Szia mindenki!:)
Nos akkor lássuk csak miért is kereslek titeket. Nem lesz igazán meglepő, sok mindent elárul a cím...:D Nadeen sajnos szőrén-szálán eltűnt, és egy jó pár hónapja nem tudom elérni.
De bizony én meg szeretném változtatni a lap stílusát.:D Lássuk be, a Havazó nyár már régen volt...:D
Szóval fejlécversenyt hirdetek, mindenki jelentkezését szeretettel várjuk!:D
Nyeremények:
1. helyezett: Állandó designerünk lehet, ha kedve tartja; valamit, mint minden ficblogunkon tevékenykedő ember (vagy vámpír...XD) a jövőben elkövetkező minden fejezetet egy nappal előbb olvashat.:)
A jelentkezők jutalma: A következő, vagyis a Rongybaba 15. fejezetét egy nappal előbb olvashatják, mint a nagyközönség.:)
A jelentkezéshez nem kell mást tennetek, mint összedobni egy szép, igényes fejlécet, amin lehetőleg a Twilight szereplők vannak.:D
A kikötés csupán annyi, hogy 900x300 képpontos legyen.;D
Az elkészült mesterműveket az iccsinee@gmail.com-ra várjuk.:)
Remélem hamarosan megtaláljuk Nadeen utódját!:)
Puszilunk titeket: Iccsi és Nee
U.I.: JAH! Határidő hétvége lévén mit szóltok egy jövő hét keddben???:D (január 24-e;D)
2012. január 21., szombat
2012. január 19., csütörtök
Rongybaba - 14. fejezet
14. fejezet
Sokan azt mondják, hogy az életben csak két dolog biztos.
Az egyik a halál, a másik meg az, hogy semmi nem biztos.
Bella meg se tudta számolni, hogy hányszor mondta ezt el neki az anyja. Már egészen kiskorától ezt hallgatta esti mesék helyett.
Azt, hogy egyszer úgyis meghal; és, hogy soha nem lesz semmi állandó az életében. Igazából sokat gondolkodott azon, hogy az anyja szerette-e egyáltalán vagy csak egy eszköz volt, amivel maga mellett tarthatta a mostohaapját. De nem tudta megmondni. Először azért nem, mert sok mindenre nem emlékezett.
A fehér fátyol mindig ott volt az emlékezete előtt, amikor valami olyasmire próbált visszagondolni, amit még ember életében csinált. Egyszerűen nem látta tisztán azokat az emlékeket. És túl sokat felejtett el.
Semmire nem emlékezett a hatodik és a nyolcadik szülinapja között, de arra igen, amikor az anyja négyévesen megveri. Sok olyan dologra emlékezett, amire nem akart; sok olyan emléke megmaradt, amit inkább el akart tüntetni. De mivel eltüntetni nem tudta, ezért megpróbált vele együtt élni. Mert nem volt választása.
De minél többet gondolkodott rajta annál inkább sejtette, vagy talán már tudta is, hogy nem igazán szerette őt az anyja. Csak felesleg volt vagy egy eszköz, nem tudta. De nem igazán szerette.
Nem szerethette, amikor nem hallgatta meg, amikor csak annyit mondott, hogy tűrjön. Nem védte meg, nem kereste a társaságát, egyszerűen nem szerette. Csak volt, hogy legyen. Dísznek.
Bella megint a padlón feküdt Edwarddal együtt. Egészen kényelmesnek érezte a helyzetet, lábát lustán átvetette Edwardén, és ujjával köröket rajzol férje hasára.
Bella nem akart bizakodni. Nem akarta elhitetni magával, hogy talán majd most nem kell egy dísztárgynak lennie. Nem akarta elhinni, hogy lehet több is. Túlságosan fájdalmas lenne az igazság. Fájna, amikor megtudná, hogy eddig és ezután is csak az volt, amit mindenki mondott neki.
Valamiért mégis mást érzett. Nem volt egy dísztárgy, de nem is igazán foglalkoztak vele. Semleges volt az egész családnak elég sokáig. Bár nem sok időt tölthetett velük, mert elmentek. De legalább nem utáltak.
Az utána tudat után, hogy kisgyerekként csak egy elviselhető személy egy olyan házban, ahol gyűlölik ez egészen más érzés volt. Majdnem jól érezte magát a család közelében. De ezt persze mindennél jobban titkolta. Nem akarta, hogy a többiek rájöjjenek. A végén még azt hinnék, hogy szeret itt lenni.
Bella egy pillanatra megdermedt a mozdulatában, és félbe hagyta a kört, amit éppen rajzolt.
Szeretett itt lenni? Tényleg szeretett itt lenni? Szereti?
Nem tudta a választ. Igazából, ami a legfurcsább volt, nem is akarta tudni. Nem akarta megvizsgálni az érzéseit, nem akart róluk tudni. Egyszerűen élvezni akarta, ha csak egy kicsit is.
Hogy mikor is élvezett valamit igazán, azt nem tudta. Hogy mikor engedte meg magának, hogy élvezzen valamit. Azt meg főleg nem tudta.
Belemosolygott a saját gondolataiba, hogy ennyire szentimentális lett. Szinte már nevetségesen érzelgős.
Nem sokszor engedte meg magának azt a luxust, hogy csak szeressen valamit, vagy egyszerűen kedveljen. A Volturiban nem ez volt a szokás. Ott igazából senki nem érzett semmit. És ha valami hiba folytán mégis megtörtént ez a katasztrófa, akkor azt a lehető legjobban kellett titkolni. Ő is érzett. Sokáig tartott beismerni, és elhinni, de érzett még akkor is, ha tiltották neki sok-sok éven át.
Kellemes felfedezésként élte meg a tudatot, hogy most szabadon érezhet. Szerethet, gyűlölhet, lehet közömbös és undorodhat is, ha neki úgy tetszik. Érezhet.
Újra elmosolyodott, és fejét Edward mellkasára fektette. Valahogy most békésnek érezte magát. Nyugodtan, és most semmi nem zavarta. Jól volt. Alig akarta elhinni, de jól érezte magát itt és most.
- Mi ennyire vicces? - kérdezte hirtelen Edward halkan, de mégis egy bizonyos éllel a hangjában. De ez nem az a gonosz fajta él volt, hanem az ugratós és viccelődő. És Bellának jól esett ezt hallani. Tetszett neki.
Bella felfelé fordította a fejét, Edward csukott szemmel feküdt, de ő is mosolygott. Egy aprócska kis mosoly volt a szája sarkában, és békés volt. Bella még soha nem látta ennyire békésnek. Csak nézte a férje arcát, és rá kellett jönnie, hogy eddig még nem is igazán látta. És most, hogy látta is nem csak nézte, megdöbbent, hogy Edward mennyire szép.
Bella megrázta egy pillanatra a fejét. Nem szép. Minden vámpír szép, sőt gyönyörű. De Edward még bájos is hozzá. Bella hirtelen vágyni kezdett arra, hogy megismerje Edwardot. Jobban, mint eddig. Tudni akarta mit szeret, és mit nem. Akarta a múltját és a jelenét. Ismerni akarta minden porcikáját, és akarta őt.
Furcsa volt, hogy hirtelen ennyire vonzotta valaki, akit eddig ennyire gyűlölt. De nem akart hazudni. Tényleg ismerni akarta Edwardot. Minden tudni akart róla, mindent hallani akart.
- Adok egy dollárt a gondolataidért! - mondta Bella, majd nézte, ahogy Edward kinyitja a szemét.
- Minek az neked? - kérdezte és egy huncut mosoly villant át az ajkain.
- Csak – mondta Bella, és visszamosolygott Edwardra. - Csalás, hogy te mindent hallhatsz, én meg semmit!
- Az élet kegyetlen – monda Edward, majd még jobban elmosolyodott. Felült, és megtámaszkodott a kezein. - De legyen, én elmondom, ha te elmondod.
- Eddig hányszor is másztál engedély nélkül az agyamba? - kérdezte Bella és próbált nem arra gondolni, hogy vagy tíz centi választja el őket egymástól. - Ötször vagy hatszor?
- Annyiszor nem! - tiltakozott Edward, majd egyik kezével átfogta Bella derekát.
- Na nekem annyi előnyöm van! - mondta Bella és csak az egyszerűség kedvéért Edward ölébe ült. - Szóval mire is gondoltál az előbb? - kérdezte megint, és ajkaival Edwardéhoz kezdett közelíteni.
- A teljes igazságot akarod? - kérdezte Edward, majd eltűnt a mosolya.
- Ne hazudj! - mondta Bella, majd kezeit Edward hátára kulcsolta.
- Arónak igaza volt – nyögte ki Edward, majd Bella ajkaira hajolt.
Bella felhúzott szemöldökkel viszonozta a csókot. Nem értette ezt a választ. Miben volt igaza Arónak? Most mi van? Elszakadt Edwardtól, majd kezeit előre vezetve kicsit eltolta magától Edwardot.
- Mi van? - kérdezte és értetlenül nézett férjére.
- Igaza volt – mondta megint Edward, és magabiztosan vigyorgott Bellára.
- Miben volt igaza?
Bella egyszerűen csak tudni akarta, hogy mire gondolt Edward. De nem erre a válaszra számított. Nem értette, hogy jön a képbe Aro, vagy egyáltalán miért kell most róla beszélni. Ha valakire, akkor most a Mesterre nem akart gondolni. De Edward meg pont rá gondolt. Csak az okot nem értette.
Tudta, hogy a kettejük kapcsolatához nagyon is sok köze van Arónak, de most miért kell rá gondolni?
Megijedt. Bella maga sem tudta miért, de megijedt az egésztől.
- Egyszerűen csak igaza volt – mondta Edward, megvonta a vállát, majd megpróbálta megcsókolni Bellát.
- Miben? - kérdezett vissza Bella, és elfordította a fejét.
Bella csak nézte, ahogy Edward újra a kezeire támaszkodik. Furcsa volt az arca, mintha zavart lenne, és megbánta volna, hogy egyáltalán ezt kimondta. De ha már kimondta, akkor Bella tudni akarta, miben volt igaza Arónak, és most ehhez a helyzethez, hogy jön ez a megjegyzés. Nem értette.
Edward csak nézte a feleségét, és próbált rájönni, hogy most vajon elmondhatja-e azt, amire Bella kíváncsi. Félt, hogy ki fog borulni, és megint oda jutnak vissza, mint ennek az egésznek a legelején. Nem akart összeveszni Bellával.
De ő is idióta volt, miért kellett kimondania tényleg azt, amit gondolt? Ha kitalál valamit, akkor Bella úgysem jön rá, hogy nem az igazat mondja. De nem hazudott. Nem szokott, nem is akart hazudni. De talán most mégis bölcsebb lett volna, ha nem mondja el az igazat.
Megint veszekedni fognak. És a legrosszabb az volt benne, hogy talán Bellának még igaza is lesz benne. Tényleg hazudnia kellett volna. De ha már elmondja az igazat...
- Aro az eljegyzésünkkor megpróbálta felkelteni a kedvem a házassághoz - kezdett bele, és feszülten figyelte Bella reakcióját. A nő előbb csak felhúzta a szemöldökét, majd meglepett felismerés suhant át az arcán. - Elég sajátos eszközökkel – tette hozzá, és próbált valamit megérteni Bella arckifejezésén. De nem nagyon tudta azonosítani az érzelmeket. Sokféle volt, és másmilyen intenzitású. - És azt is remélte, hogy kedvet kapok... hozzád – fejezete be, majd várakozóan nézett a feleségére. Talán mégse fognak veszekedni. Talán egyszerűen elfelejtik az egészet.
Egy pillanat alatt tűnt el ez a vágya, amikor Bella egyszerűen felkelt róla, és azonnal a ruhái után nyúlt. Csendben kezdett el öltözni, és még csak véletlenül se nézett a férfi felé.
Edward felsóhajtott, majd ő is felkelt, és öltözni kezdett.
Nem kellett volna elmondania. Fogalma sem volt, hogy ezt Bella hogy fogja értelmezni, nem tudta, hogy reagálja le, nem tudta most mit is gondol. De tudhatná... Egyszerűen csak olvasni kéne Bella gondolatai között. De megígérte neki, hogy nem teszi többet Nem tudta, hogy most mit is csináljon. Edward bizonytalan volt. Nem tudta mit kéne gondolnia, és nem tudta, hogy most helyesen cselekedett-e. Nem tudta megmondani. Arra kérte a felesége, hogy ne hazudjon. Ő nem hazudott. De ez még nem jelenti azt, hogy Bella el is fogadja az egészet. Hogy megérti, vagy egyáltalán tolerálja.
Ismerte már annyira a feleségét, hogy tudja, nem mindent úgy reagál le, ahogy azt megszokta. Így azt sem tudta erre mit fog mondani, mit fog tenni, vagy egyáltalán mond-e valamit. De Edwardnak azt is be kellett látnia, hogy nem mindennap mondja egy nőnek, hogy a régi szeretőjének igaza volt valamiben. Még akkor is, hogyha azt csak egy apró kis gondolatra értette.
Bella felöltözött, és próbálta megnyugtatni magát. Még önmagát is meglepte az előbbi cselekedete. Mármint normális esetekben ilyenkor ő üvöltözni kezd, és vitatkozni. De most majdnem büszke volt magára, hogy csak felállt, és hagyta az egészet. De ezt az apró kis érzést teljesen elnyomta a többi. A hatalmas csalódottság, a meg nem értettség, és a felfoghatatlan késztetés, hogy azonnal ugyanilyen fájdalmat okozzon Edwardnak.
De nem tette. Csak állt, és nem nézett a férjére. Nem akart most rá gondolni.
De mégse tudott mást tenni. Talán örülnie kellett volna. De nem tudott. Edwardnak valahogy hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon, amivel a legjobban bántja meg Bellát. Ezzel a kis megjegyzéssel is.
Nem hitte volna, hogy Edward érti a valódi súlyát. Vagy ha érti, akkor miért mondta ezt. Csak kérdései voltak. És ha az egyikre kapott egy választ, akkor megint ezer merült fel.
- Megbeszélhetnénk?
Bella csak hallotta Edward kérdését, aminek megint furcsa éle volt. De ez most nem a vicces vagy a gúnyos él volt. Inkább a rábeszélő vagy a már megint itt tartunk él volt.
- Inkább ne, Edward – mondta Bella hátra se nézve, majd megindult az emelet felé.
Pihennie kell, és jól átgondolnia ezt az egész helyzetet. Mert nem igazán értette.
Mintha Edward külön élvezné, hogy állandóan megbántja. Élvezi, hogy fáj neki, és utána ő vigasztalja meg. Talán szeret a hős szerepébe tetszelegni. Nem tudta...
Bella egy rándulást érzett a karján.
- Beszéljünk! - mondta Edward, szorosan tartva felesége karját. - Ha nem most beszéljük meg, akkor később elfelejtjük, és megint sehova nem jutunk.
- Nem esszük forrón a kását, Edward! - sziszegte Bella, majd kitépte a kezét Edwardéból. - Jobb, ha most hagyod, hogy megnyugodjak – tette hozzá, majd megint megindult az emelet felé.
Egyet sem pislogott, és Edward előtte állt.
- Most beszélünk! - mondta nyomatékosan, és megragadta Bella vállait.
- Nem, Edward! - mondta Bella határozott, de kicsit remegő hangon. - Eddig talán minden úgy történt, ahogy te elképzelted, és akartad! De nem! Most nem akarok veled beszélni, mert egyszerűen nem értelek meg téged! És ha nem akarod, hogy megint felgyújtsak valamit, akkor hagyd, hogy megnyugodjak!
- Akkor hagyd, hogy megmagyarázzam az egészet! Mert ha most nem engeded, akkor képtelen sztorikat fogsz kitalálni a fejedben, aminek köze sem lesz a valósághoz, de már nem fogsz rám hallgatni, mert te mindent elképzeltél!
- Nem hinném, hogy ezt sokféleképpen lehet értelmezni, Edward... - mondta Bella szinte belenyugodva a dologba, és bánatosan elmosolyodott. - Elég egyértelmű, hogy Aro az ágybéli képességeimnek adózott, még ha csak gondolatban, akkor is. És te most egyszerűen elismerted, hogy igaza volt. Örülök, hogy megfeleltem az elvárásaidnak! - mondta Bella szarkasztikusan, majd ellépett Edward mellől.
- De nem erről van szó! - kiáltott Edward már majdnem kétségbeesetten. Igen pontosan valami ilyesmire számított. Kiabálásra és ordításra.
- Szóval nem feleltem meg! Annyira sajnálom! Talán nem kellett volna leállítanod, amikor bevetettem volna a praktikákat, kedves Edward!
- Miért kell mindent elképzelned, és makacsul ragaszkodnod a fantáziádhoz?! Egyáltalán nem erről van szó!
- Akkor mond már el, hogy máshogy képzelhetném ezt! - kiáltott fel Bella, és kihívóan nézett Edwardra.
- Arról van szó... Én csak... Nem azért...
Edward elfordította a fejét. Mikor is esett ennyire nehezére kimondani valamit? Nem tudta megmondani. Dadogott, mint egy idióta, és nem tudta kimondani, amit talán a legjobban kellett volna.
- Most hallgatlak, erre nem bírod elmondani?! - kérdezte Bella szinte megvető hangon. - Gyerünk csak mond ki, amit gondolsz, tudod az igazság felszabadít! - mondta gúnyosan, majd keresztbe fonta a karját.
Edward elfordította a fejét, és gondolkodott, hogy most hogy magyarázza el Bellának az egészet.
- Tönkre akarlak tenni – mondta végül, és Bella szemeibe nézett. A felesége erre döbbenten hőkölt hátra. Talán sok mindenre számított, de erre nem. - Azt akarom, hogy összetörj, hogy utána összerakhassalak. Én akarlak összerakni – mondta Edward erősen hangsúlyozva, hogy ezt ő akarja csinálni.
Majdnem reménykedve nézett Bellára. Talán érteni fogja. Talán mégis abbahagyhatják a veszekedést, és megérti, mit akar. Talán, nincs szükség erre az egészre.
Egy végtelennek tűnő percig csak nézték egymást. Edward akaratosan és leharcoltan, Bella meg értetlenül és sértetten.
Bella végül feladta, és elfordította a tekintetét. Tényleg próbálta megérteni a férjét. Ő tényleg próbálta. És úgy érezte valamennyire érti is, hogy mit akar Edward. Furcsa bizsergést érzett, hogy Edward ennyire a magáénak akarja tudni. Talán még jól is esett neki. De ez nem a kérdésére volt a válasz. Ez csak egy kijelentés volt. Egy meglehetősen hím soviniszta kijelentés. Nem válasz.
- Tudod mit? Értelek – mondta Bella, majd lelépett egy pár lépcsőfokot. - Birtokolni akarsz, roppant XX. századi módon – mondta, és még közelebb lépett a férjéhez. Még egy apró kis mosolyt is megengedett magának. - De én nem ezt kérdeztem tőled, Edward! - mondta és megint elkomorult az arca. - Láttál valamit Aro fejében, amihez semmi közöd nem volt! Nyilván a Mester mást is mondott neked, majd most kijelented, hogy igaza volt. Eladott, mint egy terméket a teleshopban, amiért még hibáztatni sem tudom, mert ő Aro; de te meg meglepődve tapasztalod, hogy az a termék, amit megvettél még jól is működik!
- Mégis mit kellett volna gondolnom? Soha nem hittem, hogy idáig eljutunk, Bella! - szólt közbe Edward kicsit felháborodottan. Ha Bella érti, akkor most miért kell ezt csinálnia?
- Nem arról van szó, hogy elfogadod, amit Aro mond! Mindenki elfogadja, amit mond! Arról, hogy megint leminősítettél egy kurvának!
- Nem mondtam ilyet, Bella! Még csak nem is gondoltam ilyenre!
- De a szavaiddal ezt mondtad, nem érted meg?!
- Te forgatod ki állandóan a szavaimat, Bella! Annyit mondtam, hogy Arónak igaza volt.
- Vagyis visszajutottunk a teleshophoz! És most, hogy kiderült, hogy rendesen „működöm” eszed ágában sincs visszaadni, ugye? - kérdezte Bella gúnyosan.
Edward elfordult, és idegesen a hajába túrt. Nagyokat lépett, hogy legalább egy részét levezesse annak a feszültségnek, ami benne volt, de szinte rögtön fordult vissza Bellához.
- Miért kell neked minden egyes szavamat kiforgatni? - kérdezte meg, és két kezével a feleségére intett.
- Egyáltalán miért fontos neked, hogy minden egyes szavam mögött valami mást láss? És miért kell mindent félreértelmezned? Ha mondok valamit, akkor te máris egy szép kis történetet alakítasz köré, és ha el is magyarázom neked, akkor se hiszed el, hogy nem úgy gondoltam, ahogy te elképzelted! Bella, te vagy a legképtelenebb nő, akivel valaha találkoztam!
- Az érzés kölcsönös – mondta egyszerűen Bella, és csak követte Edwardot a tekintetével.
A férje fel és alá járkált, mintha megőrült volna. Ideges volt, és feszült. Talán még soha nem látta ennyire feszültnek Edwardot. Eddig is látta Edwardot idegesnek. Bármikor, amikor veszekedtek, akkor felment benne a pumpa. De ez másmilyen volt. Bella jól tudta, hogy sokféle idegesség van. Az egyik, amikor csak futni kell és menekülni valahova, hogy eltűnjön az érzés. Van, amikor csak kiabálni kell, és akkor minden jobb lesz egy idő után. De van az is, amikor nem tudod mit csinálj. Amikor a tehetetlenség miatt vagy ideges.
És Bella most nagyon úgy látta, hogy Edward most a tehetetlenség miatt ideges. Mert talán, de csak talán egy kicsit neki is igaza volt.
Bella ismerte magát eléggé ahhoz, hogy rendes képe legyen a személyiségéről. Tényleg olyan volt, hogy kitalálta a történteket. És abból nem nagyon engedett, ha úgy gondolta, hogy az bizonyos.
- Tudod mit? Inkább hagyjuk – mondta Bella, majd elfordult és megint a lépcső felé indult.
- Dehogy hagyjuk! - kiáltott fel Edward, és megint Bella után ment. - Nem hagyjuk csak azért, mert mind a kettőnknek más a véleménye! Akkor is beszélünk róla, ha nem akarsz! Mert úgy látom, hogy csak egy helyben toporgunk, és nem haladunk semerre! És ha most hagyjuk, akkor tényleg nem fogunk haladni!
- Néha jó megállni, Edward!
- De én haladni akarok!
Bella megállt és majdnem döbbenten nézett Edwardra. Haladni akar. Erről most mit gondoljon? Vagy gondoljon egyáltalán valamit? Érdemes, vagy fölösleges? Kell vagy inkább menjen el?
- Akkor gyerünk, törj össze – mondta Bella dacosan.
- Mi? - kérdezte Edward értetlenül, és döbbenten meredt a felségére.
- Te mondtad, hogy össze akarsz rakni! Akkor törj össze! - mondta Bella erőszakosan, és közelebb lépett a férjéhez. - Gyerünk tiporj el, sérts meg, és mondj el mindennek, ha tönkre akarsz tenni! Csak akkor fogunk haladni! Rakj össze magadnak, akár egy játékot; hagy legyek olyan, amilyennek akarsz!
- Nem! - mondta Edward, és megragadta Bellát, aki még mindig felé közeledett. - Nem így!
- Gyerünk, Edward! - kiáltott Bella, majd lelökte magáról a férje kezeit, és hozzá simult. - Használj, akár egy kurvát, majd dobj el! Gyalázz meg, és ne érdekeljen, hogy mit érzek! Ne fogd fel, hogy fáj! CSAK CSINÁLD! - kiáltotta Bella, majd durva és akaratos csókot nyomott Edward szájára.
Edward ellenállt, majd viszonozta az erőszakos csókot. Nem volt se jó, se szenvedélyes. Ez durva volt. Nyelvük durván kutatta a másikét, és vadul csatároztak. A foguk néha összekoccant, de mit sem törődtek vele. Edward különösnek találta az egészet, de nem akart leállni. Furcsa volt ez a vadság és akaratosság. Agyát köd lepte el, mintha nem is ember lett volna valaha. Nem gondolkodott tisztán, és alig fogott fel valamit a környezetéből.
De aztán éles fogai Bella ajkaihoz ért, és érezte, ahogy felhasad a felesége bőre. Egy pillanat alatt tisztult ki az agya, majd próbálta enyhíteni a csókot, és lassítani a tempót. De Bella nem engedte, és Edward ajkába harapott. Edward felszisszent, majd feleségét a falnak lökte, a vállát meg szorosan tartotta. Újra Bella fölé magasodott, és lenézett rá. Tekintetében furcsa kihívás volt, és makacsság is. Ennyire akaratos nőt, még életében nem látott.
- Nem – mondta, majd enyhített a szorításán, és elengedte a feleségét. - Nem így akarlak összetörni, Bella – mondta szinte finoman, és hátrébb lépett a feleségétől.
Edward lehajtotta a fejét, és megrázta, hogy kitisztuljon egy kicsit az elméje. Próbálta megérteni, hogy most minek csinálta ezt Bella. Próba volt, vagy megint rosszul értelmezte azt, amit mondott. Igen, össze akarta törni a feleségét. Azt akarta, hogy más legyen. Hogy olyan legyen, akit szerethet. De nem így akarta összetörni. Nem így akarta megváltoztatni.
Egy pillanatig megdermedt, és visszapörgette magában a gondolatait. Szeretni akarja Bellát? Furcsa volt, de be kellett ismernie, hogy igen. Szeretni akarta a feleségét. És nem csak azért, mert össze vannak kötve az örökkévalóságig. Az csak az egyik ok volt. De volt Bellában valami, amit nagyon akart. Csak nem tudta, hogy mi az.
Ennyire ellentmondásos, különleges és bonyolult nővel még életében nem találkozott. Még Rose-on is túltett!
Akarta. És azt akarta, hogy felépíthesse őt. De ahhoz, hogy felépítse, ahhoz össze kellett törnie. Edward még magán is meglepődött. Még senkivel kapcsolatban nem érezte ezt a késztetést. Nem érezte azt, hogy muszáj valakinek fájdalmat okoznia. De nem is a fájdalom volt a lényeg ebben az egészben. Nem az volt a fő, hogy megbántsa Bellát. Az, hogy újjá építhesse. Azt akarta, hogy ő készítse el; hogy ő legyen az, aki segít neki felépülni. Edward nem értette ezt a különös kötődést. Csak azt tudta, hogy újra akarja építeni Bellát. Nem akarta, hogy megváltozzon, hogy más legyen a felesége.
Ennek semmi köze nem volt a megsemmisítéshez, sokkal inkább a kijavításhoz. Mert ahhoz, hogy a hibákat kijavítsa, ahhoz előbb le kellett rombolnia azt, ami eddig volt.
Edward sokáig gondolkodott, hogy ezt mihez hasonlíthatná a legjobban. Talán egy építkezéshez, amikor már az alapjában van valami hiba, de csak a fal felhúzásánál jönnek rá. Akkor le kell rombolni az egész falat, és tönkretenni mindent, amit eddig építettek, hogy az alapját újraépíthessék.
Ő is ezt akarta Bellával. Tönkre akarta tenni, hogy újra felépíthesse.
Edward lassan emelte a tekintetét Bellára, aki értetlenül, és talán kicsit bűnbánóan is nézett rá. Rá kellett döbbennie. Nemcsak nem akarja, de nem is tudja elengedni a feleségét.
Bella csak állt, és próbált nem arra gondolni, amit az előbb csinált. Igazából azt sem tudta, hogy miért csinálta. Csak késztetést érzett rá, hogy megtegye. Megmagyarázni nem tudta, okokat nem talált.
Mégis furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy Edward nem akarta bántani. De nem, rosszul fogalmazott. Bántani akarta. De nem így. A legabszurdabb érzés tört rá, amit csak ebben a pillanatban érezhetett. A tudat, hogy biztonságban van.
Maga sem tudta, miért érezte ezt, hisz Edward azt mondta, hogy tönkre akarja tenni. Azt akarja, hogy összetörjön; hogy szilánkjaira essen. De azt is mondta, hogy utána össze akarja rakni.
Tudta, hogy nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag biztos nem. És ha majd bántja valahogy máshogy, akkor is össze fogja rakni. Segíteni fog a széthullott darabjait megkeresni, és visszarakni a helyére. Vagy kicserélni azt, ami nem kell.
Igen, biztonságban érezte magát. Mert tudta, hogy Edward ott lesz vele.
Bella hirtelen kapta a fejét Edward felé, és találkozott a tekintetük. Mert végre rájött... Edward törődött vele.
Bella a férjéhez lépett, egészen addig, amíg össze nem ért a lábuk. Lassan nézett fel Edwardra, és csak nézte az aranyszínű szemeket. Törődik vele. Törődik vele...
Bella legszívesebben kiabált volna. Rég vagy talán soha nem érzett ilyet. És most mégis jobb volt mindennél.
Bella átfogta Edward nyakát, majd lassan húzta le magához. Egy apró mosolyt küldött a férje felé, aki nem viszonozta, csak zavartan nézett Bellára.
- Semmi nincs rendben kettőnk között – mondta Bella határozottan.
- És még nagyon sokat fogunk veszekedni – tette hozzá Edward, majd megcsókolt Bellát.
Ez most teljesen más csók volt, mint az előző.
Ez volt durva vagy erőszakos, sokkal inkább lassú, puhatolózó és bocsánatkérő.
Bár egyikük se tudta, hogy mit sajnál. De tudták, hogy valamit sajnálnak. Talán azt, hogy állandóan félre értik egymást. Vagy azt, hogy kiforgatják a másik szavait. Mert mind a ketten tisztába voltak vele, hogy ezt teszik. De azt is tudták, hogy hülyék lennének, ha ezt a másik előtt beismernék.
A lassú csók egyre gyorsabbá és követelőzőbbé vált. Heves, és sürgető érintések kapcsolódtak hozzá, majd perceken belül szakadtak el a felsők.
Bella érezte az óvó mégis szenvedélyes érintéseket, önfeledten nyögött fel, ha valami nagyon jól esett, és mindent viszonzott, amit kapott.
Hevesen kapott Edward után, ha el akart távolodni, hogy még többet kérjen. Akaratos volt, és követelőző, de mindent megkapott, amit akart.
Végül Edward a falnak nyomta feleségét, majd hatolt belé szinte abban a pillanatban. Nem volt pihenő, nem volt kedveskedés. Csak a vágy, és a türelmetlenség.
Majd a csend, és a lassú izzás.
Edward a felesége nyakába hajolt, Bella meg Edwardba kapaszkodott. Mind a ketten gyorsan vették a levegőt, és nem akartak megmozdulni.
Bella mindig is hitte, hogy az anyja igazat mondott neki.
Hogy meg fog halni, és, hogy soha semmi nem biztos. Még így vámpírként is tudta, hogy egyszer meghal. Senki és semmi nem örökkévaló. A biztos pontban viszont már kételkedett. Akármennyire is nem akarta úgy érezte, hogy Edward biztos.
Ő mellette marad, és törődik vele.
Nem tudta miért, de ebben biztos volt.
U.I.:
Igazából most nincs is mit ide mondanom, csak annyira megszoktam az utóiratot, hogy innen se óhajtom kihagyni.:D JAJ! Mégis van mit mondanom!!!:D
Ugyanis egy nagyon fontos kérdésben kell döntenetek.;D
Iccsi és Nee között majdnem kibékíthetetlen ellentét miatti válás következett be a fejezet végett. (Természetesen csak elnagyolom a problémát, valójában Iccsinek nem tetszik ez a fejezet...XD) De nekem az írótoknak, aki befolyásolja a fejezet következő időpontját, és ha nagyon nem akar írni, akkor akár hónapokat is várhattok egy fejezetre... Na szóval nekem meg komolyan ez az egyik kedvenc fejezetem.:D Szóval bármilyen nyomás nélkül...(ne feledjétek, én írom a fejezeteket!!!XD) döntsétek el, hogy jó vagy sem, és kritika formájában várom az észrevételeket.:)
Puszil mindenkit, a hamarosan 20 éves Nee^^ és természetesen Iccsi is!
Az egyik a halál, a másik meg az, hogy semmi nem biztos.
Bella meg se tudta számolni, hogy hányszor mondta ezt el neki az anyja. Már egészen kiskorától ezt hallgatta esti mesék helyett.
Azt, hogy egyszer úgyis meghal; és, hogy soha nem lesz semmi állandó az életében. Igazából sokat gondolkodott azon, hogy az anyja szerette-e egyáltalán vagy csak egy eszköz volt, amivel maga mellett tarthatta a mostohaapját. De nem tudta megmondni. Először azért nem, mert sok mindenre nem emlékezett.
A fehér fátyol mindig ott volt az emlékezete előtt, amikor valami olyasmire próbált visszagondolni, amit még ember életében csinált. Egyszerűen nem látta tisztán azokat az emlékeket. És túl sokat felejtett el.
Semmire nem emlékezett a hatodik és a nyolcadik szülinapja között, de arra igen, amikor az anyja négyévesen megveri. Sok olyan dologra emlékezett, amire nem akart; sok olyan emléke megmaradt, amit inkább el akart tüntetni. De mivel eltüntetni nem tudta, ezért megpróbált vele együtt élni. Mert nem volt választása.
De minél többet gondolkodott rajta annál inkább sejtette, vagy talán már tudta is, hogy nem igazán szerette őt az anyja. Csak felesleg volt vagy egy eszköz, nem tudta. De nem igazán szerette.
Nem szerethette, amikor nem hallgatta meg, amikor csak annyit mondott, hogy tűrjön. Nem védte meg, nem kereste a társaságát, egyszerűen nem szerette. Csak volt, hogy legyen. Dísznek.
Bella megint a padlón feküdt Edwarddal együtt. Egészen kényelmesnek érezte a helyzetet, lábát lustán átvetette Edwardén, és ujjával köröket rajzol férje hasára.
Bella nem akart bizakodni. Nem akarta elhitetni magával, hogy talán majd most nem kell egy dísztárgynak lennie. Nem akarta elhinni, hogy lehet több is. Túlságosan fájdalmas lenne az igazság. Fájna, amikor megtudná, hogy eddig és ezután is csak az volt, amit mindenki mondott neki.
Valamiért mégis mást érzett. Nem volt egy dísztárgy, de nem is igazán foglalkoztak vele. Semleges volt az egész családnak elég sokáig. Bár nem sok időt tölthetett velük, mert elmentek. De legalább nem utáltak.
Az utána tudat után, hogy kisgyerekként csak egy elviselhető személy egy olyan házban, ahol gyűlölik ez egészen más érzés volt. Majdnem jól érezte magát a család közelében. De ezt persze mindennél jobban titkolta. Nem akarta, hogy a többiek rájöjjenek. A végén még azt hinnék, hogy szeret itt lenni.
Bella egy pillanatra megdermedt a mozdulatában, és félbe hagyta a kört, amit éppen rajzolt.
Szeretett itt lenni? Tényleg szeretett itt lenni? Szereti?
Nem tudta a választ. Igazából, ami a legfurcsább volt, nem is akarta tudni. Nem akarta megvizsgálni az érzéseit, nem akart róluk tudni. Egyszerűen élvezni akarta, ha csak egy kicsit is.
Hogy mikor is élvezett valamit igazán, azt nem tudta. Hogy mikor engedte meg magának, hogy élvezzen valamit. Azt meg főleg nem tudta.
Belemosolygott a saját gondolataiba, hogy ennyire szentimentális lett. Szinte már nevetségesen érzelgős.
Nem sokszor engedte meg magának azt a luxust, hogy csak szeressen valamit, vagy egyszerűen kedveljen. A Volturiban nem ez volt a szokás. Ott igazából senki nem érzett semmit. És ha valami hiba folytán mégis megtörtént ez a katasztrófa, akkor azt a lehető legjobban kellett titkolni. Ő is érzett. Sokáig tartott beismerni, és elhinni, de érzett még akkor is, ha tiltották neki sok-sok éven át.
Kellemes felfedezésként élte meg a tudatot, hogy most szabadon érezhet. Szerethet, gyűlölhet, lehet közömbös és undorodhat is, ha neki úgy tetszik. Érezhet.
Újra elmosolyodott, és fejét Edward mellkasára fektette. Valahogy most békésnek érezte magát. Nyugodtan, és most semmi nem zavarta. Jól volt. Alig akarta elhinni, de jól érezte magát itt és most.
- Mi ennyire vicces? - kérdezte hirtelen Edward halkan, de mégis egy bizonyos éllel a hangjában. De ez nem az a gonosz fajta él volt, hanem az ugratós és viccelődő. És Bellának jól esett ezt hallani. Tetszett neki.
Bella felfelé fordította a fejét, Edward csukott szemmel feküdt, de ő is mosolygott. Egy aprócska kis mosoly volt a szája sarkában, és békés volt. Bella még soha nem látta ennyire békésnek. Csak nézte a férje arcát, és rá kellett jönnie, hogy eddig még nem is igazán látta. És most, hogy látta is nem csak nézte, megdöbbent, hogy Edward mennyire szép.
Bella megrázta egy pillanatra a fejét. Nem szép. Minden vámpír szép, sőt gyönyörű. De Edward még bájos is hozzá. Bella hirtelen vágyni kezdett arra, hogy megismerje Edwardot. Jobban, mint eddig. Tudni akarta mit szeret, és mit nem. Akarta a múltját és a jelenét. Ismerni akarta minden porcikáját, és akarta őt.
Furcsa volt, hogy hirtelen ennyire vonzotta valaki, akit eddig ennyire gyűlölt. De nem akart hazudni. Tényleg ismerni akarta Edwardot. Minden tudni akart róla, mindent hallani akart.
- Adok egy dollárt a gondolataidért! - mondta Bella, majd nézte, ahogy Edward kinyitja a szemét.
- Minek az neked? - kérdezte és egy huncut mosoly villant át az ajkain.
- Csak – mondta Bella, és visszamosolygott Edwardra. - Csalás, hogy te mindent hallhatsz, én meg semmit!
- Az élet kegyetlen – monda Edward, majd még jobban elmosolyodott. Felült, és megtámaszkodott a kezein. - De legyen, én elmondom, ha te elmondod.
- Eddig hányszor is másztál engedély nélkül az agyamba? - kérdezte Bella és próbált nem arra gondolni, hogy vagy tíz centi választja el őket egymástól. - Ötször vagy hatszor?
- Annyiszor nem! - tiltakozott Edward, majd egyik kezével átfogta Bella derekát.
- Na nekem annyi előnyöm van! - mondta Bella és csak az egyszerűség kedvéért Edward ölébe ült. - Szóval mire is gondoltál az előbb? - kérdezte megint, és ajkaival Edwardéhoz kezdett közelíteni.
- A teljes igazságot akarod? - kérdezte Edward, majd eltűnt a mosolya.
- Ne hazudj! - mondta Bella, majd kezeit Edward hátára kulcsolta.
- Arónak igaza volt – nyögte ki Edward, majd Bella ajkaira hajolt.
Bella felhúzott szemöldökkel viszonozta a csókot. Nem értette ezt a választ. Miben volt igaza Arónak? Most mi van? Elszakadt Edwardtól, majd kezeit előre vezetve kicsit eltolta magától Edwardot.
- Mi van? - kérdezte és értetlenül nézett férjére.
- Igaza volt – mondta megint Edward, és magabiztosan vigyorgott Bellára.
- Miben volt igaza?
Bella egyszerűen csak tudni akarta, hogy mire gondolt Edward. De nem erre a válaszra számított. Nem értette, hogy jön a képbe Aro, vagy egyáltalán miért kell most róla beszélni. Ha valakire, akkor most a Mesterre nem akart gondolni. De Edward meg pont rá gondolt. Csak az okot nem értette.
Tudta, hogy a kettejük kapcsolatához nagyon is sok köze van Arónak, de most miért kell rá gondolni?
Megijedt. Bella maga sem tudta miért, de megijedt az egésztől.
- Egyszerűen csak igaza volt – mondta Edward, megvonta a vállát, majd megpróbálta megcsókolni Bellát.
- Miben? - kérdezett vissza Bella, és elfordította a fejét.
Bella csak nézte, ahogy Edward újra a kezeire támaszkodik. Furcsa volt az arca, mintha zavart lenne, és megbánta volna, hogy egyáltalán ezt kimondta. De ha már kimondta, akkor Bella tudni akarta, miben volt igaza Arónak, és most ehhez a helyzethez, hogy jön ez a megjegyzés. Nem értette.
Edward csak nézte a feleségét, és próbált rájönni, hogy most vajon elmondhatja-e azt, amire Bella kíváncsi. Félt, hogy ki fog borulni, és megint oda jutnak vissza, mint ennek az egésznek a legelején. Nem akart összeveszni Bellával.
De ő is idióta volt, miért kellett kimondania tényleg azt, amit gondolt? Ha kitalál valamit, akkor Bella úgysem jön rá, hogy nem az igazat mondja. De nem hazudott. Nem szokott, nem is akart hazudni. De talán most mégis bölcsebb lett volna, ha nem mondja el az igazat.
Megint veszekedni fognak. És a legrosszabb az volt benne, hogy talán Bellának még igaza is lesz benne. Tényleg hazudnia kellett volna. De ha már elmondja az igazat...
- Aro az eljegyzésünkkor megpróbálta felkelteni a kedvem a házassághoz - kezdett bele, és feszülten figyelte Bella reakcióját. A nő előbb csak felhúzta a szemöldökét, majd meglepett felismerés suhant át az arcán. - Elég sajátos eszközökkel – tette hozzá, és próbált valamit megérteni Bella arckifejezésén. De nem nagyon tudta azonosítani az érzelmeket. Sokféle volt, és másmilyen intenzitású. - És azt is remélte, hogy kedvet kapok... hozzád – fejezete be, majd várakozóan nézett a feleségére. Talán mégse fognak veszekedni. Talán egyszerűen elfelejtik az egészet.
Egy pillanat alatt tűnt el ez a vágya, amikor Bella egyszerűen felkelt róla, és azonnal a ruhái után nyúlt. Csendben kezdett el öltözni, és még csak véletlenül se nézett a férfi felé.
Edward felsóhajtott, majd ő is felkelt, és öltözni kezdett.
Nem kellett volna elmondania. Fogalma sem volt, hogy ezt Bella hogy fogja értelmezni, nem tudta, hogy reagálja le, nem tudta most mit is gondol. De tudhatná... Egyszerűen csak olvasni kéne Bella gondolatai között. De megígérte neki, hogy nem teszi többet Nem tudta, hogy most mit is csináljon. Edward bizonytalan volt. Nem tudta mit kéne gondolnia, és nem tudta, hogy most helyesen cselekedett-e. Nem tudta megmondani. Arra kérte a felesége, hogy ne hazudjon. Ő nem hazudott. De ez még nem jelenti azt, hogy Bella el is fogadja az egészet. Hogy megérti, vagy egyáltalán tolerálja.
Ismerte már annyira a feleségét, hogy tudja, nem mindent úgy reagál le, ahogy azt megszokta. Így azt sem tudta erre mit fog mondani, mit fog tenni, vagy egyáltalán mond-e valamit. De Edwardnak azt is be kellett látnia, hogy nem mindennap mondja egy nőnek, hogy a régi szeretőjének igaza volt valamiben. Még akkor is, hogyha azt csak egy apró kis gondolatra értette.
Bella felöltözött, és próbálta megnyugtatni magát. Még önmagát is meglepte az előbbi cselekedete. Mármint normális esetekben ilyenkor ő üvöltözni kezd, és vitatkozni. De most majdnem büszke volt magára, hogy csak felállt, és hagyta az egészet. De ezt az apró kis érzést teljesen elnyomta a többi. A hatalmas csalódottság, a meg nem értettség, és a felfoghatatlan késztetés, hogy azonnal ugyanilyen fájdalmat okozzon Edwardnak.
De nem tette. Csak állt, és nem nézett a férjére. Nem akart most rá gondolni.
De mégse tudott mást tenni. Talán örülnie kellett volna. De nem tudott. Edwardnak valahogy hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon, amivel a legjobban bántja meg Bellát. Ezzel a kis megjegyzéssel is.
Nem hitte volna, hogy Edward érti a valódi súlyát. Vagy ha érti, akkor miért mondta ezt. Csak kérdései voltak. És ha az egyikre kapott egy választ, akkor megint ezer merült fel.
- Megbeszélhetnénk?
Bella csak hallotta Edward kérdését, aminek megint furcsa éle volt. De ez most nem a vicces vagy a gúnyos él volt. Inkább a rábeszélő vagy a már megint itt tartunk él volt.
- Inkább ne, Edward – mondta Bella hátra se nézve, majd megindult az emelet felé.
Pihennie kell, és jól átgondolnia ezt az egész helyzetet. Mert nem igazán értette.
Mintha Edward külön élvezné, hogy állandóan megbántja. Élvezi, hogy fáj neki, és utána ő vigasztalja meg. Talán szeret a hős szerepébe tetszelegni. Nem tudta...
Bella egy rándulást érzett a karján.
- Beszéljünk! - mondta Edward, szorosan tartva felesége karját. - Ha nem most beszéljük meg, akkor később elfelejtjük, és megint sehova nem jutunk.
- Nem esszük forrón a kását, Edward! - sziszegte Bella, majd kitépte a kezét Edwardéból. - Jobb, ha most hagyod, hogy megnyugodjak – tette hozzá, majd megint megindult az emelet felé.
Egyet sem pislogott, és Edward előtte állt.
- Most beszélünk! - mondta nyomatékosan, és megragadta Bella vállait.
- Nem, Edward! - mondta Bella határozott, de kicsit remegő hangon. - Eddig talán minden úgy történt, ahogy te elképzelted, és akartad! De nem! Most nem akarok veled beszélni, mert egyszerűen nem értelek meg téged! És ha nem akarod, hogy megint felgyújtsak valamit, akkor hagyd, hogy megnyugodjak!
- Akkor hagyd, hogy megmagyarázzam az egészet! Mert ha most nem engeded, akkor képtelen sztorikat fogsz kitalálni a fejedben, aminek köze sem lesz a valósághoz, de már nem fogsz rám hallgatni, mert te mindent elképzeltél!
- Nem hinném, hogy ezt sokféleképpen lehet értelmezni, Edward... - mondta Bella szinte belenyugodva a dologba, és bánatosan elmosolyodott. - Elég egyértelmű, hogy Aro az ágybéli képességeimnek adózott, még ha csak gondolatban, akkor is. És te most egyszerűen elismerted, hogy igaza volt. Örülök, hogy megfeleltem az elvárásaidnak! - mondta Bella szarkasztikusan, majd ellépett Edward mellől.
- De nem erről van szó! - kiáltott Edward már majdnem kétségbeesetten. Igen pontosan valami ilyesmire számított. Kiabálásra és ordításra.
- Szóval nem feleltem meg! Annyira sajnálom! Talán nem kellett volna leállítanod, amikor bevetettem volna a praktikákat, kedves Edward!
- Miért kell mindent elképzelned, és makacsul ragaszkodnod a fantáziádhoz?! Egyáltalán nem erről van szó!
- Akkor mond már el, hogy máshogy képzelhetném ezt! - kiáltott fel Bella, és kihívóan nézett Edwardra.
- Arról van szó... Én csak... Nem azért...
Edward elfordította a fejét. Mikor is esett ennyire nehezére kimondani valamit? Nem tudta megmondani. Dadogott, mint egy idióta, és nem tudta kimondani, amit talán a legjobban kellett volna.
- Most hallgatlak, erre nem bírod elmondani?! - kérdezte Bella szinte megvető hangon. - Gyerünk csak mond ki, amit gondolsz, tudod az igazság felszabadít! - mondta gúnyosan, majd keresztbe fonta a karját.
Edward elfordította a fejét, és gondolkodott, hogy most hogy magyarázza el Bellának az egészet.
- Tönkre akarlak tenni – mondta végül, és Bella szemeibe nézett. A felesége erre döbbenten hőkölt hátra. Talán sok mindenre számított, de erre nem. - Azt akarom, hogy összetörj, hogy utána összerakhassalak. Én akarlak összerakni – mondta Edward erősen hangsúlyozva, hogy ezt ő akarja csinálni.
Majdnem reménykedve nézett Bellára. Talán érteni fogja. Talán mégis abbahagyhatják a veszekedést, és megérti, mit akar. Talán, nincs szükség erre az egészre.
Egy végtelennek tűnő percig csak nézték egymást. Edward akaratosan és leharcoltan, Bella meg értetlenül és sértetten.
Bella végül feladta, és elfordította a tekintetét. Tényleg próbálta megérteni a férjét. Ő tényleg próbálta. És úgy érezte valamennyire érti is, hogy mit akar Edward. Furcsa bizsergést érzett, hogy Edward ennyire a magáénak akarja tudni. Talán még jól is esett neki. De ez nem a kérdésére volt a válasz. Ez csak egy kijelentés volt. Egy meglehetősen hím soviniszta kijelentés. Nem válasz.
- Tudod mit? Értelek – mondta Bella, majd lelépett egy pár lépcsőfokot. - Birtokolni akarsz, roppant XX. századi módon – mondta, és még közelebb lépett a férjéhez. Még egy apró kis mosolyt is megengedett magának. - De én nem ezt kérdeztem tőled, Edward! - mondta és megint elkomorult az arca. - Láttál valamit Aro fejében, amihez semmi közöd nem volt! Nyilván a Mester mást is mondott neked, majd most kijelented, hogy igaza volt. Eladott, mint egy terméket a teleshopban, amiért még hibáztatni sem tudom, mert ő Aro; de te meg meglepődve tapasztalod, hogy az a termék, amit megvettél még jól is működik!
- Mégis mit kellett volna gondolnom? Soha nem hittem, hogy idáig eljutunk, Bella! - szólt közbe Edward kicsit felháborodottan. Ha Bella érti, akkor most miért kell ezt csinálnia?
- Nem arról van szó, hogy elfogadod, amit Aro mond! Mindenki elfogadja, amit mond! Arról, hogy megint leminősítettél egy kurvának!
- Nem mondtam ilyet, Bella! Még csak nem is gondoltam ilyenre!
- De a szavaiddal ezt mondtad, nem érted meg?!
- Te forgatod ki állandóan a szavaimat, Bella! Annyit mondtam, hogy Arónak igaza volt.
- Vagyis visszajutottunk a teleshophoz! És most, hogy kiderült, hogy rendesen „működöm” eszed ágában sincs visszaadni, ugye? - kérdezte Bella gúnyosan.
Edward elfordult, és idegesen a hajába túrt. Nagyokat lépett, hogy legalább egy részét levezesse annak a feszültségnek, ami benne volt, de szinte rögtön fordult vissza Bellához.
- Miért kell neked minden egyes szavamat kiforgatni? - kérdezte meg, és két kezével a feleségére intett.
- Egyáltalán miért fontos neked, hogy minden egyes szavam mögött valami mást láss? És miért kell mindent félreértelmezned? Ha mondok valamit, akkor te máris egy szép kis történetet alakítasz köré, és ha el is magyarázom neked, akkor se hiszed el, hogy nem úgy gondoltam, ahogy te elképzelted! Bella, te vagy a legképtelenebb nő, akivel valaha találkoztam!
- Az érzés kölcsönös – mondta egyszerűen Bella, és csak követte Edwardot a tekintetével.
A férje fel és alá járkált, mintha megőrült volna. Ideges volt, és feszült. Talán még soha nem látta ennyire feszültnek Edwardot. Eddig is látta Edwardot idegesnek. Bármikor, amikor veszekedtek, akkor felment benne a pumpa. De ez másmilyen volt. Bella jól tudta, hogy sokféle idegesség van. Az egyik, amikor csak futni kell és menekülni valahova, hogy eltűnjön az érzés. Van, amikor csak kiabálni kell, és akkor minden jobb lesz egy idő után. De van az is, amikor nem tudod mit csinálj. Amikor a tehetetlenség miatt vagy ideges.
És Bella most nagyon úgy látta, hogy Edward most a tehetetlenség miatt ideges. Mert talán, de csak talán egy kicsit neki is igaza volt.
Bella ismerte magát eléggé ahhoz, hogy rendes képe legyen a személyiségéről. Tényleg olyan volt, hogy kitalálta a történteket. És abból nem nagyon engedett, ha úgy gondolta, hogy az bizonyos.
- Tudod mit? Inkább hagyjuk – mondta Bella, majd elfordult és megint a lépcső felé indult.
- Dehogy hagyjuk! - kiáltott fel Edward, és megint Bella után ment. - Nem hagyjuk csak azért, mert mind a kettőnknek más a véleménye! Akkor is beszélünk róla, ha nem akarsz! Mert úgy látom, hogy csak egy helyben toporgunk, és nem haladunk semerre! És ha most hagyjuk, akkor tényleg nem fogunk haladni!
- Néha jó megállni, Edward!
- De én haladni akarok!
Bella megállt és majdnem döbbenten nézett Edwardra. Haladni akar. Erről most mit gondoljon? Vagy gondoljon egyáltalán valamit? Érdemes, vagy fölösleges? Kell vagy inkább menjen el?
- Akkor gyerünk, törj össze – mondta Bella dacosan.
- Mi? - kérdezte Edward értetlenül, és döbbenten meredt a felségére.
- Te mondtad, hogy össze akarsz rakni! Akkor törj össze! - mondta Bella erőszakosan, és közelebb lépett a férjéhez. - Gyerünk tiporj el, sérts meg, és mondj el mindennek, ha tönkre akarsz tenni! Csak akkor fogunk haladni! Rakj össze magadnak, akár egy játékot; hagy legyek olyan, amilyennek akarsz!
- Nem! - mondta Edward, és megragadta Bellát, aki még mindig felé közeledett. - Nem így!
- Gyerünk, Edward! - kiáltott Bella, majd lelökte magáról a férje kezeit, és hozzá simult. - Használj, akár egy kurvát, majd dobj el! Gyalázz meg, és ne érdekeljen, hogy mit érzek! Ne fogd fel, hogy fáj! CSAK CSINÁLD! - kiáltotta Bella, majd durva és akaratos csókot nyomott Edward szájára.
Edward ellenállt, majd viszonozta az erőszakos csókot. Nem volt se jó, se szenvedélyes. Ez durva volt. Nyelvük durván kutatta a másikét, és vadul csatároztak. A foguk néha összekoccant, de mit sem törődtek vele. Edward különösnek találta az egészet, de nem akart leállni. Furcsa volt ez a vadság és akaratosság. Agyát köd lepte el, mintha nem is ember lett volna valaha. Nem gondolkodott tisztán, és alig fogott fel valamit a környezetéből.
De aztán éles fogai Bella ajkaihoz ért, és érezte, ahogy felhasad a felesége bőre. Egy pillanat alatt tisztult ki az agya, majd próbálta enyhíteni a csókot, és lassítani a tempót. De Bella nem engedte, és Edward ajkába harapott. Edward felszisszent, majd feleségét a falnak lökte, a vállát meg szorosan tartotta. Újra Bella fölé magasodott, és lenézett rá. Tekintetében furcsa kihívás volt, és makacsság is. Ennyire akaratos nőt, még életében nem látott.
- Nem – mondta, majd enyhített a szorításán, és elengedte a feleségét. - Nem így akarlak összetörni, Bella – mondta szinte finoman, és hátrébb lépett a feleségétől.
Edward lehajtotta a fejét, és megrázta, hogy kitisztuljon egy kicsit az elméje. Próbálta megérteni, hogy most minek csinálta ezt Bella. Próba volt, vagy megint rosszul értelmezte azt, amit mondott. Igen, össze akarta törni a feleségét. Azt akarta, hogy más legyen. Hogy olyan legyen, akit szerethet. De nem így akarta összetörni. Nem így akarta megváltoztatni.
Egy pillanatig megdermedt, és visszapörgette magában a gondolatait. Szeretni akarja Bellát? Furcsa volt, de be kellett ismernie, hogy igen. Szeretni akarta a feleségét. És nem csak azért, mert össze vannak kötve az örökkévalóságig. Az csak az egyik ok volt. De volt Bellában valami, amit nagyon akart. Csak nem tudta, hogy mi az.
Ennyire ellentmondásos, különleges és bonyolult nővel még életében nem találkozott. Még Rose-on is túltett!
Akarta. És azt akarta, hogy felépíthesse őt. De ahhoz, hogy felépítse, ahhoz össze kellett törnie. Edward még magán is meglepődött. Még senkivel kapcsolatban nem érezte ezt a késztetést. Nem érezte azt, hogy muszáj valakinek fájdalmat okoznia. De nem is a fájdalom volt a lényeg ebben az egészben. Nem az volt a fő, hogy megbántsa Bellát. Az, hogy újjá építhesse. Azt akarta, hogy ő készítse el; hogy ő legyen az, aki segít neki felépülni. Edward nem értette ezt a különös kötődést. Csak azt tudta, hogy újra akarja építeni Bellát. Nem akarta, hogy megváltozzon, hogy más legyen a felesége.
Ennek semmi köze nem volt a megsemmisítéshez, sokkal inkább a kijavításhoz. Mert ahhoz, hogy a hibákat kijavítsa, ahhoz előbb le kellett rombolnia azt, ami eddig volt.
Edward sokáig gondolkodott, hogy ezt mihez hasonlíthatná a legjobban. Talán egy építkezéshez, amikor már az alapjában van valami hiba, de csak a fal felhúzásánál jönnek rá. Akkor le kell rombolni az egész falat, és tönkretenni mindent, amit eddig építettek, hogy az alapját újraépíthessék.
Ő is ezt akarta Bellával. Tönkre akarta tenni, hogy újra felépíthesse.
Edward lassan emelte a tekintetét Bellára, aki értetlenül, és talán kicsit bűnbánóan is nézett rá. Rá kellett döbbennie. Nemcsak nem akarja, de nem is tudja elengedni a feleségét.
Bella csak állt, és próbált nem arra gondolni, amit az előbb csinált. Igazából azt sem tudta, hogy miért csinálta. Csak késztetést érzett rá, hogy megtegye. Megmagyarázni nem tudta, okokat nem talált.
Mégis furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy Edward nem akarta bántani. De nem, rosszul fogalmazott. Bántani akarta. De nem így. A legabszurdabb érzés tört rá, amit csak ebben a pillanatban érezhetett. A tudat, hogy biztonságban van.
Maga sem tudta, miért érezte ezt, hisz Edward azt mondta, hogy tönkre akarja tenni. Azt akarja, hogy összetörjön; hogy szilánkjaira essen. De azt is mondta, hogy utána össze akarja rakni.
Tudta, hogy nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag biztos nem. És ha majd bántja valahogy máshogy, akkor is össze fogja rakni. Segíteni fog a széthullott darabjait megkeresni, és visszarakni a helyére. Vagy kicserélni azt, ami nem kell.
Igen, biztonságban érezte magát. Mert tudta, hogy Edward ott lesz vele.
Bella hirtelen kapta a fejét Edward felé, és találkozott a tekintetük. Mert végre rájött... Edward törődött vele.
Bella a férjéhez lépett, egészen addig, amíg össze nem ért a lábuk. Lassan nézett fel Edwardra, és csak nézte az aranyszínű szemeket. Törődik vele. Törődik vele...
Bella legszívesebben kiabált volna. Rég vagy talán soha nem érzett ilyet. És most mégis jobb volt mindennél.
Bella átfogta Edward nyakát, majd lassan húzta le magához. Egy apró mosolyt küldött a férje felé, aki nem viszonozta, csak zavartan nézett Bellára.
- Semmi nincs rendben kettőnk között – mondta Bella határozottan.
- És még nagyon sokat fogunk veszekedni – tette hozzá Edward, majd megcsókolt Bellát.
Ez most teljesen más csók volt, mint az előző.
Ez volt durva vagy erőszakos, sokkal inkább lassú, puhatolózó és bocsánatkérő.
Bár egyikük se tudta, hogy mit sajnál. De tudták, hogy valamit sajnálnak. Talán azt, hogy állandóan félre értik egymást. Vagy azt, hogy kiforgatják a másik szavait. Mert mind a ketten tisztába voltak vele, hogy ezt teszik. De azt is tudták, hogy hülyék lennének, ha ezt a másik előtt beismernék.
A lassú csók egyre gyorsabbá és követelőzőbbé vált. Heves, és sürgető érintések kapcsolódtak hozzá, majd perceken belül szakadtak el a felsők.
Bella érezte az óvó mégis szenvedélyes érintéseket, önfeledten nyögött fel, ha valami nagyon jól esett, és mindent viszonzott, amit kapott.
Hevesen kapott Edward után, ha el akart távolodni, hogy még többet kérjen. Akaratos volt, és követelőző, de mindent megkapott, amit akart.
Végül Edward a falnak nyomta feleségét, majd hatolt belé szinte abban a pillanatban. Nem volt pihenő, nem volt kedveskedés. Csak a vágy, és a türelmetlenség.
Majd a csend, és a lassú izzás.
Edward a felesége nyakába hajolt, Bella meg Edwardba kapaszkodott. Mind a ketten gyorsan vették a levegőt, és nem akartak megmozdulni.
Bella mindig is hitte, hogy az anyja igazat mondott neki.
Hogy meg fog halni, és, hogy soha semmi nem biztos. Még így vámpírként is tudta, hogy egyszer meghal. Senki és semmi nem örökkévaló. A biztos pontban viszont már kételkedett. Akármennyire is nem akarta úgy érezte, hogy Edward biztos.
Ő mellette marad, és törődik vele.
Nem tudta miért, de ebben biztos volt.
U.I.:
Igazából most nincs is mit ide mondanom, csak annyira megszoktam az utóiratot, hogy innen se óhajtom kihagyni.:D JAJ! Mégis van mit mondanom!!!:D
Ugyanis egy nagyon fontos kérdésben kell döntenetek.;D
Iccsi és Nee között majdnem kibékíthetetlen ellentét miatti válás következett be a fejezet végett. (Természetesen csak elnagyolom a problémát, valójában Iccsinek nem tetszik ez a fejezet...XD) De nekem az írótoknak, aki befolyásolja a fejezet következő időpontját, és ha nagyon nem akar írni, akkor akár hónapokat is várhattok egy fejezetre... Na szóval nekem meg komolyan ez az egyik kedvenc fejezetem.:D Szóval bármilyen nyomás nélkül...(ne feledjétek, én írom a fejezeteket!!!XD) döntsétek el, hogy jó vagy sem, és kritika formájában várom az észrevételeket.:)
Puszil mindenkit, a hamarosan 20 éves Nee^^ és természetesen Iccsi is!
2012. január 9., hétfő
Rongybaba - 13. fejezet
13. fejezet
Egy kapcsolatnak sokféle természete lehet.
Edward is tudta ezt. Tudta, hogy van természete, szakasza, talán még tulajdonsága is egy-egy kapcsolatnak. Hisz egy kapcsolat lehet fenséges, lehet elemésztő. Jöhet váratlanul, vagy lehet eleve elrendelt, és kőbe vésett. Egy kapcsolat lehet keresett és örökké tartó, vagy csak pillanatnyi, tiszavirág életű. Lehet meg nem értett, vagy elfogadhatatlan; hamis vagy elviselhetetlen.
De egyik kifejezés se volt megfelelő az ő kapcsolatukra. Hisz Bellával nem vártak egymásra, nem keresték a másikat. Az biztos, hogy elrendelt volt, de nem abban az értelembe, ami jó. Inkább kikényszerített. De valami oknál fogva Edward mégse ezt a jelzőt akarta használni a házasságukra. Sokkal inkább azt, hogy szenvedélyes.
Bármit is csináltak az olyan erővel tették, amiről Edward eddig nem is tudott. Szenvedélyesen veszekedtek, szenvedélyesen szeretkeztek. Bármit csináltak annak az lett a vége, hogy zihált mind a kettejük.
Talán Bella tényleg az. A szenvedélye.
Bella felé fordította a fejét, aki hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézte a plafont. Az arcán nyoma sem volt szégyennek vagy megbánásnak, és Edwardot ez furcsa mód elégedettséggel töltötte el.
Amióta csak ismerte Bellát valahogy a függője lett. Ha csak arról volt szó, hogy éppen gyűlölnie kellett a puszta létezéséért is, akkor azt minden fejfájás nélkül tette. Gyűlölte őt, csak azért, mert élt, és lélegzett. Minden egyes múltbéli cselekedete, mintha más értelmet nyert volna.
Soha nem hagyta hidegen, hogy mi van Bellával. Mindig tudtában volt a jelenlétének, és törődött azzal, hogy hogy van. Ha nem is mondta ki. Ha csak annyiról volt szó, hogy a lány éppen nem evett... Hiába hitegette magát, hogy csak a gondolatai miatt van Bellából elege. Igazából nem volt jó úgy látni. De igazából maga sem tudta, hogy ennek mikor lett vége, vagy mikor kezdődött el. Vagy egyáltalán ennek el kellett-e kezdődnie valahol. Vagy csak kialakult, és hirtelen ott volt.
Aztán már jobban törődött Bella gondolataival, mint a sajátjával. Nem akarta megszegni az ígéretét, ezért nem olvasott a gondolataiban. Pedig azt akarta, hogy Bella elmondja őket. De jobban szerette volna, ha hallja, mintha látja. Már jobban törődött Bellával, mint saját magával.
Talán ez a szerelem.
De nem, akkor ennek nem így kellett volna kezdődnie. Ez sokkal inkább megszállottság. Csak erre tudott gondolni. Nem tudta, hogy kellene leírnia a megszállottságot. Igazából olyan volt, mint egy lidérc. De nem, nem jó kifejezés. Egy olyan gondolat, ami még akkor is ott van, amikor nem is tudod, hogy van egyáltalán. Egy dolog, ami a legváratlanabb helyzetekben tör elő, a legmegdöbbentőbb dolgokat cselekedteti veled, és olyan gondolatokat is kimondat, olyan dolgokat is megcselekedtet, amiket nem akart. Soha, és semmiért.
De mégis megtette, kimondta, elárulta, mert a megszállottságának a tárgya nem hagyta békén. És csak még rosszabb volt, hogy Bella volt a megszállottja. Ennyire ellentmondó személyiséggel még soha az életében nem találkozott.
Mintha csak Bella hallotta volna az egész eszmefuttatást, hirtelen átölelte Edward mellkasát, és felé fordult.
Edward első meglepetésében csak nézte a nőt, aki a felesége volt, majd rövid habozás után átfogta a hátát.
Határozottan a megszállottja volt a lánynak. De míg mindenki szabadulni akart a függőségétől, addig neki esze ágában se volt.
- Hideg a padló – szólalt meg egy idő után Bella, majd felkönyökölt, hogy Edward szemébe nézhessen. - Még az én bőrömnek is – tette hozzá, és a férjére mosolygott.
Legszívesebben felkacagott volna a helyzet abszurditásán. De magának is be kellett látnia, hogy most sokkal egyszerűbb Edwardot a férjének látnia, mint eddig bármikor.
Edward is féloldalas mosolyra húzta az ajkait, majd felült.
- Megmondanád mi volt ez? - kérdezte Bella, majd felállt, és a szanaszét heverő ruhái után indult.
- Ez kérlek szépen a nászunk elhálása volt – mondta Edward mosolyogva, majd ő is öltözni kezdett.
- Kicsit, mintha elkéstünk volna – mondta Bella, majd huncut mosollyal kapta magára a felsőjét.
- Csak öt hetet, ha nem többet – mondta Edward és begombolta a nadrágját. - Ha előbb megtesszük legalább nem kell hallgatnom a nyavalygásod! - tette hozzá Edward hatalmas mosollyal a száján.
- Én nyavalygok?
- De még mennyire!
- Egyáltalán nem! Csak rávilágítok a hibáidra úgy, mint még soha senki – mondta Bella dühösen, majd Edward felé fordult. Szinte abban a pillanatban nyugodott me,g amint meglátta Edward arcán a mosolyt.
- Nekem nincsenek hibáim! Én tökéletes vagyok! - mondta Edward, és kezeit a csípőjére tette, a mellkasát meg kidüllesztette, mint egy hős.
Bellából akaratlanul tört elő a nevetést, majd hallotta, hogy Edward is vele nevet.
- Na jó, akkor mi is volt ez az előbb? - kérdezte megint Bella és közelebb lépett Edwardhoz.
- Nem voltál itt? - kérdezte Edward, és megint mosolyra húzta ajkait.
- De csak szeretnék tisztán látni! - Edward erre a mondatra felsóhajtott, majd a felsőjéért nyúlt. Nem vette fel, csak tartotta a kezében.
- Annyi volt, hogy rám másztál.
- Te másztál rám!
- És ha a jövőbe máskor is rám akarsz mászni, akkor...
- Te másztál rám!
- De ha legközelebb rám mászol, akkor...
- Ha valakire rámászok, akkor az nem így néz ki! - kiáltott Bella, majd átfogta Edward nyakát, és az ölébe ugrott. Edward automatikusan nyújtotta a kezét, és fogta meg Bella csípőjét, hogy ne essen le. Elhallgatott, és csak nézte feleségét, aki vigyorogva nézett a szemeibe.
- Szóval ha én rámászok valakire, akkor az nem úgy néz ki, kedves férjem! Valami ilyesmivel kezdődne – mondta, és egyik kezével jelentőségteljesen magukra mutatott.
- És mivel folytatódna? - kérdezte Edward, majd közelebb hajolt Bellához.
- Undorítóan elégedettnek nézel ki! - nyögte ki Bella, majd megpróbált leugrani Edward öléből.
- Ha már itt vagy, hova akarnál menni? - kérdezte Edward, és rászorított a kezével Bella csípőjére. Ajkaival egyre közelebb hajolt Belláéhoz.
Edward is tudta ezt. Tudta, hogy van természete, szakasza, talán még tulajdonsága is egy-egy kapcsolatnak. Hisz egy kapcsolat lehet fenséges, lehet elemésztő. Jöhet váratlanul, vagy lehet eleve elrendelt, és kőbe vésett. Egy kapcsolat lehet keresett és örökké tartó, vagy csak pillanatnyi, tiszavirág életű. Lehet meg nem értett, vagy elfogadhatatlan; hamis vagy elviselhetetlen.
De egyik kifejezés se volt megfelelő az ő kapcsolatukra. Hisz Bellával nem vártak egymásra, nem keresték a másikat. Az biztos, hogy elrendelt volt, de nem abban az értelembe, ami jó. Inkább kikényszerített. De valami oknál fogva Edward mégse ezt a jelzőt akarta használni a házasságukra. Sokkal inkább azt, hogy szenvedélyes.
Bármit is csináltak az olyan erővel tették, amiről Edward eddig nem is tudott. Szenvedélyesen veszekedtek, szenvedélyesen szeretkeztek. Bármit csináltak annak az lett a vége, hogy zihált mind a kettejük.
Talán Bella tényleg az. A szenvedélye.
Bella felé fordította a fejét, aki hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézte a plafont. Az arcán nyoma sem volt szégyennek vagy megbánásnak, és Edwardot ez furcsa mód elégedettséggel töltötte el.
Amióta csak ismerte Bellát valahogy a függője lett. Ha csak arról volt szó, hogy éppen gyűlölnie kellett a puszta létezéséért is, akkor azt minden fejfájás nélkül tette. Gyűlölte őt, csak azért, mert élt, és lélegzett. Minden egyes múltbéli cselekedete, mintha más értelmet nyert volna.
Soha nem hagyta hidegen, hogy mi van Bellával. Mindig tudtában volt a jelenlétének, és törődött azzal, hogy hogy van. Ha nem is mondta ki. Ha csak annyiról volt szó, hogy a lány éppen nem evett... Hiába hitegette magát, hogy csak a gondolatai miatt van Bellából elege. Igazából nem volt jó úgy látni. De igazából maga sem tudta, hogy ennek mikor lett vége, vagy mikor kezdődött el. Vagy egyáltalán ennek el kellett-e kezdődnie valahol. Vagy csak kialakult, és hirtelen ott volt.
Aztán már jobban törődött Bella gondolataival, mint a sajátjával. Nem akarta megszegni az ígéretét, ezért nem olvasott a gondolataiban. Pedig azt akarta, hogy Bella elmondja őket. De jobban szerette volna, ha hallja, mintha látja. Már jobban törődött Bellával, mint saját magával.
Talán ez a szerelem.
De nem, akkor ennek nem így kellett volna kezdődnie. Ez sokkal inkább megszállottság. Csak erre tudott gondolni. Nem tudta, hogy kellene leírnia a megszállottságot. Igazából olyan volt, mint egy lidérc. De nem, nem jó kifejezés. Egy olyan gondolat, ami még akkor is ott van, amikor nem is tudod, hogy van egyáltalán. Egy dolog, ami a legváratlanabb helyzetekben tör elő, a legmegdöbbentőbb dolgokat cselekedteti veled, és olyan gondolatokat is kimondat, olyan dolgokat is megcselekedtet, amiket nem akart. Soha, és semmiért.
De mégis megtette, kimondta, elárulta, mert a megszállottságának a tárgya nem hagyta békén. És csak még rosszabb volt, hogy Bella volt a megszállottja. Ennyire ellentmondó személyiséggel még soha az életében nem találkozott.
Mintha csak Bella hallotta volna az egész eszmefuttatást, hirtelen átölelte Edward mellkasát, és felé fordult.
Edward első meglepetésében csak nézte a nőt, aki a felesége volt, majd rövid habozás után átfogta a hátát.
Határozottan a megszállottja volt a lánynak. De míg mindenki szabadulni akart a függőségétől, addig neki esze ágában se volt.
- Hideg a padló – szólalt meg egy idő után Bella, majd felkönyökölt, hogy Edward szemébe nézhessen. - Még az én bőrömnek is – tette hozzá, és a férjére mosolygott.
Legszívesebben felkacagott volna a helyzet abszurditásán. De magának is be kellett látnia, hogy most sokkal egyszerűbb Edwardot a férjének látnia, mint eddig bármikor.
Edward is féloldalas mosolyra húzta az ajkait, majd felült.
- Megmondanád mi volt ez? - kérdezte Bella, majd felállt, és a szanaszét heverő ruhái után indult.
- Ez kérlek szépen a nászunk elhálása volt – mondta Edward mosolyogva, majd ő is öltözni kezdett.
- Kicsit, mintha elkéstünk volna – mondta Bella, majd huncut mosollyal kapta magára a felsőjét.
- Csak öt hetet, ha nem többet – mondta Edward és begombolta a nadrágját. - Ha előbb megtesszük legalább nem kell hallgatnom a nyavalygásod! - tette hozzá Edward hatalmas mosollyal a száján.
- Én nyavalygok?
- De még mennyire!
- Egyáltalán nem! Csak rávilágítok a hibáidra úgy, mint még soha senki – mondta Bella dühösen, majd Edward felé fordult. Szinte abban a pillanatban nyugodott me,g amint meglátta Edward arcán a mosolyt.
- Nekem nincsenek hibáim! Én tökéletes vagyok! - mondta Edward, és kezeit a csípőjére tette, a mellkasát meg kidüllesztette, mint egy hős.
Bellából akaratlanul tört elő a nevetést, majd hallotta, hogy Edward is vele nevet.
- Na jó, akkor mi is volt ez az előbb? - kérdezte megint Bella és közelebb lépett Edwardhoz.
- Nem voltál itt? - kérdezte Edward, és megint mosolyra húzta ajkait.
- De csak szeretnék tisztán látni! - Edward erre a mondatra felsóhajtott, majd a felsőjéért nyúlt. Nem vette fel, csak tartotta a kezében.
- Annyi volt, hogy rám másztál.
- Te másztál rám!
- És ha a jövőbe máskor is rám akarsz mászni, akkor...
- Te másztál rám!
- De ha legközelebb rám mászol, akkor...
- Ha valakire rámászok, akkor az nem így néz ki! - kiáltott Bella, majd átfogta Edward nyakát, és az ölébe ugrott. Edward automatikusan nyújtotta a kezét, és fogta meg Bella csípőjét, hogy ne essen le. Elhallgatott, és csak nézte feleségét, aki vigyorogva nézett a szemeibe.
- Szóval ha én rámászok valakire, akkor az nem úgy néz ki, kedves férjem! Valami ilyesmivel kezdődne – mondta, és egyik kezével jelentőségteljesen magukra mutatott.
- És mivel folytatódna? - kérdezte Edward, majd közelebb hajolt Bellához.
- Undorítóan elégedettnek nézel ki! - nyögte ki Bella, majd megpróbált leugrani Edward öléből.
- Ha már itt vagy, hova akarnál menni? - kérdezte Edward, és rászorított a kezével Bella csípőjére. Ajkaival egyre közelebb hajolt Belláéhoz.
Bella meg csak elmosolyodott, és visszacsókolt.
U.I.:
Szia mindenki!
Először is tegnap szimplán elfelejtettem, hogy vasárnap van... Bocsi, de totál kiment a fejemből.:S
És nagyon bocsi, hogy ennyivel kiszúrom a szemeteket, de egy olyan esemény jön, amit nem tudok ketté szedni. Vagyis ketté lehetne, de nem akarlak kínozni titeket, és függővégeket hagyni. Szóval a következő esemény túlságosan nagy, így sajnálom, hogy ilyen rövid lett ez a fejezet. Nem ennyi érdemeltek...
Vigasztalásra a következő hamarabb jön, mint a megszokott!;D
Puszi mindenkinek: Nee^^
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)