Megjátszott érzéketlenség - 10. fejezet Hiányzó folt

„Mit is keresek én itt? És mit is csinálok?”

- Én nem maradok itt! – suttogta Rose Alice-éknek, de sajnos így is meghallottam.

Mind a négyen bementek a konyhába, és próbáltak minél halkabban beszélni. De ha valakiknek, hát nekik tudniuk kellene, hogy ez semmit nem segít… Minden szavukat tisztán hallottam, mintha csak itt ültek volna mellettem.
- Én se értem, hogy mi van most – mondta Emmett, de ő egyáltalán nem suttogott. - Mintha valaki itt kicsit határozatlan lenne. És ez a valaki egyértelműen Bella.
- Idióta! Ne beszélj hangosan! – szólt rá Rose még mindig suttogva.
- Hallják minden szavunkat, szóval mindegy – mondta Alice teljesen normális hangerővel.
- Én akkor sem maradok itt – mondta Rose egy sóhaj kíséretében, és most már normális hangerővel. - Úgyis megígértük Aróéknak, hogy meglátogatjuk!
- Bizony, bizony! Itt az ideje, hogy lássuk a mi kedves kis Volterránkat, és a benne lakó vérszívókat… Szóval szedjük a sátorfánkat, és lelépünk – mondta Emmett, majd hallottuk, hogy megindulnak az ajtó felé.
Pillanatok alatt nyílt az ajtó, és mindannyian kijöttek. Sparkus ledobta magát egy fotelre, és a csatornákat kapcsolgatta. Én meg csak mereven álltam velük szemben, és teljesen kifejezéstelen voltam. Hideg, sőt szinte ridegnek is mondhatnám magam.
Sparkus sóhajtott egyet, kikapcsolta a tévét és falállt. Ugyanazzal a lendülettel átfogta a derekam.
A család csak nézett minket, én meg se mozdultam. Tovább néztem mindegyiküket, és láttam, hogy undorodnak.
- Hallom mentek – mondta arrogáns hangon Sparkus miközben magához húzta az arcomat, és szinte birtoklóan megcsókolta.
- Jobb is ha indulunk – mondta Emmett, és leplezetlen undorral nézett a férjemre. - Viszlát, Bella! – kiáltott még hátra, és Rose-zal együtt eltűntek.
Valahogy furcsa volt.
Biztos voltam az érzéseimben. Száz százalékig, és most mégse… Hisz Sparkus nagyon szeret engem, és nem akarom elhagyni.
- Mi még élveznénk a vendégszereteteteket, ha nem gond – mondta Alice tompa hangon. Hova tűnt a csilingelése? Míg Norvégiában voltunk teljesen normális volt!
- Maradjatok csak! – mondta Sparkus, majd megint elengedett, és visszatért a tévéhez.

De én nem akarom ezt! Én nem akarok itt lenni, és Edward nélkül élni! Én vele akarok lenni! Akkor mit keresek itt, és miért nem mondom meg Sparkusnak a véleményem, úgy, ahogy van? Miért vagyok ilyen… amilyen?
- Bella!? Jössz? – kérdezte Alice, és meredten tekintett rám. Megráztam a fejem, és próbáltam kitisztítani az agyamat. Biztos elbambultam…
- Persze… - mondtam, majd megindultam Alice és Jasper után fel a lépcsőn. Sparkus ott maradt, és még mindig a tévét nézte. Többet nézi azt a vackot, mint amennyit velem foglalkozik! Vette volna inkább azt feleségül!
A lépcső közepén megtorpantam…
- Sparkus! – szóltam keményen, és vártam, hogy rám nézzen.
A tekintete merev volt, hideg és távolságtartó. Valahol haragot is láttam, és rengeteg dühöt. Csalódást, és megbántottságot.
Mind én tettem oda. Én vagyok az oka annak, hogy most nem olyan, amilyen a kapcsolatunk elején volt. Hogy megváltozott és sokkal másabb, mint általában.
Sparkus régen kedves volt. Sokat nevetett, és sokat voltunk együtt. Most nem kedves, és nem érdekli mit csinálok. Szinte egy robot lettem mellette, aki mindent megtesz, ha ő fütyül. Szánalmas… De én csináltam ezt, így helyre kell hoznom… Megint a régi Sparkust akarom, akivel tudtam jól érezni magam. Akit tényleg szerettem…
- Jössz aludni? – kérdeztem, és rámosolyogtam.
Felhúzta a szemöldökét, és meglepetten nézett rám.
- Most nem – mondta kicsit kedvesebben, majd visszafordult a tévéhez.
Én legalább megpróbáltam…

- Szóval akkor. Van kedved tévézni? – kérdezte Alice, aki ledobta magát az ágyra, majd bekapcsolta a tévét. És a földön ültem, és csak meredtem magam elé.
Hogy lehet az, hogy olyan boldogságból most semmi nincs. Hisz… Tényleg boldogak voltunk!
- Persze – mondtam, de nem nagyon érdekelt, hogy mi is nézünk. Alice bekapcsolta a tévét, és felállt az ágyról, majd mellém ült.
- Mit akarsz nézni? – kérdezte, majd rám nézett.
- Nem tudom – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Bella… Szeretnél beszélgetni? – kérdezte, majd kikapcsolta a tévét.
Felemeltem a fejem, és a kicsi Alice-re néztem. Mindig mosolygott. Mindig vidám volt, nevetett, és valami idióta közhely szerint fényt hozott a sötétségbe. De bármennyire is közhely, most tényleg azt éreztem. Hogy ő fel tud vidítani, amikor senki sem.
- Mesélsz… Edwardról? – kérdetem, majd rá néztem.
Alice nem mosolygott, de haragos sem volt.
- Biztos akarsz róla hallani? – kérdezte még mindig mosolytalanul.
- Igen – mondtam, majd felhúztam a térdemet, és ráhajtottam a fejem.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni, és magadat hibáztatni mindenért! – Alice hangja sokkal inkább komoly volt, mint játékos. Én nem válaszoltam, csak bólintottam…

- Másfél éve láttam utoljára Edwardot. Nem hinném, hogy akarod hallani, mennyire… Más lett. Miután Edward elhagyott nem volt hajlandó emberek közelébe menni. Ami ugye nem is volt annyira nagy baj. De teljesen lehetetlen volt, hogy iskolába járjon… Vagy ilyen helyekre, ahol elhitték volna, hogy ember. Egyszerűen nem akart látni senkit. Beszélni azt beszélt. De nem sokszor, és nem is szívesen, csak akkor ha valaki konkrétan vele kezdett el beszélni. Akkor néha úgy tűnt, megint Edward. – Alice hangja itt kicsit jókedvűbb lett. – Például, amikor Carlisle orvosi tanácsot kért tőle, vagy, ha Rose kérte, hogy segítsen a kocsi szerelésében. Néha még el is mosolyodott, és elfelejtette a gondjait. De aztán minden kezdődött elölről, és megint nem Edward volt. – Felemeltem a fejem, és Alice-re néztem. Ő éppen maga elé meredt, mintha újra átélné ezeket, amiket elmesél.
- Utána előállt azzal az ötlettel, hogy építsünk egy házat valahol messze. Mindenki örült neki, mert úgy tűnt végre valami érdekli. Ő találta a helyet Norvégiában, és ő dolgozott a legkeményebben. De minél közelebb értünk a ház felépítéséhez, ő egyre szomorúbb lett. Miután kész lett az egész, közölte, hogy nem tud, és nem akar itt maradni. Tulajdonképpen azt a házat dühből építette. Valami levezetésnek, hogy addig is ne rád gondoljon. De nem jött össze neki, mert mindig ott volt, hogy miért is építi, így nem tudott teljesen a házra koncentrálni. Valahogy akkor is ott maradtál neki. Senki nem mondta neki, hogy maradjon, de nem azért mert nem szerettük volna. Egyszerűen tudtuk, hogy így lesz a helyes, valahogy jobb, és kellemesebb. Nem nekünk, hanem neki… Utána már tudod a történetet. Mindenki úgy döntött, hogy egy kicsit külön lesz a családtól. Azt hiszem Esmét és Carlisle-t viselte meg a legjobban, hogy valahogy nem együtt vagyunk… - Alice még mindig előre meredt, és láttam, hogy az arcán fájdalom suhan át. Mintha őt is bántaná, hogy a család nem egy család.
- Aztán másfél évvel ezelőtt Edwardba szinte csak belefutottunk. Azt hiszem ez a jó szó rá. Forksba mentünk, azt hiszem azért, mert látni akartunk téged. Hogy jól vagy-e, és, hogy minden rendben van. – Engem hirtelen jobban kezdett érdekelni a történet. Másfél éve Forksban voltak… De én két éve vagyok Sparkus mellett. Lehet, hogy csak úgy összefuthattunk volna, és akkor minden rendben lenne? – Nem gondoltuk, hogy esetleg elköltöztetek, vagy egyetemre mentél. Valahogy nyilvánvaló volt, hogy te Forksban vagy. Aztán ugye nem találtunk ott senkit és semmit. Se te, se Charlie. A ház félig romokban…
Felmentünk a mi házunkhoz, és ott volt Edward is. Először úgy tűnt minden rendben. Eljátszottuk a nyakba borulós jelentet, aztán kérdezgettük egymást. De utána az, hogy Edward nem hajlandó a zongorához ülni csak a legkisebb bajunk volt. Egyszerűen elveszítette minden életkedvét. Vagy egyáltalán nem szólalt meg, és csak meredt maga elé, vagy elkezdte szétverni az egyik bútort. Nem volt normális. Szinte úgy tűnt, hogy megőrült. Nem kérdeztük, hogy mi a baja, mert egyértelmű volt. Pocsékul nézett ki, és egyszerűen rossz volt ránézni. – Alice arca most félelemmel tele volt. De nem azzal a félelemmel, amikor félsz, hogy valaki bántani fog; hanem aggódó félelemmel. Amikor nem tudod, mit csinálhatnál, hogy jobb legyen neki.
- Nem tudtuk megvigasztalni, vagy rávenni, hogy velünk jöjjön. Csak volt, és… vegetált. Erre nincs jobb szó. Két hétig vele maradtunk, végül elmentünk vadászni, és arra értünk vissza, hogy nincs sehol. Egyszerűen eltűnt, mintha ott se lett volna. Azóta nem láttuk, és nem tudjuk, hol van. A többiek se találkoztak vele az elmúlt három évben, így csak annyit tudtak róla, amennyit mi elmondtunk.
Alice hangja elhalt, én meg csak néztem őt. Hogy Edward megváltozott, és, hogy senki nem tudja, hol van. Pedig számítottam rá, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem egészen… felüdítő lesz a történet. De nem erre számítottam. Jobban örültem volna, ha azt mondja Alice, hogy boldogan él valami csaj mellett, és soha eszébe se jutok. Mondjuk az is fájt volna…
De ez rosszabb volt, mint a többi! Mert szeret, és csak azért nem vagyunk együtt, mert hősködni támadt kedve… Annyira… edwardos.

- Bella! – szólt be az ajtón Sparkus, és mosolyogva nézett rám. – Jössz, kedvesem? – kérdezte, én meg falálltam a földről.
- Persze – mondtam, majd mint akit vezetnek elindultam felé, és örömmel fogtam meg a kezét.
- Jó éjt, Bella! – mondta Alice suttogva. Én megfordultam, hogy én is elköszönjek tőle, de már csak a hátát láttam.

- Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Sparkus, amint beértünk a hálónkba.
Szinte el is felejtettem milyen nevetségesen nagy az ágy, és, hogy mennyire hatalmas az egész szoba. Szinte giccsesen flancos.
- Jól – mondtam, majd éreztem, hogy Sparkus mögém áll, és a nyakamat kezdi el csókolgatni.
Nem esett jól. Valahogy idegennek tűnt a csókja, és hamisnak az érdeklődése. Furcsa és más volt… Régen belebizseregtem a csókjaiba, most meg azt kívánom, hogy engedjen el, és ne is érjen hozzám!
- Nem vagy jól – mondta Sparkus, majd megfordított és szorosan átölelt. – Tudom, hogy nem vagy jól – mondta még egyszer, és még szorosabban ölelt.

- Akkor menjünk el, és nézzük meg? – kérdezte Alice suttogva.
Jasper és Alice szobája előtt álltam. Épp szólni akartam nekik, hogy megyünk sétálni, de olyan halkan beszéltek, hogy szinte lehetetlen volt, nem észrevenni. Valamit el akartak titkolni egyértelműen…
- Más megoldás nincs – mondta Jasper, és ő is halkan beszélt.
- De akkor… - Alice hangja elfúlt, és hallottam, hogy a lábára csap.
- Tudom. Én is tudom – mondta Jasper megnyugtatóan, majd elnémultak.
Nem mentem be hozzájuk, hanem inkább lementem a lépcsőn, ahol Sparkus várt a régi mosolyával.
- Nem jönnek? – kérdezte kedvesen és átölelt.
- Nem – mondtam majd megpusziltam. Tegnap este úgy éreztem megint ő a régi Sparkus. Aki mindig is kedves hozzám, és nem kényszeríti rám az akaratát. Jó volt, hogy csak átölelt, és hagyta, hogy úgy maradjak órákig, nem faggatott, és nem kérdezősködött. Most csak egyszerűen ott volt, amikor szükség volt rá.
Sparkus megfogta a kezem, és kimentünk a házból.
Csendesen sétáltunk, és jó volt vele lenni. Nem jó volt, hanem remek. Nagyon is kellemes volt.
Tetszett, ahogy a kezemet fogja, és ahogy békésen megyünk az úton, mint egy igazán boldog pár.
De hát azok voltunk! Egy igazán boldog pár, akik nagyon is szeretik egymást! Hisz szeretem Sparkust! És ő is szeret engem. Akkor mi itt a probléma? Egyenesen semmi! Semmi, de semmi.

Fél óra múlva értünk haza, és bamba mosollyal az arcomon vettem észre Alice-t és Jaspert, akik a nappaliban voltak.
- Sziasztok! Minden rendben? – kérdeztem nevetgélve, és levágódtam egy fotelbe.
Alice és Jasper értetlenül néztek rám, majd egymásra.
- Igen, persze – mondta Alice műmosollyal, majd felállt és a kezemért nyúlt. – Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, én meg felálltam és vele együtt felmentem a szobájukba.
- Elmentek? – kérdeztem, amint megláttam a bőröndöket az ágyon és a földön.
- Igen – mondta Alice mosolytalanul, majd komolyan rám nézett.
- Nem maradunk sokáig, és sietünk, ahogy csak tudunk, de egyszerűen muszáj mennünk Tudom, hogy a tegnap este…
- Jajj! Igen! Bocsánat, hogy nem jöttem be beszélgetni! Tudom, hogy vártál.
Alice meglepetten nézett rám, és értetlenül húzta fel a szemöldökét.
- Bella! Te bejöttél – mondta minden egyes szót jól artikulálva.
- Nem. Arra emlékeznék! Nem tudtam bejönni, mert Sparkusszal voltam – mondtam, majd mint egy óvodás kislány elfordítottam a tekintetem. – Biztos, hogy nem jöttem be! – mondtam még, és én hirtelen úgy éreztem Alice nincs egészen jól. Olyan dolgokban biztos, amik meg se történtek? Úgy látszik jót tenne neki egy kis friss levegő.
- Igazad van – mondta Alice lassan, és kimérten, majd felkapta néhány bőröndjét, és elindult lefelé. – Tudnál segíteni? – kérdezte most már mosolyogva, majd én is fogtam néhány bőröndöt, és levittem a földszintre.

- Elmentek? – kérdezte Sparkus, majd elvette tőlem a bőröndöket.
- Igen, Esmével és Carlisel-jal kell találkoznunk Svédországban – mondta Jasper, és elkezdte kivinni a bőröndöket a kocsijukba.
- Sajnálom, hogy mentek – mondta Sparkus Alice felé fordulva. – Igazán megkedveltelek titeket! Bármikor, ha erre jártok ugorjatok be! – mondta, és átölelte a derekamat.
- Ne, aggódj még visszajövünk! – mondta Alice mosolyogva, majd felém fordult.
Átölelt, és megpuszilta az arcom, majd kilibbent az ajtón.
Jasper visszajött a két bőröndért, majd ő is elköszönt. Csak néztem, ahogy elmegy az autó, és elviszi Alice-t és Jaspert. Azért hiányozni fognak, és megígértem neki valamit tegnap este…
Hogy ígérhettem meg valamit, amikor nem is találkoztunk tegnap este? Délután ígértem meg valamit?
De mit?
- Valamit elfelejtettem – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem estem volna kétségbe. Vámpír vagyok! Azok nem felejtenek ennyire könnyen!
- Igen. Már szólni is akartam – mondta Sparkus és elővette a pénztárcáját. – Nem vetted ki a cipőmet – mondta és egy cédulát nyomott a kezembe.

Nem.

Nem ezt felejtettem el…