Pöti szünet...

Először kezdeném a jó hírrel!
Fenn van a Robstenes fik első fejezete tessék elolvasni :D
A másik hír már nem ennyire jó: Mint tudjátok Nee ez éven fog érettségizni és én is újraérettségizem 2 tantárgyból így most egy kis szünetet tartunk.
Nyugi nem fogunk eltűnni és tudjuk hogy kegyetlenek vagyunk de reméljük hogy megértitek, fontos az érettségi.
Viszont az írásbelik után újból jelentkezünk, ami MÁJUS 7. aznap lesz új rész, mind a két fikből, a Keserédesből és a Robsten fikből is!

Reméljük megértitek és ezt köszönjük is nektek!

Iccsi és Nee

Keserédes - 2. fejezet

Egy nagyon nagy tizennyolcas karika, és Bella szemszög... ;D

2. fejezet: Rubato – Szabadon

- A mije? – kiáltott fel az egyik fiú, és éreztem, hogy a romantikus pillanat - ha ez ugyan romantikus volt - elillan.

Elszakítottam a szemem Edwardétól, majd a fiúra vagy inkább férfire néztem, aki vigyorogva nézett minket.
- A Volturi bérgyilkosa – mondtam megint, és lassan elengedtem Edward kezét. Pedig én igazán szívesen fogtam volna még egy egészen… Nah, jó. Nem kicsit.
A család valahogy megváltozott. Mindenki lemerevedett, csak a fekete kislánynak kinéző nő mosolygott továbbra is.
- Akkor ezért vagy ilyen… – A féri tekintete az összetört üvegeket nézte - … ilyen… – Most kinézett a kertre, ahol egy csinos kis hamukupac hevert - … ilyen… Olyan – mondta végül és rám emelte a tekintetét.
- Igen, ezért vagyok… olyan – mondtam én is, olyan hangsúllyal, ahogy ő ejtette ki a szavakat. - Várjatok csak! – kiáltottam fel hirtelen, mert beugrott valami. - Cullent mondtatok? Ti vagytok azok a Cullenék? – kérdeztem, és fülig érő mosollyal néztem Carlisle-ra. - Aro már ezerszer mesélt rólatok…
És gondolatban visszajátszottam a párbeszédet, amikor Aro mesélt róluk. Valahogy megemlítettem neki, hogy van-e valami más megoldás az emberek gyilkolásán kívül. Ő azt válaszolta, hogy Cullenék azt csinálják, de valami kiállhatatlan… Hogy, aki elkezdi, annak olyan lelkierőre van szüksége, ami eléggé példás. És nem csak a különleges életmódjukról beszélt, hanem a képességiekről is…
Akkor Edward a gondolatolvasó. A kis fekete lány, ő Alice, aki a jövőbe lát. És a másik szőke férfi Jasper. Aki befolyásolni tudja az érzelmeket. Oké! Minden tiszta, és világos.

- Az állatok tényleg büdösek? – kérdeztem hirtelen
Meglepetésemre mindenki kuncogni kezdett, vagy belemosolygott a tenyerébe.
- Meg lehet szokni – mondta Carlisle kimérten.
Remélem csak az üldözési mániám miatt, de nagyon úgy néz ki, hogy Carlisle nem kedvel. Talán nem jön be neki a foglalkozásom, amit teljes mértékben megértek.
De így legalább nem unom magam halálra… És utazhatok is. És, akiket munkának kapok, azok mind… Hát fogalmazzunk úgy, hogy rossz fiúk? Talán ez a legegyszerűbb. Olyanok, akik lázadnak a törvény ellen… Szóval megérdemlik.
- Hol találok egy seprűt? – kérdeztem és a barna hajú nő felé fordultam. Ő tűnt a legháziasabbnak a nők közül.
- Nem kell vele foglalkoznod! Megcsináljuk mi – mondta, és mosolyogva nézett rám.
- De szeretném feltakarítani – mondtam, és csak remélni mertem, hogy nem a jelenlétem zavarja ennyire. Mármint, nem azért akar ő takarítani, hogy azonnal eltűnjek.
- Naná, hogy te csinálod meg, kislány! – kiáltott megint a nagydarab férfi. - Ha te tetted tönkre, akkor te is takarítasz! – tette még hozzá, majd ledobta magát a kanapéra, és a tévét kezdte nézni.

- Még igazán maradnék, de sajnos mennem kell dolgozni – mondta Carlisle az órájára nézve. Megcsókolta Esmét, majd felém fordult. - Addig maradsz, ameddig szeretnél, Bella. Szívesen látunk – mondta, majd rám mosolygott. Én csak bólintottam, majd Carlisle elment.
Lehet, hogy rosszul ítéltem meg, és egyáltalán nem vagyok neki ellenszenves?
És ha már meghívtak, akkor itt is maradok egy kicsit. Talán addig, amíg megcsinálom az ablakot… Ablakokat.
- Mikor van nyitva a seattle-i üveggyár? – kérdezte Edward majd sóhajtott egyet.
- Nem tudom – mondta a barna nő, majd elővett egy telefonkönyvet.
- Holnap tíztől kettőig – mondta Alice –, és nincs olyan üvegük, ami nekünk kell – tette még hozzá, majd elindult felém.
- Alice – mondta és kezet ráztunk. - Bár gondolom, tudod – tette hozzá mosolyogva.
Hirtelen belém karolt, és elindult velem ajtókon és folyosókon keresztül.

- Jobb, ha megjegyzed a neveket, mert egy ideig itt maradsz, ahogy láttam – monda miközben szélesre tárt egy ajtót. - Carlisle felesége Esme, ő a karamellahajú nő. Teljesen mellesleg ő az anyukánk, persze csak a fogadott, de néha olyan érzésem van, hogy jobb, mint az igazi. Bár én ilyet nem nagyon mondhatok, mert semmire nem emlékszem az ember életemből, de azt hiszem ez így van. A nagydarab pasi, Emmett. Őt nem nagyon kell bemutatni, megteszi azt magától is. A szőke, ő Rosalie. Vele is jóban lehetsz, ha szereted az autókat és a ruhákat. Meg, ha konyítasz egy kicsit a BMW M3-ashoz, meg a motorjához, és körülbelül két perc alatt szétszeded a motorját és össze is rakod. Edward… Hát ő Edward. És még van Jasper. Ő az én férjem.
És mindezt olyan gyorsasággal, hogy négy lépést is alig tettünk… Nem lepődtem meg, és követni is tudtam, amit mond. Csak furcsa volt, hogy valaki képes ennyi mindent elmesélni ilyen rövid idő alatt.
Közben feltűnt, hogy a konyhában kötöttünk ki, ami meglepően nagy volt. Látszott az egész berendezésen, hogy nem nagyon használják, de sehol nem volt koszos vagy poros…
Alice közben felkapta a seprűt, a lapátot és a szemetest is, majd teljesen természetesen a kezembe nyomta terhének a felét.
- Na gyere! Takarítsunk ki…
- Bocsi az üvegért – mondtam megint, és próbáltam a lehető legbűnbánóbb lenni…
De aztán eszembe jutott Edward és a csillogó szemei. És hirtelen nagyon hálás lettem azért, hogy azok az üvegablakok kitörtek, meg az üveggyárnak, hogy nincs olyan üvegük, amilyen nekik kell, ezért egy kicsit tovább maradhatok, mint illő lenne.

Félúton összefutottunk ábrándjaim megtestesítőjével, aki épp a garázsból jöhetett ki. Kezében egy fóliaguriga volt, az arcán meg félig boldog, félig bosszús kifejezés.
- Legalább van mit csinálnom – mondta, ahogy féloldalas mosollyal mellém lépett és a fólia felé intett.
És még egy ilyen kicsi mozdulata is felkavarta a levegőt… Mélyen szívtam be az illatát, és élveztem… Mert az illata maga volt a kísértés. Hogy lehet valaki ennyire… csábító?
Egy nőnek kéne ilyennek lennie! A vágyottnak, a csábítónak, a bűnbe ejtőnek! Most meg erősen úgy érzem, hogy Edward maga a kísértés. Minden mozdulata, az illata, az arckifejezései… Egyszerűen… Nem. Nem tudom elmagyarázni.
Kényszeríttettem magam, hogy lassabban vegyem a levegőt, mint ahogy akartam. Ha nem lenne lehetetlen, akkor azt mondanám, hogy a szívem őrült iramban vert…

- Segítsek? – kérdezte Edward, amikor visszaértünk a nappaliba. Egy hanyag mozdulattan az egyik kanapéra dobta a fóliatekercset meg a széles ragasztót, majd mosolyogva nézett rám.
És meglepődtem… És nem azért, amit kérdezett…
Hanem, mert Edwardnak mélyebb volt a hangja! Akkor nem csak rám van olyan hatással, hanem én is rá!
Egyszerűen boldoggá tett a felfedezés, és éreztem, hogy elő akar bújni belőlem a nő. Az a nő, aki kínozza a férfit saját magával. Aki egyszerre egy olcsó kis lotyó és a szende szűz…
Nem! Hova gondolok? Ez nem én vagyok! Elég volt!
- Köszi, megcsináljuk mi… - Pedig én tényleg szerettem volna, ha nem csuklik el a hangom. Hát ennyit erről…

Vajon van érintkezés nélküli szeretkezés?
Mert, ha van, akkor mi ezt csináltuk. Amióta csak betörtem a házba, mi szeretkezünk. Érintések és szavak nélkül. Talán még a tudtunk kívül is. Lehetünk egymástól centiméterekre vagy a szoba két végében, mi akkor is szeretkezünk.

- Na ezt nem gondoltam volna! – kiáltott fel hirtelen Emmett, és meredten bámult Edwardra. Aztán túl sok dolog történt egyszerre nagyon rövid időn belül.
Edwardnak halk morgás tört elő a torkából. Bátyja felé rántotta a fejét, és láttam, hogy rávicsorog. Láttam, hogy Alice megint mosolyogva néz Edwardra, majd Jasper felé fordul. Jasper csak egy aprót bólintott, majd tenyerébe temette az arcát.
Egyik mozdulatnak se láttam értelmét…
Talán valami sértőt gondolt Emmett, és Edward ezért vicsorgott rá. Edward ezután rögtön elfordult és felviharzott az emeletre. És én hirtelen meggondoltam magam, és inkább utána kiabáltam volna, hogy mégis segítsen. De nem akartam hülyének kinézni… Így inkább a nagyobb üvegdarabokért hajoltam le és dobtam a szemetesbe. Alice felsöpörte a szilánkokat, és perceken belül tiszta volt a padló.
Emmett egy hangos sóhajjal, Jasper meg némán kelt fel, és fóliázták be az üvegtáblák helyét.

- És mond csak, te jósnők gyöngye – szólalt meg Emmett, amikor az utolsó ragasztócsík is a helyérre került. – Mikor lesz olyan üveg, ami nekünk kell?
- Nem tudom pontosan – mondta Alice, majd Jasper mellé ült a kanapén. - Mennyire van veszélyben? – kérdezte Alice Jasperre nézve.
- Eléggé – mondta Jasper.
Aztán elcsodálkoztam, hogy a Cullenék, hogy tudnak egyszerre több érzelmet belesűríteni egyetlen mondatba, vagy akár szóba is. Jasper hangja is egyszerre volt olyan, mintha pillanatokon belül elkezdene röhögni, meg aggódó is.
- Ahogy én láttam, már rég elveszett – mondta Rose, kitekintve egy magazin mögül.
- Az első pillanatban – tette hozzá Emmett, majd továbbra is levakarhatatlan vigyorral átkarolta Rose-t.
- Nálad? – kérdezte Alice felé fordulva Jasper.
Még a pillantásuk is egyszerre vagy öt-hat érzelmet mutatott! Ez valami tehetség, de komolyan!
- Nálam minden rendben – mondta Alice sokat sejtetően.
- Ha engem kérdeztek, már épp ideje volt. És nagyon örülök neki – szólalt meg hirtelen Esme, ahogy előjött a konyhából seprűvel és lapáttal, mosollyal az arcán. - Oh! Már feltakarítottatok? Remek – mondta, majd vissza is fordult oda, ahonnan jött.

Aztán rá kellett jönnöm, fogalmam sincs, hogy most éppen miről cserélnek eszmét; és, hogy miben értenek ennyire egyet. Valahogy fölöslegesnek éreztem magam a társaságba. Én semmit nem tudok hozzátenni, főleg mivel fogalmam sincs, hogy miről beszélnek. Bár volt egy olyan gyanúm, hogy Edward a téma, de, hogy mi okból arra nem sikerült rájönnöm.

Elindultam kifelé a nappaliból, és mivel senki nem szólt rám, ezért felmentem a lépcsőn is. Aztán megéreztem, hogy a nadrágom zsebe erősen rezeg.
Előkaptam a kis készüléket, és megnyitottam az üzenetet.

Újabb munka két hét múlva. Addig csinálj, amit akarsz. Aro
U.I.: Félix és Dimitrij… meg Heidi is üzeni, hogy puszil… (Szánalmas…)

Általában nem örültem ezeknek a szabadságoknak. De most kifejezetten tetszett, hogy nem kell a másik földrészre rohannom, hogy egy újabb vámpírnak kitekerjem a nyakát. Most mosolyogva kapcsoltam ki a telefont, és vágtam zsebre, abban a biztos tudatban, hogy csak két hét múlva kapcsolom be… esetleg.
Még csak az első emeleten jártam, de zene ütötte meg a fülemet.
Chopin: E-moll etűd.
Szerettem. Szép volt, és volt benne valami bal jóslóan veszélyes. És mégis kellemesen lágy volt. Egy jó darab volt.

Nem akartam úgy tenni, mintha nem tudnám ki hallgatná, és tudtam, hogy fölmegyek hozzá. És biztos voltam benne, hogy kulcsra zárom az ajtaját… És azt is tudtam, hogy nem fog tiltakozni. És talán még abban is, hogy az a zár csak reggel nyílik ki… Esetleg.
Tudtam, mi van köztünk. Évtizedek óta játszottam ezt a játékot a Volturiban. Ismertem a szabályokat, és tudtam hol a határ.
Vajon most határ, a küszöbe átlépése? Szabad…? Megtehetem?
De ha nem is tehetem meg, akkor sem érdekel.

Határozottan lépdeltem fel a lépcsőkön, egészen a harmadik emeletig. Hallottam a zenét, és Edward légzését is.
Halkan nyitottam be a szobájába.
Edward hátradőlve ült a kanapéján, a szemét becsukta, és nagyon úgy nézett ki, mintha próbálna egyenletesen lélegezni. Nem nézett rám, és nem nyitotta ki a szemét. Az ajkai mégis megrándultak jelezve, hogy tudja, hogy bejöttem.
Bár fölösleges volt az óvatoskodás, halkan zártam be az ajtót, majd a zár szinte fölsüketítően kattant egyet.
Edward felemelte a fejét, és mosolytalanul nézett rám.
Bolondnak kéne lennem, ha ennek ellen tudnék állni! Nem! Lehetetlen!

Két lépéssel előtte voltam, majd lovagló ülésben az ölébe ültem. Edward figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, és fogva tartotta a tekintetemet. A szemei elsötétültek, és láttam, hogy felemeli a kezét, hogy közelebb szorítson magához.
Az utolsó pillanatban meggondolhatta magát, mert nem érintett meg. Mégis éreztem, ahogy a tenyere milliméterekre a bőrömtől fel-le jár a hátam mentén. Továbbra sem szólalt meg, az arca nem árulkodott semmiről csak a szemeiben volt mérhetetlen mennyiségű vágy.
Akartam, hogy megérintsen. Kicsit hátrébb dőltem, hogy a tenyere végre a bőrömet érintse, de hátrébb húzta a kezét. Nem mosolyodott el gúnyosan, én meg nem sóhajtottam fel csalódottam. Pedig az lett volna a logikus…
Továbbra is mereven nézett.

Fölé hajoltam és ajkaimmal a nyakát kezdtem csókolgatni.
Játszani akarsz, Edward? Akkor megkapod! Csak győzzed kivárni!
Ajkaimmal egyetlen centimétert se kihagyva jártam körbe a nyakát. Majd az arcélét az állát a szája szegletét. Mindenhol értem csókommal csak a száját nem. Edward gyorsabban kezdte venni a levegőt és elnyílt a szája. Láttam, hogy kezét felemeli, és mintha megremegett volna egy kicsit, miközben a combomhoz közelített.
De nem érintett meg… Miért nem? Miért nem, Edward?
Ajkaimmal a füle mögötti érzékeny bőrfelületet kényeztettem, majd beleharaptam a fülcimpájába. Hallottam, hogy Edward felnyögött, majd két kezébe fogta az arcom, és eltolt magától.
Tekintete izzón égett az enyémbe, éreztem, hogy ajkam elnyílik, és mindennél jobban vágytam egy csókjára.
Edward fölém hajolt, és most ő kezdte el a nyakamat kényeztetni. Fejemet félre döntöttem, hogy ajkai még nagyobb felületet érjenek el.

Sóhajtoztam.
Hangosan és szégyentelenül, mintha semmi nem érdekelne a világon.
Éreztem, hogy ujjai anélkül, hogy a bőrömhöz érnének, lejjebb húzzák felsőm kivágását, majd a kulcscsontomon éreztem Edward nyelvét.
Felnyögtem a vágyakozástól, majd eltoltam tőle magamat. Pedig mindennél jobban vágytam az ő érintésére.
Félreérthetetlenül kínáltam fel neki ajkaimat, és vártam, hogy végre megcsókoljon, de nem tette meg. Én hajoltam hozzá egyre közelebb, majd az utolsó pillanatba újra a nyakára hajoltam.
A csípőmet az ő öle felé löktem, és hallottam, hogy nyögött fel, majd fogta megint két tenyerébe arcomat. Egy pillanatig feltüzelve néztünk egymás szemébe gúny és diadal nélkül, majd Edward hevesen tapadt ajkaimra.

Végre!
Követelőzve mozgott szája az enyémen, és mégis puha volt. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha még soha senki nem csókolt volna meg. Így legalábbis biztosan nem, pedig még csak ajkai érintettek. Kezeivel továbbra is az arcomat tartotta.
Én felemeltem kezemet, és megfogtam az övét. Hagytam, hogy nyelve betörjön a számba, és a kezét a combomra helyeztem.
Egyre vadabb csatát vívtak nyelveink, és éreztem, hogy Edward keze elkezd felfelé haladni az oldalamon. Kezei egyből pólóm alá siklottak, és élveztem, hogy végre bőrömhöz ér. Amennyire csak tudtam hozzá simultam és ujjaimmal a pólója szegélyét kerestem.
Túl sok rajta a ruha, és túl kevés az idő… Felrántottam a felsőjét ameddig csak a karja engedte. Éreztem, hogy kicsatolja a melltartómat, és a gerincemen simít végig.
Megborzongtam, és zihálva szakadtam el tőle.
Azonnal lerántottam róla a felsőt, majd a sajátomat is ledobtam, és megint ajkára hajoltam.

Most, hogy tudom milyen őt csókolni, soha nem akarom abbahagyni!
Kezeimmel mellkasán, majd hátán simítottam végig, ő meg lesimította rólam a melltartómat. Ujja hegyével, finoman érintve simított végig mellemen, és akaratlanul nyögtem bele a csókba.
Körmömet a hátába mélyesztettem, és ösztönös mozdulattal húztam végig a lapockáján. Belemarkolt derekamba, és hirtelen mozdulattal döntött hátamra, és hajolt fölém.
Így a combjaim között feküdt, és lábaimat összekulcsoltam a csípője mögött. Még közelebb vontam magamhoz, karjaimat meg nyakába kulcsoltam.

De még többet akartam, és lassan már az is kevés lett, ami eddig elég volt.
Edward elszakadt tőlem, és ajkaival mellkasomat kezdte el csókolgatni. Nyelvével a mellemet kényeztette, én meg hangosan sóhajtoztam.
Ujjaimmal nadrágja gombját kerestem, és örömmel sóhajtottam fel, amikor megtaláltam. Azonnal kigomboltam, és elkezdtem róla letolni a zavaró ruhadarabot.
De ajkaival egyre lejjebb haladt, és már a hasam alját csókolgatta. Én a hajába túrtam, és éreztem ujjait, miközben kigombolta a nadrágom.
Kezei azonnal csípőmre simultak, és ajkai követték tenyere útját. Pillanatokon belül letornázta rólam a nadrágom, és most felfelé haladt az ajkaival.
A combom belsejét lepte el csókjaival, és kényeztető ujjai az oldalamat simogatták.

Újra fölém hajolt, én meg azonnal vadul csókolni kezdtem.
Éreztem, hogy kezei a csípőm oldalán a fehérneműm alá csúsznak, és kínzóan lassan kezdi el lefelé tolni.
De pár pillanat múlva végre teljesen lecsúsztatta rólam a parányi ruhadarabot, majd felpattant, és minden finomkodás nélkül rántotta le magáról az utolsó ruhadarabokat.

Csípőjével újra combjaim közé csusszant és ismét közelebb rántottam magamhoz a lábaimmal.
- Oh, basszus! – tört föl belőle hirtelen, majd ajkaimra hajolt, és egyetlen mozdulattal belém hatolt.
Szinte azonnal hevesen tovább mozgott, ugyanolyan tempóban csókolva.
Én is felvettem a ritmust vele együtt mozogva, és pillanatok múlva elértük a beteljesülést.

Kifulladva dőlt rám, és meg zihálva temettem arcomat vállgödrébe.
Pár perc elteltével szorosan átölelve megfordult, így most én feküdtem rajta.
- Minden rendben? – kérdezte, és éreztem, hogy megcsókolja a homlokom.
- Persze – mondtam, majd fölé hajoltam, és pillekönnyű csókot leheltem az ajkára. - Nem kéne lemennünk? – kérdeztem, és érdeklődve néztem, ahogy Edward egy hajtincsemmel mintákat rajzol a felkaromra.
- Nem – mondta, majd egy mosoly kúszott az arcára. A hajtincsemet a nyakamon járatta végig, és a kulcscsontomon…
- Miért nem? – kérdeztem kicsit nagyobbat nyelve, mint kellett volna. - Nem fogják furcsállni, hogy nem vagyunk ott? – Legalább a hangom nem csuklott el, még ha egy kicsit jobban remegett is…
- Te próbálj meg bármit is eltitkolni egy szuper érzékeny hallású családtól! Hidd el, hogy nem várnak minket – mondta Edward, és a hajammal már veszélyes közelben volt a mellemhez.
- Jó de…
- Semmi de! – mondta Edward, és már a mellbimbóm körül rajzolta a köröket.

- Hagyd abba! – szóltam rá, utalva nem éppen közömbös ténykedésére és inkább visszafeküdtem a mellkasára, hogy ne érje el érzékeny testrészeimet.
- Sajnos meg kell, hogy büntesselek! – mondta, és minden komolyság ellenére kihallottam az elfojtott nevetését.
- Miért is? – kérdeztem, és feltornáztam magam a mellkasáról.
Komolyan néztem a szemébe, de ő egyéb testrészeimet méltatta figyelemmel.
- Rám vetetted magad, mint egy kiéhezett… nőstény… Ezért büntetés jár – mondta, és újra megmarkolva a derekam magára ültetett, miközben ő is felült. - És nem is akármilyen – mondtam mosolyogva, és megcsókolt.

Büntetést akarsz, Edward? Akkor megkapod!
Vadul csókoltam, és kezemet hátranyújtva megmarkoltam férfiasságát.
Hallottam, hogy hangosan felnyög, majd minden finomkodás nélkül megmarkolja a csípőmet, és újra belém hatolt.
Vadul mozogtam rajta egyre gyorsabban, ahogy csak bírtam, majd a kielégülés váratlanul és meglepő erővel vágtatott végig rajtam.
Éreztem Edward rándulását magam alatt, és hangos sóhajjal nyílt el a szája.
Egyszerre nyögtünk fel a néma szobában, és dőltünk egymásnak hangosan kapkodva a levegőt.
Talán percekig vagy pillanatokig ültünk egymásba kapaszkodva, amikor Edward felkapta a fejét.

- Jön föl Emmett! – mondta, majd azonnal leszálltam róla, és a ruháim után kaptam. Láttam, hogy Edward is ugyanúgy kezdi keresni a ruháit, majd a lehető leggyorsabban öltözik fel.
Pár másodperc múlva már én is hallottam a lépteit, felsőmet magamra kapva ugrottam az ajtóhoz, és fordítottam el a kulcsot, hogy Emmett be tudjon jönni.
- A nagy család átka – mondta Edward miközben nadrágját gombolta be. - Soha nem lehetsz egyedül. – Miután végzett a nadrágjával mosolyogva nézett rám, én meg cinkosul tekintettem a szemébe.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte hirtelen Emmett, ahogy kivágódott az ajtó.
- Semmit – vágtuk rá egyszerre Edwarddal, és akaratlanul néztünk egymásra hatalmas mosollyal az arcunkon.
- Jah! De azt igen intenzíven… - mondta, miközben nekidőlt az ajtókeretnek, és perverz mosollyal nézett Edwardra. - Nah, mindegy! Alice üzeni, hogy holnap sütni fog a nap, nincs suli. És Jasper kérdezi, hogy megyünk-e vadászni este? – Emmett érdeklődve nézett Edwardra majd rám.
- És Bella? – kérdezte Edward teljesen természetesen.
- Ő is jöhet – mondta és rám kacsintott.
Edward kérdőn tekintett rám, bennem meg hirtelen felébredt a kíváncsiság. Vajon milyen lehet az állatvér?
- Felőlem rendben – mondtam megrándítva a vállam.
- Akkor mehetünk – mondta Edward Emmett felé se nézve. Végig a szemeimbe nézett, és tekintete újra perzselt.
- Ne is zavartassátok magatokat, fiatalok! Elvégre csak öt szuper erős hallású vámpír hallgatta végig az ingyen pornót! Egy kis csók kis közönség előtt már meg se kottyan! – mondta Emmett hatalmas vigyorral és széttárt karokkal.

- Viszlát, Emmett! – mondta Edward, becsapta az ajtót, és megint kulcsra fordította a zárat.

Keserédes - 1. fejezet: Hirtelen

1. fejezet: Subite – Hirtelen

Unalom.

És unalom mellé… unalom. Azt hiszem ennyivel el lehet mesélni az elmúlt hetven évemet. Megkérdezik, hogy mi történt, és én nem azért mondom, mert semmi, mert nem akarok mesélni, hanem, mert tényleg semmi nem történt. Most mondjam, hogy megtanultam Debussy századik darabját is? Vagy, hogy az ezredik CD-met is beszereztem? Erre ők nem kíváncsiak, más említésre méltó dolog meg nem történt.

Talán annyi érdekes, hogy húszadszorra is leérettségiztem. Jaj, de jó nekem!

És már más se hiányzik…

- Edward! El fogunk késni!

Csak ez… Gimnázium. Huszonegyedszer. Ez az!

A kanapémon feküdtem, és erősen fontolgattam, hogy nem megyek el az iskolába. Elvégre; először is, semmi újat nem tudnak mondani; másodszor, mivel most kéne először mennünk fel se tűnne a hiányunk; harmadszor… Unalmas.

- Edward!

- Megyek! – kiáltottam, majd inkább felkeltem, és elindultam lefelé a lépcsőn.

Csak tudnám, Alice mi jót lát abban, hogy iskolába mehet! Mi olyan jó benne? Rose és Emmett is már kijárták egy jó párszor. Jasper meg inkább kívánkozik… Úgy igazából bárhova máshova, csak gimnáziumba ne.

Ha már nehezen bírja, szólj!

Más tényleg nem hiányzik, ebből a remek napból, minthogy figyeljem Jaspert. A hab a tortán, és még csak reggel fél nyolc van!

Én legszívesebben egész gondolatmenetemet kikiabáltam volna. És milyen kár, hogy az egész csak egy lemondó sóhajban mutatkozott meg!

- Mond csak Edward, milyen érzés sokadszorra járni a kilencediket? – kérdezte Em a hátsó ülésről előre hajolva.

- Egy élvezet – mondtam mindenféle lelkesedés nélkül, és próbáltam az útra figyelmi. Nem mintha problémát jelentene a két dologra figyelés, csak még mindig jobb, mint Emmett gúnyolódásait hallgatni.

- Jazz legközelebb nem kéne megtámadni az osztálytársad! – mondta Emmett, majd óriási vigyorral nézett Jasperre.

De Jasper nem viszonozta a mosolyát, és ez szerintem se volt vicces. Jaspernek eléggé nehéz, nem kell még az orra alá is dörgölni, hogy már megint miatta költöztünk el. Már vagy ötödszörre.

Alice feszülten nézte Jaspert, én meg a visszapillantó tükörben néztem a reakcióit. Csak remélni mertem, hogy nem borul ki, mert akkor jobb, ha fordulok vissza.

- Ez még megbeszéljük! – mondta fenyegetően Em felé, és még egy mosollyal is megtoldotta. Miért van az az érzésem, hogy nem azért vigyorgott rá, mert viccesnek találta az egészet?

- Ez az! – kiáltott fel Emmett, és kisfiúsan mosolygott.

Ennyire ment ki az egész? Hogy verekedjenek délután? Ennél nincs jobb programjuk?

Mondjuk… Nincs jobb dolguk.

Lassan gördültem be az iskola parkolójába, és még lassabban szálltam ki. Közben gondolatban Rose sajnálkozásait hallottam, hogy nem a Mercedesével jöttünk, Em csak a Jasperrel való verekedésre gondolt. Alice Jasperre figyelt, Jasper meg épp azon volt, hogy ne vegyen levegőt.

Az meg már más téma, hogy a diákok, hogy fogadták a látványunkat. Ha nem szoktam volna meg, akkor most nem tetszene, de már meg se lepődtem a több, mint huszonöt szempártól, akik meglepődve meredtek ötünkre.

Még szerencse, hogy csak az első két-három hétben vagyunk ennyire különlegesek. Utána meg már csak öt közömbös iskolatárs.

- Elkértem Esmétől az órarendeket! – csacsogta Alice, és elő is kapott egy köteg lapot. Az én kezembe is nyomott egyet, majd sóhajtva néztem rá, hogy kiderítsem mi az első órám.

- Angol – mondta Alice, mintha tudta volna, mit keresek. - Velem együtt vagy, majdnem minden órán – tette hozzá csak úgy mellékesen.

- Szerintetek Carlisle ír nekem egy felmentést tesi alól? – kérdezte Rose, miközben a saját órarendjét nézegette.

- Minek? – kérdezte Em, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a galacsinná gyűrt órarenddel beletaláljon az ötven méterre lévő szemetesbe.

- Női dolgok, szívem! Te ezt nem értheted! – mondta Rose lemondóan, majd megindult az egyik épület felé. - Ebédnél találkozunk! – kiáltott még hátra, majd eltűnt.

- Na gyere kettes számú öcsi! – mondta Emmett, majd átkarolta Jaspert. - Vár ránk egy kis agytágítás a matek teremben! – Jasper azonnal ellökte magától Emmettet, és reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a fogainak kivillantása.

- Szerintem jó hely! – mondta Alice bizakodva, és kereste velem a szemkontaktust. - Kellőképpen esős, fiataloknak mondtuk magunkat. Egész sokáig itt lehetünk! – mondta bizakodóan, és rám mosolygott.

- Igen. Szerintem is egész jó hely.

- Edward! Szinte normálisnak tűnhetünk! – mondta, majd belém karolt, és elindult az egyik épület felé.

Végül is Alice-nek igaza van. Egészen normálisak lehetünk, olyan keveset süt a nap Forksban. Eléggé fiatalok vagyunk, Carlisle is kapott állást, és egyenlőre minden rendben van. Azért azt remélem, hogy senki nem fogja megkérdezni, miért is jöttünk át a szemeszter közepén! Elég unalmas lenne elmagyarázni, legalábbis a hivatalos verziót. A nem hivatalos izgalmas lenne, csak akkor mehetnénk is innen, ahogy jöttünk.

Pedig én reménykedtem! Én tényleg reméltem, hogy lesz valami… új. Valami meglepő. De nem volt, és, azt hiszem, hogy megkíméljem magam a csalódástól, már reménykedni se fogok.

Tejesen felesleges.

Az angol tanár a könyvből olvasott ki mindent. A matek tanár a táblának magyarázott, és senki nem értette az agyagot. A történelem tanár teljesen elveszett a politika folyamatos szidásában. A spanyol tanárnál bármelyikünk jobban beszélt…

Így semmi nem volt… jó. Unalmas volt.

Az ebédszünet is fölösleges volt, legalábbis nekünk.

Most is az egyik legeldugottabb sarokban ültünk, előttünk minden érintetlen volt, és szinte nevetséges volt, hogy némán ülünk egymás mellett.

Szerintem Emmett ezerszer megbánhatta, hogy Rose-nak internetes telefont vett a szülinapjára, mert Rose most is épp az internetes vásárlással volt elfoglalva. Emmett lemondóan nézte az ebédlőt, Jasper inkább feszülten, Alice meg csak meredt maga elé.

Edward! Jól van?

Alice mániája. Felnéztem a plafonra, majd úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a repedés a padlón. Talán ez volt a legizgalmasabb a napban. Alice-szel már remekül megy a szavak nélküli kommunikálás, főleg mivel Jasper a téma. Élveztem, hogy csak ő tudja, hogy ez egy bólintás volt. Legalább ennyi izgalom volt a mai napban…

A biológia se volt izgalmas. Végül is, mi újat mondhatna a tanár, annak, akinek már két biológiai diplomája is van? Vagyis lenne… Ha elmentem volna az államvizsgára. De mindegy.

Az utolsó reményem a tesi volt. De aztán rájöttem, hogy milyen szánalmas a testnevelés élvezetességében reménykedni. Röplabdázni, meg mindenki tud.

Ennek ellenére az utolsó sorba álltam, nehogy megüssem a labdát. Azt hiszem, csak akkor néznének nagyot, ha a labda kilyukadna, ahogy beleütök.

Azt hiszem, jobb, ha én is szerzek valami felmentést…

Az autómnak támaszkodva vártam a többieket, és hálát adtam annak, hogy kicsit félelmetesnek nézünk ki. Így legalább senki nem mer megszólítani.

Rose meg is jelent, még mindig a telefonját nyomkodva. Alice épp Jaspernek csacsogott, Emmett, meg Rose-t nézte.

- Komolyan mondom, lassan féltékeny leszek a mobilodra! – mondta, majd vádlón nézett Rose-ra.

- Ugyan – mondta Rose, majd tovább nyomogatta a készüléket.

- Rose! – kiáltott Emmett, majd megpróbált a sokszori felesége szemébe nézni.

- Igen? – kérdezte Rose, és nem nézett fel. Chanel leárazás van! – kiáltott Rose boldogan, majd még hevesebben kezdte nyomkodni a készüléket.

Emmett erre kikapta felesége kezéből a mobilt, és a földhöz vágta. A kis készülék ezer darabra tört, nem egy diák feléjük fordult. Rose dühösen meredt Emmettre, Emmett meg vigyorgott, hogy Rose végre rá nézett.

- Jasper után az enyém vagy! – mondta Rose fenyegetően.

- Alig várom, kicsim! – mondta Em, majd beszállt az autóba.

Én csak megráztam a fejem, majd én is beültem a kocsiba.

Nos az első nap leltárja: unalom, unalom, unalom, törött mobil, unalom.

Lehet, hogy jobb lenne, ha én is keresném a bajt, mint Emmett. Emmett vajon unatkozik valaha? Vagy a sok hülyesége miatt mindig van valami, amivel eltöltheti az időt?

Amint ráfordultam a házunkhoz vezető útra kicsit feljebb kapcsoltam a sebességet. Legalább ez jó abban, hogy eléggé elvonultan lakunk.

- Milyen volt az első nap? – kérdezte Esme, amint hazaértünk.

- Jó – mondta Alice, és Jasperre nézett.

- Emmett eltörte a mobilom! – mondta Rose keresztbe tett karral, és vádló hangon. Vajon csak nekem tűnt úgy, mintha egy kislány panaszkodna a mamájának?

- Rose meg nem foglalkozott velem egész nap! – kiáltott fel Emmett eltorzítva a hangját, mint egy kislány. - Mama, védj meg! – kiáltotta, és Esme háta mögé bújt.

Csak egy kicsit volt vicces, hogy a kétszer nagyobb Emmett elbújik a pöttöm Esme mögött…

Esme csak megrázta a fejét, és a magazinjaival együtt eltűnt a Carlisle-jal közös szobájukban.

- Még számolunk! – mondta Rose és az ujját fenyegetően Emmett felé tartotta.

- Egy, megérett a meggy. Kettő, csipkebokor vessző. Három, te vagy az én párom… Jól mondom, kedvesem? – kérdezte Em szemtelenül, majd Rose-t a derekánál fogva magához rántotta.

Hirtelen vágyni kezdtem Schubert Csönd című nagylemezére, ezért felmentem a szobámba.

Levetettem magam a kanapéra és eltökélt szándékom volt ott maradni egészen másnap reggelig. Pár perc múlva hallottam, hogy Emmett és Jasper egymásnak estek az udvaron, majd még egy pár perc múlva Esme kiáltozásait, hogy most már hagyják abba.

Újabb percek elteltével hallottam, hogy Rose elszámol Emmettel a hálószobájukban, bár azt inkább nem hallgattam volna végig, de még arra is lusta voltam, hogy fölálljak és berakja egy lemezt. Így az első sorból hallgathattam végig az „elszámolást”.

És már el is ment két óra! Ez valami hihetetlenül izgalmas! Már csak tizenegy óra és megint mehetek iskolába… Jaj, de jó!

Néha akaratlanul is azt kívántam, bár tudnék aludni. Most is azt kívántam… Akkor biztos gyorsabban ment volna az idő. Mennyivel lenne… kényelmesebb az élet, ha tudnék aludni?

Legalább gyorsabban menne, az biztos.

Amikor már azt hittem, hogy tényleg a létezésem legunalmasabb napját élem, akkor csörömpölést hallottam.

Szuper! Legalább este beüvegezhetem a nappalit! Komolyan örültem neki, hogy végre van mit csinálni.

Örömmel pattantam fel a kanapémról, és mentem le a lépcsőn. Széles mosollyal néztem a családra, és vártam, hogy, meghalljam a vádaskodást, hogy ki, és miért törte be az üveget.

De mindenki felállva nézett két alakot, akik szorosan összekapaszkodva birkóztak az üvegdarabok között.

Egy barna hajú nő volt és egy szőke férfi.

Teljesen lementem a lépcsőn, és szinte szájtátva néztem a jelenetet. A többiek is a két alakot nézték. Senki nem értette, hogy kerülnek ide…

- Ez az kiscsaj, adj neki! – kiáltotta Emmett, amikor félig magához tért.

A nő lelökte magáról a férfit, aki így egy újabb üveget kitörve kiesett a teraszra.

- Bocsánat a felfordulásért! – mondta teljesen természetesen, és kisimított egy tincset a hajából. Vérvörös szemei ragyogtak, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit épp most támadtak meg…

- Természetesem kitaka… – A szőke vámpír újra ráugrott a lányra, a torkukból hörgés szakadt fel. Esme gondterhelten nézett a nőre, Emmett meg vigyorogva szemlélte őket.

Jasper felhúzta a szemöldökét, és magában elemezte a haditechnikájukat.

A nő sokat tud… Képzett…

Carlisle meg se tudott szólalni, Alice meg hatalmas mosollyal nézett a lányra.

A nő egy újabb lökéssel kidobta egy másik üvegen a férfit. Megint ezer darabra hullt az üveglap hatalmas robajjal.

- Egy pillanat és jövök! – mondta mosolyogva, egyenesen rám nézve.

Szép nő volt. Kicsi, és kecses, mégis erős. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy csak egy kicsit mosolygott. Akkor finomabbak voltak a vonásai.

Az arcára újra vicsorgás ült ki, és kiugrott az ablakon egyenesen a férfire.

- Gyerünk, kislány! – kiáltott megint Emmett, amint kiért a verandára, hogy szemmel kövesse őket.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Esme az üvegszilánkokat szemlélve.

- Még nincs vége – mondta Alice mindentudó mosollyal, majd ő is megindult a veranda felé.

Kiáltásokat és csapkodásokat lehetett hallani, majd füstszag terjengett az egész nappaliba.

Emmett röhögését lehetett hallani. Már engem is érdekelt, hogy mi történt, így kimentem a verandára. A nő egy telefonszerű kütyüt nyomogatott, majd zsebre vágta.

Elindult felénk, kecsesen lépkedett fel a lépcsőkön, és bocsánatkérően nézett körbe a szilánkokon.

- Sajnálom az üveget! Természetesen kifizetem, és kitakarítok – mondta, majd rám nézett.

Újra mosolygott, és nem tudom miért, de én is visszamosolyogtam rá.

- Carlisle Cullen vagyok – mondta fogadott apám, és elindult a nő felé, hogy kezet fogjon vele. - És ők a családom – mutatott körbe felszínesen. - Esme, a feleségem, Rose, Alice, Emmett, Jasper és Edward.

- Tök jó! Hogyhogy arany a szemetek? – kérdezte a nő minden kertelés nélkül, és leplezetlenül bámult Carlisle szemébe. Kicsit közelebb húzta magához, Carlisle kezét továbbra is szorongatta, és, ha nem lettem volna tisztában a helyzettel, azt hiszem, hogy meg akarja csókolni. - Megesküdnék rá, hogy vámpírok vagytok…

- Igen, azok vagyunk, csak vegetáriánusok – mondta Carlisle mosolyogva, majd kirántotta a kezét a nőéből.

- Oh, bocsánat! – mondta a nő kicsit zavartan. - Teljesen megfeledkeztem róla.

Utána, mintha kicsit zavarba jött volna. A fejét a padlón kezdte jártatni, és érdeklődéssel szemlélte a cipője orrát.

- Mi az a vegetáriánus? – kérdezte meg végül egyenesen rám nézve.

- Állatvéren élünk – mondtam egyszerűen a szemébe nézve, majd megindultam felé.

Valami elemi erő vonzott hozzá, és meg akartam érinteni a bőrét. A szemei szikrákat szórtak, de nem úgy, mintha dühös lenne. Ezek inkább… szenvedélyes szikrák.

- Edward Cullen – mondtam, és a kezeimet úgy zártam az övére, mintha az életem múlt volna tőle. Továbbra is a szemeit néztem, olyan mélyen, ahogy csak tudtam.

- Bella vagyok - mondta a nő, miközben ő is szorosan kapaszkodott a kezembe. - A Volturi bérgyilkosa.

Sziasztok!
Nos eljött az idő hogy belevágjunk egy újabb fikbe, reméljük tetszik nektek!
Tessék kritiket írni! Következő fejezet Bella szemszög.
Puszi Iccsi

Megjátszott érzéketlenség - 15. fejezet Mielőtt a Nap lemegy II.

Edward szemszög!

„Eddig nem hazudtam… Nem most fogom elkezdeni…”

Bella.

Semmi más nem érdekel, csak az, hogy mostantól örökké mellette legyek. Tényleg nem érdekel semmi más. Az sem zavarna, ha a többiek elmennének tőlünk… Na jó. Talán az zavarna. De csak az.
Mert most már tényleg egy család leszünk, és ez a legnagyobb vágyaim egyike volt. És most valóra vált. Igazán szerencsés embernek… vagy esetemben vámpírnak mondhatom magam.
Bella karcsú teste rajtam kötött ki, és éreztem, hogy reakciókat vált ki belőlem a közelsége.
Egy csoda volt, úgy hozzáérni, hogy tudom, nem bántom, nem okozok fájdalmat.
Nevettünk, majd egymásra mosolyogtunk, és ajkaimmal lassan közelítettem Belláé felé.
Még a többiek várhatnak egy kicsit…

De Alice felsikoltott. Minek is ez a nagy dráma? Csak azért, mert nem viszem le időben? Az ajtó felé fordítottam a fejem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy lemondóan felsóhajtsak. Alice soha nem változik…
Edward! Baj van! Baj van!
Alice kiáltozásai akaratlanul hatoltak be a tudatomba. Még a gondolatai is kétségbeesettek voltak. Nem értettem. Szemöldököm összeráncoltam, és már kicsit aggódva indultam meg az ajtó felé, Bellát is magammal húzva.

Bella fehér ruhában állt az erdő szélén. Az agyagot meglibbentette a szél. Bella fehér volt, és sápadt, ajkán keserédes mosoly játszódott és a kezét nagyon is gömbölyű pocakjára tette… Festői volt az egész kép.
Nem lehetett sok hátra a szülésig.
Elindult visszafelé a házhoz, de közben egy percre se vette le a kezét a hasáról.

Nem! Ez lehetetlen! Bella nem lehet terhes. Képtelenség…
Alice-re néztem kérdőm, majd Bellára, aki csak összezavarodva nézte hol húgomat, hol engem.
- Mi a baj? – kérdezte, és őszinte aggódás volt a hangjában.
- Bella… Bella terhes! – mondta Alice, majd döbbenten meredt Bellára.
Mit csináltál Edward?
Edward…
Rose vádló hangját hallottam, Alice kétségbeesett szólongatását. De nem tudtam feléjük fordulni. Csak meredtem Bellára… Nem lehet terhes.
- Lehetetlen… - mondtam ki hangosan is, hogy biztos legyek benne.
Senki nem szólalt meg a szobában, és mindenki Bellát nézte.
- Az nem a jövő – szólalt meg végül Bella, és lehajtott fejét megrázta. De ha nem a jövő, akkor…? - Hanem a múlt – mondta Bella, majd felrohant a lépcsőn.
- Micsoda? – kérdezte Rose, és kérdőn nézett Alice-re. - Bellának gyereke volt?

Belláéknál voltunk. A konyhában Charlie ült újságot olvasva, majd meghallotta valaki öklendezését. Lehajtotta az újságot, és felnézett a fürdő irányába. Reménytelenül sóhajtott egyet, majd újra olvasni kezdett.
Bella lépett be a szobába. Sápadt volt, az arca beesett, és rosszabbul nézett ki, mint valaha.
Lassan közelített az asztalhoz, amikor Charlie meglátta, lerakta az újságot.
- Beszélnünk kell – mondta Bella halkan, majd tétován leült Charlie-val szembe.
- Apa… - Bella hangja elakadt. Megnyalta kiszáradt száját, majd nagy levegőt vett. – Apa. Én… Nem tudom, hogy mondjam el… - Bella szemei egyre nedvesebbek lettek. Felemelte a kezeit, és tenyerébe temette az arcát.
- Bells… Minden rendben? – Charlie hangja is tétova volt, az arca rémült, és értetlen.
- Nem. Nincs minden rendben – mondta Bella a tenyere mögül. – Trh vgy…
Charlie elmosolyodott.
- Egy szót se értek – mondta Charlie majd megpróbálta elhúzni Bella kezeit az arca elől. – Hahó, Bells! – Charlie megpróbált nevetni.
Bella végül leengedte a kezét, és komolyan nézett apjára. Charlie arcáról minden öröm eltűnt.
- Terhes vagyok – mondta Bella, és Charlie arca vörös lett…

Alice ültében görnyedt össze, és láttam rajta, hogy szenved. A szemei zavartak voltak, és csak engem nézett.
Bella… Terhes volt…
Felrohantam a lépcsőn Bella után. Azonnal a szobája elé futottam. Az ajtó kulcsra volt zárva. Többször is megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült. Szinte eszeveszetten rángattam a kilincset, de az csak nem engedett.
- Bella! – A hangom kétségbeesett és követelő volt.
- És ki az apja, annak a gyereknek? – kérdezte Rose kíméletlenül odalent.

Bella most kórházban volt. Mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. A kórházi ágyon feküdt, és látszott rajta, hogy mindene fáj.
- Szia apa… - suttogta halkan, és megpróbált mosolyogni közeledő apjára. Charlie egy csokor virágot hozott neki, majd leült az ágy mellé.
- Hogy vagy, Bells? – kérdezte, és arca továbbra is kemény maradt. Némán ültek egymás mellett. Charlie szinte undorodva nézte Bella pocakját… – Még mindig nem értem, miért nem vetetted el! – kiáltott fel hirtelen Charlie, és dobolni kezdett a lábával.
- Ezt… már… megbeszéltük… apa – mondta Bella, majd bejött egy nővér.
- Kimenne, rendőrfőnök? Meg kell néznem, mennyire tágult ki… - Charlie meg sem várva a mondat végét, már kint is volt. A nővér elhúzott egy függönyt…

Bella egy műtőben volt, és csak a sikolyait lehetett hallani…

- Mi legyen a neve? – kérdezte egy mosolygós ápolónő. - Kisfiú lett – tette még hozzá.
Bella izzadt volt, de mosolygott. Őszintén és igazán.
- Edward – mondta suttogva. – Edward. Az apja után – mondta, majd a műszerek sípolni kezdtek…

- Úristen! – sikoltott fel Alice, amint vége lett a látomásának. Hallottam, hogy hangosan liheg, és alig kap levegőt.
Volt… egy gyermekem… Vagy van? Bella terhes volt tőlem? Miért nem mondta el? Valahol a világon van egy fiam!
Rácsaptam az ajtóra.
- Bella! – kiáltottam és ököllel csapkodtam az ajtót, de még mindig nem nyílt ki. Már nem csak ököllel ütöttem az ajtót, hanem bele is rúgtam…
Az ajtó továbbra sem engedett, Bella meg egy szót sem szólt…
- És hol van az a gyerek? – kérdezte Rose megint, még mindig kíméletlenül.

Bella egy maszkkal az arcán feküdt a kórházi ágyon. A kórtermet egyenletes csipogás töltötte be. Lassan kinyitotta a szemét.
Egy ápolónő jött be hozzá mosolytalanul.
- Örülök, hogy felébredt – mondta, majd ellenőrizni kezdte a műszereket.
Bella felült, és levette a maszkot a szájáról.
- Nem, nem! Ezt ott kell tartani! – mondta a nővér, és vissza akarta rakni a maszkot.
- Hol van a fiam? – kérdezte Bella, majd hagyta, hogy az ápoló visszadöntse az ágyra.
Az ápoló, ha lehet még jobban elkomorult, és nem válaszolt neki. Elindult az ágy végébe, és felírt valamit a kórlapra. Bella felült, lerántotta a maszkot, és újra megkérdezte…
- Hol van a fiam? – A hangja már sokkal kétségbeesettebb volt. Szinte már hisztérikusan csengett.
- Az orvosok… - A nővér zavartan nézett Bellára, aki megpróbált felkelni az ágyról. Azonnal mellé lépett, és mellkasára fektette a tenyerét. Visszatartotta, és megpróbálta lefektetni. Bella nem hagyta magát, kezével csapkodott maga körül, és követelte, hoyg láthassa a fiát. Kihúzta az infúziós tűt, és levette az oxigénmaszkot.

- A fiamat akarom! - kiáltotta Bella teljes hangerejével.

- Az orvosok mindent megpróbáltak – kiáltotta a nővér, mire Bella abbahagyta a rugdalózást, a kiabálást, és reménytelenül leeresztette a kezeit.
- Annyira sajnálom… - mondta a nővér, majd visszafektette Bellát.
Bella csak hagyta, hogy az ápoló tegye a dolgát…
Csak a plafont nézte…

- Bella… - Már nem csapkodtam az ajtót. Nem rúgtam belé, és nem ordítottam. Halkan suttogtam Bella nevét, majd az ajtónak dőlve lecsúsztam a küszöbre.
A hátamat a zárt ajtónak vetettem, felhúztam a térdem és arcom a tenyerembe temettem.
Meghalt a fiam…

- Bella terhes volt Edwardtól – mondta Alice remegő hangon odalent -, de a kicsi meghalt a szülés után.
Hallottam, hogy Esme halkan felsikolt, majd a szája elé kapja a kezét. Hallottam Rose hangos sóhaját.
- A fenébe! – kiáltott Emmett, majd döngő lépteit hallottam odalent. Majd minden zaj elhalt.
Senki nem szólalt meg. Minden csöndes volt a házban.
Homlokomat a térdemre támasztottam, és próbáltam gondolkodni…
A legnagyobb bajban hagytam ott Bellát. Amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Amikor segítenem kellett volna…
Volt egy fiam… Valamikor volt egy fiam…
Hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó mögöttem. Bella kilépett, majd letérdelt elém.
- Ennyi maradt emléknek – mondta csöndesen, és egy kórházi csuklópántot nyújtott felém. Felemeltem a fejem, és Bellára néztem. A szemei tele voltak bánattal, szomorúsággal, és gyásszal. A csuklópánt apró volt. Annyira kicsi, hogy egy újamra ráférhetett volna.
Edward Charles Cullen.
- Azt akartam, hogy az apja nevét viselje – mondta, majd egy kis mosoly suhant át az arcán.
- Bella… - megráztam a fejem, és reménytelenül sóhajtottam fel.
Majd éreztem, hogy Bella átölel.
Olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A nyakába temettem az arcom, és mélyeket lélegeztem. Nem érdemlem meg… Nem érdemlem őt…
- Annyira sajnálom, Bella… Annyira sajnálom – mondtam, és még szorosabban öleltem.
Hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt, majd, hogy mélyeket lélegez…

- Bella! Van fogalmad róla, hogy meg is ölhetlek? – kérdeztem nagyon is komolyan.
Bella szobájában voltunk. Hajnali két óra volt, és még egy hónap az iskola utolsó évéig.
- De ez legalább szép halál lesz – mondta zihálva, majd újra megcsókolt. Ajkai követelőzők voltak, és komoly erőfeszítésembe került ellenállni neki.
- Bella! Nem szabad! – mondtam, majd megpróbáltam felkelni.
Bella megragadta a karomat, nem engedte, hogy felkeljek, majd maga alá fordított. Annyira meglepett, hogy még ellenkezni se volt erőm…
- Kérlek! – suttogta, majd széthúzta kigombolt ingem. - Kérlek! – lehelte megint, és csókokkal szántotta végig mellkasom. Ennek még egy nálam erősebb vámpír se tudna ellenállni!
A józan eszem még egy része kiáltozott, hogy nem szabad, hogy bánthatom.
Bella remegő kezekkel simított végig oldalamon, majd csillogó szemekkel nézett rám…
A józan eszem messze eltűnt…
Most én fordítottam magam alá.
- Szólnod kell… ha valamit rosszul csinálok… - mondtam, majd szenvedélyesen csókoltam meg Bellát.
Lehámoztam róla a felsőjét…

- Én nem sajnálom – mondta Bella suttogásnál is halkabban.
El akartam magamtól tolni, de nem engedte. A vállgödrömbe temette az arcát, és úgy motyogott.
- Abban a kilenc hónapban a kis Edward anyukája voltam – mondta, és hallottam, hogy nagy levegőt vesz. - És abban a pár percben, amíg le nem állt a szívem… Láthattam őt… Gyönyörű volt! – mondta, majd elhalt a hangja.
Nem tudok segíteni. Tehetetlen voltam. Ez az egyetlen dolog, amiben nem tudtam segíteni. Akár az életemet is odaadtam volna, hogy Bella a kis Edward anyukája lehessen. De nem tudtam… Nem lehetett…
És én tudtomon kívül egy kisember apukája voltam. Egy kisbabáé, aki az én kisbabám is volt. És míg én Norvégiában házat építettem… És Afrikában bolyongtam…
Addig Bella… Bella harcolt Forksszal. Az apjával, és mindennel, amivel csak lehet…
Abban a kilenc hónapban apa voltam. És nem tudtam róla. Nem tudtam…

- Bocsáss meg! – mondtam, majd megcsókoltam Bella nyakát.
Éreztem, hogy Bella bólint a fejével, és még mindig szorosan húz magához.
A többiek odalent még mindig csöndben vártak. Szinte mozdulatlanul maradtak egy helyben, még a gondolataikat se hallottam tisztán.
Bella végül elszakadt tőlem. Arcáról több éves fájdalmat tudtam leolvasni.
- Bocsáss meg! – mondtam megint mélyen a szemébe nézve.
- Már megbocsátottam – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Felkeltünk mind a ketten a padlóról, majd lassan lementünk a földszintre. A többiek tényleg nem mozdultak. Mintha megállt volna az idő…
Rose és Esme csodálkozva néztek Bellára. Carlisle-on szinte láttam, hogy dolgozza fel az új információkat. Alice már jobban nézett ki, de még mindig a sokk hatása alatt volt.
- Nagybácsi voltam… - mondta Emmett, és megpróbált nevetni.
De nem sikerült neki teljes szívéből.
Rose hirtelen megindult Bella felé, és a karjaiba zárta.
- Nagyon bátor vagy – mondta halkan Bella fülébe. Majd elengedte, és Esme is megölelte.
A család még mindig csöndben volt.
Nem… Ez nem egy olyan dolog, amin túl lehet lépni percek alatt. Ehhez talán több év se elegendő…
Carlisle és Esme nagypap és nagymama voltak. A többiek nagybácsik és nagynénik. Én apa… Bella meg anya volt… És soha többé nem lehet anya…
Miért kellett otthagynom?
Hirtelen lendítettem fel a kezem tehetetlenségemben, majd engedtem le dühösen azonnal.
Idiótának éreztem magam, aki semmit nem tud tenni.
Nem tudok mit csinálni… Ezen nem tudok változtatni…

Felmentem a szobába. Egyedül akartam lenni… Az ablak elé álltam, és csak néztem a mozdulatlan erdőt.
Nem tudtam, hogy valaha meg fogom-e érteni mi is történt tulajdonképpen. Hogy fel fogom-e fogni, mit is jelentett ez az egész.
Hallottam, hogy Bella halkan lépdel felfelé a lépcsőn. A többiek odalent halkan elkezdtek beszélgetni.
Bella mögém lépett, és átkarolta a derekam. Éreztem, hogy puszit nyom a vállamra. Az én kezemet a karjára tettem, és csöndben meredtem ki tovább a hatalmas ablakon…
Percek múlva Bella elengedett, majd éreztem, hogy próbál megfordítani.
Engedelmesen fordultam meg az ölelésben, majd Bellára néztem.
- Boldogok leszünk – mondta Bella határozottan. - Már csak kis Edward emléke miatt is – mondta és megpróbált mosolyogni.
Igaza van… Boldognak kell lennünk.
- Szeretlek – mondta, és szorosan ölelt magához.
- Én is szeretlek – mondtam, és ajkaimmal közelítettem felé. - Míg a halál el nem választ – tettem még hozzá mosolyogva…

- És még tovább – mondta, majd ajkunk összeért…

Vége

Megjátszott érzéketlenség - 14. fejezet Mielőtt a Nap lemegy I.

18-as korhatár!;D

„Emlékezz rám… Emlékezz, amikor azt mondtad, szeretsz… Emlékezz mindenre…”

Fekete és fehér…

Kavargó örvény mindenütt. Formák, képek, hangok. Ricsaj és zaj. Hajlítások, szögek és alakok. Árnyékok, koromfeketék és vakító fehérek…
Minden furcsa volt. Mintha nem lett volna a helyén minden.
Aztán kavarogni kezdett. A fekete halványabb, a fehér meg sötétebb lett. Akaratlanul jutott eszembe egy mondat és, mintha beleégette volna valaki a színekbe, betűnként kezdtek folyni a szemem előtt.
„Semmi sem fekete vagy fehér… A szürkének meg rengeteg árnyalata van…”
Nem tudtam, ki mondta, nem tudtam, hol olvastam. Mégis ott volt, és csak folyt folyamatosan, mint egy le nem állítható film.
A fekete és a fehér egybefolyt, és olyan volt, mintha harcolnának egymással, ki tud a másik fülé kerülni. Valahol több volt a fehér, valahol meg a fekete…
Aztán színek jelentek meg. Vakító, élénk, gyönyörű színek. Rengeteg volt belőlük, egyik szebb volt, mint a másik. Volt olyan szín, aminek a nevét se tudtam…
A színek táncolni kezdtek, a kék összefolyt a sárgával és minden zöld lett. A vörös az égszínnel, és halványlila lett minden. Forgott mindegyik, és mozgott, mintha soha nem akarna leállni.
Vakító, és értelmetlen formák tömkelege folyt mindenbe, és furcsa volt…
Összekeveredtek…
Aztán, mintha egy hatalmas porszívó szívta volna fel őket.
A színek eltűntek, és csak a háttér maradt.
Az egész szürke lett… A szöveg eltűnt, én meg csak a nagy semmit láttam… Unalmas volt, és csúnya.

Szürke…
Akárcsak az életem. Unalmas és csúnya. Egyszerűen szürke.
- Bella… - Valaki a nevemet suttogta. Sokszorosára felhangosítva hallottam a hangot. Szép volt, és ismerős. Tudtam, hogy honnan ismerem. Tudtam, hogy beszélni akarok vele. Bárkié is a hang, ő kell nekem…

A szürkét lassan újra ellepték a színek. Vörös, lila, kék és sárga volt mindenütt. Formák és alakok kavarogtak, és újra táncba kezdtek, mintha nem is lenne jobb dolguk.
A színek egyre nagyobb teret töltöttek ki, majd ellepték a szürkét…

Levegőt!

Hörögve ültem fel, és olyan gyorsan szívtam tele a tüdőm levegővel, hogy rögtön utána köhögnöm kellett, mint egy beteg embernek…
- Bella! – Egy diadalittas hang szólt meg mellőlem. Egyszerre volt megkönnyebbült, boldog és mámoros.
Elfordítottam a fejem…
- Edward… - Az én hangom tompa volt, és csak suttogni tudtam… Őrület!
Átöleltem, mintha nem három éve láttam volna utoljára. Szorosan húztam magamhoz, és ha ember lett volna, lassan aggódtam volna a légzéséért. Éreztem, hogy ő is szorosan fogja a derekam, és úgy tart, mintha soha nem akarna elengedni.
De rá kellett jönnöm, hogy ez az én vágyam. Én nem akarom soha többé elengedni. Soha, de soha. Nem hagyom, hogy még egyszer elhagyjon. Ha kell, utána megyek.
- Bella… – suttogta megint, majd kicsit eltolt magától.

Nem emlékeztem jól. Próbáltam úgy emlékezni rá, ahogy régen többször láttam. De valahogy, mintha egy kopott képet hasonlítgattam volna a valósághoz. A kép nem tudta visszaadni azt a mélységet, amit a szeme sugároz. A képen nem volt a szeme szerelemmel tele. Nem mosolygott, és nem volt megkönnyebbülés az arcán.
Nem olyan volt, mint emlékeztem. Edwardnak most karikás volt a szeme alatt, az íriszei meg feketék voltak… Mégse tudtam elképzelni most nagyobb csodát, mint hogy őt nézhetem.
Elhittem, hogy itt van. A kezemet mégis felemeltem, mintha hitetlenkednék.
Finoman érintettem az arcát, és ujjaimat végighúztam a karikákon.

Elfelejtettem.
Elfelejtettem az illatot, az érintést, az érzést. Elfelejtettem a mosolyt, a sírást, a nevetést. Elfelejtettem milyen volt ő… Elfelejtettem a hangja színét, az arcának vonalát. Elfelejtettem szemének játékát. Nem emlékeztem se Edwardra, sem arra, mi történt kettőnk között. Nem emlékeztem jól, és tisztán…

Majd a kezem lehanyatlott, mintha nekem ezt nem szabadna. Mintha megtiltotta volna valaki…
Majd meglepetésemre ő is ugyanazt csinálta az én arcommal. Kezét felemelve leheletfinoman érintette az arcom. A kezébe hajtottam a fejem, és élveztem, ahogy finoman érint. A szememet becsuktam, és éreztem, hogy azt is megérinti. Végighúzta ujjait szemhéjamon, mintha nem emlékezne tisztán, és hogy lásson is, ne csak nézzen. Ujjaival követte az orrom vonalát, majd megérintette a számat. Körberajzolta, és közben akaratlanul nyíltak el ajkaim, és sóhajtottam fel.
Ezt nem akartam… Mégse tudtam megbánni…
Edward végighúzta ujjait az állam vonalán, majd a nyakamat érintett meg… Lassan és kimérten, egy centit se hagyott ki, de a kulcscsontomat nem érintette…
Majd leengedte a kezét.

Én kinyitottam a szemem. Nem tudom, mit gondolhat. Gúnyos mosolyra, vagy valami ilyesmire számítottam… Ehelyett Edward izzó szemmel nézett, és nagyot nyelt…
Újra felemeltem a kezem és megérintettem Edward karikáit…
- Éhes… - mondtam suttogva, mert alig bírtam beszélni.
Mintha valami megakadályozta volna, hogy kimondjam az egész mondatot. Csak az eleje volt meg… Én nem voltam éhes. Nem éreztem szükségét semminek, és rá értettem a mondatot.
- Menjünk! – mondtam mosollyal az arcán, majd felemelt.

Tiltakozni akartam. Rég nem vagyok ember, hogy mindenhova vinni kelljen. De alig nyitottam ki a szám, már Edward felkapott, és az üvegajtóhoz lépett velem. Azonnal kiugrott, és már futott is azzal a megszokott gyorsasággal, amire olyan jól emlékeztem, de már rég nem éreztem…
- Hej! Csak így ellopod?! – kiáltott fel valaki, majd több alak jelent meg az ablakban, ahonnan Edward kiugrott.
Edward meg sem fordult, inkább még gyorsabban futott. Régen nem így „utaztunk”. Régen a hátán voltam, mint valami hátizsák, most meg a karjaiban, mint egy középkori hercegnő.
Aztán úgy döntöttem nem is olyan rossz a karjaiban lenni. A fejemet a mellkasának döntöttem, és hallgattam, ahogy lélegzik. Hiába futott gyorsan a légzése egyenletes volt és erőteljes… Mintha nyugtatta volna saját magát…

Pár perc múlva megállt egy fa mellett. Letett és mosolyogva nézett rám.
És a mosolyát őszintébbnek láttam, mint valaha. Mintha ez a három év soha meg nem történt volna, vagy csak egy rémálom lett volna, amiből egyszerűen fel lehetett ébredni…
Pedig inkább ez tűnt álomnak. Egy csodálatos, végtelen álomnak.
El akartam neki mondani, hogy mennyire örülök, hogy itt van. Hogy hiányzott, és az sem érdekel, ha nem szeret, akkor is vele megyek bárhova, ahova ő megy. De féltem, hogy egy szó se jön ki a torkomon, ezért inkább csak mosolyogva néztem rá.
Aztán egy idő után idiótának éreztem magam, hogy csak percekig állok, és nézem, ezért átöleltem a nyakát. Arcomat a vállgödrébe fúrtam, és magamba szívtam az illatát.
Éreztem, hogy ő is átöleli a derekam, a gerincemen simít végig, és a hajamba fúrja a fejét.

Így akartam maradni. Őt ölelve, örökké, és soha el nem engedve. Így még a halál is szép lenne…
Végül Edward mégis kicsit eltolt magától, és újra rám mosolygott.
- Vadásznunk kell. Utána beszélünk – mondta, majd megfogta a kezem.
Szinte megbabonázva néztem le az összefonódó kezünkre. Ahogy az ujjaink egymásba kulcsolódnak. Olyan természetes volt, és mégis olyan különleges.
Mindenre rácsodálkoztam, ami vele kapcsolatos, akár egy kisgyerek a világra. Minden a régi volt, és mégis új…

- Arany a szemed, Bella – mondta Edward, és mosolytalanul nézett rám.
- Igen… Már lassan három éve ilyen – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Kicsit zavart, hogy olyan furcsán nézett rám. Mintha nem örült volna… Vagy furcsállná.
Az ő szemei is aranyszínűek voltak, de nekem ebben nem volt semmi különlegesség. Mindig is ilyen volt… Kivéve, amikor épp az éhség gyötörte, mert akkor feketén izzott.
- Jól áll – mondta, majd csibészes mosollyal nézett rám.
Ezt is elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy mennyire szerettem, amikor ezt csinálja, hogy mennyire jól néz ki ilyenkor, és, hogy mennyire intenzíven hat rám…
- Szeretnél beszélgetni? – kérdezte könnyedén, és újra megfogta a kezem, majd elkezdett visszafelé húzni a lakáshoz.
Tudom, hogy megígérte. Hogy sok mindent kell elmondanom, megmagyaráznom, elmesélnem. Hogy sok mindent akarok kérdezni, megérteni és tudni. De nem most…
Most nem…
- Nem… Nem akarok… - suttogtam, majd visszahúztam, és szinte akaratosan tapasztottam ajkaimat az övére.
Határozottan más volt, mint régen, de nem azért, mert ezt a csókot én kezdtem, vagy azért, mert akaratos volt… Hanem, mert nem félt…

Életembe először csókolt meg Edward úgy, hogy nem félt, hogy bajom esik. Nem tartotta vissza magát, nem éreztem rajta a szenvedést, nem fékezte le magát egy idő után. Csak hagyta, hogy sodródjon…
Szenvedélyesen és vadul csókoltam őt, és amikor megéreztem, hogy ő is ugyanolyan hévvel viszonozza a csókom, hozzásimultam. Egészen és teljesen, hogy csak őt érezzem, és senki mást. Ahogy megéreztem Edward nyelvét a számban, bizsergés járta végig a gerincem. Ismertem az érzést, és mégis más volt.
Éreztem, hogy Edward a hajamba túr, még közelebb szorítva magához. Én még közelebb préseltem magam hozzá, erre Edward ajkai elnyíltak és halkan felnyögött.
Éreztem a vágyát kettőnk között, és ez engem is egyre jobban lázba hozott. A kezeim, amik eddig a vállait fedezte fel újra, most előre csúsztak és hihetetlenül lassan kihúztam Edward nadrágjából az ingét.
Edward egy pillanatra megmerevedett, elszakadt tőlem és megfogta a kezeimet. Felemeltem a tekintetem és Edward vágytól homályos szemébe néztem. Tudtam jól, hogy én se nézek ki jobban. Az ajkaim vörösek és duzzadtak, a szemem sötétebb, mint a megszokott, és leplezetlen szenvedély olvasható ki belőlük.

- Bella… - Edward hangja egyszerűen elfúlt, én meg folytattam, amit elkezdtem. Egyesével gomboltam ki az ingét.
A vállára simítottam a kezem ezzel lesodorva a felesleges ruhadarabot is. Újra a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Nem akartam gondolkodni…
Edward a derekamnál fogva magához húzott, és éreztem, hogy a kezei a pólóm alá vándoroltak. Lassan és óvatosan haladt egyre feljebb, mintha attól félt volna, hogy meggondolom magam. Szinte éreztem, hogy a keze égető nyomot hagy.
Szenvedélyesebben csókoltam, ezzel őt is nagyobb hévre bíztatva. Nyelveink vad táncot jártak, és csak nem volt elég…
Magamon kívül érzékeltem, hogy körmeimmel vonalakat karcolok Edward hátára. Ajkaim elnyíltak, és leplezetlen szenvedéllyel sóhajtottam fel, majd kaptam levegő után.
Éreztem, hogy Edward keményebben megszorítja az oldalamat, majd a kezei cirógatva lejjebb haladtak az oldalamon. Megragadta a felsőm szélét és egy pillanat alatt lerántotta rólam, majd újra az ajkaimra tapadt.
Nem akartam tőle elszakadni soha többet. Még egy percre sem.

A kezeim most a mellkasát cirógatták, és élveztem, hogy Edward néha élvezettel felsóhajt. Szinte öntudatlanul merészkedtem lejjebb, és tapintottam ki Edward vágyát, mire ő felnyögött.
Közben az ő kezei sem álltak meg. A hasamat érintette hihetetlenül finoman, majd éreztem, hogy a nadrágom kigombolódik.
Edward elszakadt tőlem, és csillogó szemekkel nézett rám. Levegő után kapkodva tekintettem rá, majd Edward újra magához húzott.
Ajkait a nyakamhoz érintette, és nyelvével forró csíkot hagyott maga után. Csókjaival teljesen belepte a mellkasom, és én már szabályosan ziháltam. Ajkaival elhaladt a melleim között, le egészen a hasamig, közben meg lesimította rólam a nadrágot. Forró ajkaival tovább követte a fehérneműm vonalát ingerlő csókokat hagyva mindenhol. A kezei a combomat érintették, és egyre biztosabb voltam benne, hogy megőrülök.
Megragadtam Edward karját, és felrántottam magamhoz. Újra szenvedélyesen birtokba vettem az ajkait, közben meg határozottan kikapcsoltam az övcsatját, majd rögtön utána a nadrágját.
Most én kényeztettem ajkaimmal a mellkasát egészen a nadrágja vonaláig, és én ugyanazzal a mozdulattal, amivel a nadrágjától megszabadítottam letoltam róla az alsót is.
Erre Edward letérdelt mellém, majd hanyatt lökött, és felém került.

Bár tudtam, hogy nem éhes, a szemei feketén izzottak, és szinte erőszakosan csókolt szájon.
Az ajkaimba harapott, majd éreztem, hogy kikapcsolja a melltartómat.
Újra a kulcscsontomat kezdte csókolgatni, majd ajkait a melleimen éreztem. Kéjesen nyögtem fel, amikor végre ajkaival a mellbimbómat kényeztette. A hajába túrtam, és hangosan sóhajtoztam.
Edward egyre lejjebb haladt, és éreztem, hogy a parányi csipkecsoda már nincs rajtam. Edward ajkait éreztem a térdemen, a combon belsején és a hasam alján.
Türelmetlenül emeltem fel a csípőmet, remélve, hogy végre megtörténik…
Ehelyett ő csak elölről kezdte az egészet. A kulcscsontomat csókolgatta, és éreztem, hogy megharapja a combom belső felét.
Mikor Edward újra szájon akart csókolni egy gyors mozdulattal magam alá fordítottam, majd lovagló ülésben ráültem. Most én szántottam végig a mellkasát csókjaimmal, és nem elégedtem meg ennyivel. Ajkaim gondolkodás nélkül vették birtokba Edward vágyát, aki egy kontrolálatlan nyögés kíséretében felrántott, majd ugyanazzal a mozdulattal maga alá fordított.
Azonnal a lábaim közé csúszott, kezeivel az oldalamat cirógatta, majd megpihent a csípőm alatt.
- Bella…? – A hangja halk volt és rekedt… Szinte túlcsordult a vágytól.
- Edward… - suttogtam, majd magamhoz vontam.
Újra megcsókolt, és éreztem, hogy egyetlen határozott mozdulattal belém hatol. Belenyögtem csókunkba, majd felemelve csípőmet Edwardot mozgásra késztettem.
Először lassan, majd egyre gyorsabban mozgott bennem, ahogy a szenvedély diktálta. Lassan én is vele együtt mozogtam, és éreztem, hogy kielégülés már nincs annyira messze.
Edward is egyre hevesebben mozgott…

Edward és én egyszerre nyögtünk fel, ahogy elértük a szenvedély legmagasabb csúcsát.
Edward lassú lökéseket tett, hogy elnyújtsa a pillanatot, majd a mellkasomra dőlt.
A csendet, ami körülvett minket egyedül a megszokottnál gyorsabb légzésük verte fel. Edward pár pillanat múlva legördült rólam, és engem is magával együtt fordított. Most én feküdtem rajta, és hallgattam egyre egyenletesebb légzését.
- Szeretlek – szólalt meg Edward hirtelen suttogásnál is halkabban.
Én felemeltem a fejem, majd komolyan néztem Edwardra. Ő becsukta a szemét, és az oldalamat simogatta.
- Én is szeretlek – mondtam, majd visszafeküdtem a mellkasára.
Alig hajtottam le a fejem, ő rögtön felült. Valami hihetetlen idétlen pózban ültem az ölében, az arcunk egyvonalban, az ajkaim csak centikre az övétől.
- Tényleg szeretlek – mondta még egyszer, majd komolyan nézett a szemembe.
- Tudom… - mondtam, majd végigsimítottam az arcán, és megcsókoltam.
Ajkai lassan mozogtak az enyémen, és minden szerelmemmel viszonoztam.

Percek vagy talán órák múlva felkeltünk, mindkettőnk arcán ugyanaz az ábrándos kifejezés volt. Egyetlen szemvillanásból megbeszéltük, hogy nem beszélünk arról…
Az arról a múlt volt, magába foglalva Sparkust, és azt is, hogy miért hagyott el, hogy mi történt mindkettőnkkel, és minden mást…
Így egyszerűbb… Sokkal egyszerűbb.
És nem csak azért, mert egyszerűbb volt, hanem azért is mert nem akartam, és, mert mindent tudtam. Fölösleges háborgatni azt, ami már nem légyeges…
Némán néztem, ahogy Edward lehajol az ingéért. A hátán négy párhuzamos csík futott egymás mellett. Kezemben a nadrágommal némán odamentem, és végighúztam rajta a kezemet.
Edward csak mosolyogva nézett rám.
- Hadi sérülés – mondta azzal a csibészes mosolyával, amit annyira szerettem.
- Az enyémet akarod látni? – kérdeztem mosolyogva, majd választ sem várva kisterpeszbe álltam. Láttam, hogy Edward nyel egy nagyot, és nem feltétlenül azért, mert a combom belső felén a tökéletes fognyomata volt…
Gyorsan magamra rángattam a nadrágom, mielőtt megint lekerült volna rólam. Edward is felvette az igét, és kézen fogva indultunk vissza a lakáshoz.
- A többiek nagyon aggódtak érted – mondta Edward, majd a kezem helyett átkarolta a derekam még közelebb húzva magához.
- Hát… Már fel vagyok – mondtam, és Edward farzsebébe csúsztattam a kezem. - Hova megyünk ezután? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Mindegy, csak együtt – mondta, majd sugárzóan nézett rám.
Úgy igazából teljesen egyet értettem vele. Mindegy, hogy hova megyünk, csak a család maradjon együtt… És mi is…
Lassan érkeztünk meg a házhoz, amit egykor otthonomnak neveztem… Nevetséges!
Edward felugrott a szobába, ahol eddig lehettem, majd én is követtem.

Arra viszont nem számítottam, hogy Edward még nem ment sehova, így egyenesen Edwardra estem. Hanyatt vágódtunk a földön, és mindketten nevetésben törtünk ki… Edward maga alá fordított, és egy csókot nyomott a nyakamra… Nevetésünk lassan abbamaradt, és marad a szerelmes mosoly… Edward ajkai lassan közelítették az enyém…

Majd Alice felsikoltott odalentről…
Mindketten azonnal felkaptuk a fejünket, és felpattantunk. Edward összeráncolta a szemöldökét, és rémülten indult lefelé a lépcsőn.
Én is követtem, és a nappaliban Alice összegörnyedve feküdt a földön. Körülötte volt mindenki, és senki nem tudta mi a baja.
Edward arca szinte elsápadt, döbbenten, és rémülten meredt Alice-re, majd rám emelte a tekintetét, és kétségbeesetten nézett…
- Mi a baj? – kérdeztem halkan, mert nem értettem az egészet…
Alice is rémülten nézett rám, majd Jasper segítségével felült az ágyra…
- Bella… - kezdte Alice, de a hangja alig volt több suttogásnál, és többször is megakadt. - Bella terhes! – mondta, majd éreztem, hogy hét szempár szegeződik rám.
Carlisle, Esme, Jasper, Rose és Emmett értetlenül néztek rám. Edward zavarodottan és aggódón, Alice meg rémülten…
- Lehetetlen… - lehelte Edward…

- Az nem a jövő – mondtam halkan a néma szobába. - Hanem a múlt – mondtam, majd sarkon fordulva felrohantam a szobámba.