Megjátszott érzéketlenség - 8. fejezet Összeesküvés elméletek

„Akiket szeretünk, azoknak majdnem mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint magunknak.”

- Bella, gyere! Belülről szebb, nekem elhiheted – mondta Alice, majd karon ragadva elkezdett a ház felé húzni.
Én meg csak hagytam, hogy bevigyen a hatalmas házba. És Alice-nek tényleg igaza volt. Valóban szép volt. Kívülről is, de belülről is. Tipikus Cullen-ház volt. Az egész alsó szint egyetlen hatalmas nappali volt. Tévével, rengeteg könyvvel, puha kanapékkal és zongorával.
Úgy látszik, ide fölöslegesnek tartották a konyha építését.
- Körbevezetlek, jó? Erre a házra különösen büszkék vagyunk mindannyian – mondta Alice, majd rögtön fölfelé vitt a lépcsőn.
Gyönyörű hálószobák voltak mindenütt fürdővel és gardróbbal. A gardróbok üresek voltak, de így is felismertem Alice szobáját. Tudtam, ha ezt a házat Edward is építette, akkor neki is van szobája. A harmadik emeletre értünk, és be kell vallanom, nem lepődtem meg, hogy a ház legtetején van a szobája. Két ajtó volt az emeleten. Az egyiken bementem, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az nem az Edwardé. Rögtön kifordultam, és már indultam volna Alice keresésére, de beléütköztem a lépcsőnél.
Alice csak mosolytalanul nézett engem, és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Mi a baj? – kérdeztem, mert valami biztos történt, ha ennyire… szomorú.
- A másik szobát nem nézed meg? – kérdezte még mindig komolyan.
- Nem. Az Edward szobája, és most nem szeretnék oda bemenni – mondtam, majd elindultam lefelé.
Én se tudtam megmagyarázni, hogy miért nem akarom látni a szobáját. Valószínűleg ugyanolyan üres, mint a többi. De lett volna benne valami… edwardos. És most nem érzem magam késznek, hogy lássam a szobáját. Egyszer biztos bemegyek, de még nem akarom látni.
Még az út feléig se értem el, amikor Alice termett mellettem megint mosolyogva.
- Tetszik? – kérdezte, majd belém karolt.
- Igen. Nagyon szép ház – mondtam, és Alice-re mosolyogtam.

- … de a Volturi… - Rose félbehagyta a mondatot, amint meglátott minket a lépcsőn. Emmett és Jasper úgy tett, mintha semmi nem történt volna, de túlságosan feltűnő jókedvvel üdvözöltek. Valamit el akarnak titkolni, az egyszer biztos.
Szinte akaratlanul emlékeztem vissza arra a napra, amikor Edward elmesélte, hogy mi is az a Volturi. Rómeó és Júliát néztem, és nem is sejtettem, hogy el fog hagyni. Hogy maghal Charlie és, hogy tizenegy hónap szenvedés vár rám.
Amíg én szenvedtem, addig ők ezt a házat építették. Amíg nekem mindenki hiányzott, ők azzal voltak elfoglalva, hogy a kanapé színe harmonizál-e a fal színével.
Nem nagyon hiányozhattam nekik, ha csak úgy elkezdtek házat építeni.
Vagy az is lehet, hogy csak én lettem túlságosan paranoiás, és én képzelem azt, hogy mindennek én vagyok a középpontjában. Lehet, hogy figyelemelterelésnek építették a házat.
Ha Edward tényleg annyira sajnálta, hogy el kellett hagynia, akkor gondolom kellett valami, amitől másfelé terelődnek a gondolatai.
Én is ezt csináltam volna, de ott volt minden; és arra emlékeztetett, hogy Edward igenis van…
Nehéz lett volna elfelejteni őt…

- Lehet, hogy érdemes lenne elmenni ruhákat venni. Szerinted Rose? – kérdezte Alice, és az említett felé fordult.
- Meddig maradunk itt? Egy-két hónapig? – Én meg elcsodálkoztam, hogy minek ennyi sokat várni. Vagy legalábbis itt lenni. Két hónap???
Sparkus kifut a világból!
- Majd meglátjuk – mondta Alice olyan komoly arccal, mintha épp létfontosságú dologban döntöttek volna. - De ruhák tényleg kellenek – mondta, és már vigyorgott.
- Bella, jössz? – kérdezte hirtelen Rose felém fordulva, és már a táskáját pakolgatta.
Alice az ajtó előtt állt, és várta Rose-t. Hát itt ennyire gyorsan történik minden?
- Nem, kösz. Jól elleszek Emmettel meg Jasperrel – mondtam, majd a két fiú felé intettem, akik lemondóan néztek a két lányra.
- Hát, ha velük akarod tölteni a szabadidőd, oké – mondta Rose, majd felkapva a kocsikulcsokat, már ki is libbent Alice-szel együtt.

- Okosan döntöttél, Bella – mondta Emmett, amint meghallotta a kocsi motorját. - Ezek ketten felérnek egy rémálommal, ha vásárolnak. És fogadok, hogy most nekünk is vesznek ruhát! Borzalmas! – Emmett olyan hangsúllyal beszélt, hogy szinte elhittem, hogy a vásárlás borzalmas Alice és Rose társaságában.
De hát ízlések és pofonok.
- Mikor építettétek a házat? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is annyira érdekelne a téma.
Jasper és Emmett egymásra nézett. Volt benne valami jelentőségteljes.
- Forks után, Bella – mondta Jasper, majd egy fotelre mutatott a kanapéval szemben.
Észre se vettem, hogy eddig álltam. Leültem, de valahogy feszült volt az egész.
- És azért van itt kevés bútor, mert nem laktunk itt. Csak megépítettük, de utána túl kevesen lettünk volna ekkora házhoz.
Szóval felépítették, majd Edward elhagyta a családot, a család szétszakadt, és ezért nem laktak itt soha.
- És kié az a szoba az emeleten? – kérdeztem megint csak mellékesen.
Jasper becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. Emmett elhúzta a száját, és hirtelen roppant érdekesnek találta a plafont.
- Mond el te! – szólt hirtelen Jasper, és a kezével meglökte Emmett vállát.
- Még mit nem? – kiáltott fel Emmett, és ő is meglökte Jaspert.
Nekem meg rögtön világossá vált, hogy aztán meg nem tudok semmit, mert hirtelen nagyon fontos lett, az egymás lökdösése. Egy sóhaj kíséretében felálltam, és hagytam, hogy Jasper és Emmett a padlón kössenek ki.
Lehet, hogy föl kéne hívni a lányokat, hogy bútorokat is vegyenek? Mire végeznek, lehet, hogy a nappalitól könnyes búcsút vehetünk.

Én inkább hagytam, hogy kitombolják magukat, és elindultam fölfelé.
Várjunk csak! Nekem hoztunk egy bőröndöt elvileg. Az most hol van? Legalább lenne mivel foglalkoznom. De amilyen szerencsém volt, tuti, hogy a kocsiban maradt. Az autót meg elvitték. Szóval ennyit arról, hogy nekem van mivel foglalkoznom.
Valahogy sajnáltam a házat. Ha egyáltalán lehet egy épületet sajnálni. Megépítik, berendezik, aztán meg nem laknak benne.
Szerettem volna azt hinni, hogy azt a szobát nekem építették. De egyszerűen lehetetlen volt. Akkor hagyott el Edward, így még csak nem is gondolhattak arra, hogy esetleg építenek nekem is egy szobát. Fölösleges lett volna.
De mi van, ha mégis az enyém? Ha Alice látta, hogy egyszer mégis család leszünk, és megépítette azt a szobát? De ő is meglepődött, amikor meglátott vámpírként.
Ajj! Ez így nem jó! Nem értem az egészet, ők meg nem mondják el!
Mit csinál ilyenkor a normális ember? Hagyja az egészet, és nem gondolkozik fölösleges dolgokon. Hát, akkor én is hagyom!
Biztos csak úgy volt szimmetrikus a ház, azért építettek két szobát, egy helyett. Bizony, ez a helyes megfejtés.
Felmentem a harmadik emeletre, és tudtam, hogy most bemegyek Edward szobájába. Hisz nincs ott semmi, és senki. Csak egy szoba, ami nem tehet arról, hogy ki a tulajdonosa.
Megálltam az ajtó előtt, és szinte nevetségesnek éreztem magam, ahogy egy ajtó előtt mély lélegzetet veszek.
Elmosolyodtam, és benyitottam a szobába.

Nem lepődtem meg, nem ijedtem meg, és még csak sokkot se kaptam. A szoba majdnem üres volt. De csak majdnem. Az egyik falon végig polcok sorakoztak. Edward CD-ivel és könyveivel.
Semmi más nem volt a szobában. Úgy látszik bárhol is van, most nem hallgat zenét. Leültem a szoba közepére, és csak voltam. A polcokkal szemben lévő fal csupa üveg volt tolóajtóval együtt. Olyan ismerős…

Otthon voltam, Forksban. A fürdőben az arcomra vizet locsoltam, remélve, hogy kicsit jobban fogok kinézni, vagy jobban fogom magam érezni. Felemeltem a fejem, és a tükörből egy falfehér nő nézett vissza rám. A szemei karikásak voltak, és pirosak. A szája ki volt száradva, és néhol vérzett a harapdálástól.
Felemeltem a fogmosó poharat, és megittam egy pohár vizet. Így se néztem ki jól. Majdhogynem reménytelen voltam. Charlie azzal magyarázta, hogy sokkot kaptam. Renée szerint meg szerelmi bánat gyötör.
Mind a kettőjüknek igaza volt. Edward két hónapja hagyott el. Alig ettem valamit, és csak felszólításra beszélgettem.
Rémes voltam.
Tudtam, hogy el kell mondanom Charlie-nak az igazat. Nagy levegőt vettem, és kimentem a fürdőből.
Charlie a konyhában ült, és olvasta az újságot. Amikor meglátott felnézett.
- Beszélnünk kell – mondta szinte suttogva, és leültem vele szemben…
És csak néztem, ahogy Charlie arca egyre dühösebb lesz…

Nem tudtam, hogy miért pont ez jutott eszembe. Furcsa egy emlék volt, és túl régi. Miután vámpírrá váltam, komoly erőfeszítéseket kellett tennem, azért, hogy néhány emlék eszembe jusson. Nem emlékeztem a diplomaosztómra, az anyukám arca se ugrott be rögtön. Egyedül Edwardra, és a vele töltött napokra emlékeztem kristálytisztán.
És most itt van ez az emlék, amiről már majdnem teljesen elfeledkeztem. Hát igen… Furcsa egy nap volt, az biztos.

- Bella! – ordított fel hirtelen Emmett, majd megjelent az ajtóban Jasperrel együtt. – Megyünk focizni, jössz?
- Focizni? – kérdeztem, majd felálltam, és utánuk mentem.
- Aha. A tengerparton szikladarabokkal – mondta Emmett, majd mint egy kisfiú felpattant a lépcső korlátjára, és lecsúszott rajta.
- Mindig ilyen szokott lenni? – kérdeztem Jasper felé fordulva.
- Nem. Általában sokkal rosszabb – mondta, majd ő is gyorsabban kezdett el futni.
Mire leértünk Emmett már toporzékolva várt a hátsó ajtónál.
- Gyerünk már, gyerünk! – sürgetett, majd azonnal szaladni kezdett, amint mi is odaértünk.
- Gyere utánunk! – mondta Jasper, majd ő is kiugrott a hátsó ajtón. Én meg menten utánuk. Sziklafalon ugrándoztak, mintha sima talaj lenne az egész. Én is próbáltam velük együtt mozogni, de nem nagyon sikerült, és sokkal lassabban haladtam, mint ők.
De végül elértük a célunkat, és lent voltunk mindannyian a parton.
Innen még szebb volt, mint az ablakból. Az egész félhold alakú volt, és sehol nem volt senki. Minden tiszta volt és békés. A parton puha homok volt, és néhol szikladarabok, Emmett nagy örömére.
Emmett rögtön fogta is magát, és szétütötte az első sziklát, ami elé került. Abból szinte csak por maradt.
- Nálatok ez a foci? – kérdeztem amikor láttam, hogy Jasper is elindult egy szikla felé.
- Egyedi változat! – kacsintott Emmett, majd feldobott egy kődarabot és utána ugrott, hogy szétrúgja. Amikor leért megint rám nézett. - Gyerünk Bella! Jó móka! – mondta, majd elszaladt a part másik végébe.

Jó móka… Régen más volt a szórakozás. Egy kis történelemtanulás, és egyéb kulturális könyvek áttanulmányozása. Na, az volt a móka.
Megrándítottam a vállam, és belerúgtam az első kődarabba. Dühös voltam.
Utáltam Edwardot, amiért annyira gyáva! Utáltam magamat, amiért nem erőszakoskodtam. Utáltam Charlie-t, hogy meghalt. Utáltam Renée-t, hogy hagyta, hogy Forksba költözzek. Utáltam Sparkust, amiért átváltoztatott. Hagyott volna inkább meghalni!
Újabb sziklákba rúgtam bele, amiből több kisebb lett. Nem lett olyan por, mint Emmettnek.
Utáltam a helyzetet, hogy Sparkus felesége vagyok. Utáltam, hogy Edward szeret. Utáltam, hogy nem szerethetem. Utáltam, hogy szeretem…
Hatalmasat ütöttem egy kődarabra, és abból csak por maradt…
- Ez az, Bella! – kiáltott Emmett a part túlsó végéről.
Újra és újra nekiütöttem a kezem a szikláknak, és lassan már csak homok volt körülöttem. Gyorsan vágtam az öklöm minden egyes ép kődarabba, és alig vettem észre, hogy zihálok.
Érdekelt, hogy vajon meddig kell ütnöm egy kődarabot, hogy a kezem felsérüljön. Hogy sebes vagy heges legyek?

- Tudod a plasztikai sebész csodákra képes – mondta Emmett a hátam mögött. Észre se vettem, hogy már csak én ütöm a sziklákat. Emmett és Jazz a hátam mögött beszélgettek, és felkapták a fejüket, amint csönd lett.
- Mutass egy szikét, ami nem törik belém – mondta Jazz színpadiasan.
- Tudod Bella, Jazz ki akar műttetni egy szemölcsöt – mondta Emmett, és közben megveregette Jasper hátát. - Kényes területeken van, ugye?
Erre mindenki nevetni kezdett.

- És most, hogy kidühöngted maga, Bella, kedves, focizhatunk – mondta Emmett, majd valahonnan elővett egy focilabdát.


Hali!
Bocsi a késésért, de el se tudom mondani, hogy el vagyok maradva a dolgaimmal. Friss nem tom mikor jön, de amint kész feltöltjük!;D Nee^^