Megjátszott érzéketlenség - 8. fejezet Összeesküvés elméletek

„Akiket szeretünk, azoknak majdnem mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint magunknak.”

- Bella, gyere! Belülről szebb, nekem elhiheted – mondta Alice, majd karon ragadva elkezdett a ház felé húzni.
Én meg csak hagytam, hogy bevigyen a hatalmas házba. És Alice-nek tényleg igaza volt. Valóban szép volt. Kívülről is, de belülről is. Tipikus Cullen-ház volt. Az egész alsó szint egyetlen hatalmas nappali volt. Tévével, rengeteg könyvvel, puha kanapékkal és zongorával.
Úgy látszik, ide fölöslegesnek tartották a konyha építését.
- Körbevezetlek, jó? Erre a házra különösen büszkék vagyunk mindannyian – mondta Alice, majd rögtön fölfelé vitt a lépcsőn.
Gyönyörű hálószobák voltak mindenütt fürdővel és gardróbbal. A gardróbok üresek voltak, de így is felismertem Alice szobáját. Tudtam, ha ezt a házat Edward is építette, akkor neki is van szobája. A harmadik emeletre értünk, és be kell vallanom, nem lepődtem meg, hogy a ház legtetején van a szobája. Két ajtó volt az emeleten. Az egyiken bementem, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az nem az Edwardé. Rögtön kifordultam, és már indultam volna Alice keresésére, de beléütköztem a lépcsőnél.
Alice csak mosolytalanul nézett engem, és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Mi a baj? – kérdeztem, mert valami biztos történt, ha ennyire… szomorú.
- A másik szobát nem nézed meg? – kérdezte még mindig komolyan.
- Nem. Az Edward szobája, és most nem szeretnék oda bemenni – mondtam, majd elindultam lefelé.
Én se tudtam megmagyarázni, hogy miért nem akarom látni a szobáját. Valószínűleg ugyanolyan üres, mint a többi. De lett volna benne valami… edwardos. És most nem érzem magam késznek, hogy lássam a szobáját. Egyszer biztos bemegyek, de még nem akarom látni.
Még az út feléig se értem el, amikor Alice termett mellettem megint mosolyogva.
- Tetszik? – kérdezte, majd belém karolt.
- Igen. Nagyon szép ház – mondtam, és Alice-re mosolyogtam.

- … de a Volturi… - Rose félbehagyta a mondatot, amint meglátott minket a lépcsőn. Emmett és Jasper úgy tett, mintha semmi nem történt volna, de túlságosan feltűnő jókedvvel üdvözöltek. Valamit el akarnak titkolni, az egyszer biztos.
Szinte akaratlanul emlékeztem vissza arra a napra, amikor Edward elmesélte, hogy mi is az a Volturi. Rómeó és Júliát néztem, és nem is sejtettem, hogy el fog hagyni. Hogy maghal Charlie és, hogy tizenegy hónap szenvedés vár rám.
Amíg én szenvedtem, addig ők ezt a házat építették. Amíg nekem mindenki hiányzott, ők azzal voltak elfoglalva, hogy a kanapé színe harmonizál-e a fal színével.
Nem nagyon hiányozhattam nekik, ha csak úgy elkezdtek házat építeni.
Vagy az is lehet, hogy csak én lettem túlságosan paranoiás, és én képzelem azt, hogy mindennek én vagyok a középpontjában. Lehet, hogy figyelemelterelésnek építették a házat.
Ha Edward tényleg annyira sajnálta, hogy el kellett hagynia, akkor gondolom kellett valami, amitől másfelé terelődnek a gondolatai.
Én is ezt csináltam volna, de ott volt minden; és arra emlékeztetett, hogy Edward igenis van…
Nehéz lett volna elfelejteni őt…

- Lehet, hogy érdemes lenne elmenni ruhákat venni. Szerinted Rose? – kérdezte Alice, és az említett felé fordult.
- Meddig maradunk itt? Egy-két hónapig? – Én meg elcsodálkoztam, hogy minek ennyi sokat várni. Vagy legalábbis itt lenni. Két hónap???
Sparkus kifut a világból!
- Majd meglátjuk – mondta Alice olyan komoly arccal, mintha épp létfontosságú dologban döntöttek volna. - De ruhák tényleg kellenek – mondta, és már vigyorgott.
- Bella, jössz? – kérdezte hirtelen Rose felém fordulva, és már a táskáját pakolgatta.
Alice az ajtó előtt állt, és várta Rose-t. Hát itt ennyire gyorsan történik minden?
- Nem, kösz. Jól elleszek Emmettel meg Jasperrel – mondtam, majd a két fiú felé intettem, akik lemondóan néztek a két lányra.
- Hát, ha velük akarod tölteni a szabadidőd, oké – mondta Rose, majd felkapva a kocsikulcsokat, már ki is libbent Alice-szel együtt.

- Okosan döntöttél, Bella – mondta Emmett, amint meghallotta a kocsi motorját. - Ezek ketten felérnek egy rémálommal, ha vásárolnak. És fogadok, hogy most nekünk is vesznek ruhát! Borzalmas! – Emmett olyan hangsúllyal beszélt, hogy szinte elhittem, hogy a vásárlás borzalmas Alice és Rose társaságában.
De hát ízlések és pofonok.
- Mikor építettétek a házat? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is annyira érdekelne a téma.
Jasper és Emmett egymásra nézett. Volt benne valami jelentőségteljes.
- Forks után, Bella – mondta Jasper, majd egy fotelre mutatott a kanapéval szemben.
Észre se vettem, hogy eddig álltam. Leültem, de valahogy feszült volt az egész.
- És azért van itt kevés bútor, mert nem laktunk itt. Csak megépítettük, de utána túl kevesen lettünk volna ekkora házhoz.
Szóval felépítették, majd Edward elhagyta a családot, a család szétszakadt, és ezért nem laktak itt soha.
- És kié az a szoba az emeleten? – kérdeztem megint csak mellékesen.
Jasper becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. Emmett elhúzta a száját, és hirtelen roppant érdekesnek találta a plafont.
- Mond el te! – szólt hirtelen Jasper, és a kezével meglökte Emmett vállát.
- Még mit nem? – kiáltott fel Emmett, és ő is meglökte Jaspert.
Nekem meg rögtön világossá vált, hogy aztán meg nem tudok semmit, mert hirtelen nagyon fontos lett, az egymás lökdösése. Egy sóhaj kíséretében felálltam, és hagytam, hogy Jasper és Emmett a padlón kössenek ki.
Lehet, hogy föl kéne hívni a lányokat, hogy bútorokat is vegyenek? Mire végeznek, lehet, hogy a nappalitól könnyes búcsút vehetünk.

Én inkább hagytam, hogy kitombolják magukat, és elindultam fölfelé.
Várjunk csak! Nekem hoztunk egy bőröndöt elvileg. Az most hol van? Legalább lenne mivel foglalkoznom. De amilyen szerencsém volt, tuti, hogy a kocsiban maradt. Az autót meg elvitték. Szóval ennyit arról, hogy nekem van mivel foglalkoznom.
Valahogy sajnáltam a házat. Ha egyáltalán lehet egy épületet sajnálni. Megépítik, berendezik, aztán meg nem laknak benne.
Szerettem volna azt hinni, hogy azt a szobát nekem építették. De egyszerűen lehetetlen volt. Akkor hagyott el Edward, így még csak nem is gondolhattak arra, hogy esetleg építenek nekem is egy szobát. Fölösleges lett volna.
De mi van, ha mégis az enyém? Ha Alice látta, hogy egyszer mégis család leszünk, és megépítette azt a szobát? De ő is meglepődött, amikor meglátott vámpírként.
Ajj! Ez így nem jó! Nem értem az egészet, ők meg nem mondják el!
Mit csinál ilyenkor a normális ember? Hagyja az egészet, és nem gondolkozik fölösleges dolgokon. Hát, akkor én is hagyom!
Biztos csak úgy volt szimmetrikus a ház, azért építettek két szobát, egy helyett. Bizony, ez a helyes megfejtés.
Felmentem a harmadik emeletre, és tudtam, hogy most bemegyek Edward szobájába. Hisz nincs ott semmi, és senki. Csak egy szoba, ami nem tehet arról, hogy ki a tulajdonosa.
Megálltam az ajtó előtt, és szinte nevetségesnek éreztem magam, ahogy egy ajtó előtt mély lélegzetet veszek.
Elmosolyodtam, és benyitottam a szobába.

Nem lepődtem meg, nem ijedtem meg, és még csak sokkot se kaptam. A szoba majdnem üres volt. De csak majdnem. Az egyik falon végig polcok sorakoztak. Edward CD-ivel és könyveivel.
Semmi más nem volt a szobában. Úgy látszik bárhol is van, most nem hallgat zenét. Leültem a szoba közepére, és csak voltam. A polcokkal szemben lévő fal csupa üveg volt tolóajtóval együtt. Olyan ismerős…

Otthon voltam, Forksban. A fürdőben az arcomra vizet locsoltam, remélve, hogy kicsit jobban fogok kinézni, vagy jobban fogom magam érezni. Felemeltem a fejem, és a tükörből egy falfehér nő nézett vissza rám. A szemei karikásak voltak, és pirosak. A szája ki volt száradva, és néhol vérzett a harapdálástól.
Felemeltem a fogmosó poharat, és megittam egy pohár vizet. Így se néztem ki jól. Majdhogynem reménytelen voltam. Charlie azzal magyarázta, hogy sokkot kaptam. Renée szerint meg szerelmi bánat gyötör.
Mind a kettőjüknek igaza volt. Edward két hónapja hagyott el. Alig ettem valamit, és csak felszólításra beszélgettem.
Rémes voltam.
Tudtam, hogy el kell mondanom Charlie-nak az igazat. Nagy levegőt vettem, és kimentem a fürdőből.
Charlie a konyhában ült, és olvasta az újságot. Amikor meglátott felnézett.
- Beszélnünk kell – mondta szinte suttogva, és leültem vele szemben…
És csak néztem, ahogy Charlie arca egyre dühösebb lesz…

Nem tudtam, hogy miért pont ez jutott eszembe. Furcsa egy emlék volt, és túl régi. Miután vámpírrá váltam, komoly erőfeszítéseket kellett tennem, azért, hogy néhány emlék eszembe jusson. Nem emlékeztem a diplomaosztómra, az anyukám arca se ugrott be rögtön. Egyedül Edwardra, és a vele töltött napokra emlékeztem kristálytisztán.
És most itt van ez az emlék, amiről már majdnem teljesen elfeledkeztem. Hát igen… Furcsa egy nap volt, az biztos.

- Bella! – ordított fel hirtelen Emmett, majd megjelent az ajtóban Jasperrel együtt. – Megyünk focizni, jössz?
- Focizni? – kérdeztem, majd felálltam, és utánuk mentem.
- Aha. A tengerparton szikladarabokkal – mondta Emmett, majd mint egy kisfiú felpattant a lépcső korlátjára, és lecsúszott rajta.
- Mindig ilyen szokott lenni? – kérdeztem Jasper felé fordulva.
- Nem. Általában sokkal rosszabb – mondta, majd ő is gyorsabban kezdett el futni.
Mire leértünk Emmett már toporzékolva várt a hátsó ajtónál.
- Gyerünk már, gyerünk! – sürgetett, majd azonnal szaladni kezdett, amint mi is odaértünk.
- Gyere utánunk! – mondta Jasper, majd ő is kiugrott a hátsó ajtón. Én meg menten utánuk. Sziklafalon ugrándoztak, mintha sima talaj lenne az egész. Én is próbáltam velük együtt mozogni, de nem nagyon sikerült, és sokkal lassabban haladtam, mint ők.
De végül elértük a célunkat, és lent voltunk mindannyian a parton.
Innen még szebb volt, mint az ablakból. Az egész félhold alakú volt, és sehol nem volt senki. Minden tiszta volt és békés. A parton puha homok volt, és néhol szikladarabok, Emmett nagy örömére.
Emmett rögtön fogta is magát, és szétütötte az első sziklát, ami elé került. Abból szinte csak por maradt.
- Nálatok ez a foci? – kérdeztem amikor láttam, hogy Jasper is elindult egy szikla felé.
- Egyedi változat! – kacsintott Emmett, majd feldobott egy kődarabot és utána ugrott, hogy szétrúgja. Amikor leért megint rám nézett. - Gyerünk Bella! Jó móka! – mondta, majd elszaladt a part másik végébe.

Jó móka… Régen más volt a szórakozás. Egy kis történelemtanulás, és egyéb kulturális könyvek áttanulmányozása. Na, az volt a móka.
Megrándítottam a vállam, és belerúgtam az első kődarabba. Dühös voltam.
Utáltam Edwardot, amiért annyira gyáva! Utáltam magamat, amiért nem erőszakoskodtam. Utáltam Charlie-t, hogy meghalt. Utáltam Renée-t, hogy hagyta, hogy Forksba költözzek. Utáltam Sparkust, amiért átváltoztatott. Hagyott volna inkább meghalni!
Újabb sziklákba rúgtam bele, amiből több kisebb lett. Nem lett olyan por, mint Emmettnek.
Utáltam a helyzetet, hogy Sparkus felesége vagyok. Utáltam, hogy Edward szeret. Utáltam, hogy nem szerethetem. Utáltam, hogy szeretem…
Hatalmasat ütöttem egy kődarabra, és abból csak por maradt…
- Ez az, Bella! – kiáltott Emmett a part túlsó végéről.
Újra és újra nekiütöttem a kezem a szikláknak, és lassan már csak homok volt körülöttem. Gyorsan vágtam az öklöm minden egyes ép kődarabba, és alig vettem észre, hogy zihálok.
Érdekelt, hogy vajon meddig kell ütnöm egy kődarabot, hogy a kezem felsérüljön. Hogy sebes vagy heges legyek?

- Tudod a plasztikai sebész csodákra képes – mondta Emmett a hátam mögött. Észre se vettem, hogy már csak én ütöm a sziklákat. Emmett és Jazz a hátam mögött beszélgettek, és felkapták a fejüket, amint csönd lett.
- Mutass egy szikét, ami nem törik belém – mondta Jazz színpadiasan.
- Tudod Bella, Jazz ki akar műttetni egy szemölcsöt – mondta Emmett, és közben megveregette Jasper hátát. - Kényes területeken van, ugye?
Erre mindenki nevetni kezdett.

- És most, hogy kidühöngted maga, Bella, kedves, focizhatunk – mondta Emmett, majd valahonnan elővett egy focilabdát.


Hali!
Bocsi a késésért, de el se tudom mondani, hogy el vagyok maradva a dolgaimmal. Friss nem tom mikor jön, de amint kész feltöltjük!;D Nee^^

Megjátszott érzéketlenség - 7. fejezet: Érzelmek kavalkádja

„Amikor már én sem értem meg magam, akkor már baj van!”

- Nem hiszem el, hogy tényleg elmész – mondta Sparkus és átdobta az ágyon a lepedő egyik felét.

Dühösen húzta ki a vékony agyagot és terítette le az ágyra. Tökéletes szinkronba mozogva én is ugyanazt tettem, mint ő, de elgondolkodtam. Lehet, hogy önző vagyok… Végül is most van Sparkus legnehezebb időszaka. A vizsgák soha nem voltak a kedvencei, és én csak úgy otthagyom… Vagyis itt hagyom? Nem. Abszolút nem vagyok kedves és megértő feleség.

- Most akkor mondjam meg, hogy mégse megyek? – kérdeztem szinte suttogva, és akaratlanul jutott eszembe az az öröm, amivel a család többi tagja az elutazáson hírét fogadták. Alice egyenesen kiugrott a bőréből, Emmett meg megint magát adta, és… Mit szépítsem a dolgot? Elég idióta volt. Nem akarom azt, hogy Sparkusnak fájjon, de azt se akarom, hogy a többieknek.

- Igen! Mondd azt, ha egyáltalán szeretsz, Bella! – mondta Sparkus, majd a szemembe nézett.

De ez most nem az a fajta nézés volt, amitől felpezsdül a vérem, és érzem, hogy szeret. Ez az a fajta nézés volt, amitől majdhogynem megijedtem, és inkább kívántam magam egy másik földrészre, mint az ő karjába. Ez az a fajta nézés volt, amitől bárki fél. És amitől… megijed egy halandó… Ez egy vámpír nézése volt.

Egy éhes és dühös vámpír nézése, aki a prédára néz, és csak az alkalmat várja, hogy bántsa.

Sparkus elfordult tőlem még mielőtt komolyan fontolóra vettem volna, hogy szeret-e egyáltalán ez a valaki, aki hirtelen olyan ismeretlen lett számomra… Eddig kedves volt és megértő. De mostanában, amióta megjelentek Alice-ék, mintha nem az a Sparkus lenne. Kicserélték, vagy csak most az igazi?

- Szeretlek. De őket is… - mondtam Sparkus hátának. Ő megtorpant egy kicsit, majd ugyanolyan határozottan tovább ment a fürdő felé.

Normális esetben utána mennék, és megvigasztalnám vagy meggyőzném. De ez nem normális eset.

Ez egy szürreálisan bonyolult helyzet, amiben még nem volt részem, és amiből nem tudom mi a kiút. Ha egyáltalán van olyan.

És régóta először éreztem azt, hogy nem tudok Sparkusszal egy szobában vagy akár csak egy házban megmaradni. Nem bírtam.

Megfojt a jelenléte, a nyomása… a szeretete.

Szinte menekülve rohantam lefelé a lépcsőn, kétségbeesetten kaptam fel a kulcsaimat, és becsaptam magam után az ajtót. Rémülve ültem be az autómba, hogy esetleg utánam jön, és nem hagy gondolkodni. De most nincs semmire szükségem csak a magányra.

Padlógázzal kanyarodtam ki a kocsifelhajtóról, és ugyanolyan gyorsan mentem végig a csöndes utcán. A motor halkan zúgott, a kerekek alatt meg néha megcsikordult néhány kavics.

Csöndet akartam. Olyan csöndet, ahol lehet gondolkodni.

Edward szeret.

És mit kezdjek vele? Otthagyott, mert nem szeretett annyira, hogy velem maradjon.

Állítólag az embernek két énje van, még ha a mi esetünkben vámpírról is van szó. Van egy jó meg egy rossz. A rossz egyértelműen mindenre ráveszi, ami rossz, a jó meg csak a helyessel foglalkozik. Az életünk abból áll össze, hogy énünk melyik része győz. Van, amikor jó döntést hozunk, mert nyert a jó részünk és van, amikor rosszat, mert a rossz nyert.

Aztán, ha túl sok rossz döntést hozunk elhisszük magunkról, hogy rosszak vagyunk, és a jó részünk eltűnt. Csak a rossz marad, és ő irányít téged.

A rossz részem hibáztatta Edwardot. De a jó!

A jó megértette őt, és arra vágyott, hogy megint itt legyen. De valaki mondja meg, hogy miért kell nekem valaki, akire évek óta nem gondoltam, amikor itt van nekem Sparkus? Itt van a férjem, aki vigyáz rám és szeret? Miért kell nekem Edward, aki csak fájdalmat okoz?

A rossz részem örvendve ujjongott fel, amikor úgy döntöttem, hogy Edward hibás mindenben. Még gyorsabban hajtottam, és már az autópályán haladtam magam se tudtam merre.

Kocsik jöttek velem szembe, kamionok. Mindegyik lassan haladt.

Ha akkor, amikor Edward elhagyott csinálok valamit... Akármit. Akkor másképp lett volna minden? Ha Charlie nem hal meg? Ha nem találkozom azzal a vámpírral. Ha nyugodt maradok, vagy elfutok, és nem hagyom, hogy megtörténjen ez az egész, akkor visszajött volna Edward?

A jó részem megint felébredt, és erősen győzködött, hogy minden úgy lett volna, ahogy én elképzeltem. Az idillikus jövőképtől nem tudtam szabadulni, és csak az lebegett előttem.

Hirtelen rántottam el a korányt, a kerekek nyikorogva tiltakoztak. Egy kamion erősen dudált. Az autó rándult, és már meg is fordultam. A kamionos, mintha rátenyerelt volna a dudára, majd fejcsóválva nézett rám. De nem érdekelt… Megint padlógázzal hajtottam vissza a házunk felé.

Van megoldás. Lennie kell valami észszerű magyaráztatnak mindenre, és csak nem tudom megtalálni.

Edward akkor rosszul döntött. Már tisztán és világosan látom, hogy nem kellet volna elhagynia. Velem kellett volna maradnia, és akkor nem lenne ez a probléma, nem lenne Sparkus…

Furcsa volt. Régóta először kívántam, hogy bár ne lenne Sparkus! Pedig én szeretem őt! Szeretem őt tiszta szívemből, és szükségem van rá! Akkor miért kívánom azt, hogy tűnjön el, vagy csak annyit, hogy Edward legyen helyette? Sikítani akartam, és ordítani, hogy kiadjam magamból az egészet. Dühösen csaptam rá a rádióra, és tekertem maximumra a hangerőt. De a rockzene se tudott annyira megnyugtatni. Hiába üvöltöttem együtt az énekessel az egész számot, nem volt jobb. És a gondolatok egyre csak jöttek, és nem hagytak békén, és mindig újabb és újabb mentséget találtam Edward viselkedésére, és akkor megint elkezdődött az önmarcangolás, hisz itt van nekem Sparkus. Aztán Sparkust hibáztattam, hogy miért van egyáltalán, majd megint magamat, hogy hogy gondolhatok ilyeneket!

Nem vagyok normális.

Beértem a kertvárosba. Kikapcsoltam a rádiót, de hiába hallgatott el az énekes, én ugyanolyan rosszul voltam. A motort is leállítottam, de egy kicsivel se éreztem magam jobban, mint, ahogy elmentem. Csak abban voltam biztos, hogy ennyire már rég nem voltam összezavarodva.

Ha Sparkusszal maradok, akkor ő befolyásol, ha Alice-ékkel, akkor meg ők. Mindenki a maga malmára hajtja a vizet, és szinte senki nem figyel rám.

Benyitottam, és meglepődve vettem észre, hogy az összes Cullen néma csendben és sötétben ül a nappaliban. Az ajtónyitódásra szinte egyszerre emelték fel a fejüket, és néztek rám.

- Jól vagy, Bella? – kérdezte Alice suttogva, és őszinte aggodalommal a hangjában.

Mindenki engem nézett. Rose értetlenül. Emmett mindig vigyorgó arca most feszült volt, Jasper meg a teljes döbbenetnek adta át magát.

- Nem – mondtam, de én nem suttogtam. Fölösleges, mert Sparkus így is hallja minden egyes szavunkat. Nem érdekelt. Életemben először nem érdekelt mit gondol Sparkus, nem érdekelt mi a véleménye, és nem izgatott, hogy mit fog gondolni. Nem voltam rá kíváncsi. Nem kellett.

- Bella… - Jasper arca egyre kétségbeesettebb lett.

- És te még csak az enyhített változatot érzed, Jasper – mondtam, majd távolabb mentem tőle, hogy ne zúduljon minden a nyakába, amit abban a pillanatban éreztem. Az önvádtól kezdve a szerelemig minden volt ott. Az érzelmek teljes skálájával rendelkeztem. És bár tudtam, hogy szerelmes vagyok. Fogalmam sem volt, hogy Sparkusba, vagy Edwardba.

Csak siratom a régi szerelmet, és valami gyászfélét érzek, vagy felelevenedtek az emlékek, és megint Edwardba szerettem?

Ha az ember már magát sem érti, akkor ki ért meg engem?

- Azonnal el kell téged innen vinni – mondta Rose, és felállt a fotelből.

- Nem mehetek – mondtam, bár én se tudtam, hogy miért tiltakozom. Talán csak megszokásból, vagy egyszerűen olyan feszült vagyok, hogy csak egy jó kis vitatkozásra várok, amikor végre üvölthetek, és minden kijöhet belőlem? Nem tudtam megmondani még magam sem. Valaki mondja meg mit érzek, igazából!!!

- Azonnal ülj le – mondta Rose majd fölment a szobánkba. Láttam, ahogy felkapcsolódik a hálóban a villany, ahogy Rose kedves hangon beszél Sparkusszal, majd másodpercek múlva egy hatalmas bőrönddel jött le.

Nem ültem le, mert időm se volt rá, Rose olyan gyorsan csinálta végig a pakolást.

- Induljunk! – mondta Alice, amint Rose lejött a bőröndömmel együtt.

- El kell köszönnöm – mondtam már jóval nyugodtabban, és furcsa volt, mert álmosnak éreztem magam. Kimerültnek, fáradtnak és álmosnak.

- Nem kell – mondta Rose, és volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy bizony valamit eltitkol. Valamit, amit jobb, ha nem tudok.

Lehet, hogy villámpárbeszédet folytattak odafent, amíg én itt voltam, és túl gyorsan lehiggadtam.

- JASPER! – kiáltottam fel hirtelen, amikor végre rájöttem, hogy miért nyugodtam meg. – Szállj ki az érzéseimből, légy szíves! Az az egyetlen, amihez senki nem nyúlhat! – mondtam, és éreztem, hogy dühös leszek. Itt a lehetőség! Az sem érdekelt, hogy hazudtam, hisz Edward csak az én fejembe nem lát be, de ez most kit érdekel?

Egy klassz kis verekedés Jasperrel nem épp a legeszményibb indulat levezetés, de legalább megfelelő.

- Bocs, Bella! De muszáj! Ahova megyünk, ott majd dühönghetsz!

- Egy boxringről beszélsz, remélem! Vagy Edwardról! – mondtam dühösen. Csinálnom kell valamit! Ha Edward tönkretette az életem, akkor komolyan mondom, hogy megölöm! Már rég boldogan élhetnénk, ha nem olyan… Edwardos!

Ez nekem túl sok!

A mellettem lévő asztalra csaptam az öklömmel, ami hangos reccsenéssel tört ezer darabra. Kár érte, szerettem azt az asztalt.

- Bella! – kiáltott Sparkus a lépcső tetejéről. Mereven fordultam felé, és most nem tudott meghatni, hogy félmeztelenül alszik, és az sem, hogy nagyon jól nézett ki. Most csak őt láttam egészében, azt a férfit, aki a férjem, és talán életem legnagyobb hibáját.

Sparkus lejött a lépcsőn és egyenesen előttem állt meg. Egy pillanatra se szakította meg velem a szemkontaktust, szinte szuggerált a nézésével.

Alig egy pár centi választott el minket egymástól. Szinte vártam, hogy jöjjenek a szikrák, vagy a vágy, hogy átöleljem és megcsókoljam. Hogy csak az ő kezében legyek… De nem jött! Most csak őt láttam. Egy vámpírt, aki jól néz ki. Semmit nem éreztem iránta. Csak volt.

- Vigyázz magadra! – mondta, majd átölelt. Gépiesen öleltem vissza, de még mindig nem éreztem semmit.

Közömbös voltam.

- Pihent ki magad, Bella! – suttogta még Sparkus a fülembe, majd hagyta, hogy Alice karon fogva kivezessen az ajtón.

Már az utca végén jártam, amikor egy hatalmas reccsenést hallottam…

A repülőgépen ültünk, és épp azzal voltunk elfoglalva, hogy tökéletesen utánozzuk az alvó utasokat. Alice úgy döntött, a legmegfelelőbb az lesz, ha Norvégiába visznek a családi nyaralóba.

Bár nem oda tervezték az utat, és nem ilyen hirtelen, valahogy mindenki kitűnő ötletnek tartotta. A mobilomat elkobozták, és vissza sem adták egész utazás alatt.

Hangoztatták, hogy pihenni jöttünk, és nem lenne jó, ha bármi is megzavarna. Van viszont egy olyan tippem, hogy csak Sparkus elől próbálnak óvni. Vagy valami ilyesmi… Hogy még csak üzenetet se küldjek neki. Pedig nem is váltunk el olyan hevesen, mint ahogy jól esett volna. És nem is volt olyan filmes az egész; ahogy a hősnő toporzékol és sír, eltör néhány tányért és hisztizik, mint egy gyerek. Itt csak egy hátat fordítás volt, és az is Sparkus részéről… Szánalmas vagyok. Komolyan mondom valami hihetetlenül szánalmas.

A repülőút alatt már teljesen lenyugodtam Mire kiszálltunk a gépből, úgy éreztem indulhatunk is vissza, mert teljesen jól vagyok.

De Rose meg Alice nem volt hajlandó lemondani a nyaralásról, vagy esetünkben telelésről. A hőmérő szerint Norvégiában 0 fok volt délben. És örülni kezdtem, hogy már teljesen érzéketlen vagyok a hőmérsékletre.

Aztán megértettem, hogy miért nem akarnak lemondani róla erről az egészről.

A Cullen család nyaralója egyszerre volt ugyanolyan és más. A színek és az emeletek száma megmaradt. De mégis volt benne valami plusz amitől magához vonzott az egész. Tulajdonképpen az egész úgy nézett ki, mintha a sziklafalból kivágtak volna egy hatalmas darabot és oda építkeztek volna… Őszinte legyek? Valószínű, hogy ezt is csinálták.

Sehol nem volt senki, se egy ház, se egy szomszéd, és a tengerpart is végig a miénk volt. A kilátás egyenesen a tengerre nyílt.

Egyszerűen gyönyörű volt. Nem volt se giccses, se nyálas. De hihetetlenül szép volt. Egyszerű, impozáns és gyönyörű.

- Na, hogy tetszik a magánbirtokunk? – kérdezte Jasper, ahogy egyre közelebb értünk a házhoz.

- Csodás – mondtam kicsit elbambulva.

- Három éve építettük négyen. A lányok meg berendezték. Pofás kis lakás lett, de annyi meló után megérte!

Ők építették.

Ők sokan, együtt, három éve.

Vajon Forks előtt vagy Forks után?

Nah nagyon remélem hogy tetszeni fog nektek is eme fejezet kritikáknak nagyon örülünk !!!! Puszi Iccsi

Jó és rossz...

Hali mindenkinek! :D

Van egy jó meg egy rossz hírem mindannyiótoknak; és így talán többen olvassátok, ha kiírom!:) Kezdem a rosszal, hogy jóval fejezzem be!;D A rossz hír, hogy az Elátkozott szerelem publikálása bizonytalan ideig el van halasztva. Nagyon sajnálom, de van egy kis gondunk, amit még nem sikerült megoldani...:S
A jó hír, hogy mostantól hétközben is lehet frissre számítani!!!:D:D Nem tudom, hogy melyik nap és hány óra körül, de hétközben is, nem csak hétvégén!:D Ez azért jó, nem?:D:D
És sajnos ehhez kapcsolódik egy másik hír. Sajnos nekem is elérkezett a végzetes 12. év. És érettségiznem kell, így a feltöltések mostantól nem lesznek rendszeresek, mert Márquez vár rám és a Száz év magány, na meg Sherlock Holmes... XD Szóval a hétközbeni töltésre állunk rá, bizonytalan időpontokban...

Puszil minden olvasót: Nee^^ (aki most is épp töri tételt készít...)

Megjátszott érzéketlenség - 6. fejezet Variációk egy személyre

„Az igazság felismeréséhez sokszor inkább bátorság kell, mint lángész.”

- Bella! Meg se szólalsz, de megmondanád, miért nem? – kérdezte Emmett majd egy marék sültkrumplit szórt felém.
Azt hiszem már elég sokszor megbántuk, hogy beültünk a McDonald’s-ba. És még többször, hogy hagytuk, hogy Emmett azt rendeljen, amit csak akar.
- Éppen a helyzet abszurditásán merengtem – mondtam, és ösztönösen elmosolyodtam.
- Aha! És mond csak az én Bellámból mikor is lett egy ilyen szép, nagy sznob? – kérdezte, és most egy fél sajtburgert dobott egyenesen a tálcámra.
Én csak néztem, ahogy az étel kecses ívben landol a tálcámon az érintetlen kávé és saláta mellett. Hát ez a viselkedés nem épp… logikus. Felhúztam a fél szemöldököm és Emmettre meredtem.
- Nehogy azt higgye a takarító, hogy én nem ettem semmit – suttogta Emmett cinkosul, és még előre is dőlt. – Kicsit feltűnő lenne!
- Lehet, hogy akkor nem kellett volna végigrendelned az étlapot, te nagyra nőtt gyerek! – kiáltotta Alice, és csak, hogy stílusos legyen egy almás pitét dobott Emmett tálcájára.
Emmett megmerevedett.

- Te. Egy. Pitét. Dobtál. A. Tálcámra – hangsúlyozott Emmett minden egyes szót olyan lassan és fenyegetően, hogy az ember joggal hihetné, hogy kábé beleköpött az italába, és nem egy bontatlan pitét dobott oda neki.
- Oh! Kérsz még egyet? – kérdezte Alice, majd még egy pite landolt Emmett tálcáján. – Párosan szép az élet!
- Párosan? Szerintem a gruppen jobb! – kiáltott Emmett majd egy egész doboz sültkrumplit szórt Alice ruhájára.
- Emmett! – kiáltott fel hirtelen Rose, és Alice meg Emmett megálltak rögtönzött csatájukban. - Az egy Versace felső volt! – kiáltotta, majd a saját salátája szósszal együtt Emmett hajában landolt.
Emmett már nem Alice-szel foglalkozott. Meredten bámult hites feleségére, akinek a szája sarkában mosoly bujkált. Emmett felállt, és rögtön követte őt Rose is. Valaki mondja meg mikor lettek ennyire gyerekesek! Az iskolában soha, de soha nem csináltak ilyet, akkor most, mi ez?
Emmett lassan felemelte a kezét, és a hajában csöpögő szószhoz nyúlt. Utána lenyalta az ujját, és láttam, hogy nem csak én fintorodok el.
- Cézár-öntet? – kérdezte Emmett, amint végzett az ujja nyalakodásával. – Jó választás! – mondta, majd fogta a saját salátáját és Rose hajába borította az egészet. – Bár a kapros jobb!
Rosalie szinte nyugodtan hagyta, hogy a saláta a feje tetején tündököljön, mint valami korona. Hol is van az a Rose, aki még azt sem engedte, hogy a hajához nyúljanak? Ördögi mosolyra húzta a száját, és már láttam, hogy itt baj lesz.
- Ez vért kíván! – suttogta a lehető leghalkabban, amit persze csak mi öten hallottunk.
- Grizzley-t vagy barnát? – kérdezte Emmett, és még mindig egymással szemben álltak, és csak meredtek egymásra, mintha halálos bűnt követett volna el a másik.
- Tudod szívem, úgy igazából… - Rose közelebb lépett Emmetthez, és érzékien kezdte simogatni a vállát és a karját. – Valami egészen másra céloztam! – Rose még közelebb hajolt Emmetthez. Annyira közel volt, hogy simán beleharaphatott volna a nyakába.
És miért is tagadjuk a tagadhatatlant Emmett arcáról is leolvadt a mosoly, és teljesen más érzelmek ültek ki az arcára.

Már majdnem azt hittem, hogy azok ketten itt esnek egymásnak. De aztán Jasper egy jól irányzott lökéssel egy egész pohár kólát öntött Emmett hátára.
- Pedig már majdnem hangulatba kerültem! – kiáltott fel, majd lemondóan elfordult Rose-tól.
- Csak majdnem Emmett? – kérdezte Rose, és jelentőségteljesen meredt rá.
Emmett persze nem lett volna Emmett, ha nem bosszul, fogta a saját kóláját, és leöntötte vele Jaspert.
- Így máris szebb, nem gondoljátok? – kérdezte és magukra mutatott. – Legalább látszik, hogy ettünk – mondta, majd rám vigyorgott.
- Legközelebb hozok nektek partedlit – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy egyedül az én ruhán tiszta.
- Ejnye, Bella! – szólt Emmett, majd megajándékozott Alice salátájával.

Van egy pont az életben, amikor a józan ész a hülyeséggel szemben már nem győzhet. És most elérkezett az a pont. Bármennyire is próbáltam higgadt és nyugodt maradni, meg ugye felelősségteljes fogtam a kávémat és Emmettre öntöttem. Szegény már úgy nézett ki, mint egy… menüsor.
És amint a kávém rajta landolt egyenes út vezetett… Hát mit szépítsem? Egyenes út vezetett a kajacsatához.
Hamburgerek, saláták öntetekkel együtt és üdítők repültek mindenfelé, és már az sem volt lényeg, hogy kit célzol. És én csak röhögtem, hogy rá tudtak venni egy ekkora nagy hülyeségre, és már bántam, hogy nem rendeltem több ételt.
Rose tálcájáról kölcsönvettem a krumplit, és Jasperre szórtam, Jasper rám öntötte Alice kóláját, Rose hamburgert dobált Alice felé, Emmett meg a fejéről pótolta a salátahiányt, és azzal dobált mindenkit.
- Khm! – hirtelen egy éles köhögés szakította félbe röhögésünket és hülyeségünket.

- Engem még soha, de soha nem dobtak ki étteremből! – mondtam, de nem éreztem magam dühösnek. Furcsa volt, mert tudtam, hogy hülyeséget csinálok, és mégis jól esett.
- Nem is számítottam másra kedves Miss Sznob! – mondta Emmett, és hatalmas vigyorával nézett rám.
- Ami azt illeti… - Azt akartam mondani, hogy Mrs. És nem Miss, de Rose közbevágott.
- Hol fogjuk mi rendbe tenni magunkat? Ez valami reménytelenül néz ki! – mondta, majd megszemlélte totálkáosz ruháját, és egy kirakatban a haját is.
- Ha ez megnyugtat mi se nézünk ki jobban! – mondta Alice és Rose mellé lépett.
- Keressünk valami strandot, és lógjunk be fürdeni. Rose úgyis annyi ruhát vett ma, hogy tök fölösleges ezeket megtartani – mondta Emmett, és erősen próbált úgy tenni, mintha nem belőle áradna az a bűz, ami után visszafordulnak a gyalogosok.
- Bármily hihetetlen, támogatom az ötletet! – mondtam, majd elbújtam Jasper mögött, mert épp a szomszédom ment el az utca másik végében.
Jasper kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem.
- Hát akkor nincs más hátra, mint előre! – mondta Emmett, és megindult a város egyetlen strandja felé, ami ugye zárva volt, de nekünk mikor is jelentett gondot egy riasztó?

Hát megtörtént. Bűnöző lettem. Betörtünk a strandra, megfürödtünk, és át is öltöztünk. Még szerencse, hogy épp vásárolni voltunk, különben nem lett volna mit felvenni.
Szinte egyszerre léptünk ki az öltözőből Alice-szel és Jasperrel.
- Mondtam, hogy jól fog állni ez a felső, Bella! – mondta Alice és elégedetten szemlélte a fehér félingemet meg a simulós farmeromat.
A velünk szemben lévő öltözőből hangok szűrődtek ki. Rose kuncogása és Emmett nevetése.
- Hejj! Nem érünk rá fiatalok! Sparkus nem agyon örülne, ha a feleségét letartóztatnák! – kiáltott Alice, majd bekopogott az egyik öltözőfülkébe. Erre ott megszűnt minden hang majd tíz másodperc se kellett és Emmett meg Rose állt előttünk tökéletesen felöltözve.
- Ki az a Sparkus? – kérdezte Rose és kérdőn furcsán nézett hol Alice-re, hol rám.
- És ki a felesége? – kérdezte Emmett, de ő nem nézett Alice-re, csak rám.
Meredten nézetek mind a ketten, és hirtelen úgy éreztem, jobb lett volna, ha ezt nem tudják. Vagy legalábbis nem most tudják meg. A jó kedvem már elég messze volt, hisz igaza volt Alice-nek. Sparkus mikor is hagyta volna, hogy így viselkedjek? Sparkust mikor is dobták ki egy étteremből, még ha az a McDonald’s is? Hát soha… Soha, de soha.

- Bella, te férjnél vagy? – kérdezte Rose miután kilógtunk a strandról, és visszakapcsoltuk a biztonsági kamerákat.
- Igen – mondtam majd felemeltem a jobb kezemet, amin ott virított a gyűrű. Vajon nem vették észre eddig vagy csak nem akarták észre venni?
- És, hogy tehetted ezt Edwarddal? – kérdezte Emmett mindenféle udvariaskodás nélkül, és most hirtelen több volt a hangjában a vád, mint a poén.
Megálltam. Eddig egy sorban haladtunk a város felé, de most megtorpantam, és vártam, hogy Emmett visszanézzen.
Meg is álltak mind a négyen, majd hátra is fordultak.
- Elhagyott engem a fenébe is! – kiáltottam, mert már sok volt a célozgatás és a rejtett utalások. Elég volt, hogy senki nem mond semmit, és, hogy mindent ki kell belőlük szedni. – Elhagyott, és nem kellettem neki! Ti meg el sem köszöntetek, úgyhogy nem merj engem felelősségre vonni, világos? – kérdeztem és egyre közelebb mentem Emmetthez. – Otthagytatok egyedül, és senkim nem volt, akire támaszkodhatnék! És hidd el olyan állapotban nagyon is kellett volna valaki! Úgyhogy ne merészelj nekem felelőségről beszélni, és EDWARDRÓL SEM, MERT Ő HAGYOTT EL ENGEM! – Az utolsó szavakat szinte már üvöltöttem, és megböktem Emmett mellkasát. És tudtam, hogy ez sok volt. Ordítottam egy olyan valakivel, aki nagyon fontos nekem. De nem bírtam. Miért hisz mindenki engem gonosznak, amikor ő hagyott el, és ő nem akart? Miért lepődik meg mindenki, hogy éltem tovább az életem, és nem ültem, mint egy szobor, és vártam, hogy visszajöjjön végre?
- Azért hagyott el, mert meg akart védeni attól, ami ő maga. Mert nem akarta, hogy vámpírok közelében légy, és te is az legyél egyszer – mondta Rose csöndesen, majd megfogta a vállamat. – Azért hagyott el, mert védett téged… saját magától.
- De nem nagyon jött össze neki, mivel nélküle is kicsit megvámpírosodtál, húgi! – mondta Emmett békülékenyen, és mosolyogni próbált.
- Ez annyira… rá vall – mondtam suttogva, és próbáltam felfogni, hogy mit is jelent ez az egész.
- Mazichista – mondta Emmett egyszerűen.
- Hősszerelmes – mondta Jasper.
- Idióta – mondta Rose.
- Szerintem meg csak túlságosan szeretett, és inkább magát bántotta, minthogy téged lásson szenvedni – mondta Alice.

Visszamentünk az autókhoz, és már Rose-zal és Emmettel együtt elindultam a házunk felé. Kíváncsi vagyok, hogy Sparkus mit szól majd még két vendéghez… De végül is az én házam is, szóval miért ne vihetnék oda azt, akit akarok? És Rose-t és Emmettet szívesen látom.
De most nem annyira érdekelt Sparkus. Sokkal inkább… Edward. Tényleg szeretett vagy még most is szeret! És ha akkor nem hagy el, már réges-rég együtt vagyunk, és minden olyan lenne, mint a mesében. Boldogan, mert soha meg nem haltak…
Annyira… logikátlan, és felelőtlen! Minek kellett elhagyni? Jah, mert védeni akar! És azzal nem számolt, hogy jobban fáj, ha egyedül hagy, mintha néha mondjuk össze kell varrni a kezem? Kit érdekelnek az öltések, amikor azok begyógyulnak, de a szívem meg örökké ketté van törve?
Edward, annyira… hülye vagy!
De így visszagondolva, annyira egyértelmű, hogy miért akkor hagyott el, amikor Jasper majdnem nekem támadt! Hát persze, hogy elhagyott, amikor hirtelen ilyennek látta majdnem minden napunkat. Én vérzek, ő meg mentegetőzik, és bocsánatot kér százszor is.

Beletapostam a gázpedálba, és láttam, hogy Rosék is ezt teszik a másik kocsiban. Alice és Jasper kézen fogva és némán ültek a hátsó ülésen, és csak nézték, hogy egyre dühösebb vagyok. Mert most tényleg nincs semmi, amivel meg lehetne vigasztalni!
Olyan gyorsan hajtottam, hogy alig ismertem saját magamra… Ennyire gyorsan csak Ő hajtott még régen. Élesen kanyarodtam be az utcánkba, és csikorogtak a kerekek, ahogy lefékeztem a házunk előtt.
Szabályosan kipattantam a kocsiból, és láttam, hogy égnek a villanyok. Még a csomagokat se vettem ki, a kocsiajtót becsapva rohantam a bejárati ajtó felé. Bár a trappoltam sokkal találóbb lett volna, hisz olyan dühösen mentem, hogy majdnem féltem, hogy eltörik a terméskő a lábam alatt.
Kicsaptam a bejárati ajtót… És ott ült Sparkus a nappaliba. A lábát keresztbe rakta, és éppen egy könyvet olvasott. Kit is érdekel Edward, amikor itt van Sparkus? Na ugye, hogy senkit!
Mosolyogva mentem oda hozzá, és mosolyogva ültem az ölébe. Odabújtam hozzá, és vártam, hogy ő is átöleljen.
De nem ölelt át.
- Bocs kicsim, de ez egy nagyon érdekes könyv! – mondta, majd majdhogynem kilökött az öléből.
Rose és Emmett felvont szemöldökkel nézett ránk az ajtóból, és mögöttük ott jött Alice és Jasper a csomagokkal együtt.
- Vendégeink vannak – mondtam Sparkus könyvének majdnem hidegen. Erre ő leeresztette a könyvet, és kérdőn nézett rám. Én elfordítottam a szemem az ajtó irányába, erre Sparkus az egész fotellel fordult meg, és majdnem döbbenten nézte a két újabb ismerőst az ajtóban.
- Rosalie Hale és Emmett Cullen – mondtam, majd vártam, hogy Rosék beljebb jöjjenek. – Ő itt Sparkus Blake, a férjem.
Rose és Emmett bejöttek, majd kezet fogtak a férjemmel. Elmondták, hogy ők is a nagy Cullen családhoz tartoztak még régebben, és, hogy régről ismernek engem.
Én meg furcsán üresnek éreztem mindent. A mai nap… nem volt könnyű. És nem csak azért, mert régóta először vágytam rá úgy igazán, hogy Edward ne lenne annyira… önfeláldozó. Azért is, mert ez egy… kimerítő nap volt. Nehéz , hosszú és kimerítő.
Sparkus bűbájos mosolyával elmesélte az egész történetet, hogy hogyan talált rám, hogy összeházasodtunk, hogy, hogy szeretjük egymást.
Hogy együtt lakunk már régóta, és, hogy két napja költöztek ide Alice-ék, majd udvariasan megkérdezte, hogy Rosék is jönnek-e. Mármint lakni ide, hozzánk.
Persze nekem nem lett volna ellenemre, csak, akkor már nem lettünk volna kicsit feltűnőek? Rose egyedül Emmettel is feltűnő.
- Megbeszéljük, rendben Sparkus? – kérdezte Rose mézédesen, majd felállt, és Alice-t is magával rángatva a jelképes konyha felé ment. Persze mind a két fiú követte őket, így egyedül maradtunk Sparkusszal.

- Minden rendben van, kedves? – kérdezte Sparkus majd lerakta a könyvet, és kitárta a kezét, hogy beüljek az ölébe.
Én meg habozás nélkül ültem vissza oda, ahonnan az előbb majdnem kidöntött. Mert szerettem ott lenni. Úgy éreztem megvéd mindentől, és semmi bajom nem lehet.
Lehet, hogy órákat ültünk ott, de az is lehet, hogy csak perceket, de végül visszatértek mindannyian.
- Van egy fantasztikus ötletünk! – jelentette be Emmett olyan mosollyal, ahogy egy öreg néni ad cukorkát a kisgyereknek.
- Menjünk el nyaralni! – jelentette be Rose, és mosolyogva nézett ránk. – Nekünk kettőnknek már le van foglalva a jegy – mutatott magára és Emmettre -, így ugye nem tudunk itt maradni. De gyertek velünk!
- Mi már lefoglaltuk a jegyeket! – mondta Alice, és látszott rajta, hogy ő is örül a nyaralásnak.
- Remélem nekünk nem foglaltatok jegyeket! – mondta Sparkus majd éreztem, hogy fel akar állni, így kiszálltam az öléből. – Sehova nem mehetek, ugyanis jönnek a félévi vizsgák. Szó sem lehet róla, hogy most hiányozzak az egyetemről.
- Annyira sajnálom, hogy csak most találkoztunk, és máris elválunk, Bella! – mondta Rose, és remélem csak nekem tűnt föl, hogy meglepően színpadias volt, és mintha egy kis mosoly is húzódott volna a szája sarkában.

Ha Sparkus itt marad, attól még én mehetek! Persze hiányozni fog meg minden, de nem kötelező nekem is itthon lennem!
- Foglaljátok a jegyet! Megyek én is! – mondtam határozottan, és bólintottam is hozzá.
Mindenki akivel szemben voltam elégedetten mosolygott, és csak sejteni tudtam, hogy Sparkus a hátam mögött épp valahova a föld alá kíván…

Vagy valami ilyesmi.

Nos kedveseim nagyon szépen köszönjük a jelölést, viszont nehéz helyzetbe hoztatok minket mert mi kiket jelöjjünk :????? nah nem baj szóval köszike csajok !!!!!!:D:D:D:D



Nos akkor köszönjük szépen:Donna, Anyíta, Rosalice, Doree, Ella, Gitta,Nickimaci, Ccub94


7 dolog rólunk: ketten vagyunk, -Iccsi kitalál Nee ír
-Van még két tesónk, mindkettő kissebb
-Iccsi egyetemre jár
-Nee fanatikus könyvtárba járó:P
-Imádunk mindannyian olvasni
-Iccsi ha tehetné cipőmániás lenne legszívesebben
(pénztárca...:S:)
-zenemániások vagyunk:P

és akiknek elküldjük:Truska http://truska-twilightfanfiction.blogspot.com/
Spirit Bliss http://twilightfic.blogspot.com/
Ros-ailce http://ros-alice.blogspot.com/
Gugóca http://icantlivewithoutyoufic.blogspot.com/
Léna http://lebelnala.blogspot.com/
Laura http://fanfic-laura.blogspot.com/
Lady http://robstenfanfiction.blogspot.com/


Sok sok puszi nektek :D:D

Nee 18 letttt!!!!!!!!

nos drágáim megéltük ezt a a napot is igen, mert Nee ma tölti be a 18-at. innentől büntethető és bizonyos korhatáros dolgokat és mevésésrolhat a boltban... neh nem ez a lényeg! szóval nagyon sok boldog szülinaapot neki ezért hoztunk nektek egy kis szösszenetet. remélem teteszeni fog!!!!
(megint egy ilyen guruló gyógyszeres rész lett!!!)




A varázsló, az írók és a vérszívó vámpír

Stephenie Meyer nyugodtan ült a számítógépe előtt.

Végignézett dolgozószobáján és elmerengett idillikus életén, melyben akkor változás köszöntött be, amit még remélni se remélt. Bizony az a lány, aki a középiskolában könyvmoly volt, és, aki mindig mindenből ötöst kapott, az most világhírű és elismert író.
Bár Stephenie nyugodt volt és jószívű most szívesen a „menő csajok” orra alá dugta volna azt, amit elért.
„Nesze, nekem ez jött be! Hát neked?!” És gúnyosan kacagott volna, amikor a „menő csajok” semmit nem tudtak felmutatni.
Nah jó. Meyer néni túl kedves volt, hogy ilyet akár még csak képzeljen is. De nem titok, hogy legsötétebb fantáziájának legmélyén ott volt a kisördög, ami arra vágyott, hogy ezt megtegye.
Stephenie bekapcsolta a számítógépet, és nyugodtan várta, hogy betöltsön.
Amikor ez megtörtént begépelte a jelszavát, hisz elég sokan voltak, akik arra vágytak, hogy kiszedjék belőle, vagy a gépéből következő történetének tartalmát…
Mert bizony Meyer néni jól titkolta, hogy folytatta a Midnight sunt, és hamarosan meg is jelenteti… Jobb, ha a rajongókat nem izgatja fel egyelőre.
Stephenie már éppen elkezdte volna az írást, amikor hirtelen pukkanást hallott.

Zöld gőzfelhő keletkezett, amitől alig lehetett látni. Steph kinyitotta az ablakot, és láthatóvá vált számára, hogy négy alak van a szobájába.
- Harry! Muszáj volt most ezt az egészet? – kérdezte egy dühös női hang.
- Nee inkább segíts megkeresni a cipőmet! Azt hiszem valahol elhagytam!
Stephenie nem értett semmit.
- Elnézést kérünk a zűrzavarért asszonyom! Azonnal eltakarítunk mindent – mondta egy tizenhét éves fiatal fiú tökéletes udvariassággal.
- Iccsi! Megtaláltam a cipőd! – kiáltott Nee, majd meglepetten tapasztalta, hogy Harry hátra vágódik.
- Azt hiszem az a Herryé! – mondta Iccsi nevetve.
- Elnézést! De megmondanák, hogy kik maguk? – kérdezte Stephenie, amikor végre összeszedte magát.
- Ezer bocs! Nee vagyok – mondta Nee, majd odament elé, és kezet (vagy inkább kart) rázott Steph Meyerrel. – Iccsi megvan a cipőd! – mondta Nee, majd felkapott Steph billentyűzetéről egy fél pár cipőt.
- Én Harry Potter – mondta a kócos fekete fiú, és nem zavartatva magát leült a szőnyegre.
- Edward Cullen – mondta A Srác, Aki Nagyon Udvarias Volt.
- Hej! – kiáltott fel Harry, majd mégis felállt, és odament Edwardhoz. Jól alaposan megnézte az arcát, és meg is érintette… - Te nem Cedric Diggory vagy? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.
- Áááá! Az egy másik könyvben van, haver – mondta Edward-Cedric, majd leült a szőnyegre.
Mindenki követte őt egy majdnem kört formálva…

- Megmondanák, hogy kerültek ide? – kérdezte Steph, majd, hogy ő se lógjon ki a sorból, ő is leült a szőnyegre.
- Piton elszúrt egy varázslatot – mondta Harry, a Piton nevet igen csúnyán kimondva. – Ez az alak itt életre kelt a könyvből, ezek meg… Nem tom, hogy de idekerültek.
- Mi csak lelkes rajongók és próbálkozó írók lennénk – mondta Iccsi.
- Én vagyok az író Iccsi! Te vagy a kitaláló! – mondta Nee.
- Jó, de te nélkülem nem tudsz működni!
- Jah, mert te nélkülem, igen, ugye?
Iccsi és Nee inkább abbahagyta a rögtönzött és ostoba vitát, és Steph-re néztek, aki még mindig nem értett semmit.
- Nem kell aggódni! – szólalt meg Nee hirtelen. – Az író mindjárt eltűntet minket, úgy nagyjából fél oldal múlva! – mondta bizalomgerjesztő fejjel, és mosolyogva nézett a nagy íróra.
- Akkor ti csak a vicc kedvéért vagytok itt? – kérdezte Steph és próbált egy kicsit felengedni.
- Tulajdonképpen igen! – mondta Iccsi. – Tudja, ez az egész csak azért van mert Nee-nek ma van a 18. szülinapja. És bizony azt meg kell ünnepelni! Valahogy ide kellett jönnünk, szóval kellett Harry! De Edwardot is akartunk, szóval jött ő is!

És akkor Steph megértett mindent! Ez csak egy butaság, ami csak azért született, mert közölni akarják az írók, hogy Nee bizony nagykorú lett.
Hirtelen pukkanás hangzott, majd mindenki eltűnt, és Steph egyedül maradt a dolgozószobájában.

- Jaj, Nee! Azt mondtad, hogy csak fél oldal múlva tűnünk el! – kiáltott Iccsi, miután elolvasta ezt a valamit.
- Igen de már nem tudok, több párbeszédet kitalálni. Mivel köthetném le Stephenie Meyer figyelmét? – kérdezte Nee, és közben úgy tett, mintha nagyon is gondolkodna.
- Mondjuk, hogy a puding Magyarországon milyen finom! – mondta Iccsi, majd a hátára fordult az ágyon, eddig ugyanis hason feküdt… - Edward legalább ideírhattad volna – mondta suttogva.
Pukkanás hallatszott, és megjelent Edward egyenesen Iccsi mellett.
- Ne is reménykedj – mondta Nee Iccsi felé fordulva. – Ő az én saját szülinapi ajándékom magamnak! Amint befejeztem ennek a valaminek a gépelését vele fogok foglalkozni – mondta Nee, majd kicsit gyorsabban kezdtek járni az ujjai a billentyűzeten…
- Nah jó! Azt hiszem, jobb, ha befejezed! – mondta Iccsi és felállt az ágyról. – Boldog szülinapot, Nee! – mondta Iccsi majd puszit nyomot Nee arcára…
- Köszi – mondta Nee mosolyogva…

Pukkanás hallatszott, és mindenki eltűnt…