Megjátszott érzéketlenség - 2. fejezet Meglepetések

„Túl sok minden történik egyszerre… De vajon légyegesek is ezek a dolgok? Nem tudom…”

- Bella, kedvesem, nem tudod, hol van a garbóm? – kiáltott ki Sparkus a gardrób mélyéről.
Azért érdekelne, hogy a száz garbója közül melyiket keresi… De hát ő az én Sparkusom. Kicsit szétszórt, és csak akkor takarít, ha vendégek jönnek, bár, akkor nagyon alaposan. Soha nem tudja, hova rakta le a dolgait, és mindent rajtam keres… vagy általam.
Kikeltem az ágyból, és az éjjeliszekrényen lévő felsővel megindultam Sparkus felé.
- Ezt keresed? – kérdeztem egy férfi hátától, majd láttam, hogy Sparkus megfordul és hatalmas mosollyal jutalmaz meg.
A férfi félmeztelen volt, és csak egy farmer volt rajta. Ráadásul egy igen kellemes farmer. És azt hiszem meg kéne tiltani, hogy valakin így álljon egy ruhadarab.
Sparkus megindult felém majd szájon csókolt és elvette a felsőjét.
- Rohanok, szépségem. Este jövök – mondta majd futva belebújt a felsőbe, és már csak a kocsinak a hangját hallottam.

Már egy éve voltam vámpír, és már egy éve laktam Sparkusszal. Az elején persze megbeszéltük rendesen a dolgokat, hogy mit, és hogy csináljuk. Aztán újszülött létem miatt, eldöntöttük, hogy együtt lakunk. Könnyebb, mint bármilyen más megoldás.
Sparkusnak meg ott volt az egyetem, ahol történelmet tanított, így Seattle mellett döntöttünk. És azt hiszem nagyon is jól.
Sparkusszal rengeteget beszélgettünk, megértett, és mindig meghallgatott, ha szükségem volt rá. Ott volt, amikor épp kitörtem mint vámpír, és visszafogott, amikor szükség volt rá.
Azóta az érzelmeim is változtak, ráadásul nem is akárhogy. Úgy éreztem végre vagyok valaki, és nem csak valami rongybaba vagyok. Elfelejtettem Edwardot, Sparkus meg folyamatosan biztosított szerelméről. Kellemes nosztalgiával gondoltam Alice-re és a többi családtagra, és őszintén reméltem, hogy egyszer találkozom velük, hogy beszélgessünk.
Azt nem tudtam, hogy én szeretem-e Sparkust, de abban biztos voltam, hogy mellette semmi bajom nem lehet, és bármitől megvéd.
Éppen a gardrób és a hívogatóan hatalmas ágy között álltam, és erősen szemezgettem az utóbbival. Nem nagyon volt kedvem felkelni, még ha nem is tudok aludni, akkor is. Feküdni egy óriási és kényelmes ágyban hihetetlenül jó.
Végül egy sóhajjal elfordultam az ágytól és bementem a gardróbba. Fel kellett öltöznöm, mert ma még sok dolgom van. Például be kell vásárolnom, persze csak a látszat kedvéért. Ki kell fizetnem a számlákat, és valami rendféleséget kell teremtenem az egész házban. Ami meglepően nehéz lesz, mert mintha a nap kicsit sütött volna.

Miután felöltöztem végigjártam az egész házat és mindenhol behúztam a függönyöket. Majd fogtam magam, és tetőtől talpig felöltözve kiléptem a házból.
- Jó napot, Bella! – köszönt a szomszéd nő, ahogy ő is épp a kocsija felé tartott. – Már megint a fényallergia? – kérdezte és előbb rám majd a teljesen sötét házra intett.
- Jó napot Mrs. Wills! Mennyivel könnyebb lenne az élet nélküle! – sóhajtottam fel, mintha tényleg érdekelne, és foglalkoztatna tettetett kedvessége. Bólintottam egyet majd beültem a sötétített üvegű autóba.
Valamit muszáj volt kitalálnunk, hogy miért is sötétítünk be mindig, amikor süt a nap. Így azt találtuk ki, hogy allergiás vagyok a fényre. Szerintem nagyon átlátszó, bár nem hihetetlen.
Egy évvel ezelőtt, amikor ideköltöztem mindenki furcsán nézett rám, majd mikor Sparkus mindenkit biztosított kedvességemről, mintha megszerettek volna. Valahogy jó dolognak számított az én barátomnak lenni…
Én meg hiába mondtam Sparkusnak, hogy é nem akarok barátokat, én nem akarok valami fontos személyiség lenni, abszolút a jó modorra törekedett…
Havonta volt nálunk valami összejövetel, amire persze az egész utca hivatalos volt, és persze soha nem hiányzott senki.
Kertvárosi feleségnek éreztem magam… Csak épp nem feleség voltam…
És azt volt benne a legjobb, hogy nem bántam. Csak az elején volt ellenvetésem, de mára megszoktam, és jó dolognak tartottam.
Mint ahogy a szomszédság is megszokta, hogy házasság nélkül élek együtt Sparkusszal.
Leparkoltam a bevásárlóközpont előtt és a lehető leggyorsabban vásároltam be. Nem akartam, hogy kisüssön a nap mielőtt hazaérek.
Majd elmentem a postára is. Útközben megálltam egy hajléktalanokkal foglalkozó szervezetnél és minden élelmiszert lepakoltam, és az üres dobozokkal együtt mentem haza.
Már csak a takarítás volt hátra.

- Szépségem, hol vagy? – kérdezte Sparkus, amint becsapta az ajtót maga után.
- Itt vagyok – kiabáltam a hálóból, ahol épp az ágyneműt cseréltem. Pillanatokon belül éreztem, hogy egy kar öleli át a derekamat, majd dönt le a lábamról egyenesen a hatalmas ágyra. Mind a ketten nevetni kezdünk, majd Sparkus felém gördült…
- De jó, hogy látlak – mondta nevetve, majd adott egy puszit a számra. – Mi jót csináltál ma, kedvesem? – kérdezte és őszinte érdeklődéssel nézett rám.
Én beszámoltam a napomról, ő is mesélt az egyetemről majd segített áthúzni az ágyat.
Végül lementünk a nappaliba, és egy könyvet nyomott a kezembe.
Ez volt Sparkus mániája vagy talán életcélja. Minden egyes könyvet elolvasni, ami csak létezik. Nem volt olyan nap, amikor ne olvasott volna. Ráadásul főleg történelmes könyveket, amik szerintem elég unalmasak voltak, de nem akarta ellenkezni, hisz ő szereti. Legyen valami, amiről tudunk beszélni…
Most egy római történelmet elemző vaskos kötettel ajándékozott meg. Ő egy francia forradalmasat olvasott.
Egy elfojtott sóhaj kíséretében nyitottam ki a könyvet, majd kezdtem el olvasni a Periklészről meg Sulláról. A rabszolgafelkelések érdekesek voltak… ott egy kicsit jobban figyeltem, mint általában.
- Tudtad, hogy nagyon hasonlít a neved Spartakus nevére? – kérdetem, amikor túljutottam azon a részen.
- Hát igen, az a felkelés se egészen úgy volt, ahogy le van írva – mondta egy sóhaj kíséretében.
Elkezdtem elemezni a mondatot. Nyilván sokat olvasott róla…
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem kicsit tétován és leraktam a könyvet.
- Meghamísították a történelmet. Eredetileg dupla annyian voltunk, és a végső csata sem úgy zajlott. És nem csak Olaszország területén voltunk, hanem elmentünk az akkori Frank Birodalom felé is…
Oké… Ez egy kicsit sok, azt hiszem. Sparkus ott volt a rabszolgafelkelésnél?
- Meg kellett változtatnom a nevem. A Spartakus nagyon feltűnő volt. Ezért lettem Sparkus – mondta vállrándítva és újra a könyvébe temetkezett.
Szóval Sparkus Spartakus… Akkor egy kicsit régebb óta vámpír, mint sejtettem.

Pár óra múlva még mindig könyve olvastunk, és én már túltettem magam Sparkus származásán. Már épp ott tartottam, hogy felbomlik a Római Birodalom, aztán vége a könyvnek… Végre!
- Szépségem! – szólított meg Sparkus, én meg úgy tettem, mintha épp nem szívesen néznék fel a könyvből. Akkor valószínű megkérdezné, miért nem tetszett a könyv… - Hozzám jössz feleségül? – kérdezte és mosolyogva nézett rám.
Na erre nem számítottam. A szám kicsit kinyílt és meglepődve néztem rá. Én valahogy romantikusabbnak képzeltem a leánykérést. Mondjuk gyertyafényre meg rózsára nem számítottam, de egy történelmes könyv felett se akartam igent mondani. Nem épp… így képzeltem el.
Ha nemet mondok, akkor megkérdezni, hogy miért nem? És akkor hosszas kifejtésbe kezdene és érvelésbe a döntésem ellen. Ha meg rögtön igent mondok, akkor nem kell végighallgatnom az egészet. Meg különben is.
Van valami köztem és Sparkus között. Együtt lakunk már egy éve. Vigyáz rám, szeret, és soha nem akarna rosszat nekem. Biztonságot és tekintélyt kapok tőle. Amikor kell megnevetett és soha nem unatkozom…
És úgy érzem, hogy nélküle üres az életem… Csak vele van értelme, és reggelente miatta kelek fel, még ha ez képletes, akkor is. A mellkasomba olyan, mintha a szívem gyorsabban dobogna, amikor rá nézek, és gyorsabban veszem a levegőt, ha rám néz. Amikor meglátom, akkor olyan, mintha kisütne a nap, és csak nekem ragyogna…
Kell ennél több?
- Igen – mondtam, majd a következő pillanatban Sparkus erős karjait éreztem a derekam körül.
Hát ennyi… mennyasszony vagyok.

~°(o)°~

- Szia kicsim – kiáltott Renée, aki Philbe karolva épp felfelé jött a lépcsőn. – Alig akartam hinni a meghívásodnak! Esküvő meg te…
Pár nappal ezelőtt hívtam fel anyát, amikor már mindent megszerveztem az esküvőhöz. Nehogy valamit ő is szervezni akarjon.
Bekészítettem elég sok barna kontaktlencsét, és feltöltöttem a hűtőt meg az tárolókat is. Holnap oltár elé kell állnom, és igent mondanom Sparkusnak. És nem bántam. Mert… most teljesen őszintén, azt hiszem, szerelmes vagyok Sparkusba. Ő az én… jobbik felem. Aki megmutatja mi a helyes, és mi a hülyeség. Ő kell nekem a boldoguláshoz.
Két hónappal ezelőtt volt az a bizonyos leánykérés, és azóta csak telefonálgattam, meg szerveztem.
Pedig én azt hittem, hogy sokkal egyszerűbb megszervezni egy esküvőt. Erre tessék. És örültem, hogy végre vége ennek az egésznek. Végre férjhez megyek egy olyan valakihez, akit szeretek.
- És hol van a leendő vejem? – kérdezte anyám miután arcon pusziltam mindkettőjüket.
- Üdvözlöm magukat! – hallatszott Sparkus hangja, ahogy magabiztosan jött felénk.
Már láttam, hogy anyának tetszik. Azonnal mosolyogni kezdett és bájosan nézett a vőlegényemre. Phil kicsit meglepetten nézett rá, majd tetőtől talpig végig mérte.
Anya végignézte a házat, mindent jó hangosan megcsodált, és úgy őszintén azt hiszem tetszett neki Sparkus. Mint férfi is nem csak, mint veje.
Phil is megszerette, amint Sparkus a baseballról kezdett el beszélni. Annyira idillikus volt az egész, mintha épp most jöttünk volna le egy filmvászonról.
Vacsora alatt persze úgy kellett tennünk mind a kettőnknek, mintha ettünk volna, de anyáért ez a fáradság megérte. Majd odakint elintézzük ezt Sparkusszal… Egy kis trágyázás a virágoknak soha nem árt.
Végül este mindenki bement a szobákba, mi meg úgy tettünk Sparkusszal, mintha épp nagyon mélyen aludnánk…

Másnap jóval gördülékenyebben ment minden, mint számítottam. A vendégek sokkal hamarabb ideértek, mint gondoltuk. És többen is voltak, mint számítottam rá.
Minden diákja Sparkusnak eljött. A kollegái és nem egy vámpír ismerőse is… És az én ismerőseim… hát egy se jött el.
Angela meg Ben felhívott Spanyolországból. Jessica és Mike valami idétlen kibúvót kerestek. Az apán halott volt, a Cullen családot meg nem tudtam elérni. Így csak anyámék voltak az én vendégeim. És így is több, mint százan voltunk…

És furcsa volt az egész, mert hiába szerveztem én az egész esküvőt olyan volt, mintha nem is az enyém lenne. A menüt Sparkus az utolsó pillanatban átírta, mert szerinte a sertés túl átlagos, így kacsa lett. A zene nem Debussy volt, hanem Beethoven. A bordó alapszín helyett majdnem minden feketében és fehérben pompázott. Az oltárt én a kertbe akartam, de Sparkus végül az ebédlő mellé rakta, ahogy leérek a lépcsőről, rögtön azt lássam.
És a virágok… Én fréziát szerettem volna és rózsát, meg kálát. De margaréta lett, orchidea és szegfű…
A szegfű persze sokkal inkább illett egy temetésre… nem tudom mit keresett az esküvőmön. De Sparkusnak tetszett. Így nekem is.
Én felmentem felöltözni, és mindent valami Katie-re bíztam, Sparkus egyik jó barátnőjére. Ő volt a tanúm…
És jött a legrosszabb rész. A ruhám… Én nem ilyet akartam, de Sparkus eltökélt szándéka volt, hogy bordóban menjek hozzá. Én valami elefántcsontot akartam…
De a ruhán tetőtől talpig testre simuló volt, és csipkés volt az egész. A hátánál combközépig fel volt sliccelve, hogy mozdulni lehessen benne… Szép ruha volt… csak nem esküvőre.
És így visszanézve az esküvő egyáltalán nem olyan lett, amilyet elképzeltem. Sokkal inkább tűnt Sparkus magánünnepségének, mint a közös jövőnk első napjának…
Felvettem a ruhám, kisminkeltem magam, majd valamit csináltam a hajammal is, és máris ott tartottunk, hogy már csak fél órám van a kezdésig.
- Na, hogy vagy, kedvesem? – kérdezte Sparkus, ahogy rám nézett az ajtó résén át.
- Remekül – mondtam tompán, és rá mosolyogtam. Nem mindegy mi a zene, a virág és a ruhám milyen, amikor hozzá megyek? Sparkushoz! Dehogynem mindegy!
Sparkus belépett, átölelt majd a nyakamba csókolt.
- Gyönyörű vagy! Remekül áll ez a ruha! – dicsért majd megcsókolta művészien kifestett számat is. – De mennem kell. Mindjárt kezdünk – mondta majd kivonult a szobámból.

Rögtön utána bejött anyám, Katie, és már semmire nem maradt időm. Még a gondolkodáshoz is fáradtnak éreztem magam… Katie ismertette a levonulást a rendet meg minden egyebet. Anyám meg sóhajtozott állandóan, meg hajtogatta, hogy mennyire jól járok Sparkusszal.
Végül csak elérkezett az idő.
Meghallottam Beethoven egyik szimfóniáját, és kiléptem a szobámból.
Nem foglalkoztam semmivel, csak Sparkusszal, aki ott állt a pap mellett, aki összeadott minket. Csak rá koncentráltam. Csak ő volt a fontos.
Halkan rebegtem el az igent, Sparkus diadalmas baritonja mellett…
Végül az ujjamra húzta a gyűrűt.
Szerettem, mégis úgy éreztem, mintha börtönbe zárt volna…
Ennyi volt.

Vége.

Folytatás jövőhét szombaton!:)