Megjátszott érzéketlenség - 7. fejezet: Érzelmek kavalkádja

„Amikor már én sem értem meg magam, akkor már baj van!”

- Nem hiszem el, hogy tényleg elmész – mondta Sparkus és átdobta az ágyon a lepedő egyik felét.

Dühösen húzta ki a vékony agyagot és terítette le az ágyra. Tökéletes szinkronba mozogva én is ugyanazt tettem, mint ő, de elgondolkodtam. Lehet, hogy önző vagyok… Végül is most van Sparkus legnehezebb időszaka. A vizsgák soha nem voltak a kedvencei, és én csak úgy otthagyom… Vagyis itt hagyom? Nem. Abszolút nem vagyok kedves és megértő feleség.

- Most akkor mondjam meg, hogy mégse megyek? – kérdeztem szinte suttogva, és akaratlanul jutott eszembe az az öröm, amivel a család többi tagja az elutazáson hírét fogadták. Alice egyenesen kiugrott a bőréből, Emmett meg megint magát adta, és… Mit szépítsem a dolgot? Elég idióta volt. Nem akarom azt, hogy Sparkusnak fájjon, de azt se akarom, hogy a többieknek.

- Igen! Mondd azt, ha egyáltalán szeretsz, Bella! – mondta Sparkus, majd a szemembe nézett.

De ez most nem az a fajta nézés volt, amitől felpezsdül a vérem, és érzem, hogy szeret. Ez az a fajta nézés volt, amitől majdhogynem megijedtem, és inkább kívántam magam egy másik földrészre, mint az ő karjába. Ez az a fajta nézés volt, amitől bárki fél. És amitől… megijed egy halandó… Ez egy vámpír nézése volt.

Egy éhes és dühös vámpír nézése, aki a prédára néz, és csak az alkalmat várja, hogy bántsa.

Sparkus elfordult tőlem még mielőtt komolyan fontolóra vettem volna, hogy szeret-e egyáltalán ez a valaki, aki hirtelen olyan ismeretlen lett számomra… Eddig kedves volt és megértő. De mostanában, amióta megjelentek Alice-ék, mintha nem az a Sparkus lenne. Kicserélték, vagy csak most az igazi?

- Szeretlek. De őket is… - mondtam Sparkus hátának. Ő megtorpant egy kicsit, majd ugyanolyan határozottan tovább ment a fürdő felé.

Normális esetben utána mennék, és megvigasztalnám vagy meggyőzném. De ez nem normális eset.

Ez egy szürreálisan bonyolult helyzet, amiben még nem volt részem, és amiből nem tudom mi a kiút. Ha egyáltalán van olyan.

És régóta először éreztem azt, hogy nem tudok Sparkusszal egy szobában vagy akár csak egy házban megmaradni. Nem bírtam.

Megfojt a jelenléte, a nyomása… a szeretete.

Szinte menekülve rohantam lefelé a lépcsőn, kétségbeesetten kaptam fel a kulcsaimat, és becsaptam magam után az ajtót. Rémülve ültem be az autómba, hogy esetleg utánam jön, és nem hagy gondolkodni. De most nincs semmire szükségem csak a magányra.

Padlógázzal kanyarodtam ki a kocsifelhajtóról, és ugyanolyan gyorsan mentem végig a csöndes utcán. A motor halkan zúgott, a kerekek alatt meg néha megcsikordult néhány kavics.

Csöndet akartam. Olyan csöndet, ahol lehet gondolkodni.

Edward szeret.

És mit kezdjek vele? Otthagyott, mert nem szeretett annyira, hogy velem maradjon.

Állítólag az embernek két énje van, még ha a mi esetünkben vámpírról is van szó. Van egy jó meg egy rossz. A rossz egyértelműen mindenre ráveszi, ami rossz, a jó meg csak a helyessel foglalkozik. Az életünk abból áll össze, hogy énünk melyik része győz. Van, amikor jó döntést hozunk, mert nyert a jó részünk és van, amikor rosszat, mert a rossz nyert.

Aztán, ha túl sok rossz döntést hozunk elhisszük magunkról, hogy rosszak vagyunk, és a jó részünk eltűnt. Csak a rossz marad, és ő irányít téged.

A rossz részem hibáztatta Edwardot. De a jó!

A jó megértette őt, és arra vágyott, hogy megint itt legyen. De valaki mondja meg, hogy miért kell nekem valaki, akire évek óta nem gondoltam, amikor itt van nekem Sparkus? Itt van a férjem, aki vigyáz rám és szeret? Miért kell nekem Edward, aki csak fájdalmat okoz?

A rossz részem örvendve ujjongott fel, amikor úgy döntöttem, hogy Edward hibás mindenben. Még gyorsabban hajtottam, és már az autópályán haladtam magam se tudtam merre.

Kocsik jöttek velem szembe, kamionok. Mindegyik lassan haladt.

Ha akkor, amikor Edward elhagyott csinálok valamit... Akármit. Akkor másképp lett volna minden? Ha Charlie nem hal meg? Ha nem találkozom azzal a vámpírral. Ha nyugodt maradok, vagy elfutok, és nem hagyom, hogy megtörténjen ez az egész, akkor visszajött volna Edward?

A jó részem megint felébredt, és erősen győzködött, hogy minden úgy lett volna, ahogy én elképzeltem. Az idillikus jövőképtől nem tudtam szabadulni, és csak az lebegett előttem.

Hirtelen rántottam el a korányt, a kerekek nyikorogva tiltakoztak. Egy kamion erősen dudált. Az autó rándult, és már meg is fordultam. A kamionos, mintha rátenyerelt volna a dudára, majd fejcsóválva nézett rám. De nem érdekelt… Megint padlógázzal hajtottam vissza a házunk felé.

Van megoldás. Lennie kell valami észszerű magyaráztatnak mindenre, és csak nem tudom megtalálni.

Edward akkor rosszul döntött. Már tisztán és világosan látom, hogy nem kellet volna elhagynia. Velem kellett volna maradnia, és akkor nem lenne ez a probléma, nem lenne Sparkus…

Furcsa volt. Régóta először kívántam, hogy bár ne lenne Sparkus! Pedig én szeretem őt! Szeretem őt tiszta szívemből, és szükségem van rá! Akkor miért kívánom azt, hogy tűnjön el, vagy csak annyit, hogy Edward legyen helyette? Sikítani akartam, és ordítani, hogy kiadjam magamból az egészet. Dühösen csaptam rá a rádióra, és tekertem maximumra a hangerőt. De a rockzene se tudott annyira megnyugtatni. Hiába üvöltöttem együtt az énekessel az egész számot, nem volt jobb. És a gondolatok egyre csak jöttek, és nem hagytak békén, és mindig újabb és újabb mentséget találtam Edward viselkedésére, és akkor megint elkezdődött az önmarcangolás, hisz itt van nekem Sparkus. Aztán Sparkust hibáztattam, hogy miért van egyáltalán, majd megint magamat, hogy hogy gondolhatok ilyeneket!

Nem vagyok normális.

Beértem a kertvárosba. Kikapcsoltam a rádiót, de hiába hallgatott el az énekes, én ugyanolyan rosszul voltam. A motort is leállítottam, de egy kicsivel se éreztem magam jobban, mint, ahogy elmentem. Csak abban voltam biztos, hogy ennyire már rég nem voltam összezavarodva.

Ha Sparkusszal maradok, akkor ő befolyásol, ha Alice-ékkel, akkor meg ők. Mindenki a maga malmára hajtja a vizet, és szinte senki nem figyel rám.

Benyitottam, és meglepődve vettem észre, hogy az összes Cullen néma csendben és sötétben ül a nappaliban. Az ajtónyitódásra szinte egyszerre emelték fel a fejüket, és néztek rám.

- Jól vagy, Bella? – kérdezte Alice suttogva, és őszinte aggodalommal a hangjában.

Mindenki engem nézett. Rose értetlenül. Emmett mindig vigyorgó arca most feszült volt, Jasper meg a teljes döbbenetnek adta át magát.

- Nem – mondtam, de én nem suttogtam. Fölösleges, mert Sparkus így is hallja minden egyes szavunkat. Nem érdekelt. Életemben először nem érdekelt mit gondol Sparkus, nem érdekelt mi a véleménye, és nem izgatott, hogy mit fog gondolni. Nem voltam rá kíváncsi. Nem kellett.

- Bella… - Jasper arca egyre kétségbeesettebb lett.

- És te még csak az enyhített változatot érzed, Jasper – mondtam, majd távolabb mentem tőle, hogy ne zúduljon minden a nyakába, amit abban a pillanatban éreztem. Az önvádtól kezdve a szerelemig minden volt ott. Az érzelmek teljes skálájával rendelkeztem. És bár tudtam, hogy szerelmes vagyok. Fogalmam sem volt, hogy Sparkusba, vagy Edwardba.

Csak siratom a régi szerelmet, és valami gyászfélét érzek, vagy felelevenedtek az emlékek, és megint Edwardba szerettem?

Ha az ember már magát sem érti, akkor ki ért meg engem?

- Azonnal el kell téged innen vinni – mondta Rose, és felállt a fotelből.

- Nem mehetek – mondtam, bár én se tudtam, hogy miért tiltakozom. Talán csak megszokásból, vagy egyszerűen olyan feszült vagyok, hogy csak egy jó kis vitatkozásra várok, amikor végre üvölthetek, és minden kijöhet belőlem? Nem tudtam megmondani még magam sem. Valaki mondja meg mit érzek, igazából!!!

- Azonnal ülj le – mondta Rose majd fölment a szobánkba. Láttam, ahogy felkapcsolódik a hálóban a villany, ahogy Rose kedves hangon beszél Sparkusszal, majd másodpercek múlva egy hatalmas bőrönddel jött le.

Nem ültem le, mert időm se volt rá, Rose olyan gyorsan csinálta végig a pakolást.

- Induljunk! – mondta Alice, amint Rose lejött a bőröndömmel együtt.

- El kell köszönnöm – mondtam már jóval nyugodtabban, és furcsa volt, mert álmosnak éreztem magam. Kimerültnek, fáradtnak és álmosnak.

- Nem kell – mondta Rose, és volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy bizony valamit eltitkol. Valamit, amit jobb, ha nem tudok.

Lehet, hogy villámpárbeszédet folytattak odafent, amíg én itt voltam, és túl gyorsan lehiggadtam.

- JASPER! – kiáltottam fel hirtelen, amikor végre rájöttem, hogy miért nyugodtam meg. – Szállj ki az érzéseimből, légy szíves! Az az egyetlen, amihez senki nem nyúlhat! – mondtam, és éreztem, hogy dühös leszek. Itt a lehetőség! Az sem érdekelt, hogy hazudtam, hisz Edward csak az én fejembe nem lát be, de ez most kit érdekel?

Egy klassz kis verekedés Jasperrel nem épp a legeszményibb indulat levezetés, de legalább megfelelő.

- Bocs, Bella! De muszáj! Ahova megyünk, ott majd dühönghetsz!

- Egy boxringről beszélsz, remélem! Vagy Edwardról! – mondtam dühösen. Csinálnom kell valamit! Ha Edward tönkretette az életem, akkor komolyan mondom, hogy megölöm! Már rég boldogan élhetnénk, ha nem olyan… Edwardos!

Ez nekem túl sok!

A mellettem lévő asztalra csaptam az öklömmel, ami hangos reccsenéssel tört ezer darabra. Kár érte, szerettem azt az asztalt.

- Bella! – kiáltott Sparkus a lépcső tetejéről. Mereven fordultam felé, és most nem tudott meghatni, hogy félmeztelenül alszik, és az sem, hogy nagyon jól nézett ki. Most csak őt láttam egészében, azt a férfit, aki a férjem, és talán életem legnagyobb hibáját.

Sparkus lejött a lépcsőn és egyenesen előttem állt meg. Egy pillanatra se szakította meg velem a szemkontaktust, szinte szuggerált a nézésével.

Alig egy pár centi választott el minket egymástól. Szinte vártam, hogy jöjjenek a szikrák, vagy a vágy, hogy átöleljem és megcsókoljam. Hogy csak az ő kezében legyek… De nem jött! Most csak őt láttam. Egy vámpírt, aki jól néz ki. Semmit nem éreztem iránta. Csak volt.

- Vigyázz magadra! – mondta, majd átölelt. Gépiesen öleltem vissza, de még mindig nem éreztem semmit.

Közömbös voltam.

- Pihent ki magad, Bella! – suttogta még Sparkus a fülembe, majd hagyta, hogy Alice karon fogva kivezessen az ajtón.

Már az utca végén jártam, amikor egy hatalmas reccsenést hallottam…

A repülőgépen ültünk, és épp azzal voltunk elfoglalva, hogy tökéletesen utánozzuk az alvó utasokat. Alice úgy döntött, a legmegfelelőbb az lesz, ha Norvégiába visznek a családi nyaralóba.

Bár nem oda tervezték az utat, és nem ilyen hirtelen, valahogy mindenki kitűnő ötletnek tartotta. A mobilomat elkobozták, és vissza sem adták egész utazás alatt.

Hangoztatták, hogy pihenni jöttünk, és nem lenne jó, ha bármi is megzavarna. Van viszont egy olyan tippem, hogy csak Sparkus elől próbálnak óvni. Vagy valami ilyesmi… Hogy még csak üzenetet se küldjek neki. Pedig nem is váltunk el olyan hevesen, mint ahogy jól esett volna. És nem is volt olyan filmes az egész; ahogy a hősnő toporzékol és sír, eltör néhány tányért és hisztizik, mint egy gyerek. Itt csak egy hátat fordítás volt, és az is Sparkus részéről… Szánalmas vagyok. Komolyan mondom valami hihetetlenül szánalmas.

A repülőút alatt már teljesen lenyugodtam Mire kiszálltunk a gépből, úgy éreztem indulhatunk is vissza, mert teljesen jól vagyok.

De Rose meg Alice nem volt hajlandó lemondani a nyaralásról, vagy esetünkben telelésről. A hőmérő szerint Norvégiában 0 fok volt délben. És örülni kezdtem, hogy már teljesen érzéketlen vagyok a hőmérsékletre.

Aztán megértettem, hogy miért nem akarnak lemondani róla erről az egészről.

A Cullen család nyaralója egyszerre volt ugyanolyan és más. A színek és az emeletek száma megmaradt. De mégis volt benne valami plusz amitől magához vonzott az egész. Tulajdonképpen az egész úgy nézett ki, mintha a sziklafalból kivágtak volna egy hatalmas darabot és oda építkeztek volna… Őszinte legyek? Valószínű, hogy ezt is csinálták.

Sehol nem volt senki, se egy ház, se egy szomszéd, és a tengerpart is végig a miénk volt. A kilátás egyenesen a tengerre nyílt.

Egyszerűen gyönyörű volt. Nem volt se giccses, se nyálas. De hihetetlenül szép volt. Egyszerű, impozáns és gyönyörű.

- Na, hogy tetszik a magánbirtokunk? – kérdezte Jasper, ahogy egyre közelebb értünk a házhoz.

- Csodás – mondtam kicsit elbambulva.

- Három éve építettük négyen. A lányok meg berendezték. Pofás kis lakás lett, de annyi meló után megérte!

Ők építették.

Ők sokan, együtt, három éve.

Vajon Forks előtt vagy Forks után?

Nah nagyon remélem hogy tetszeni fog nektek is eme fejezet kritikáknak nagyon örülünk !!!! Puszi Iccsi