16. fejezet
Normális. Jó. Megfelelő. Alkalmas. Elfogadható.
Tulajdonképpen ezek a szavak ugyanazt jelentik. Csak nem ugyanabban a szövegkörnyezetben használjuk őket. Az embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy mindent jobb színben akarnak feltüntetni, mint amilyen valójában. Mindennek egy kicsit csillogóbbnak kell lennie, egy kicsit fényesebbnek, mint amilyen valójában. Persze csak akkor, hogy ha saját magáról van szó; mert ha valaki másról, akkor talán még örülnek is a rossznak, és nem szépítik a dolgokat. Az ember így van beprogramozva, különben nem élne túl semmit. Muszáj, hogy saját maga legyen az első.
De mint minden szabálynál itt is vannak kivételek. És még a kivételeknél is vannak kivételek. Akkor miért van szabály, ha több kivételről lehet beszélni, mint dolgokról, ami a szabály alá tartozik?
Egyszerűen, mert ez a tapasztalat, és a szabálynak élnie kell.
Itt az embereknél egyedül az más, ha valaki anya. Akkor a gyerek sokkal fontosabb lesz, mint ő maga. A személy háttérbe szorul, és csak a gyerek a lényeg. Itt persze a fajfenntartás alapelve érvényesül, a létfenntartás helyett. Ennyire egyszerű.
És az, ha valaki nem jó anya, akkor nem a természet a hibás. Hanem a személyiség. Mert vannak olyanok, akik nem képesek előrébb helyezni egy kisbabát, egy gyereket... a saját gyerekét; az önös személyiség ellen. Vannak ilyenek.
Bella csendben ült egy hatalmas ágyon.
A Cullen házban hat hálószoba, öt fürdő, négy gardrób, három dolgozószoba, egy könyvtár és a hatalmas nappali volt a végtelenül ironikus konyhával és étkezővel.
Bella megszámolta, és akaratlanul mosolyodott el rajta, hogy még mindig az eszébe vannak ezek az apró adatok. Egyszerűen nem tudta elfelejteni, de talán nem is akarta.
Sok évig nézte az emberek viselkedését, tanulmányozta, mint mások a bogarakat. Tulajdonképpen érdekesnek találta az emberi viselkedést.
Azt, hogy az anya mindent megtesz a gyerekéért; azt, hogy ha egy férfi szeret egy nőt, akkor mindent megtesz érte. Sokszor olvasott róla. Fellángoló, gyönyörű, elemésztő szerelemről, ami mindent eléget maga körül. Olvasott róla, látta, még hallotta is, éppen csak nem érezte.
De a fenntartás mellett, legyen az akár a fajra, akár a személyre érvényes, van egy még nagyobb igazság.
Az emberek hazudnak.
Lehet, hogy ők egyszerűen annak nevezik, hogy mindent csak jobb színben tüntetnek fel, de még itt is hazudnak. Mert mindig, amikor csak lehetőség van, akkor kicsit elferdítik a valóságot. Kicsit szebbnek mondják, mint amilyen. Hazudnak.
Van aki kegyes hazugságnak nevezi, van aki füllentésnek, de mindegyiknek egy a vége. Soha nem beszélnek a teljes igazságról. Félig, vagy csak egy kicsit, beszélnek róla. De soha nem egészen, és soha nem teljesen őszintén.
Ha csak egy olyan apró dologról is van szó, hogy valaki megkérdezi, hogy vagy? Akkor is az lesz a válasz, hogy jól. Még akkor is, ha nincs jól. Mert megszokta, hogy hazudik, hogy nem mondja meg azt, amit tényleg érez; hogy nem mondhatja ki azt, amit tényleg mondani akar. Nem teszi meg, mert szeretné szebben látni az egészet.
Mindenki hazudik. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Talán mégis az a legelkeserítőbb, hogy ez a berögződés normális. Az a legrosszabb, hogy ezt az emberiség, a társadalom elfogadja, sőt még támogatja is a hazugságot, és nem kér mást, nem akar mást. Ez egy berögzült, majdnem megkövesedett normalitás.
De mégis van-e félelmetesebb fogalom annál, hogy normális? Van-e rosszabb, vagy félreérthetőbb dolog ennél?
Normálisnak lenni sokféleképpen lehet, mert a normalitás egyet jelent a beilleszkedéssel.
A Volturiban az volt a normális, hogy senki nem beszél senkivel. Hogy mindenki csöndben elfoglalja magát, ha nagyon muszáj, ha kérdezik akkor beszél. Nem voltak barátok, nem voltak szerelmek, bizalmasok.
Az egyetlen alkalom a beszélgetésre az volt, amikor étkeztek. És akkor is mindenki mással volt elfoglalva, így csak félfüllel hallott információkat.
Bella kicsit elfintorodott, és majdnem félve gondolt azokra a zárt ajtókra lent a pincében. Sok pletyka született arról, hogy mégis mi van odalent, miért nem mehet oda senki Arón és Marcuson kívül. A Volturiban igazából mindenki tudni akarta mi van ott, de senki nem tudta bizonyosan.
Bella is csak véletlenül tudta meg, és nem volt biztos benne, hogy örül a felfedezésnek, hogy örvend neki, hogy a rengeteg volturis közül pont ő tudta meg, mi van a zárt ajtók mögött.
Nem volt félelmetes, nem volt viszolyogtató, egyszerűen rémisztő volt. Talán nem is az, hogy miért vannak bezárva, mert Bella valamilyen abszurd módon megértette a szükségét. Felfogta a lényegét a két cellának. A rémisztő az volt, hogy mennyire elégedettek voltak a helyzetükkel.
A pincébe Aro és Marcus felesége volt bezárva.
Mosollyal az arcukon fogadták, ha a férjük meglátogatta őket havonta egyszer. Ujjongtak örömükben, amikor végre láttak mást is, nem csak a négy falat. Rémisztően boldogok voltak attól, hogy nem mozdulhatnak ki, hogy nem csinálhatnak, amit akarnak.
Boldogok voltak a maguk tehetetlen és naiv szerepükben. Még csak meg sem próbáltak rajta változtatni.
Iszonyú volt.
Bella kicsit megrázta a fejét és igyekezett úgy tenni, mintha ennyitől eltűnt volna minden egyes kép, amire most visszaemlékezett.
Soha nem kellett volna ezt megtudnia, és most, hogy tudta azt kívánta bárcsak hagyta volna az egészet, és ő is maradt volna abban a megnyugtató tudatlanságban, mint a többi volturis. Inkább találgatott volna még.
Annyira más volt itt a Cullen családnál, annyival különböztek. Nem csak tulajdonságukban, hanem elvükben is. A Cullenek nem ittak emberi vért, és ha jól hallotta a pletykákat, akkor nem csak egyikük, soha az életben nem ivott még emberi vért. Carlisle és Rosalie, talán még Alice és Esme is.
De a Volturiban az emberi vér fogyasztása volt az elfogadott, beidegződött szokás. Nem akartak mást, nem kellett más. Ez volt a normális.
De nevezhetnek-e bárkit is normálatlannak azért, mert nem követik azt, amit ők megszoktak? Ha a családnál marad. Nevezheti-e őket normálatlannak, mert nem engednek a saját akaratuknak?
- Rossz ötlet egy vámpírral bújócskát játszani, Bella – szólt hirtelen egy hang, és a lány az ajtó felé kapta fejét.
Akaratlanul mosolyodott el, ahogy meglátta a féloldalas mosolyt férje arcán.
- Nem is bújócskázom – mondta, majd hanyatt vetette magát az ágyon. Az erre hangosan zubogott, és lötyögött, majd egy idő után megállt, és már csak a ringatózás maradt. - Csak szemrevételezek – tette hozzá Bella, és az óriási mennyezeti tükröt nézte.
Kicsit olyan érzése volt, mintha egy felnőtteknek gyártott filmben lenne éppen. A berendezés és a szoba hangulata nem hagyott sok kérdést Bella fejében.
- Ha Rose megtudja, hogy befeküdtél az ágyukba, annak nem biztos, hogy jó vége lesz – mondta Edward, és Bella már sokkal közelebb hallotta a hangját. Kicsit félre hajtotta a fejét, és a tükörből már látta, hogy az ágy szélénél áll.
- Akkor na hagyd, hogy egyedül legyek bűnös! - mosolygott Bella, majd Edward felé fordított a fejét.
A férfi erre megint elmosolyodott, és nagyon úgy nézett ki, mintha éppen próbálná elrejteni a nevetését.
Bella újra a mennyezetre szegezte a pillantását. Volt benne valami végtelenül közönséges, mégis erotikus és csábító. Kicsit talán még félelmetes is volt. Lassan érezte meg maga alatt az újabb hullámzást, majd Edwardot is meglátta a tükörben. Kis mozgolódás után megint lenyugodott a hullámzás és már csak lassú ringatózás maradt.
- Bizarr – szólalt meg Edward, ahogy ő is a kettősüket nézte a tükörben.
- Az nem kifejezés – nevetett fel Bella, majd megpróbált az oldalára fordulni. Viszont Edward is megmozdult aljas áradatot indítva Bella felé, aki erre visszaesett, és a hasára gurult.
Még felnéznie sem kellett, hogy tudja Edward éppen veszettül vigyorog, és éppen a nevetését próbálja visszafogni több, kevesebb sikerrel.
- Szemét – mondta nevetve Bella, majd felült az ágyon, és cinkos mosolyra húzta a száját. - Vajon mennyire rugalmas ez az ágy – kérdezte választ sem várva, majd gyorsan felállt.
Már amennyire gyorsan engedte egy vízágy.
Bella csak nézte, ahogy Edwardnak a szemében villan a felismerés, és valami gyermeki öröm is.
- Ez nem egy trambulin, Bella! - mondta, majd megpróbálta elkapni felesége lábát, de Bella csak odább lépett, majd egy aljas mosollyal az ajkain elkezdett ugrálni.
Az egész ágy mozogni kezdett, Edward meg fekve emelkedett és süllyedt.
- Ki fogod lyukasztani, Bella! - kiáltott, de azért nevetett.
- Majd elmesélem Rose-nak, hogy ki a felelős érte – mondta Bella kicsit akadozva a folyamatos ugrálástól.
- Te! - nevetett mosolyogva Bella, majd a levegőben ülő helyzetbe váltott, és lezöttyent Edward mellé.
Edward is törökülésbe tornázta magát, és szembe fordult a feleségével.
Mind a ketten mosolyogtak. Aranyosan, és kedvesen, mintha csak ennyivel a világ minden gondját meg lehetne oldani. Mintha csak ennyire lenne szükség.
Bellát valami önfeledt öröm késztette arra, hogy ne fordítsa el a fejét. Most csak jó volt mosolyogni. Edward kezei az övéért nyúltak. Kicsinek és törékenynek érezte magát, amikor tudta, hogy nem az. De valahogy Edward mellett nem akart mindig az az erős volturis lenni. Mellette mert gyenge lenni.
Összefonódott kezüket nézte, majd inkább, hogy elterelje a figyelmét elfordította a fejét.
- Minek Rose-nak meg Emettnek ekkora ágy? - kérdezte Bella a hatalmas bútorra intve.
- Nem akarom tudni! - nevetett fel Edward, majd Bella megérezte, ahogy a kezét Edward ajkai érintik. - De nem ez az első vízágyuk – mondta, majd belepuszilt a kis tenyérbe.
- Jó, én is el tudom képzelni... - mondta Bella, és szemeivel követte Edward apró mozdulatait.
A férje, mintha csak egy tulajdon lenne, elkezdte rendezgetni Bella végtagjait. A lábait széttárta, a felsőtestét közelebb vonta magához, a kezeit meg önkényesen emelgette, és nézegette, mintha minden egyes vonását és redőjét meg akarná jegyezni.
A pakolgatás után az egészből valami végtelenül finom becézgetés lett.
Edward kezei végigsimítottak Bella vállain, a felkarján, alkarja belső felén, majd a tenyerét is csak a körmeivel érintve. Majd Edward visszatért Bella arcához, és azt alig megérintve tanulmányozta a vonalakat, és íveket.
- Nem vagyok porcelánbaba – suttogta Bella kicsit remegő hangon, amikor Edward ujjhegyei helyett már az orrával simított végig felesége arcélén.
- De, az vagy... - suttogta vissza Edward egy pillanatig se abbahagyva az apró simítások folyamatát. - Csak nagyon el akarod titkolni – tette hozzá, majd Bellára mosolygott.
Bella kicsit felvonta a szemöldökét. Félelmetes volt a rengeteg érzelem, amit kiváltott belőle a férje, és, amit Edward szemében látott. Rengeteg ellentétes, de mégis határozott érzelem. De a legjobban mégis a szeretettől döbbent meg. Mert a férje szeretetteljesen fordult felé, nézett rá, és érintette meg.
Bella legalábbis így értelmezte őket.
És tulajdonképpen nem is bánta, hogy végre van alaki, aki nem azért ér hozzá, mert muszáj vagy mert a kéj hajtja. Ezt Edward csak a maga örömére tette, mert szerette volna megérinteni. És Bellának jól esett, hogy végre senki nem vár tőle ellenszolgáltatást.
Neki eddig a szeretet úgy működött, mint egy cserekereskedelem. Ha azt akarta, hogy legalább egy kicsit éreztessék vele, hogy szeretik, akkor tennie kellett érte. Adnia kellett érte valamit, és nem kapta meg csak azért, mert ő is egy emberi lány volt valaha.
És most megkapta. És ha őszinte akart lenni magához, akkor nem tudta, eddig hogy tudott enélkül élni.
Bella hirtelen összerándult, és elhúzta a kezét Edwardtól.
Megijedt.
Meg fogja szokni, hogy van aki szeretettel fordul felé. És akkor már szüksége lesz rá, akkor már mindig ezt fogja keresni. Akkor nem fog engedni ebből, és nem fogja kevesebbel beérni. Ha el kell szakadnia majd Edwardtól, akkor kitől fogja megkapni.
Félt, hogy valaha elviszik innen, hogy visszarendelik a Volturiba, és akkor már soha többé nem kell Edwarddal lennie. Megijedt, hogy elszakíthatják tőle.
Mellette akart maradni. Bella szemei hatalmasra tágultak, és meredten nézett Edwardra.
- Valami baj van? - kérdezte Edward tompán, és Bella keze után kapott.
Kezd beleszeretni. Még nem szereti szerelemmel. De már szüksége van rá, és már nem akarja elengedni. Kezd beleszeretni.
- Semmi – nyögte ki, majd megpróbált legurulni az ágyról.
- Bella, mi a baj? - kapott a keze után Edward, és maga felé rántotta feleségét.
Mintha egy könyvet olvasott volna. Bella nem értette, hogy hirtelen honnan tudja mikor mit érez Edward, amikor eddig még a saját érzéseit sem tudta megkülönböztetni. Most meg csak Edwardra kellett néznie, és tudta, hogy férje feszült, és megint aggódni kezdett miatta.
- Megijedtem – mondta Bella hirtelen anélkül, hogy gondolkodott volna. - Csak megijedtem – mondta megint, és teste kicsit ellazult. Már nem akart menekülni. Most már maradni akart. Csak nézett Edward szemeibe, és a megértés apró szikráját látta rajta átvillanni.
- Nem kell – mondta finoman, majd egy apró csókot nyomott Bella ajkaira. Egy picit magához ölelte feleségét, majd elengedte, és felállt az ágyról.
Bella még mindig az ágyon feküdt, és nyugodtan nézett fel férjére.
Nem kell félnie, nem kell megijednie. Ez vajon azt jelenit, hogy Edward is annyira össze van zavarodva, mint ő maga? Hogy ugyanolyan tanácstalanul és értetlenül áll a párosuk előtt, mint ő maga?
- Be kell mennem a városba – mondta Edward, majd az ajtó felé intett.
- Mehetek veled? - kérdezte hirtelen Bella, és felült az ágyon, majd a szélére tornázta magát.
Edward zavartan ráncolta össze a szemöldökét.
A legrosszabb pillanatokban tud Bella kérdéseket feltenni. Mintha valami képessége lenne, úgy teszi fel a legrosszabb kérdéseket, a legrosszabb pillanatokban.
Bár még Edwardnak is be kellett ismernie, hogy logikus a kérése. Be van már ide zárva lassan két hónapja. És szeretne kimozdulni, hogy végre nem csak a ház mögötti erdőt lássa. Megértette, hogy miért szeretne Bella jönni. Csak nem biztos, hogy biztonságos.
Elvégre nem olyan rég váltott életvitelt. Nem biztos, hogy tudja majd magát tartani. De ha meg nem engedi, akkor meg megkapja, hogy nem is bízik benne.
- Gyere – mondta végül Edward, és egy kicsit elmosolyodott.
- Komolyan? - kérdezett vissza Bella, és felpattant az ágyról.
- De ígérd meg, hogy nem veszel levegőt – mondta Edward, és mélyen Bella szemeibe nézett.
Ne vegyen levegőt. Elvégre érthető kérés.
- Oké – mondta gyorsan Bella, majd egy puszit nyomva Edward arcára kiviharzott a szobából.
Edward csak állt a szobában, majd egy kis halvány mosoly futott át az arcán, és ő is kiment Rose-ék szobájából.
Megijedt.
Persze, hogy megijed valaki, aki több évnyi elfojtás után hirtelen mindent érezni kezd. Ő csak egyszer próbálta meg teljesen kikapcsolni az érzelmeit, és akkor sem sikerült teljesen. És akkor is a negyede időt töltött úgy, mint most Bella.
Edward elképzelni sem akarta, hogy milyen szörnyű lehetett neki felnőni. Bár ha majd Bella egyszer mesélni szeretne róla, akkor majd meghallgatja. Meghallgatja, és vissza sem kérdez, majd megöleli Bellát. Sokszor gondolkodott rajta, hogy ha ez bekövetkezik, akkor mit kéne neki mondania. De arra jutott, hogy semmi olyat nem tudna mondani, amivel jobb vagy kevésbé fájdalmasabb lesz a múlt.
Azon az egyetlen egy dolgon még ő sem tud változtatni. Segíteni szeretne, de nem tudta, hogyan. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, mit. Így inkább majd semmit nem mond. Nem is biztos, hogy Bella hallani akar erről bármit. Ha a véleményét kérte volna már rég kérdezte volna. Ha azt akarná, hogy minden egyes apró részletről tudjon, akkor folyamatosan beszélne róla.
Bella el akarja felejteni a múltját, és még az is fáj, ha csak véletlenül eszébe jut.
Így nem erőlteti. Elfogadja, hogy neki erre van szüksége. Nem akar fájdalmat okozni a feleségének.
Edward nem volt buta. Tudta, hogy szép lassan valami kötelék alakult ki köztük.
Észrevétlenül és alattomosan lopódzott be, mint egy éjszakai lidérc, és szépen összekötötte őket. A baj csak az volt, hogy hiába volt okos és tanult, még ő sem tudta, hogy ez mikor történt.
Valahol a mai vízágyas jelenet és az első egymásnak esésük között. Ahol eltelt közel két hónap, így nem tudta, hogy mikor, hogy hogy, csak megtörtént. Így inkább ahelyett, hogy hadakozna ellene, csak elfogadta, és hagyta, hogy ez a kötelék egyre erősebb legyen.
Bella is most ezért ijedt meg. Mert rájött, hogy az a kötelék egyre erősebb, és még az sem biztos, hogy valaha szét akarják szakítani.
Edward zavartan beletúrt a hajába, majd inkább a garázs felé indult.
Pont most nincs itt Jasper...
- Kész vagyok! - kiáltott fel Bella,majd betáncolt a garázsba. - Mehetünk!
Edward ellökte magát a motorháztetőtől, majd megakadt a szeme Bella lábain. Nem először látta már meztelenül azokat a lábakat. De először látta nadrág nélkül.
- Többször kéne szoknyát hordanod – jelentette ki, majd felesége arcára nézett ,aki csak mosolygott.
- Nincs több tiszta nadrágom – vonta meg a vállát, majd beült a kocsiba. - Nem találtam a mosógépet – tette hozzá, amit Edward is becsúszott a volán mögé.
- Mert nincs is - mondta Edward, majd egy kis távirányítóval kinyitotta a garázs ajtaját. - Alice és Rose nem szeretik, ha kétszer ugyanazt a ruhát viseljük – tette hozzá Edward meg sem várva az értetlen arckifejezést, és a felhúzott szemöldököt.
- Ez eléggé sznob dolog – nevetett fel Bella, és nézte az utat, ami Edward teljes nyugalommal vezetett végig.
- Igen, az. De jobb, ha tűröd, mintha veszekednél velük. Végtelenül makacsak – mondta, majd egy kicsit elfintorodott.
- Valami közös csak van bennünk – mondta Bella egy apró mosollyal, majd teljes figyelmét a városnak szentelte.
Még soha nem járt idekint, és szeretett volna minden megfigyelni. Hamar rájött viszont, hogy semmi érdekes nincs a városban, ugyanolyan tematika szerint követték egymást a házak, üzletek. Az emberek mindenhol rohantak, alig egy páran voltak, akik lassú léptekkel és világvége arckifejezéssel kóboroltak.
Ezért inkább Edward felé fordult, és nézte, ahogy férje a legkisebb erőfeszítés nélkül vezet.
- Milyen mese szerint laktok a városban? - kérdezte hirtelen Bella, és egy pillanatra nem fordította el a fejét.
- Mese? - kérdezett vissza Edward anélkül, hogy ráemelte volna tekintetét.
- Hallottam, hogy minden egyes városban más okokból vagytok. És mások a rokoni szálak, meg a foglalkozások.
- Az egyetlen módja, hogy senkinek ne tűnjünk fel – mosolygott Edward, majd egy fél pillanatig Bellára nézett.
- Szóval mi mese?
- Carlisle és Esme egyetemi professzorok, akik kutatóéven vannak. Rose és Jasper ikrek, akik Carlisle testvérei. Nincsen más rokonuk, ezért maradtak Carlisle-jal. Én Esme unokaöccse vagyok, Alice meg Emmett meg a barátaim, egyben Esme tanítványai és segítenek a kutatásban. Ebből persze semmi nem igaz, de egy jó ok arra, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ne járunk se iskolába, se egyetemre és még dolgozni sem.
- És... én? - kérdezte meg Bella kicsit habozva.
- Te is Esme tanítványa leszel. És persze te leszel a legelkötelezettebb a kutatás iránt, ezért leszel majd ritkán látható – mondta Edward, majd Bellára mosolygott.
- És a vezetéknevetekre nem figyelnek fel? Mind Cullenek vagytok...
- Nem mutatkozunk be teljes néven, csak ha nagyon muszáj. És akkor csak véletlen egyezésnek mondjuk.
- És hogy leplezitek a kapcsolatokat?
- Sehogy. Elég sokat kell hazudoznunk, ezért ebben nem vagyunk hajlandóak.
- Nem furcsállják a városlakók?
- Dehogynem! - nevetett fel Edward, majd fékezett egy piros lámpánál. - De nem nagyon szólnak bele. Eléggé félelmetesek is tudunk lenni, ha akarunk. - Erre Bella felé fordult, majd egy kis puszit nyomott a felesége ajkaira.- Szóval csak lazán – mondta, és egy picit megvonta a vállát.
Bella erre hatalmasat sóhajtott fel sem fogva, hogy eddig visszatartotta a levegőt, majd vigyorogva Edwardra nézett.
- Most ne lélegezz! - szólt Edward kicsit feszültebben, mint eddig, majd kiszállt az autóból, és megkerülte a kocsit, hogy Bellának kinyissa az ajtót.
Egy óra kocsikázás után eljutottak egy irodaházhoz egy másik város szélén. Nem volt se lepukkant, se elhanyagolt, de egyáltalán nem volt zsúfolt, aminek Bella nagyon örült. Igazából azt sem tudta, hogy miért jöttek ide.
Egész úton beszélgettek, de főleg a családról, és Bellának egyszerűen kiment a fejéből, hogy ezt megkérdezhette volna.
Döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a Cullen és a Volturi család között nagyobb különbség nem is lehetne, viszont a családtagok és közte elég sok hasonlóságot vett észre, a makacsságon kívül is.
Félig még örült is annak, hogy még Jasper sem tökéletesen vegetáriánus, ami azt jelentette, hogy nem kell egyedül megbirkóznia az egésszel. Aztán ott volt Emmett, aki annyira nagy örömét lelte az ereje fitogtatásában. Bellának gyermeki önmaga, talán még most sem fogta fel, hogy mennyire erős és hatalmas, és néha, szórakozásból ő is szeretett nekimenni valakinek.
Egy utolsó nagy levegőt vett, majd Edward kinyitotta az ajtót, ő meg kecsesen kiszállt.
Erősen ellenállt a késztetésnek, hogy automatikusan kifújja a bent tartott levegőt. A látvány ellen viszont semmit nem tudott tenni, így inkább gyorsan a cipőjét kezdte bámulni, mielőtt az emberek vékony bőre alatt lüktető artéria a bűvkörébe kerítette volna.
- Nem akarsz inkább itt maradni? - kérdezte Edward, majd Bella érezte, hogy egy kéz simít végig az arcán, és emeli fel a fejét az állánál fogva.
- Hogy aztán a felügyeleted nélkül bárkinek nekimenjek? - kérdezte Bella, és máris érezte, hogy a levegőnek már csak a fele van a tüdejében. Megrázta a fejét, majd szorosan belekapaszkodott Edward karjába, és biztatóan férjére mosolygott.
Minden rendben lesz. Muszáj, hogy minden rendben legyen.
A lift döccenve állt meg az egyik felsőbb emeleten, majd Edward Bella kezét biztatóan megszorította, és kilépett a fogadótérbe.
- Mr. Button már vár – vetette oda a recepciósnak Edward meg sem várva, hogy az ráköszönjön, vagy megállítsa. Célegyenesen ment az egyik ajtó felé, ahova egyszerűen csak benyitott. Ott egy kisebb fogadótér volt egy titkár asztalával, de a titkár sehol nem volt. Még egy ajtó nyílt a másik oldalról. Edward megállt egy pillanatra és Bellára nézett.
- Bejössz velem? - kérdezte és felesége arcát kémlelte.
Bella gyorsan nemet intett, hisz ha nincsen a közelében egyetlen ember sem, akkor könnyebb várakoznia.
Edward homlokon csókolta Bellát, kicsit magához vonta, majd aggódva a szemébe nézett.
- Sietek! - suttogta még, majd benyitott a következő ajtón. Bella csak annyit látott, hogy egy köpcös alak néz ki az ablakon, majd megfordult, amint Edward benyitott.
Leült a kényelmetlen székek egyikére, majd erősen próbált nem arra a képre gondolni, ahogy a recepciós nyakán lüktetett az ütőér.
Csöndben várt, és feltétlenül valami másra akart gondolni. A csönd mégsem volt a hasznára, mert ezzel csak azért érte el, hogy kristálytisztán hallotta a tucatnyi szív dobogását az emeleten. De Edward hangja is ott csengett valahol, igyekezett csak arra figyelni.
Égett a torka, és már biztos volt benne, hogy a zöld lencse, amit berakott a biztonság kedvéért már rég elmaródott. Egyszerre érezte, hogy a torka összeszorul, és biztos volt benne, hogy ha lehetne, akkor felkiáltana. Hogy képesek ilyen kínt elviselni a nap minden egyes percében?
Becsukta a szemét, ha valaki mégis bejönne, akkor legalább ne kelljen látnia, de hallása ezzel még jobban kiélesedett.
Tizenöten voltak az emeleten, plusz Edward és ő, akiknek nem dobogott a szíve. Többen az aktuális tévéműsorról csevegtek, a recepciós a telefonnal babrált, majd Bella hallotta, hogy az első szembe jövő kollégájának panaszkodni kezdett Edward viselkedésére.
Bella ha lehet még dühösebb lett. Már nem csak azért akart gyilkolni, mert kínozta a szomjúság, hanem, mert Edwardot szidták. Nem tudott annyira tisztán gondolkodni, ezért fel sem fogta, hogy mit tesz.
A gyomra összeszorult, a torka égett, és kezeit ökölbe szorította. Érezte, hogy állkapcsa végtelenül erős harapásban koccan össze, majd megtette azt, amit egyáltalán nem kellett volna. Kifújta a maradék levegőt is.
Hirtelen kétségbe esett, és felpattant a székről. Most mit csináljon?
A dobogás a fülében úgy zengett, mintha dobokat tartottak volna közvetlenül mellé. Csukott szemei elé a recepciós úszott be, majd lépéseket hallott.
Megkönnyebbült, hogy Edward jön, és kiviszi innen. Majd ő kiviszi. Az ajtó felé fordult, hallotta, hogy valamiről még mindig beszélgetnek, de bízott benne, hogy ez csak a búcsúzkodás.
Bella hallotta, hogy nyílik az ajtó.
- Edward... - sóhajtott fel Bella és megkönnyebbülten vett egy mély lélegzetet. De nem az nyílt ki, amelyiken Edward bement. A levegőbe édeskés szag terjengett, és Bella tudta, hogy itt a vége. Tovább nem tud tisztán gondolkodni.
- Ó! Jó napot! Maga a három órás? - kérdezte unottan egy férfi, majd bezárta maga után az ajtót.
- Mennem kell! - hallotta Bella, ahogy Edward felugrik a másik szobában az székről.
Bella gondolkodás nélkül cselekedett, és villámgyorsan az ajtó felé rántotta a kezét, ami egy fél pillanat alatt már lángokban állt. Még ugyanabban a másodpercben a férfi mellé ugrott, és bekulcsolta az ajtót a háta mögött.
- Nem a három órás vagyok – mondta Bella édesen, és a férfi nyakát nézte elbűvölten.
- Bella!
Bella még egyszer az ajtó felé rántotta a kezét, és még nagyobb lett a tűz. A titkár csak meredten bámult, mozdulni nem tudott, megbénította a félelem és a várakozás.
- Bella!
Bella a férfi nyakára támadt, és megkönnyebbülten nyögött fel, amikor végre az égető érzés csökkenni kezdett. Gyomra egyre jobban megtelt, érezte, ahogy a meleg test néha rándul egyet a kezei között. Messziről hallotta, ahogy valaki a nevét ismételgeti, de nem tudta felfogni, hogy ki az.
Érezte, ahogy minden egyes porcikája újra életre kel, hogy újra tud mozogni. Mintha eddig félig béna lett volna, mintha a világot csak félig érzékelte volna maga körül. Minden még élesebb lett, még szebb, még csillogóbb.
Érezte, hogy a test lassan kiszárad, ezért még intenzívebben tapasztotta ajkait a bőrre, még mélyebbre döfte fogait. Az utolsó cseppet sem akarta elvesztegetni. Szinte dühösen lökte el magától a testet, amikor az már kiszáradtan a földre rogyott.
Elmúlt az égés, félig tele volt, és jól érezte magát. Egészen remekül.
- Bella! - hallotta meg a kiáltást, és a tűz felé emelte tekintetét.
Ott Edward nézte kétségbeesetten, mögötte meg egy férfi a telefonnal babrált.
Kijózanodott. Bella csak nézte Edwardot, ahogy próbál áttörni a lángfalon sikertelenül, majd maga elé nézett, ahol a férfi holtan feküdt.
Némán emelte ajkai elé a kezét, majd nézett tenyerére. Még volt reménye, hogy nem is ő csinálta, csak valami tévképzet az egész. A tenyere véres volt. Ugyanaz, amit alig pár órával ezelőtt Edward megpuszilt.
- Bella engedj át! - kiáltott Edward, és kitartóan kutatta Bella szemeit.
Meg fogja utálni. Gyűlölni fogja. Nem bírta ki, nem tudta türtőztetni magát. Az ő hibája.
Lassan, szinte reményvesztetten emelte a karját, és oltotta ki az ajtó elől a tűzet, hogy Edward át tudjon jönni. Viszont a fal mellett álló könyvespolcok, iratok már lángokban álltak. Lassan az íróasztal is égni kezdett, és a halott férfi ruhája is lángra kapott.
- El kell tűnnünk! - mondta Edward, majd megragadta Bella kezét és húzni kezdte maga mellett.
Bella még egy utolsót rántott a kezén, és a férfi teste egy pillanat alatt lángokra kapott. Bénán, és döbbenten hagyta, hogy Edward elvezesse, és rohanva menjenek a lift felé.
Egy percbe se került, és Bella mögött hangosan csapódott a kocsi ajtaja. Ugyanabban a pillanatban Edward beindította a motort, és kilőtt a parkolóból.
Bella továbbra sem mozdult, nem mert Edwardra sem nézni, inkább felhúzta az ülésre a térdeit és átölelte.
Nem tudta, miért tette. Nem is akarta megtenni, de nem tudott... képtelen volt ellenállni. Nem tudta megérteni, hogy bírják ki a többiek. Edward rendesen lélegzett, és semmi baja nem volt. Teljesen ura volt önmagának.
Bella dühösen hajtotta le a napellenzőt, és nézett a tükörbe.
Narancssárga volt a szeme. Eddig borostyán volt, most meg megint narancssárga. Dühösen csapta vissza az ellenzőt, majd kifelé nézett az autóból.
Nem tudta, hogy a helyzetre, saját magára vagy Edwardra haragszik jobban. Az egész szerencsétlen volt, úgy, ahogy volt. És ha Aro megtudja? Akkor még büntetéstől is tartaniuk kell.
Bella megrázta a fejét, és igyekezett minden másra gondolni csak arra nem, ami éppen történt. Az egész lényét bűnösnek, és mocskosnak érezte. Olyan volt, mintha valami megromlott volna benne. Rossz volt, és büdös.
Szörnyen érezte magát. Egy igazi szörnyetegnek érezte magát.
Feleannyi idő alatt értek vissza a házhoz, mint amennyi alatt a városba értek.
Bella dühösen csapta be maga után a kocsi ajtaját, majd berohant a házba maga után ajtókat csapkodva. Berontott az egyik fürdőbe, és a tükörbe nézett. A felsője vérfoltos volt, az ajkai még mindig piszkosak voltak. Dühösen dobta le magáról a felsőt, majd a fürdő másik sarkába dobta. Visszanézett a tükörbe, remélve, hogy csak álmodta az egészet. De az ajkai még mindig véresek voltak, a szeme meg úgy fénylett, mint a lemenő nap. Intenzíven, narancssárgán bizonyítékul, hogy nem álmodott.
Dühösen csapott a tükörbe, ami darabokra tört, de egyáltalán nem érdekelte.
- Ne csapkodj! - szólt egy jéghideg hang a fürdő ajtajából.
Bella férjére emelte a tekintetét, és próbálta megfejteni, hogy mit érezhet. De most, mintha el lettek volna zárva az érzelmei. Most Bella nem látott semmit; nem értette, nem tudta, hogy mire gondolhat.
- Vajon Arónak mennyire fog ez tetszeni, ha megtudja? - kérdezte megint Edward, és karjait keresztbe fonva az ajtónak támaszkodott.
Bella erre kérdőn nézett Edwardra. De a férje egy pillanat után elfordította a fejét. Nem érti meg. Nem fogadja el. Őt hibáztatja. Őt okolja.
Bella felhorkantott, még idegesebb és dühösebb lett, és elcsörtetett Edward mellett egyenesen a szobájukba.
Hallotta, hogy Edward követi őt, de most nem akart vele foglalkozni. A szekrényből kivett egy egyszerű fehér atlétát, és magára húzta.
- Engem hibáztatsz? - kérdezte Bella, és harciasan fordult szembe Edwarddal.
- Nem én öltem – mondta Edward gondolkodás nélkül.
- Persze, te csak beszélgettél ki tudja milyen okból valami idegennel! - kiáltott fel Bella, és nagyot legyintett a kezén.
- Megmondtam, hogy ne vegyél levegőt – mondta Edward félelmetesen nyugodt hangon.
- Ne mond, hogy te vegetáriánusként jöttél a világra, a fenébe! - kiáltott Bella, majd becsapta a szekrény ajtaját, és megint elvonult Edward mellett. Dühösen száguldott le a lépcsőkön, hogy aztán megálljon a konyhában. Megtorpant, mert egyáltalán nem ide akart jönni, visszafordult, de Edward mellkasával találta szembe magát.
- Hagyj békén! - mondta, majd megpróbálta kikerülni férjét, de Edward megragadta a karját, és masszívan egy helyben tartotta.
- Aro megtudhatja? - kérdezte megint, és kutatóan nézett Bella szemébe.
- Engedj el, ez fáj! - mondta Bella, majd megpróbálta lefejteni magáról Edward kezeit.
- Aro azzal fenyegetett meg, ha bármi nem úgy történik, ahogy ő képzelte el, akkor megöli a családom! Tudni akarom, hogy megtudhatja-e, hogy ma megöltél egy embert! - kiáltotta és szigorú, szinte félelmetes akarattal kényszerítette Bellát a maradásra.
- Csak ha megírom neki – mondta Bella, majd kiszakította magát Edward karjai közül. - És különben is miért hagytál ott egyedül?!
- Te mondtad, hogy maradsz! - kiáltott vissza Edward, majd zavartan a hajába túrt.
- Biztos vagyok benne, hogy minden egyes percben a gondolataimat lested, mi a francnak nem jöttél előbb?
- Te akartál jönni, Bella! Te érezted úgy, hogy már képes vagy rá!
- Te vagy a szekértője a vegetarianizmusnak, ó nagy Edward, mond miért nem vigyáztál rám jobban? - kérdezte Bella gúnyosan, és keresztbe fonta a karját.
- Nem vállalhatok felelősséget a te tetteidért! - kiáltott Edward, és közelebb lépett feleségéhez.
Egy pillanatra mind a ketten megdermedtek, a levegő megfagyott kettejük között, és harciasan néztek egymásra. Mind a ketten a másikat hibáztatták, és nem akarták beismerni, hogy a másiknak is igaza lehet.
- A férfinek, akit megöltél van egy menyasszonya... - mondta végül Edward, de inkább csak motyogásnak hangzott az egész.
- Ezzel kurvára segítesz, A FENÉBE! - üvöltötte Bella, és megint megindult, de nem tudta, hogy hova. Csak el, messzire, hogy ne legyen itt.
- Igen, így kell ezt csinálni, elmenekülni minden elől, és soha nem vállalni a felelősséget semmiért! Ez igazán volturis, kedves Bella!
- Nem menekülök!
- Akkor most mégis hova mész?
- Én se tudom!
- Csak egyszer az életben mond ki, hogy sajnálom, A FENÉBE!
- TŐLED kérjek bocsánatot, amiért nem vigyáztál eléggé?
- Csak mondd ki, Bella!
- Hát nem! Nem kapod meg azt az örömet! Tudod, lehet, hogy én vagyok a hibás Edward, de TE vagy a felelős!
- Nem én öltem!
- De neked kéne rám vigyáznod! - kiáltotta Bella, majd egy kárörvendő mosoly jelent meg az ajkain. - Aro érdeklődéssel fogja hallgatni, mi minden törté...
Nem tudta végig mondani, mert két kéz erősen ragadta meg a vállát, majd a legközelebbi falnak nyomta olyan erővel, hogy egy pillanatra bennakadt a levegő Bella tüdejében.
- Nem mondhatod el NEKI! - üvöltött Edward magánkívül, és arca valami torz maszkba váltott. Szinte felismerhetetlen volt a mosolygós Edward.
- Majd meglátjuk! - mondta Bella veszélyesen halkan, majd cinikusan elmosolyodott.
Edward elengedte felesége vállát, majd lehajtotta a fejét. Egy pillanat alatt emelte öklét, és vágta azt a falba Bella feje mellett.
Bella csak kitágult szemmel nézte, ahogy Edward tajtékzik az elfojtott dühtől és tehetetlenségtől. Elfordította a fejét, de továbbra is a falnak támaszkodott. Nem akarta most látni Edwardot.
- Különben is. Mi a francnak kellett bemennünk a városba? - kérdezte meg Bella már sokkal inkább csak az érdeklődés kedvéért.
Erre Edward elhúzta a száját, és a farzsebébe nyúlt. Egy kis papírlapot vett elő, és Bella kezébe adta.
- Tessék, Bella Cullen! - mondta, majd ellépett tőle, és kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt Bella szeme elől.
Bella csak nézett utána, nem is értette igazából, hogy mi is volt a lényeg, majd a kezébe nézett. Egy sokfelé hajtott lap volt.
Cullen? Ő nem Cullen.
Kihajtotta a lapot, és egy kártya esett a földre. Nem kellett lehajolnia, hogy lássa micsoda. Egy személyi igazolvány.
Bella Cullen néven.
Bella csöndben ült egy sziklán és igazán próbálta szépnek látni az éjfélt.
De valahogy nehezére esett, bármit ugyan olyannak látni. Ölt már életében. Nem is egyszer. De egyiknek sem volt ekkora súlya, mint most ennek.
Igazából ő maga sem értette, hogy ez az egy miért fáj jobban, mint a több ezer, ami már a háta mögött van. De mégis jobban fájt. Fájt, mert csalódást okozott Edwardnak. Mert soha nem érezte még azt az ürességet, amit most. Talán ez az, amitől annyira félt még reggel. Ez az a hiány. Mert most úgy érezte, hogy elveszítette Edwardot, pedig tudta, hogy nem.
De a cselekedetek, és a tény, hogy egyedül van sokkal nagyobb bizonyíték volt, mint az az egy mondat, hogy nem kell félnie.
Érezte, hogy Edward tudja, miért ijedt meg. Egyszerűen tudta. És csak annyit kapott válaszul, hogy nem kell félnie. Hát akkor most mégis mi van itt? Mégis fél, mégis egyedül van, és Edward nincs itt.
Bella fejében újra és újra lepörgette veszekedésüket, és arra kellett rájönnie, hogy hülyeségeket vágtak egymás fejéhez. Egyikük se látta be a másik igazát, amikor mind a ketten hibásak voltak. És ő még nagyobb mértékben, mint Edward.
És most aggódott, hogy talán soha nem is fog megbocsátani, mert a legaljasabb trükkel még a családját is fenyegetni kezdte, amikor tudta, hogy az neki a legfontosabb.
És már ő is a családjához tartozott. Nem tudta, hogy Edward berendelte neki a személyit. De valahogy végérvényesnek és megmásíthatatlannak érezte az egészet, most, hogy tényleg kapott egy kis kártyát. Soha nem gondolta volna, hogy egy egyszerű műagyagdarab ennyire... elégedetté teheti.
Mert ezzel a kis műanyaggal Edward is elfogadta a családjának. Lehet, hogy a többiek még nem tudtak róla, de őt Edward jobban érdekelte, mint a többiek. És már ő is családtag volt. Teljesen és egészen. Örült neki, hogy kapott egy igazolványt. Olyan érzése volt, hogy tartozik valahova. És nem akarta engedni ezt az érzést, azért, hogy valamiben, ami lehet, hogy nem is fontos neki legyen igaza.
És be kellett ismernie, hogy nem volt igaza. Hibázott, de nem akkorát, amennyire Edward haragszik rá.
Bella kicsit fázósan húzta össze magát, bár egyáltalán nem fázott.
Mégis fújta a szél, és ő egy szoknyában és egy atlétában ücsörgött egy szikladarabon.
Majd hazamegy. Majd reggel, amikor világos lesz. Már sokszor összekaptak Edwarddal, de itt nem lesz elég egy öleléssel elnézést kérni. Ezt meg kell beszélniük. És most úgy érezte nem tudna Edwarddal beszélni.
Edward nyugtalanul ült a verandán, és egyáltalán nem értette, hogy Bella minek ment el.
Komolyan egy nyomkövetőt fog beleültetni, vagy egy csengőt a nyakába kötni; vagy bármit, amivel be tudja azonosítani a hollétét. Így csak ülhet és várhatja, hogy hazataláljon a felesége.
Igazából Edward maga sem tudta, hogy miért vesztek össze ennyire. Ő csak annyit akart tudni, hogy Aro mennyire büntetheti meg őket azért, mert megtörtént ez a kis baleset.
Csak annyit akart tudni, hogy bánthatja- e Bellát és a családja többi tagját. Erre meg veszekedni kezdtek már megint.
Állandóan félre értik egymást, valahogy nem ugyanúgy forog az agyuk. Az egyikük már öt lépéssel előrébb jár, de a másik még a másodiknál esett kérdésekre akarja hallani a választ, és az ott elhangzó sérelmekre kéri a bocsánatot. És ha valami csoda folytán mégis ugyanarról beszélnek, akkor nem értik meg a másikat.
Edward megrázta a fejét és tovább nézte az erdő szélét, hátha előbukkan a felesége.
Lehet, hogy különböznek, és nem is értenek sok mindenben egyet. De attól még... kell neki Bella. Féltette, aggódott érte, és ha nem volt mellette mindig megijedt, hogy valami baja lesz.
És nem nem volt mindig jó Bellával. Sokat veszekedtek, a legkisebb hülyeségen is képesek voltak összekapni. De mindig kibékültek.
Már azt sem tudta, mit csinálna Bella nélkül. Hiába emlékezett kristálytisztán a Bella nélkül töltött évekre, nem tudta volna elképzelni most magának ugyanezt. Most, hogy tudta milyen Bellával élni. Hiába veszekedtek, és néha ordítottak egymással. Egyszerűen olyankor rossz napjuk volt. Egyszerűen egymással nem volt mindig jó. De egymás nélkül elképzelhetetlen volt.
Edward csak nézte, ahogy szép lassan felkel a Nap, és lassan tudatosodott benne, hogy Bella már több mint fél napja eltűnt. Vagyis elment.
Csak remélte, hogy semmi baja nincs, és minden rendben van, különben keresőcsapatokat fog szervezni az erdőben, hogy megtalálják a feleségét.
Még ad neki egy órát, hogy hazataláljon. Utána elkezdi keresni, és Edward csak remélni merte, hogy meg tudja találni illat alapján. Soha nem volt jó nyomkövető, de talán a feleségét meg tudja találni.
Néhány perc után, azonban rájött, hogy fölösleges a nyomkövetés.
Bella halvány alakja bukkant fel a láthatáron Edward meg egy nagyot sóhajtva lerogyott a verandai fotelre. Hazajött.
Bella szép lassan közelítette meg a házat, bár egyáltalán nem félt Edwardtól. Egyszerűen csak az elkövetkező beszélgetést szerette volna átugrani az időben, mintha már rég megtörtént volna. Ahogy Edwardra nézett érezte, hogy képzeletbeli bűnlajstromára most az egész éjszakai kimaradás is felkerült. Persze nem azért, mert nem tudott volna vigyázni magára, egyszerűen azért, mert Edwardnak aggódnia kellett miatta.
Lassan fellépkedett a verandán, majd Edward elé állt. Férje csak felnézett rá gyanúsan kifejezéstelen arcon. Bella végül felsóhajtott, majd leült Edward mellé.
- Megbeszéljük? - kérdezte Bella, és nem mert Edward felé fordulni.
- Meg – mondta Edward habozás nélkül, majd megfogta Bella kezét, és az ölébe húzta.
Bella lélegzete egy pillanatra elakadt. Úgy tűnik mégis repültek az időben, csak egy napot vissza. Akkor csinálta Edward ugyanezt. És ha megfogta a kezét, akkor nem haragudhat rá annyira.
- Sajnálom – mondta Bella, majd Edwardra emelte tekintetét -, de nem azt, hogy megöltem azt a férfit. - Bella látta, hogy erre Edward kicsit felhúzta a szemöldökét, ezért gyorsan hozzátette. - Persze azt is sajnálom, de amiatt nem kérek tőled elnézést. Azt sajnálom, hogy a családoddal fenyegettelek, amikor tudom mennyire fontos neked.
- Igen – mondta Edward, majd egy halvány mosoly futott át az ajkain. - Én is, hogy nem mentem hamarabb. Pedig tudtam, hogy nem érzed magad valami fényesen – mondta Edward, majd elfintorodott.
- Én igazán mindent megteszek, Edward. Nagyon próbálkozom!
- Tudom – mondta Edward, majd két tenyerébe fogta Bella arcát. - És ez elég is.
- Biztos? - kérdezett vissza Bella, és reménykedve nézett Edward szemeibe.
- Biztos.
Majd megcsókolta Bellát, hisz már lassan egy napja nem érinthette meg úgy, ahogy minden percben akarta. Bella először még kicsit félve csókolt vissza, majd szeretetéhesen kapott Edward ajkai után.
Kezeit Edward nyaka köré fonta, majd szorosan magához húzta. Érezte, hogy Edward kezei az arcáról lassan a hátára vándorolnak, és a csigolyáit végigzongorázva halad egyre lejjebb.
Hihetetlen volt, hogy már ennyitől röpködtek a szikrák, de Bella mégsem tudta megállítani, és tűzijátékként pattogtak a vágy szikrái kettejük között.
Ami eddig tapogatózó, és finomkodó volt, hirtelen mohó és akaratos lett. Útban volta minden egyes ruhadarab, és Bella még az a két centit is soknak találta kettejük között.
Pillanatnyi gondolkodás nélkül húzta feljebb a szoknyáját, majd ült Edward ölébe, hogy teljesen hozzá simulhasson.
Egy pillanatra sem megszakítva a csókot merültek le a nagyon is ismert testrészekbe. Edward kezei hol Bella combját simogatták, hol besimult Bella atlétája alá.
Bella önfeledten nyögött fel, amikor végre megérezte Edward kutató ujjait az atlétája alatt, aztán érezte, hogy Edward megdermed, és mindkét kezét maga mellé ejtette.
- Mi a baj? - kérdezte Bella kicsit lihegve.
- Csak adj egy percet! - mondta Edward, majd becsukta a szemét. - Nem is ők lennének, ha nem most jönnének! - nyögött fel Edward, majd egy fanyar vigyor futott át az arcán.
- Ők azok? - kérdezte Bella, és lassan felállt, hogy férje is fel tudjon kelni.
- Ők bizony – mondta Edward mosolyogva, és Bella derekát átfogva még egy utolsó csókot lopott tőle.
Majd mind a ketten megindultak a bejárati ajtó felé.
Sziasztok!
Nos örömmel jelentem, hogy megvan.:) Bár nehéz szülés volt, de megvan, és él!:)
Iccsi is azt mondta nekem, hogy jó, bár nem érzi, hogy benne lennék. Igazat kell neki adnom, rég szenvedtem fejezettel ennyire, mint ezzel most. De a következő már sokkal jobb lesz! Megígértem Iccsinek, Celiának, most ünnepélyesen nektek és még magamnak is, szóval biztos, hogy jobb lesz!:)
Ismételten köszönöm a türelmeteket, és hogy még nem négyeltetek fel az állandó késések miatt.:) Kicsit már össze kéne magam szedni.
A hibákért továbbra is Celia okolható!
A dizi frissítése alakulóban van, de olyan nehéz választani a tojáshéj és az elefántcsont között...XD Szóval rajta vagyok a dolgon, a héten már nagyon meg akarom csinálni, remélem az időbeosztásom is engedi ezt a tranzakciót.:)
És egy létfontosságú hirdetmény!:D
Jelentem nagymama lettem!:D És mielőtt meglódul fantáziátok, nem kell rosszra gondolni, csupán a macskám megfialt, szóval három tüneményes kis molylepke vadiúj gazdája vagyok.:) Annyira aranyosak, hogy meg kéne őket zabálni!:D
Nah jó, rakom inkább fel a fejezetet, hogy végre olvashassátok.:)
Puszillak titeket: Nee^^
Tulajdonképpen ezek a szavak ugyanazt jelentik. Csak nem ugyanabban a szövegkörnyezetben használjuk őket. Az embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy mindent jobb színben akarnak feltüntetni, mint amilyen valójában. Mindennek egy kicsit csillogóbbnak kell lennie, egy kicsit fényesebbnek, mint amilyen valójában. Persze csak akkor, hogy ha saját magáról van szó; mert ha valaki másról, akkor talán még örülnek is a rossznak, és nem szépítik a dolgokat. Az ember így van beprogramozva, különben nem élne túl semmit. Muszáj, hogy saját maga legyen az első.
De mint minden szabálynál itt is vannak kivételek. És még a kivételeknél is vannak kivételek. Akkor miért van szabály, ha több kivételről lehet beszélni, mint dolgokról, ami a szabály alá tartozik?
Egyszerűen, mert ez a tapasztalat, és a szabálynak élnie kell.
Itt az embereknél egyedül az más, ha valaki anya. Akkor a gyerek sokkal fontosabb lesz, mint ő maga. A személy háttérbe szorul, és csak a gyerek a lényeg. Itt persze a fajfenntartás alapelve érvényesül, a létfenntartás helyett. Ennyire egyszerű.
És az, ha valaki nem jó anya, akkor nem a természet a hibás. Hanem a személyiség. Mert vannak olyanok, akik nem képesek előrébb helyezni egy kisbabát, egy gyereket... a saját gyerekét; az önös személyiség ellen. Vannak ilyenek.
Bella csendben ült egy hatalmas ágyon.
A Cullen házban hat hálószoba, öt fürdő, négy gardrób, három dolgozószoba, egy könyvtár és a hatalmas nappali volt a végtelenül ironikus konyhával és étkezővel.
Bella megszámolta, és akaratlanul mosolyodott el rajta, hogy még mindig az eszébe vannak ezek az apró adatok. Egyszerűen nem tudta elfelejteni, de talán nem is akarta.
Sok évig nézte az emberek viselkedését, tanulmányozta, mint mások a bogarakat. Tulajdonképpen érdekesnek találta az emberi viselkedést.
Azt, hogy az anya mindent megtesz a gyerekéért; azt, hogy ha egy férfi szeret egy nőt, akkor mindent megtesz érte. Sokszor olvasott róla. Fellángoló, gyönyörű, elemésztő szerelemről, ami mindent eléget maga körül. Olvasott róla, látta, még hallotta is, éppen csak nem érezte.
De a fenntartás mellett, legyen az akár a fajra, akár a személyre érvényes, van egy még nagyobb igazság.
Az emberek hazudnak.
Lehet, hogy ők egyszerűen annak nevezik, hogy mindent csak jobb színben tüntetnek fel, de még itt is hazudnak. Mert mindig, amikor csak lehetőség van, akkor kicsit elferdítik a valóságot. Kicsit szebbnek mondják, mint amilyen. Hazudnak.
Van aki kegyes hazugságnak nevezi, van aki füllentésnek, de mindegyiknek egy a vége. Soha nem beszélnek a teljes igazságról. Félig, vagy csak egy kicsit, beszélnek róla. De soha nem egészen, és soha nem teljesen őszintén.
Ha csak egy olyan apró dologról is van szó, hogy valaki megkérdezi, hogy vagy? Akkor is az lesz a válasz, hogy jól. Még akkor is, ha nincs jól. Mert megszokta, hogy hazudik, hogy nem mondja meg azt, amit tényleg érez; hogy nem mondhatja ki azt, amit tényleg mondani akar. Nem teszi meg, mert szeretné szebben látni az egészet.
Mindenki hazudik. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Talán mégis az a legelkeserítőbb, hogy ez a berögződés normális. Az a legrosszabb, hogy ezt az emberiség, a társadalom elfogadja, sőt még támogatja is a hazugságot, és nem kér mást, nem akar mást. Ez egy berögzült, majdnem megkövesedett normalitás.
De mégis van-e félelmetesebb fogalom annál, hogy normális? Van-e rosszabb, vagy félreérthetőbb dolog ennél?
Normálisnak lenni sokféleképpen lehet, mert a normalitás egyet jelent a beilleszkedéssel.
A Volturiban az volt a normális, hogy senki nem beszél senkivel. Hogy mindenki csöndben elfoglalja magát, ha nagyon muszáj, ha kérdezik akkor beszél. Nem voltak barátok, nem voltak szerelmek, bizalmasok.
Az egyetlen alkalom a beszélgetésre az volt, amikor étkeztek. És akkor is mindenki mással volt elfoglalva, így csak félfüllel hallott információkat.
Bella kicsit elfintorodott, és majdnem félve gondolt azokra a zárt ajtókra lent a pincében. Sok pletyka született arról, hogy mégis mi van odalent, miért nem mehet oda senki Arón és Marcuson kívül. A Volturiban igazából mindenki tudni akarta mi van ott, de senki nem tudta bizonyosan.
Bella is csak véletlenül tudta meg, és nem volt biztos benne, hogy örül a felfedezésnek, hogy örvend neki, hogy a rengeteg volturis közül pont ő tudta meg, mi van a zárt ajtók mögött.
Nem volt félelmetes, nem volt viszolyogtató, egyszerűen rémisztő volt. Talán nem is az, hogy miért vannak bezárva, mert Bella valamilyen abszurd módon megértette a szükségét. Felfogta a lényegét a két cellának. A rémisztő az volt, hogy mennyire elégedettek voltak a helyzetükkel.
A pincébe Aro és Marcus felesége volt bezárva.
Mosollyal az arcukon fogadták, ha a férjük meglátogatta őket havonta egyszer. Ujjongtak örömükben, amikor végre láttak mást is, nem csak a négy falat. Rémisztően boldogok voltak attól, hogy nem mozdulhatnak ki, hogy nem csinálhatnak, amit akarnak.
Boldogok voltak a maguk tehetetlen és naiv szerepükben. Még csak meg sem próbáltak rajta változtatni.
Iszonyú volt.
Bella kicsit megrázta a fejét és igyekezett úgy tenni, mintha ennyitől eltűnt volna minden egyes kép, amire most visszaemlékezett.
Soha nem kellett volna ezt megtudnia, és most, hogy tudta azt kívánta bárcsak hagyta volna az egészet, és ő is maradt volna abban a megnyugtató tudatlanságban, mint a többi volturis. Inkább találgatott volna még.
Annyira más volt itt a Cullen családnál, annyival különböztek. Nem csak tulajdonságukban, hanem elvükben is. A Cullenek nem ittak emberi vért, és ha jól hallotta a pletykákat, akkor nem csak egyikük, soha az életben nem ivott még emberi vért. Carlisle és Rosalie, talán még Alice és Esme is.
De a Volturiban az emberi vér fogyasztása volt az elfogadott, beidegződött szokás. Nem akartak mást, nem kellett más. Ez volt a normális.
De nevezhetnek-e bárkit is normálatlannak azért, mert nem követik azt, amit ők megszoktak? Ha a családnál marad. Nevezheti-e őket normálatlannak, mert nem engednek a saját akaratuknak?
- Rossz ötlet egy vámpírral bújócskát játszani, Bella – szólt hirtelen egy hang, és a lány az ajtó felé kapta fejét.
Akaratlanul mosolyodott el, ahogy meglátta a féloldalas mosolyt férje arcán.
- Nem is bújócskázom – mondta, majd hanyatt vetette magát az ágyon. Az erre hangosan zubogott, és lötyögött, majd egy idő után megállt, és már csak a ringatózás maradt. - Csak szemrevételezek – tette hozzá Bella, és az óriási mennyezeti tükröt nézte.
Kicsit olyan érzése volt, mintha egy felnőtteknek gyártott filmben lenne éppen. A berendezés és a szoba hangulata nem hagyott sok kérdést Bella fejében.
- Ha Rose megtudja, hogy befeküdtél az ágyukba, annak nem biztos, hogy jó vége lesz – mondta Edward, és Bella már sokkal közelebb hallotta a hangját. Kicsit félre hajtotta a fejét, és a tükörből már látta, hogy az ágy szélénél áll.
- Akkor na hagyd, hogy egyedül legyek bűnös! - mosolygott Bella, majd Edward felé fordított a fejét.
A férfi erre megint elmosolyodott, és nagyon úgy nézett ki, mintha éppen próbálná elrejteni a nevetését.
Bella újra a mennyezetre szegezte a pillantását. Volt benne valami végtelenül közönséges, mégis erotikus és csábító. Kicsit talán még félelmetes is volt. Lassan érezte meg maga alatt az újabb hullámzást, majd Edwardot is meglátta a tükörben. Kis mozgolódás után megint lenyugodott a hullámzás és már csak lassú ringatózás maradt.
- Bizarr – szólalt meg Edward, ahogy ő is a kettősüket nézte a tükörben.
- Az nem kifejezés – nevetett fel Bella, majd megpróbált az oldalára fordulni. Viszont Edward is megmozdult aljas áradatot indítva Bella felé, aki erre visszaesett, és a hasára gurult.
Még felnéznie sem kellett, hogy tudja Edward éppen veszettül vigyorog, és éppen a nevetését próbálja visszafogni több, kevesebb sikerrel.
- Szemét – mondta nevetve Bella, majd felült az ágyon, és cinkos mosolyra húzta a száját. - Vajon mennyire rugalmas ez az ágy – kérdezte választ sem várva, majd gyorsan felállt.
Már amennyire gyorsan engedte egy vízágy.
Bella csak nézte, ahogy Edwardnak a szemében villan a felismerés, és valami gyermeki öröm is.
- Ez nem egy trambulin, Bella! - mondta, majd megpróbálta elkapni felesége lábát, de Bella csak odább lépett, majd egy aljas mosollyal az ajkain elkezdett ugrálni.
Az egész ágy mozogni kezdett, Edward meg fekve emelkedett és süllyedt.
- Ki fogod lyukasztani, Bella! - kiáltott, de azért nevetett.
- Majd elmesélem Rose-nak, hogy ki a felelős érte – mondta Bella kicsit akadozva a folyamatos ugrálástól.
- Te! - nevetett mosolyogva Bella, majd a levegőben ülő helyzetbe váltott, és lezöttyent Edward mellé.
Edward is törökülésbe tornázta magát, és szembe fordult a feleségével.
Mind a ketten mosolyogtak. Aranyosan, és kedvesen, mintha csak ennyivel a világ minden gondját meg lehetne oldani. Mintha csak ennyire lenne szükség.
Bellát valami önfeledt öröm késztette arra, hogy ne fordítsa el a fejét. Most csak jó volt mosolyogni. Edward kezei az övéért nyúltak. Kicsinek és törékenynek érezte magát, amikor tudta, hogy nem az. De valahogy Edward mellett nem akart mindig az az erős volturis lenni. Mellette mert gyenge lenni.
Összefonódott kezüket nézte, majd inkább, hogy elterelje a figyelmét elfordította a fejét.
- Minek Rose-nak meg Emettnek ekkora ágy? - kérdezte Bella a hatalmas bútorra intve.
- Nem akarom tudni! - nevetett fel Edward, majd Bella megérezte, ahogy a kezét Edward ajkai érintik. - De nem ez az első vízágyuk – mondta, majd belepuszilt a kis tenyérbe.
- Jó, én is el tudom képzelni... - mondta Bella, és szemeivel követte Edward apró mozdulatait.
A férje, mintha csak egy tulajdon lenne, elkezdte rendezgetni Bella végtagjait. A lábait széttárta, a felsőtestét közelebb vonta magához, a kezeit meg önkényesen emelgette, és nézegette, mintha minden egyes vonását és redőjét meg akarná jegyezni.
A pakolgatás után az egészből valami végtelenül finom becézgetés lett.
Edward kezei végigsimítottak Bella vállain, a felkarján, alkarja belső felén, majd a tenyerét is csak a körmeivel érintve. Majd Edward visszatért Bella arcához, és azt alig megérintve tanulmányozta a vonalakat, és íveket.
- Nem vagyok porcelánbaba – suttogta Bella kicsit remegő hangon, amikor Edward ujjhegyei helyett már az orrával simított végig felesége arcélén.
- De, az vagy... - suttogta vissza Edward egy pillanatig se abbahagyva az apró simítások folyamatát. - Csak nagyon el akarod titkolni – tette hozzá, majd Bellára mosolygott.
Bella kicsit felvonta a szemöldökét. Félelmetes volt a rengeteg érzelem, amit kiváltott belőle a férje, és, amit Edward szemében látott. Rengeteg ellentétes, de mégis határozott érzelem. De a legjobban mégis a szeretettől döbbent meg. Mert a férje szeretetteljesen fordult felé, nézett rá, és érintette meg.
Bella legalábbis így értelmezte őket.
És tulajdonképpen nem is bánta, hogy végre van alaki, aki nem azért ér hozzá, mert muszáj vagy mert a kéj hajtja. Ezt Edward csak a maga örömére tette, mert szerette volna megérinteni. És Bellának jól esett, hogy végre senki nem vár tőle ellenszolgáltatást.
Neki eddig a szeretet úgy működött, mint egy cserekereskedelem. Ha azt akarta, hogy legalább egy kicsit éreztessék vele, hogy szeretik, akkor tennie kellett érte. Adnia kellett érte valamit, és nem kapta meg csak azért, mert ő is egy emberi lány volt valaha.
És most megkapta. És ha őszinte akart lenni magához, akkor nem tudta, eddig hogy tudott enélkül élni.
Bella hirtelen összerándult, és elhúzta a kezét Edwardtól.
Megijedt.
Meg fogja szokni, hogy van aki szeretettel fordul felé. És akkor már szüksége lesz rá, akkor már mindig ezt fogja keresni. Akkor nem fog engedni ebből, és nem fogja kevesebbel beérni. Ha el kell szakadnia majd Edwardtól, akkor kitől fogja megkapni.
Félt, hogy valaha elviszik innen, hogy visszarendelik a Volturiba, és akkor már soha többé nem kell Edwarddal lennie. Megijedt, hogy elszakíthatják tőle.
Mellette akart maradni. Bella szemei hatalmasra tágultak, és meredten nézett Edwardra.
- Valami baj van? - kérdezte Edward tompán, és Bella keze után kapott.
Kezd beleszeretni. Még nem szereti szerelemmel. De már szüksége van rá, és már nem akarja elengedni. Kezd beleszeretni.
- Semmi – nyögte ki, majd megpróbált legurulni az ágyról.
- Bella, mi a baj? - kapott a keze után Edward, és maga felé rántotta feleségét.
Mintha egy könyvet olvasott volna. Bella nem értette, hogy hirtelen honnan tudja mikor mit érez Edward, amikor eddig még a saját érzéseit sem tudta megkülönböztetni. Most meg csak Edwardra kellett néznie, és tudta, hogy férje feszült, és megint aggódni kezdett miatta.
- Megijedtem – mondta Bella hirtelen anélkül, hogy gondolkodott volna. - Csak megijedtem – mondta megint, és teste kicsit ellazult. Már nem akart menekülni. Most már maradni akart. Csak nézett Edward szemeibe, és a megértés apró szikráját látta rajta átvillanni.
- Nem kell – mondta finoman, majd egy apró csókot nyomott Bella ajkaira. Egy picit magához ölelte feleségét, majd elengedte, és felállt az ágyról.
Bella még mindig az ágyon feküdt, és nyugodtan nézett fel férjére.
Nem kell félnie, nem kell megijednie. Ez vajon azt jelenit, hogy Edward is annyira össze van zavarodva, mint ő maga? Hogy ugyanolyan tanácstalanul és értetlenül áll a párosuk előtt, mint ő maga?
- Be kell mennem a városba – mondta Edward, majd az ajtó felé intett.
- Mehetek veled? - kérdezte hirtelen Bella, és felült az ágyon, majd a szélére tornázta magát.
Edward zavartan ráncolta össze a szemöldökét.
A legrosszabb pillanatokban tud Bella kérdéseket feltenni. Mintha valami képessége lenne, úgy teszi fel a legrosszabb kérdéseket, a legrosszabb pillanatokban.
Bár még Edwardnak is be kellett ismernie, hogy logikus a kérése. Be van már ide zárva lassan két hónapja. És szeretne kimozdulni, hogy végre nem csak a ház mögötti erdőt lássa. Megértette, hogy miért szeretne Bella jönni. Csak nem biztos, hogy biztonságos.
Elvégre nem olyan rég váltott életvitelt. Nem biztos, hogy tudja majd magát tartani. De ha meg nem engedi, akkor meg megkapja, hogy nem is bízik benne.
- Gyere – mondta végül Edward, és egy kicsit elmosolyodott.
- Komolyan? - kérdezett vissza Bella, és felpattant az ágyról.
- De ígérd meg, hogy nem veszel levegőt – mondta Edward, és mélyen Bella szemeibe nézett.
Ne vegyen levegőt. Elvégre érthető kérés.
- Oké – mondta gyorsan Bella, majd egy puszit nyomva Edward arcára kiviharzott a szobából.
Edward csak állt a szobában, majd egy kis halvány mosoly futott át az arcán, és ő is kiment Rose-ék szobájából.
Megijedt.
Persze, hogy megijed valaki, aki több évnyi elfojtás után hirtelen mindent érezni kezd. Ő csak egyszer próbálta meg teljesen kikapcsolni az érzelmeit, és akkor sem sikerült teljesen. És akkor is a negyede időt töltött úgy, mint most Bella.
Edward elképzelni sem akarta, hogy milyen szörnyű lehetett neki felnőni. Bár ha majd Bella egyszer mesélni szeretne róla, akkor majd meghallgatja. Meghallgatja, és vissza sem kérdez, majd megöleli Bellát. Sokszor gondolkodott rajta, hogy ha ez bekövetkezik, akkor mit kéne neki mondania. De arra jutott, hogy semmi olyat nem tudna mondani, amivel jobb vagy kevésbé fájdalmasabb lesz a múlt.
Azon az egyetlen egy dolgon még ő sem tud változtatni. Segíteni szeretne, de nem tudta, hogyan. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, mit. Így inkább majd semmit nem mond. Nem is biztos, hogy Bella hallani akar erről bármit. Ha a véleményét kérte volna már rég kérdezte volna. Ha azt akarná, hogy minden egyes apró részletről tudjon, akkor folyamatosan beszélne róla.
Bella el akarja felejteni a múltját, és még az is fáj, ha csak véletlenül eszébe jut.
Így nem erőlteti. Elfogadja, hogy neki erre van szüksége. Nem akar fájdalmat okozni a feleségének.
Edward nem volt buta. Tudta, hogy szép lassan valami kötelék alakult ki köztük.
Észrevétlenül és alattomosan lopódzott be, mint egy éjszakai lidérc, és szépen összekötötte őket. A baj csak az volt, hogy hiába volt okos és tanult, még ő sem tudta, hogy ez mikor történt.
Valahol a mai vízágyas jelenet és az első egymásnak esésük között. Ahol eltelt közel két hónap, így nem tudta, hogy mikor, hogy hogy, csak megtörtént. Így inkább ahelyett, hogy hadakozna ellene, csak elfogadta, és hagyta, hogy ez a kötelék egyre erősebb legyen.
Bella is most ezért ijedt meg. Mert rájött, hogy az a kötelék egyre erősebb, és még az sem biztos, hogy valaha szét akarják szakítani.
Edward zavartan beletúrt a hajába, majd inkább a garázs felé indult.
Pont most nincs itt Jasper...
- Kész vagyok! - kiáltott fel Bella,majd betáncolt a garázsba. - Mehetünk!
Edward ellökte magát a motorháztetőtől, majd megakadt a szeme Bella lábain. Nem először látta már meztelenül azokat a lábakat. De először látta nadrág nélkül.
- Többször kéne szoknyát hordanod – jelentette ki, majd felesége arcára nézett ,aki csak mosolygott.
- Nincs több tiszta nadrágom – vonta meg a vállát, majd beült a kocsiba. - Nem találtam a mosógépet – tette hozzá, amit Edward is becsúszott a volán mögé.
- Mert nincs is - mondta Edward, majd egy kis távirányítóval kinyitotta a garázs ajtaját. - Alice és Rose nem szeretik, ha kétszer ugyanazt a ruhát viseljük – tette hozzá Edward meg sem várva az értetlen arckifejezést, és a felhúzott szemöldököt.
- Ez eléggé sznob dolog – nevetett fel Bella, és nézte az utat, ami Edward teljes nyugalommal vezetett végig.
- Igen, az. De jobb, ha tűröd, mintha veszekednél velük. Végtelenül makacsak – mondta, majd egy kicsit elfintorodott.
- Valami közös csak van bennünk – mondta Bella egy apró mosollyal, majd teljes figyelmét a városnak szentelte.
Még soha nem járt idekint, és szeretett volna minden megfigyelni. Hamar rájött viszont, hogy semmi érdekes nincs a városban, ugyanolyan tematika szerint követték egymást a házak, üzletek. Az emberek mindenhol rohantak, alig egy páran voltak, akik lassú léptekkel és világvége arckifejezéssel kóboroltak.
Ezért inkább Edward felé fordult, és nézte, ahogy férje a legkisebb erőfeszítés nélkül vezet.
- Milyen mese szerint laktok a városban? - kérdezte hirtelen Bella, és egy pillanatra nem fordította el a fejét.
- Mese? - kérdezett vissza Edward anélkül, hogy ráemelte volna tekintetét.
- Hallottam, hogy minden egyes városban más okokból vagytok. És mások a rokoni szálak, meg a foglalkozások.
- Az egyetlen módja, hogy senkinek ne tűnjünk fel – mosolygott Edward, majd egy fél pillanatig Bellára nézett.
- Szóval mi mese?
- Carlisle és Esme egyetemi professzorok, akik kutatóéven vannak. Rose és Jasper ikrek, akik Carlisle testvérei. Nincsen más rokonuk, ezért maradtak Carlisle-jal. Én Esme unokaöccse vagyok, Alice meg Emmett meg a barátaim, egyben Esme tanítványai és segítenek a kutatásban. Ebből persze semmi nem igaz, de egy jó ok arra, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ne járunk se iskolába, se egyetemre és még dolgozni sem.
- És... én? - kérdezte meg Bella kicsit habozva.
- Te is Esme tanítványa leszel. És persze te leszel a legelkötelezettebb a kutatás iránt, ezért leszel majd ritkán látható – mondta Edward, majd Bellára mosolygott.
- És a vezetéknevetekre nem figyelnek fel? Mind Cullenek vagytok...
- Nem mutatkozunk be teljes néven, csak ha nagyon muszáj. És akkor csak véletlen egyezésnek mondjuk.
- És hogy leplezitek a kapcsolatokat?
- Sehogy. Elég sokat kell hazudoznunk, ezért ebben nem vagyunk hajlandóak.
- Nem furcsállják a városlakók?
- Dehogynem! - nevetett fel Edward, majd fékezett egy piros lámpánál. - De nem nagyon szólnak bele. Eléggé félelmetesek is tudunk lenni, ha akarunk. - Erre Bella felé fordult, majd egy kis puszit nyomott a felesége ajkaira.- Szóval csak lazán – mondta, és egy picit megvonta a vállát.
Bella erre hatalmasat sóhajtott fel sem fogva, hogy eddig visszatartotta a levegőt, majd vigyorogva Edwardra nézett.
- Most ne lélegezz! - szólt Edward kicsit feszültebben, mint eddig, majd kiszállt az autóból, és megkerülte a kocsit, hogy Bellának kinyissa az ajtót.
Egy óra kocsikázás után eljutottak egy irodaházhoz egy másik város szélén. Nem volt se lepukkant, se elhanyagolt, de egyáltalán nem volt zsúfolt, aminek Bella nagyon örült. Igazából azt sem tudta, hogy miért jöttek ide.
Egész úton beszélgettek, de főleg a családról, és Bellának egyszerűen kiment a fejéből, hogy ezt megkérdezhette volna.
Döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a Cullen és a Volturi család között nagyobb különbség nem is lehetne, viszont a családtagok és közte elég sok hasonlóságot vett észre, a makacsságon kívül is.
Félig még örült is annak, hogy még Jasper sem tökéletesen vegetáriánus, ami azt jelentette, hogy nem kell egyedül megbirkóznia az egésszel. Aztán ott volt Emmett, aki annyira nagy örömét lelte az ereje fitogtatásában. Bellának gyermeki önmaga, talán még most sem fogta fel, hogy mennyire erős és hatalmas, és néha, szórakozásból ő is szeretett nekimenni valakinek.
Egy utolsó nagy levegőt vett, majd Edward kinyitotta az ajtót, ő meg kecsesen kiszállt.
Erősen ellenállt a késztetésnek, hogy automatikusan kifújja a bent tartott levegőt. A látvány ellen viszont semmit nem tudott tenni, így inkább gyorsan a cipőjét kezdte bámulni, mielőtt az emberek vékony bőre alatt lüktető artéria a bűvkörébe kerítette volna.
- Nem akarsz inkább itt maradni? - kérdezte Edward, majd Bella érezte, hogy egy kéz simít végig az arcán, és emeli fel a fejét az állánál fogva.
- Hogy aztán a felügyeleted nélkül bárkinek nekimenjek? - kérdezte Bella, és máris érezte, hogy a levegőnek már csak a fele van a tüdejében. Megrázta a fejét, majd szorosan belekapaszkodott Edward karjába, és biztatóan férjére mosolygott.
Minden rendben lesz. Muszáj, hogy minden rendben legyen.
A lift döccenve állt meg az egyik felsőbb emeleten, majd Edward Bella kezét biztatóan megszorította, és kilépett a fogadótérbe.
- Mr. Button már vár – vetette oda a recepciósnak Edward meg sem várva, hogy az ráköszönjön, vagy megállítsa. Célegyenesen ment az egyik ajtó felé, ahova egyszerűen csak benyitott. Ott egy kisebb fogadótér volt egy titkár asztalával, de a titkár sehol nem volt. Még egy ajtó nyílt a másik oldalról. Edward megállt egy pillanatra és Bellára nézett.
- Bejössz velem? - kérdezte és felesége arcát kémlelte.
Bella gyorsan nemet intett, hisz ha nincsen a közelében egyetlen ember sem, akkor könnyebb várakoznia.
Edward homlokon csókolta Bellát, kicsit magához vonta, majd aggódva a szemébe nézett.
- Sietek! - suttogta még, majd benyitott a következő ajtón. Bella csak annyit látott, hogy egy köpcös alak néz ki az ablakon, majd megfordult, amint Edward benyitott.
Leült a kényelmetlen székek egyikére, majd erősen próbált nem arra a képre gondolni, ahogy a recepciós nyakán lüktetett az ütőér.
Csöndben várt, és feltétlenül valami másra akart gondolni. A csönd mégsem volt a hasznára, mert ezzel csak azért érte el, hogy kristálytisztán hallotta a tucatnyi szív dobogását az emeleten. De Edward hangja is ott csengett valahol, igyekezett csak arra figyelni.
Égett a torka, és már biztos volt benne, hogy a zöld lencse, amit berakott a biztonság kedvéért már rég elmaródott. Egyszerre érezte, hogy a torka összeszorul, és biztos volt benne, hogy ha lehetne, akkor felkiáltana. Hogy képesek ilyen kínt elviselni a nap minden egyes percében?
Becsukta a szemét, ha valaki mégis bejönne, akkor legalább ne kelljen látnia, de hallása ezzel még jobban kiélesedett.
Tizenöten voltak az emeleten, plusz Edward és ő, akiknek nem dobogott a szíve. Többen az aktuális tévéműsorról csevegtek, a recepciós a telefonnal babrált, majd Bella hallotta, hogy az első szembe jövő kollégájának panaszkodni kezdett Edward viselkedésére.
Bella ha lehet még dühösebb lett. Már nem csak azért akart gyilkolni, mert kínozta a szomjúság, hanem, mert Edwardot szidták. Nem tudott annyira tisztán gondolkodni, ezért fel sem fogta, hogy mit tesz.
A gyomra összeszorult, a torka égett, és kezeit ökölbe szorította. Érezte, hogy állkapcsa végtelenül erős harapásban koccan össze, majd megtette azt, amit egyáltalán nem kellett volna. Kifújta a maradék levegőt is.
Hirtelen kétségbe esett, és felpattant a székről. Most mit csináljon?
A dobogás a fülében úgy zengett, mintha dobokat tartottak volna közvetlenül mellé. Csukott szemei elé a recepciós úszott be, majd lépéseket hallott.
Megkönnyebbült, hogy Edward jön, és kiviszi innen. Majd ő kiviszi. Az ajtó felé fordult, hallotta, hogy valamiről még mindig beszélgetnek, de bízott benne, hogy ez csak a búcsúzkodás.
Bella hallotta, hogy nyílik az ajtó.
- Edward... - sóhajtott fel Bella és megkönnyebbülten vett egy mély lélegzetet. De nem az nyílt ki, amelyiken Edward bement. A levegőbe édeskés szag terjengett, és Bella tudta, hogy itt a vége. Tovább nem tud tisztán gondolkodni.
- Ó! Jó napot! Maga a három órás? - kérdezte unottan egy férfi, majd bezárta maga után az ajtót.
- Mennem kell! - hallotta Bella, ahogy Edward felugrik a másik szobában az székről.
Bella gondolkodás nélkül cselekedett, és villámgyorsan az ajtó felé rántotta a kezét, ami egy fél pillanat alatt már lángokban állt. Még ugyanabban a másodpercben a férfi mellé ugrott, és bekulcsolta az ajtót a háta mögött.
- Nem a három órás vagyok – mondta Bella édesen, és a férfi nyakát nézte elbűvölten.
- Bella!
Bella még egyszer az ajtó felé rántotta a kezét, és még nagyobb lett a tűz. A titkár csak meredten bámult, mozdulni nem tudott, megbénította a félelem és a várakozás.
- Bella!
Bella a férfi nyakára támadt, és megkönnyebbülten nyögött fel, amikor végre az égető érzés csökkenni kezdett. Gyomra egyre jobban megtelt, érezte, ahogy a meleg test néha rándul egyet a kezei között. Messziről hallotta, ahogy valaki a nevét ismételgeti, de nem tudta felfogni, hogy ki az.
Érezte, ahogy minden egyes porcikája újra életre kel, hogy újra tud mozogni. Mintha eddig félig béna lett volna, mintha a világot csak félig érzékelte volna maga körül. Minden még élesebb lett, még szebb, még csillogóbb.
Érezte, hogy a test lassan kiszárad, ezért még intenzívebben tapasztotta ajkait a bőrre, még mélyebbre döfte fogait. Az utolsó cseppet sem akarta elvesztegetni. Szinte dühösen lökte el magától a testet, amikor az már kiszáradtan a földre rogyott.
Elmúlt az égés, félig tele volt, és jól érezte magát. Egészen remekül.
- Bella! - hallotta meg a kiáltást, és a tűz felé emelte tekintetét.
Ott Edward nézte kétségbeesetten, mögötte meg egy férfi a telefonnal babrált.
Kijózanodott. Bella csak nézte Edwardot, ahogy próbál áttörni a lángfalon sikertelenül, majd maga elé nézett, ahol a férfi holtan feküdt.
Némán emelte ajkai elé a kezét, majd nézett tenyerére. Még volt reménye, hogy nem is ő csinálta, csak valami tévképzet az egész. A tenyere véres volt. Ugyanaz, amit alig pár órával ezelőtt Edward megpuszilt.
- Bella engedj át! - kiáltott Edward, és kitartóan kutatta Bella szemeit.
Meg fogja utálni. Gyűlölni fogja. Nem bírta ki, nem tudta türtőztetni magát. Az ő hibája.
Lassan, szinte reményvesztetten emelte a karját, és oltotta ki az ajtó elől a tűzet, hogy Edward át tudjon jönni. Viszont a fal mellett álló könyvespolcok, iratok már lángokban álltak. Lassan az íróasztal is égni kezdett, és a halott férfi ruhája is lángra kapott.
- El kell tűnnünk! - mondta Edward, majd megragadta Bella kezét és húzni kezdte maga mellett.
Bella még egy utolsót rántott a kezén, és a férfi teste egy pillanat alatt lángokra kapott. Bénán, és döbbenten hagyta, hogy Edward elvezesse, és rohanva menjenek a lift felé.
Egy percbe se került, és Bella mögött hangosan csapódott a kocsi ajtaja. Ugyanabban a pillanatban Edward beindította a motort, és kilőtt a parkolóból.
Bella továbbra sem mozdult, nem mert Edwardra sem nézni, inkább felhúzta az ülésre a térdeit és átölelte.
Nem tudta, miért tette. Nem is akarta megtenni, de nem tudott... képtelen volt ellenállni. Nem tudta megérteni, hogy bírják ki a többiek. Edward rendesen lélegzett, és semmi baja nem volt. Teljesen ura volt önmagának.
Bella dühösen hajtotta le a napellenzőt, és nézett a tükörbe.
Narancssárga volt a szeme. Eddig borostyán volt, most meg megint narancssárga. Dühösen csapta vissza az ellenzőt, majd kifelé nézett az autóból.
Nem tudta, hogy a helyzetre, saját magára vagy Edwardra haragszik jobban. Az egész szerencsétlen volt, úgy, ahogy volt. És ha Aro megtudja? Akkor még büntetéstől is tartaniuk kell.
Bella megrázta a fejét, és igyekezett minden másra gondolni csak arra nem, ami éppen történt. Az egész lényét bűnösnek, és mocskosnak érezte. Olyan volt, mintha valami megromlott volna benne. Rossz volt, és büdös.
Szörnyen érezte magát. Egy igazi szörnyetegnek érezte magát.
Feleannyi idő alatt értek vissza a házhoz, mint amennyi alatt a városba értek.
Bella dühösen csapta be maga után a kocsi ajtaját, majd berohant a házba maga után ajtókat csapkodva. Berontott az egyik fürdőbe, és a tükörbe nézett. A felsője vérfoltos volt, az ajkai még mindig piszkosak voltak. Dühösen dobta le magáról a felsőt, majd a fürdő másik sarkába dobta. Visszanézett a tükörbe, remélve, hogy csak álmodta az egészet. De az ajkai még mindig véresek voltak, a szeme meg úgy fénylett, mint a lemenő nap. Intenzíven, narancssárgán bizonyítékul, hogy nem álmodott.
Dühösen csapott a tükörbe, ami darabokra tört, de egyáltalán nem érdekelte.
- Ne csapkodj! - szólt egy jéghideg hang a fürdő ajtajából.
Bella férjére emelte a tekintetét, és próbálta megfejteni, hogy mit érezhet. De most, mintha el lettek volna zárva az érzelmei. Most Bella nem látott semmit; nem értette, nem tudta, hogy mire gondolhat.
- Vajon Arónak mennyire fog ez tetszeni, ha megtudja? - kérdezte megint Edward, és karjait keresztbe fonva az ajtónak támaszkodott.
Bella erre kérdőn nézett Edwardra. De a férje egy pillanat után elfordította a fejét. Nem érti meg. Nem fogadja el. Őt hibáztatja. Őt okolja.
Bella felhorkantott, még idegesebb és dühösebb lett, és elcsörtetett Edward mellett egyenesen a szobájukba.
Hallotta, hogy Edward követi őt, de most nem akart vele foglalkozni. A szekrényből kivett egy egyszerű fehér atlétát, és magára húzta.
- Engem hibáztatsz? - kérdezte Bella, és harciasan fordult szembe Edwarddal.
- Nem én öltem – mondta Edward gondolkodás nélkül.
- Persze, te csak beszélgettél ki tudja milyen okból valami idegennel! - kiáltott fel Bella, és nagyot legyintett a kezén.
- Megmondtam, hogy ne vegyél levegőt – mondta Edward félelmetesen nyugodt hangon.
- Ne mond, hogy te vegetáriánusként jöttél a világra, a fenébe! - kiáltott Bella, majd becsapta a szekrény ajtaját, és megint elvonult Edward mellett. Dühösen száguldott le a lépcsőkön, hogy aztán megálljon a konyhában. Megtorpant, mert egyáltalán nem ide akart jönni, visszafordult, de Edward mellkasával találta szembe magát.
- Hagyj békén! - mondta, majd megpróbálta kikerülni férjét, de Edward megragadta a karját, és masszívan egy helyben tartotta.
- Aro megtudhatja? - kérdezte megint, és kutatóan nézett Bella szemébe.
- Engedj el, ez fáj! - mondta Bella, majd megpróbálta lefejteni magáról Edward kezeit.
- Aro azzal fenyegetett meg, ha bármi nem úgy történik, ahogy ő képzelte el, akkor megöli a családom! Tudni akarom, hogy megtudhatja-e, hogy ma megöltél egy embert! - kiáltotta és szigorú, szinte félelmetes akarattal kényszerítette Bellát a maradásra.
- Csak ha megírom neki – mondta Bella, majd kiszakította magát Edward karjai közül. - És különben is miért hagytál ott egyedül?!
- Te mondtad, hogy maradsz! - kiáltott vissza Edward, majd zavartan a hajába túrt.
- Biztos vagyok benne, hogy minden egyes percben a gondolataimat lested, mi a francnak nem jöttél előbb?
- Te akartál jönni, Bella! Te érezted úgy, hogy már képes vagy rá!
- Te vagy a szekértője a vegetarianizmusnak, ó nagy Edward, mond miért nem vigyáztál rám jobban? - kérdezte Bella gúnyosan, és keresztbe fonta a karját.
- Nem vállalhatok felelősséget a te tetteidért! - kiáltott Edward, és közelebb lépett feleségéhez.
Egy pillanatra mind a ketten megdermedtek, a levegő megfagyott kettejük között, és harciasan néztek egymásra. Mind a ketten a másikat hibáztatták, és nem akarták beismerni, hogy a másiknak is igaza lehet.
- A férfinek, akit megöltél van egy menyasszonya... - mondta végül Edward, de inkább csak motyogásnak hangzott az egész.
- Ezzel kurvára segítesz, A FENÉBE! - üvöltötte Bella, és megint megindult, de nem tudta, hogy hova. Csak el, messzire, hogy ne legyen itt.
- Igen, így kell ezt csinálni, elmenekülni minden elől, és soha nem vállalni a felelősséget semmiért! Ez igazán volturis, kedves Bella!
- Nem menekülök!
- Akkor most mégis hova mész?
- Én se tudom!
- Csak egyszer az életben mond ki, hogy sajnálom, A FENÉBE!
- TŐLED kérjek bocsánatot, amiért nem vigyáztál eléggé?
- Csak mondd ki, Bella!
- Hát nem! Nem kapod meg azt az örömet! Tudod, lehet, hogy én vagyok a hibás Edward, de TE vagy a felelős!
- Nem én öltem!
- De neked kéne rám vigyáznod! - kiáltotta Bella, majd egy kárörvendő mosoly jelent meg az ajkain. - Aro érdeklődéssel fogja hallgatni, mi minden törté...
Nem tudta végig mondani, mert két kéz erősen ragadta meg a vállát, majd a legközelebbi falnak nyomta olyan erővel, hogy egy pillanatra bennakadt a levegő Bella tüdejében.
- Nem mondhatod el NEKI! - üvöltött Edward magánkívül, és arca valami torz maszkba váltott. Szinte felismerhetetlen volt a mosolygós Edward.
- Majd meglátjuk! - mondta Bella veszélyesen halkan, majd cinikusan elmosolyodott.
Edward elengedte felesége vállát, majd lehajtotta a fejét. Egy pillanat alatt emelte öklét, és vágta azt a falba Bella feje mellett.
Bella csak kitágult szemmel nézte, ahogy Edward tajtékzik az elfojtott dühtől és tehetetlenségtől. Elfordította a fejét, de továbbra is a falnak támaszkodott. Nem akarta most látni Edwardot.
- Különben is. Mi a francnak kellett bemennünk a városba? - kérdezte meg Bella már sokkal inkább csak az érdeklődés kedvéért.
Erre Edward elhúzta a száját, és a farzsebébe nyúlt. Egy kis papírlapot vett elő, és Bella kezébe adta.
- Tessék, Bella Cullen! - mondta, majd ellépett tőle, és kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt Bella szeme elől.
Bella csak nézett utána, nem is értette igazából, hogy mi is volt a lényeg, majd a kezébe nézett. Egy sokfelé hajtott lap volt.
Cullen? Ő nem Cullen.
Kihajtotta a lapot, és egy kártya esett a földre. Nem kellett lehajolnia, hogy lássa micsoda. Egy személyi igazolvány.
Bella Cullen néven.
Bella csöndben ült egy sziklán és igazán próbálta szépnek látni az éjfélt.
De valahogy nehezére esett, bármit ugyan olyannak látni. Ölt már életében. Nem is egyszer. De egyiknek sem volt ekkora súlya, mint most ennek.
Igazából ő maga sem értette, hogy ez az egy miért fáj jobban, mint a több ezer, ami már a háta mögött van. De mégis jobban fájt. Fájt, mert csalódást okozott Edwardnak. Mert soha nem érezte még azt az ürességet, amit most. Talán ez az, amitől annyira félt még reggel. Ez az a hiány. Mert most úgy érezte, hogy elveszítette Edwardot, pedig tudta, hogy nem.
De a cselekedetek, és a tény, hogy egyedül van sokkal nagyobb bizonyíték volt, mint az az egy mondat, hogy nem kell félnie.
Érezte, hogy Edward tudja, miért ijedt meg. Egyszerűen tudta. És csak annyit kapott válaszul, hogy nem kell félnie. Hát akkor most mégis mi van itt? Mégis fél, mégis egyedül van, és Edward nincs itt.
Bella fejében újra és újra lepörgette veszekedésüket, és arra kellett rájönnie, hogy hülyeségeket vágtak egymás fejéhez. Egyikük se látta be a másik igazát, amikor mind a ketten hibásak voltak. És ő még nagyobb mértékben, mint Edward.
És most aggódott, hogy talán soha nem is fog megbocsátani, mert a legaljasabb trükkel még a családját is fenyegetni kezdte, amikor tudta, hogy az neki a legfontosabb.
És már ő is a családjához tartozott. Nem tudta, hogy Edward berendelte neki a személyit. De valahogy végérvényesnek és megmásíthatatlannak érezte az egészet, most, hogy tényleg kapott egy kis kártyát. Soha nem gondolta volna, hogy egy egyszerű műagyagdarab ennyire... elégedetté teheti.
Mert ezzel a kis műanyaggal Edward is elfogadta a családjának. Lehet, hogy a többiek még nem tudtak róla, de őt Edward jobban érdekelte, mint a többiek. És már ő is családtag volt. Teljesen és egészen. Örült neki, hogy kapott egy igazolványt. Olyan érzése volt, hogy tartozik valahova. És nem akarta engedni ezt az érzést, azért, hogy valamiben, ami lehet, hogy nem is fontos neki legyen igaza.
És be kellett ismernie, hogy nem volt igaza. Hibázott, de nem akkorát, amennyire Edward haragszik rá.
Bella kicsit fázósan húzta össze magát, bár egyáltalán nem fázott.
Mégis fújta a szél, és ő egy szoknyában és egy atlétában ücsörgött egy szikladarabon.
Majd hazamegy. Majd reggel, amikor világos lesz. Már sokszor összekaptak Edwarddal, de itt nem lesz elég egy öleléssel elnézést kérni. Ezt meg kell beszélniük. És most úgy érezte nem tudna Edwarddal beszélni.
Edward nyugtalanul ült a verandán, és egyáltalán nem értette, hogy Bella minek ment el.
Komolyan egy nyomkövetőt fog beleültetni, vagy egy csengőt a nyakába kötni; vagy bármit, amivel be tudja azonosítani a hollétét. Így csak ülhet és várhatja, hogy hazataláljon a felesége.
Igazából Edward maga sem tudta, hogy miért vesztek össze ennyire. Ő csak annyit akart tudni, hogy Aro mennyire büntetheti meg őket azért, mert megtörtént ez a kis baleset.
Csak annyit akart tudni, hogy bánthatja- e Bellát és a családja többi tagját. Erre meg veszekedni kezdtek már megint.
Állandóan félre értik egymást, valahogy nem ugyanúgy forog az agyuk. Az egyikük már öt lépéssel előrébb jár, de a másik még a másodiknál esett kérdésekre akarja hallani a választ, és az ott elhangzó sérelmekre kéri a bocsánatot. És ha valami csoda folytán mégis ugyanarról beszélnek, akkor nem értik meg a másikat.
Edward megrázta a fejét és tovább nézte az erdő szélét, hátha előbukkan a felesége.
Lehet, hogy különböznek, és nem is értenek sok mindenben egyet. De attól még... kell neki Bella. Féltette, aggódott érte, és ha nem volt mellette mindig megijedt, hogy valami baja lesz.
És nem nem volt mindig jó Bellával. Sokat veszekedtek, a legkisebb hülyeségen is képesek voltak összekapni. De mindig kibékültek.
Már azt sem tudta, mit csinálna Bella nélkül. Hiába emlékezett kristálytisztán a Bella nélkül töltött évekre, nem tudta volna elképzelni most magának ugyanezt. Most, hogy tudta milyen Bellával élni. Hiába veszekedtek, és néha ordítottak egymással. Egyszerűen olyankor rossz napjuk volt. Egyszerűen egymással nem volt mindig jó. De egymás nélkül elképzelhetetlen volt.
Edward csak nézte, ahogy szép lassan felkel a Nap, és lassan tudatosodott benne, hogy Bella már több mint fél napja eltűnt. Vagyis elment.
Csak remélte, hogy semmi baja nincs, és minden rendben van, különben keresőcsapatokat fog szervezni az erdőben, hogy megtalálják a feleségét.
Még ad neki egy órát, hogy hazataláljon. Utána elkezdi keresni, és Edward csak remélni merte, hogy meg tudja találni illat alapján. Soha nem volt jó nyomkövető, de talán a feleségét meg tudja találni.
Néhány perc után, azonban rájött, hogy fölösleges a nyomkövetés.
Bella halvány alakja bukkant fel a láthatáron Edward meg egy nagyot sóhajtva lerogyott a verandai fotelre. Hazajött.
Bella szép lassan közelítette meg a házat, bár egyáltalán nem félt Edwardtól. Egyszerűen csak az elkövetkező beszélgetést szerette volna átugrani az időben, mintha már rég megtörtént volna. Ahogy Edwardra nézett érezte, hogy képzeletbeli bűnlajstromára most az egész éjszakai kimaradás is felkerült. Persze nem azért, mert nem tudott volna vigyázni magára, egyszerűen azért, mert Edwardnak aggódnia kellett miatta.
Lassan fellépkedett a verandán, majd Edward elé állt. Férje csak felnézett rá gyanúsan kifejezéstelen arcon. Bella végül felsóhajtott, majd leült Edward mellé.
- Megbeszéljük? - kérdezte Bella, és nem mert Edward felé fordulni.
- Meg – mondta Edward habozás nélkül, majd megfogta Bella kezét, és az ölébe húzta.
Bella lélegzete egy pillanatra elakadt. Úgy tűnik mégis repültek az időben, csak egy napot vissza. Akkor csinálta Edward ugyanezt. És ha megfogta a kezét, akkor nem haragudhat rá annyira.
- Sajnálom – mondta Bella, majd Edwardra emelte tekintetét -, de nem azt, hogy megöltem azt a férfit. - Bella látta, hogy erre Edward kicsit felhúzta a szemöldökét, ezért gyorsan hozzátette. - Persze azt is sajnálom, de amiatt nem kérek tőled elnézést. Azt sajnálom, hogy a családoddal fenyegettelek, amikor tudom mennyire fontos neked.
- Igen – mondta Edward, majd egy halvány mosoly futott át az ajkain. - Én is, hogy nem mentem hamarabb. Pedig tudtam, hogy nem érzed magad valami fényesen – mondta Edward, majd elfintorodott.
- Én igazán mindent megteszek, Edward. Nagyon próbálkozom!
- Tudom – mondta Edward, majd két tenyerébe fogta Bella arcát. - És ez elég is.
- Biztos? - kérdezett vissza Bella, és reménykedve nézett Edward szemeibe.
- Biztos.
Majd megcsókolta Bellát, hisz már lassan egy napja nem érinthette meg úgy, ahogy minden percben akarta. Bella először még kicsit félve csókolt vissza, majd szeretetéhesen kapott Edward ajkai után.
Kezeit Edward nyaka köré fonta, majd szorosan magához húzta. Érezte, hogy Edward kezei az arcáról lassan a hátára vándorolnak, és a csigolyáit végigzongorázva halad egyre lejjebb.
Hihetetlen volt, hogy már ennyitől röpködtek a szikrák, de Bella mégsem tudta megállítani, és tűzijátékként pattogtak a vágy szikrái kettejük között.
Ami eddig tapogatózó, és finomkodó volt, hirtelen mohó és akaratos lett. Útban volta minden egyes ruhadarab, és Bella még az a két centit is soknak találta kettejük között.
Pillanatnyi gondolkodás nélkül húzta feljebb a szoknyáját, majd ült Edward ölébe, hogy teljesen hozzá simulhasson.
Egy pillanatra sem megszakítva a csókot merültek le a nagyon is ismert testrészekbe. Edward kezei hol Bella combját simogatták, hol besimult Bella atlétája alá.
Bella önfeledten nyögött fel, amikor végre megérezte Edward kutató ujjait az atlétája alatt, aztán érezte, hogy Edward megdermed, és mindkét kezét maga mellé ejtette.
- Mi a baj? - kérdezte Bella kicsit lihegve.
- Csak adj egy percet! - mondta Edward, majd becsukta a szemét. - Nem is ők lennének, ha nem most jönnének! - nyögött fel Edward, majd egy fanyar vigyor futott át az arcán.
- Ők azok? - kérdezte Bella, és lassan felállt, hogy férje is fel tudjon kelni.
- Ők bizony – mondta Edward mosolyogva, és Bella derekát átfogva még egy utolsó csókot lopott tőle.
Majd mind a ketten megindultak a bejárati ajtó felé.
Sziasztok!
Nos örömmel jelentem, hogy megvan.:) Bár nehéz szülés volt, de megvan, és él!:)
Iccsi is azt mondta nekem, hogy jó, bár nem érzi, hogy benne lennék. Igazat kell neki adnom, rég szenvedtem fejezettel ennyire, mint ezzel most. De a következő már sokkal jobb lesz! Megígértem Iccsinek, Celiának, most ünnepélyesen nektek és még magamnak is, szóval biztos, hogy jobb lesz!:)
Ismételten köszönöm a türelmeteket, és hogy még nem négyeltetek fel az állandó késések miatt.:) Kicsit már össze kéne magam szedni.
A hibákért továbbra is Celia okolható!
A dizi frissítése alakulóban van, de olyan nehéz választani a tojáshéj és az elefántcsont között...XD Szóval rajta vagyok a dolgon, a héten már nagyon meg akarom csinálni, remélem az időbeosztásom is engedi ezt a tranzakciót.:)
És egy létfontosságú hirdetmény!:D
Jelentem nagymama lettem!:D És mielőtt meglódul fantáziátok, nem kell rosszra gondolni, csupán a macskám megfialt, szóval három tüneményes kis molylepke vadiúj gazdája vagyok.:) Annyira aranyosak, hogy meg kéne őket zabálni!:D
Nah jó, rakom inkább fel a fejezetet, hogy végre olvashassátok.:)
Puszillak titeket: Nee^^
