Havazó nyár - 3. fejezet

Ritka rusnya beszéd miatt 16-os karika...:P

3. fejezet: A képesség

Mi lenne, ha álmodtam volna az egészet?

Olyan… jó lenne, ha Edward és Alice nem jelent volna meg az iskolában. Még ha csak a nevükre is gondoltam ömlött a méreg a nyelvemre. Én meg csak nyeltem, mert nem tudtam mást csinálni. Köpni akartam, vagy hányni… Csak úgy stílusosan. És esetleg rájuk hányni! Milyen jól nézett volna ki. Alice rögtön a ruhája miatt aggódott volna, és felsorolta volna a fél Rodeo Drive-ot… Szánalmas! És én még ide akartam tartozni! Azt akartam, hogy családtag legyek!
Megmasszíroztam az orrnyergem és becsuktam a szemem… Hogy lehettem ennyire… szánalmas? Későn vettem észre egy kanyart, elrántottam a kormánykereket, és majdnem lesodródtam az útról… Nyugi, Bella! Nyugodj már meg!
Ezer szót tudtam volna a viselkedésemre: naiv, idióta, tehetetlen, infantilis, buta, gügye, gyerekes, megalázott, hülye, eszement, bántott, emocionális, javíthatatlan, forrófejű, becsapott, kirekesztett, hütyü, heves, telhetetlen, barom, rászedett, érzelgős… Hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Eszembe jutott, amint beléptek abba a cseszett terembe. Itt éltem… még régen. És nem értettem saját magamat, hogy hogy a fenébe nem jutott eszembe, amikor megláttam a várost? Mi gátolt abban, hogy minden eszembe jusson? Miért nem jutott eszembe előbb? Itt laktam még emberként! Arra nem emlékeztem, hogy kivel, hogy meddig. De tudtam, hogy itt találkoztam Edwarddal. Itt változtattak át. Itt kezdődött minden!
Hirtelen több lett a város, mint ami eddig volt. Eddig csak itt éltem… Most meg rá kell jönnöm, hogy az otthonom volt. De nem tudtam, hogy az volt-e? Átutazóban voltam? De akkor hol laktam…?
Edwarddal.
Nem! Soha nem éltem vele! És átkoztam saját magam, amiért valaha akartam. Amiért valaha azt gondoltam, jó, amit tesz. Amiért valaha az övé akartam lenni. Amiért nem akartam mást csak őt, és észre se vettem mást… csak őt.
Én is hibás vagyok! Mert hülye voltam, és beszűkült! Pont, mint ahogy az a srác mondta: beszűkült az elmém, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy: „Edward! Edward!”
Cseszd meg, Edward!

Te szemét! Mi a szart keresel itt? És miért pont az év végén jössz kilencedikbe? Miért nem jártad ki az előző városban? Nem bírtál két nyamvadt hetet várni, baszd meg!?
És mi a fenének ide jöttetek? Jól esik egy kis nosztalgia, hogy hogy a fenébe ültettetek fel? Klassz kis sztorikat meséltek egymásnak, és röhögtök a képembe? Talán még anekdotáztok is róla, hogy a buta Bella…
Ó, a fenébe! De kitekertem volna a nyakát!
A kerekeim csikorogva adták tudtomra nemtetszésüket, ahogy gyorsan fékeztem. Elmentem a házam mellett…
Ennyire egyszerű. Simán elhajtottam az állítólagos otthonom mellett, mert Edward Rohadt Cullen lefoglalta minden egyes gondolatomat… Már magamat is utáltam!
Még annyit se érdemel meg, hogy rá gondoljak!
Visszatolattam vagy ötven métert, és lefékeztem a házam előtt.

El volt rejtve természetesen. Kicsi volt, és utáltam, mint mindent. Épp csak két szoba volt benne meg egy fürdő, és még a konyha megépítésével se fáradoztam, mert soha a büdös életben nem lennének vendégeim.
Mindenkit elüldöztem magam mellől, és senkinek nem engedek semmit. Se barátságot… Se többet… Persze, ha egy új városba költöztem, először tetszettem a pasiknak. Füttyögtek néha, meg barom szavakat kiabáltak utánam. Megakadt rajtam a szemük… Aztán rájuk néztem, bele a szemükbe, és a kiabálás, füttyögés és barom beszólás elmaradt. Nem tudtam, hogy néz ki az a nézésem, de baromi klassz pasi-elűző volt! És mindig is alkalmaztam, amikor csak kellett…
Aztán szépen megtanulták, hogy hozzám nem kell szólni, velem nem kell beszélgetni, még csak figyelembe se kell venni, és akkor minden rendben megy. Tulajdonképpen egy szellem is lehettem volna… Vagy valami fantom. Csak pechemre vámpír voltam.
Egy cseszett szerencsétlen vámpír!

Költözhetek el megint ebből a tetves városból! Megint kilencedik a jó büdös francba! Még egy ház… Csessze meg!
Kivágtam a bejárati ajtómat, nem érdekelt, hogy a falnak csapódik, majd vissza. Nem érdekelt, hogy valószínűleg omlik a vakolat a falon, aminek nekicsaptam… Nem érdekelt!
Végigmentem a folyosón, és kivágtam a hálóm ajtaját is.
Nem mintha aludtam volna, de tévét nézni ágyból volt jó… És különben sem rendes ágy volt, hanem kanapé. Abból a kényelmes fajtából, amin szívesen elterülsz…
Hol a pokolba van a bőröndöm?
Kimentem újra a folyosóra. A bejárati ajtóm félig nyitva volt, és igazam volt… A festés tönkrement, és egy szép kis bemélyedés jelezte a kilincs helyét… Baromi király! Most még ezt is megcsinálhatom!
Kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, és elővettem a bőröndöket.
Úgy utáltam költözni! Annyira!
Fáradtan fogtam meg kettőt, majd egy válltáskát és még egy hátizsákot is. Klasszul nézhettem ki… Mint egy málhás szamár.

Aztán csörögni kezdett a telefonom. Istenkirály! Jellemző! Annyira baromira jellemző! Annyira cseszettül rám vall!
Ledobtam a földre a bőröndöket, hangosan csattantak és az egyik ki is nyílt. Rohadt Cullenék! Rohadt szar!
- Mi van? – kiáltottam bele a telefonba kicsit se kedvesen.
- Ohh… Zavarok? – kérdezte félénken Vien a volna végéről.
És azonnal tudtam, hogy baj van. Vien szomorú volt. Nem csacsogott, mint mindig, nem volt színe a hangjának. Nem vidám volt… hanem letört.
Megnyugtatott. Egyszerűen a tény, hogy hallom Vien hangját jól esett. Sóhajtottam egyet, majd leereszkedtem a telefon melletti fotelbe. Órákat beszéltünk Viennel. Ezért muszáj volt beszerezni valami kényelmes fotelt…
- Nem, egyáltalán nem – mondtam már sokkal kedvesebben. - Hogy vagy? Valami baj van? – kérdeztem, és összeráncoltam a szemöldököm.
- Nincs semmi baj, csak… Összevesztem Peterrel… És muszáj valakivel beszélnem. Egyszerűen muszáj.
Nah, ez is jókor jön! Peter… A flancos vega életmódjával meg az ember barátnőjével! Utáltam! Nem Vient, hanem Petert, mert azt hiszi, lehet normális… Lehet emberi. Barom! De semmi gond, majd rájön valamikor, hogy ő is ugyanolyan, mint én, csak képmutató. Egyszerűen csak… megjátssza magát az álszent hülyéje.
- És… jól vagy? – kérdeztem megint. Mi a fenét kell mondani ilyenkor? Hogy majd elmúlik? Vagy majd jobb lesz? Mi a fenét… illik mondani?
- Igen. Tulajdonképpen nagyon nagy hülyeségen vesztünk össze… Nem is érdekel! – mondta, és hallottam, hogy a hangja vidámabb lesz. - Te hogy vagy? Mikor jössz meglátogatni? És én mikor mehetek megint Forksba? Már karácsony óta nem láttalak, Bella!
Na jó! Általában a költözés kérdése nehéz dolog! De nem most…
- Hol laksz, Vien? – kérdeztem, és szinte reménykedő volt a hangom.
- Tudod, hogy Arizonában tanulok – mondta, és kuncogni kezdett.
- Óh. Tényleg! – Basszus! Ennyit erről! - Éppen költözöm – mondtam csak úgy, és rájöttem, hogy sietnem kéne. Ki tudja… Talán megtalálnak a kis álszentek. Na, nem akarok velük még egyszer beszélni az tuti! - Le kell raknom, ne haragudj! Majd találkozunk! – kiáltottam, és még halottam Vien csalódott viszlátját… Lehet, hogy mégis van valami, de nem mondja el?
Lecsaptam a telefont, ami eltört… Basszus, pedig az semmiről nem tehet! Nah már mindegy!
Újra felkaptam a bőröndöket, és gondolkodás nélkül dobáltam bele mindent a szekrényből… Utáltam, hogy rendetlen vagyok! Nem koszos, hanem rendetlen. Az egyik felsőmet a kanapé alól halásztam elő. Az egyik papucsomat meg a párkányon találtam meg…
Hogy a fenébe került oda?

Pár perc alatt bedobáltam mindent, majd indultam kifelé. Nem néztem körbe, és nem búcsúztam el… Utáltam ezt a házat, mi a fenének sajnálnám, hogy elmegyek?
Motorzúgás… Két kocsi…
BASSZA MEG!
Becsaptam a hálóm ajtaját, és bőröndjeimmel együtt a bejárati ajtó felé mentem. Miben fogadunk, hogy a drága család az? Egy emberben? Kettőben? Esetleg egy tucatban?
Kinyitottam az ajtót…
Rossz hír! Én nyertem. Kérem a tucat emberem!
Nem érdekeltek. Sorban szálltak ki a kocsiból, egyedül Rose maradt a volán mögött, és nézett rám döbbenten. De mind merevek voltak. Jasper olyan volt, mintha bármelyik pillanatban rám ugorna… Éreztem, hogy nyugalomhullámot küld felém. Na nem! Ezt aztán nem! Egy erőszakos lökéssel vetettem el magamtól Jasper nyugalmát. Ő felhúzott szemöldökkel nézett rám, és meg megvetően néztem a szemébe. Nem! Az érzelmeim az enyémek! Még te se irányíthatod! Alice még mindig mosolygott, és szökdelt, mintha csak teapartira jött volna. Emmettnek is fülig ért a szája. Ó! Mi ilyen nevetséges, te… te… nagymedve?
Edwardra még csak ránézni se akartam… Minek?
Mintha ott se lennének lementem a lépcsőkön, és a csomagtartóba raktam az összes bőröndöt.
- Állj arrébb – vetettem oda Rose-nak -, nem tudok kimenni!
Elindultam a volán felé. Menni akartam! Nem akartam látni, nem akartam hallani, és legfőképpen még csak gondolni se akartam rájuk! Ha meg akarják úszni élve, tűnjenek a fenébe!
- Bella… - Edward elindult felém. Hangja tétova volt, szeme aranylón csillogott, és még mindig értetlenül nézett a szemembe.
- Hozzám ne merj érni! – sziszegtem vészjóslóan, hátráltam két lépést és karba fontam a kezem. Villantak a szemeim, és megint éreztem izmaim megfeszülését. Ez nem fog elmúlni, amíg a közelembe van!
Tűnjön már el!
- Állj el! – kiáltottam Rose-nak megint, de ő ahelyett, hogy elparkolt volna, kiszállt a kocsiból. Szőke haja meglibbent, és mosolytalanul nézett rám. Ó! Neked is megdöbbentő, hogy élek? Ugye milyen csinos vagyok? Remélem esz a méreg! Remélem féltékeny vagy!
- Ugyan, Bella! – Emmett is elindult felém, de sokkal lazábban, mint Edward. - Csak örülünk, hogy látunk! – Még mindig mosolyogva jött felém, és még a karját is kinyújtotta, hogy megöleljen.
Ne ebből nem eszel! Szó sem lehet róla! Leléptetek! 150 év után nem fogok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna!
- Ne érj hozzám! – kiabáltam, és leeresztettem a karom. Kezeim ökölbe szorultak… - Ha nem húztok el a fenébe, esküszöm, megbánjátok! – néztem végig mindennyikükön.
- Ugyan már kislány…! – Emmett még mindig mosolyogva jött felém, én meg egy pillanat alatt emeltem a kezem. A tenyerem megfeszült, és felé intettem.

Emmett azonnal megmerevedett, és eldőlt, mint egy zsák. A mosoly ugyanúgy az arcán volt, a kezei ugyanúgy kitárva. Egyszerűen eldőlt, mint egy bábu… Megfagyott.
Edward zavartan és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Alice arcáról lefagyott a mosoly… Jasper meg döbbenten nézte Emmettet, aki csak… feküdt. Rose hangosan szívta be a levegőt, majd azonnal Emmett felé rohant. Letérdelt mellé, majd pofozgatni kezdte. Jasper is mellé állt, és értetlenül nézett hol engem, hol dermedt bátyját.
- Mi a fenét csináltál vele? – Fordult felém Rose, és hangja metszően csengett.
- Nem kell beszarni, pár perc múlva felkel – vetettem oda, majd újra megindultam a volán felé. - Állj el a rohadt kocsiddal, vagy átmegyek rajta!
- Bella! Nem mehetsz el! – kiáltotta Edward, arcáról eltűnt a döbbenet, és dühösen meredt rám.
- Ó dehogynem! Csak nézd! – mondtam, és kinyitottam a kocsim ajtaját.
Edward egy pillanat alatt mellettem termett és visszacsapta az ajtót. A karomba markolt, és elrántott a kocsimtól.

Felmordultam, és rá vicsorogtam. Égette a bőröm az érintése. Égetett, mint még semmi vámpír életemben.
- ENGEDJ EL! – üvöltöttem, és kiszakítottam magam a kezéből. - HOZZÁM NE MERJ ÉRNI! – kiáltottam, egyenesen a szemébe nézve.
- Bella… Magyarázd meg, kérlek! – kezdte, és megint emelte a kezét.
Na, ebből nem eszel!
Megint emeltem a kezem, és felé intettem. Edward is megdermedt, és eldőlt arccal előre. Alice szája elé kapta a kezét, és Edwardhoz szaladt. Azonnal megfordította.
Na ennyit erről…! Kivágtam az ajtót, és beültem. Nem áll el? Akkor ennyit a flancos kocsijának…
- Bella… - Alice hangja meggyötört volt, és kétségbeesetten nézett a szemembe. - Miért?
- Miért? – kérdeztem cinikusan. - Ezt nekem kéne kérdeznem – mondtam, majd beindítottam a kocsim, és kikerülve Rose autóját elhajtottam.

Basszátok meg!
Miért?

Havazó nyár - 2. fejezet

2. fejezet: 150 évvel később

Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy miért nem haltam meg.

Nem egyszer érdekelt volna, hogy miért voltam annyira értékes, hogy mi volt bennem a jó, a szép. Aro erre csak azt mondta a képességem mindent visz… Félix azt, hogy a társaságom mindent megér. Heidi szerint meg túl csinos volt az arcom. A többieket nem érdekeltem.

Mondjuk Heidi is inkább az ellenfelet látta bennem, mint a barátnőt. Félix meg csak meg akart dönteni, és mivel nem álltam kötélnek még csábítóbb voltam.

Azt hiszem, Arónak van igaza… A képességem miatt élek.

Pedig én kértem, hogy öljenek meg, aztán mégse… Sok mindent megtettem, hogy kivégezzenek. Vagy egy évig mindent megpróbáltam. Aztán lemondtam mindenről, mert rá kellett jönnöm… Aro direkt csinálja. Nem fogja azt tenni, amit én akarok. Nem fog megöletni, mert szeretném, ha meghalnék. És már csak azért sem ölet meg…

És az indok mindig ugyanaz volt: túl tehetséges vagyok.

Évtizedekig éltem már. Sokat láttam, még többet tudtam, de egy valami nem változott: gyűlöltem.

Gyűlöltem mindent és mindenkit, aki csak megemlítette a Cullen családot. Gyűlöltem Edwardot, Alice-t és az összes többit. Gyűlöltem az életmódjukat, a felfogásukat. Gyűlöltem, hogy szembeszállnak természetes valójukkal, és még jobban gyűlöltem azokat, akik követni kezdték őket. Pedig egyre többen csinálták azt, amit ők, mert életet akartak. Olyan normális félét, csak nem esett le nekik, hogy vámpírként soha nem lehetnek normálisak! Egy mitológiai lények; elvileg nem is léteznek, de normálisak és átlagosak akartak lenni… Logikátlan és szánalmas…

Nem találkoztam velük, pedig sok helyen jártam. És biztos voltam benne, ha összefutunk, nem megússzák élve. Talán jobb is az ő érdekükben. Miattuk lettem, az ami! Miattuk nem úgy élek, ahogy szeretnék! Miattuk kell minden egyes nap felkelnem!

Rohadjanak meg! Szemetek!

Szép lassan elfelejtettem, ki vagyok. Nem emlékeztem az apámra, az anyámra. Nem tudtam kik a barátaim, és már arra sem emlékeztem, mikor születtem vagy, hogy hol laktam. Emlékeztem viszont Jake-re, talán az egyetlen kellemes dologra. Szívesen elfelejtettem volna Edwardot, de nem tudtam. Beleívódott az elmémbe, a létembe és egyszerűen kiirthatatlan lett. Az iránta érzett gyűlölet lettem én magam.

Sokszor hittem, hogy nem vagyok más csak egy… gyűlöletgombóc. Vagy nem tudom, minek mondjam. Annyira a részem volt az utálata, hogy néha azt hittem, nem tudok szeretni. Képtelen vagyok rá, elfelejtettem, hogy kell. Talán nem is létezik szeretet…

Keserű voltam, és magányos.

De aztán jött Vien, és minden megváltozott. A gimnáziumba ismerkedtünk meg, a városban, ahol ezelőtt laktam. Én elsős voltam, hogy sokáig maradjak, ő meg harmadikos.

Nem hagyott békén… Annyira idegesített! Annyiszor gondoltam rá, hogy inkább átharapom a torkát, az is könnyebb, mint hallgatni az örökös fecsegését. Egyszerűen ki nem állhattam.

Aztán, ne kérdezzétek, hogy hogyan, de barátok lettünk. Rájöttem, hogy tudok szeretni és, hogy szeretem Vien, és sok mindent megtennék érte, hogy senki ne bántsa.

Aztán elárulta, hogy azért nem hagyott békén, mert vámpír vagyok. Nekem az állam leesett, ő meg kinevetett. Aztán kiderült, hogy mindent tud rólunk, és rólam is, mert… Szánalmas, de azért, mert egy vámpír a barátja. A rendes és igazi.

Annyira… pocsék volt látni, hogy a történelem semmi újat nem tud kitalálni. És még pocsékabb volt, amikor bemutatta nekem a kedvesét, Petert, aki -meglepetés!- szintén vegetáriánus volt, és istenítette a Cullen családot.

Én meg kifejtetem nézeteimet… Majdnem megöltük egymást, úgyhogy nem találkoztunk többet…

Én meg fogtam magam és elköltöztem, de Viennel még mindig tartom a kapcsolatot. Ő akarta és akarja Petert, én nem fogok beleszólni. És attól, hogy Peter… nem egészen épelméjű, Vient még szeretem.

Tulajdonképpen utáltam vámpír lenni. Utáltam azt, ami vagyok, és nem tudtam mit csinálni, hogy ne legyek… ez. Utáltam, hogy négyévente költözöm, hogy mindenkinek beadom, hogy az apám egy másik városban dolgozik, ezért nem látják soha. Utáltam házat építeni, de muszáj volt, mert nem kicsit lenne feltűnő, hogy egész éjjel ég a villanyom…

Utáltam Arót is, mert valahogy kötelességének érezte, hogy eltartson, és nem egyszer kaptam tőle horribilis összegeket. Persze ellenszolgáltatást várt cserébe, és amikor ő fütyült, én mentem… De utáltam, mert ha nem is kell ételt vennem, valamiből meg kellett élnem. Utáltam a kontaktlencsét, amit naponta ötször raktam be, hogy senkinek ne tűnjön fel vérvörös szemem. Utáltam, hogy nem tudok a városban vadászni, mert túl kicsi volt. Utáltam, hogy sokat utazok… És utáltam azt, hogy suliba járok, és semmi újat nem mondanak. Utáltam az életet…

De volt, amit szerettem… Kezdjük Viennel, mert benne biztos vagyok. Szerettem a várost… Inkább falu vagy nem tudom mi. Forks.

Keveset sütött a nap, sokat esett, ami állandó pesszimizmusomnak kiváló volt. Szinte… normális lehettem, de a normális fogalmát már kimerítettem. Szerettem, hogy normálisan táplálkozom, és teljesen tökéletesnek tartottam a felfogásom. Havonta két bűnözővel nem volt semmi gond…

- Gondolkozom, tehát vagyok… A felvilágosodás egyik alapeszméje Renée Descartes szájából…

Mondom, hogy unalmas… Ha egy kicsit hamarabb születek, akkor saját fülemmel hallom, hogy ezt mondja…

Elővettem az egyik füzetemet, és firkálni kezdtem bele. Úgyse mondanak semmi újat, még ha ez filozófia is.

- Az emberi elme csodálatos dolog…

- Főleg, hogy olyan beszűkült Mr. Paul!

- Elnézést…

Nah! Felemeltem a fejem, hogy lássam ki merte megszakítani a tanárt. Az egyik srác, aki szinte feküdt a széken; flegmán beszélt, és még a fáradságot se vette, hogy a tanárra nézzen. Köcsög! Olyan szívesen kitekertem volna a nyakát!

- Beszűkült! Semmi újat nem tud csinálni vagy tenni…

- Ennek remek ellenpéldája az irodalom! Folyamatosan új és új dolgokat írnak, Mr…

A srác fölpattant, és kiment a táblához. Felénk fordult, és elkezdett hadonászni a kezével.

- Az emberi elme nem tud újat mondani, ahogy a történelem se tud újat kitalálni; és már megbocsásson, de minden egyes könyv általános sztereotípiára épül! Ugyanúgy ahogy a könyvek ezrei, a történelem is ismétli önmagát, állandóan és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követve el. Ti is mindig elkövetitek a hibákat, pedig tudjátok, hogy nem kellene. Amikor puskáztok egy dolgozatnál… Tudjátok, hogy nem kéne, de megteszitek, mert megszoktátok. És ez csak egy kicsi példa. A kabátodat reggel nem azért veszed fel, mert tudod, hogy ebben a tetves városban bármikor eshet az eső? És miért veszed fel? Megszokásból, berögzültségből! Mert nem tudsz más megoldást, nem tudsz újat kitalálni!

Pedig nem érdekelt, amit mond, és hülyén magyarázott. De valahogy mégis értelmes volt… Volt valami, ami logikus volt ebben a srácban… A firkálást abbahagytam, és csak figyeltem a srác hadonászását.

- A történelem… Az idő is relatív dolog, és míg mások elképzelik egy egyenesnek, addig valójában egy kör alakú pálya, ami folyton… körbemegy. Vegyük példának a dinókat. Szépen kifejlődtek, akárcsak az ember. Szépen a csúcsra küzdötték magukat, akárcsak az ember, aztán szépen kihaltak. Mi is meg fogunk dögleni, ha tetszik, ha nem, mert genetikailag kódolva van ez az egész baromság. Mert úgy lettünk megtervezve, és mert nem tudunk visszafelé haladni a körön. Az ember hiába okosabb, és fejlettebb, csak egy faj, még ha ez nem is tetszik. Biológusok is aláírják, hogy igenis kifejlődtünk, és csak azért vagyunk különlegesek, mert képesek vagyunk gondolkodni. De annyira be vagyunk rögzülve, annyira egyszerűek vagyunk! Mondhatják, hogy az emberi test bonyolult, és az az is… De az elme? Az agynak a 93%-ról azt se tudják, mit csinál. Csak van! Nem tudunk újat mutatni, ezért az emberi elme se képes olyat kitalálni, amit ne látott volna már előbb! Vagyis minden, amiről azt hisszük, hogy nincs. A sárkányok, a varázslók, a boszorkányok a vámpírok… Igenis léteznek, mert látták őket, csak annyira képtelennek tűnik az egész, hogy nem hiszik el a létezését.

Kezdetnek nem rossz a kiscsávó!

- Mert ezeknek a létezésére nincsen bizonyíték Mr.! Nincs se élő, se holt sárkány, nem találtak leleteket; és én még egy vámpírt se láttam…

Nevetni támadt kedvem! Drága tanár úr! Naponta lát egyet, mégpedig az én személyemben! Nem hiszi? Most villantsam ki a fogam, vagy kezdjek el futkosni a terembe, esetleg szívjam ki valakinek a vérét? Melyiket óhajtja?

Kuncogni kezdtem, majd újra a firkálásnak szenteltem magam. Már nem érdekelt, hogyan veszekednek azok ketten, és az osztályt se érdekelte. Amíg a srác beszélt mindenki figyelt, de amint megszólalt a tanár a lelkesedés… csökkent.

Így megy ez már évtizedek óta!

Szép lassan veszekedés alakult ki a tanár és a diák között, de senkit nem érdekelt. Az egyik eltökélt volt, a másik meg csak a leletekkel és a tárgyi bizonyítékokra hagyatkozott. Hát ez van. Talán ezért nem érdemes tudniuk a létezésünkről… Mindig lesznek szkeptikusok…

Az órámra néztem. Már csak fél óra… A fenébe! MÉG fél óra? Felsóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Ez túl sok, és ráadásul úgy tűnik, hogy a nap is kezd kisütni. Lehet, hogy le kéne lépni, nehogy meglássák, hogy csillogok. Mit mondanék? Vadiúj csillámpor? Vagy csillogós testápoló? Ráadásul éreztem, hogy a lencsémet is ki kell cserélni.

Utáltam, hogy kétóránként szétmarja a méreg. Először csak a szélét marja, és kicsipkézi, mintha valami ruha lenne; majd egyre beljebb halad, és egyszerűen felszívódik. Már láttam, hogy csipkésedik a széle, szóval még úgy egy órám van… Utáltam, mert annyira rontotta a látásomat! Korlátozott, és beszűkítette a látóteremet.

Aztán a tanár és a diák veszekedését félbeszakította a kopogás. Nem érdekelt, ki az. Biztos túl hangosak voltak, és most a szomszéd tanár kéri, hogy fogják vissza magukat. Visszahajoltam a firkám felé, és újabb kockákkal meg körökkel gyarapítottam a rajznak nem nevezhető valamit.

Kinyílt az ajtó, és azonnal megéreztem az illatukat. Ketten. Egy fiú és egy lány… Ismerős volt, de nem tudtam megmondani, honnan…

Kíváncsiságom végül nagyobb volt érdektelenségemnél. Felemeltem a fejem, hogy lássam kik azok. Nem… Ez nevetséges…

A JÓ BÜDÖS FRANCA, ÉS A KURVA ÉLETBE!

Azonnal éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Az asztalba markoltam, tudtam, hogy ott marad a kezem nyoma. Saját mérgemet nyeltem, és gyilkos indulattal meredtem a két alakra… Mi a szart keresnek ITT?!

Mosolyogtak a tanárra, és elnézést kértek a késésért.

Végignéztem, ahogy a lencsémet egyszerűen felemészti a mérgem. Felszívódott, és tudtam, hogy vörösen izzik a szemem, de nem tudtam elfordulni. Aztán észrevettek.

Előbb Edward. Ledermedten nézett a szemembe, nem kevés kérdést láttam benne, és láttam, hogy elnyílik a szája. Éreztem, hogy morgás akar feltörni a torkomból… Nem szabad… Észrevesznek.

Meglepő, te rohadék? Furcsa, hogy élek, ugye?

Mi a büdös francot keresel itt? Ez az ÉN városom! Legalábbis négy évig az enyém! Takarodj!

Aztán Alice is észrevett. Bemutatkozóját félbeszakította, és csak nézett rám. Elmosolyodott, de úgy, ahogy még soha nem láttam senkit.

Tudtam, hogy nincs sok időm… Észre fogják venni a többiek a szemem…

A tanár már keresni is kezdte, hogy kit néznek ennyire az „új” diákok. Becsuktam a szemem, és lehajtottam a fejem, nehogy észrevegye.

Lélegezz, Bella! Csak lélegezz!

De most ez sem nyugtatott meg, mert éreztem az illatukat. Most, hogy tudtam kiké, egyáltalán nem tetszett. Undorodtam a jelenlétüktől, és egyáltalán nem segített rajtam, hogy folyamatosan nyeltem a mérgem. Éreztem, hogy a gyomrom égni kezd, folyamatosan törtek fel a morgások, amiket alig tudtam csillapítani.

Alice újra beszélni kezdett, sokkal nyájasabb és csengőbb hangon. Edward nem szólalt meg.

Újra felemeltem a fejem, Edward már bezárta a száját, de még mindig engem nézett. Összeráncolta a szemöldökét, és mereven tartotta magát.

DÖGÖLJ MEG!

Szét fogom törni az asztalt… Szét fog roppanni, ha tovább szorongatom…

Elengedtem, és szinte ugyanazzal a lendülettel felkaptam a cuccaimat. Elindultam kifelé. Nem szaladhattam, pedig akartam. Rohanni, hogy minél távolabb legyek ezektől, nehogy nekik essem…

Már Edward előtt álltam, és tudtam, hogy engem néz.

- Ms. Swan! Még nincs vége az órának! – A tanár hangja megállított. Megtorpantam, de nem fordultam felé.

- Szarok rá! – kiáltottam, és újra elindultam. Hallottam a füttyögéseket a hátam mögött, és, hogy mindenki röhögni kezd.

Nekimentem Edwardnak, de nem izgatott. Nem érdekel, mint csinál! Nem érdekel, hogyan reagál!

- Bella… - Alice is felém fordult, és láttam, hogy nyújtja felém a kezét.

- Menjen az igazgatóhoz, kisasszony! – A tanár üvöltött, de nem érdekelt.

Kicsaptam az ajtót, és futni kezdtem. Nem érdekelt, ki látja meg. A cuccaimat útközben eldobtam, nem érdekeltek.

Rohantam a parkoló felé, és bevágódtam a kocsimba…

Itt vannak! És ha Edward meg Alice itt van, akkor a többiek is! Ideköltöztek.

Miért pont ide, és miért pont most, csesszék meg!? Még egy éve sincs, hogy itt vagyok! Még a tetves kilencediket se fejeztem be!

Pedig annyira egyszerű lett volna kitekerni a nyakukat. Nem törődni a következményekkel, és egyszerűen csak kinyírni őket!

Megérdemelték volna! Annyira megérdemelték volna! És komolyan mondom, annyira jólesett volna!

Szenvedtem miattuk! Majd megőrültem! Depressziós lettem, aztán csak úgy poénból egy rohadék átváltoztatott! Nem kellett volna elhagynia! Neki kellett volna átváltoztatnia! Családtagnak kéne lennem már 150 éve! Ott kéne lennem!

De elhagyott. Nem kellettem neki, és még a többiek se mondtak semmit. Baromi nagy barátság volt, Alice! Képes voltál csak úgy lelépni! Rohadtul szerethettél, te mocsok, hogy egyik napról a másikra lelépsz! Baromira… De komolyan!

A kocsim beindult én meg kilőttem a parkolóból.

El innen! Azonnal el innen, messzire, amennyire csak lehet!

Havazó nyár - 1. fejezet

Nos drágáink megint eljutottunk odáig, hogy megint befejeztük egy fiket, aztán most megint belekezdünk egybe, ami ismét garantáltan olyan izgalmakat tartalmaz amit tipikusan csak IccsiNee tud kitalálni :P szal, olvasd el aztán írd le a véleményed :D:P Puszi!

1. fejezet: A kezdet

Én nem leszek depressziós.

Én eldöntöttem, hogy nem leszek az. Már csak azért se. Nem adom meg neki ezt az örömet, már ha neki ez örömet okozna. Mármint az, hogy depressziós vagyok.
De pár nappal ezelőtt rá kellett jönnöm, hogy bármennyire próbálkozom, nem fog sikerülni. Nem fog sikerülni, hogy ne legyek depressziós…
Ugyanis már az vagyok. Kár is tagadni. Nem beszélek, nem eszek, nem alszok. Vagy ha valami csoda folytán alszom, akkor rémálmaim vannak.
Mindig otthagy. Egyszerűen otthagy az erdőben, és én hiába megyek utána nem fordul meg, nem áll meg, nem vár meg. Otthagy, állandóan.
Aztán sikoltozva ébredek fel… Vagy egyáltalán nem kelek fel, és Charlie ráz, hogy csak egy álom az egész…
De talán már ő is hozzászokott öt hónap alatt, és már nem is jön át. Nem kel fel csak azért, mert én sikoltozok… Végül is… fölösleges. Csak én vagyok.
Talán titokban nevettem saját magamon. Szánalmas vagyok, és még mondani se kell, mert tudom. Egy pasi miatt így kibukni… Szánalmas. Csak az lehet.
Egyetlen férfi se ér meg ennyit. Egyetlen férfi se érdemes rá, hogy a szemem karikás legyen, az arcom sápadt és élettelen. Még ő se éri meg…
Tudtam, hogy nem éri meg, hogy fölösleges, hogy úgyse jön vissza, és mégis…
Az agyam és a szívem kettőt akart, és nem bírta. A szívem zokogott érte, az agyam meg megvetette. A szívem még egy érintése után is sóvárgott, az agyam ellökte volna a kezét. A szívem megbocsátott volna, az agyam kinevette volna…
Mintha kettő ember lettem volna. Kettő Bella, aki nem tudja eldönteni mi a helyes, és mit kell tenni. Persze milyen sokan mondják, hogy hallgass a szívedre… De az agyam nem engedni!
Fájjon neki úgy, ahogy nekem! Szenvedjen, mert megérdemli! Ezt akartam, hogy ha kell, akkor roskadjon össze, nem érdekel!
De mintha lenne ennek az egésznek értelme. Úgyse jön vissza, hogy bármelyiket is megtegyem. Nem jön vissza, hogy azt mondja bocsánat, hogy megérintsen, hogy még egyszer magához szorítson. Esze ágában sincs visszajönni, akkor minek fantáziálok ilyen baromságokról? Hülye vagyok… Vagy nem hülye… Hanem depressziós…
Egyszerűen depressziós.

Jake ült mellettem egy pléden, és egy hatalmas kosárból vette elő a kaját. Megnőtt. Annyira nagy lett, és nem csak magasságban! Már csak a mellkasát láttam, ha elé álltam.
Pár perc múlva azt is megtapasztaltam, hogy az evési szokásai is mások lettek…
Én tudom, hogy a férfiak… mások. De Jake szabályosan falt. Erre nem volt jobb szó. Úgy evett, mintha ez élete múlt volna rajta, és én mire észbe kaptam, már megevett két szendvicset… Jól csinálja…
Nem mintha előlem ette volna meg, mert nem voltam éhes. Nem számított és nem érdekelt…
Igazából Jake még mindig menekült… Sam és a többiek elől. Már csak ő maradt meg normálisnak, ahogy ő hívja…
És tudtam, hogy szemét vagyok, mert amíg ő menekül, én meg mocsok módon kihasználom. Mert hozzám jön, és tudom, hogy többet akar, de semmit nem tudok adni. Egyszerűen ki vagyok facsarva, mint egy citrom, és ami megmaradt belőlem az se elég jó Jake-nek. Szerintem, és nem szerinte.
- Egyél, mert megeszem! – mondta Jake, és elterült a pléden. Becsukta a szemét, és élvezte a napot…
Nem csillogott, mint Edward, hiába voltunk ugyanazon a réten. Ő nem csillogott, és nem is csilloghatna… Mert ő nem vámpír… Ő csak Jake…
- Jó – préseltem ki magamból, és egy szendvicsért nyúltam. Nem mintha kellett volna.
- Jó kis hely ez Bella! Hogy találtad? – kérdezte Jake, felült, és megint evett.
- Csak… ráakadtam – mondtam, és beleharaptam a szendvicsbe. Mintha olyan sokat kirándulnék, hogy csak beleakadok egy ilyen rétbe…
De nagyon úgy tűnt, hogy Jake elfogadja a magyarázatot, mert megint visszadőlt.
- Melegem van – mondta, és levette a felsőjét. Én maradtam hosszú ujjúban, ő meg félmeztelenül feküdt. - Mostanában állandóan melegem van… Neked nincs meleged? – kérdezte felsőm felé intve.
- Nincs – mondtam, és megint enni kezdtem.
Furcsa volt? Lehet. De már megszoktam. Jake természetes, és… kedves. Talán mindenkinél kedvesebb velem, és én épp ezért hagyom, hogy velem legyen. Mert elvisel, ami elég nagy szó a jelenlegi állapotomba. Elvisel és megért… Sajnos nem minden hátsó szándék nélkül.

- Nyami! Kétfogásos ebéd! – Valaki beszélt. Idegen hangja megtörte a csendet, és fenyegetően csengett.
Jake is felkelt, én is felemeltem a fejem. Nem tudtam, ki beszél…
Aztán minden túl gyorsan történt. Jake felpattant, én meg két erős kar szorításában éreztem magam. A fejemet hátrafeszítette valami, és egy éles köröm játszott a nyakam mentén. Valami undorító szagot éreztem, és meleg lehelet érintette fülemet. Gusztustalan volt…
Jake rémülten nézett az alakra, nekem meg kedvem támadt nevetni…
Ez annyira jellemző! Már nem is érdekelt, hogy mi történik… Egyértelműen meghalok… Hát… legalább vége ennek az egésznek, és Jake is kereshet valami kedves lányt, aki tudja szeretni. Én meg végre megnyugszom.
Nem féltem. Fölösleges volt… Beszélni is, kérni is. Minden fölösleges volt. Én meg elveszítettem minden kedvem az élethez, hogy akár még csak féljek is. Csak álltam a vámpír karjaiban mint egy baba, mindenféle érzelem nélkül…
Szánalmas voltam. Én mondtam.
- Engedd el! – kiáltott Jake kétségbeesetten. Hangjában páni félelem volt. Biztos voltam benne, hogy ő jobban aggódik, mint én. Hogy ő jobban fél, mint nekem kéne. Furcsa volt… Mintha remegett volna… Ennyire dühös volt, vagy mi? És nem csak úgy remegett, mintha ideges lenne… Tényleg remegett. Rendesen a fejétől a lábáig, mindene remegett…
- Ne aggódj! Utána te jössz, szépfiú! – mondta a szadista hang, majd a nyakamra hajolt.
Nem érdekelt… Legalább meghalok.
Nem sikítottam, ahogy fogai a bőrömbe mélyedtek. Pedig fájt. Nem tiltakoztam, nem próbáltam elfutni. Csak hagytam…
Csak néztem Jake-et és még mosolyogtam is rá, hogy ez így van jól, hagyja, és inkább fusson el, amilyen gyorsan csak tud. Szemeibe néztem, és nézésemmel próbáltam elmondani, amit szavakkal nem akartam.
Szédülni kezdtem… A nyakamra tapadt száj teljesen kiszipolyozott. Szemeim lassan csukódtak le, és egyre laposabbakat pislogtam… Erőtlennek éreztem magam.
Jake még jobban remegett, aztán felüvöltött.
Aztán nem Jake volt…

- ÁÁÁ! – végre azt éreztem, amit kellett. Felsikoltottam, ahogy csak tudtam, és kapálózni kezdtem. Hol a fenében van Jake? Mert nem volt itt… Egy hatalmas farkas állt a helyén… MI a fene történt vele? Én ezt nem értem… Mi történt?
Éreztem, hogy a vámpír abbahagyja a vérem szívását, éreztem a mérget, és sikítani akartam. Ez fáj! Majd a vámpír ellökött, én meg elájultam.

Órák teltek el, vagy napok? Nem tudtam. Csak azt, hogy fáj a fejem… És fáj a torkom is, és nem tudom, miért fekszem egy réten, amikor otthon kéne lennem…
Hangos volt minden. Madarak, patak, szél, emberek, autók, és beszédfoszlányok.
Túl hangos, ha engem kérdeztek…
Vettem egy levegőt… Büdös volt! A kezem az orrom elé kaptam, hogy ne kelljen éreznem a szagot. Égett szag, vér és romlott kaja… De esőt is éreztem… Földet, sarat, vasat is… Virágok illatát és állatokat… Aztán kinyitottam a szemem. Én minden világos volt.
A színek mások voltak. A formák élesebbek.

A fenébe!
Ez nevetséges. Kiáltani akartam, hogy miért pont most, miért pont én? Ez fölösleges volt!
Tudtam, hogy vámpír vagyok… Nem kellett hozzá nagy tudomány. Mennyit mesélt róla Alice, hogy mindent másképp látnak ők, mint az emberek. Ez tényleg más… De nem rossz értelemben. Sokkal szebb mindent így látni. Sokkal… élvezetesebb.
De fölösleges volt. Legalábbis nekem. Én nem akartam élni, erre most örökké fogok. Hát logikus ez? Egyáltalán hogy a fenébe lettem vámpír, és, hogy a fenébe kerülök a rétre? Ha jól emlékszem, mérföldekre elkerülöm…
Felkeltem. A pléd mellett feküdtem…
Pléd… Szóval önszántamból vagyok ezen a réten? Nem emlékeztem semmire… Egyszerűen fogalmam se volt, hogy kerültem a rétre. Nem tudtam. De azt már igen, hogy miért volt annyira büdös. Egy nagy kosárban meg voltak romolva az ételek. Szóval valamikor kijöttem, de megtámadtak, nem érdekelt, és itt hagytak.
Világos minden.
Összepakoltam a cuccokat. Majd valahol kidobom őket. Charlie úgyis örül, hogy végre megszabadult tőlem.
Furcsa volt, mert nem sokkolt annyira, hogy már nem vagyok ember. Egyszerűen nem érdekelt. Hidegen hagyott, hogy mi, vagy ki vagyok. Talán még a nevemet is megváltoztatom. A Bella… Túl szép hozzám. Egyedül az érdekelt, hogy nem nagyon akarok élni. Egyszerűen nincs miért… És nincs kiért…
Elindultam kifelé a rétről. Könnyű volt lépkedni. Olyan természetes… Néztem a földet, de semmi nem jutott az eszembe, ami értelmes lenne… Kéne valamit csinálni, elég egyértelműen…
Hogy is hívják azt a családot? Valami olasz neve van! Tudom, hogy mesélt róla Edward. De rég volt, és éreztem, hogy felejtek… Mintha valaki porszívózni kezdte volna az emlékeimet. És furcsamód csak a rosszak maradtak. Emlékszem, hogy elhagyott. Emlékszem, hogy megmentett még régebben. De nem emlékeztem egyetlen beszélgetésünkre sem. Nem emlékeztem mikor mentem át hozzá utoljára vagy először… Nem emlékeztem az…

Hamu.
Takaros hamukupac pont előttem. Égett szag volt… Akkor ez volt az. Ez egy vámpír! Méghozzá egy halott! Ki a fene ölte meg? Kinek volt ekkora ereje?
Felemeltem a fejem, hogy ne csak azt lássam, ami a lábam előtt van…
Jake!
Futni kezdtem felé.
Mozdulatlanul feküdt úgy húsz méterrel arrébb. Már emlékeztem, hogy kerültem ide. Jake is velem jött. Aztán megjelent a vámpír… Megtámadott, Jake meg farkas lett…
Hamarabb odaértem, mint számítottam, és még csak el sem estem, ami nem kis meglepetést okozott. És még el se fáradtam…
Már nem voltam közönyös… Mi a fene történt Jake-kel? A félelem és a pánik úgy omlott rám, mint valami lavina, és pillanatok alatt temetett el.
Az oldalán feküdt, én meg megfordítottam, hogy lássam… Bár ne tettem volna!
Felsikoltottam, mert nem tudtam, mit csináljak. Jake-nek… nem volt mellkasa…
Egy hatalmas lyuk tátongott ott, ahol a szívének kellett volna lennie… De nem volt ott semmi… Kiabáltam, és az iszonyattól kezeimet arcom elé emeltem.
Talán arra számítottam, hogy elhányom magam… Nem lett volna furcsa. Nem lett volna meglepő… De nem jött semmi… Még remegni se kezdtem el, pedig arra is számítottam. Még sírni se kezdtem… A szívem se esett ki helyéről, és nem kezdtem el hisztériázni. Ehelyett meg csak sikoltoztam… És nem történt semmi…
Pár perc múlva abbahagytam a sikoltozást… És bármennyire is akartam nem sírtam. Bármennyire is fájt nem zokogtam fel.
Nem tudtam… Még csak könnyezni sem.
Hirtelen utálni kezdtem azt, ami lettem, és azt, aki ezt tette…
Nem akarok élni, és ez csak még jobban megerősít ebben! Semmi értelme az egésznek!

Felálltam, nagy levegőt vettem, és meg kellett állapítanom, hogy Jake volt annyira büdös… Szúrta az orrom a szaga. Nem tudtam mit csinálni. Nem mehetek vissza, hogy szóljak mi történt. És a gyönyörű vörös szemeimet mivel magyarázom? És miért tűntünk el? Nem mehetek vissza…
Még egyszer Jake-re néztem. El kell temetnem… Pedig nem akartam, és nem azért, mert nem érdemelné meg. Szimplán csak azért, mert a barátom volt. És miattam halt meg… Én vagyok a hibás. Én vagyok az oka a halálának…
Azt akartam, hogy szenvedjek, hogy elfáradjak, hogy rosszul érezzem magam. Hogy bőgjek, hogy meghaljak, hogy érezzek már valamit, ami nem ennyire szörnyű!
Egy fa tövében percek alatt ástam egy lyukat. Túl gyorsan kész lett, és egyáltalán nem fáradtam el. Undorítónak éreztem saját magam… Jake nem ennyit érdemel. Jake-nek nem ezt kéne kapnia. Jake többet érdemel… De nem tudok neki többet adni.
Visszamentem hozzá…
Még a szeme is nyitva volt. Ujjaimmal lecsuktam a szemét, és felemeltem. Könnyű volt, mégis hatalmas. Annyira nagy, hogy nevetségesen nézhettem ki. De nem érdekelt.
Belefektettem a rögtönzött sírba, és percek alatt letemettem.
Koszosnak éreztem saját magam, és bűnösnek. Rossznak és gyalázatosnak, mintha nem is én lennék… De már nem én vagyok. Bella örökké eltűnt, és nincs senki a helyén, csak egy… egy nem tudom mi.
Már tényleg értelmetlen az életem…
Elköszöntem tőle magamban, majd elindultam… Nem tudom hova, csak annyit tudtam, hogy meg akarok halni.

Elindultam valahova, ahol megölnek…

Keserédes - 6. fejezet

6. fejezet: Allegro - Vidáman

Nekem senki ne mondja, hogy a világ veled van.

Nekem senki ne mondja, hogy a világ jót akar. Senki ne mondja, hogy akkor is a te javadra cselekszik… Senki ne mondja, hogy valaha is segít neked. Hogy a te oldaladon áll, és az érdekedben cselekszik.
Még csak meg se említse! Ne merészelje ezt mondani, mert a világ romlott!
Kegyetlen, és soha nem segít. A világ csak megy, mint egy gép. A világot nem érdekli, hogy te mit csinálsz. A világot nem érdekli, hogy mit érzel. Nem érdekli, mit gondolsz vagy, hogy miről mi a véleményed.
A világ nem gondolkodik, nem érez, nincsenek kérdései, még ha semmit nem ért, akkor sem… A világnak semmije nincs. Csak élnek rajta az emberek, nem egyengeti senkinek a sorsát…
A világ… élettelen. És ezekben a percekben ellenem van.

A világ ellenem dolgozik, nem lassítja le egy kicsit sem az időt, nem módosít semmit. Se a múltat, sem a jelent. Nem csinál semmit, csak hagyja, hogy megtörténjen, aminek nem kéne megtörténnie.
Fegyvertelennek, túl gyávának, túl gyengének érzem magam. Élettelennek és bénának. Csak néztem, ahogy Bella Dimitrij és Félix felé sétál, és nem tudtam visszatartani. Nem tudtam kiabálni. Nem tudtam elé állni vagy akár csak megszólalni.
Lábaim nem engedelmeskedtek, torkom kiszáradt. Nem bírtam felemelni a kezem, nem tudtam kinyitni a szám.
Minden egyes másodperc óráknak tűnt. Bella egyenletes tempóban haladt, és mintha minden félelmét elfújta volna a szél.
Talán merészség vagy butaság. Vakmerőség vagy bizalom… Nem félt, nem rettegett, még csak nem is gondolkodott… Csak ment.
Talán már túl késő. Talán lejárt az időnk. Ennyi volt és vége…
De nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom elengedni, nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy bántsák. Nem akarom, hogy bárki hozzáérjen.
Túl késő…
Túl késő…

- Szeretlek – mondtam lehajtott fejjel.
Tudtam, hogy meghallja, és nem csak ő. Bella megtorpant. Én felemeltem a fejem, és Bellát néztem.
Tudtam, hogy meg akar fordulni, mégse tette. Fejét oldalra fordította, de nem nézett rám. Sóhajtott, majd tovább ment.
Túl késő…

Dimitrij megdöbbenve nézett rám. Félix csak a padlót fürkészte üres tekintettel.
Láttam, hogy Dimitrij meglöki a könyökével Félixet, majd felém int. Félix felhúzta a szemöldökét…
Némán és gesztusokkal beszélgettek, ami bár nem volt érthetetlen teljesen fölösleges volt. Ebben a helyzetben akár még nevetségesnek is hathatott volna az egész… De nem tud nevetséges lenni, amikor azért jöttek, hogy megöljék Bellát.
Elviszik tőlem, és soha többé nem láthatom… Soha.
Bella megállt előttük, de szinte rá se néztek. Tovább beszélgettek némán, és már mozdulatok nélkül. Csak meredtek egymás szemébe.

Végül Dimitrij felsóhajtott és fellendítette a kezét.
Azonnal mozdultam, hogy megvédjem Bellát. Nem bánthatják! Egy ujjal se nyúlhatnak hozzá, nem érdekel, mibe kerül! Meg fogják ölni, talán ebben a pillanatban, itt mindenki előtt.
Torkomból idegen morgás tört fel, és őrült erővel tört rám a gyilkolási vágy…

Dimitrij átölelte Bellát…

Nem bántotta… Nem akarta bántani. Egyszerűen megölelte.
Azonnal megálltam tőlük két lépésre… Arcomon értetlen kifejezés tükröződhetett…
Dimitrij nevetni kezdett, és megszorongatta Bellát. Erre Bella csilingelő kacagása töltötte be az egész nappalit.
- Hogy vagy, húgi? – kérdezte Dimitrij, majd elengedte Bellát.
- Szerelmesen – mondta Bella, és rám emelte a tekintetét. Az arckifejezésem még mindig elég értetlen lehetett, mert Bella megint nevetni kezdett.
- Akkor rosszul – mondta Dimitrij, és grimaszt vágott. - El se hiszem, hogy te is csapdába estél! Valami katasztrófa, hisz benned volt minden reményünk! – Dimitrij teljesen elengedte Bellát, és a karjába boxolt.
Én a többiekre néztem…
Csak nekem ennyire abszurd az egész helyzet?
Emmett arcán hatalmas vigyor terült el, és a többieken is megkönnyebbülést lehetett látni.
- Komolyan mondod, hogy szerelmes vagy? – kérdezte Félix, ahogy Bella elé lépett. Ő is átölelte Bellát.
A választ már nem hallottam, mert Bella Félix fülébe suttogta az egészet.
Félixnek hatalmas mosoly terült el az arcán, majd megértően bólogatott Bellára…

- Nah, jó! – Dimitrij a többiekre nézett. Ledermedt, ahogy feltűnt neki, hogy mindenki a jelenetet szemléli. – Te… – Még mindig minket nézett, és egyesével vett szemügyre minket. Suttogva beszélt Bellához, ez persze nem azt jelentette, hogy nem hallottunk volna minden egyes szót… - Ezek meg akarnak ölni? – kérdezte komolyan.
- Nem – mondta Bella nevetve. - Csak… Hát tudod, nem épp pizsipartira jöttetek – mondta Bella, majd elindult felém.
- Jah, az a baj! – kiáltott fel Dimitrij, majd megértés tükröződött a szemében. - Eszünk ágában sincs kinyírni Bellát – mondta hangosan, és mosollyal toldotta meg mondanivalóját.
Erre én felsóhajtottam és a felém közeledő Bellát a karjaimba zártam.

Szorosan öleltem, úgy, mintha soha nem akarnám elengedni. Talán sokkot kaptam… Kaphat egy vámpír sokkot? Előbb meg akarják ölni Bellát, aztán kiderül, hogy mégsem, és most itt csevegnek, mintha csak egy látogatásra jöttek volna, nem azért, hogy megöljék Bellát…
A nyakába csókoltam, és mélyen magamba szívtam az illatát.
Éreztem, hogy Bella hozzám simul, kezei a hátamat cirógatták…
Nem. Én még nem fogtam fel, hogy nem akarják bántani. Mert ha felfogtam volna, akkor nem így viselkednék… Szinte merev voltam, és egyenetlenül lélegeztem. Ez még nem normális.
- Edward – Bella halkan suttogott a nyakamba, majd éreztem, hogy megpuszil. - Semmi baj nincs. Nyugodj meg!
- Fiatalok! Vagy szobára, vagy hagyjátok abba! – kiáltott Dimitrij közvetlenül Bella mellett. - Bár én arra szavazok, hogy hagyjátok abba! Most, hogy kiderült nem akarjuk kinyírni Bellát, leülhetünk? – kérdezte, majd ledobta magáról a köpenyt.
- Persze – mondta Carlisle zavartan, és bevezette őket a nappaliba.
Bella egymásba fűzte ujjainkat, és együtt mentünk be a nappaliba.

- Te! Megtennéd, hogy ide ülsz? – kérdezte Félix, és a mellette lévő helyre mutatott. Hát… Dimitrij és Félix között…?
Egy fintort vágtam, majd inkább leültem melléjük.
Ők azonnal hozzám hajoltak… Mintha többet akarnának…
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a kishúgunkat akarod elvenni? – kérdezte Félix.
- És a viselt dolgaival is tisztában vagy? – kérdezte Dimitrij, ő is rám hajolva.
- Több száz vámpírt nyírt már ki! – mondta Dimitrij, és láttam, hogy Bellára néz felhúzott szemöldökkel.
- Százharminckettőt, de ki számolja? – kérdezte Bella ironikusan, és Dimitrijt arrébb lökve mellém ült.
- Húgi! Ez most pasibuli! Elhúznád a csíkot? – Félix megragadta Bella kezét, és szabályosan kilökte a kanapéról.
- Kedves testvérem! Nekünk nem szokásunk ifjú szerelmes vámpírhölgyeket lökdösni! – mondta Dimitrij, és visszaültette Bellát maga mellé. - Bár ez most tényleg pasibuli… Inkább menj el, húgi! – mondta Dimitrij, és a kezével utat mutatott Bellának. Ő legalább nem lökdöste.
- Nekem is jogom van itt lenni! – mondta Bella, de attól még felállt.
Csak nekem volt ennyire furcsa a helyzet?
Nem. Ez nem így történik! Ez szürreális, egyszerűen nem igaz.
Két volturis között ülök, akik arról veszekednek, hogy Bella a kanapéra ülhet-e. Könyörgöm! Az előbb még meg akarták ölni! Nem mintha, nem örülnék annak, hogy nem bántják Bellát. Sőt! Egyenesen repesek az örömtől… De… Akkor minek vannak itt? Mit keresnek itt, ha nem akarják megölni Bellát. Csak azért idejöttek Olaszországból, hogy lássák? Azt erősen kétlem…

- Szóval – mondta Dimitrij, és megint nekem szentelte a figyelmét. – Te hány vámpírt nyírtál már ki? – kérdezte teljesen természetesen.
- Egyet sem – mondtam zavartan, és Dimitrijre néztem – De ez miért fontos? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Tudod, a sógorunk leszel. Eszem ágában sincs egy olyan személynek – itt végigmárt engem tetőtől talpig –, odaadni az én kishúgom kezét, aki nem méltó rá…
- Egyetértek – mondta Félix, majd a plafont kezdte nézni. Mi rajta az érdekes? - És, csakhogy tudd. Eddig egy-null, de nem a jó irányba.
- Azért mert nem öltem meg senkit? – kérdeztem, és felálltam. Ez kezdett kínos lenni. És nemcsak azért, mert meredten vizsgáltak, mint egy különösen érdekes rovart a mikroszkóp alatt. Azért is, mert mindenki minket nézett. Senki nem figyelt másra, csak ránk.
Emmett megtámasztotta a fejét kezein, és komolyan mondom csak a pattogatott kukorica hiányzott. Mintha moziban lenne.
- A Volturinál nem éppen dicsőség, hogy senkivel nem küzdöttél életre-halálra – mondta Dimitrij, de még mindig vigyorgott. Aztán csörögni kezdett a zsebe. – Na a fenébe! – mondta, és előkapta a mobilját. Maradjatok csöndben! – mondta, majd felvette a telefont.
- Igen… igen… megtaláltuk… igen… vége… persze… két nap… rendben…
És mindez halálra vált hangon. Gyászosan, szomorúan… Mintha most ölte volna meg a legjobb barátját… Komolyan mondom, a Volturinál nincs jobb színész. Egyszerűen valami hihetetlen…
- Na ez is kész! – mondta, majd mosolyogva lecsapta a telefont. - Szóval! Mesélj, drága Edward! A háborús vagy a szerelmes filmeket szereted? – kérdezte Dimitrij, és érdeklődve nézett rám…

És azt hiszem ennyi volt. Eltört bennem valami, mert hangosan és felszabadultan nevetni kezdtem. Mintha ez lenne a legjobb vicc, amit életembe hallottam. Csak nevettem megállás nélkül, összegörnyedtem, és majdnem a földre estem.
Dimitrij… Teljesen abszurd helyzetben a filmnézési szokásaimról érdeklődik…
- Edward – Bella halk hangját hallottam, és éreztem, hogy megfogja a kezem. Mosolygott ő is, de nem nevetett. Két kezébe fogta az arcomat, a nevetésem meg lassan alábbhagyott. - Jól vagy? – kérdezte, és közelebb lépett hozzám.
- Persze – mondtam, még mindig szenvedve a nevetés utóhatásától. Karjaimmal magamhoz húztam Bellát és a nyakába csókoltam.
- Én ezt nem bírom! – kiáltott fel Félix, és hallottam, hogy felkel, és az ajtó felé megy. - Én nem nézem végig az enyelgésüket! Gyerünk Dimitrij!
- Nah jó… Ha muszáj. Remélem hallotok – kezdett kiabálni Dimitrij, mert a világért se szakadtunk volna el egymástól… - Bella lehetőleg ne csinálj sehol felfordulást! Csak csendesen, hogy Aro ne jöjjön rá, hogy élsz, oké? Legyetek boldogok!
Az ajtó kinyílt, majd be is zárult mögöttük… És Bella él. Tényleg él…

Ha a boldogság az orrod előtt van, miért nem hiszed el? Miért nem tudod elfogadni, és tényleg elhinni, hogy ott van? Csak egyszerűen annyit mondani, hogy rendben, és kész. Vedd észre, és fogadd el, hogy ott van! Örülj neki, hisz miattad van ott.
A boldogság nem fog neked integetni, nem fog kiabálni, hogy észre vedd. Csak te találhatod meg. Neked kell észrevenned. Lásd meg mindenben, és amikor a legnagyobb kívánságod is teljesül, akkor örülj teljes szívből!
Talán nehéz elhinni, hogy boldog vagy. Talán nehéz lesz elfogadni, hogy mindent megkaptál az élettől, amit akartál. Talán el se fogod hinni a legelején.
De ott lesz. Csak miattad, és érted… És talán még várni is fog rád, hogy végre feltűnjön neked…

Talán…