vahh…vagyok a há.. házad… előtt – mondta akadozva a sírástól -, és… nem vagy i… itth…
- Elköltöztem – mondtam, és felpattantam az ágyról. Azonnal előkaptam a bőröndöt, és gondolkodás nélkül lomoltam bele mindent.
- Ide… ide… tud…
- Egy óra múlva ott vagyok – mondtam, eldobtam a telefont, és berohantam a fürdőbe. Azért bíbor szemmel mégsem állhatok oda a recepciós elé…
Pillanatok alatt beillesztettem a lencsét, felkaptam a bőröndjeimet meg Matildét, és lerohantam a lépcsőn.


Baj van! Tényleg hatalmas baj van! Akkora, hogy Vien idejött hozzám. Nem felhívott, hanem Arizónából idáig utazott.
Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, és rémület fogott el. Az egyetlen ember, akit szeretek most bajban van, és én még otthon… vagyis abban a házban se vagyok, hogy segíthessek neki. Most kéri a segítségem, és én nem tudok ott lenni…
Hogy lehetek ennyire rossz barátnő? Ez annyira képtelenség! Annyira nevetséges! Annyira… pocsék!
Tíz perc múlva már a volán mögött ültem, és oda se figyelve a sebességkorlátozásra vezettem végig Seattle-től Forksig.
Miért nem tudtam ott lenni? Miért pont most kellett eljönnöm? Miért nem bírtam ki még egy pár napot, hogy Vien ott találjon?
Még rosszabb volt, hogy nem tudtam mi a baj, és a tudat se segített, hogy tudtam, hatalmas baj van…
Különben nem utazott volna… De utazott!
Rosszabbnál rosszabb lehetőségek játszódtak le a fejemben. Meghalt valakije? De akkor miért nem haza ment? Megbukott a vizsgán? De amiatt nem bukna ki… ennyire! Kirúgták a kollégiumból? De hát saját lakása van!
Akkor meg mi lehet a baj?
Egyetlen lehetőséget tudtam elképzelni, amitől csak még jobban a fejembe szállt a méreg…


Peter… Elhagyta Peter, és egyszerűen… Ennyire összezuhant.


Tövig nyomtam a gázpedált, és majdnem mosolyogtam, amikor megláttam Forks tábláját. Na végre! Már épp itt volt az ideje!
Kicsit lassítottam, és egyenesen áthajtottam a városon. Na most sajnáltam, hogy el lett rejtve a lakásom! Most még többet kell vezetnem…
Újra gyorsítottam, amikor a lakosok már nem láthattak. Már csak pár perc…


Vien ott parkolt a házam előtt. Ő a veranda lépcsőjén ült, és amikor meglátta a kocsimat felpattant.
Azonnal leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból.
- Mi a baj? – kérdeztem, ahogy felé mentem. Ő erre megint felzokogott, és szabályosan a karjaimba vetette magát. Újra és újra felzokogott, és úgy tűnt nem bírja abbahagyni.
- Vien… - El akartam magamtól tolni, de erre csak még szorosabban ölelte a nyakam, az arcát meg a nyakamba fúrta. Én meg csak szorosan öleltem még az sem érdekelt, hogy ég a torkom és a méreg csak úgy ömlik a nyelvemre. Biztos voltam benne, hogy a mérgem megint szétmarta a lencsét, és olyan vörös a szemem, amit ritkán látni. De nem érdekelt… Vienért bármit… Simogattam a hátát, hogy megnyugodjon legalább egy kicsit.
- Bo…bocsi, hogy csak így… rá…rádh…török… - mondta, és elszakadt tőlem. - De… De.. nem …tud… tudtam…
- Jó! Nyugodj meg! – mondtam, és átkaroltam. Na most bántam, hogy nincs konyhám! Ilyenkor a forrócsoki vagy a tea csodákra képes… Vagy nem? Nem tudtam…
Vien szinte teljesen rám támaszkodott és tovább sírt, mintha soha nem lenne vége a könnyeinek. Megállíthatatlanul ömlöttek, és én nem tudtam mivel megnyugtatni…
Bevezettem a nappaliba, és leültettem a kanapéra. Szorosan mellé ültem, és elővettem egy csomag zsepit…


Talán rosszabb volt a tudat, hogy hiába vagyok itt, nem tudok neki segíteni. Hiába nyugtatom, alig hagy alább a zokogása… És még rosszabb volt, hogy nem tudtam, miért került ilyen állapotba! Bár sejtettem, de nem voltam benne biztos…


Lassan Vien megnyugodott, hatalmas kék szemei most vörösek voltak a sírástól. Rám nézett, és mosolyogni próbált.
- Szörnyen festek, igaz? – kérdezte, és elnevette magát. Előkapta a sokadik zsebkendőt és megtörölte könnytől nedves szemeit.
- Nem – mondtam, és megfogtam a kezeit. Megvártam, amíg rám néz, és csak utána szólaltam meg. - Vien! Mi történt? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve.
Mintha tudnék olvasni a gondolataiban, és látnám a dolgokat. Pár másodpercig ő is az én szemeimet fürkészte, majd elfordította a tekintetét.
Szabályosan kikapta a kezét az enyéimből, és felpattant. Sétálni kezdett a nappaliban köröket róva, céltalanul és idegesen.
- Vien, ha nem mondod el, nem tudok segíteni – mondtam egyszerűen, és én is felálltam.
Ő megtorpant, és karba fonta a kezét a melle előtt.
Nem tudtam megmondani, hogy milyen a tekintete… Talán zavaros vagy reménykedő… Vagy bűntudat van benne? Vagy… valami harciasság?
- Ígérd meg, hogy nem ítélsz el! – mondta és a szemeimbe nézett.
Ó! Itt nagyobb a baj, mint hittem!
- Ígérem – mondtam gyorsan és komolyan…
Vien leengedte a kezét, és szemei újra megteltek könnyel…


- Terhes vagyok – mondtam Vien. Kezei lemondóan estek le az oldala mellé, és fejét újra elfordította.
Terhes… Babája lesz… Jó, de ez nem annyira nagy dolog. Ez még nem a világ vége! A hasára meredtem. Látható volt… Rendesen látni lehetett a dudort a pocakján. És ha jobban figyeltem tényleg… Nem egy, hanem két szívdobogást hallottam, bár a másik sokkal gyengébb volt.
De emiatt miért borult ki ennyire? A szülei segítenek, és nem is valami szegény családból származik… Nem valami…
Ó a fene! Csak egy magyarázata van! Csak egy oka van annak, ami miatt ennyire kibukott! Csak ez lehet…
- Ki az apja? – kérdeztem rosszat sejtve.
Nem… Az nem lehet! Lehetetlen! Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy tévedek! Ne!


- Peter – mondta, és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.