Megjátszott érzéketlenség - 4. fejezet Megváltozott érzelmek

Helló! Csak szólok, hogy Alice szemszög!;D

„Bella… de valahogy nem Bella…”

Én nagyon sok mindenben reménykedtem az életem során.

Bár lehet, hogy ez nem egészen helyes, mert sok mindent tudtam, amiben reménykedtem. Hisz tudtam, hogy megtalálom Jaspert és a családot. Tudtam, hogy Edwardnak Bella valami többet fog jelenteni, mint szeretné. Tudtam, hogy a család szét fog szakadni…
De nem tudtam, hogy Bella vámpír. Reménykedtem, hogy még ember, és abban is, hogy végre közénk tartozhat, és talán abban a legjobban, hogy Bella és Edward végre egy pár lesz.
És most mégse! Ez a pasi itt van, és nagyon úgy néz ki, hogy bele van zúgva a mi kis Bellánkba. Nem is lehetne jobb!
Éreztem, hogy Jasper nyugalomhullámot küld felém, és láttam, hogy zavartan nézi Bellát, aki épp a pasi szájában volt. Vagyis csak egy bizonyos testrésze volt a szájában, de az is épp elég volt nekem, hogy a tegnap elfogyasztott szarvas kikívánkozzon.
És félre ne értsetek, hisz ez a valaki meglepően jól nézett ki. Még a vámpírok között is valami különlegesnek, többnek hatott.
Végre Bella elszakadt a pasitól, és nagyon reméltem, hogy valami klassz kis magyarázattal tud szolgálni… Bella valami köszönésfélét habogott, majd felén intett.
- Sparkus, had mutassam be régi barátaimat! Alice, Jasper… Ő Sparkus! A férjem… - MICSODA??? Bellának nem lehet férje! Vagyis lehet, de mégsem! Mi az, hogy férje van?
- Szervusztok – mondta Sparkus majd kezet nyújtott nekünk. Milyen vicces lenne, ha elhúznám a kezem, és mint a sértődött kislány, elfordulnék! Csak akkor tényleg sértődött kislány lennék! Viselkedjünk felnőtt kábé hatvanéves vámpír módjára! Hányjuk le ezt az alakot. Nah jó, nem. De azért jól esne. Sparkus megszorongatta a kezem, és én is az övét. A kézfogása határozott volt, erős és rövid.
Első vizsgán átment. Felnéztem rá, és az egész pasiból csak egy mosolyt láttam.
Harminckét fehér fog világított a napfényben szinte úgy, mintha ennyi lenne az egész pasi. Nah jó, második próbán is átment. Csinálok vagy húszat, és reménykedem, hogy az egyiken megbukik!

Jasper megfogta a kezem, és a kocsihoz vitt.
- Gondolom nem vetted észre, de megbeszéltük, hogy Belláéknál beszélgetünk – suttogta Jasper, majd kinyitotta előttem az ajtót. Én beszálltam, és vártam, hogy Jasper megkerülje a kocsit.
Csöndben indultunk el a flancos kocsi után, hisz nem tudtuk, hol laknak Belláék.
- A fenébe! – kiáltottam fel hirtelen, és rácsaptam a műszerfalra. Erre az egy kicsit behorpadt…
- Alice! Most vettem ezt a kocsit, megtennéd, hogy nem teszed tönkre? – kérdezte Jasper, majd az egyik kezével benyúlt a műszerfal alá, és kiigazította a horpadást.
- Bellának nem lehet férje – mondtam, és rá néztem.
- És mégis van! Fogd fel valami természetes dolognak. Nem várhattad el tőle, hogy csak ránk várjon élete végéig.
- De nem kellett volna az élete végéig várnia! Azért jöttünk, hogy átváltoztassam! Erre meg nemcsak, hogy vámpír, de még férje is van! Most mer azt mondani, hogy ez természetes!
- Alice, Bellának saját élete van! Nem avatkozhatunk bele, amikor csak akarunk, és nem mi irányítjuk.
- Tudom! De annyi az egésznek! Bella így soha nem lesz megint Edwarddal… - mondtam már sokkal halkabban és lemondóan.
Jasper most nem válaszolt, de ott volt a levegőben ott volt a válasza. Hogy Edward meg sem érdemli őt, és, hogy ő rontotta el az egészet. És az volt az egészben a legrosszabb, hogy tudtam, hogy igaza van!
Edward olyan hülye vagy!
- Te jó ég! – nyögött fel hirtelen Jasper, amint befordultunk egy utcán.
- Jesszus! – kiáltottam fel én is, és csak néztem az ugyanolyan, hatalmas házakat, a gondozott pázsitot. - Kertváros… - mondtam, és ha eddig nem mondtam le a régi Belláról, hát most megtettem.
Nos összegezzük csak a dolgokat! Egy: Bella vámpír. Kettő: Bella férjhez ment egy igen szemrevaló fiatalemberhez, aki meglepően szimpatikus is, de akkor is! Miatta nem lesz Bella megint Edwarddal. Három: Bella… BELLA! kertvárosban lakik.
Hát meddig süllyed ez a világ? Vagy épp Bella?
Sparkus leparkolt az egyik háznál. Teljesen olyan volt, mint a többi, hisz ezek a házak, mind ugyanarra a tervre készülnek… Csak épp más a berendezés.
Sparkus kinyitotta Bellának az ajtót, és megint el kellett szenvednem a visszajön a kajám dolgot. Ezek állandóan csókolóznak? Még vendégek között is?
Közben Jasper kinyitotta nekem az ajtót, én meg megfogtam a kezét. Hát most aztán kell a bátorítás, vagy épp a védelem.
Egy Sparkus nevű gonosz hurrikán elragadta tőlünk a Bella nevű bárányunkat! Mondjuk még ez is jobb, mint, amikor az Edward nevű gonosz oroszlán csak úgy otthagyja Bella bárányt, mert azt hazudja, hogy nem szereti. Idióta! Annyira hülye!

Bementünk a lakásba, és egy hatalmas nappaliba leültünk. Szinte mű volt az egész ház. Sehol nem volt valami személyes, a mértani pontossággal elhelyezett képeken kívül. Azokon mind Bella volt és Sparkus, ahogy vigyorognak a mű háttér előtt, egy kitűnő fotósnak… Mind beállított, és hamis volt.
Nem volt sehol egy porszem, vagy egy mosatlan pohár, még a látszat kedvéért sem. Akár magazinba is elmehetne ez a ház, annyira… mesterkélt.
Belestem a konyhába, ahol mindenhol króm volt… Nah, hol van az a Bella, aki citromsárga konyhabútor előtt ácsorgott és főzött?
Eláruljam? Sehol!
- Hol találkoztatok? – kérdeztem, és mosolyogva néztem Bellára, meg Sparkusra…
- Forksban, Charlie háza mögött – mondta Bella. Csak nekem tűnt fel, hogy nem a sajátjaként emlegeti azt a házat? Charlie háza. Meg nem is apa, hanem Charlie…
- Hogyan? – kérdeztem, és próbáltam nem annyira türelmetlennek tűnni mint, ahogy éreztem magam.
- Magtámadtak, és Sparkus épp időben jött, és megmentett – mondta Bella, és szeretettel nézett Sparkusra.
„Megmentett…” Megmentette, mert nem voltunk ott mi, hogy mi tegyük meg ezt érte.
Oké! Ismerős dolog! Most jön az, hogy magamat hibáztatom, majd eldöntöm, hogy nem is én vagyok a hibás, hanem Edward, mert olyan hülye, és a pokol legmélyebb bugyrába kívánom, ahol én szabom meg mi a kínzása. És épp már ott jártam, hogy gondolatban lekötözöm Edwardot és a talpát csikizem tollakkal, hogy szenvedjen, amikor Sparkus baritonja megakadályozta a képzelgés folytatását.
- Bella eltúlozza a segítséget. Mindenki megtette volna… Meg különben is… Érte bármit – mondta, és szerelmesen nézett rá.
Jaj ne! Ez de nyálas duma! Gagyi, és lejárt lemez! De nagyon úgy tűnt, hogy Bellának bejön, mert szinte előttünk olvadt péppé Sparkus tekintetére.
- Charlie hol van? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy engedheti, hogy a lánya csak így együtt éljen ezzel a bájgúnárral…
- Már régen meghalt – mondta Bella, és végre valami más érzelem is volt a szemeiben, mint szerelem. Még ha ez egy ilyen szomorú hír miatt is van.
Nem értettem. Miért nem láttam, hogy Charlie meghal? Hogy Bellát megtámadják? Hogy Sparkus megmenti, és vámpírrá változtatja? Hogy férjnél van? Miért nem láttam semmit? És miért pont Bellánál nem láttam semmit?
Ha valaki már saját magát nem érti, akkor ott bizony baj van…
Utána Jasper is kérdezgetni kezdett. Majd kifaggattam őket az esküvőről…
És egy másfél órás beszélgetés után úgy döntöttem, hogy áldásom rájuk. Csak ilyen hirtelen, és egyszerűen.
Mert ha valaki, akkor Bella megérdemli a boldogságot, és ha Sparkus az az ember, aki mellett boldog tud leni, akkor én nem állok az útjába… Megérdemli a boldogságot.
- Igazából most meg fogsz lepődni Bella… De azért jöttünk vissza, mert téged kerestünk – mondtam teljesen őszintén, és közben Bella szemébe néztem. - Hiányoztál mint a legjobb barátnőm, és át akartalak változtatni… De megelőztek – mondtam mosolyogva, és Sparkus felé biccentett. Azt hiszem jobb, ha tudja mindenről az igazat.
- Örülök, hogy akkor éppen arra járt, mert már rég halott lennék – mondta Bella Sparkust nézve.
- Nem értem miért nem láttam, hogy már közénk való vagy… - mondtam majd a rend kedvéért Sparkus felé biccentettem. Tényleg nem értettem… Még mindig nem!
- Ezt miért kellett volna látni? – kérdezte Sparkus felém fordulva.
- Jövőbe látok – mondtam egyszerűen és természetesen. Aztán eszembe jutott, hogy ez miért is különleges. Eddig mindig olyanokkal voltam körülvéve, akik tudtak a képességemről, most meg Sparkus ugye nem tud semmit…
- Képesség! – kiáltott fel Sparkus és csettintett egyet. - Hallottam már róla, de sajnos nem tapasztalhatom… Irigylem a tehetségeseket… Engedd meg, hogy gratuláljak a szerencsédhez! – mondta Sparkus vigyorogva.
- Akkor gratulálhatsz nekem is, sógor! – mondta Jasper egy kis mosollyal a szája sarkában.
- Sógor? – kérdezte Bella teljesen meglepve.
- A húgom vagy, Bella! – mondta Jasper megkérdőjelezhetetlenül.

- Nem hiszem el, hogy te is nekik szurkolsz! Eddig mindenki… - Jasper épp hatalmas örömmel vetette bele magát a fociról való társalgásba. Főleg mert Sparkus is a nem is tudom minek szurkolt… És nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a csinált jókedv. Túl régóta ismertem Jaspert, hogy most ne tudjam, hogy csak színészkedik…
Én megforgattam a szemem miközben Bellát néztem. Ő is csak vigyorgott, és mosolyogva felfelé intett.
- Magára hagynánk az elveszett ikreket, ha nem gond – mondta Bella, majd felállt, és én is mentem utána.
Egy nagy lépcsőn felment, és egy szobába vezetett, amit a szaga alapján nem nagyon sokszor használhattak.
- Alice! Mi a baj? – kérdezte Bella rögtön, amint bezárult mögötte az ajtó.
- Semmi! – mondtam, és mosolyogni próbáltam, csak nem nagyon jött össze. Jól van! Tudom, hogy fölösleges próbálkozni! Pedig olyan jól tudok hazudni! És most mégse megy.
- Ez vehetem semminek? – kérdezte Bella fejcsóválva. Oké, én vagyok a hülye… Mikor tudtam én becsapni azokat, akiket szeretek?
- Csak tudod… - Elfordultam Bellától, és a szobának szenteltem minden figyelmem. Talán jobb, ha ezeket nem a szemébe mondom. A szobában végighúztam a kezem az asztalon, az ágyon, majd megálltam a gardrób előtt. Annyira tipikus szoba volt. Sehol nem volt por, makulátlan volt… De senki nem lakta ez is eléggé egyértelműnek hatott. - Reménykedtem, hogy egyszer te és Edward… – Majd megráztam a fejem, és inkább kinyitottam a gardróbot. - De már nem számít! – Becsuktam a szemem. Bella megérdemli a boldogságot! Megérdemli! Megint kinyitottam a szemem, és már egy komoly Bellával álltam szemben.
- Alice! Edward elhagyott… Kétlem, hogy lett volna közös jövőnk, amikor nem szeretett – mondta Bella közömbösen, majd végre kinyitotta az ablakot.
- Ezen vitatkoznék, Bella! – mondtam csöndesen, majd azonnal másról kezdtem beszélni. Nincs itt az ideje a nagy vallomásoknak. Nem most kell elmondanom, Edward miért is ment el igazából…
Inkább Sparkusra tereltem a szót, és mindent megkérdeztem tőle, ami csak eszembe jutott. Azokat, amiket nem nagyon lehetett férfiak társaságában…
Közben azért imádkoztam, hogy Jasper jöjjön fel, és ne kelljen beszélnem róla, mert nem tudom meddig tudom tettetni, hogy nem utálom Sparkust…

- Alice! Indulnunk kell! – kiáltott fel hirtelen Jasper, majd megjelentek a férfiak az ajtóban. Mind a kettő mosolygott, mintha megtalált volna valamit, ami elveszett. Jah… Az ikertestvér. Miközben Jasper a pokolba kívánja Sparkust…
- Szó sem lehet róla, hogy elmenjetek! – mondta Bella meglepően élesen és határozottan.
- Egyetértek gyönyörű feleségemmel. Egy lépést se innen – mondta Sparkus majd bejött a szobába és megint átkarolta Bella derekát. És most hálás voltam, hogy nem csókolja meg, mert eléggé nehezemre esett volna magamban tartani az ételt…
- Nem mehettek sehova! Szépen ideköltöztök! – mondta Bella, és nyomatékot adva kijelentésének, még biccentett is.

- Rendben – mondtam kicsi gondolkodás után, és éreztem, hogy Bella sikítva ugrik a nyakamba. Ennyi kell a boldogságához? Jasper kicsit furcsán nézett rám, és értetlenül.
Jelentőségteljesen néztem rá, és reméltem, hogy megérti az üzenetemet… Majd később beszélünk…
Bella és Sparkus végül kiment, és eldöntötték, hogy ez lesz a mi szobánk.
- Komolyan csinálod ezt Alice? Ez kertváros, könyörgöm! – kiáltott Jasper, bár nem épp ez a jó kifejezés, mert halkan kiáltott. Suttogva veszekedni szinte művészet…
- Te nem látod, Jasper? – kérdeztem, és én is visszavettem a lehető leghalkabbra a hangom.
- Viszek ágyneműt! – kiáltott Bella, és már be is lépett takarókkal meg párnákkal felszerelve. - Mivel ez kertváros, sajnos tettetnünk kell az alvást… Remélem nem gond. Pillanatok alatt bele fogtok szokni, ne aggódjatok! – mondta Bella, és megint kiment.
- Menjünk… vadászni – mondtam, és már indultam is kifelé. Mind a ketten lerohantunk a lépcsőn, és majdnem fellöktük Sparkust.

- Ti meg hova...? - kérdezte Bella, ahogy utánnunk nézett.
- Elmegyünk vadászni – kiáltottam Bellának, és meg se állva, már a kocsiban ültünk mind a ketten.

- Sparkus egy kiállhatatlan nagyképű alak! Nem vagyok hajlandó vele együtt lakni! – És most már tényleg használhattam a kiáltotta szót, mert Jasper tényleg kiáltott.
- Én se! De te nem vetted észre Jasper? – kérdeztem csöndesen, mert tudtam, hogy csak így tudom megfogni…
- Azt hiszed nem vettem észre, hogy Bella megváltozott? – kérdezte Jasper most már jóval halkabban, de ennek ellenére a gázpedált tövig nyomta, és még gyorsabban száguldottunk az utakon. – Annyira megváltozott, hogy alig ismerem meg… De meg kell érteni… És ha valakinek, akkor nekem meg kell értenem, hisz miattam van az egész. Ha nem lettem volna, akkor… – mondta Jasper, és hallottam, hogy megint magát hibáztatja.
- ÁLLJ MEG! – kiáltottam, és már kaptam is a kilincs felé.
Jasper farolva parkolt le egy erdei út mellett, és a kocsi még ment, amikor én már kiszálltam belőle.
- Ilyet ne csinálj többet Alice! – kiáltotta Jasper, és ő is kiszállt a kocsiból…
- Te pedig vedd végre tudomásul, hogy NEM TE VAGY A HIBÁS! – üvöltöttem, és közben felé haladtam. – Ha még egyszer az életben ilyen mersz mondani, akkor esküszöm, hogy elhagylak! – kiáltottam egyenesen Jasper arcába…
Csend volt. A erdőből egy bagoly huhogott csöndesen, és gallyak recsegtek.
Mi egymással szembe álltunk, és mind a ketten feszültek voltunk. Pont mint egy rossz filmjelenet, de komolyan. Teljesen olyan.
Jasper végül felsóhajtott.
- Igazad van – mondta, és átölelt. - Szeretlek – mondta, és a szemembe nézett.

- Én is szeretlek – mondtam, és megcsókoltam.

Folytatás jövő hét szombaton, Bella szemszögéből!;D