Havazó nyár - 10. fejezet

10. fejezet: Az érem két oldala

Csak… voltam.

Egyszerűen csak ültem egy kidőlt fa törzsén, ami meglepő módon nem miattam dőlt ki, és néztem ki a fejemből. Csupán tíz centi kellett volna, és Kanadában vagyok. Vagy annyi se. Annyira könnyű lenne átmenni, és nem foglalkozni azzal, hogy valahol ott vannak ők is. Hogy még léteznek, és már azt is tudják, hogy én létezem.
Könnyű lenne, de egyszerűen lehetetlen. Nem tudnám… elfogadni. Vagy nem ez a jó szó! Nem tudnám… elhinni, hogy tudják, hogy élek. Eddig olyan boldog voltam a tudattal, hogy gyűlölök, ők meg azt hiszik meghaltam. Most meg tudják, hogy élek, és talán mindennél jobban, hogy gyűlölöm őket. Volt egy jó pár eset, amikor kimutattam nemtetszésem.
Csak ültem.
Próbáltam mindent kizárni a fejemből. A mardosó éhséget, a hangokat és zajokat, az illatokat, és próbáltam csak lenni. De egyszerűen nem ment. Nem tudtam semmire gondolni… Vagyis nem tudtam rájuk nem gondolni, ami eléggé… pocsék volt.
Eddig soha, most meg minden, egyszerűen minden gondolatom körülöttük forog. Még ha valami másra is próbáltam gondolni, azonnal eszembe jutottak ők, vagy a valamivel kapcsolatban ők, és máris megint a családról gondolkodtam, nem arról, amiről szerettem volna.
Egyszerre volt nevetséges, szánalmas és kétségbe ejtő.

Az ég dörgött egyet, és beborult. Sötét lett, én meg még felállni is lusta voltam…
Minek, megfázni úgyse tudok! Az eső szemerkélni kezdett, majd hevesen zuhogni. A ruhán pillanatok alatt ázott át, de nem érdekelt. Jól esett, hogy rossz idő van. Mintha a természet együtt érezne velem, és az egész időjárás a hangulatomat tükrözné. Körül belül ilyen vagyok most belülről…
Sötét, hideg és heves…

Nem akartam elhinni magamnak, hogy becsaptam saját magam, éveket át. Hogy hazudtam és elhitettem magammal azt, ami nem is igaz… Nem akartam elhinni, pedig tudtam.
Tudtam, hogy nem őket gyűlölöm… Egyszerűen azt, hogy ők nem foglalkoztak velem. Ez a tudatot, ezt az érzést utáltam, de annyira amennyire csak lehetett. És mivel gyűlöltem a tudatot, hát akkor gyűlöltem őket is.
De nem fogok a karjaikba borulni, csak azért, mert beláttam, hogy nem őket gyűlölöm. Egyáltalán nem! Maradnak… ismerősök, akikkel valami pocsék véletlen folytán közös a múltunk egy része, és Vien miatt a jelenünk.
De volt egy rosszabb érzés is, amit nem tudtam nem észre venni. Annyira… bántott, hogy nem kerestek. Hogy nem búcsúztak el annak idején. Annyira… rosszul esett, hogy nem foglalkoztak velem. Tudtam, hogy Edward meg a többiek ezt akarják elmondani… Hogy mi is történt valójában. De nem kell elmesélni, a saját gondolataim és emlékeim is kellőképpen fájdalmasak és szörnyűek. Miért kéne elmondani azt, amit tudok? Miért kell bemutatni, és újra feleleveníteni…
Tudom mi volt… Átéltem, és nem akarom megint…
Akkor is elég pocsék volt.

Feltápászkodtam a rönkről, majd hátat fordítottam Kanadának… Pedig csábító volt a gondolat, hogy lelépek egyetlen szó nélkül…
Gyalogolni kezdtem, figyelve, hátha jön erre egy turista, hogy ehessek végre. Muszáj lenne, mert a végén még Vient eszem meg, ami nem lenne éppen… jó dolog. Nem akarom őt elfogyasztani, de én is csak vámpír vagyok… Nem tudnék ellen állni.
Furcsa volt, hogy pár lépés után meguntam az egészet. Az embere hogy a fenébe bírják ezt a lassúságot? Ez túl… lassú!
Futni kezdtem, én meg majdnem örülni kezdtem a sebességnek… Ez már sokkal jobb!

Pár perc alatt újra a háznál voltam. Az idő itt is elég pocsék volt, az eső zuhogott, és csak annak köszönhettem, hogy látom a házat, hogy vámpír vagyok. Különben elmosta volna az eső.
Lassan közelítettem vadiúj otthonom felé, bár még egyáltalán nem éreztem annak. Most meg hogy a fenébe beszéljek Edwarddal? Mert… nem gyűlölöm, de utálom, amit tett… Ha elvileg szeretett, hogy tudta ezt megtenni velem… Nem értem… Egyszerűen nem értem!
Beléptem a házba, és már meg se lepődtem azon, hogy mindenki a nappaliban ült. Egyszerre szegeződött rám minden tekintet, döbbentek meg, majd fordultak is vissza az aktuális unaloműzőjüknek. Egyedül Edward meredt rám úgy, mintha szellemet látna…
- Áthoztuk a cuccaidat Bella baba! A szobádban vannak! – mondta Emmett, majd rám kacsintott.
- Bella a nevem – mondtam, majd a lépcső felé indultam. Már éppen felléptem az első lépcsőn, amikor Emmett megint megszólalt.
- Öltözz át, mert ez nem semmi… - mondta még, majd röhögni kezdett.
- Mi bajod van? – kérdeztem élesebben a kelleténél, és egész testemmel felé fordultam.
- A ruhádra az a jelző, hogy átlátszó nem éppen találó… - vetette oda Rosalie, majd megrántotta a magazint, és újra beletemetkezett.
Én lenéztem a felsőmre…

A fenébe!
Keresztbe fontam a karom, majd dühösen indultam a kinevezett szobám felé.
Most, hogy az egész család megcsodálhatta mellbimbóimat, és megtudhatta a tényt, hogy nem hordok melltartót, szép az élet, nem de bár? Becsaptam magam után az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot.
Most vajon magamat zárom be, vagy őket ki?
De ez most kit érdekel? Ledobáltam magamról minden ruhám, majd a fürdő felé mentem… Nem mintha fáznék, de ha már vizes lett a hajam, akkor kimosom…
Lehet, hogy befestem a hajam… Olyan unalmas ez a barna. Mondjuk feketére! Na az nem lenne semmi!
Percek elteltével kifordultam a zuhany alól, majd visszamentem a szobámba. Valami ruha kéne, de hol a fenében vannak? Fogadok egy emberben, hogy a legutolsó doboz lesz, amit kinyitok!
Az egyik sarokban valamilyen csoda folytán megláttam a bőröndjeimet, és rögtön oda szaladtam. Abban biztos van tiszta ruha…
Felöltöztem, majd elővettem a hajszárítót… Milyen primitív…

- Bejöhetek? – kérdeztem már teljesen szárazan Vien ajtaja előtt.
- Gyere! – kiáltott ki Vien, én meg benyitottam. Éppen a számítógép előtt ült, és a Sims-szel játszott. Azonnal megcsapta orromat az illata, rögtön a nyakár koncentráltam, pedig nem akartam. Ez Vien! Vien! Nagy levegőt vettem, és nem lélegeztem… Vien miatt! Ez Vien!
- Nem unod még? – kérdeztem egyszerűen.
- Ezt nem lehet megunni – mondta, és az egyik szereplőjével kisúroltatta a vécét…
- Aha, tényleg élvezetes – mondtam cinikusan, majd leültem az ágyára.
- Ha te is játszanál neked is tetszene – mondta, majd felém fordult. - Hogy vagy? – kérdezte majd rám mosolygott.
- Ezt nekem lenne illő kérdeznem – mondtam, majd akaratlanul néztem a pocakjára. Még kicsi… Talán egy tenyérnyi sincs az a valami, amit ott nő… De Egyszer egy… valami lesz…
- Ugyan! A vak is látja, hogy valami nyomja a lelked! – mondta drámaian. - Várj kitalálom! A valami… vagyis inkább valaki, aki nyomja a lelked, bár te is és ő is azt szeretné, hogy mást nyomjon… Szóval ez a valami E betűvel kezdődik és dwarddal végződik? Kitaláltam? Azt hiszem kirúgjuk Alice-t! – mondta, majd felnevetett.
- Nem érdekel Edward – mondtam, majd elfordítottam róla a tekintetem.
- Hazudsz! – mondta egyszerűen, és keresztbe fonta a karját a melle előtt. - Bella másnak légy szíves, jó? Ne nekem!
- Edward nem érdekel… - mondtam, majd hallottam, hogy Vien felcicceg. - Csak az a baj, hogy… Szóval… Nem értem, hogy miért csinálta azt, amit… És, hogy miért hazudott nekem hónapokig. Hogy miért nem keresett meg. Nem értem őt…
- Pasiból van szívem, mit akarsz rajta megérteni? – Vien nevetni kezdett teli torokból, minden örömével. - De komolyra fordítva a szót… Próbáltad már esetleg… netalántán… valamikor… meghallgatni? – kérdezte Vien, és egy huncut mosoly húzódott meg a szája sarkában.
- Nem érdekel a mondandója – mondtam, és megint elfordítottam a tekintetem.
- Dehogynem! Csak nem akarod elismerni… Bella néha annyira gyerekes vagy! – mondta Vien, majd felkelt a székről, és átmászott hozzám az ágyra. Felkavarta a levegőt, az illata újra az orromba kúszott. Harapni akartam… Csak egy kicsit… - Teljesen őszinte légy! Mit érzel, ha azt mondom, Edward…? Az említett hányingeren kívül… - mondta mosolyogva, majd bíztatóan nézett a szemembe.

- Utálatot? – kérdeztem szinte magamtól.
- Nem, Bella! Ezt már megbeszéltük… Nem őket utálod, hanem azt, hogy elveszítettek téged… Hogy hagytak téged elveszíteni…
- Haragot?
- Esetleg…
- Mi mást érezhetnék iránta, amikor nem vagyok rá kíváncsi! Nem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos, és csak egy idegesítő alak, aki soha nem hagy békén.
- Szerelmet – mondta Vien természetesen, majd levett egy szöszt a párnáról.
- MI VAN? – kérdeztem, majd felpattantam az ágyról.
Nem szeretem… Baromság, hisz… semmit nem érzek iránta azon kívül, hogy utálom… Meg gyűlölöm, és ki nem állhatom, és legszívesebben megverném még egy párszor!
- Szereted… Csak nem vallod be…
- Fenéket! – mondtam, majd hátat fordítottam neki, hogy kimenjek. - 150 éve, kitartóan gyűlölöm – tettem még hozzá, majd a kilincsért nyúltam.
- A szerelmet és a gyűlöletet egyetlen hajszál választja el, Bella… És elég könnyű összekeverni a kettőt…
Megtorpantam, de nem fordultam vissza… Nem érdekel. Ne oktasson ki! Ma már másodszor osztja itt nekem a tanácsait… Ez már sok! Túl sok nekem…
Nem bírok lenyugodni, nem bírok békében lenni, ha állandóan… ilyen! Egyszerűen nem értem őt…
Kicsaptam a szobám ajtaját, és szándékomban állt levágódni az egyik fotelra.

- Most már meghallgatsz? – kérdezte Edward nyugodtan az egyik fotelből.
- Nem – mondtam, majd dobálni kezdtem a dobozokat az utamból, hogy legalább csináljak valamit.
- Bella…
- Hagyj békén, Edward! – mondtam, fel se nézve a dobálásból. - Eszem ágában sincs veled beszélgetni, és érintkezni… És legfőképpen meghallgatni nem akarlak! Úgyse mondasz semmi újat.
- Emlékszel a szülinapodra? – kérdezte Edward, majd hallottam, hogy mögém lép.
- Nem érdekel! – kiáltottam, majd dühösen Edward meredtem. - Felfognád végre, hogy nem érdekel?
Pár centi választott el minket egymástól, de egyáltalán nem volt… erotikus az egész. Sokkal inkább feszes és dühös. Ebben semmi érzékiség nem volt…
- Komolyan mondom, legszívesebben kikötöznélek egy székhez, hogy végre meghallgass! – kiáltott, majd zavartan a hajába túrt.
- Szerintem az ágy ide megfelelőbb lenne – mondta egy hang, majd mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. - Amilyen szikrák pattognak, fiatalok… - Emmett füttyentett egyet, majd bejött a szobámba, és levágódott a fotelre. - Higgyétek el, az ágy kényelmesebb!

Hirtelen biztos lettem benne, hogy ha ember lennék, akkor most nem kicsit pirulnék. De szerencsére vámpír voltam, így a pirulás ki volt zárva… Zavartan fordítottam el a tekintetem, majd kezdtem el megint dobozokat rakosgatni.
- Hűha, Bella… Csak nem kínosan érint a téma? – kérdezte Emmett pimaszul. – Nem mondod komolyan, hogy 167 éved alatt még egyetlen egyszer sem…
- Menj a fenébe! – vetettem oda, majd az egyik dobozt, amiben nem tudom mik voltak felé vágtam.
- Emmett menj innen – mondta Edward, majd bátyja felé fordult.
- Nah Bella… Azt hiszem, te kimeríted az aggszűz fogalmát… Mondjuk a drága öcsémen, nem teszek túl…
- Emmett! – Edward… kiabált. Talán még létezésemben sem hallottam őt kiabálni… És most furcsa volt… De nem feltétlenül rossz furcsa…
De hülye vagyok! Edwarddal kapcsolatban semmi nem, lehet jó furcsa!

- Vagy kimentek magatoktól, vagy lefagyasztalak titeket, és én doblak ki mind a kettőtöket – mondtam nyugodtan, majd összefontam a karom. - Most időt is mondjak ide, vagy kimentek végre a szobámból?

De nem kellett válaszolniuk, mert egy sikoltásra mind kirohantunk…

Havazó nyár - 9. fejezet

9. fejezet: A kényszer

- Mi van? – kérdeztem hangosan. A hangom szinte zengett a csendes nappaliban, és bár már nagyon untam, hogy folyamatos látványosság vagyok, megint mindenki engem nézett.

- A gyerek apja a halálba segítette Vient, és vele együtt a babát is. Tudod, ezt jelenti a megölni szó – mondta Rose, és közben úgy artikulált, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.
- Fogd be, Rosalie! – vetettem oda neki, majd Alice felé fordultam. - Az apa úgy tudja a gyereket Vien elveteti.
- Nem… Tudja, hogy Vien akarja a gyereket – mondta Alice halkan, és nem nézett a szemembe. Vagy azért, mert nem mert, vagy mert nem akart. Kíváncsi lennék, hogy miért. - Amint a baba megszületik itt lesz – mondta megint elhomályosult tekintettel.
Nem akartam. Nem akartam, hogy bármi baja legyen Viennek vagy akár annak a gyereknek is. Nem szerettem, de Vien igen… És megígértem neki, hogy megvédem őket. A babát is nem csak őt.
Az az idióta Peter meg már megint magánakcióba kezd… Így szereti Vient! Hát rohadtuk mondhatom! Annyira szereti, hogy meg akarja ölni a barátnőjét is meg a gyerekét is! Hát normális az ilyen?! Egyik pillanatban még lefekteti, aztán meg bocs megöllek, mert terhes lettél! Hülye, idióta, barom!
- Bella! – kiáltott Esme, én meg a kezemre néztem, amiben éppen recsegni kezdett az egyik fotel támlája. Pillanatok alatt engedtem el a fotelt, és vágtam zsebre a kezem, mint egy rossz kisgyerek, akit rajta kaptak valamin.
- Berendezés marad, kislány! – mondta Emmett hatalmas mosollyal, majd rám kacsintott.
- Mikor ér ide Peter? – kérdezte Edward, én meg próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy eddigi ittlétem során ez volt az első értelmes mondata. Szinte hálás voltam neki, hogy ezt megkérdezte… De csak szinte!
- A baba születése után – mondta Alice.
- És az mikor lesz? – Jasper a felesége mellett ült, és aggódóan tette kezét Alice lábára. Sokkal inkább kedves gesztus volt, mint erotikus.

Vajon milyen érzés lehet? Ha valaki csak azért érint meg, hogy tudja tényleg ott vagy. Hogy megnyugtasson, és hogy tudassa veled, vigyáz rád még akkor is, ha valami szörnyűség történik. Milyen lehet valakinek a mindenének lenni? A legfontosabb, a legszebb, a legjobb. Az egyetlen, akiért érdemes reggel felkelni…
Nekem már volt valaki a mindenem… De én nem voltam senkié. Nem tudom milyen érzés, ha valaki kockáztatja értem az életét, ha valaki feltétel nélkül és örökké szeret. Nem tudom milyen.
De azt tudom, hogy milyen volt valakit így szeretni… Jó.

Arcomon halvány mosoly jelent meg, és észre se vettem, hogy a többiek vitázni kezdenek.

Jó volt, hogy érdemes volt valaki miatt élnem. Valaki, aki mellettem volt, még ha hazugságból is. Becsapott, de pár hónapig abban a tudatban éltem, hogy szeret, és akar. Hogy én vagyok neki a legfontosabb. Én meg gyenge voltam, és viszont szerettem, vagy inkább csak szerettem, mert ő nem szeretett. És jól esett szerelmesnek lenni… Csak egy másik férfit kellett volna választanom. Valakit, aki megérdemli a szerelmem, és nem egy olyat, aki… kihasznál.
Bár ez nem a jó szó. Edward nem feltétlenül használt ki. De hazudott, és, amikor megunta velem a játékát, akkor elhagyott. Inkább csak szórakozás voltam neki… Egy egyszerű játék, ami színesíti az unalmas évtizedeket. Ennyi voltam, és nem több.
- … a dátumban senki nem lehet biztos. Alice kérlek, figyeld Vient. Innentől kezdve minden nap egy harc lesz.
Alice csak bólintott, Carlisle meg felment az emeletre. Volt egy olyan sejtésem, hogy Vient vizsgálja…
Én elindultam a bejárati ajtó felé. Minden ruhám a saját lakásomban van. Ráadásul ott van Matilde is. Nem hagyhatom egyedül több napig, sőt, lehet, hogy hónapokig!

Bevetettem magam az erdőbe, és amilyen gyorsan csak tudtam úgy futottam. Jól esett, de nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amit régen. Akkor a futás kitisztította a fejem, most még az se tudta. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni mit mondott Vien.
Én nem szeretem se Edwardot, se a családot! És nem váltanak ki belőlem semmilyen érzést az utálaton kívül, ami egyébként is mindig jelen volt, van, és lesz. Egyszerűen ennyi!
Még hogy szeretem őket! Akkor mégis miért utálom mindegyiket, és miért akarom megfojtani az egész családot, amikor csak meglátom őket? Nah miért? Biztos nem azért, mert annyira szeretem őket…
A házamhoz értem, és lassítottam a tempón.
Már teljesen emberien nyitottam be a házba. Matilde abban a pillanatban ugrott a lábam mellé és dörgölőzött a lábszáramnak.
- Szia, nagylány! – mondtam, és mosolyogva felkaptam az ölembe. Talán az első őszinte mosolyom, amióta Vien ideért.
Ami elég vicces, hogy pár órával ezelőtt még Seattle-ben voltam. Alig öt órával ezelőtt még egy motelben ültem, és azon gondolkoztam hogyan csempészem ki a bútoraimat, úgy, hogy ne találkozzam velük. Most meg épp átköltözöm a Cullen családhoz. Önként és egyetlen szó nélkül… Hát hol van az önbecsülésem? De nem akarom egyedül hagyni Vient. Mellette akarok lenni, és segíteni akarok neki amennyit csak tudok ha már egyszer ilyen helyzetbe került. Hiába laknék a saját házamban, amikor nem tudom, Viennek mikor kell segítség. Így marad a költözés…
A bőröndjeim még a kocsi hátuljába voltak. De az úgyis egy kapkodó pakolás volt, szóval jöhet a rendes… Újabb bőröndöket vettem elő, és pakoltam bele a könyveimet. Ezek nélkül úgyse költözök sehova.

- Most meghallgatsz? – kérdezte egy hang mögülem.
Sarkon fordultam és az ajtókeretnek támaszkodó Edwarddal találtam szembe magam. Teljesen nyugodtan állt keresztbe font kézzel.
- Nem – mondtam, és visszafordultam a csomagjaimhoz. Már dühöngeni se volt kedvem. A gyűlöletem ugyanúgy megmaradt, de nem volt hajlandó tombolni. Most semmi kedvem nem volt hozzá. - Értékelném, ha visszahúznál a házatokba. Én is mindjárt megyek – vetettem oda neki, és tovább pakoltam, mintha ott se lenne.
- Segíthetek? – kérdezte és közelebb lépett. Én abban a pillanatban hátráltam, amint ő közelebb jött.
- Nem! Menj innen! – kiáltottam majd a bejárati ajtóra böktem.
Edward lehajtotta a fejét. Szinte már sajnálni lehetett őt annyira szerencsétlenül nézett ki.
- Csak öt percet, Bella! – emelte rám a tekintetét. Szemeiben kérést láttam, és vágyódást. – Csak… Elakarom mondani mi történt…
- Tudom, hogy mi történt! – kiáltottam, majd elindultam felé. - Úgyhogy ha nem akarsz még egy csinos harapást, akkor eltűnsz!
- Nem harapdálunk, húgi! – mondta Emmett, majd megjelent Edward mellett.
- Nem vagyok a húgod! – mondtam határozottan, majd keresztbe fontam a karom.
- Emmett, menj innen! – sziszegett Edward, majd a bátyjára nézett. Szemében most düh csillant, és volt egy olyan sejtésem, hogy nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne vicsorogjon. - Nem kértem, hogy gyere utánam…
- Egy ilyen bulit ki hagyna ki? – szólalt meg cinikusan Emmett, majd lehuppant a kanapémra. - Jasper is mindjárt jön, csak van egy kis dolga Alice-szel – kacsintott rám, majd a karját a feje alá tette. - Tudod a hormonok… egyszerűen rémesek – toldotta meg mondanivalóját, majd kacagni kezdett.
- Menjetek el! – mondtam nyugodtabban, mint amennyire nyugodtnak éreztem magam.
- Zavarunk? – kérdezte Emmett természetesen, a kanapémon fekve.
- Te biztos – mondta Edward, és újra az ajtókeretnek támaszkodott.
- Te is! – mondtam, és felé fordultam.
Edward keserűen elmosolyodott, majd megint közelebb jött. Én hátráltam, Emmett nevetni kezdett. Edward megállt, én meg direkt nem néztem rá. Minek?

- Csak azt hagy mondjam el, mi történ igazából! – kérte, és hallottam a hangján, hogy őszinte. Hogy tényleg el akarja mondani mi történt. De nem kell elmondania, mert tudom. Tudom mit miért csinált, tudom, hogy mit mondott nekem, és, hogy miért. Nem kell elmondania még egyszer!
- Nem érdekel – mondtam keményen, majd visszafordultam a csomagjaimhoz.
- Bella… - Edward megint közelebb lépett, és éreztem, hogy megfogja a karom.
- AZT MONDTAM, NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam, és elrántottam a kezemet. - Nem érdekel, mit akarsz mondani, Edward, nem érdekelnek a gondolataid, az érzéseid! Semmi nem érdekel, ami veled vagy a családoddal kapcsolatos, úgyhogy igazán leszállhatnál rólam! Én elfelejtettelek, te is tedd ezt!
Edward lemondóan sóhajtott, majd újra hátrébb lépett.
- Hát öcsi, ezt megkaptad! – Emmett vigyorogva nézett rám, majd Edwardra mímelt szomorúsággal. - Az a 150 év nyavalygás a semmiért volt! Jah bocs, csak 137, mert leléptél tőlünk…
Felhúzott szemöldökkel néztem Emmettre, majd Edwardra. Nem akartam felfogni a szavai értelmét. Nem akartam elnéző lenni, nem akartam megbocsátani. És ha őszinte akartam lenni, nem is tudtam. Itt nekem van igazam, ő nem szeret, ő nem akar, ő dobott el. Most ne akarjon semmit magyarázni!
- Menjetek el! – mondtam megint, és sokadszorra szenteltem minden figyelmem a csomagolásnak. Lépjenek már le, úgyis boldogítjuk egymást hónapokon keresztül…
- Megjöttem! – kiáltott Jasper, majd szabályosan betrappolt a házamba. - Bocsi csak…
- Ugyan, nem kell hazudozni, tesó! – vigyorgott Emmett. - Abszolút tisztában vagyunk vele, miért is késtél a buliról…
- Bella még nem harapta át Edward torkát? – kérdezte, és Edwardra, majd rám nézett. - Haladás… - mondta Jasper, majd bevágódott az egyik fotelbe. - Nah, meséljetek!
- Vagy inkább takarodjatok! – mondtam, és hitetlenkedve néztem a testvérekre. Mi az, hogy csak így beköltöznek ide?

- Minek? Megvárjuk, amíg összepakolsz – mondta Emmett, és mocorogni kezdett a kanapén. - Addig elmondhatnád hogy a fenébe lettél vámpír, mert még ezt se tudjuk; és az egyszer tuti, hogy nem az öcsi változtatott át… Szóval elő a sztorival! – Emmett várakozóan nézett rám, én meg felhúzott szemöldökkel fordultam felé.
- Nem – mondtam, majd ismét keresztbe fontam a karom.
- Nah… Bella, miért nem? – kérdezte Emmett, de úgy, mintha egy hisztis kiscsaj.
- Először is azért, mert leléptetek egyetlen szó nélkül 150 ÉVE! – kiáltottam, és hadonászni kezdtem a karommal. A nyugalom, ami eddig megszállt pillanatok alatt tűnt el, és adta át a helyét a gyűlöletnek és a végtelen dühnek. Megint kiabáltam, megint utáltam mint eddig… - Nem érdekeltelek titeket egyáltalán, és még csak annyit se mondtatok, hogy VISZLÁT, BELLA! LELÉPTETEK a fenébe is! 150 évig nem érdekeltelek egyikőtöket se, szóval ne gyertek azzal, hogy mennyire szerettek, meg hiányoztam nektek, mert NEM VESZEM BE ezt a szar mesét! Egyszerűen nem igaz, szóval jobb lenne, ha lekopnátok végre, és mással fáradnátok, mert ezt SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM BOCSÁTOM MEG NEKTEK!

Igaza volt… Viennek igaza volt.
Megdöbbentem emeltem kezem a szám elé, mintha vissza tudnám szívni a kimondott szavakat. A fiúk csak néztek rám, én meg nem tudtam megszólalni. Mindegyikőjük szomorúan nézett, és bűnbánóan, mintha tényleg sajnálnák az egészet…
Nem sok dolog van, amit örökre elveszíthetsz, és amit nem tudsz kijavítani. Az időt, ami elmúlt, nem tudod visszahozni. A bizalmat, amit elvesztettél, nem tudod visszaszerezni. És a szót, amit kimondtál, nem tudod visszaszívni. Nem tudod meg nem történté tenni, nem tudod azt kérni, feledd el, mert úgyse felejtik el. Nem tudod visszacsinálni. Ez már így marad, és akármennyire is fáj. Akármennyire tiltakoztam ellene… Viennek igaza volt.
Gyűlöltem őket, mert nem lehettem velük… Ezért utálom őket, nem azért, mert elvették az életem. Akartam, hogy elvegyék, és akartam, hogy az övéké legyen mindenem… De ők nem akartak, és ezért gyűlöltem őket. Ezért gyűlölöm őket, mert elveszítettek, és még csak a fáradságot se vették, hogy visszaszerezzenek. Utáltam őket, mert én szerettem őket, és akartam, hogy szeressenek, de nem szerettek.
- Akkor most én kérek öt percet – mondta Emmett, és felült a kanapén. A térdére támaszkodott, és komolyan nézett rám.
- Nem… Nem érdekel – mondtam, majd hátrálni kezdtem a nappaliba.
Éppen elég, hogy épp most ismertem be, hogy 150 évig nem őket utáltam, hanem a tudatot, hogy nem szeretnek. Erre meg öt percet kér.
- Bella, hallgass már meg minket, a fenébe! – csattant fel Emmett, és felkelt a kanapéról.
- De nem érdekel, mit akartok mondani. Nem kelletek nekem… Nem akarlak titeket – mondtam, majd sarkon fordultam és kifutottam a saját házamból.
Futottam, de most nem a méreg vezetett, nem a düh, hanem a menekülési vágy. Hogy meneküljek saját magam elől, hogy végre felfogjam, hogy vannak érzéseim, és ezek az érzések nem is akármilyenek. Menekültem saját magam elől, és nem akartam tudomásul venni, hogy hiába futok.

Csak hagy szaladjak, és higgyem el, nem követnek az érzések! Az érzések, amik hirtelen szabadultak ki, mint a bohóc abból a dobozból. Robbantak, mind a felszínre került, és még tagadni se tudtam, hiába akartam.
Én tényleg azt hittem, hogy elég két érzés számomra. Az éhség és a gyűlölet. Erre most a gyűlölet nem is az, hanem valami hatalmas érzelembuborék, amit Edwardék egy pillanat alatt pukkasztottak ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gyűlöltem… De nem csak gyűlöltem. Ez sokkal összetettebb, mint hittem. Ez sokkal bonyolultabb…
Futottam, és nem tudtam megállni. A fák suhantak mellettem, madarak reppentek fel, mintha valaki lőtt volna, nem egy állat szaladt el mellettem. De nem álltam meg. Nem, mert nem akartam megállni. Mert még bírtam futni. Még akartam, és még hittem, hogy menekülhetek.
Majd egy pár óra múlva, amikor biztos elmentek a lakásomból visszamegyek. Majd akkor, amikor tudom mit is érzek. Majd akkor, amikor úgy érzem… kész vagyok rájuk.

Majd akkor ott leszek.

Havazó nyár - 8. fejezet

8. fejezet: A kényszerű otthon

Megharaptam.

Tényleg megharaptam, méghozzá Edwardot… A mérgem egyenesen belé folyt, megállíthatatlanul, és ha őszinte akartam lenni, akkor nem is akartam, hogy megálljon.
Aztán túl sok dolog történt egyszerre. Edward felkiáltott, és abban a pillanatban eresztett el. Én hátráltam, de ugyanúgy támadó állásban vicsorogtam a régen szeretett férfire. Emmett arcáról eltűnt a mosoly, Jasper és Alice futva közeledtek felénk.
Az egész helyzet nevetséges volt és ironikus. Annyira, hogy majdnem felengedtem. De aztán észbe kaptam és rájöttem, hogy teljességgel fölösleges bármiféle baráti indulatot kimutatni. Soha nem fogom őket szereti…
- Bella… - Edward hangja elveszítette élét, szinte csak suttogásnak tűnt az egész. Kerekre tágult szemmel fürkészte az arcomat, és tömérdek mennyiségű értetlenséget láttam rajta. Kezét a nyakára tette eltakarva harapásom, majd újra megindult felém, én meg figyelmeztetően morogtam.
- Menj a fenébe! – kiáltottam, majd megint rá vicsorogtam.
- Hallgass meg! – kiáltotta Edward már hangosabban, és még mindig felém jött.
Ez a pasi valamit nagyon nem ért! De komolyan! Nála a nem, az igen, vagy micsoda?
- Nem… - mondtam, majd látva, hogy a fenyegetés nem hatásos felé ugrottam.
Nem fáj már eléggé, te szerencsétlen? Még többet akarsz? Rendben, végül is, ez a célom! Szenvedj, mint még soha, mert megérdemled, te rohadék!

Szinte repültem a levegőben egyenesen Edward felé, és eltökélt szándékom volt még egyszer megharapni. Egyszer nem volt elég, hát akkor jöjjön a következő!
Aztán valami nehéz és nagy csapódott nekem, letaszítva a földre és maga alá temetve.
- Te teljesen megőrültél? – kérdezte őrjöngve Emmett. Most egyáltalán nem mosolygott. Most tajtékzott a dühtől…
De jó volt látni, hogy végre más… Végre levakarta az arcáról azt az idétlen mosolyt, és legalább fáj neki, akárcsak nekem…
- Eressz el, te szemét! – kiáltottam, és megpróbáltam kifordulni Emmett alól. De megmoccanni se tudtam. Túl nagy volt, és túl erős még nekem is. Egyszerűen esélytelen voltam vele szemben.
- Majd ha lenyugodtál! – kiáltotta Emmett egyenesen az arcomba. - Komolyan mondom, megáll az eszem! Normális vagy te, Bella?
Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy Alice meg Jasper Edward mellett vannak. Alice aggódóan tekintett testvérére, Jasper meg éppen magyarázott neki valamit. Edward meg csak bólogatott, és nem vette el a kezét a nyakáról.
- Jól van, megnyugodtam – vetettem oda Emmettnek.
Erre ő kétkedve nézett rám, majd felkelt rólam. Szabályosan felkapott a földről, mintha csak egy darab papírlap lennék. Megtántorodtam, pedig még ilyen egyáltalán nem fordult velem elő… A szédülés eddig ismeretlen fogalom volt számomra, most mégis azt éreztem. Forgott a világ, és alig bírtam megállni a lábamon. Mintha Emmett megrázta volna a fejemet, és az még mindig forogna…
Pár pillanat alatt visszanyertem egyensúlyom, majd közömbösen néztem a többiekre.

- …pár óra alatt begyógyul, de jobb lenne, ha ennél valamit – mondta Jasper Edward sebét vizsgálva, aki végre elvette a kezét a nyakáról. Szép, szabályos harapásnyom volt rajta. Majdnem büszke voltam magamra, és valami hihetetlen morbid módon még örültem is, hogy Edward visel valamit, amit tőlem kapott.
Csak tőlem és senki mástól, és ami a legjobb volt, hogy mástól ugyanilyet nem is nagyon kaphat… Egy másik harapása lehet. De az nem lesz ugyanilyen… Ez az enyém, és csak én adhattam neki… Mint valami bélyeg… Vagy védjegy.

- Legközelebb azért, figyelembe vehetnél néhány dolgot! – vetette oda Jasper.
Úgy elgondolkodtam, hogy nem vettem észre semmit. Engem néztek. Mindannyian, és meredten.
- Igen, és micsodát? – kérdeztem cinikusan, majd keresztbe font karral néztem Jasperre. Engem akar kioktatni? Engem?!
- Kezdjük azzal, hogy nálunk laksz… - mondta Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Folytassuk azzal, hogy a múltatok erre nem ad okot – tette hozzá Emmett.
- Már megbocsáss, de pontosan az ad erre okot! – kiáltottam, majd elindultam a ház felé. Nem érdekelt, hogy még mondani akarnak valamit. Teljesen hidegen hagyott… Már most utáltam, és gyűlöltem a gondolatot, hogy most hónapokig itt fogok lakni… Egyszerűen utáltam.
Egyenletes tempóban haladtam a ház felé. Alice meredt tekintettel nézett rám, és kétségbeesett pillantással méregetett.
- Ki vagy te, és hol van Bella? – kérdezte, amint mellé értem szinte suttogva.
- Valami köcsög kiirtotta belőlem – mondtam hangosan, majd futni kezdtem a ház felé.

Engem senki ne oktasson ki! Engem senki ne fenyegessen! Engem senki ne tartson sakkban, és engem mindenki hagyjon békén!
Nem vártam sokat a világtól. Nem vágytam gazdagságra, autókra, és számtalan lakásra. Nem vágytam barátokra, se szerelemre még csak ismerősökre sem. Nem akartam tehetséges lenni semmiben, nem akartam hírnevet, megbecsülést, tiszteletet sem. Nem akartam, hogy felnézzenek rám, nem akartam, hogy akarjon bárki is.
Én csak annyit akartam, hogy mindenki hagyjon békén! Csak ennyit akarok! Semmi mást, de még ezt se teljesítik nekem! Én csak ennyit akarok a fenébe! Nyugalmat, csöndet és magányt! Kopjon le mindenki, és hozzám se szóljon, úgy annyira egyszerű minden!
Szabályosan betrappoltam a lakásba, Rose a kanapén ült, és egy magazint olvasott. Amint beértem felnézett rám, majd azzal a lendülettel vissza is nézett a magazinjába.
Nah, pontosan erre vágytam! Nézzen mindenki levegőnek, és hagyjanak békén! Így a legjobb élni!
Elindultam a lépcső felé, felléptem az első fokra, majd megütötte a fülemet Rose hangja.
- Vien vár a szobájában. Beszélni szeretne veled – mondta fel se nézve a magazinból.
Nem mondtam semmit, csak elindultam.

Képek kezdtek el bevillanni… Olyanok, amikre egyáltalán nem emlékeztem mint vámpír. Akkor is épp felmentem a lépcsőn, de akkor velem volt Edward is…
Az ember életem a fenébe is! Balra diplomaosztó sapkák lesznek. Majd baseball ütők az őskorból… Nem akartam tudni, mégis tudtam. Egyszerűen… tudtam. Még csak meg se akartam nézni, hogy tényleg így van-e. De akaratlanul fordult a fejem a fal felé, és jó pár lépcső után tényleg megláttam a sapkákat majd az ütőket is.
Kellett nekem ez?
Rossz érzésem volt, mintha az ember Bella mondani akarna valamit. Mintha az elmém figyelmeztetne vagy egyszerűen csak mesélni akarna valamit. De hiába próbáltam meg oda koncentrálni egyszerűen nem tudtam feleleveníteni semmit. Csak annyit, hogy sapkák, majd ütők és tudtam, hogy Edwarddal jöttem fel ezen a lépcsőn még nagyon régen.
Létezésemben először átkoztam vámpír elmém, és utáltam, hogy az emberi emlékeim nem maradtak meg…

- Bella! – Vien kikiáltott az egyik szobából. Elindultam a hang felé, majd benyitottam hozzá.
Mosolyt erőltettem az ajkaimra, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt…
- Már sokkal jobban nézel ki! – mondtam, majd leültem mellé az ágyba. Tényleg így volt. Az arca és a fal között már volt egy pár árnyalat, és nem nézett ki úgy, mintha a következő pillanatban összeesne…
- Köszi – mondtam, majd rám mosolygott. - Te jól vagy? – kérdezte, majd kezét az enyémre rakta.
- Persze – mondtam, és próbáltam nem koncentrálni a mardosó éhségre, ami csak rosszabb volt Vien közelében. Neki volt vére! Jó vére, amit meg lehetne inni! Vörös, meleg csoda, ami csak neki van ebben a házban… Csak a torkába kéne mélyesztenem a fogaim, ahogy az előbb Edwardnak, és máris jobban érezném magam… Kiszívnám az utolsó cseppig, és élvezném, ahogy kihuny a fény a szemében. Ahogy teste hideggé válik, megdermed. Élvezném, hogy az ő meleg már az enyém…

- Bella… - Vien kiszakított képzeletem világából, és átkoztam magam, amiért ilyen hülye vagyok! Még hogy megenni Vient! Nem vagyok normális!
Kicsit távolabb húzódtam tőle, és próbáltam nem levegőt venni, mert még egy ilyen, és komoly problémákkal kell szembe néznem.
- Igen? – kérdeztem, mert nyilván beszélgetni akarna, csak én épp hülye vagyok…
- Honnan ismered a családot? – kérdezte, majd komolyan nézett a szemembe.
- Régről – mondtam egyszerűen, és elfordítottam a szemem. Nem, most egyáltalán nem akarok a múlttal foglalkozni. Semmi kedvem…
- Mennyire régről? – kérdezett vissza Vien, újra a tekintetem keresve.
- Nagyon régről – mondtam, és rá mosolyogtam. Legyen ennyi elég! Ne kelljen beszélnem, kérlek! Teljesen fölösleges lenne!
- És hogyan ismerted meg őket? – kérdezte Vien nem békén hagyva a témát, és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Vien… - Hangom elfúlt, és szinte lemondóan néztem barátnőm szemébe. - Most komolyan erről akarsz beszélni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Ő csak bólintott, majd kérdőn nézett a szemembe.

Nem akartam róla beszélni. Miért lenne könnyebb, ha elmondanám? Neki miért lenne jobb, ha tudná? Semmi értelme nem lenne elmondani.
Valami mégis arra késztetett, hogy kezdjek el beszélni. Egy kisördög nem hagyott békén, és kiáltott, hogy mondjak el mindent. Hogy tálaljak ki, és utána nekem is jobb lesz. Egyszerűbb, és akkor Vien is megérti, miért utálom őket ennyire látványosan! Akkor ő is megérti, miért nem akarok itt maradni ezekkel egy házban… Akkor ő is értené…

- Szerettem Edwardot – mondtam színtelen hangon. Vien csak hátradőlt, és valami furcsa nyugalom mutatkozott az arcán. - Még, amikor ember voltam.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmi van a dologban… Ahogy rád néz, meg, ahogy te nézel rá…
- Én legfeljebb gyűlölettel nézek rá – mondtam cinikusan, majd elfordultam Vientől, és felpattantam az ágyról.
- Az csak a felszín, Bella – mondta Vien suttogva, és lehunyta a szemét. - Hogy ismerkedtetek meg? Akkor már Edward vámpír volt?
A szavába akartam vágni, hogy fenét a felszín, mert tiszta szívemből utáltam az egész családot! Mintha pestisesek lennének, eddig úgy kerültem őket. Annyira szánalmas, hogy gyűlölöm őket, erre meg náluk lakom… Pocsék érzés ráutalva lenni valakire, amikor ezt kívánod a legkevésbé. Amikor róluk akarsz tudni a legkevesebbet. Amikor ők talán az egyetlenek a világon, akiket szívesen megölnél… Erre most mégis tőlük függök! Tőlük meg Vientől és a döntéseitől, meg ettől a mutáns babától, akiről még azt se tudom, micsoda!

- Vámpír volt… Valami olyasmi volt a helyzet, mint veled meg Peterrel… – mondtam, és az ablakhoz sétáltam. Akaratlanul jutott eszembe első találkozásunk, amikor gyilkos indulattal méregetett egész biológia alatt. Amikor felpattant, majd napokig nem láttam csak azért, nehogy megöljön… Most azt kívántam, bárcsak ne jött volna vissza! Akkor már rég halott lennék, és kit érdekelne az egykori Bella Swan! Aztán mégis visszajött, és olyan lavinát indított el, amiben nem volt megállás. - És az iskolában ismerkedtünk meg… Ebben az iskolában…
Vien egy szót sem szólt. Csöndesen várta, hogy folytassam a történetet, ami kicsit talán az övé is. Hisz majdnem ugyanez történt meg velem is, mint vele… Csak épp én nem estem teherbe… Én is vámpírt szerettem ember létemre… Én is Edwardot akartam, akárcsak ő Petert. De én nem kaptam meg… Megigazítottam a függönyt, ezzel is húzva az időt.
- Kicsit nehezen indult a kapcsolatunk, aztán mégis… Valahogy… Egymás mellett kötöttünk ki… – Nem bírtam teljesen pontosan elmondani mindent. Egyrészt, mert nem emlékeztem, másrészt, mert nem akartam.
Emlékeztem Port Angelesre.
Hogy ott vacsoráztunk, vagyis csak én vacsoráztam; de hogy hogyan jutottunk oda, hogy ketten vagyunk, arra nem emlékeztem. Nem tudom, mi késztette rá, hogy velem vacsorázzon. Miért volt ott akkor velem, nem tudtam… Emlékeztem a kabátjára… Hogy kölcsön adta, és hideg volt. Az illatára és, hogy nem akartam visszaadni, de muszáj volt. Emlékeztem a szeme színére, és hihetetlen pillantására.
Emlékeztem arra, hogy együtt ebédeltünk az iskolában… Hogy én meséltem, ő meg hallgatott azzal a mosollyal, amit úgy szerettem. Hogy hazavitt, és közel hajolt. Hogy éreztem az illatát, és azt akartam, csókoljon meg. Emlékeztem rá, úgy mintha csak tegnap lett volna.

- Nekem ő volt minden – mondtam, és felé fordultam. A karomat keresztbe fontam, és próbáltam érzelemmentesen felé nézni. De nem ment. Akármennyire is nem akartam, még csak ennyitől is ömlöttek rám az érzelmek… Hangom keserűségtől csengett, és bármennyire is lehetetlen volt… a szívem majd meghasadt. 150 éve nem mondtam ki ezeket a szavakat. 150 éve, nem is gondoltam Edward úgy, mint szerelememre. Eddig csak valaki volt, aki gyűlöltem… Akit gyűlölhettem és, akit gyűlölnöm kellett. Most meg az emlékeim által a szerelmem lett. Pedig annyira gyűlöltem! - A családja az enyém volt. Mindenkit szerettem, mindenki szeretett… Nah jó, talán mégse mindenki… – mondtam, akaratlanul is Rose-ra gondolva. - Ő jelentette a reggelt. Vele feküdtem le este… Vele akartam lenni állandóan… Mellette… Nem voltam jól, ha ő nem volt ott… Kellett nekem, mint a levegő, ha nem jobban…
Fájtak a saját szavaim. Rosszul esett saját magamnak az, amit mondtam. Az volt a legszörnyűbb, hogy ezek a szavak igazak voltak… Ő volt nekem a minden, és most semmi se volt. Csak egy szörnyű emlék, amit el akartam felejteni, de nem tudtam. Csak egy személy, akit gyűlöletem, mert elhagyott valamikor… Régen létszükségletem volt, most zavart még az is, ha rám nézett. Már nem kellett. Már undorodtam tőle.

- Aztán szakított velem – mondtam, majd leültem az ágy végébe. - Nem kellettem neki, megunt, így eldobott. Én meg maradtam ember, amíg nem jött valami vámpír, aki véletlenül átváltoztatott. Azóta gyűlölöm a Cullen családot, mert elvették tőlem az életemet! Még annyi esélyem se volt, hogy meghaljak… Gyűlölöm Edwardot, mert tönkre tett, mert elhitette velem, hogy szeret!
Vien csak nézett, és úgy mosolygott rám, mint, aki mindent tud. Mintha már hallotta volna a történetet, mintha értené az egészet. Mintha többet látna benne, mint amennyi valójában. Mintha jobban értené, mint én…

- Bella te nem a családot gyűlölöd… - mondta Vien akadozó hangot. - Az gyűlölöd, hogy érzéseket váltanak ki belőled. – Vien a szemembe nézett megértően, és mégis úgy, mintha egy gyereknek magyarázna valamit. - Gyűlölöd, hogy megint érzel… Hogy előhozzák belőled azt, aki tényleg vagy. Gyűlölöd, hogy nem ők változtattak át, és nem vagy családtag. Gyűlölöd a tudatot, hogy Edward megfosztott saját magától. Gyűlölöd talán azt is, hogy egyáltalán nem utálod őket. De nem őket utálod! Csak azt, hogy kénytelen vagy valamit érezni irántuk…
- Ez baromság… - mondtam kétkedően, majd megint felálltam az ágyról. Hátrálni kezdtem az ajtó felé, mintha a szavaival kényszerítene…
- Nem az… - mondta Vien határozottan a szemembe nézve. - Bella, te eddig egy… gép voltál. Semmi nem hatott meg, semmi nem érdekelt, semmit nem éreztél semmi iránt! És komolyan mondom, ezalatt a három óra alatt, amióta itt vagyunk, több érzelmet láttam benned, mint évek alatt! Te szereted őket, még ha tagadod is, és ők is szeretnek téged! Bella… - Vien lemondóan sóhajtott, majd komolyan tekintett a szemembe. - Mit érzel, ha azt mondom, Edward? – Felhúzott szemöldökkel néztem Vien szemébe, és tudtam, hogy arcom értetlenségről árulkodik.
- Hányingert – mondtam, majd kimentem a szobából.

Engem ne oktasson ki! Ő csak egy ember! Egy ember! Nem szeretem őket! Nem ragaszkodom! Utálom és gyűlölöm őket, mert elvettek tőlem mindent, amit csak lehetett! Utálom, hogy itt kell lennem! Ha annyira szeretném őket, akkor most boldog lennék, hogy mellettük lehetek! De utálom, hogy itt kell lennem! Utálom, hogy érzem az illatukat! Utálom, hogy hallom a hangjukat! Utálom, hogy nincs hova mennem, mert itt van Vien!
És ha annyira szeretnének, meg ha annyira szerettek, akkor miért mentek el egyetlen szó nélkül? Miért hagyott ott Edward az erdőben? Miért ment el egyáltalán? Nem szeretett soha, csak hitegetett, így minden jogom megvan arra, hogy utáljam! Hogy teljes szívemből gyűlöljem, és még csak a fáradságot se vegyem, hogy meghallgassam valaha! Itt nekem vannak jogaim, hiába az ő házuk!
Még hogy szeretnek… Nevetséges! Soha nem szerettek… Soha a büdös életben!
- Bella, bocsi, de nem hagynád ezt abba? – kérdezte Jasper panaszos hangon, amint leértem a nappaliba.
Valami hihetetlen abszurd módon már megint ott kötöttem ki, és már megint a hátsó kert felé mentem. Fel sem tűnt, hogy lejöttem a lépcsőn. Valami reflex irányíthatott, mintha mindig is itt éltem volna, és ismertem volna a ház minden egyes zugát.
- Felrobbanok tőled! – tette még hozzá, és fejét a tenyerébe temette.
- Bocs, hogy egyesekkel ellentétben én érzek valamit! – mondtam gúnyosan, majd tovább mentem az ajtó felé.
- Nem valamit Bella, ez hihetetlenül összetett, és még én se értem! Mindjárt megőrülök… - kiáltott Jasper, és felpattant a kanapéról. - Bocs, de nem bírok itt maradni – mondta, majd elindult az emeletre.
Úgy látszott tényleg eléggé pocsék lehetett neki, mert a fejét fogta, és szabályosan felrohant az emeletre. Nem mintha érdekelt volna, hogy mi is a baja, csak egyszerűen feltűnt…
De megértettem, mert én se tudtam, mit érzek. Volt ott minden szerintem a gyűlölettől a szerelemig. Vagy legalább a szerelem emlékéig. Egy nagy adag félelem és aggodalom Vien iránt. Undor, gyűlölet és harag minden egyes Cullen iránt. Bizonytalanság és bosszúvágy csak úgy általában. Frusztráció és idegesség a ház iránt. Hányinger természetesen… És még sorolhatnám, hogy mi mindent éreztem…

- Jazz ez nem ér! – kiáltott Emmett, majd a lépcső aljában megállt. - Mond el, mit érez Bella! – ordított, majd felém küldött egy mosolyt. Nah mi van, nála kábé húsz perc a haragtartás? Én nem értem ezeket a pasikat!
- Elmondom én neked… Tömény gyűlöletet! – sziszegtem felé, majd megint az ajtó felé mentem. Kirobbantam a kertbe, és megint a fákat vettem célba. Van egy olyan sejtésem, hogy újra kell majd telepíteni az erdőt, mire én innen elmegyek.
Élvezném is, ha tényleg így lenne! Egy kis házimunka soha nem árt…

Már éppen a fákhoz értem, és ki is néztem magamnak a pont megfelelő darabot a kirúgásra, amikor közvetlenül mellettem megjelent Edward.
- Kopj le! – sziszegtem, és már szinte készültem a fejemben a szitkok sokaságával.
Arcán reménytelen kifejezés ült, a nyakán meg ott fehérlett a sebhely… A harapás, amit én okoztam neki. Komolyan mondom még jól is állt volna neki, ha én néznék olyan idióta dolgokat, hogy mi áll jól Edwardnak…
- Alice-nek látomása volt… Vien és a baba bajban van – mondta, majd abban a pillanatban futni kezdett vissza a ház felé.
- A fenébe… - motyogtam magamnak, majd én is futni kezdtem. Ennyit a feszültség levezetéséről. Pillanatok alatt értünk vissza a házhoz, ahol Alice a kanapén ült döbbenten, a többiek meg fölötte álltak gondterhelt arccal.
- Mi a baj? – kérdeztem kertelés nélkül, és Alice felé néztem.
- Jövőt láttam. A baba apja… - Alice hangja teljesen kifejezéstelen volt. Egyszerűen csak tényeket közölt…
- Peter – mondtam, csak azért, hogy megszólaljak.

- … megölte őket – mondta Alice, majd csönd telepedett a házra.