Megjátszott érzéketlenség 9. fejezet: Határozott talán

„Nem! Nem? Nem…De…”

- És vettünk egy nagyon szép kanapét is! Alig várom, hogy leszállítsák. Mondjuk dupla annyit fizettem érte, de már holnap elhozzák – mondta Alice olyan lelkesen, hogy szinte már én is vártam azt a kanapét.

- Szóval akkor fölvásároltátok a fél áruházat? – kérdezte Jazz, majd ledobta magát egy fotelbe.

Kábé három órát lehettünk kint, amikor meghallottuk a lányok kocsiját, így inkább visszajöttünk. Emmett csak egy hangos sóhajjal értékelte azt a látványt, amit a kocsi nyújtott. Mozdulni nem lehetett a rengeteg bevásárlószatyortól… És ezt most teljesen szó szerint lehet venni, ugyanis még Alice lábánál is tasakok voltak.

Aztán behurcoltak mindent, és kiderült, hogy mindenkinek kábé két hónapra elég ruhát vettek… Kicsivel több, mint három óra alatt. Azt hiszem gratulálni illene nekik. Ennyit vásárolni ilyen rövid idő alatt!

- Nah jó! Azt hiszem én berendezem a gardróbom! Most már van mivel… – mondta Rose, majd eltűnt, Emmettet is magával hurcolva.

- Segítsek felvinni a cuccaidat? – kérdezte Jazz, majd már nyúlt is néhány ruhámért.

- Már nem vagyok ember, Jazz! Elbírom egyedül is – mondta, majd kivettem a kezéből a ruhákat, és felvittem mindenemet.

Most jól esett egy kicsit egyedül lenni. Emmett rávett, hogy minden dühömet kiadjam egy sziklán… vagy kettőn, és most valahogy üresnek éreztem magam. Nem volt ott a megszokott düh és elfojtott harag. Valami hihetetlen morbid módon kitárulkoztam neki, és tudják, hogy mi van bennem. Tudják, hogy dühös vagyok valami felmérhetetlen módon…

De már nem dühös… Inkább már csak üres, mert eltűnt az egész. Most csak vagyok.

Elpakoltam a ruháimat a gardróbba, ami szinte nevetségesen kis helyet foglalt. Bár szerintem inkább a gardrób méretével volt baj, mint a ruhák mennyiségével.

- Tessék itt a bőröndöd! – szólalt meg hirtelen Alice a hátam mögött, és tényleg bejött a bőrönddel meg rajta a kabátommal. Kabát volt rajtam, amikor eljöttem? Nem is emlékszem.

- Jól vagy, Bella? – kérdezte őszintén, majd az ajtónak támaszkodott.

- Persze – mondtam mosolyogva, majd felraktam a bőröndöm az ágyra.

Csak halkan hallottam, hogy Alice kiment. Remélem nem nagyon bántottam meg… Nem is akartam, de most nem tudom magam körülírni. Nem olyan vagyok, mint eddig. Valami más… Valami furcsa…

Kipakoltam a bőröndömet is. Alice csillogó és csinos ruhái mellett az én tipikus „háziasszony” ruháim szürkének tűntek. Pedig nem mondanám, hogy igénytelenül öltözködtem…

Aztán valahol megszólalt Debussy. Zongorán játszott valaki, de biztos, hogy nem odalent. Kimentem a gardróbról, és kerestem, hogy honnan jön a zene.

Aztán észrevettem, hogy a kabátom zsebében egy kis tárgy csörög, villog és rezeg…

Ez nem lehet igaz! Erre kellett az a hatalmas búcsúzás? Csak, hogy egy mobilt csúsztasson a zsebembe?

Hát van ennek értelme? Nem kellett megnézni a kijelzőt, hogy tudjam ki hív…

Biztos hiányzom neki, és szüksége van rám… Ha Sparkus nem is életem szerelme, attól még szeret. És ezt a szeretetet valahogy illik viszonozni, nem?

Kellek neki! Fel kell vennem, hogy legalább a hangomat hallja… Hogy tudja, hogy mellette vagyok, és nem felejtettem el… Ennyivel tartozom neki. Ha másból nem hát hálából!

- Add ide! – szólt hirtelen Emmett az ajtóban, és a kezét kinyújtva mosolytalanul jött felém.

Én engedelmesen odanyújtottam neki a kicsi mobilt, ő meg kidobta az ablakon. Az ajtóban Alice állt keserű arckifejezéssel, és Rose kétségbeesetten.

Miután Emmett kidobta a telefont, mindketten megkönnyebbültek. Látszott rajtuk, mert halvány mosoly futott át az arcukon. Emmett felém fordult, és ugyanolyan szélesen mosolygott, mint megszokott volt. Mintha valami állattól vagy súlyos dologtól mentett volna meg, és nem egy kis telefontól.

Debussy dallama hirtelen elhalt és vele egy időben egy csattanást lehetett hallani. A telefon széttört.

- Remélem mást nem csempészett be hozzád, Bella! – mondta Rose erőltetett mosolygással.

Alice merev tekintettel bement a gardróbba. Emmett meg Rose meg jelentőségteljesen egymásra néztek.

Nem érdekelt mit tudnak, amit én nem. Elég egyértelmű, hogy ők látnak valami összefüggést… De én azt se tudom, hogy mi között kéne látni…

- Tiszta! – jelentette ki Alice és bejött a szobámba most már igazi mosollyal. Csak félve néztem be a ruhásszekrénybe, mert sejtettem, hogy fel van túrva az egész, egyéb telefonok vagy hasonlók után.

Nem kellett Alice-ben csalódnom, ugyanis a katonás rendben álló ruháim most takaros kis kupacokban vagy épp szétszórtan hevertek a földön.

- Ha azt hiszed, ezt megúszod büntetés nélkül, akkor tévedsz! – mondtam, majd Alice-be belekarolva visszamentem a gardróbba.

- Majd mi rendbe rakjuk! – mondta Rose, és berángatta Emmettet.

Én meglepetten néztem rá meg a nagyra nőtt férjére, és akaratlanul is elképzeltem, ahogy Emmett a ruháimat hajtogatja, és elvétve talál egy fehérneműt vagy melltartót…

Hát ezt inkább nem!

- Kösz, de megoldjuk! – mondtam, mert még elképzelni is röhejes volt a helyzetet.

- Ez egy jó ötlet! – kiáltott Alice, majd kirángatott a szobából.

Csak tudnám, hogy miért bánnak velem úgy, mint egy gyerekkel, és miért rángatnak mindenhova? Már rég nem vagyok ember, és tudok önállóan gondolkodni is, akkor meg…?

- Mit akarsz csinálni? – kérdezte Alice őszinte mosollyal, majd szökdécselve lement a nappaliba.

Ott Jasper egy papírdarabot nézegetett, majd amikor meglátta, hogy jövünk hihetetlen gyorsasággal elrakta. Nem.

Már csak azért sem fog érdekelni, mit titkolnak. Elvégre nyaralni vagyunk itt mindannyian. Vagy valami olyasmi miatt, és nem amiatt, hogy rejtélyeket dörgöljenek az orrom alá, vagyis épp az, hogy nem dörgölnek az orrom alá.

Nem érdekel, és teljesen hidegen hagy! Ez van!

Pár nappal később már tudtam valamit.

Méghozzá azt, hogy Edwardnak milyen szörnyű lehetett három pár mellett élni. Én csak két pár mellett voltam, és csak három napja, de már majdnem idegbajt kaptam.

És nem azért, mert haragudtam rájuk, vagy ne lettek volna rám tekintettel, hanem azért mert látszott rajtuk, hogy szeretik egymást…

És akaratlanul is összehasonlítottam az ő kapcsolatukat az enyémmel és a Sparkuséval.

És meg kellett állapítanom, hogy mi nem szeretjük, vagy szerettük egymást. Soha nem is volt szó ilyenről. Mi csak két… hát lény voltunk, akik egy házban laktak, családnak nevezték magukat, és bemesélték, hogy szeretik egymást, de nem!

Alice, Jasper, Emmett és Rose mellett, akik tényleg szeretik egymást, mellettük megértettem, hogy nem. Ők tényleg szeretik egymást. Valami hihetetlen mélységben…

Mi legfeljebb felületes szeretetet érezhettünk egymás iránt. Vagy elköteleződést és hálát…

Sparkus meg esetleg védelmezni, óvni akart, de szó nem volt szeretetről, szerelemről meg pláne nem!

Olyan mértékben meg voltam erről győződve, hogy szinte már szónoklatokat fogalmaztam a fejemben, hogy amikor hazamegyek, akkor, hogy hagyom el; hogy mondom meg neki, hogy nem szeretem, és az egyetlen valaki, akit valaha is szerettem, az Edward, és nem más.

Még annyi fájdalom ellenére is, ő az egyetlen és igazi…

- Egy film, Bella? – kérdezte Jazz, és leült Alice mellé. Jasper rögtön emelte a kezét, Alice meg szinte automatikusan bújt oda hozzá.

Na, ez a szerelem! És nem a történelem magolása két fotelben…

- Most inkább nem… Hívogat a Büszkeség, meg a balítélet – mondtam, majd mosolyogva felmentem a lépcsőn a szobámba.

Már éppen bementem volna a szobámba, de megtorpantam. Valami furcsa erő késztetett rá, hogy elforduljak, és Edward szobája felé nézzek.

És most, hogy beismertem, hogy szeretem, bár talán mindig is tudtam, csak nem akartam elhinni, vagy épp felfogni, most valahogy nagyobb jelentősége volt annak a szobának.

Felkaptam a könyvem, és berontottam Edward szobájába.

Az ő szobája, az ő dolgai. Lefeküdtem a földre, és olvasni kezdtem.

Az első oldalak után azt vettem észre, hogy egyáltalán nem a könyvre figyelek. A gondolataim folyamatosan máshol jártak.

Milyen regényes is lenne, ha megjelenne csak úgy hirtelen Edward! Ha már Sparkus valahogy a kabátom zsebébe rakta azt a telefont, miért nem lehetne lehetséges, hogy Edward csak úgy megjelenik?

Olyan könnyű lenne! Akaratlanul ültem fel, és néztem kifelé a nagy ablakon.

Közelebb mentem, és vártam, hogy Edward csak úgy megjelenjen. Hogy itt legyen, és valahogy segítsen… Bíztasson…

Kinyitottam a tolóajtót, és csak álltam.

Meg fog jelenni. Valahogy biztos lettem benne, hogy mi még együtt leszünk. Ha nem is most, de a közeljövőben.

- Bella? –szólt hirtelen Rose, én meg azon kaptam magam, hogy már két órája csak állok az ablakban, és vagyok. – Mit csinálsz itt? – kérdezte, majd beljebb jött a szobába.

- Olvastam – mondtam a könyvre mutatva. Furcsa és békés mosollyal fordultam felé. Minden rendbe fog jönni. Biztos vagyok benne.

- Jó, de az ablakban mit csináltál? – kérdezte és közelebb jött, hogy becsukja.

- Vártam – mondtam, majd elkaptam a kezét, és nem hagytam, hogy bezárja az ablakot.

Rose értetlenül nézett rám, én meg csak bambán mosolyogtam.

- Kire? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Edwardra – mondtam, de nem fűztem hozzá többet. És, mintha nem is kellett volna Rose nem is kérdezett.

Végül kimentünk mind a ketten. Az ablakot nem csuktam be.

- Szóval, ha hazamegyek… Nem, nem haza, hanem oda, ahol az elmúlt három évbe laktam, akkor elmondom Sparkusnak, hogy nem szeretem – mondtam, és a nappaliban folyamatosan köröket róttam. A többiek velem szemben ültek, és követtek a tekintetükkel. - Beadom a válópert, és elköltözöm természetesen, és utána megkeresem Edwardot, mert beszélnünk kell. Nagyon sok mindenről. És el kell neki mondanom mindent… Adok magunknak még egy esélyt, mert ezt akarom! És mert vele akarok lenni, és mert szeretem! És már nincs oka félteni, hisz én is vámpír vagyok, ugye? – néztem a többiekre, de választ se várva folytattam.

- És utána megkeressük Esmééket, és együtt elmegyünk valahova. Vagy lehet, hogy először csak nélkületek, mert nagyon beszélnem kell Edwarddal, de utána minden rendben lesz! Biztos vagyok benne! – fordultam végül mind a négyük felé.

Egyikük se szólalt meg, csak mereven néztek rám.

- Nem jó? – kérdeztem még mindig túlságosan lelkesen. Nekem a tervem nagyon is logikusnak, és kivitelezhetőnek tűnt.

- Dehogynem! – kiáltott Emmett, és felállt. - A húgunknak megint van szabad akarata, figyelitek? – tette fel a költői kérdést majd felkapott és megpörgetett a levegőben. - Már azt hittem soha nem jön el ez a pillanat!

- Eddig is volt szabad akaratom – mondtam, bár tudtam, hogy hazudok.

Valahogy minden fontosabb volt magamnál, és annál, amit én akarok. Fontosabb volt Sparkus akarata, és az, amit ő szeretne, így az enyém még csak szóba se jöhetett. De ez így nem volt jó. Egy kapcsolat, és főleg egy házasság, nem arról szól, hogy az egyik alárendeli magát a másiknak! Egyenlőségről szól az egész! És ha ez nincs meg, akkor szétomlik minden…

A házasságom hirtelen butaságnak tűnt, és ésszerűtlenségnek. Nem is volt soha kapcsolat…

- Indulhatunk vissza! – mondtam, majd határozottan biccentettem. A többiek meglepődve néztek rám. - Tudom, hogy azért hoztatok ide, hogy gondolkozzam, és letisztázzam az érzéseimet! Megtörtént, így mehetünk vissza! – mondtam, majd megindultam felfelé.

- Nem mehetünk még, Bella! – mondta Alice, majd megfogta a kezem.

- Dehogynem! Tudom, mit akarok!

- De még teljesen fel vagy dobva… Valahogy a felismeréstől. És így lehet, hogy félreértetted azt, amit most egyértelműnek gondolsz. Adj magadnak egy hetet még, és ha még akkor is ezt gondolod, akkor indulunk!

- Két nap! – mondtam, mert minél hamarabb vissza akartam érni.

- Öt!

- Rendben!

- Hogy tudtok ilyen nyugodtan ülni? – kérdeztem, mert mind a négyük halálos nyugalomban ült a nappaliban, és élvezték a semmittevést.

- Tudod, Bella – kezdte Jasper a kioktatásomat -, mi sokkal régebben vagyunk vámpírok, mint te, így az idő átértékelődött. Az az egyetlen dolog, amit nem tudunk se siettetni, se lelassítani, bár mi vagyunk rá az élő példa, hogy megállhat – mondta magukra mutatva. – Nyugalom! Már csak egy nap! Holnap indulunk.

- Jól van, akkor megyek csomagolni – mondtam majd tényleg megindultam fölfelé.

Kell valami pótcselekvés különben megőrülök. Az elmúlt négy napban először lenyugodtam, és hagytam, hogy az idő csak úgy kifolyjon a kezemből. De ahogy a végéhez közeledett az indulás pillanata egyre izgatottabb lettem, és megint úgy néztem ki, mint, amikor rájöttem mindenre.

Tiszta idegbaj…

Tíz perc alatt végeztem mindennel. Túl gyorsan csinálok mindent, és túl lassan telik az idő.

Ledőltem az ágyra, és néztem a plafont. Mint valami film úgy kezdett el peregni egy csodálatos jövőkép videója. Szinte láttam a plafonon az egészet.

Hogy Sparkusszal viszonylag nyugodtan szétválunk, ahogy megtalálom Edwardot… És boldogan élünk. Szinte magamon kívül mosolyodtam el, és éreztem, hogy ez a boldogság.

Más nem is lehet!

- Gyerünk már, gyerünk! – sürgettem Jaspert, ahogy kifelé jött a házból két bőrönddel. Én már rég az autóban ültem, és indulásra készen voltam.

- Komolyan, soha senkit nem láttam még, aki ennyire várja a szakítását! – mondta panaszosan, majd éreztem, hogy bedobja a kocsiba a bőröndöket.

- Gyorsabban, mert nem érünk oda! – kiabáltam befelé a házba is, majd megjelentek a többiek, és bekulcsolták a lakást.

- Bella, ha nem hagyod abba, mehetsz gyalog Amerikába! – mondta Rose, majd beszállt mellém.

- Lehet, hogy gyorsabb lenne, jó, hogy mondod – mondtam, majd a kocsi ajtajához hajoltam.

- Gyerünk, mert a nő tönkre akarja tenni a házasságát! – kiáltotta Emmett, majd beszállt a kocsiba! Rögtön utána jöttek a többiek és végre valahára elindultunk!

Nem otthon voltam. Nem éreztem a hazaérkezés kellemes érzését. Nem örültem, hogy láthatom Sparkust. Nem öntött el tőle jókedv. Egyszerűen semleges volt… Vagy lassan már rossz.

Határozottan és mosolytalanul szálltam ki az autóból, és indultam el a járdán. A többiek még hátul maradtak egy kicsit. Benyitottam a lakásba, de sötét volt.

Felkapcsoltam a villanyt.

Sparkus ült a fotelben, szemben az ajtóval.

Lassan állt fel, de nem jött felém.

Bűntudatom lett. Az arca nyúzottnak tűnt, és a szemei feketék voltak. Egyedül hagytam! Csak így szó nélkül fogtam magam, és itt hagytam! Egy hárpia vagyok!

A többiek halkan közeledtek a házhoz.

Gonosz és rossz vagyok! Hogy hagyhatnák el egy olyan jóságos valakit, mint Sparkus? Tudom, hogy ő mindig mellettem lesz, és nem hagy ott, mint Edward! Amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor ment el! De Sparkus az én biztos pontom… Ő mindig itt lesz!

A többiek már az ajtóban álltak, de egyikük se jött be.

Hogy gondolhattam olyanra, hogy elhagyom? Szinte önkéntelenül indultam meg Sparkus felé. A kezemet széttártam, és szorosan öleltem magamhoz. Éreztem, hogy ő is szorosan ölel, és magába szívja az illatomat.

- Többé el ne merj menni! – suttogta és felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen.

Nem intettem vagy bólintottam, mert mind a ketten tudtuk, hogy választásom nincsen.

Soha nem fogom elhagyni…