100 év a boldogságig - 22. fejezet Újra Cullen család

Szia mindneki! Remélem megértitek késedelmem okát, hisz bizony a kórházban nem volt internet...:S De már itthon frissen és fiatalosan, na meg egy fejezettel!:D:D


- Ó Bella, miért vagy te Bella?
- Azért, mert anyám így nevezett el – mondtam majd mosolyogva Edwardra néztem.
- De miért vagy te bella? – kérdezett tovább csibészes mosollyal.
- Ha-ha Edward! Nagyon vicces! – Közben a férfi felé fordultam, aki éppen az idegeimen táncolt. – De ha senkinek nem mondod el, talán elárulom – mondtam már ördögi vigyorral és egyre közelebb hajoltam a füléhez. – Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kérdeztem, és Edward combja közé csúsztattam az enyémet. – Hát akkor megsúgom! – Még közelebb hajoltam hozzá. Annyira, hogy már éreztem Edward illatát. – Talán azért, mert vámpír vagyok – suttogtam, majd megharaptam Edward fülcimpáját.

- Fiatalok, szobára! – mondta Jasper, és az asztal alatt megrúgta a székemet. Erre persze én elhúzódtam Edwardtól, és próbáltam úgy tenni, mintha épp semmi nem történt volna.
- Olyan ünneprontó vagy! – mondta Edward majd a kezét a lábamra rakta.
- Nem vagyok én ünneprontó, de lassan ez már nekem is sok – panaszkodott Jasper és színpadiasan legyezni kezdte magát.
Nem kellett kifejteni, hogy mire gondolt, hisz ő a mi vágyunkat is érzi. És ott van még a sajátja is! Talán most nem irigyelem a képessége miatt.
- Komolyan mondom, csodálom, hogy eddig nem jelentettek fel titeket – mondta Alice nevetve, és kicsit közelebb húzódott Jasperhez.
- Egyszer már majdnem sikerült – mondta Edward nevetve, majd rám nézett.
Az iskola ebédlőjében ültünk, és egy sokadik napot szenvedtünk végig. Nem volt se izgalmas, se jó, csak volt. És semmit nem tehettünk ellene, mert suliba járni kötelező volt. Azt hiszem, nem meglepő, hogy mindenki megdöbbent, amikor Alice és Jasper is megjelent az iskolában. Edward elmondása szerint mindenki csak azt nem értette, hogy hol voltak eddig. Mi meg szépen beadtuk mindenkinek, hogy többfordulós tanulmányi versenyre kellett menniük, ami ennyire elhúzódott. Persze a félreértés elkerülése miatt, azt is terjeszteni kezdtük, hogy van még két testvérünk, akik ösztöndíjjal vannak valahol. Ez magyarázza, hogy miért akkor jelennek majd meg, amikor, és, hogy hol is voltak eddig.
Egyébként nem annyira rossz iskolába járni. Persze unalmas, de ha nem lenne itt Edward, akkor még rosszabb lenne. Talán Jaspernek a legrosszabb, mert ő egy évvel felettünk van, így nincsen közös óránk. Ez persze nem akadályozza meg őt abban, hogy minden egyes óra után az ajtófélfát támasztva Alice-re várjon.
- A diákszínház egyébként most játssza a Rómeó és Júliát. Nem akartok szerepet vállalni? – kérdezte Alice, és ránk nézett. – Persze a szívbedöfős, vérzős jelenettel lenne egy kis baj, de megoldjuk – mondta széles mosoly kíséretében.
Én csak felhúztam a szemöldököm, és Edwardra néztem.
- Szerinted komolyan kérdezte? – néztem rá tetettet felháborodással.
- Nagyon úgy néz ki, Bella – mondta teljesen komolyan. - Valaki itt nagyon unatkozik, ha már színészetre akar rábeszélni – mondta, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az a valaki.
- Nem unatkozom, de tökéletesek lennétek a szerepre! – Elkövettünk egy nagy hibát. Méghozzá azt, hogy hagytuk, hogy Alice elképzelje, hogy nézne ki a Rómeó és Júlia a mi szereplésünkkel. – Szinte már látom magam előtt, ahogy…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert mindenki nevetni kezdett. Alice, amint szinte már látja maga előtt…
- Csak egy kicsit ironikus, Alice, ne aggódj! – mondta Edward, amikor már meg tudott szólalni.
- Úgyis rábeszéllek titeket! – mondta határozottam majd egy fejbiccentés kíséretében lezártnak tekintette a témát.
Engem igazából nem nagyon érdekelt, hogy mi is lesz a színdarabbal, de abban biztos voltam, hogy nem fogom eljátszani Júliát. Az egész életem egy dráma, nem kell még több bele!
Nem játszom el Júliát!
Gondoltam erre az egy mondatra, és biztos voltam benne, hogy Edward meghallja. Persze ő rögtön rám nézett, és a tekintete egyértelműen azt üzente, hogy ő meg nem játssza el Rómeót! Így szép az élet!

- De Júlia nem lehet szőke! Akkor még nem hódított az a hajszín! Bella vissza kell festenünk a hajad barnára – mondta Alice alig egy perccel később.
- Miért is zavar mindenkit a szőke hajam? Nekem tökéletesen megfelel! – mondtam tettetet felháborodással, de igazából már én is terveztem a hajam visszafestését. Eléggé… hát mit titkoljam, rosaliesnak éreztem magam. – Legalább ha szőke maradok mondhatjuk azt mindenkinek, hogy Rose meg Jasper húga vagyok.
- És akkor miért is vagy Swan, Hale helyett? – kérdezte Jasper teljes nyugalommal.
- Mert így viccesebb – mondtam gúnyosan, mert Jasper léket talált ragyogó tervemben. Nekem pedig tényleg tetszett ez az egész. Mármint, hogy Rose meg Jasper húga vagyok. Így legalább nem botránkozna meg mindenki. Így is sokszor néznek ránk furcsán, amikor kicsit… hát erotikusabban érintjük meg egymást Edwarddal, mint illene.
- Mindegy, menjünk órára – mondta Alice, és felpattant a helyéről.
És mit volt, mit tenni, indulni kellett a kivégzésre.
Bár Edwardék azt mondták az igazi kivégzés az érettségi. Amikor nem arra kell figyelni, hogy minden válasz jól sikerüljön, hanem arra, hogy legyen benne feltétlenül hibád. Különben azt hinnék valami zseni vagy. Végül is kicsit se lenne furcsa, hogy a Cullen család összes gyereke száz százalékra érettségizne…
A kémialabor most élettől nyüzsgött. Eddig mindig csönd volt, mert a tanárnak megvolt az a jó szokása, hogy feleltet óra elején, és mindenki tanult. De most mindenki beszélgetett, és izgatott volt. Talán az lehetett az oka, hogy a tanári asztalon ott volt az elvégezendő kísérlet.
Mi is leültünk a megszokott helyünkre, és vártunk. Minket nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a kísérlet. Egy orvosi diploma mellett nehezen tudna újat mutatni. Vagy kettő mellett… Nem emlékszem.
A tanár bejött, de most a szokottnál is morcosabb volt. Edward rögtön elfordította a fejét, hogy ne látszódjon, ahogy nevet.
- Mi van? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy min kell nevetni.
- Hát… teljesen alaptalanul dühös a tanár – mondta, de még mindig láttam a szája sarkában a mosolyt. – A lánya reggel mondta el neki, hogy barátja van, és épp idegesíti magát a fantáziákkal, hogy mit csinált vele a fiú. Egyik képzelgés se megalapozott.
- Ez szerintem nem vicces – mondtam, de azért mosolyogtam.
- Olyanokat képzel, hogy a fiú ráveszi, hogy kivágjon egy fát, meg, hogy megigyon egy egész üveg szörpöt. Ez igenis vicces!
Na, jó! Mégis vicces volt! Ki képzeleg azon, hogy a lánya megiszik egy egész üveg szörpöt? Inkább az alkoholtól kéne tartania. Meg favágás? Ki vág már ebben a korban fát? Hát ez… Azt hiszem hülyeség.

A tanár elkezdte a kísérletet, és közben érthetetlenül magyarázott. Örültem, hogy nem kell hallanom mit csinál, mert tudtam. Az óra közepe felé Edward megint nevetni kezdett.
- Mi van már megint? – kérdeztem Edwardot.
- Fel fog robbanni a kémcső – mondta Alice mosolyogva, és már a mappáját kartávolságba helyezte, hogy ha kell, akkor használja. – Mindenki tele lesz sárga löttyel.
- Most jött rá, hogy dupla mennyiséget rakott bele egy anyagból – mondta Edward, és ő is mosolygott.
A tanár közben kétségbeesett arcot vágott, majd ködös tekintettel az osztályt kezdte szemlélni.
Edward erre elfintorodott majd felsóhajtott. Most nem várta meg, hogy megkérdezem mi is van.
- Most azt nézi, kit hívjon ki, és fogja rá a robbanást – mondta Edward mosolytalan arccal. – Én leszek az – mondta, és abban a pillanatban fel is hangzott a Mr. Cullen.
- Remélem van egy kis magnézuim-szulfátja, akkor talán nem robban fel – mondta Edward, majd csibészes mosollyal kivonult. Azt hiszem rajtam és Alice-en kívül senki nem tudta, hogy miközben felállt arcon puszilt.

~°(o)°~
Pedig én reménykedtem! Én tényleg reménykedtem, hogy végre van valami, amiben Edward nem tökéletes! Erre kiment, és öt percen belül győztes mosollyal ült le. A kémcső nem robbant fel, de, hogy mit csinált, azt én se tudom.
- Mindjárt robban! – mondta Alice, és megfogta a mappáját.
A tanár épp a fejét vakargatta, és a csövet nézegette. Én inkább valami megfelelő rejtekhely után kutattam. Egyáltalán nem volt szándékomban tiszta sárga löttyös lenni. A pad alatt épp megfelelő volt.
Megszorítottam Edward kezét és a pad alá mutattam, erre ő bólintott.
A kémcső robbant, mi meg abban a pillanatban ugrottunk a pad alá. Egy csepp olyan valami se csöppent ránk.
És amint az asztal alá kerültünk Edward megcsókolt. Szája hevesen mozgott az enyémen, és engem is elöntött a vágy. Akartam. Akár otthon, akár a kémialaborban kellett nekem Edward.
- Lógjunk meg! – sóhajtott Edward két csók között.
- Nem lehet – mondtam, miközben Edward csókolt.
Közben a teremben mindenki sikoltozni kezdett és kifelé rohantak. De nem hallottam mag a sikoltozást, és nem fogtam fel, hogy mindenki kimegy a teremből. Nyilván az órának is hamarabb vége lett, a baleset miatt.
Csak Edward érdekelt, és a csókja.
- És most meglógunk? – kérdezte Edward és amennyire csak tudott magához húzott, majd végigsimított az oldalamon.
- Nem lehet – mondtam elakadozva.
Talán jobb lenne elmenni. Csak egy matek van már, amiből úgyse mondanak újat, nem találnak ki semmi újat vagy fontosat, és ugyanazt tanulnánk, amit még régen.
Már épp ott voltam, hogy támogatom Edward ötletét, amikor Alice megszólalt.
- Gyertek már! Ezt majd otthon folytathatjátok – mondta, majd megragadta a kezem. Szabályosan kiráncigált a pad alól. Erre Edward ajkait egy lemondó sóhaj hagyta el, majd ő is felállt a padlóról.
Nem is volt olyan nagy a pusztítás, mint számítottam. A kémcső sem robbant fel, csak a benne lévő… valami robbant ki, akár egy szökőkút. Azért érdekes volt a kémia tanár talpig sárgában.
Mi mosollyal az arcunkon kivonultunk a teremből, a tanár meg tágra nyílt szemmel nézett ránk. Nyilván nem értette, hogyan kerültünk olyan gyorsan a pad alá.

Mivel az órának előbb vége lett, most mi mentünk Jasperért. Megálltunk a tesiterem előtt, és vártunk.
- Szóval… Hogy is volt az a meglógás? – kérdezte Edward, majd féloldalas mosolya kíséretében átölelte a derekam és magához húzott.
- Nem lógunk – mondtam, és én is mosolyogva átfogtam a nyakát.
- Dehogynem! Nincs messze a parkoló – mondta, és közben egyre közelebb hajolt ajkaimhoz.
- És megint igazolatlant kapnánk – mondtam ironikusan, de csak Edward ajkait néztem. Mintha hipnotizált volna.
- És Carlisle megint írna nekünk igazolást – mondta Edward és szája már az enyémet súrolta.
- Jaj! Azt mondtam majd otthon! – kiáltott hirtelen Alice, és kettőnk közé állt. – Te ide állj – mondta és közben engem a bal oldalára rakott -, te meg ide! – mondta, és Edwardot a jobb oldalához húzta. –Így máris kényelmesebb, nem? – kérdezte bűbájosan és még mosolygott is hozzá.
Én Edwardra néztem. De nagyon úgy tűnt, hogy nem épp a kényelmes jelző jut az eszébe erről a helyzetről. És Alice-t se épp bűbájosnak tartja.
- Hát nincs egy nyugodt perce a vámpírnak! – sóhajtotta fel, majd lemondóan a falnak dőlt.
Én is a falak dőltem, de én inkább nevetve, mint bosszúsan. Alice közben valami filmről beszélt, ami annyira jó volt. De úgyse tudnak újat kitalálni. Tulajdonképpen a filmgyártás abból áll, hogy megvan egy alap, és azt több ezer módon színezik ki. Mint egy virág, amit sokféle színre lehet kifesteni. Pont ugyanez a filmipar is.
Sok perccel később Jasper végre kijött a tornateremből. Rögtön megölelte Alice-t és megcsókolta… És még mi fogjuk vissza magunkat!

Örültem. Örültem, mert ez volt az utolsó óra, amit el kellett tűrni.
A tanár megint magának magyarázott a táblánál, és néha megvetően ránk nézett. Még mindig nem felejtette el az év eleji esetet, amikor öt perc után kirohantunk az óráról Edwarddal. El tudom képzelni milyen fájdalmas volt a legjobb jegyet adni a dolgozatunkra. És az, hogy bármikor, amikor kihív a táblához, akkor tudjuk a feladatot hibátlanul, az külön fájdalom lehetett.
- Szóval jöjjön ki valaki a táblához! Miss Cullen, legyen szíves! – Alice erre kecsesen felállt, és pillanatok alatt megoldotta a feladatot.
Alice visszaült, majd a fejét a kezére hajtotta.
Mi Edwarddal próbáltunk hősiesen helyt állni, és figyeltünk tovább.
Pár perc múlva Alice hirtelen felkapta a fejét, Edward meg hitetlenkedve nézett rá. Valami történt. Már épp kérdezni akartam, hogy mi, de Alice közbe vágott.
- Tanár úr! Nem érzem jól magam!
A tanár elfordult a táblától, és kereste a személyt, aki nem érzi jól magát. Amikor meglátta Alice-t egy halvány mosoly terült szét az arcán. Már nem azért, de szerintem a tanárnak tetszik Alice.
- Hát igen, valóban eléggé sápadt! – mondta a tanár, és előzékenyen az ajtó felé intett.
- Azt hiszem jobb lesz, ha elkísér Edward… Meg Bella is! Nagyon rosszul vagyok – mondta, és tényleg próbált úgy tenni, mintha rosszul lenne.
Edward rögtön felállt, és egyik oldalról átkarolta Alice-t. Remélem, hogy csak én láttam, hogy nagyon igyekszik elfojtani a mosolyát. És is felálltam, és próbáltam támogatni nővéremet, holott tudtam, hogy semmi baja nincs. Vicces is lenne! A beteg vámpír.
Én is felálltam, és átkaroltam „beteg” nővéremet. Azt hiszem Alice nem is kicsit rájátszott, de mindenki elhitte, és az a lényeg.
- Mi történt? – kérdeztem, amint kiértünk, de nem válaszoltak. Alice „rosszullétét” mintha a szél fújta volna el, azonnal szaladni kezdett a spanyolterem felé.
- Mi a baj? – fordultam Edwardhoz, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, majd kézen fogott, és ment Alice után.
Nem tudom, hogy nővéremnek, hogy sikerült Jaspernek szólni, csak a tény volt, hogy egy perc se telt el, Jasper máris kijött a teremből. Aggódva tekintett Alice-re, és értetlenül nézett ránk. Én csak megvontam a vállam, mert én tényleg nem tudtam semmit, Edward meg megrázta a fejét.
- Mi a baj? – kérdezte, és még a hangjából is aggódást lehetett hallani.
- Baj az nincs – mondta Alice, majd húzni kezdte Jaspert a parkoló felé.

Én két perc néma várakozás után valahogy úgy éreztem, becsaptak. Alice és Edward mosolyogva nézték hol a kocsikat, hol egymást, én meg… Legfőképpen értetlenkedtem.
Bár az utóbbi időkben, amikor nem értettem valamit, akkor jó dolog történt. Például visszajöttek Alice-ék. Lehet, hogy most…? Végül is, nincs kizárva.
- Mikor érnek ide? – kérdezte hirtelen Edward.
Én meg mindent megértettem. Ez nem lehet semmi más!
- Most – mondta Alice, erre egy autó kanyarodott be az iskolához. Rose vezetett, Emmett meg felállt az ülésre, és úgy kiáltozott.
- Már azt hittem, elnyelt titeket a föld, öcsi! – kiáltott Emmett hatalmas vigyorral az arcán.
És nem tehettem róla, de nekem is muszáj volt mosolyognom.
Az autó megállt előttünk, Emmett szokása szerint kiugrott, Rose meg kecsesen kiszállt.
Egyikük se változott semmit, mégis másak voltak. Rose ugyanúgy makulátlan ruhát viselt, és még mindig gyönyörű volt. Emmett is megmaradt nagy mackónak, és ugyanúgy nevetett, mint régen.
És mégis volt az arcukon valami boldogság, amitől mások voltak. Valahogy békésnek tűntek. És, mintha érettebbek lettek volna.
- Ha! Jöhet a bunyó! – ordította Emmett, és egyszerre ragadta meg Edwardot, és Jaspert. Átfogta a nyakukat, és szorosan magához húzta őket. Mindenki mosolygott. Jaspernek is már nyugodt volt az arca, nyoma sem volt, az előbbi aggodalomnak.
Rosalie kecsesen odalépkedett Alice-hez, és némán átölelték egymást.
- Jó, hogy itt vagy, húgi! – mondta Rose.
- Kicsit, mintha megvámpírosodtál volna, Bella! – mondta Emmett, és engem is megszorongatott, majd forgott velem egyet.
- Jó, hogy mondod, észre se vettem – mondtam mosolyogva.
- És nem is akármilyen vámpír lett – tette hozzá Edward, majd rögtön átfogta a derekam, amit Emmett letett.
Rose közben megölelte Jaspert is, és súgott valamit a fülébe. Jasper csak huncutul elmosolyogta magát, és megrázta a fejét.
- Húgi! – ordította el megint magát Emmett, és most Alice-szel pörgött egyet.
Rose csak állt, és engem nézett teljesen némán. Talán… nem szívesen lát. Végül is, miattam kellett elmenniük a családtól. Miattam volt ez az egész. Lehet, hogy még haragszik rám.
Zavaromban a szám sarkát kezdtem el harapdálni. Edward megláthatta, hogy idegesebb vagyok, mint eddig, mert a keze elkezdte simogatni a derekam. Ez most sokkal inkább nyugtató volt, mint érzéki.
Végül Rosalie megindult felék. Megölelte Edwardot, és neki is súgott valamit a fülébe. Edward is mondott valamit, de nem hallottam, hogy mit. Majd meglepetésemre Rose elém lépett, és engem is megölelt. Én is átkaroltam a nyakát, és elszállt minden aggodalmam.
Hát mégse haragszik!
- Köszönöm, Bella! – mondta halkan, majd őszintén tekintett a szemembe. – Köszönöm, hogy Edward újra él! – mondta, és mosolyogva tekintett rám.
- Tényleg, nincs mit – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- És ne haragudj, de te szőke maradsz? – kérdezte és fintorogva tekintett a hajamra.
- Nekem se tetszik Rose, ne aggódj! Vissza lesz festve barnára – mondtam őszintén és mosolyogva néztem rá.
Erre ő, mintha kicsit megnyugodott volna, és magabiztos léptekkel ment Emmett mellé.

- Még több Cullen! Csak ez kell nekem! – Ezt persze egyikünk se mondta. Egy tanár állt az ebédlő ajtajánál, és fejcsóválva figyelt minket. Mindannyian odakaptuk a fejünket, erre a tanár zavarodottan lesütötte a szemét. Talán most tényleg jól jött az éles hallás.
Mind egymásra néztünk, majd kitört belőlünk a nevetés!
- Na, gyerünk zaklassuk Carlisle-t a kórházban! – mondta Emmett, majd bepattant a volán mögé. Rose mellé ült, Edward meg a kocsija felé húzott.
Perceken belül már a kórház parkolójában álltunk, és Emmett úgy szaladt befelé, mint egy kisgyerek.
Mi is mentünk utána, bár jóval lassabban.
- Apa! Carlisle! – ordította végig a folyosón, és még mindig szaladt. A nagy ordítozásra több beteg is csóválni kezdte a fejét, és csúnyán néztek Emmettre.
Hát kívülről tényleg idiótának nézhetett ki. Egy hatalmas Emmett, amint ordítozva fut a folyosón, mögötte meg öt további gyereknek álcázott felnőtt, ahogy fülig ér a szájuk. Hát igen…
Egy ajtó végül kinyílt, és kilépett rajta a fehér köpenyes Carlisle.
- Emmett! – Carlisle felsóhajtott, Emmett meg lefékezett Carlisle előtt.
- És nem csak én, Rose is itt van! – mondta Emmett, majd átölelte fogadott apját. Carlisle is átölelte Emmettet, és a mosolyt le sem lehetett vakarni az arcáról.
Mire mi odaértünk, már elszakadtak egymástól, és Carlisle most Rose-t ölelte meg.
- Már vagy hatvan éve keresünk titeket! Megmondanátok, hova a fenébe tűntetek? – kérdezte Emmett, de ebben több volt a vicc, minta valódi felelőségre vonás.
- Itt is, meg ott is – mondta Carlisle. – Bár ezt szerintem nem itt kéne megbeszélni – intett fejével az öreg nénikre, ahogy érdeklődve figyelték a családot.
- Mindjárt jövök! Esme nagyon fog nektek örülni – mondta Carlisle, majd bement az irodájába.
Mi meg leültünk a székekre, hogy addig is ne álljunk.
- Na, de komolyan kérdeztem! Hol voltatok? – nézett felénk Emmett.
- Hölgyeké az elsőbbség! - mondta Jasper és Edward egyszerre, és rám néztek. Na szép mondhatom!
- Hát… voltam itt Amerikába. Volterrában meg a Denali családdal. Sok helyen – mondtam Emmett felé fordulva. Végül is nem emlékezhetek minden egyes városra kristálytisztán. Túl sok van belőle.
- És mióta is vagy…? – Emmett jelentőségteljesen elhallgatott. Szeméből őszinte érdeklődést olvastam ki. Tényleg ennyire érdekes, hogy már nem vagyok ember? Végül is lehet. Én a negyven vagy hány évem alatt megszoktam, hogy vámpír vagyok, de nekik furcsa.
- Érdekes történet, és érdemes rá időt szánni – mondtam kitérően, majd elfordítottam a fejem.
Úgy látszott Emmett megértette, mert Alice-t kezdte el faggatni meg Jaspert, hogy mi történt velük.
Carlisle vagy tíz perc múlva kijött, és mosolyogva bejelentette, hogy mehetünk haza, mert elcserélte a műszakját.
Ahogy tartottunk hazafelé, végig Emmettet hallgattunk, ahogy az ülésre felállva a himnuszt énekelte. Csak egy kicsit nézték idiótának…

Amit mi lerendeztünk az iskola parkolójába az semmi volt, ahhoz képest, amit Esme csinált. A nappaliban ülve nézte a tévét, majd amikor beléptek, felsikoltott, és egyszerre ölelte át Rose-t meg Emmettet. Egyszerre ezer kérdést tett fel, és tovább ölelte őket.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondatnám, hogy mindjárt megfojtja őket Esme – mondta Jasper mosolyogva, majd leült a nappaliba.
Mindannyian a helyünkre ültünk. A tényleges helyünkre. És most egyszerűen jó volt úgy lenni, ahogy. A családban tényleg mindenki mosolygott, szívből és őszintén. És be kell vallanom, tudom, hogy közhely, de ez az igazán jó kifejezés erre a helyzetre. Be kell vallanom, ha valaki akár csak pár hónappal ezelőtt mondja azt, hogy a világ legjobb családja megint egész lesz, és én is a tagja leszek. És, hogy hihetetlenül boldog leszek. Hát, akkor bizony nem hiszek neki, és az arcába nevetek. Vagy vágyakozva gondolok az elhangzott szavaira…
De miért is hittem volna a képzeletbeli valakinek, hisz épp Volterrában voltam, nem tudtam Edwardról semmit. Se a család többi tagjáról. És most mégis!
Nagyon úgy nézett ki, hogy a Cullen család megint család. És már az magad örökre reményeim szerint.
Hirtelen, mintha az egész eddigi életem lepergett volna előttem. És talán soha nem is voltam önmagam. Emberként Swan voltam, de nem voltam boldog. Újszülöttként Volturi voltam, és elkövettem a legnagyobb hibákat, amiket csak lehetett. Vegetáriánusként Denali, de nem voltam önmagam. Csak Edward mellett lehettem és lehet az, aki tényleg vagyok: Bella. Mindegy mi a vezetéknevem, csak Edward ott legyen. És akkor maradhatok az, aki tényleg vagyok.
- … és el sem hinnétek hány helyen kerestünk titeket. Mondjuk a francia Riviérán, meg az olasz tengerparton. És Beverly Hillsben is – mondta Rose, de látszott, hogy ezt csak poénnak szánja. Mindenki nevetett, mert végig napos tájakat sorolt fel. Érdekes is lett volna, ha kivonul egy főutcára napfényben…
- De tényleg kerestünk titeket. Mindenhol, ahol eddig éltünk, de nem találtunk meg. Aztán valamelyik nap Emmett felvetette, hogy jöjjünk ide, mert ez a leglogikusabb város per pillanat. Így ide jöttünk.
- És milyen jó, hogy jöttetek! – sóhajtott fel Esme, és megint mosolygott.
- Jó! Ennyi rólunk! Hallottatok a háborúról? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Azért kicsit ironikus. Hallottam-e a háborúról? Nem is tudom.
- Nem tudom melyik vegetáriánus segített nekik, de hallottuk, hogy egy aranyszemű vámpír miatt nyertek.
- Hát egy kicsit Bella volt az a vámpír – mondta Edward, majd hátradőlt a fotelben, és megsimogatta a hátam.
- Nem mondod komolyan! – kiáltotta Emmett, és hitetlenkedve nézett rám. Rose is kikerekedett szemmel meredt rám, de ő nem adott hangot megdöbbenésének.
- Segítenem kellett nekik, hisz tartoztam nekik. Tudjátok, Aro változtatott át – mondtam, és vártam, hogy a kellő hatást érjem el. Hát az meg is kaptam, mert Rose szeme még jobban kikerekedett Emmett meg…
- MI VAN? – kérdezte kedvenc házi medvém, és úgy tett, mintha félne tőlem. - A kishúgunkat a főfővalaki változtatta át? Hol voltál öcsi, amikor ez a kegyetlenség megtörtént? – kérdezte Emmett drámaiam, és meglökte Edward oldalát. - A mi csodálatos vérvonalunkba bizony hiba csúszott! – Emmett úgy beszélt, mintha tényleg valami fájdalmas dolog történt volna. Azt hiszem el is hittem volna neki, ha közben nem nevet.
- És, hát ott laktam húsz évig, majd meggondoltam magam, és a Denali családnál kötöttem ki. – hadartam el gyorsan, majd vártam a megdöbbenést. Végül is kicsit sok lehetett ez nekik egyszerre. Megtudni, hogy „híres” vámpír vagyok, meg volturis is voltam…
- Húúú! A mi kis Bellánk nem is olyan kicsi, mint gondoltuk. Bizony sokáig volt valami nagy! És mond csak, te kivel bújtál ágyba? Tudományosan elismert tény, hogy a Volturinál senki nem lehet… Hát szingli. – Csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit szemtelen volt? De nagyon úgy látszott, hogy nem, mert Rose elkezdte bökdösni Emmett oldalát, és pisszegett neki.
- Húsznál abbahagytam a számolást, és sajnos a nőkkel már nem kezdhettem ki, mert eljöttem – mondtam ironikusan.
- És mond csak Edward jobb az ágyban vagy a Volturi őrök? – kérdezte tovább szemtelenül, és látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet. De már nem sokáig tudta, mert Rose a szájára tapasztotta a kezét. Nem Emmett, úgyse éred el a célod! Bizony nem fogok kiborulni!
- Nem is tudom! Kukac Matyi vagy Don Juan? Te melyiket is választanád? – kérdeztem, majd éreztem, hogy Edward átölel. Jól esett.
Mert egy magrágott, fényesre suvickolt csonton kívül, szinte senki nem voltam nélküle. De jött ő, és én megint az lehettem, aki régen voltam. Megint az egészséges Bella, és ezt csak neki köszönhettem. Odabújtam hozzá, és hagytam, hogy kicsit megnyugodjak.
Szócsatánk alatt nem is figyeltem, hogy mit reagáltak a többiek. Alice csak ingatta a fejét, de mosolygott. Jasper a halántékát fogta, és úgy tett, mintha nagyon fájna a feje. Persze ez lehetetlen volt. Esme rosszallóan nézett Emmettre, Carlisle meg próbált úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna.

- Na jó, akkor evezzük kellemesebb vizekre, mint Edward és Bella szexuális élete! Nagy bejelentenivalóm van! – pattant fel Emmett, és úgy nézett ránk, mint a nagybácsi Amerikából, aki sok ajándékot hozott.
- Elveszem Rose-t! – jelentette be, majd Rosalie-ra kacsintott. A család már épp fel akart állni gratulálni, amikor Edward közbevágott.
- Sajnálom Emmett, de ez lehetetlen! – mondta megkérdőjelezhetetlenül, majd felállt Emmettel szemben. Emmett felhúzta az egyik szemöldökét, és én se értettem, hogy mi lenne az akadálya annak, hogy Emmett elvegye Rosalie-t.
- Előbb én veszem el Bellát – mondta, majd féloldalas mosolyával rám nézett, és a kezét felém nyújtotta.
Mi? Eddig nem is volt szó ilyesmiről!
- Összeházasodunk? – kérdeztem halkan, és kezem a kezébe helyeztem. Ő felhúzott a helyemről, és magához szorított.
- Össze – mondta mosolyogva, és én megbabonázva néztem a szemeibe.

Boldog voltam. Felhőtlenül és tökéletesen.
De megéri a küzdelem, ha ez a nyeremény. Ha ez a cél. Megérte szenvedni, mert csak akkor lehet értékelni a boldogságot. Megéri szomorúnak lenni, ha utána jön a vidámság. Megéri a sírás, ha utána folyamatosan mosolyogsz. Megérte az a sok év, amit nélküle töltöttem.
Mert ez száz év volt…

Száz év a boldogságig.

Vége

Egy kis megjegyzést engedjetek meg nekem ide előbb a fejezethez, majd a történethez. Az időhúzásért bocsi, és az idétlen ötleteimért még jobban...XD Emmett remélem eléggé hű volt magához, de másképp nem tudtam elképzelni. A kémiásoktól bocsi, de soha nem értettem hozzá, így leírtam az első agyagot, ami eszembe jutott...XD Bár így visszaolvasva elég hülyeséget írhattam, mert ha jól emlékszem, akkor a magnézium-szulfén cián színű... Na mindegy!XD És persze bocsi a végén az évek felnövelése miatt, de azért így mégis jobban hangzik, minthogy hetvenegy év a boldogságig...XD
Kicsit furcsa pontot rakni egy egész történet végére... Elkönyvelni, késznek mondani, és soha elő nem venni, és újabb fejezetet hozzárakni. Kicsit furcsa.:) Szerettem ezt a történetet, és remélem nem csak én vagyok így ezzel...:D
Puszil mindnekit: Nee^^
U.I.: Köszönöm a jókívánságokat, igazán jól esett!:D:D