Megjátszott érzéketlenség - 6. fejezet Variációk egy személyre

„Az igazság felismeréséhez sokszor inkább bátorság kell, mint lángész.”

- Bella! Meg se szólalsz, de megmondanád, miért nem? – kérdezte Emmett majd egy marék sültkrumplit szórt felém.
Azt hiszem már elég sokszor megbántuk, hogy beültünk a McDonald’s-ba. És még többször, hogy hagytuk, hogy Emmett azt rendeljen, amit csak akar.
- Éppen a helyzet abszurditásán merengtem – mondtam, és ösztönösen elmosolyodtam.
- Aha! És mond csak az én Bellámból mikor is lett egy ilyen szép, nagy sznob? – kérdezte, és most egy fél sajtburgert dobott egyenesen a tálcámra.
Én csak néztem, ahogy az étel kecses ívben landol a tálcámon az érintetlen kávé és saláta mellett. Hát ez a viselkedés nem épp… logikus. Felhúztam a fél szemöldököm és Emmettre meredtem.
- Nehogy azt higgye a takarító, hogy én nem ettem semmit – suttogta Emmett cinkosul, és még előre is dőlt. – Kicsit feltűnő lenne!
- Lehet, hogy akkor nem kellett volna végigrendelned az étlapot, te nagyra nőtt gyerek! – kiáltotta Alice, és csak, hogy stílusos legyen egy almás pitét dobott Emmett tálcájára.
Emmett megmerevedett.

- Te. Egy. Pitét. Dobtál. A. Tálcámra – hangsúlyozott Emmett minden egyes szót olyan lassan és fenyegetően, hogy az ember joggal hihetné, hogy kábé beleköpött az italába, és nem egy bontatlan pitét dobott oda neki.
- Oh! Kérsz még egyet? – kérdezte Alice, majd még egy pite landolt Emmett tálcáján. – Párosan szép az élet!
- Párosan? Szerintem a gruppen jobb! – kiáltott Emmett majd egy egész doboz sültkrumplit szórt Alice ruhájára.
- Emmett! – kiáltott fel hirtelen Rose, és Alice meg Emmett megálltak rögtönzött csatájukban. - Az egy Versace felső volt! – kiáltotta, majd a saját salátája szósszal együtt Emmett hajában landolt.
Emmett már nem Alice-szel foglalkozott. Meredten bámult hites feleségére, akinek a szája sarkában mosoly bujkált. Emmett felállt, és rögtön követte őt Rose is. Valaki mondja meg mikor lettek ennyire gyerekesek! Az iskolában soha, de soha nem csináltak ilyet, akkor most, mi ez?
Emmett lassan felemelte a kezét, és a hajában csöpögő szószhoz nyúlt. Utána lenyalta az ujját, és láttam, hogy nem csak én fintorodok el.
- Cézár-öntet? – kérdezte Emmett, amint végzett az ujja nyalakodásával. – Jó választás! – mondta, majd fogta a saját salátáját és Rose hajába borította az egészet. – Bár a kapros jobb!
Rosalie szinte nyugodtan hagyta, hogy a saláta a feje tetején tündököljön, mint valami korona. Hol is van az a Rose, aki még azt sem engedte, hogy a hajához nyúljanak? Ördögi mosolyra húzta a száját, és már láttam, hogy itt baj lesz.
- Ez vért kíván! – suttogta a lehető leghalkabban, amit persze csak mi öten hallottunk.
- Grizzley-t vagy barnát? – kérdezte Emmett, és még mindig egymással szemben álltak, és csak meredtek egymásra, mintha halálos bűnt követett volna el a másik.
- Tudod szívem, úgy igazából… - Rose közelebb lépett Emmetthez, és érzékien kezdte simogatni a vállát és a karját. – Valami egészen másra céloztam! – Rose még közelebb hajolt Emmetthez. Annyira közel volt, hogy simán beleharaphatott volna a nyakába.
És miért is tagadjuk a tagadhatatlant Emmett arcáról is leolvadt a mosoly, és teljesen más érzelmek ültek ki az arcára.

Már majdnem azt hittem, hogy azok ketten itt esnek egymásnak. De aztán Jasper egy jól irányzott lökéssel egy egész pohár kólát öntött Emmett hátára.
- Pedig már majdnem hangulatba kerültem! – kiáltott fel, majd lemondóan elfordult Rose-tól.
- Csak majdnem Emmett? – kérdezte Rose, és jelentőségteljesen meredt rá.
Emmett persze nem lett volna Emmett, ha nem bosszul, fogta a saját kóláját, és leöntötte vele Jaspert.
- Így máris szebb, nem gondoljátok? – kérdezte és magukra mutatott. – Legalább látszik, hogy ettünk – mondta, majd rám vigyorgott.
- Legközelebb hozok nektek partedlit – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy egyedül az én ruhán tiszta.
- Ejnye, Bella! – szólt Emmett, majd megajándékozott Alice salátájával.

Van egy pont az életben, amikor a józan ész a hülyeséggel szemben már nem győzhet. És most elérkezett az a pont. Bármennyire is próbáltam higgadt és nyugodt maradni, meg ugye felelősségteljes fogtam a kávémat és Emmettre öntöttem. Szegény már úgy nézett ki, mint egy… menüsor.
És amint a kávém rajta landolt egyenes út vezetett… Hát mit szépítsem? Egyenes út vezetett a kajacsatához.
Hamburgerek, saláták öntetekkel együtt és üdítők repültek mindenfelé, és már az sem volt lényeg, hogy kit célzol. És én csak röhögtem, hogy rá tudtak venni egy ekkora nagy hülyeségre, és már bántam, hogy nem rendeltem több ételt.
Rose tálcájáról kölcsönvettem a krumplit, és Jasperre szórtam, Jasper rám öntötte Alice kóláját, Rose hamburgert dobált Alice felé, Emmett meg a fejéről pótolta a salátahiányt, és azzal dobált mindenkit.
- Khm! – hirtelen egy éles köhögés szakította félbe röhögésünket és hülyeségünket.

- Engem még soha, de soha nem dobtak ki étteremből! – mondtam, de nem éreztem magam dühösnek. Furcsa volt, mert tudtam, hogy hülyeséget csinálok, és mégis jól esett.
- Nem is számítottam másra kedves Miss Sznob! – mondta Emmett, és hatalmas vigyorával nézett rám.
- Ami azt illeti… - Azt akartam mondani, hogy Mrs. És nem Miss, de Rose közbevágott.
- Hol fogjuk mi rendbe tenni magunkat? Ez valami reménytelenül néz ki! – mondta, majd megszemlélte totálkáosz ruháját, és egy kirakatban a haját is.
- Ha ez megnyugtat mi se nézünk ki jobban! – mondta Alice és Rose mellé lépett.
- Keressünk valami strandot, és lógjunk be fürdeni. Rose úgyis annyi ruhát vett ma, hogy tök fölösleges ezeket megtartani – mondta Emmett, és erősen próbált úgy tenni, mintha nem belőle áradna az a bűz, ami után visszafordulnak a gyalogosok.
- Bármily hihetetlen, támogatom az ötletet! – mondtam, majd elbújtam Jasper mögött, mert épp a szomszédom ment el az utca másik végében.
Jasper kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem.
- Hát akkor nincs más hátra, mint előre! – mondta Emmett, és megindult a város egyetlen strandja felé, ami ugye zárva volt, de nekünk mikor is jelentett gondot egy riasztó?

Hát megtörtént. Bűnöző lettem. Betörtünk a strandra, megfürödtünk, és át is öltöztünk. Még szerencse, hogy épp vásárolni voltunk, különben nem lett volna mit felvenni.
Szinte egyszerre léptünk ki az öltözőből Alice-szel és Jasperrel.
- Mondtam, hogy jól fog állni ez a felső, Bella! – mondta Alice és elégedetten szemlélte a fehér félingemet meg a simulós farmeromat.
A velünk szemben lévő öltözőből hangok szűrődtek ki. Rose kuncogása és Emmett nevetése.
- Hejj! Nem érünk rá fiatalok! Sparkus nem agyon örülne, ha a feleségét letartóztatnák! – kiáltott Alice, majd bekopogott az egyik öltözőfülkébe. Erre ott megszűnt minden hang majd tíz másodperc se kellett és Emmett meg Rose állt előttünk tökéletesen felöltözve.
- Ki az a Sparkus? – kérdezte Rose és kérdőn furcsán nézett hol Alice-re, hol rám.
- És ki a felesége? – kérdezte Emmett, de ő nem nézett Alice-re, csak rám.
Meredten nézetek mind a ketten, és hirtelen úgy éreztem, jobb lett volna, ha ezt nem tudják. Vagy legalábbis nem most tudják meg. A jó kedvem már elég messze volt, hisz igaza volt Alice-nek. Sparkus mikor is hagyta volna, hogy így viselkedjek? Sparkust mikor is dobták ki egy étteremből, még ha az a McDonald’s is? Hát soha… Soha, de soha.

- Bella, te férjnél vagy? – kérdezte Rose miután kilógtunk a strandról, és visszakapcsoltuk a biztonsági kamerákat.
- Igen – mondtam majd felemeltem a jobb kezemet, amin ott virított a gyűrű. Vajon nem vették észre eddig vagy csak nem akarták észre venni?
- És, hogy tehetted ezt Edwarddal? – kérdezte Emmett mindenféle udvariaskodás nélkül, és most hirtelen több volt a hangjában a vád, mint a poén.
Megálltam. Eddig egy sorban haladtunk a város felé, de most megtorpantam, és vártam, hogy Emmett visszanézzen.
Meg is álltak mind a négyen, majd hátra is fordultak.
- Elhagyott engem a fenébe is! – kiáltottam, mert már sok volt a célozgatás és a rejtett utalások. Elég volt, hogy senki nem mond semmit, és, hogy mindent ki kell belőlük szedni. – Elhagyott, és nem kellettem neki! Ti meg el sem köszöntetek, úgyhogy nem merj engem felelősségre vonni, világos? – kérdeztem és egyre közelebb mentem Emmetthez. – Otthagytatok egyedül, és senkim nem volt, akire támaszkodhatnék! És hidd el olyan állapotban nagyon is kellett volna valaki! Úgyhogy ne merészelj nekem felelőségről beszélni, és EDWARDRÓL SEM, MERT Ő HAGYOTT EL ENGEM! – Az utolsó szavakat szinte már üvöltöttem, és megböktem Emmett mellkasát. És tudtam, hogy ez sok volt. Ordítottam egy olyan valakivel, aki nagyon fontos nekem. De nem bírtam. Miért hisz mindenki engem gonosznak, amikor ő hagyott el, és ő nem akart? Miért lepődik meg mindenki, hogy éltem tovább az életem, és nem ültem, mint egy szobor, és vártam, hogy visszajöjjön végre?
- Azért hagyott el, mert meg akart védeni attól, ami ő maga. Mert nem akarta, hogy vámpírok közelében légy, és te is az legyél egyszer – mondta Rose csöndesen, majd megfogta a vállamat. – Azért hagyott el, mert védett téged… saját magától.
- De nem nagyon jött össze neki, mivel nélküle is kicsit megvámpírosodtál, húgi! – mondta Emmett békülékenyen, és mosolyogni próbált.
- Ez annyira… rá vall – mondtam suttogva, és próbáltam felfogni, hogy mit is jelent ez az egész.
- Mazichista – mondta Emmett egyszerűen.
- Hősszerelmes – mondta Jasper.
- Idióta – mondta Rose.
- Szerintem meg csak túlságosan szeretett, és inkább magát bántotta, minthogy téged lásson szenvedni – mondta Alice.

Visszamentünk az autókhoz, és már Rose-zal és Emmettel együtt elindultam a házunk felé. Kíváncsi vagyok, hogy Sparkus mit szól majd még két vendéghez… De végül is az én házam is, szóval miért ne vihetnék oda azt, akit akarok? És Rose-t és Emmettet szívesen látom.
De most nem annyira érdekelt Sparkus. Sokkal inkább… Edward. Tényleg szeretett vagy még most is szeret! És ha akkor nem hagy el, már réges-rég együtt vagyunk, és minden olyan lenne, mint a mesében. Boldogan, mert soha meg nem haltak…
Annyira… logikátlan, és felelőtlen! Minek kellett elhagyni? Jah, mert védeni akar! És azzal nem számolt, hogy jobban fáj, ha egyedül hagy, mintha néha mondjuk össze kell varrni a kezem? Kit érdekelnek az öltések, amikor azok begyógyulnak, de a szívem meg örökké ketté van törve?
Edward, annyira… hülye vagy!
De így visszagondolva, annyira egyértelmű, hogy miért akkor hagyott el, amikor Jasper majdnem nekem támadt! Hát persze, hogy elhagyott, amikor hirtelen ilyennek látta majdnem minden napunkat. Én vérzek, ő meg mentegetőzik, és bocsánatot kér százszor is.

Beletapostam a gázpedálba, és láttam, hogy Rosék is ezt teszik a másik kocsiban. Alice és Jasper kézen fogva és némán ültek a hátsó ülésen, és csak nézték, hogy egyre dühösebb vagyok. Mert most tényleg nincs semmi, amivel meg lehetne vigasztalni!
Olyan gyorsan hajtottam, hogy alig ismertem saját magamra… Ennyire gyorsan csak Ő hajtott még régen. Élesen kanyarodtam be az utcánkba, és csikorogtak a kerekek, ahogy lefékeztem a házunk előtt.
Szabályosan kipattantam a kocsiból, és láttam, hogy égnek a villanyok. Még a csomagokat se vettem ki, a kocsiajtót becsapva rohantam a bejárati ajtó felé. Bár a trappoltam sokkal találóbb lett volna, hisz olyan dühösen mentem, hogy majdnem féltem, hogy eltörik a terméskő a lábam alatt.
Kicsaptam a bejárati ajtót… És ott ült Sparkus a nappaliba. A lábát keresztbe rakta, és éppen egy könyvet olvasott. Kit is érdekel Edward, amikor itt van Sparkus? Na ugye, hogy senkit!
Mosolyogva mentem oda hozzá, és mosolyogva ültem az ölébe. Odabújtam hozzá, és vártam, hogy ő is átöleljen.
De nem ölelt át.
- Bocs kicsim, de ez egy nagyon érdekes könyv! – mondta, majd majdhogynem kilökött az öléből.
Rose és Emmett felvont szemöldökkel nézett ránk az ajtóból, és mögöttük ott jött Alice és Jasper a csomagokkal együtt.
- Vendégeink vannak – mondtam Sparkus könyvének majdnem hidegen. Erre ő leeresztette a könyvet, és kérdőn nézett rám. Én elfordítottam a szemem az ajtó irányába, erre Sparkus az egész fotellel fordult meg, és majdnem döbbenten nézte a két újabb ismerőst az ajtóban.
- Rosalie Hale és Emmett Cullen – mondtam, majd vártam, hogy Rosék beljebb jöjjenek. – Ő itt Sparkus Blake, a férjem.
Rose és Emmett bejöttek, majd kezet fogtak a férjemmel. Elmondták, hogy ők is a nagy Cullen családhoz tartoztak még régebben, és, hogy régről ismernek engem.
Én meg furcsán üresnek éreztem mindent. A mai nap… nem volt könnyű. És nem csak azért, mert régóta először vágytam rá úgy igazán, hogy Edward ne lenne annyira… önfeláldozó. Azért is, mert ez egy… kimerítő nap volt. Nehéz , hosszú és kimerítő.
Sparkus bűbájos mosolyával elmesélte az egész történetet, hogy hogyan talált rám, hogy összeházasodtunk, hogy, hogy szeretjük egymást.
Hogy együtt lakunk már régóta, és, hogy két napja költöztek ide Alice-ék, majd udvariasan megkérdezte, hogy Rosék is jönnek-e. Mármint lakni ide, hozzánk.
Persze nekem nem lett volna ellenemre, csak, akkor már nem lettünk volna kicsit feltűnőek? Rose egyedül Emmettel is feltűnő.
- Megbeszéljük, rendben Sparkus? – kérdezte Rose mézédesen, majd felállt, és Alice-t is magával rángatva a jelképes konyha felé ment. Persze mind a két fiú követte őket, így egyedül maradtunk Sparkusszal.

- Minden rendben van, kedves? – kérdezte Sparkus majd lerakta a könyvet, és kitárta a kezét, hogy beüljek az ölébe.
Én meg habozás nélkül ültem vissza oda, ahonnan az előbb majdnem kidöntött. Mert szerettem ott lenni. Úgy éreztem megvéd mindentől, és semmi bajom nem lehet.
Lehet, hogy órákat ültünk ott, de az is lehet, hogy csak perceket, de végül visszatértek mindannyian.
- Van egy fantasztikus ötletünk! – jelentette be Emmett olyan mosollyal, ahogy egy öreg néni ad cukorkát a kisgyereknek.
- Menjünk el nyaralni! – jelentette be Rose, és mosolyogva nézett ránk. – Nekünk kettőnknek már le van foglalva a jegy – mutatott magára és Emmettre -, így ugye nem tudunk itt maradni. De gyertek velünk!
- Mi már lefoglaltuk a jegyeket! – mondta Alice, és látszott rajta, hogy ő is örül a nyaralásnak.
- Remélem nekünk nem foglaltatok jegyeket! – mondta Sparkus majd éreztem, hogy fel akar állni, így kiszálltam az öléből. – Sehova nem mehetek, ugyanis jönnek a félévi vizsgák. Szó sem lehet róla, hogy most hiányozzak az egyetemről.
- Annyira sajnálom, hogy csak most találkoztunk, és máris elválunk, Bella! – mondta Rose, és remélem csak nekem tűnt föl, hogy meglepően színpadias volt, és mintha egy kis mosoly is húzódott volna a szája sarkában.

Ha Sparkus itt marad, attól még én mehetek! Persze hiányozni fog meg minden, de nem kötelező nekem is itthon lennem!
- Foglaljátok a jegyet! Megyek én is! – mondtam határozottan, és bólintottam is hozzá.
Mindenki akivel szemben voltam elégedetten mosolygott, és csak sejteni tudtam, hogy Sparkus a hátam mögött épp valahova a föld alá kíván…

Vagy valami ilyesmi.