13. fejezet: Amikor az hiányzik, ami nem is a tiéd...
Elveszíteni... elhagyni.
Van különbség. Biztos, hogy van különbség a kettő között, és meg is tudom mondani, hogy mi. Csak nem most. Most a két fogalom egybefolyik, és egyetlen pontra koncentrálódik.
Elveszíthetem-e azt, ami elvileg nem is hiányzott, és nem is akartam soha? Valami csak akkor válik fontossá, ha már nem a tiéd. Valamit csak akkor értékelsz, amikor már nem mondhatod a magadénak.
Az emberek ugyanezt csinálják az egészségükkel. Bár szörnyű példa, de gyorskajákat esznek, dohányoznak, drogoznak; és, amikor meghíznak vagy tüdőrákot kapnak, akkor panaszkodnak, hogy miért nem figyeltem oda jobban. Nem gondolkodunk előre... Nem gondolunk bele a jövőbe...
Viszont nem is élünk a mának. Nem azzal foglalkozunk, hogy most mi van, hanem azzal, hogy mi fog történni később. Nem az érdekel, hogy most éppen a barátnőmmel vagyok, hanem mondjuk az, hogy holnap a főnökömmel kell lennem... Egyik részben se vagyunk... Valahogy az emberek a kettő között ragadnak. Amikor a mának kéne élni, akkor a jövő miatt aggódnak, amikor meg oda kéne figyelni valamire, akkor az élj a mának elvet követik...
Talán az emberek buták, ha időről van szó. Talán nem értékelik, nem fogják fel, hogy képes elszállni egy év is akár, de tűnhet órának egy pillanat is. Elveszítik az időérzéküket és elhagyják a hónapokat...
Ha valamikor, akkor most emberinek éreztem magam. Eltelt egy hét, és fel se tűnt. Nem vettem észre, hogy mikor lett egyik napból a másik. Egyik hétből a következő... Elhagytam egy teljes hetet, és ha akartam se tudtam megmondani, hogy hol. Egyszerűen elment...
- Elmentél már enni? - kérdezte Emmett, de már rég nem úgy, ahogy megszoktam tőle. Nem viccelődve, vagy játékosan... Komolyan és hidegen kérdezte, mintha csak egy megtűrt személy lennék az otthonukba. Legyek őszinte? Az is vagyok. Itt vagyok, de senki nem lát szívesen, senki nem beszélget velem vagy szól hozzám. Én meg örülök, hisz ezt akartam!
- Nem, még nem – mondtam, majd felé fordultam.
- Komolyan mondom, hogy nem vagy normális.
- Nem hagyom egyedül Vient – mondtam, majd fel is álltam, hogy barátnőmhöz menjek.
- Akinek már egyszer majdnem átharaptad a torkát? Szerintem inkább kerüld tíz méteres körzetben!
Hangosan sóhajtottam fel, majd kirohantam a nappaliból.
Miért nem bír békén hagyni? Az elmúlt napokban mindenki ezzel jött, hogy majdnem megöltem Vient, pedig még a közelében se voltam, hogy támadjak! Ha valaha hozzám szóltak csak ennyit kérdeztek, utána meg levegőnek néztek... Ami nekem szuperül megfelelt!
Ha tényleg komolya baj lenne, akkor biztos, hogy nem lennék a közelében. Tudnám, ha baj van. Nem kell értem ennyire aggódni... Sőt! Nem kell értem aggódni! Tudok magamról gondoskodni!
Túl fárasztó volt a társaság, túl zsibbasztó a jelenlétük. Megszoktam az egyedüllétet, és most túl sokan vettek körül. M ég ha hozzám se szóltak túl sokan foglalkoztak velem. Túl sok volt... Nem bírtam.
Tudtam, hogy egyszer ki fogok törni, Egyszer sikítani, üvölteni fogok, és nem fog érdekelni, hogy ki mit gondol. Nem fogom bírni egyszer... És akkor tényleg baj lesz. Akkor aggódjanak majd értem... Akkor féljenek.
Nem tudtam, hova futok. Csak futottam. Túl részegítő volt a szabadság, túl élvezetes a zsibbadtság nélküli lét- Túl kényelmes volt...
Örömmel futottam és rohantam ahogy csak tudtam. Nem érdekelt merre tartok, hova lyukadok ki. Csak hogy fussak. Csak hagyjanak békén... Csak ne legyen mellettem senki. Csak... egyedül legyek.
Pár perc múlva láttam magam mellett elsuhanni a Kanadát jelző táblát. Hát idáig is lejutottam. Pár nappal ezelőtt mennyire féltem ezt megtenni. Most meg egyszerűen elsuhantam mellette. Mintha nem is lenne olyan nagy dolog. Mintha nem lenne fontos, mintha lényegtelen kis apróság volna.
De hidegen hagyott, hogy másik országban vagyok.
Elfuthattam az összes Cullen elől. De nem futhattam saját magam elől. Egyszerűen bármerre megyek, bármit csinálok, bárhova jutok... Én akkor is ott leszek. Hiába futok, szaladok... Saját magam elől akarok menekülni és ez az egyetlen dolog, amit egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Senki nem menekülhet saját maga elől. Senki nem csaphatja be saját magát. Senki nem futhat el az érzései elől, az ösztön elől...
Akkor is saját magad leszel, ha rohansz. Akkor is azt fogod érezni, hogy kilométerekre vagy... Még ha egy egész földrész is választ el tőle... Akkor is az leszel. És ezen nem tudsz változtatni, Szokd meg... Fogadd el!
Minél hamarabb elfogadod annál jobb lesz neked. Annál hamarabb lehetsz megint az, aki tényleg vagy...
Hirtelen fékeztem le egy város sikátorában. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mennyire messze. Csak azt tudtam, hogy nem ott... Nem ott ahol ő is. Nem ott, ahol muszáj gondolkodni... Máshol vagyok! Akaratlanul támaszkodtam meg a térdeimen és hajtottam le a fejem. Mintha fáradt lennék... Pedig egyáltalán nem voltam fáradt...
- Kisasszony, jól van? - hallottam meg egy férfi hangját, majd szapora lépteket hallottam felém közeledni. Mély levegőt vettem, és megéreztem a férfi édes vérét... Annyira éhes vagyok! Kell! Egyszerűen kell! Van, amikor a vacsora feltálalj magát... Hát most is az történt.
A férfi odaért hozzám, és karját a kezem alá fonta, hogy felsegítsen. Felnyögtem, mintha fájna valamim. Pedig csak még jobban éreztem a férfi illatát, és már éreztem a mérget a számba. Pár másodperc... Ennyi kell csak...
- Jól van, hölgyem? - kérdezte megint a férfi, majd elindult velem kifelé a sikátorból.
- Jól vagyok – mondtam, és megvetettem a lábam, hogy ne tudjon magával húzni. - Jobban nem is lehetnék – mondtam már számomra is irritáló hangon.
Egyszerre volt cinikus, és csábító. Felemeltem a fejem és a férfire mosolyogtam. Legyen egy édes arc, amit utoljára lát... Már éreztem a vérét a számban. Nyelvemmel végigsimítottam ajkaimon. Ez fincsi lesz...
- Édesem! Hát itt vagy! - kiáltott egy másik férfi, majd pillanatok alatt mellettem termett... - Uram, olyan kedves, hogy segített neki... - mondta mézédesen, majd szabályosan átvett tőle.
A férfi nem mondott semmit, egyszerűen csak megfordult é lassú léptekkel megindult a kijárat felé.
Egy pillanat alatt vált az arcom mosolygósból vicsorgóba. Futni kezdtem a férfi felé, hogy még utol érjem. Nem engedem ilyen könnyen a vacsorámat! Én aztán nem! Heves mozdulattal ugrottam a férfi felé, de nem értem el.
Peter keze vasmarokként zárult a bokámra, és rántott vissza. Gyűlölettel meredtem a szemébe, majd rúgtam felé, hogy engedjen el.
- Mi van újdonságban vámpírokra vadászol, te idióta? - kérdeztem, majd kirúgtam magam a kezéből.
- Hol van Vien? - kérdezte jéghidegen, és közel lépett hozzám. Pár centi választott el minket egymástól, de ez egyáltalán nem az a fajta közelség volt, amitől jól érzem magam. Ez a szállj már le rólam féle közeledés volt.
- Nem mindegy? - kérdeztem cinikusan, majd a férfi felé fordultam, aki már eltűnt a sikátorból. - Kösz szépen, elűzted a vacsimat! - kiáltottam fel, majd visszafordultam Peterhez.
- Hol van Vien? - kiáltott megint, és arany szemei szinte szikrákat szórtak.
- Floridába... Hol máshol lenne? - kérdeztem közömbösen, mintha semmiről nem tudnék.
Ez az idióta meg akarja ölni Vient... Hát nem tőlem fogja megtudni, hogy hol van! Sőt ha rajtam múlik soha az életben nem találja meg.
- És higgyem is el neked? - üvöltött fel, majd keményen megragadta a kezemet.
- Vedd le rólam a mocskos kezedet! - kiáltottam, majd kirántottam a karom az övéből. - Miért lenne Vien máshol, mint Floridában?
- Majd pont te nem tudod, hogy hol van Vien... - mondta cinikusan, majd felnevetett egy csepp öröm nélkül. - Egedül te tudhatod hol van – mondta, majd megint rám meredt.
- Floridában... Az egyetemen – mondtam még mindig közömbösen egyenesen a szemébe nézve. - Tegnap hívott fel – rögtönöztem, majd érdeklődéssel kezdtem szemlélni a körmöm. Mintha tényleg érdekelne... - Hogy hogy nem vagy mellette? - kérdeztem, majd rá emeltem a tekintetem. A legjobb védekezés a támadás! - Csak nem vége a nagy szerelemnek? - kérdeztem, majd elmosolyodtam. - Úgy látszik Vien végre megfogadta a tanácsom és rájött, hogy csak egy képmutató szemétláda vagy! - kiáltottam könyörtelenül majd felnevettem.
Peter csak nézett rám, mintha meghibbantam volna. Legyek őszinte? Lehet, hogy már tényleg nem vagyok épeszű.
Hirtelen hiányzik az, hogy Edward ne hagyjon békén; hogy Emmett heccelve szóljon hozzám. Hogy Alice pattogjon. Valahogy mindez hiányzik. Hirtelen már nem hibáztathatom mindenért a család, hisz miattam nem találtak meg. És Edward is más miatt hagyott el, mint, amit 160 évig hittem. Minden más lett... Gyorsan, hirtelen és talán fel se fogtam, hogy tényleg más.
Hogy igenis számít, és hiába tagadom magam előtt. Nem vagyok normális!
Mindent megváltoztat az, amit Edward mondott, és semmi nem marad úgy, ahogy eddig volt! Mindent!
- Szóval az egyetemen van... - mondta Peter, mintha tényleg elhinné, amit mondok. Hazudni olyan könnyű! Egyszerűen egyszerű! De talán fájdalmas is... Bármit mondhatok, úgyis elhiszik.
- Megtalálom, Bella... Úgyis megtalálom! - mondta, majd cinikus mosollyal az ajkán elrohant.
Idióta! Hogy én hogy utálom ezt a barmot!
Kisétáltam a sikátorból, hogy visszamenjek a házba. El kell mondanom a többieknek, hogy Peter keresi Vient. Keresi...
A fenébe! És, ha igaz, amit Alice mondott, akkor azért keresi, hogy megölje! Rohanni kezdtem, de direkt nem Forks felé. Követhet. Peter tudja, hogy Vien velem van. Hogy talán engem hívott fel először. Tudja, hogy én vigyázok rá... Vagyis én vigyáznék, ha nem ugrálnék itt az országok között, hogy egyek...
Nem hagyhatom egyedül Vient. Soha, de soha többet! Futottam, ahogy csak tudtam, és reméltem, hogy Peter nem követ, vagy ha követ is, akkor elfárad egy idő után.
De elég nagy hülyeség abban reménykedni, hogy elfárad, amikor tudom, hogy úgyse fog. Én se tudok elfáradni, biztos, hogy ő sem...
Tömeg kell, méghozzá azonnal. Tömeg, hogy eltűnhessek, hogy visszamehessek Forksba. Azonnal tömeg kell. Pillanat alatt fordultam hátra és kezdtem el futni a belváros felé. Tudtam, hogy arra van. Ezernyi hangot hallottam, millió cipő csattant a járdának. Egyszerűen tudtam, hogy ott van. Nekem tényleg nem kell semmi csak egy tér. Egy utca vagy egy átkelő, ahol sokan vannak, hogy el tudjak vegyülni. Hogy el tudjak tűnni. Semmi más nem kell.
Lassítottam, mély levegőt vettem majd olyan nyugodtan léptem egy térre, mintha nem most futottam volna át fél Kanadát.
Mintha abszolút normális lennék, és semmi bajom nem lenne.
Rengetegen voltak. Több száz ember beszélt a telefonjába, kiabált vagy éppen dudált a kocsijával. Annyira rég voltam ekkora tömegben, hogy majdnem meglepődtem. Ilyen a világ...? Zajos, hatalmas és zsúfolt.
Nyugodtan lépkedtem a másik irányba, egyenesen arra, amerre Forksot sejtettem. Csak tévesszen el Peter, és akkor minden rendben lesz. Gyorsabban lépkedtem, majd még gyorsabban. Embereknek ütköztem neki, hogy aztán szó nélkül elmenjek mellettük. Nem érdekelt. Egyszerűen nem érdekelt. Csak hagy jussak el végre a túloldalra, hogy újra futhassak. Csak futnom kell...
Lassúnak tűnt az egész, mégse lehetett több pár percnél. Azonnal rohanni kezdtem nem törődve azzal, hogy esetleg meglát egy ember. Most annyira nem tudott érdekelni. Rohantam vissza Forksba... Beszélnem kell a többiekkel.
És mégis mit mondok nekik...? Meglátogatott Peter, és meg akarja ölni Vient? Semmi újat nem tudok nekik mondani. Egyszerűen semmi újat. De akkor is el kell mondanom. Muszáj tudniuk... Ha mást nem, hát azt, hogy Peter közel van. Közelebb, mint szeretnénk...
Futottam, és nem érdekelt semmi. Hirtelen vágyni kezdtem a fáradtság után. Minek futok, ha semmi eredménye? Abszolút csak azért, hogy ne ott legyek, hanem máshol. Tényleg semmi értelme. Elfáradni képtelen vagyok, a világ újat nem mutat... Fölösleges dolog a futás... És mégis szeretem. Úgy látszik mégis van olyan dolog, amit szívesen csinálok...
Bevetettem magam az erdőbe, és tudtam, hogy már Amerikában vagyok. Nemsokára Forksban leszek, és onnan már nincs messze a Cullen ház.
Hirtelen toppantam meg, mintha valaki megcsípett volna.
Ennem kell...
Igazuk van. Ha nem csinálok magammal valamit, akkor annak Vien láthatja a kárát. És azt nem kockáztatjuk. Kell valamit ennem.
Undorodtam még a gondolattól is, hogy állatvérrel csillapítsam szomjamat. De nincs időm. Haza kell mennem!
Egy pillanat...
Mikor lett haza a Cullen lakás? Nem vagyok normális!
Soha nem volt az és nem is lesz otthon! Nem akarom, hogy az legyen. Csak egy ház, ahol lakom, és nem otthon... Túl sok minden történik egyszerre! Túl sok minden... Nem tudom felfogni, megérteni feldolgozni...
Nem tudok megemészteni ennyi mindent egyszerre! Ez túlságosan... sok!
Edward, a család, Peter és Vien. A tömeg és most, hogy otthonomnak neveztem a lakást... Túl sok! Túl kevés idő alatt.
Mozdulatlanul álltam valahol az erdőben, becsukott szemmel. Idő kell. Talán az egyetlen dolog, ami most nincs. Idő, hogy megemésszem ezt az egészet. Hogy felfogjam, hogy eldöntsem végre mi a helyes, mi a jó. Hogy mit kell tennem. Idő kell! Idő!
Patadobogást hallottam.
Nem gondolkozhatom... Most nem... Ragadozóként indultam a szarvasok után, hogy elkapjam őket. Talán hülyeséget csinálok... Talán nem is így kell... De most nem tudok mit csinálni. Vissza kell mennem, ennem kell, és beszélnem kell velük.
Muszáj valamit ennem...
Rávetettem magam a legközelebb álló szarvasra, hogy a nyakába m mélyeszthessem a fogaimat. Fogaim akadály nélkül szelték át az állat húsát.
Éreztem, hogy alattam vergődik és éreztem, ahogy a vére feltölt energiával... olyan rég volt már... Annyira rég!
Végeztem az egyikkel, majd rögtön egy másik után kezdtem futni. Nem elég! Ennyi nem elég!
Elkaptam a következőt is, és örömmel tapasztaltam, hogy az éhségem csökken, és már egyáltalán nem mardossa a torkom a szomjúság. De hol volt ez a normális tápláléktól!
Szinte sehol! Kézfejemmel letöröltem a számat, majd újult erővel kezdtem futni a ház felé. Gyorsabbnak éreztem magam, elevenebbnek és energikusabbnak. Jobb volt. Sokkal jobb...
Szabályosan berobbantam a nappaliba. Kiabálni akartam, és mindenkinek szólni...
De üres volt... Üres volt a nappali, sehol nem volt senki.
Ez rossz... Nagyon rossz... Félve indultam el Vien szobájába, hogy megnézzem jól van-e. Az ajtaja nyitva volt... Baj van... Biztos, hogy baj van... Zsibongást hallottam belülről, és igazam lett. Szinte mindenki bent volt... Mindenki!
Carlisle Vien felett állt, barátnőm meg meg se mozdult.
- Megint elájult? - kérdeztem, és éreztem, hogy több szempár szegeződik rám. Döbbenetet olvastam le róluk, majd visszafordították a fejüket Vien felé. Senki nem válaszolt.
Tudom, hogy egy jelenetéktelen kis senki vagyok, de ha kérdezek, akkor válaszolhatnátok a fenébe!
- Menjetek ki! Levegő kell Viennek – mondta Carlisle, majd mindenki megindult kifelé. Én is velük mentem, már csak azért is, hogy egyedül hagyjam Vient. Ezt kérte Carlisle... És én nem vagyok orvos, hogy tudja mi a jó neki...
Újra lement mindenki a nappaliba, hogy csendben elfoglalja magát. Nem néztek rám, nem szólaltak meg. Csak... voltak. Már egymással se beszélgettek, mintha valami halálos szörnyűség lennék.
- Mi történt? - kérdeztem újra, majd megálltam a lépcső alatt.
Már felém se néztek. Mintha senki meg se szólalt volna. Egyszerűen semmibe vettek...
- Valaki elárulná végre, hogy mi a fene történt? - kérdeztem hangosabban, majd megindultam a nappali felé.
Megint nem mozdultak. A fenébe! Mikor lettem láthatatlan és hallhatatlan?
Idegesített. Annyira idegesített, hogy nem néztek rám, és nem válaszoltak a kérdésemre. Annyira... fájt!
Hazudtam magamnak... Érdekel, hogy mit gondol róla ma család. Érdekel, hogy ki, hogy néz rám. Érdekelnek ők. És nem akarom, hogy ezt csinálják velem. Hibát követtem el... Talán ezret is. De nem ezt érdemlem... Nem érdemlem...
- Oké! Ha bocsánatot kérek, akkor végre valaki válaszol? - kiáltottam a kelleténél hangosabban. - Sajnálom, hogy blokkoltam a látomásaid! - kiabáltam, majd Alice felé intettem. - Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg! - Most Edwardra néztem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ő is rám nézett. - Sajnálom, hogy egy szemét döggé lettem! De nem tudok mit csinálni... Ilyenné váltam, mert senki nem volt mellettem! Ez vagyok én! És ha nem tetszik, akkor nem tudok mit csinálni!
- Belső vérzés – mondta Edward egyenesen a szemembe nézve. - A baba éppen tönkreteszi a barátnőd.
Nem láttam már azt, amit megszoktam. Nem láttam a kedvességet, nem láttam a melegséget. Nem láttam a vágyakozást se. De a jéghideget se... Már nem volt... semmilyen. Egyszerűen közömbös volt. Ennyit lehetett látni... Semmit.
Elveszíteni... Elhagyni...
Elveszítettem Edwardot.
Hirtelen biztosabban tudtam, mint bármi mást a világon. Elveszítettem. De úgy, hogy soha többé nem találhatom meg. Talán ez a különbség. Ha valami elhagyunk, akkor még megvan a lehetősége annak, hogy megtalálom... De ha elveszítem... Akkor biztos, hogy nem találod meg megint. Azt az Edwardot, aki valaha volt, soha többet nem találhatom meg... Nem, mert az eltűnt, és nem fog megkerülni. Én veszítettem el... Én vagyok a hibás...
Én tettem őt fáradttá és keserűvé. Miattam nem olyan, amilyen régen volt.
Hirtelen hiányozni kezdett a régi. Nem tudtam miért, hisz nem sokat beszéltem a régivel... Inkább csak veszekedtünk. Egyáltalán nem voltunk baráti viszonyba, de még csak köszönőbe sem... Egyáltalán nem volt értelme annak, hogy hiányozzon egy olyan valaki, akit nem is ismertem, és akit nem is akartam a magaménak.
Nem volt értelme... Mégis így volt.
- És üdv a vegák közt! - mondta Emmett dörmögő hangján, és még láttam, hogy futólag elmosolyodik.
