Megjátszott érzéketlenség - 3. fejezet: Még a lehetetlen is lehetséges

„Régóta először éreztem magam szabadnak, és könnyűnek… Mintha egyedül lennék… Úgy igazán…”

Reggel, napfény, Sparkus.

Létembe sokadszor vágytam már megint arra, hogy had aludjak! Az most annyira jól esne. És nem azért, mert valami dolgom lenne. Éppen ellenkezőleg. Akkor legalább valamit csinálnék, és nem csak várnék arra, hogy Sparkus hazaérjen az egyetemről, és végre csináljunk ketten együtt valamit. De így, hogy nem tudok aludni, csak nézem a nappali falát, vagy századszorra olvasok egy könyvet, vagy sokadszorra látok valami idióta filmet. Unalmas. Nagyon unalmas.
- Jó reggelt, kedvesem! – mondta Sparkus, amikor kijött a fürdőből, és látta, hogy már nincs csukva a szemem.
Bár igazából ez az egész színleljük-hogy-alszunk dolog eleinte nagyon zavart. Sparkus még ahhoz is ragaszkodott, hogy átöltözzek pizsamába, majd amikor meguntuk az olvasást; villanyoltás, és az alvásnak a tettetése. Ezért fekszem minden reggel az ágyban.
Azt hiszem most értem meg igazán azokat a vámpírokat, akik nagyon elvonultan élnek az emberektől! Nincs színlelés, nincs tettetés, nem játszod a tökéletest, a hibátlant… nem játszod az emberit.
De mivel mi kertvárosban lakunk, ezért tűrnünk kell azt, amit nem nagyon lehet…
- Jó reggelt! – mondtam én is mosolyogva férjem felé fordulva.
Férjem, mert már a férjem két hónapja. Örültem, hogy vége az egész ünneplésnek, bár annak jóval kevésbé, hogy vissza kellett jönni a nászútról. Párizsban, ahol senki nem ismert, igazán könnyű volt élni. Ahol nem vártak el semmit, és nem kényszeríttették rád a kertvárosi feleség szerepét. Jó volt ismeretlennek és szabadnak lenni.
De a nászútnak vége lett, előbb mint szerettem volna, mert Sparkust visszavárta az egyetem…
Felpattantam az ágyról Sparkushoz táncoltam és szájon pusziltam. El akartam mellette menni, de megragadta a derekam, és nevetve húzott vissza magához.
Újra megcsókolt és újra és újra. Úgy szerettem, amikor reggelenként nem rohant rögtön az egyetemre, hanem velem is foglakozott egy kicsit!
- Mi lenne, ha csinálnánk valami őrültséget? – kérdezte Sparkus majd sugárzó szemekkel nézett rám.
- Oké – jelentettem ki habozás nélkül. Nekem nem kell még egy unalmas nap! Jöhet az őrültség!
- Beteget jelentek és elmegyünk valahova – jelentette ki Sparkus, újra megcsókolt majd a telefon felé ment.

A fürdőből végighallgattam, ahogy rekedt hangon bejelenti, hogy náthás lett, és ma nem megy be tanítani, de holnap már biztosan jobban lesz. Ha nem tudtam volna, hogy lebukik, akkor még nevettem is volna.
- Megtörtént! – kiáltott Sparkus majd bejött hozzám. Hátulról átkarolt és a nyakamba csókolt.
Jobban örültem volna, ha ezt épp nem fogmosás közben csinálja, hogy hátra tudjak hozzá fordulni, és megcsókolni rendesen… de így is jól esett.
Sparkus végül elengedett és visszament a hálóba, én befejeztem a fogmosást, és rendbe hoztam magam. Az az igazság, hogy még mindig szépnek tartottam magam. Bár nem tökéletes és hibátlan szépség voltam, mint Rosalie, de megnéztek az emberek, hisz valahogy természetfeletti voltam.
- Ezt vedd fel! – jelentett ki Sparkus és egy köteg ruhát hozott be nekem, majd kiment.
Nekem még megszólalni se volt időm. Tipikus ruhák voltak. Farmer, póló, pulóver. Ezekkel bárhova lehet menni!
Ha már feláldozza magát Sparkus és egy egész napig távol lesz szeretett egyetemétől, akkor valami igazán jó dolgot is csinálhatnánk, és nem csak átlagos dolgokat… De a ruha alapján nagyon is átlagos dolgokat fogunk csinálni.

Már felöltözve mentem le a lépcsőn, és néztem, ahogy Sparkus az ajtófélfának támaszkodik. Ő is engem nézett egy féloldalas mosoly kíséretében, és most ez igazán jól esett. Szeretem, ha ezt csinálja!
Mosolyogva ültem be a kocsiba, majd Sparkus kihajtott a garázsból.

- Sparkus… - kezdtem tétován, amikor megláttam, hogy hova hajtott. – Nem… szórakozni megyünk? – kérdeztem, és az előttem lévő épületcsoportot néztem.
- De! – mondta, majd leparkolt.
- Akkor megmondanád, mit keresünk a Seattle Egyetemen? – kérdeztem, és vártam, hogy megkerülje a kocsit.
- Meg – mondta, amint odaért hozzám, átölelte a derekam, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Ma van a történelem tanszék nyílt napja! Azt akartam, hogy te is itt legyél, és ha nem mondom, hogy valahova máshova készülünk, akkor nem jöttél volna velem. Persze kell órákat tartanom, de gondolom, szívesen beülsz rájuk…
Becsapott. Nem csinálunk valami őrültséget, nem leszünk legalább egy kicsit felelőtlenek… Felnőttek vagyunk, felelősségteljesek, és egyetemre járunk, mert nyílt nap van.
- Megfontolhatnád a felvételit, Bella! Nincs egy diplomád se – mondta még Sparkus majd húzni kezdett az egyik épület felé.
Azt akartam kiáltani, hogy megcsinálom akár mindegyiket levelezőn. Dühös lettem, mert hazudott nekem. Akkor az a telefonhívás is valami vicc volt…
De megcsókolt. És, akkor nem mindegy, hogy egy kicsit füllentett, hisz szeretem. Mellékes, hogy úgyis eljöttem volna, ha szépen megkér, és nem kellett volna mellé ez a cirkusz… Szeretem, és csak ez a lényeg! Sparkus szája lassan mozgott az enyémen, és élveztem az érzéseket, amiket kiváltott belőlem. Hirtelen nagyon kívántam, hogy otthon legyünk, és ne az egyetem parkolójába.
- Jó reggelt, professzor! – szólt hirtelen valami diák, erre Sparkus elengedett, és megint húzni kezdett.
- Át kell öltöznöm, kedvesem! Garbóban mégse mehetek előadást tartani… - mondta elnéző mosollyal, majd hirtelen gyorsított a tempón.
Egy kisebb épület előtt álltunk meg, de az is meglepően… impozáns volt. Hú, de sznobul fogalmaztam! De nem találtam más, rá illő szót. Tényleg az volt díszes ablakaival, és hatalmas ajtajával. Sparkus hirtelen elengedett, és otthagyott az ajtó előtt. Volt férjem, nincs férjem.
Akkor én most nem mehetek be vele? Csak ez lehet a magyarázata, hogy csak így lerak engem itt, mint valami csomagot. Majdnem dühösen indultam el a biciklitartók felé. Olyan szívesen belerúgtam volna! De félő volt, hogy a vas elferdül, így inkább próbáltam magam megnyugtatni.
A beígért klassz kis nap helyett egész nap az egyetemen ülhetek, unalmas előadásokat hallgathatok. Hallgathatom a megjegyzéseket, hisz egy professzor felesége vagyok, és még egy diplomám sincs…

Te jó ég! Egy diplomám sincs! Sparkus mit gondolhat rólam? Hogy buta meg figyelmetlen vagyok, és lusta. Azt hiszem megértem, miért hozott ide! Tényleg ideje valamit tanulni, és megszerezni a diplomát a lehető leghamarabb. Valami gyorsított tempó biztos van…
És én még Sparkusra haragszom…

- Itt vagyok! Ne haragudj, kedvesem! – Sparkus állt előttem öltönyben, és szexisen. - Azt hiszem kényelmesebb lesz neked, ha mostantól nem mutatkozunk együtt… Hisz te vagy a feleségem, és jelentkezni akarsz ide… Szóval, ugye érted? Megyek, kedves! Nézd csak, ott az eligazítás! – mutatott a hátam mögé, majd eltűnt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött, már sehol nem volt.
Oké! Hol egy kút, hogy beleöljem magam? Ez egyre rosszabb! Semmi nincs nálam! Se egy füzet, se egy toll, hogy esetleg úgy tegyek, mintha érdekelne az egyetem. Csak a táskám benne az irataimmal. Egyedül vagyok, és a férjem nem akar velem együtt mutatkozni! Fantasztikus! Komolyan mondom, fantasztikus!
Dühösen indultam a tolongó tömeg után. Rengetegen voltak, és mind izgatottak voltak. Jól van, megértem. Nekik ez az első egyetemük. Mondjuk nekem is, de engem egyáltalán nem érdekel.
Miért is olyan fontos a továbbtanulás? Mennyire kényelmesebb lenne állandóan otthon ülni, és azt csinálni, amihez tényleg kedved van, és nem azt, amit kell!
És most olyan dolog után vágyakoztam, amit még reggel utáltam. Szívesen ültem volna otthon, hogy nézzek valami filmet, vagy, hogy olvassak. Csak itt ne kelljen lenni! De már itt vagyok, és egy kocsival jöttünk. Meg kell várnom Sparkust…
Hacsak… nem futok haza. Nem akarok itt lenni! Tudom, hogy milyen az egyetem, és azt is, hogy felvesznek majd történelemre. Végül is, mi se lenne egyszerűbb, mint az a szak, amiből már mindent tudok, hála Sparkusnak.

Lassan, és kimérten haladtam egyre távolabb a tömegtől, egyre messzebb az egyetemtől. És egyre közelebb a városhoz. Szerettem a belvárost. Olyan, mintha az idő soha nem állna meg, állandóan mozgás van. Bizonyítja, hogy még élsz, és, ha valami történne is veled, ez állandó lesz. A város mindig nyüzsögni fog, ha tetszik, ha nem. Tudod, hogy mi hol van, és, hogy melyik bolt melyik után jön. Valaki idegenen is ismerős, mert tudod, hogy ki szokta kinyitni a főutcán a cukrászdát. Tudod, hogy ki rakja ki az ebédszünet táblát. Ez állandó.
Furcsa, hogy az életemben pont egy olyan dolog állandó, ami egyébként mindig változik. Hisz mikor mész el kétszer egy ember mellett? Mikor látod ugyanazt a párt együtt a főúton? Ritkán vagy soha. És mégis állandó…
Elbűvölt a belváros, pedig már sokszor láttam. Tetszett, és hirtelen elfogott az a gyermeki izgalom, mint amikor először mész valahova. Amikor egy gyerek először látja a vidámparkot, és először ül fel egy hullámvasútra.
Izgatott lettem, pedig fölösleges volt. Elragadott, és megbabonázott…
Csak mentem az utcán, és hagytam, hogy magamba szívjam a légkört. Bár… városi szmognak is lehet mondani. A kirakatokat néztem, és azon gondolkodtam, hogy vásároljak-e…

- Bella!? – kiáltott egy hang, majd egy nő ölelte át a nyakam. Egy kicsi, fekete hajú nő. Túl ismerős volt, hogy ne tudjam ki az! Hisz őt mindenhol felismerném! De, hogy kerül ide…?
Igazából nem érdekelt annyira, hogy miért van itt, csak az, hogy itt van.
- Alice! – kiáltottam én is, és nevetve öleltem át. Már biztos, hogy fogok vásárolni… Szorosan fogta át a nyakam, és úgy szorított magához, hogy félő volt, nem kapok levegőt… Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell levegő. Alice válla fölött láttam, hogy Jasper néz minket halvány mosollyal az ajkán.
- Bella! Te itt? És, hogy…? És mikor…? És hogyan…? És kivel…? – Alice zavartan kérdezgetett, és egyik mondatot se fejezete be, mert máris jött a következő.
Én csak nevettem, és láttam, hogy Jasper is felkuncog.
- Nem akarom elhinni, hogy itt vagy! – kiáltotta Alice, majd megint megölelt.
- Tudod Bella, örülök, hogy végre úgy találkozunk, hogy nem akarlak megharapni! – mondta Jasper, majd ő is magához húzott.
- És ti, miért vagytok itt? – kérdeztem, majd érdeklődve néztem rájuk.
- Ne is reménykedj, Bella! Én kérdeztem előbb! – mondta Alice, majd belém karolt és húzni kezdett egy pad felé. - Mikor lettél vámpír? Ki változtatott át? Hol laksz? Miért nem vagy Forksban? Tudod, csak a legfontosabb kérdésekre kell válaszolnod Bella! – mondta Alice kuncogva, majd egész testével felém fordulva nézett rám
- Ti ne reménykedjetek, hogy elmesélem mindet a nyílt utcán! Majd, ha haza értünk, akkor elmondom az egészet! – mondtam, majd felálltam a padról.
Komolyan mondom, hogy jó volt őket látni. És mégis furcsa volt. Mintha valahogy másak lettek volna… Két és fél év, nyilán nekik is sok…
Feléjük fordultam, és még elkaptam Jasper pillantását.
Furcsa volt. Mintha nem tudná megállapítani, mit is érzek. Én tudom, szóval ez elég fölösleges! Örülök, hogy itt vannak! Valószínű, hogy csak ennyi a baja, mert régebben is sokszor nézett rám így.
- Vásárlás? – kérdeztem mosolyogva Alice-re nézve, mert tudtam, hogy úgyse mond nemet.
- Nem hittem volna, hogy megélem ezt a napot! – kiáltott fel Alice, majd megkapaszkodott Jasper kezében. - Bella Swan azt kéri, hogy vásároljunk! – Ő is felpattant, megint belém karolt, és mér húzott is egy nagy áruház felé.
Most fölöslegesnek tartottam elmondani, hogy már rég nem Swan vagyok… Majd később megtudják…

- Egyetemi nyílt nap? Minek menjünk oda? – kérdezte Alice, aki épp nem tudta eldönteni, hogy a két cipő közül melyiket vegye fel. – Ez menne a fehér kötött felsőmhöz, ez meg a csipkés feketéhez… - mondta hangosan, és meglendítette hol az egyik, hol a másik cipőt. Szerinted, Bella?
- Szerintem mindkettő, mert Jasper már idegbajt kap! – mondtam mosolyogva, és az említett férfi felé intettem. Jasper a fejét csóválta és az arcát a tenyerébe temette. Már vagy nyolc papírzacskó társaságában ült egy padon, és próbált nagyon úgy tenni, mintha élvezné ezt az egészet… Nem nagyon ment neki.
Alice felkacagott. Csilingelő nevetése betöltötte a boltot, és úgy hatott, mint valami dallam. Már rég hallottam ezt a nevetést…
- Igazad van! – mondta, majd szemtelenül magas árat adott ki két pár cipőért…

- Egyetem? Minek megyünk oda? – kérdezte most Jasper, aki a kocsit vezette, mi Alice-szel meg hátul ültünk.
- Nyílt nap – mondtam, mert így a legegyszerűbb. Fölösleges most elmesélni, hogy ott a férjem, akivel már több mint egy éve együtt vagyok, és, hogy szeretem. Majd úgy is észre veszik… Mondjuk azt nem értem, hogy a gyűrűt a kezemen, ami eléggé feltűnő, hogy nem vették észre. Vagy lehet, hogy csak udvariasak akartak lenni?
- Hát jó, ha így akarod – mondta Jasper majd az egyetem felé kanyarodott.
- És ti hol voltatok? – kérdeztem tőlük. – És a család többi tagja?
Jasper és Alice egymásra néztek, majd a mosoly lehervadt az arcukról. Alice végül beletörődő arccal felém nézett.
- Elmondom, mert úgyis megtudnád. Már elég rég nem tartozunk a családhoz. Lassan két éve… Edward is teljesen elszakadt tőlünk, de persze látjuk egymást. Esmével és Carlisle-lal hetente találkozunk, Rose-zal és Emmettel meg bármikor, amikor csak kedvünk van. De Edward… Őt évek óta nem láttuk – mondta halk és bűnbánó hangon. Mintha valami hibát követett volna el.
- Ez igazán szomorú – mondtam, de nekem is be kellett látnom, hogy a hangom nem volt valami együtt érző. Sajnáltam a családot, de nem annyira, hogy most összeomoljak. Megrándítottam a vállam, és valami másra tereltem a beszélgetést. Ne beszéljünk kellemetlen dolgokról…
Láttam, hogy Jasper szeme megvillan a visszapillantó tükörben.

A parkolóban álltunk, és szerencsére vagy csak véletlenül épp Sparkus kocsija mellett. Alice és Jasper meglepve néztek rám, hogy nem akarok sehova menni, csak itt várni, de aztán hagyták, és megint beszélgetni kezdtünk.
Aztán megláttam. Sparkus jött ki az épületből lélegzetelállító szexisen, a nyakkendőjét levette, és most az ingje gallérja felfelé állt. Nagyon jól nézett ki! Csak néztem hites férjemet, ahogy félmosolyával jön felém. Én megbabonázva néztem, és be kell vallanom, egyáltalán nem érdekelt mit mondanak Alice-ék.
Sparkus odaért hozzánk, és azonnal átfogta a derekam.
- Szia kedvesem! – mondta, majd megcsókolta a szám. Jajj! El se hiszem, hogy ennyire hiányzott! És mégis…
- Szia…
Alice és Jasper szinte szájtátva néztek minket.
- Sparkus, had mutassam be régi barátaimat! Alice, Jasper… Ő Sparkus! A férjem… - mondtam, és ha eddig nem, hát most leesett Alice és Jasper álla.

A nappalinkban ültünk, és Alice épp kifaggatott minden egyes részletről az esküvőről, és arról, hogy hogy jöttünk össze. Már elmondtam nekik, hogy hogyan lettem vámpír, és, hogy miért lakunk itt Seattle-ben.
Sparkus közben nagyon udvariasan viselkedett, és néha ő is hozzátett valamit a mesémhez. Végül csak befejeztem az egészet, és néztem, ahogy Alice és Jasper is beletörődik, hogy férjnél vagyok.
- Igazából most meg fogsz lepődni Bella… De azért jöttünk vissza, mert téged kerestünk – mondta Alice teljesen őszintén, és közben a szemembe nézett. – Hiányoztál mint a legjobb barátnőm, és át akartalak változtatni… De megelőztek – mondta mosolyogva, és Sparkus felé biccentett.
- Örülök, hogy akkor éppen arra járt, mert már rég halott lennék – mondtam, és sugárzóan néztem Sparkusra.
- Nem értem miért nem láttam, hogy már közénk való vagy… - mondta Alice, és félmosollyal nézett felváltva rám meg Sparkusra.
- Ezt miért kellett volna látni? – kérdezte Sparkus Alice felé fordulva
- Jövőbe látok – mondta Alice egyszerűen.
- Képesség! – kiáltott fel Sparkus, és a hatás kedvéért még a levegőbe is csettintett. – Hallottam már róla, de sajnos nem tapasztalhatom… Irigylem a tehetségeseket… Engedd meg, hogy gratuláljak a szerencsédhez! – mondta ünnepélyesen Sparkus, és teli szájjal vigyorgott.
- Akkor gratulálhatsz nekem is, sógor! – mondta Jasper, de ő kicsit halványabb mosollyal, mint Alice.
- Sógor? – kérdeztem vissza, mert ez jóval érdekesebb rész volt, mint a gratuláció.
- A húgom vagy, Bella! – mondta Jasper olyan egyértelműen, mintha ez vitethetetlen lenne.

A következő pár órában kibeszéltek mindent, amit csak lehetett. A fiúk már a fociról és a lóversenyről beszéltek, úgyhogy mi otthagytuk őket Alice-szel.
Felmentünk az egyik ritkán használt vendégszobába, és magunkra zártam az ajtót.
- Alice! Mi a baj? – kérdeztem, majd kicsit gondterhesen rá néztem.
Az utolsó órában már alig beszélt, és nem is mosolygott úgy, mint, ahogy megszoktam. Valami elronthatta a hangulatát…
- Semmi! – mondta, és mosolyogni próbált, csak nem nagyon jött össze. Sokkal inkább keserű mosoly volt, mint boldog.
- Ez vehetem semminek? – kérdeztem vissza, és megcsóváltam a fejem.
- Csak tudod… - Alice elfordult tőlem. A szobában végighúzta a kezét az asztalon, az ágyon, majd megállt a gardrób előtt. - Reménykedtem, hogy egyszer te és Edward… – Majd megrázta a fejét, és inkább kinyitotta a gardróbot. - De már nem számít! – Becsukta a szemét, majd kis idő múlva újra kinyitotta, és már nem tűnt annyira szomorúnak, mint eddig.
- Alice! Edward elhagyott… Kétlem, hogy lett volna közös jövőnk, amikor nem szeretett – mondtam közömbösen, majd kinyitottam az ablakot, mert kicsit pállott volt a levegő.
- Ezen vitatkoznék, Bella! – mondta Alice csöndesen, majd azonnal másra terelte a témát.
Még egy jó ideig fenn maradtunk a szobába, és Alice kikérdezett mindent Sparkusról. Úgy tűnt megkedvelte, még ha csak pár órája ismeri akkor is.

- Alice! Indulnunk kell! – kiáltott fel hirtelen Jasper, majd megjelentek a férfiak az ajtóban. Mind a kettő mosolygott, mintha megtalált volna valamit, ami elveszett.
- Szó sem lehet róla, hogy elmenjetek! – mondtam határozottan, és felálltam a helyemről.
- Egyetértek gyönyörű feleségemmel. Egy lépést se innen – mondta Sparkus majd bejött a szobába és átkarolta a derekam.

- Nem mehettek sehova! Szépen ideköltöztök! – mondtam határozottan és biccentettem egyet a fejemmel…

Sziasztok kedves olvasók a következőőőő fejezet már Alice szemszög lesz!