- Hogy... Mit csinál Edward? - kérdezte Rose hitetlenkedve.
- Elveszi Bella Volturit – mondta Alice teljes nyugalommal, azzal a dermedt beletörődéssel, amivel csak azok ülhetnek, akik biztosan tudják a dolgot. Az esélytelenek nyugalmának is hívják.
- És... Miért? - kérdezte Rose, és úgy nézett Edwardra, mintha az nem lenne teljesen normális.
- Nem jókedvemből – dörmögte Edward fel se nézve. Csak bámulta a cipője orrát, és arra gondolt, hogy ez tényleg meg fog történni. Méghozzá vele. Életében nem akart megházasodni. Legalábbis így nem. És ha el is képzelte esetleg, hogy elvesz valakit, az a valaki nem egy volturis kislány volt, aki hisztizik, amit valami nem tetszik neki.
Nem volt nő a szemében. Nem látta annak, Bella csak... Bella volt. Egy kislány, aki nyafog, ordít, sikítozik, és néha még a földhöz is vágja magát, ha kell. Egy ilyen kislányt fog elvenni.
- Edward te nem vagy normális! - kiáltotta Rose és felpattant a helyéről. - Felfogtad, hogy egy volturist veszel el? - kérdezte Rose meredten nézve Edwardra.
- Igen, Rose. Képzeld felfogtam! - mondta Edward, majd ő is felkelt a helyéről, és Rose-ra nézett. - De tudod, abban az esetben, ha azt akarom, hogy életben maradjatok, akkor el kell vennem egy volturist! Úgyhogy megköszönném, ha az életben egyetlen egyszer támogatnál, mert nem magamért teszem ezt az egészet, rendben?
Rose döbbenten nézett Edwardra, majd nyelt egyet. Nem bírt megszólalni. Csak állt, és nézett.
- Kompromisszum volt – mondta Carlisle, ő is Rose-t nézve. - Már ha a fenyegetést lehet így nevezni.
Mindenki csak ült, és próbálták megérteni a dolgokat. Mert Edward tulajdonképpen... megmentette az életüket, még ha csak átvitt értelembe is. Egyikük se kételkedett egyetlen percig sem, hogy ha Edward nem veszi el a lányt, akkor tényleg meghalnak. Ismerték Arót eléggé, és tudtak róla mindent, amit kellett. És ha ő akar valamit, akkor nem érdekli, hogy hány személyen kell átgázolnia, hány vámpírnak és embernek teszi tönkre az életét. Nem érdekelte. Csak az legyen meg, amit ő akar.
Ismerték, és tudták róla. Ezért igen...
Bele kell törődniük, hogy Edward elveszi a lányt. És nem azért, mert ő akarja. Csak mert muszáj.
- És szereti a divatot? - kérdezte Rose, és megpróbált egy kicsit mosolyogni.
Bella csak járkált a szobájában. Köröket rótt sorba, folyamatosan, meg nem állva. Nem tudott, de nem is akart megállni. Sokkal jobban szeretett volna valamit széttörni, de már tombolt egyszer annyira, hogy mindenből újat kellett venni. Nem érezte tőle jobban magát, és utána még vásárolnia is kellett, amit utált. Így inkább csak körözött. Körözött, és próbált nem arra gondolni, amire gondolt.
Utálta az elmét. Ilyen szempontból... gyűlölte. Túlságosan primitív, még az övé is, aki nem ember. Ha azt mondom, hogy ne gondolj egy elefántra, akkor is elefántra gondolsz. Bellával is ez volt. Nem akart Edwardra gondolni. Hát folyamatosan ő jár az eszébe.
Fel nem tudta fogni, hogy lehet valaki ennyire... Kötött, unalmas, nyálas és idegesítő. Összességében elviselhetetlen. Az volt. Elviselhetetlen!
Nem fogja kibírni. Nem fogja, nem is akarja, és tisztában volt vele, hogy alig pár hét, és olyan lesz, mintha a saját halálos ítéletét írná alá.
Ráadásul ma bejelentette Aro, hogy vámpíresküvő lesz...
És mindezt mosolyogva. Mintha ez olyan jó hír lenne. De nem volt az! Mert a vámpíresküvő egyet jelentett a felszakíthatatlan kötelékkel. Lehetetlen elválni, és mindenki tudni fogja, hogy egymáshoz tartoznak.
Csak ha meghal valamelyikük, akkor lehet szabad a másik.
Tulajdonképpen nem is rossz! Majd kinyírja azt a nyálgépet a nászútra menet... De milyen nászút? Neki nem lesz nászútja! Esze ágában sincs közelebbi kapcsolatba kerülni Edwarddal. Még a neve is nevetséges! Kit hívnak Edwardnak a mai világban? Esetleg egy herceget, de azt meg lehet érteni. De ő csak egy vámpír! Ráadásul vegetáriánus vámpír, szóval nem értette. Utálta a lényét, a kinézetét, a személyiségét.
Utálta a tudatot, hogy ő lesz a férje.
Mi lenne, ha gyorsan szólna valamelyik idióta bérgyilkosnak, hogy nyírja ki? És majd Aro előtt eljátssza a szomorú özvegyet, aki még meg sem házasodott. Ez nem is rossz ötlet! Elvégre csak egy kérés egyik kollégától. Ennyi az egész!
Bella már majdnem bizakodni kezdett. Mert ha meghal Edward, akkor nem kell hozzámennie. És akkor nem is az ő hibájából halna meg. Ez így nem is rossz!
De aztán eszébe jutott, hogy Arónak csak egy érintésre van szüksége, és mindent megtud.
Ha lehet még levertebb lett, mint eddig volt. Nincs kibúvó. Hozzá fog menni, ahhoz a baromhoz!
- Na, készülsz már a legénybúcsúra? - kérdezte Emmett, és meglökte Edward vállát.
- Nem – mondta mereven és csak nézte a kezében tartott levelet.
- Mi ez? - kérdezte Emmett, majd kivette Edward kezéből a sárga levélpapírt.
- Basszus öcsi! Te aztán rendesen benne vagy... - mondta Emmett, amint végzett a levéllel, majd leült Edward mellé.
Edward fejét a kezébe támasztotta, és nem lélegzett. Nem akart most semmiről tudomást venni. Legszívesebben felordított volna, és üvöltött volna azzal, aki először szembe jön vele. De nem akart. Egyik családtagja sem tehet arról, hogy neki még két hét van hátra az életéből utána jön a földi pokol.
- Mi a baj? - kérdezte Esme, ahogy belépett, és meglátta Edwardot.
- Az öcsinek vámpírlagzija lesz – mondta Emmett egyszerűen. Most a hangjából hiányzott az a nevetés és játékosság, ami általában benne volt. Most komoly volt.
- Ez biztos? - kérdezte Esme, majd közelebb ment fiaihoz, és leült a dohányzóasztalra.
- Postázott Yoda Mester – mondta Emmett, majd Esme kezébe nyomta a levelet.
- Sajnálom, Edward – mondta Esme, és megérintette Edward fejét. De ő továbbra is mozdulatlan maradt, egyszerűen nem akart semmit csinálni, semmit felfogni. Csak... volt.
A baj viszont azzal volt, hogy egyszerűen nem tudott csak lenni. Már ez se ment neki. Nem bírt csak lenni, kinézni a fejéből és semmire nem gondolni. Most túlságosan sok baja volt, hogy kiürítse a fejét. Nem ment egyszerűen.
- Lehet, hogy nem is lesz rossz – mondta, felemelte a fejét, és Esmére nézett. - Lehet, hogy nem is olyan, amilyennek eddig láttam – tette hozzá, majd megpróbált mosolyogni.
De teljesen tisztában volt vele, hogy de. Olyan rossz, amilyennek látta.
- Egy volturis nem házasodhat meg valami szörnyűségben! - mondta Heidi, és levette Belláról a köpenyt. - Te komolyan ebben akartál az oltár elé menni? - kérdezte Heidi majd a sarokba dobta a ruhadarabot.
- Eredetileg gyászruhát akartam. De nem találtam eléggé horrorisztikusat.
- Nevetséges vagy, Bella! Ez az esküvőd! - mondta Hiedi, majd megfogta Bella kezét, és húzni kezdte.
Bella úgy ahogy volt fehérneműben lépkedett a folyosókon, de most ez sem érdekelte. Még pár óra, és vége az életének. Komolyan vége. Hogy történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy neki innen el kell menni, és nem jöhet vissza többet? Ez... Hogy?
- Tudod, amikor megtudtam, hogy Edwardhoz mész... Hát vettem a bátorságot, és varrtam neked egy ruhát – mondta mosolyogva Heidi, amint beléptek a lány szobájába. - A fekete fehérnemű nem lesz hozzá jó... - mondta mosolyogva, majd bement a gardróbjába.
Bella csak állt kábán. Értette, hogy mit mondott Heidi. De túlságosan magába volt fordulva, hogy egyáltalán valamit mondjon. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan Mrs. Cullen lesz. És utálta a gondolatot.
- Ez az! - mondta, majd Heidi egy állványt maga előtt tolva megjelent.
Mosolyogva rántotta le a fehér lepedőt a ruháról, és csak nézett Bellára.
De ő csak nézett a ruhára, és nem érzett semmit. Üresség. Végtelen, fájdalmas üresség. Nem akarta ezt az egészet. De meg fogja tenni. Meg fogja, mert meg kell.
És fel kell vennie a ruhát, és mosolyognia kell hozzá. És úgy kell tennie, mintha Edward az álmai lovagja lenne. Pedig nem az!
Épp az ellenkezője!
- Na? - kérdezte Heidi reménykedően és kíváncsian.
Bella mosolyt varázsolt az arcára, és úgy tett, mintha csak a döbbenettől nem bírt volna megszólalni.
- Ez gyönyörű! - mondta, majd közelebb lépett a ruhához. Tényleg csodaszép volt. De semmi más nem volt. Csak egy szép ruha. Nem az ő ruhája.
- Izgulsz már? - kérdezte Emmett, és Edward mellé lépett.
- Nem – mondta a kérdezett teljes érdektelenséggel.
A neki kiutalt szobában állt, és épp a zakóját kapta magára.
- Arany a nyakkendőd? - kérdezte Emmett fintorogva, és belezuhant az egyik fotelbe.
- Igen – mondta Edward, majd megigazította az említett tárgyat. Ha teljesen hidegen hagyja is ez az esküvő. Ő akkor is Edward. És normálisan fog kinézni.
- És téged nem érdekel, hogy miért? - kérdezte megint Emmett, és a teljesen átlagos fekete nyakkendőjére nézett.
- Nem érdekel – mondta Edward, majd elfordult a tükörtől.
Emmett felsóhajtott, majd felkelt.
- Nyugi! Minden rendben lesz! - mondta, majd kezét öccse vállára rakta.
- Szeretném azt hinni, hogy igazad van – mondta Edward, és megpróbált mosolyogni.
De neki ez a házasság nem az volt, aminek lennie kellett volna. Ez nem egy boldog nap. Ez lesz eddigi élete legrosszabb napja. Teljesen biztos volt benne. De még milyen szerencse, hogy nagy tehetsége van a színészkedésben!
Senki más nem tudta a házasság valódi okát, csak a Volturi és a Cullen család.
A többi vendégnek ez maga volt a Rómeó és Júlia. A tiszta és végtelen szerelem két ennyire lehetetlen családból. Másnap ez maga volt a meglepetés... Másnap ez egy kellemes meglepetés volt. Egy örömhír. Egy... csoda.
És csak ők tudták, hogy ez valójában mi. Mert ez kényszer. Egy hatalmi játék. Csak egy játék...
Edward maga is meglepődött, amikor megtudta, hogy van többi vendég. De Aro közölte vele, hogy egy volturis esküvője mindig is nagy hírnek számít. Így hát legalább kétszázan lettek meghívva az esküvőre. Ha nem többen.
Mert Bella Volturi megy férjhez ráadásul Edward Cullenhez. Ez mindenkinek... érdekes. Csak akik tudták a rideg valóságot, azoknak nem volt annyira izgalmas.
Kopogtak az ajtón, majd választ sem várva Bella suhant be.
- Te meg mit keresel itt? - kiáltott fel Emmett, majd Edward elé ugrott, és eltakarta a szemét. Mert Bellán már rajta volt a ruha, de olyan fesztelenül csörtetett be a vőlegénye szobájába, mintha ez nem is érdekelné.
- Beszélnem kell Edwarddal – mondta Bella, és csípőre tette a kezét. - Megtennéd, hogy nem takargatod a szemét?
- Rajtad van a ruha, drága húgom! Úgyhogy nem – mondta Emmett, és még jobban szorította Edward fejét.
- Emmett! Most komolyan azt hiszed, hogy ez minket izgat? - kérdezte Edward teljesen nyugodtan.
- Nem érdekel! Ez a hagyomány! - erősködött Emmett. - Beszélj így, asszony!
Edward csak állt, de igazán nem is érdekelte, hogy mi van körülötte. Kicsit zavarta, hogy Emmett hatalmas kezétől semmit nem lát, de egyszerűen érdektelen volt.
- Nem vagyok asszony! - mondta Bella, és még Edward is kihallotta a dühöt a hangjából. - Bella. Simán Bella! - mondta, majd Edward hallotta, hogy cipője a padlón kopog.
- Aro azt üzeni, hogy viselkedj normálisan, és tettesd a szerelmest...
- Remek... - nyögött fel Edward, majd megpróbálta elvenni Emmett kezét a szeme elől.
- Én se jókedvemből fogok színészkedni! - mondta Bella, majd Edward hallotta az ajtó csapódását.
Emmett keze lehullt Edward szeméről.
- Öcsi, baromi szexis a menyasszonyod! - mondta bátyja, majd Edwarda vigyorgott.
- Akkor kéne látnod, amikor tűzgolyókat dobál! - mondta Edward, majd megindult kifelé.
- Akkor is! Baromi jó nő! - mondta, majd bezárta maga után az ajtót.
- Edward mosolyogj már! Egy esküvő általában boldog szokott lenni! - mondta gondolatban Rose, és bátyja mellé lépett.
Ez inkább a temetésem – gondolta Edward, de azért elmosolyodott.
Ott állt a nagyteremben a rögtönzött oltár előtt. Mögötte Aro állt mosolyogva. Balján a nők, jobbján a férfiak. És mind mosolygott. Mintha tényleg ez annyira boldog esemény lenne.
Nem volt zene, egyszerűen mindenki elhallgatott, amint kinyílt az ajtó. Bella egyedül állt, és nagy levegőt vett. Már az arcára volt varázsolva a mosoly, mintha tényleg boldog ara lenne. Lassan indult el, és egyenletes tempóban haladt az oltár felé.
Edward nem látott semmi különlegeset Bellán. Nem volt nevetséges, nem volt hátborzongató. De semmi vágyat nem érzett iránta. Csak egy menyasszony volt. Nem érezte azt, hogy az övé. Nem az övé... Sokkal inkább Aróé, mint az övé.
Bella lassan odaért, és kezét Edward felé nyújtotta. Edward megfogta, majd lelépett hozzá.
- Még jó, hogy nem raktál fátylat... Kicsit ironikus lett volna... - morogta az orra alatt, hogy csak Bella hallja.
Bella szeme megvillant, de még mindig mosolygott.
- Gyűlöllek! - mondta gondolatban, és rögtön kapta válasznak az apró bólintást, hogy az érzés kölcsönös.
- Drága barátaim! A mai nap különleges a társadalmunkban! - kezdte Aro nyájasan, de közben figyelmeztető pillantást küldött a jegyespár felé.
Edward csak állt, és erősen próbált úgy tenni, mintha ez az esküvő tényleg a világ legjobb dolga lenne. Mintha tényleg várta volna. Le sem vette a szemét Belláról, és próbált nagyon szerelmesen rá nézni. Nem nagyon sikerült.
- … amikor ebben a két családban elválaszthatatlan kötelék születik...
Na igen. Az elválaszthatatlan kötelék. Még most jön a rossz része. És miért is várta, hogy Aro esetleg rendes beszédet mond? Teljesen logikus, hogy arról szónokol, hogy mostantól megint ő a vezető, hisz egy húga hozzáment egy Cullenhez. Ő a főnök. Ennyi a lényege a mondanivalójának. Semmi több.
- … és a szerelem által, megint visszanyerhetjük régi, bevált helyzetünket...
Nem sok kellett ahhoz, hogy fel ne nevessen. De tényleg nem! Szerelem... Messze áll attól, amit érzett. Nagyon messze! Bár egyesek szerint a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el. Lehetetlennek tartotta, hogy ez igaz legyen! El se tudta képzelni, hogy valaha beleszeressen ebbe a lányba. Lehetetlen!
- Legalább tégy úgy, mintha érdekelne az esküvő! - kiáltott egy hang a fejében, és Bellára nézett.
Bella is őt nézte, de nem tudta leírni, hogy mi volt a szemében. Talán cinizmus és lenézés. Semmi logikus érzelem.
- … a menyasszony és a vőlegény kívánsága szerint hagyományos módon pecsételik meg nászukat...
A mi kívánságunk szerint... Mi kívántuk így?! Hát ez röhejes!
Edward Aróra kapta a fejét, aki épp kitárta a kezét.
- Bella Volturi! A menyasszony jogával élve, kérlek vésd be magad vőlegényedbe – mondta Aro mosolyodva.
Bella mosolygott, majd Edward felé hajolt.
- Utállak, csak, hogy tudd! - nyögte bele Edward nyakába, majd fogait a nyakába mélyesztette. Egy másodperc alatt engedte el, Edward egy szót se szólt, csak tűrte, ahogy a méreg csípi a bőrét.
- Edward Cullen! A vőlegény jogával élve, kérlek vésd be magad menyasszonyodba! - jött a hagyományos szöveg. Edward Aróra emelte a tekintetét, majd közelebb lépett Bellához.
Bella nyakára hajtotta a fejét, majd ő is megharapta. Bella felszisszent, de nem kapta a kezét a nyakához.
Edward szerette volna tettetni, hogy nem érti mire volt ez jó és, hogy miért volt erre szükség. De nagyon is értette.
Nem mindenki vállalja a vámpíresküvőt, és ő se akarta, ha őszinte akart lenni. Hogy a felesége örökké a harapását viselje, szimplán morbid volt. De a megharapott felek szinte érinthetetlenek. Csak annak van joga a másikhoz, aki megharapta. Sokkal inkább egy bélyeg volt. Mint a jegygyűrű az embereknél. Csak ezt nem lehet megszakítani. Lehetetlen...
- A vámpírtársadalom nevében férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket! - harsogta Aro, és ajkain végtelen mosoly játszódott. Megvan, amit akart! - Megcsókolhatod a feleségedet! - mondta Aro Edward felé fordulva.
Bella rémülten kapta fel a fejét.
- Még ezt bírd ki... - suttogta Edward, majd újra felé hajolt.
A csók sokkal inkább volt egy szájra puszi. Semmi érdekes nem volt benne, semmi szenvedélyes, vagy szerelmes. Csak egy gyors csók, majd elengedték egymást.
- Még mindig gyűlöllek! - mondta Bella, amint a vendégsereg felé fordultak, és mosolyogva megindultak a sor között.
- Elárulnád, hogy miért érzed szükségesnek, hogy ezt ötpercenként megoszd velem? - kérdezte Edward a feleségére se nézve.
Bella Edwardra emelte a tekintetét, majd inkább meg se szólalt, és ment tovább.
Átértek a fogadóterembe, ahol székek és asztalok álltak körbe.
Még szerencse, hogy nem tálaltak fel semmilyen ételt. Kicsit... furcsa lett volna. Még egy torta se volt. Senki nem várta el tőlük, hogy valami gusztustalan maszlagot leerőltessenek a torkukon.
- Muszáj volt ilyen erősen harapnod? - kérdezte Bella, amíg senki nem hallotta, és kezét a nyakára emelte.
- Egyáltalán nem haraptam erősen – mondta Edward a nagy asztal felé vezetve a lányt. Vagyis a feleségét.
Mert már a felesége volt. Csak ő ezt nem hitte el. Nem tudta elhinni, hogy a felesége. Egyszerűen... érthetetlen volt. Pedig nagyon is tudta, hogy a felesége.
- De, erősen haraptál... - mondta Bella. Edwardnak megint az a benyomása volt, hogy egy gyerek, akinek muszáj, hogy igaza legyen... - Napokig fájni fog! - tette hozzá, majd sóhajtott egyet, és leült a helyére.
- Nőj fel! - mondta Edward majd leült mellé.
Bella haragosan kapta a fejét Edward felé, majd amikor meglátta, hogy többen jönnek feléjük inkább csak mosolygott. Szinte az arcára fagyhatna a mosolya. Sokkal jobb lenne, mint állandóan rárendezni.
Edward felsóhajtott, majd Bella kezéért nyúlt.
Bella tágra nyitotta a szemét, és újra Edwardra nézett.
- Friss házasok... - suttogta Edward, és mosolygott mindenkire, aki jött, hogy gratuláljon.
- És most a friss házasok eltáncolják első táncukat.
- Idióta szokás – mondta Edward, majd felállt, és a kezét nyújtotta Bellának.
Bella csak ment Edward után, nem nagyon érdekelte, hogy most mi is történik. Táncolni fognak. Felfogta. Rendben, akkor táncoljanak, ha nagyon muszáj.
Felcsendült a zene, Edward meg közel lépett Bellához. Kezét a derekára fonta, Bella meg a nyakát ölelte át.
Lassan ringatózni kezdtek, és teljesen úgy néztek ki, mintha tényleg szeretnék egymást. De nem. Belül ordítottak.
- Elhiszed már, hogy csak egy figura vagy Aro játékában? - kérdezte Edward Bella fülébe suttogva.
- Aro törődik velem – jött a tömény felelet anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
- Hogy lehetsz ilyen naiv? - kérdezte tovább Edward még mindig úgy téve, mintha csak édes semmiségeket suttognának egymás fülébe.
- Te meg, hogy lehetsz ennyire nagyképű?
- Nem vagyok nagyképű!
- Oh, dehogynem!
Csönd lett. Mind a kettőjük csak tovább ringott, nem akartak megszólalni.
Edward belül fortyogott. Olyan sok jelzővel illették már! De azzal, hogy nagyképű, még életében nem! Soha nem csinált semmit, ami miatt ezt megérdemelte volna, és most is úgy gondolta, hogy neki van igaza. Ő nem nagyképű!
- Hogy a fenébe lehet az esküvői ruhád aranyszínű? - kérdezte, és még ő is hallotta a hangján, hogy dühös. Felhúzta ez a kislány, egy egyszerű mondatával. Valami végtelen tehetsége lehet ahhoz, hogy őt az idegbajba kergesse.
- Miért jobban örültél volna, ha hófehér? - kérdezte Bella cinikusan.
- Felőlem, akár meztelen is lehetnél, egyáltalán nem érdekelne... - mondta Edward, és remélte, hogy ez eléggé fájt Bellának. - De legalább jól megy a vérvörös szemedhez – tette még hozzá, majd intett a kezével és a többiek is beálltak táncolni.
- Tudod, ha nem lennék biztos benne, hogy Aro fel lenne háborodva, akkor megint megharapnálak, csak, hogy fájjon! - mondta Bella mindezt olyan bájos hangon, mintha csak épp szerelmet vallott volna.
- Mert mindent úgy csinálsz, ahogy a drága Aro kéri? - kérdezett vissza gúnyosan Edward.
Bella elszakadt Edwardtól, és meredten nézett rá.
- Üljünk le! - mondta hidegen, majd választ sem várva megindult a helyük felé.
Edward szorosan követte, majd a helyükre érve Bella kezéért nyúlt.
- Nem kívánom a közelséged, de a napnak még nincs vége! - mondta Bellára se nézve.
Üvölteni akart. Talán jobban, mint eddig bármikor.
Nem lehet, hogy ehhez az idiótához lesz láncolva a nap 24 órájában, csak hogy utána kezdődjön elölről az egész... Valaki mondja, hogy nem igaz!
Vagy legalább Edward lenne normálisabb, de nem! Neki muszáj olyan tökkelütöttnek lennie! Nem bírta elhinni, hogy ez az alak a férje. Ráadásul élete végéig, vagyis, amíg csak létezik a világ... Nem fogja kibírni. Pár nap kell és rituális öngyilkosságot fog végre hajtani. Majdnem biztos volt benne.
Ha ilyen marad, és állandóan, mindenért beszólogat, akkor tényleg nem fogja kibírni. Ráadásul nem is akarja!
- Lenne egy ajándékom az ifjú párnak! - mondta pár óra múlva Aro, és feléjük lépett. - Igazából nem egy...
Átnyújtott egy kis csomagot Edwardnak, és közben megvillant a szeme. Edward megértette, és közel lépett Bellához, hogy együtt nyithassák ki.
- Egy sziget? - kérdezte Bella, amint elolvasta a lényeget.
- Amire most rögtön indulunk is – vett elő a dobozból Edward két repülőjegyet. - És egy hónapig maradunk – tette hozzá őszinte döbbenettel.
Bella hitetlenkedve kapta ki a kezéből a jegyeket. A násznép a megdöbbenésnek vélte a borzalmat, ami hirtelen mind a kettőjüket átjárta. A tény, hogy egy szigetre vannak összezárva egy hónapon keresztül nem tűnt éppen fényesnek...
De mosolyogtak, és úgy tettek, mintha nagyon is örülnének.
- Heidi és Jasper volt olyan kedves, hogy becsomagolt nektek – mondta Aro, majd a semmiből előkerültek a bőröndök is. - A szobátokban már elő van készítve az utazóruhátok, jobb ha siettek, ha el akarjátok érni a gépet.
Edward és Bella szó nélkül mentek ki a teremből, hogy utána egymásra se nézve menjenek be a szobájukba.
Egy hónap azzal az alakkal, akit a legkevésbé akart látni. Hiába a férje egy jó ideje a leggyűlöltebb személy a földön. És ő a férje.
Mindenben talál valamit, ami nem jó. Mindenben! Semmi nem tetszik neki, mindig van mit leszólnia! Nem fogja kibírni. Biztos volt benne, hogy lehetetlen a tény, hogy egy hónapig együtt legyen a férjével. Lehetetlen...
Ledobta az esküvői ruhát, és csak, hogy jól érezze magát bele is rúgott egy kicsit. Kábán öltözött át a ruhába, ami már oda volt készítve, és erősen próbált nem gondolkodni. Minek? Nem akart, és mégse ment. Mindig jöttek a gondolatok. Csak úgy jöttek folyamatosan, nem tudta leállítani. Egyiknek se volt értelme, de mindegyiknek egy volt a vége... Ez miért épp vele történik?
Tíz perc múlva kilépett a szobából, már ott állt az ajtó előtt a férje...
Milyen undorító szó... Férj.
- A feleség se jobb – mondta Edward, majd a karját nyújtotta Bellának.
- Tégy egy szívességet és fulladj meg! De ha nem bírod megtenni, akkor az se lenne rossz, ha nem másznál bele a fejembe állandóan! - mondta Bella indulatosan, majd gyorsan mosolyra váltott, mert a lépcső aljában már ott volt mindenki, hogy még egyszer gratuláljon, és megdobálják őket rizzsel.
Ők csak tűrték, és úgy tettek, mintha nagyon is élveznék az egészet. Elvégre friss házasok voltak.
Kiértek az kertbe, ahol meg egy kocsi várta őket. Beszálltak, és egyszerre sóhajtottak fel, majd olvadt le az arcukról a mosoly.
- Mi lenne, ha te valahova máshova mennél? - kérdezte hirtelen Bella, és Edward felé fordult. - Aro nem tudná meg, és nekem is nyugtom lenne.
- Aro megtudná... - jött a tömény felelet, és Edward még véletlenül se nézett felesége felé. Az elsuhanó üzleteket és utcákat nézte.
- Akkor én megyek máshova – mondta Bella, és már emelte is a telefonját.
- Aro megtudná! Szóval velem jössz! - mondta Edward, és Bella felé fordult.
- Gyűlöllek! - mondta Bella határozottan.
- Igen, tudom... - jött az unott válasz, és csak mentek tovább a reptér felé.
Ebben a pillanatban mind a kettőjüknek ugyanaz járt a fejében: Hogyan fogják kibírni az elkövetkező egy hónapot?
Nagyon bocsánatot kérek, nem direkt volt, de kicsit most zsúfolt az életem. Sajnálom, megpróbálok mostantól igyekezni... Nee
Bella ruhája (képzeljétek el aranyban, de nem olyan csillogóban, hanem tompa félig olyan óaranyban... :)):
