Nee menni Franciaország!:D

Hali mindenkinek!:)


Nos, tudom, hogy ez nem egy fejezet, de egy olyan jó hírt kaptam, hogy meg kell veletek osztanom!:)
Megyek Franciaországba egy kerek évre!:D Nagyon örülök neki!:D
Aki tudja mi az a diakónia, az azt is tudja, hogy hogyan megyek, aki nem, annak elmondom, hogy a diakónia szeretetszolgálatot jelent. Önkéntes munkát egy másik országban.:)
Annyira örülök, hogy sikerült!:D
Szeptemberben indulok, és már most bejelentem, hogy a blognak társblogja fog nyílni, amelyben én (Nee^^) fog csak írni. A diakóniáról, a mindennapjaimról és a kalandokról, amiket megélek majd!:D Baromira várom!:D
Annyira örülök, hogy lehet, hogy meg is írok egy fejezetet...XD


Puszi mindenkinek:


Nee^^

Díj!

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót(ami am szerintem egy pöppet béna) kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat


Ezt a díjat Daniellától, D.-től ,Ellától, Rosalicetől és Donnától kaptuk! Köszönjük nekik.

Akiknek továbbadjuk:

Klajcsiií : http://vampirestorybyklau.blogspot.com/
Barby : http://bella-and-edward-cullen.blogspot.com/
Ivi : http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Csucsub : http://csucsub94.blogspot.com/
Gitta : http://rengitwilight.blogspot.com/
Anyíta : http://anyiita-blogja.blogspot.com/

Név: IccssiNee
Becenév: Vivien , Dalma
Lakhely, születésihely: Miskolc
Magasság: 168, 171 cm
Névnap: December 2 , Július 12
Foglalkozás: tanulók
Testvérek: 2
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: német, angol , francia
Gyűjtemény: könyv, zene, film
Cipőméret: 38-40
Iskola: Iccsi halaszt a DE-n Nee: Lévay József Református Gimnázium
Osztály: Másodéves, 12 C
Kedvenc tantárgyak: Francia ének
Hobbi: írás, olvasás, zenehallgatás, alvás
Zsebpénz: nem kapunk ha kell kérünk :D:d
Kívánság: Iccsit felvegyék Pestre Pszichológira Nee meg mehessen ki egy évre Franciaországba aztán orvosi!
Álom: Beteljesüljön a kívánság
Szerencseszám: 6, 3
Szeretne találkozni: J.K.Rowling
Háziállatok: kutya Zsömi:D

Megjátszott érzéketlenség - 13. fejezet Türelmetlen

(Edward szemszög)

„És mégis mikor? Mikor? Mikor? Mikor?”

Nem hasonlított semmire.

Pedig azt hittem, hogy fog. Egy régebbi tapasztalathoz, egy érzéshez, egy… valamihez. De semmihez nem lehetett hasonlítani, amit éreztem.
Még a három évvel ezelőtti esetre sem, amikor James meg akarta ölni. Akkor kétségbeesett voltam, mert tudtam, hogy mi forog kockán. Aztán elhagytam, hogy normális életet éljen, és megszoktam az aggódást a mindennapokban Bella életéért. De most…
Nem aggódtam érte. Ez valami hihetetlen félelem volt rengeteg rettegéssel.
Nem halhatott meg. Ez… egyértelmű. De akkor miért nem kel fel, nyitja ki a szemét, és mond valamit? Vagy legalább megszorítná a kezem. De csak fekszik, és, mint aki tényleg meghalt… Nem mozog, nem vesz levegőt. Semmit nem csinál.
Kopogást hallottam a hátam mögött. Nem mondtam, hogy szabad…
- A Volturi kivégezte Sparkust – mondta halkan Rose, mire én megfordultam. Nem nyitotta ki teljesen az ajtót, és csak a fejét dugta be a nyíláson. – És elmentek – tette még hozzá Rose. Én elfordultam tőle, és újra a kezembe vettem Bella kezét.
Amikor legutóbb megfoghattam még meleg volt. Most az enyémnél is hidegebb.
- Köszönik a segítségedet, és kérik, hogy ne aggódj! Bella nem halt meg – mondta, majd hallottam, hogy bezárja az ajtót.

Nem halt meg…

Tudom, hogy nem halt meg! Tisztában vagyok vele, és biztos is vagyok benne, hogy él… Vagy létezik, vagy ahogy tetszik. De… most nem él. Most nem tesz semmit, ami miatt élőnek lehetne nevezni. És nem tudom, miért…
Idegesítő…

Rose és Emmett alig tíz perce érkeztek meg a Volturival együtt. Azóta valahogy kikapcsoltak mindent. Nem érdekelt, semmi, csak Bella. Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, nem érdekelt, hogy ki mit mond, vagy mit csinál. Csak Bella.
Egyszer már volt ő a személyes világom központja. És ha vagyok olyan… bátor, és normális, akkor örökké az maradhatott volna. És most el lehet-e veszteni a világ középpontját?
Bella olyan nekem, mint a Földnek a Nap. Anélkül nem tud létezni…
Elveszítheti a Föld a Napot? Én elveszíthetem Bellát?
Nem tudom, hogy el tudom-e. De azt tudom, hogy nem akarom. Nem akarom még egyszer átélni az egészet. Elfogadni, hogy nincs velem, elengedni, megpróbálni feledni, nem rá gondolni, aztán mégis beismerni, hogy hazudtál saját magadnak, és végig csak rá gondoltál, csak ő volt a fontos, senki más.
Nem csinálom megint végig. Nem azért, mert nem tudom, hanem, mert nem akarom.
Nem akarok a Napom nélkül élni…

- Edward! Megjöttek Alice-ék! Lejönnél egy kicsit? – Rose megint halkan beszélt, és megint csak a fejét hajtotta be a résen.
Önkéntelenül álltam fel Bella mellől. Nem akartam itt hagyni. Bár két napja semmi változás nem volt, de egy percet se akartam tőle távol lenni. Mi van, ha épp akkor kel fel, amikor én nem vagyok ott?
Mégis felálltam…
Bella arca fehér volt, az ajkai pirosak, és még így is csodálatos volt. Emberként is szép volt, de ezzel a földöntúli gyönyörűséggel egyszerűen káprázatos. Utoljára megszorítottam a kezét, és lementem a nappaliba.

- Edward! – sikította Alice, ahogy leértem a lépcsőn. Azonnal a nyakamba ugrott, én meg átöleltem idegesítő húgomat. Végül is… hiányzott. – De hiányoztál! – mondta, majd megpuszilta az arcom.
- Te is nekem, Alice! – mondtam, majd én is adtam neki egy puszit.
Jaspert is üdvözöltem, és én máris feleslegesnek éreztem magam. Valahogy Bella mellett biztos hasznosabban tölthetném el az időd. Nem mintha nem érdekelnének a testvéreim, de… Bella…
De nem engedtek el. Bekormányoztak a nappaliba, és lenyomtak egy fotelbe.
- Hogy van? – kérdezte Alice, és rám nézett.
- Változatlanul – mondtam egyszerűen. És bárcsak mondhatnám, hogy fel van, és minden rendben! De nem mondhatom…
- Nem látom – mondta Alice kicsit panaszos hangon. - Nem látom, hogy felébredne… Csak annyit mindig, hogy ülsz mellette. – A végére Alice hangja szinte panaszos lett.
Azt hiszem, ezt nem kellett volna hallanom! Akkor nem is biztos, hogy felébred valaha?

- Egyébként, hogy találtad meg Rose-ékat, Edward? – kérdezte Alice, és megpróbált egy kicsit mosolyogni.
- Nem én találtam meg őket. Hanem egyszerűen egymásba ütköztünk Volterrában – mondtam, majd hátradőltem a fotelben, vállalva a faggatásom, és az önkéntes száműzetést Bella mellől.
- Tudom, de gondoltam, előadhatod a hamis változatot, hogy tudjuk mit mondunk Esmééknek – mondta Alice vállrándítva.
- Nincs hamis változat – mondtam, majd becsuktam a szemem.
Feszült voltam, nem akartam beszélgetni, és csak fel akartam menni. Kétségbe voltam esve, és most, hogy Alice se látott semmit még jobban. Ez így nem logikus!
- Miért mentetek Dél-Amerikába? – kérdezte hirtelen Rose.
- Oda vezettek Sparkus nyomai – mondta Jasper őszinte hangon. Nem nyitottam ki a szemem. Nem hibáztattam senkit, csak azt a férget, aki már halott. - Bella nem viselkedett normálisan… És folyamatos érzelemhullámai voltak, és viselkedésmódosulásai. Alice kicsit kutakodott Sparkus után, és megtudott egy jó pár dolgot… Például, hogy ismerte Viktoriát. Meg azt is, hogy egy időben az amazonokkal élt. Mivel Viktoriát nem akartuk megkeresni, ezért kézenfekvő volt, hogy kifaggatjuk az amazonokat erről a Sparkusról, aztán meg meglátjuk mit tehetünk az ügyért…
- De alig indultunk el, már tudtam, hogy hiba volt – vette át a szót Alice, és éreztem, hogy rám nézett. - Nem tudom, miért küldtem el neked azt az üzenetet, Edward. Jobb lett volna, ha azt írom, rohanj Bellához, mert bajban van, meg a címét. De valahogy csak annyi lett, hogy elutazunk. Leszálltunk, és rögtön jött a látomás, amiben Sparkus kiborul, és Bella…
Alice hangja elakadt, és valahogy nem bírta folytatni…

- Alice látomásában Bella meghalt – mondta Jasper suttogva. Erre én felemeltem a fejem, és egyenesen rájuk néztem.
Jasper átölelte Alice-t, a pöttöm húgom meg lehajtott fejjel nézegette a cipője orrát.
- Pár perccel utána jött a másik, amiben közbeavatkozol Edward. Abban te… Te se élted túl… – Alice hangja megint elcsuklott, és még mindig a cipőjét nézte.
- Azonnal megpróbáltunk jegyet szerezni, vagy vonatjáratot nézni… De nem sikerült semmit se tenni. Utána jött még egy látomása Alice-nek, amiben közbeavatkozott a Volturi, és életben maradtatok… Csak Bella nem mozdult… És ez vált valóra. – Jasper már megkönnyebbülten mondta az utolsó mondatokat. - Végül úszva jöttünk… Így is többet késve, mint kellett volna – fejezete be, majd megpuszilta Alice fejét, aki még mindig a cipőjét nézte.

- Örülök, hogy itt vagytok – mondtam, és megpróbáltam rájuk mosolyogni. Kicsit rövid ideig tartott, és nem egy igazi mosoly volt, de hamisnak se neveztem volna. Őszinte volt… Csak még nem az igazi. Alice végre felnézett.
- Esme és Carlisle tíz perc múlva megérkeznek - mondta most már mosolyogva Alice, és hálás mosollyal ajándékozott meg. Én is visszamosolyogtam, aztán úgy éreztem itt az idő, kicsit felmenni Bellához.
Ha tíz perc múlva, úgyis lejövök megint, mert ideérnek… a szüleim, akkor felmegyek hozzá.
A szüleim. Gondoltam rájuk az elmúlt három év alatt, és nem is egyszer akartam őket megkeresni. De lebeszéltem róla saját magam, így most szinte örömmel töltött el, hogy láthatom őket.
Már három éve… Milyen sok, és mégis milyen kevés…

Szinte boldogan nyitottam be Bella szobájába, hogy megint látom a családomat, együtt, mint régen. Aztán lehervadt a mosolyom, mert Bella még mindig feküdt. Mozdulatlanul, mint eddig is.
Talán az se lett volna baj, ha akkor kel fel, ha a távolba vagyok, csak kelt volna fel! Csak ennyit szeretnék!
Újra leültem mellé, és megint megfogtam a kezét. Nem reagált, nem csinált semmit. Talán ez a legidegesítőbb. Hiába minden próbálkozás, nem tudok rajta segíteni. Nem tudom megmondani, mi a baja, miért nem kelt fel. Nem tudok rajta segíteni… Ez a tehetetlenség… Ez a legrosszabb.

- Edward! – Már nem jött fel senki, csak felkiabáltak, hogy itt az ideje lemenni.
Ismét otthagytam Bellát, a reménnyel együtt, hogy talán, amikor visszaérek, akkor fel lesz. Hagytam magam hamis hitekbe ringatni. Hagytam, hogy higgyek, amikor tudtam, hogy nem fog felébredni.
De hinni akartam!
Az ajtóban Carlisle állt, és Esme. Mind a ketten mosolyogtak, és igazi örömmel volt megtelve az arcuk.
Én is örültem, hogy látom őket. Megöleltem Esmét is és Carlisle-t is, majd megint leültünk a nappaliban.

Furcsa volt, mert Esme és Carlisle semmit nem tudtak Belláról. Három évvel ezelőtt teljesen szem elől vesztették, és semmit nem tudtak róla. Emmett és Rose elmesélte, mi történt vele az utána következő hónapokban. Én az esküvőjéről meséltem, mert a saját szememmel láthattam az egészet. Alice és Jasper, meg a házasságukról. Végül elmesélték Norvégiát is…
- Azt mondod Bella teljesen megváltozott, amint nem Sparkus közelében volt? – kérdezte Carlisle őszinte érdeklődéssel.
- Minden érzelme és gondolata megváltozott, és ha engem kérdezel, akkor normális lett - mondta Emmett, és most valahogy hiányzott a hangjából minden poénkodás. Most teljességgel komoly volt.
Majd Jasper elmesélte Sparkus képességét, és Esme szörnyülködve kapta a szája elé a kezét.
- Az akarata ellenére tartotta maga mellett? Mint valami… rabszolgát? – kérdezte teljesen ledöbbenve és dühösen.
- Tulajdonképpen erről van szó, de Bella is azt hitte, hogy ezt akarja… Ezért olyan volt, mintha ő akarná, és nem Sparkus.
- Teljesen összezavarta – mondta Rose.
- És ezzel együtt megváltoztatta – tette hozzá Alice, majd megint mesélésbe kezdett mindenki.
Alice elmondta, hogy talált Sparkus nyomára. Rose elmondta, hogy hogyan ismerte fel…
Majd én jöttem.
Ettől talán egy kicsit tartottam. Hogy Esme mit fog szólni az egész történethez, úgy ahogy volt. Talán igaza volt Alice-nek és kellett volna valami fedősztori. De már mindegy.
Meséltem magamról… Ami már csak azért is furcsa volt, mert nem szerettem az érzelmeimről beszélni.
Aztán elértem oda, amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom a Volturit a kérésemmel.
Esme felpattant, és újra a szája elé kapta a kezét. Carlisle viszont csendesen hátradőlt a kanapén.
- Meg ne halljam még egyszer! – kiáltotta Esme, majd mély levegőt vett, és visszaült Carlisle mellé. Azt hiszem jobban fogadta, mint hittem.
Ha megúszom ennyivel, akkor szerencsésnek mondhatom magam.
Utána Emmett mesélte el, hogy találkoztunk, és azt is, hogyan világosított fel, ahogy ő nevezi.
- És hirtelen Edward arca élni kezdett. Én komolyan azt hittem, hogy el is pirul! – mondta Emmett nevetve, és kaján vigyorral nézett rám. Mindenki megengedett magának egy kis mosolyt, vagy nevetést…
Utána megint én meséltem… És megint nem volt semmi nevetnivaló a mondandómban.

- Hol van Bella? – kérdezte Esme, majd felállt a helyéről.
- Én is látni szeretném – mondta Carlisle és ő is felállt. Átölelte Esme derekát, és úgy jöttek utánam.
És megint azt éreztem, amit nem szabadott volna. Elkezdtem reménykedni, hogy Bella talán felkelt, és mindenre emlékszik, mindent tud, és teljesen jól van.
De megint összetört a hitem. Bella ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam.
Esme azonnal mellé lépett, és megérintette az arcát. Családtag…
Csak ennyi járt a fejemben. Éppen úgy bánt vele, akár egy családtaggal. És ha nem vagyok teljesen idióta, akkor már rég az lenne! A családunk tagja…
- Rendbe fog jönni minden! – mondta Esme határozottan, ahogy pár perc múlva elindult kifelé. - Együtt mindent megoldunk – mondta, majd ismét megölelt.
Akartam, hogy igaza legyen. Hogy egyszer minden rendbe jöjjön, minden szép legyen, és tökéletes. Hogy egyszer Bella felébredjen, és minden hibátlan legyen.
- Legyen igazad, anya! – mondtam, majd néztem, ahogy Esme lemegy a lépcsőn.
Carlisle nem ment sehova. Továbbra is ott állt Bella mellett. Nem érintette meg csak a kezét, és azt is csak futólag.
A sebesülés, amit Sparkus okozott neki már rég begyógyul, és még egy hegvonal sem emlékeztette rá, hogy egyáltalán volt sérülése.

Én is odaléptem Carlisle mellé. Némán álltunk, és csak néztük Bellát, akinek nem kéne ezt csinálnia...
- Tulajdonképpen kómában van – mondta Carlisle pár perc elteltével.
- Tudom – mondtam, szinte lemondóan.
- És, ahogy a kómában lévőket, őt se tudjuk felébreszteni – tette még hozzá Carlisle, és felém fordította az arcát. Tanácstalanság. Ennyit láttam rajta. Ő se tudja mi a baja…
- De miért nem kel fel? – kérdeztem meg végre azt, ami már régóta fojtogatta a torkomat. Jól esett kimondani, még akkor is, ha tudtam, nincs rá ésszerű magyarázat…
- Az egyetlen magyarázat, hogy Sparkus elhitette vele, hogy halott… Akárcsak azt, hogy szerelmes belé. És, ahogy a szerelem is eltűnt belőle idővel, így rá fog jönni, hogy ez sem igazi érzés. Előbb vagy utóbb…
- De a szerelem viszonylag észszerű érzés… A halva létet nem lehet érezni! – mondtam, és kétkedve fordultam Carlisle felé.
- Tudom. De nincs más magyarázat… Hacsak Sparkus igazat nem mondott… És Bella már tényleg nem él…
Nem! Ez az egy, ami lehetetlen! Bella él, csak nem tud felkelni! Kómában van! Ez a legjobb magyarázat, hogy kómában van! És nincs másik! Vagy Carlisle elmélete… Hogy Sparkus elhitette vele, hogy halott! Valahogy megcsinálta, és most Bella nem tudja, hogy él.
- Örülök, hogy látlak! – mondta Carlisle és a kezét a vállamra tette. – Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között…

Igen. Azt én is sajnálom. Furcsa, mert még ha közvetett módon is, de Bella miatt szakadt szét a család. Bár ez így nem helyes, mert az én hülyeségem miatt szakadt szét.
De most Bella miatt jött össze. Csak neki köszönhetjük, hogy a Cullen család újra egy. Csak neki és senki másnak.
Carlisle kiment, én meg megint leültem Bella ágya mellé. Épp mint régen, amikor néztem, ahogy alszik. Elképzeltem, hogy most is csak alszik, és bármikor felébredhet.
Épp, mint régen…

- Edward! Miért ezt a felsőt vetted fel? – szegezte nekem a kérdést Alice két nap múlva, amikor lementem a családhoz.
Mivel kábé öt napja ugyanaz a felső volt rajtam, úgy gondoltam ideje cserélni. Arra viszont nem számítottam, hogy ez ekkora örömet jelent.
- Ez akadt a kezembe – mondtam, és lenéztem magamra, hátha fordítva vettem fel, vagy esetleg foltos, és ezért mosolyog mindenki úgy, mintha valami nagyon jó hír közöltek volna velük.
- Szuper! – kiáltott Alice, majd a vállamnál fogva megfordított. - Irány Bella, drága bátyám! – mondta, majd odalibegett Rose mellé.
Végül is csak udvarias látogatás lett volna, és tényleg nem akartam máshol lenni. Így inkább visszamentem Bellához.
Még mindig hófehér volt, mozdulatlan és hideg.
Én nagyon kevés dolgot nem értettem az életben. Nem értettem, hogy Emmett mit magyarázott nekem… És nem értettem, hogy egy egyszerű pólócsere miért ekkora dolog…
Hacsak…
Mindenki mosolygott… Régóta először…
És Alice felküldött Bellához…

Bella felébred!
Valamikor, mindjárt! Még ma fel kell kelnie! Két lépéssel átszeltem a szobát, és azonnal kezembe rejtettem Bella kezét.
Felébred. Bár melyik pillanatban felébredhet, és észrevehet. Megláthat, emlékezhet… Bármikor…
Hirtelen türelmetlenebb lettem, mint eddig voltam. Most, hogy tudtam, hogy még a mai nap felébred jobban vártam, hogy elteljen ez a nap, mint kellett volna. Az eddigi napok összemosódtak, semmit értelmeset nem csinálta. A mai viszont…
Hiába volt átlagos nap. Nekem különleges lesz. Mert Bella bármikor felébredhet. Akár most is. Vagy most… Vagy… Most…
Elhúztam a számat. Úgy viselkedtem, mint Szamár a Shrekben…
Vagy most…
Elég! Nyugalom. Semmi pánik. Csak türelem…
Felemeltem Bella kezét és megpusziltam a bőrét. A szememet becsuktam, és önkéntelenül húzódott mosolyra a szám.
- Bella…

Felébred! Bármikor felébredhet…

Hali!

Először is tartozom egy vallomással... Hazudtam nektek.:S
Visszatérve kedves kis számítógépemhez, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, és tévesen informáltalak titeket, ugyanis még három fejezet lett volna a történetből. (Remélem nem haragszotok a hazugságért...:P)

Szóval ezen kívül még van két fejezet, 15 fejezetes a történet.:)

Remélem mindenkinek tetszett a fejezet, a következő Bella szemszögéből íródik.;D És utána jön a nagy DURRR!:D:D

Puszilok mindenkit: Nee^^

Megjátszott érzéketlenség - 12. fejezet Sok hűhó, de nem a semmiért...

Edward szemszög!:) (Kínzás, és szereplő halála...)

„Nem akartam, hogy valaha is megtudd…”

Én tényleg megpróbáltam mindent.
Megpróbáltam feledni, megpróbáltam pótolni, megpróbáltam rá gyűlölettel gondolni. Megpróbáltam nem rá gondolni… Én mindent megpróbáltam.
De nem sikerült. Nem sikerült feledni, nem sikerült másnak a helyébe lépni. Egyszerűen… lehetetlen nem rá gondolni. Valahogy nem láttam más megoldást…
Tulajdonképpen feladtam az egészet. Feladtam a harcot, hogy tovább éljek, hogy létezzem nélküle, és egyszerűen már nem megy.
Nem megy a napról napra való létezés. Nem tudok örülni semminek, nem mosolygok, nem vagyok boldog.
Pedig annyira tudom, hogy el kéne felejteni. Felejteni, mert ő is meg tudta tenni. Elfelejtett, és férjhez ment. Nem vádolom, és nem is haragszom rá. Erre kértem.
Kértem, hogy felejtsen, hogy éljen normális életet. És ő megtette, így nekem is feledni kéne…
De nem tudom…
Nem volt értelme a létezésemnek…

- Túlságosan tehetséges vagy ahhoz, hogy megtegyük, amit kérsz… Pazarlás lenne, Edward! De igazán megfontolhatnád, hogy csatlakozol hozzánk! – mondta Aro szenvtelen hangon.
Nem lepődtem meg. Tudtam, hogy nem fogja engedni. Még a halált se könnyítik meg…
- Rendben – mondtam, majd elindultam kifelé.
- Milyen kár érte! – suttogta Aro a többieknek, ahogy kiléptem az ajtón.

- Hát te meg mit keresel itt? – ütötte meg a fülemet egy túlságosan is ismerős hang, nem éppen kedves hangnemben.
Rose állt előttem, és fenyegető hangneméből azt vettem ki, hogy nem nagyon örül annak, hogy itt lát. Igazam is lett, mert nővérem keze csípőre volt téve, és nem éppen a boldog viszontlátás örömével nézett rám.
- Én? – kérdeztem vissza teljesen fölöslegesen, mert a pici folyosón, csak ők voltak, az őr meg én.
- Nem a nagymamám! – kiáltotta megint, majd színpadiasan hadonászni kezdett a kezével.
- Jesszus! – kiáltott fel, és a szája elé kapta a kezét. Ennyi a tervemnek. Nem lehetett annyira jó, ha Rose ilyen hamar átlát rajta! De a várt kiabálás helyett Rosalie a nyakamba ugrott, és erősen szorított, mintha évek óta nem látott volna. Az igazság az, hogy tényleg nem látott évek óta.
- Hiányoztál, Edward! – suttogta a fülembe, és még egy puszit is nyomott az arcomra.
- Szevasz, öcsi! – mondta Emmett is, és ő is megölelt. Ő nem volt annyira szívélyes, mint Rose… Talán neki feltűnt valami… - Mit is keresel itt? – kérdezte bátyám rossz sejtésemet igazolva…
- Én… Csak meglátogattam… őket… Arót – mondtam kicsit akadozva, pedig én tényleg igyekeztem határozott lenni.
- És a mikulás nyáron jön, ugye, öcsi? – kérdezte Em, majd átkarolta a vállamat, és visszafelé kormányzott.
Az előbb jöttem ki abból a teremből, és erősen kétlem, hogy Aro értékelni fogja újbóli megjelenésemet, de nem akartam Emmettnek csalódást okozni. Nem éppen szívesen vallottam volna be, hogy miért jöttem ide, de erős a gyanúm, hogy Emmett tudja. Végül is ez csak idő kérdése volt…
- És ti miért is vagytok itt? – kérdeztem meg őket, mert erősen kételkedtem benne, hogy ugyanazért, amiért én.
- Szökött vámpírt jelentünk be – mondta természetesen Rose, majd Emmett mellé lépett.

Szökött vámpír… Aro heves természetét ismerve, nem gondoltam volna, hogy vannak olyanok, akik előbb börtönbe kerülnek. És onnan meg is szöknek. De úgy látszik sikerült valakinek.
- És a csevegés után lenne egy kis beszélnivalónk, öcsém! – mondta Emmett, majd levette a vállamról a kezét, és úgy lépett be a nagyterembe.
Aróék még mindig a trónon ültek, és halkan sugdolóztak. Amikor meglátták két testvéremet az arcuk felderült, és mosolyra húzódott. Mintha tényleg örültek volna a viszontlátásnak. De abban biztos vagyok, hogy ez csak a szép máz, ami alatt nincs semmi igazi.
Elég régóta nincs semmi igazi az életemben. Hamis érzelmek, hamis mosolyok és hamis mondatok. Csak hazugság, és semmi igazság. Egy idő után már nagyon fárasztó.
De amikor még Bella velem volt… Akkor minden igaz volt, még ha nehéz is, de igazi. De ő már boldog egy másik férfivel…

- Isabella Marie Swan, akarod-e hites férjedül Sparkus John Blake-t? – kérdezte a pap ünnepélyesen az én egyetlen Bellám felé fordulva.
Bella gyönyörű volt. Egyszerűen lenyűgözően festett úgy, ahogy volt. Tudtam, hogy még most is szeretem. De valahogy, ha nem volt a közelemben könnyebb volt elhinni, hogy mégse, könnyebb volt nem rá gondolni. De most itt állt szebben, mint valaha, gyönyörűen és sérthetetlenül, hófehér bőrrel és arany szemekkel.
Bella kicsit megdöntötte a fejét, így még teljesebben láttam őt. Mintha egy kicsit rám is nézett volna, de tudtam, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak, és szó sincs ilyesmiről. Mégis úgy szeretném hinni!
Ha csak egy kicsit rám nézne, és nem szerelmet látnék a szemében, egy percig se tétováznék, és elrabolnám itt, mindenki szeme láttára. Nem érdekelne senki és semmi, és örökké élnénk, boldogan…
- Igen – mondta Bella halkan, majd a tekintetét a férfira emelte, aki mellette állt az öltönyében.
Ez nem tétovázó halk volt, hanem boldogságtól túlcsorduló halk… Nem akarom, hogy még egyszer megzavarjam az életét. Nem akarom háborgatni.
Megtalálta a boldogságot… Nem avatkozom bele…

- Ebben egészen biztosak vagytok? – kérdezte Aro élesebben, mint eddig. Hirtelen eszméltem fel gondolataimból. Hányszor és hányszor játszódott már le ez a fejében csak azért, hogy emlékeztessem magam arra, hogy Bella boldog? Hogy ne keressem meg, és ne mondjam el neki százszor, mennyire sajnálom azt, amit tettem…
- Igen – mondta Rose mosolytalanul és határozottan.
- Azonnal indulunk – mondta Aro, és már fel is állt, hogy induljon valahová. Az arca valahogy megváltozott, és úgy nézett ki, mintha tényleg örülne a hírnek, amit kapott…
- Miről volt szó? – kérdeztem Emmett felé fordulva.
- Bejelentettük a szökött vámpírt – mondta egyszerűen majd megint átkarolta a vállam, és elkezdett kivezetni a teremből. - Mi el is mehetünk, ugye? – kérdezett Emmett az üres térbe, mert már senki nem volt a csarnokba. - Hallgatás beleegyezés! – kiáltotta, majd elindult a kijárat felé.

- És most egyetlen hősszerelmesen idiótán mazochistán oroszlánosan drága öcsém, akit Edwardnak hívnak! – szólt Emmett, miközben beültünk egy autóba. Valószínűleg lopott a kocsi, de most nem nagyon érdekelt. - Elárulnád nekünk mi a fenét kerestél Volterrában, ráadásul a Volturi nagytermében, ahol Aro is fellelhető volt, és csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy éppen egyetlen szerelmed elvesztése után három évvel, ami már elég nagy teljesítmény tőled? – kérdezte Emmett hatalmas vigyorral az arcán miközben padlógázzal kihajtott a városból.
- Nem fogom elmondani, úgyis tudjátok – mondtam, majd kinéztem az ablakon.
- És ez az egyetlen szerelmed becses neve véletlenül nem Bella, véletlenül nem Seattle-ben lakik, és véletlenül nem volt velünk Norvégiában három hétig? És véletlenül nem árultuk el neki, hogy milyen idióta vagy? És véletlenül nem ismerte be, hogy még mindig szerelmes beléd? – kérdezte Emmett. A kérdései mind ironikusak voltak, és egyáltalán nem volt értelmük… De az utolsó mondat…

Bella szeret?

- Micsoda? Ez igaz? – kérdeztem, és olyan gyorsan rántottam a fejem Emmett felé, ahogy csak tudtam.
- Csak feltételezésről beszélünk drága öcsém, ne nagyon éld bele magad! – mondta, és közben idiótán vigyorgott.
- Nem értem – mondtam őszintén, mert tényleg nem értettem, hogy most mi is van. Most akkor ez mind igaz? Bella velük volt Norvégiában? Bella tud mindenről? Bella… szeret?
- Rosie, kedvesem kérlek írd fel a naptárba, hogy a nagy Edward beismerte, hogy valamit nem ért! – nézett Emmett a visszapillantó tükörbe, és Rose-ra kacsintott. - Egyikőtök idiótább, mint a másik, de komolyan mondom! – Emmett most már egyáltalán nem vigyorgott. Komolyan nézte az utat, és egy arcizma se rezdült. - Te csak azért elhagyod, mert szereted, és nem vagy vele, mert szereted. De nem tűnik fel neked, hogy ez mekkora logikátlanság! Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azt tegyük, amit a szívünk diktál! Még nekünk vámpíroknak is! Elhagyod őt, te szenvedsz, ő szenved. Meghal az apja, teljesen egyedül marad, senkije nincs, megtámadja valami idióta, és átváltoztatja valami másik idióta, amikor neked kellett volna megtenned, de annyira gyáva vagy, hogy nem mered megtenni! Hozzámegy ahhoz az idiótához, aki igazából egy szökött vámpír, és szabályosan közveszélyes, pedig nem is szereti! Teljesen kikészül, és csak akkor ismeri be, hogy szeret téged, amikor több ezer kilométer választja el a férjétől! De ha a közelben van, akkor nem tudja neki megmondani, hogy kopjon már le, mert téged szeret! Erre te ki akarod nyírni magad, annyira szereted, nem megkeresed, és próbálod visszaszerezni, mint a normális vámpír! Nem harcolsz érte, hanem kinyírod magad! Olyan idióták vagytok, hogy el se tudom mondani! – A végére Emmett szinte már dühös volt.
Így nézve tényleg logikátlan, és értelmetlen az egész. Vele kellett volna maradnom…
Annyira maradnom kellett volna…

- Felfogtam – mondtam egyszerűen, és lassan. - És most hova megyünk? – kérdeztem, mert Emmett lefékezett a reptér előtt.
- Bellához, ha eddig nem tűnt volna fel! – mondta Rose, majd kiszállva a kocsiból átölelte Emmettet. Elindultak a csarnok felé, és én is követtem őket. - Együtt van azzal a Sparkusszal…
- Ti egyedül hagytátok egy szökött vámpírral? – kérdeztem élesen, és megtorpantam. Ők hirtelen felém fordultak, és döbbent volt az arcuk.
- Ott van Alice és Jasper – mondta Rose halkan, majd tovább haladtak.
- Az az Alice és Jasper, akik reggel küldtek nekem üzenetet, hogy sürgősen Dél-Amerikába kell utazniuk, mert utána kell nézniük valaminek? – kérdeztem élesen, és rögtön emeltem a mobilon, hogy felhívjam Alice-t.
- Nincsenek Bellával? – kérdezte Rose megdöbbenve.
- Nincsenek – üvöltöttem, és megpróbáltam Alice-t elérni. A telefonja ki volt kapcsolva.
- A fenébe… - suttogta Emmett, majd mindhárman megindultunk a jegypénztár felé.

- Edward! Ha szétvered a repülő belsejét, attól nem érünk hamarabb Amerikába! – szólt Rose, és a kezemre mutatott, ami szabályosan szétfeszítette a karfát.
- Egyedül van azzal az alakkal, Rose! – kiáltottam suttogva, hogy ne hallják meg az utasokat.
- Tudom… - Rose lehajtotta a fejét, és a kezével a halántékát kezdte masszírozni.
Bella egyedül van egy közveszélyes őrülttel… Ez csak engem idegesít ennyire? Vagy miért nem tud gyorsabban menni a gép? Miért kell ennyire lassan menni?
Bella egyedül van azzal… az alakkal. És ha bántja? Nem véletlenül lehetett Volterrában fogoly! Bella… Ha valami bajod esik, én nem… Én…
Nem eshet semmi bajod! Semmi nem történhet! Meg kell védenem téged! Legalább ettől, ha már mástól nem tudtalak! Ha már a mi életüket kell élned, és nem tudtam megakadályozni…
Felkaptam a telefont, és újból Alice-t tárcsáztam. Talán később utaztak. Talán még Bellával vannak…
Megint a hangposta jelentkezett, én meg üzenetet hagytam.

- Hol lakik? – kérdeztem sürgetve Rose-t, amikor leszállt a gép Washingtonban. Sötét volt, és hajnali két óra.
Átkoztam mindent, amiért a gép az ország másik végén rakott le. Amiért nem tudott egyből Seattle-ben leszállni. Rose megmondta a pontos címet én meg futni kezdtem.
Semmi kedvem egy új gépre várni, vagy kocsival menni.
Így hamarabb érek oda.
A lábam szinte magától vitt kilométereken át. De most nem volt sem megnyugtató, sem élvezetes a futás. Régen szerettem ezt. De most csak az jár a fejemben, hogy miért nem tudok gyorsabban futni. Még gyorsabban, hogy hamarabb odaérjek. Lassú voltam…
Féltem, hogy nem érek oda időben. Ha tényleg bántja Bellát, és valami baja esik…
Ha csak másodperceket kések…
És ha nem bántja őt, csak én gondolom ezt? Ha teljesen nyugodtan megvannak, és még mindig boldogan élnek? Ha azt kell látnom, hogy egymást ölelik, és boldogan mosolyognak egymásra? Ez is lehetséges. Ez is valószínű…
És ha mégis bántja? Túl sok a feltételezés. Semmi nem biztos, és én semmit nem értek.
Még gyorsabban raktam a lábamat egymás után, és még gyorsabban haladtam. Csak, hogy lássam, hogy jól van, hogy semmi baja, és él…
Csak ennyi kell, és azonnal eljövök.

Hirtelen értelme lett az életemnek. Valahogy csak az, hogy láthatom Bellát, hogy van valami kifogásom arra, hogy megkeressem boldoggá tett. Hogy még egyszer láthatom… Talán még beszélek is vele…
A tudat, hogy láthatom őt, a közelében lehetek egyszerűen boldoggá tett.
Az viszont nem, hogy tudom, miért futok annyira gyorsan, ahogy csak tudok. Hogy tudtam, hogy Bella egy közveszélyes őrülttel van, hogy hozzáment.
Féltettem, aggódtam érte. De örültem is, és boldog voltam.

Száz méterre voltam a lakástól. Mindenhol sötét, és csönd volt. Félelmetes csönd járta át az egész lakótelepet.
Talán nincs semmi baj…
Valaki felsikoltott. Egy női hang volt, és nagyon is ismerős…
- … SZAJHA! – Egy ismeretlen férfihang ordított teljes hangerejéből.
Bántja Bellát!
Még gyorsabban futottam, és próbáltam hamarabb odaérni.
Bántja! Bántja. Bántja…
Bella!

Éreztem, hogy a haragtól méreg gyűlik a számban, tükör nélkül is tudtam, hogy a szemeim feketék lettek. Tudtam, hogy az ajkaim vicsorba torzulnak, és, hogy szinte felismerhetetlen vagyok…
Betörtem az üvegajtót. Millió szilánk repült szanaszét az egész nappaliban.
Egy férfi hörgött és lihegett egy törékeny nő fölött. A férfi felemelte a kezét, és hirtelen gyorsasággal ütötte meg Bellát… Idegen hang tört fel a mellkasomból, ami egyszerre volt fenyegető, ideges és aggódó.
A férfi megfordult, és rám vicsorgott.
- Megérkezett a hősszerelmes? – kérdezte irritáló hangon, miközben engem nézett.
A nő nem mozdult… Az én Bellám nem mozgott… Nem! Nem lehet! Ez képtelenség!
A férfi ajkai groteszk mosolyba torzultak, és egyenesen a szemembe nézett. Nem engedte el a tekintetem, és közben kitekerte Bella kezét…
Felüvöltöttem, és azonnal neki ugrottam…
A düh erőt adott…
- Már fölösleges a küzdelmet, Edward! – lihegte egyenesen az arcomba a férfi… - A kis Bellád, halott! – mondta, és lelökött magáról.

- NEM! – üvöltöttem teljes hangerőmből, és megint nekitámadtam.
A férfi előbb gúnyosan vigyorgott, majd teljesen átalakult az arca és már csak a vicsor maradt meg…
- Nekünk is hagyj egy kis szórakozást, Edward! – Jött egy szenvtelen hang a bejárat felől…
A Volturi egyszerre támadt a férfire…
Bella!
Azonnal odamentem hozzá, és néztem, ahogy mozdulatlanul fekszik a romok között…
- Meghalt! – ordította a férfi még mindig vicsorogva két volturis közül.

Nem… Az lehetetlen…

De Bella nem mozdult…

A kötekező fejezet is Edward szemszöges, és elkezdődött a visszaszámlálás, mert már csak két fejezet van hátra!;D Nee^^

NYERTES + Megjátszott érzéketlenség 11. fejezet: Évekig tartó hazugság

Nos drágáim megvan a nyertes, nagyon szoros volt a verseny, de a nyertes nem más mint,

Nadeen! nagyon szépen köszönjük a sok szép fejlécet, mindannyian nagyon ügyesek vagytok , és garantáljuk lesz méj ilyen verseny a jövőben! Ennek örömére itt is van az új fejezet!!!! Szóval Nadeen dréga a kapcsolatot a következő napokban felvesszük, és tárgyalunk ;D
Nos megint köszi mindenkinek és jó olvasást!

IccsiNee

„Ezt nem akarom elhinni!”

- Egyéb óhajod, kedves férjem? – akartam kérdezni, de nem nagyon így jött össze. Helyette valami: „Segíthetek még valamit?” lett, pedig ha a szívemre hallgatok, akkor nem így, vagyis úgy mondom.

De most már késő bánni, és éppen a cipős felé tartok. Szerencsémre Sparkus azt mondta, hogy semmivel nem tudok segíteni. Az arcán viszont láttam, hogy ha elmegyek, akkor segítek.

Amint nincs senki a közelben, akinek tenni kell a szépet, azonnal megváltozik, és goromba lesz. Mint egy rossz színész, aki csak a kamerák előtt pózol. De ez sem igaz, mert a sétánál nagyon kedves volt! Igazán nagyon kedves!

Én már nem értem Sparkust. Ezek a hangulat ingadozások szinte elviselhetetlenek! És kiakasztanak!

Valahogy furcsa és más minden, és tudom, hogy van valami, amit nem mond el, és ezért ilyen, amilyen. Csak nem tudom, mit! Azt is tudom, ha mellette vagyok, akkor könnyebben hiszem el, hogy szerelmes vagyok belé. Hogy szeretem, és vele akarom leélni az örökkévalóságot! De ha nem, akkor valahogy idegennek, és távolinak tűnik. Olyanok vagyunk, mint két idegen, akik véletlenül egy házban laknak; párban vagyunk, de nem együtt; együtt lakunk, de nem családként.

Valami megromlott, és még csak azt se mondhatom, hogy a Cullenék miatt. Ők csak segítettek! És ha ők nincsenek, akkor lehet, hogy már rég felrobbantam volna!

Vagy…

Végül is, akkor kezdtünk komolyabban összeveszni, amikor hozzánk költözött Alice meg Jasper. Majd megjelent Rose és Emmett is, és egyre rosszabb lett minden. Lehet, hogy csak sima féltékenységről van szó, és Sparkus csak nem akar senkin sem osztozni rajtam?

De akkor most, amikor már senki nem lakik velünk, miért ilyen… bunkó?

Erre nem tudom a választ! És nem is fogom megtudni, mert Sparkus egyszerűen nem beszél róla. Nem beszél arról, hogy mit gondol, nem mondja el, mit érez. Csak egy híradót ad esténként, és én vonjam le a következtetést…

Közben odaértem a cipészhez, kivettem Sparkus cipőjét, majd elindultam visszafelé.

Nem akartam haza érni. Nem vágytam arra, hogy a nappaliban üljek, olvassak vagy épp tévét nézzek. Nem vágytam arra, hogy Sparkus megint lerázzon, és hozzám se szóljon. Nem vágytam a csendre és a kínos némaságra.

Magára Sparkusra nem vágytam.

Furcsa volt, mert nem tudtam olyan pillanatot mondani, amikor Edward nem hiányzott. Edward minden percben kellett, és soha nem volt belőle elég. Sparkusból mégis elég egy pillanatban. Amikor már nem vagyok rá kíváncsi, és nem akarok mellette lenni. Minél távolabb tőle, annál jobb.

Edwarddal soha nem volt ilyen.

Akkor szeretem én egyáltalán? De nem tudom elhagyni. Nem tudom neki azt mondani, hogy nem akarok veled élni, mert nem szeretlek, nem tudom kimondani, megmagyarázni, megértetni vele. Nem megy!

Ha egyszerűen csak lelépnék, és hagynék neki egy levelet? Akkor pillanatok alatt megtalálna, és örülhetek, ha még a fejem a helyén van.

Nem mintha ennyire vadnak tartanám Sparkust… Mégis van benne valami, ami miatt elhiszem, hogy képes ilyenekre. Így a próbálkozás is felesleges.

Vajon miért érzem magam úgy, mint egy ártatlan lány, aki a maffiavezér csaja lett? A filmek is ezt dolgozzák fel a legszívesebben… Szinte nevetséges!

Észre se vettem, hogy nem haza hajtok. A belváros közepén voltam, és csak ösztönből hajtottam egy park felé. Talán leülök egy padra, és gondolkodom. Olyan sokat gondolkodtam mostanában, hogy magam is csodálkozom rajta.

A történelem nyers, és csak tényadatokat kell megtanulni. Nem enged gondolkodni. Míg mondjuk a filozófián vagy egy vers elemzésénél irodalmon szárnyalhat a fantáziád.

Nem akarok több történelmet! Irodalmat akarok!

Egy park felé mentem. Alig volt néhány ember, akik a párjukkal sétálgatott. Lassan sötétedett, és a Hold egyre fényesebben ragyogott. Felhőtlen ég volt, és a kivilágítás ellenére is láttam a csillagokat.

Engedtem a kísértésnek és lefeküdtem a fűbe. Pedig ilyet nagyon régen csináltam. Kívántam, hogy tudjak aludni. Hogy legalább egy kicsit menekülni tudjak a gondok elől. Hogy valahogy könnyebb legyen, vagy gyorsabban felejthető. Egyszerűbb és jobb lenne…

- Hahó! – kiáltottam a sötét lakásba. A villany sehol nem égett, nem ment a tévé, mint, ahogy számítottam rá, Sparkus meg sehol nem volt. Felsóhajtottam, és elkönyveltem magamban, hogy ezt most megúsztam. Végül is késtem egy kicsit…

- Van fogalmad róla, hány óra van? – kérdezte egy rémisztően nyugodt hang a hátam mögül.

Megfordultam, és centi távolságra Sparkus állt előttem. Hihetetlenül dühös volt…

- Három körül… - mondtam halkan, és meglepődve vettem észre, hogy a hangom kicsit remeg. Egy lépést hátráltam, de Sparkus szinte azonnal lépett velem együtt.

Én próbáltam volna valami poénnak felfogni. El is mosolyodtam, de Sparkus továbbra is komoly maradt. A mosoly azonnal ráfagyott az arcomra.

- Hajnali három körül – mondta Sparkus még mindig nagyon halkan.

De ez nem a nyugtató halk, hanem a hátborzongató halk volt. Ijesztő és félelmetes.

- Igen, kicsit elmentem egy parkba… Relaxáltam – mondtam, majd megint hátráltam. Sparkus megint velem mozdult. Ez már tényleg ijesztő…

- Relaxáltál? – kérdezte Sparkus cinikus hangon.

- Igen – mondtam, de nem csak az tűnt fel, hogy megremeg a hangom. Ez egyre ijesztőbb… - Gondolkodtam… Sok mindenen… - tettem még hozzá, és kinéztem a háta mögül… Azonnal mozdult ő is, és nem tudtam menekülni…

- Vagy esetleg felhívtad a kedves Cullenéket? – kérdezte, és a Cullen szót szinte kiköpte. Meglepő undorral beszélt róluk, mintha valami különösen gusztustalan dolog lett volna. – Vagy esetleg… Edwardot? A nagy szerelmedet??? – Most már nem én léptem, hanem ő, és nekem kellett hátrálni, ha nem akartam, hogy feldöntsön.

Az arca egyre undorodóbb lett, a szeme meg egyre sötétebb.

Itt baj van…

Hatalmas baj.

- Nem. Nem hívtam fel senkit – mondtam vékony hangon, és éreztem, hogy vége a hátrálásnak, mert nekiütköztem egy fotelnak.

- Hazudj csak! Úgyis már sportszerűen csinálod! – mondta már hangosabban, és elkapta a csuklómat. Olyan erősen szorította meg, hogy kedvem lett volna felsikoltani, de csak azért se tettem! Nem adom meg azt az örömet!

- Engedj el! – Próbáltam határozott lenni, de a mondat végére megcsavarta a csuklóm, és elhalt a hangom… Rémisztően nevetett fel, az én arcom meg eltorzult, annyira fájt…

- Álmodj csak Bella! Álmodj csak! – A hangja már nem volt normális… Egyszerre volt szadista, és undorodó. - Tudod, hányszor vágytam erre? - kérdezte, majd megragadta a karomat, és a falnak lökött.

Hihetetlen gyorsasággal repültem a lépcső támaszfalának, és meg se lepődtem, amikor a törmelék rám esett. A lépcső teljesen leomlott, és minden rám zuhant. Több száz kiló törmelék esett rám pillanatok alatt. A beszívott levegő félúton elakadt, és szinte azonnal kipréselődött a testemből…

Nem! Itt valami nagyon nincs rendben! Hogy csinálhatja ezt a kedves, normális Sparkus, aki állítólag szeret? A csuklómon még éreztem Sparkus szorítását, és egyre több testrészem kezdett el sajogni a nehéz faldaraboktól.

- Kelj föl, te SZUKA! – ordított Sparkus, majd azonnal éreztem, hogy a lábamnál megragadva kihúz a fal alól. A törmelék lekerült rólam, és Sparkus szinte élvezettel húzott végig a földön. Gyorsabban vettem a levegőt, mint eddig bármikor. Szabályosan lihegtem…

Megpróbáltam felállni, de erősen tartotta a lábam, majd csak az egyszerűség kedvéért olyan erősen csavarta meg, ahogy csak tudta…

Felüvöltöttem… Nem… Nem törhet csontom… Nem lehet felületi sérülésem… Fáj!!!

- FOGD BE A SZÁD! – ordított, majd éreztem, hogy gyomorszájon rúg. Métereket csúsztam a padlón, és bevágtam a fejem egy kődarabba.

Nem vérezhetek, nem sérülhetek… Mégis hihetetlenül fájt mindenem.

Sparkus csak gúnyosan felnevetett, és lassan jött felém, mint egy hóhér.

- Nem… Én nem… - dadogtam, mert nem értettem. Nem bírtam rendesen beszélni, a hangom remegett, és vékonyan cincogott…

- Nem, nem, nem! – ordította Sparkus vékony hangon, engem utánozva. Felkacagott, de semmi öröm nem volt benne… - Mit nem, édesem? – kérdezte cinikusan. – Te nem hagysz el engem soha, ugye? Te még mindig szeretsz, ugye? Te soha nem ölnél meg senkit, UGYE? – kiáltotta Sparkus, és most dühös szemmel nézett rám.

Megpróbáltam felkelni, de Sparkus, megmarkolta a hajamat, és teljes erejéből hátrahúzta.

Újból felkiáltottam, és megfeszítettem a hátam, hogy kevésbé fájjon. De ugyanolyan szörnyű volt… A levegő újra megrekedt félúton, és fájón nyomta a mellkasom.

- Nem… - megint nem tudtam végigmondani… A hangom egyszerűen eltűnt… Éreztem, hogy több száz hajszálam hull ki.

- NEM? Mit nem, Bella? Te nem is szeretsz, drágám? – kérdezte, majd eltorzult arcával egyenesen rám nézett. A nyakam még mindig hátra volt feszítve, a fejbőröm fájt, és nem tudtam levegőt venni.

Sparkus koromfekete szemekkel és vicsorogva nézett rám…

- Van egy meglepetésem, kedvesem! Soha nem szerettelek! – kiáltotta, majd elengedte a hajam. A földre estem, és szinte azonnal éreztem, hogy az oldalamat megint rúgás találja el… - Hazugság volt az egész, te RIBANC! – ordított, majd a földre köpött.

Újból métereket csúsztam. Végül a karomra támaszkodtam, és megpróbáltam felállni…

Hazugság… Ebben éltem éveken át. Soha nem szeretett… Soha nem gondolt rám szeretettel, soha nem hiányoztam neki. Becsapott, megalázott, meggyalázott. Egy… játékszer voltam…

Dühös lettem. Nagyon dühös… Csak szórakozni voltam jó? Semmi másra? Csak ennyire kellettem?

Felálltam, és szikrázó szemekkel néztem Sparkusra…

- Óh! Csak nem haragot látok? – kérdezte kényesen, majd megint felkacagott… - És, csak, hogy teljes legyen a kép! Te se szerettél, kedvesem! Tudod… Van egy nagyon hasznos képességem. Érzelmeket építek fel vámpírokban, és tartom fenn azt addig, amíg kedvem tartja. Bizony féltem is, amikor elvittek Cullenék, hogy vége az egésznek. És igazam is lett a pokolba! A pontosan felépített, bár hazug érzelem, kezdett belőled eltűnni… Sajnáltam is, hisz elszórakoztam volna még pár évet… - Újból felkacagott, majd egy lépést tett felém…

Nem… Nem lehet igaz…

- De megérdemled, te féreg! – kiáltott megint, majd elindult felém…

Játék voltam… Csak egy játék…

Dühösen kezdtem el felé futni, és a vállába mélyesztettem fogaimat. Hallottam, hogy felordít, majd rögtön éreztem, hogy újra egy falnak dob.

A fal szó nélkül engedett, és egy óriási lyuk omlott ki belőle. Tovább zuhantam, és a tálalószekrénynek estem. Hatalmas csörömpöléssel tört szét minden, és esett darabokra a szekrény…

- TE SZAJHA! – ordította, majd újra felém indult vállát markolva. Nem tudtam felállni. Millió szilánk között feküdtem, a lábam természetellenes szögben állt, és mindenem sajgott… – Mondd csak? Ismerős neked az a név, hogy James? – kérdezte, és újra belém rúgott…

Pedig ez nem fájhatna. Nem szabadna fájnia semminek. Akkor miért akarok ordítani az egésztől, és kínlódva nyöszörögni? Miért akarok felüvölteni?

- James…? – suttogtam, de éreztem, hogy eltalálja az arcomat…

- JAMES! – ordított, majd a karomnál fogva felrángatott, és kicsavarta a kezem. A lábam semmilyen terhelést nem bírt el…

Mi történik? Ez lehetetlen!!!

Újra felkiáltottam… De nem volt elég. Ordítani akartam, amennyire csak tudok!

- Az öcsém volt, amíg a kedves CULLENÉK MEG NEM ÖLTÉK! – kiáltotta, majd még erősebben szorította a karom, és úgy éreztem, lassan már kitöri a vállamból.

James… James akart megölni… Amikor még ember voltam… De Edwardék megölték…

Edward… Bárcsak… bárcsak…!

- Tudod eredetileg a családot akartam megölni! – kiáltotta, majd a hátamba taposott, és újra elcsúsztam a földön. A lábam hátborzongató reccsent, és üvöltve csúsztam tovább a földön. – De valami véletlen folytán, beléd ütköztem… És arra gondoltam, miért ne? És, hogy elszórakozhattam veled, csak HAB VOLT A TORTÁN! – üvöltötte, majd újra meg újra belém rúgott…

- Hagyj… ha… - nyögtem, de alig lehetett érteni. Csak feküdtem, és sajgott mindenem. Ennél még a halál is jobb lenne!

- Hagyjalak? HAGYJALAK? – kérdezte gúnyosan, majd megint felkacagott. – Ti se hagytátok Jamest! – kiáltotta, majd teljes erejéből vágott arcon…

Ordítani… Sikítani, és nem törődni semmivel…

Nem! Nem fogom ennyire könnyen feladni…

- És még nem is beszéltünk Edwardról! – kiáltotta, majd felrángatott a földről. – El se hiszed mennyi idő volt veled elhitetni, hogy nem is szereted! Több hónapba került! Igazán sok munkát adtál nekem, kedvesem!

Nem bírtam tartani a fejem. Éreztem, hogy szorosan markolja a karomat, és centikkel a padló fölött vagyok. A fejem lehajtottam, és alig bírtam mozgatni…

- Tudod, másfél éve majdnem megtalált, édes kicsi feleségem… De időben elmentünk a mi kis nászutunkra, ahol bizony kedvemre elszórakoztam veled!

Edward… Nem… Én ezt nem akarom! Nem akarom tudni, hányszor rontotta el az életem. Hogy hányszor volt lehetőségem, hogy változtassak. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni…

Nem akarom…

Nem…

- Még csak most kezdet belejönni, kedvesem, meg ne merj halni! – kiáltotta gúnyosan, majd megrázott, és újra lökött rajtam egyet.

Métereket repültem, és az étkezőasztalra estem.

Fájt… Az asztal darabokra esett, és szinte semmi nem maradt belőle.

- Tudod, az esküvőn is itt volt, édesem! – ordította Sparkus, majd elindult felém. - És látta mennyire boldog vagy, így elment sajnálatos módon. – Sparkus lecsüggesztette a száját, és idióta képet vágott, mintha tényleg sajnálná…

Edward látta az esküvőt… Látta, ahogy igent mondok, hogy mosolygok. Látta, hogy boldog vagyok, vagy csak annak hiszem magam…

Hány ezer darabra törtem a szívét akkor és ott?

Nem bírtam megmozdulni. Akár egy rongybaba csak feküdtem az étkezőasztal maradékában, és vártam, hogy Sparkus ideérjen.

Összetörtem Edwardot… Szenvedett… Miattam…

- Kellőképpen fáj, angyalom? – kérdezte megint gúnyos hangon, még mindig felém haladva. - És most megöllek. Végre megtudja majd a kedves Edwardod, hogy milyen, ha elveszik azt, akit a legjobban szeretünk! – suttogta szadista hangon, majd leguggolt mellém, mint egy gyerekhez a felnőtt.

Elveszíteni, akit a legjobban szeretünk… Elveszítettem Edwardot…

Sparkus ütésre emelte a kezét, és arcon vágott. A fejem önkéntelenül bukott hátra.

Felsikoltottam, de nem bírtam mozdulni.

- Nem hiszem, hogy ilyen… - Nem hallottam mint mond. Éreztem, hogy sebesült lábamat megmarkolja, és felordítottam…

- Neh… Ed… - Nem bírtam beszélni, nem hallottam. Nem bírtam megmozdulni.

Darabokra estem szét, akár Edward az esküvőn. Széthullottam, mert biztos nem akar látni, és esze ágában sincs megkeresni… Megértem…

- … SZAJHA! – ordította Sparkus, majd láttam, hogy újabb ütésre emeli a kezét. Az arca rémisztő vicsorba torzult, a szemei szénfeketék voltak, és csak gyűlölet volt benne.

Lendítette a kezét…

Elsötétült minden…

A halál könnyű, és békés. A halál egyszerű. A halál feledtet, és nem emlékeztet a hibákra…

Meghaltam…

Már csak egy nap!!!!

Sziasztok drágaságaim!

Már csak egy nap van hátra a meghirdetett pályázatból szóval a ki még szeretne jelentkezni az megteheti holnap (azaz szerda) este 8 óráig.

Nagyon köszönjük az eddigi fejléceket isteniek lettek!
Szóval a pályázatról olvashatsz bővebben ha egy kicsit lejjebb mész :D

Nah sok sikert és kreativitást!
Puszi Iccsi

Megjátszott érzéketlenség - 10. fejezet Hiányzó folt

„Mit is keresek én itt? És mit is csinálok?”

- Én nem maradok itt! – suttogta Rose Alice-éknek, de sajnos így is meghallottam.

Mind a négyen bementek a konyhába, és próbáltak minél halkabban beszélni. De ha valakiknek, hát nekik tudniuk kellene, hogy ez semmit nem segít… Minden szavukat tisztán hallottam, mintha csak itt ültek volna mellettem.
- Én se értem, hogy mi van most – mondta Emmett, de ő egyáltalán nem suttogott. - Mintha valaki itt kicsit határozatlan lenne. És ez a valaki egyértelműen Bella.
- Idióta! Ne beszélj hangosan! – szólt rá Rose még mindig suttogva.
- Hallják minden szavunkat, szóval mindegy – mondta Alice teljesen normális hangerővel.
- Én akkor sem maradok itt – mondta Rose egy sóhaj kíséretében, és most már normális hangerővel. - Úgyis megígértük Aróéknak, hogy meglátogatjuk!
- Bizony, bizony! Itt az ideje, hogy lássuk a mi kedves kis Volterránkat, és a benne lakó vérszívókat… Szóval szedjük a sátorfánkat, és lelépünk – mondta Emmett, majd hallottuk, hogy megindulnak az ajtó felé.
Pillanatok alatt nyílt az ajtó, és mindannyian kijöttek. Sparkus ledobta magát egy fotelre, és a csatornákat kapcsolgatta. Én meg csak mereven álltam velük szemben, és teljesen kifejezéstelen voltam. Hideg, sőt szinte ridegnek is mondhatnám magam.
Sparkus sóhajtott egyet, kikapcsolta a tévét és falállt. Ugyanazzal a lendülettel átfogta a derekam.
A család csak nézett minket, én meg se mozdultam. Tovább néztem mindegyiküket, és láttam, hogy undorodnak.
- Hallom mentek – mondta arrogáns hangon Sparkus miközben magához húzta az arcomat, és szinte birtoklóan megcsókolta.
- Jobb is ha indulunk – mondta Emmett, és leplezetlen undorral nézett a férjemre. - Viszlát, Bella! – kiáltott még hátra, és Rose-zal együtt eltűntek.
Valahogy furcsa volt.
Biztos voltam az érzéseimben. Száz százalékig, és most mégse… Hisz Sparkus nagyon szeret engem, és nem akarom elhagyni.
- Mi még élveznénk a vendégszereteteteket, ha nem gond – mondta Alice tompa hangon. Hova tűnt a csilingelése? Míg Norvégiában voltunk teljesen normális volt!
- Maradjatok csak! – mondta Sparkus, majd megint elengedett, és visszatért a tévéhez.

De én nem akarom ezt! Én nem akarok itt lenni, és Edward nélkül élni! Én vele akarok lenni! Akkor mit keresek itt, és miért nem mondom meg Sparkusnak a véleményem, úgy, ahogy van? Miért vagyok ilyen… amilyen?
- Bella!? Jössz? – kérdezte Alice, és meredten tekintett rám. Megráztam a fejem, és próbáltam kitisztítani az agyamat. Biztos elbambultam…
- Persze… - mondtam, majd megindultam Alice és Jasper után fel a lépcsőn. Sparkus ott maradt, és még mindig a tévét nézte. Többet nézi azt a vackot, mint amennyit velem foglalkozik! Vette volna inkább azt feleségül!
A lépcső közepén megtorpantam…
- Sparkus! – szóltam keményen, és vártam, hogy rám nézzen.
A tekintete merev volt, hideg és távolságtartó. Valahol haragot is láttam, és rengeteg dühöt. Csalódást, és megbántottságot.
Mind én tettem oda. Én vagyok az oka annak, hogy most nem olyan, amilyen a kapcsolatunk elején volt. Hogy megváltozott és sokkal másabb, mint általában.
Sparkus régen kedves volt. Sokat nevetett, és sokat voltunk együtt. Most nem kedves, és nem érdekli mit csinálok. Szinte egy robot lettem mellette, aki mindent megtesz, ha ő fütyül. Szánalmas… De én csináltam ezt, így helyre kell hoznom… Megint a régi Sparkust akarom, akivel tudtam jól érezni magam. Akit tényleg szerettem…
- Jössz aludni? – kérdeztem, és rámosolyogtam.
Felhúzta a szemöldökét, és meglepetten nézett rám.
- Most nem – mondta kicsit kedvesebben, majd visszafordult a tévéhez.
Én legalább megpróbáltam…

- Szóval akkor. Van kedved tévézni? – kérdezte Alice, aki ledobta magát az ágyra, majd bekapcsolta a tévét. És a földön ültem, és csak meredtem magam elé.
Hogy lehet az, hogy olyan boldogságból most semmi nincs. Hisz… Tényleg boldogak voltunk!
- Persze – mondtam, de nem nagyon érdekelt, hogy mi is nézünk. Alice bekapcsolta a tévét, és felállt az ágyról, majd mellém ült.
- Mit akarsz nézni? – kérdezte, majd rám nézett.
- Nem tudom – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Bella… Szeretnél beszélgetni? – kérdezte, majd kikapcsolta a tévét.
Felemeltem a fejem, és a kicsi Alice-re néztem. Mindig mosolygott. Mindig vidám volt, nevetett, és valami idióta közhely szerint fényt hozott a sötétségbe. De bármennyire is közhely, most tényleg azt éreztem. Hogy ő fel tud vidítani, amikor senki sem.
- Mesélsz… Edwardról? – kérdetem, majd rá néztem.
Alice nem mosolygott, de haragos sem volt.
- Biztos akarsz róla hallani? – kérdezte még mindig mosolytalanul.
- Igen – mondtam, majd felhúztam a térdemet, és ráhajtottam a fejem.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni, és magadat hibáztatni mindenért! – Alice hangja sokkal inkább komoly volt, mint játékos. Én nem válaszoltam, csak bólintottam…

- Másfél éve láttam utoljára Edwardot. Nem hinném, hogy akarod hallani, mennyire… Más lett. Miután Edward elhagyott nem volt hajlandó emberek közelébe menni. Ami ugye nem is volt annyira nagy baj. De teljesen lehetetlen volt, hogy iskolába járjon… Vagy ilyen helyekre, ahol elhitték volna, hogy ember. Egyszerűen nem akart látni senkit. Beszélni azt beszélt. De nem sokszor, és nem is szívesen, csak akkor ha valaki konkrétan vele kezdett el beszélni. Akkor néha úgy tűnt, megint Edward. – Alice hangja itt kicsit jókedvűbb lett. – Például, amikor Carlisle orvosi tanácsot kért tőle, vagy, ha Rose kérte, hogy segítsen a kocsi szerelésében. Néha még el is mosolyodott, és elfelejtette a gondjait. De aztán minden kezdődött elölről, és megint nem Edward volt. – Felemeltem a fejem, és Alice-re néztem. Ő éppen maga elé meredt, mintha újra átélné ezeket, amiket elmesél.
- Utána előállt azzal az ötlettel, hogy építsünk egy házat valahol messze. Mindenki örült neki, mert úgy tűnt végre valami érdekli. Ő találta a helyet Norvégiában, és ő dolgozott a legkeményebben. De minél közelebb értünk a ház felépítéséhez, ő egyre szomorúbb lett. Miután kész lett az egész, közölte, hogy nem tud, és nem akar itt maradni. Tulajdonképpen azt a házat dühből építette. Valami levezetésnek, hogy addig is ne rád gondoljon. De nem jött össze neki, mert mindig ott volt, hogy miért is építi, így nem tudott teljesen a házra koncentrálni. Valahogy akkor is ott maradtál neki. Senki nem mondta neki, hogy maradjon, de nem azért mert nem szerettük volna. Egyszerűen tudtuk, hogy így lesz a helyes, valahogy jobb, és kellemesebb. Nem nekünk, hanem neki… Utána már tudod a történetet. Mindenki úgy döntött, hogy egy kicsit külön lesz a családtól. Azt hiszem Esmét és Carlisle-t viselte meg a legjobban, hogy valahogy nem együtt vagyunk… - Alice még mindig előre meredt, és láttam, hogy az arcán fájdalom suhan át. Mintha őt is bántaná, hogy a család nem egy család.
- Aztán másfél évvel ezelőtt Edwardba szinte csak belefutottunk. Azt hiszem ez a jó szó rá. Forksba mentünk, azt hiszem azért, mert látni akartunk téged. Hogy jól vagy-e, és, hogy minden rendben van. – Engem hirtelen jobban kezdett érdekelni a történet. Másfél éve Forksban voltak… De én két éve vagyok Sparkus mellett. Lehet, hogy csak úgy összefuthattunk volna, és akkor minden rendben lenne? – Nem gondoltuk, hogy esetleg elköltöztetek, vagy egyetemre mentél. Valahogy nyilvánvaló volt, hogy te Forksban vagy. Aztán ugye nem találtunk ott senkit és semmit. Se te, se Charlie. A ház félig romokban…
Felmentünk a mi házunkhoz, és ott volt Edward is. Először úgy tűnt minden rendben. Eljátszottuk a nyakba borulós jelentet, aztán kérdezgettük egymást. De utána az, hogy Edward nem hajlandó a zongorához ülni csak a legkisebb bajunk volt. Egyszerűen elveszítette minden életkedvét. Vagy egyáltalán nem szólalt meg, és csak meredt maga elé, vagy elkezdte szétverni az egyik bútort. Nem volt normális. Szinte úgy tűnt, hogy megőrült. Nem kérdeztük, hogy mi a baja, mert egyértelmű volt. Pocsékul nézett ki, és egyszerűen rossz volt ránézni. – Alice arca most félelemmel tele volt. De nem azzal a félelemmel, amikor félsz, hogy valaki bántani fog; hanem aggódó félelemmel. Amikor nem tudod, mit csinálhatnál, hogy jobb legyen neki.
- Nem tudtuk megvigasztalni, vagy rávenni, hogy velünk jöjjön. Csak volt, és… vegetált. Erre nincs jobb szó. Két hétig vele maradtunk, végül elmentünk vadászni, és arra értünk vissza, hogy nincs sehol. Egyszerűen eltűnt, mintha ott se lett volna. Azóta nem láttuk, és nem tudjuk, hol van. A többiek se találkoztak vele az elmúlt három évben, így csak annyit tudtak róla, amennyit mi elmondtunk.
Alice hangja elhalt, én meg csak néztem őt. Hogy Edward megváltozott, és, hogy senki nem tudja, hol van. Pedig számítottam rá, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem egészen… felüdítő lesz a történet. De nem erre számítottam. Jobban örültem volna, ha azt mondja Alice, hogy boldogan él valami csaj mellett, és soha eszébe se jutok. Mondjuk az is fájt volna…
De ez rosszabb volt, mint a többi! Mert szeret, és csak azért nem vagyunk együtt, mert hősködni támadt kedve… Annyira… edwardos.

- Bella! – szólt be az ajtón Sparkus, és mosolyogva nézett rám. – Jössz, kedvesem? – kérdezte, én meg falálltam a földről.
- Persze – mondtam, majd mint akit vezetnek elindultam felé, és örömmel fogtam meg a kezét.
- Jó éjt, Bella! – mondta Alice suttogva. Én megfordultam, hogy én is elköszönjek tőle, de már csak a hátát láttam.

- Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Sparkus, amint beértünk a hálónkba.
Szinte el is felejtettem milyen nevetségesen nagy az ágy, és, hogy mennyire hatalmas az egész szoba. Szinte giccsesen flancos.
- Jól – mondtam, majd éreztem, hogy Sparkus mögém áll, és a nyakamat kezdi el csókolgatni.
Nem esett jól. Valahogy idegennek tűnt a csókja, és hamisnak az érdeklődése. Furcsa és más volt… Régen belebizseregtem a csókjaiba, most meg azt kívánom, hogy engedjen el, és ne is érjen hozzám!
- Nem vagy jól – mondta Sparkus, majd megfordított és szorosan átölelt. – Tudom, hogy nem vagy jól – mondta még egyszer, és még szorosabban ölelt.

- Akkor menjünk el, és nézzük meg? – kérdezte Alice suttogva.
Jasper és Alice szobája előtt álltam. Épp szólni akartam nekik, hogy megyünk sétálni, de olyan halkan beszéltek, hogy szinte lehetetlen volt, nem észrevenni. Valamit el akartak titkolni egyértelműen…
- Más megoldás nincs – mondta Jasper, és ő is halkan beszélt.
- De akkor… - Alice hangja elfúlt, és hallottam, hogy a lábára csap.
- Tudom. Én is tudom – mondta Jasper megnyugtatóan, majd elnémultak.
Nem mentem be hozzájuk, hanem inkább lementem a lépcsőn, ahol Sparkus várt a régi mosolyával.
- Nem jönnek? – kérdezte kedvesen és átölelt.
- Nem – mondtam majd megpusziltam. Tegnap este úgy éreztem megint ő a régi Sparkus. Aki mindig is kedves hozzám, és nem kényszeríti rám az akaratát. Jó volt, hogy csak átölelt, és hagyta, hogy úgy maradjak órákig, nem faggatott, és nem kérdezősködött. Most csak egyszerűen ott volt, amikor szükség volt rá.
Sparkus megfogta a kezem, és kimentünk a házból.
Csendesen sétáltunk, és jó volt vele lenni. Nem jó volt, hanem remek. Nagyon is kellemes volt.
Tetszett, ahogy a kezemet fogja, és ahogy békésen megyünk az úton, mint egy igazán boldog pár.
De hát azok voltunk! Egy igazán boldog pár, akik nagyon is szeretik egymást! Hisz szeretem Sparkust! És ő is szeret engem. Akkor mi itt a probléma? Egyenesen semmi! Semmi, de semmi.

Fél óra múlva értünk haza, és bamba mosollyal az arcomon vettem észre Alice-t és Jaspert, akik a nappaliban voltak.
- Sziasztok! Minden rendben? – kérdeztem nevetgélve, és levágódtam egy fotelbe.
Alice és Jasper értetlenül néztek rám, majd egymásra.
- Igen, persze – mondta Alice műmosollyal, majd felállt és a kezemért nyúlt. – Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, én meg felálltam és vele együtt felmentem a szobájukba.
- Elmentek? – kérdeztem, amint megláttam a bőröndöket az ágyon és a földön.
- Igen – mondta Alice mosolytalanul, majd komolyan rám nézett.
- Nem maradunk sokáig, és sietünk, ahogy csak tudunk, de egyszerűen muszáj mennünk Tudom, hogy a tegnap este…
- Jajj! Igen! Bocsánat, hogy nem jöttem be beszélgetni! Tudom, hogy vártál.
Alice meglepetten nézett rám, és értetlenül húzta fel a szemöldökét.
- Bella! Te bejöttél – mondta minden egyes szót jól artikulálva.
- Nem. Arra emlékeznék! Nem tudtam bejönni, mert Sparkusszal voltam – mondtam, majd mint egy óvodás kislány elfordítottam a tekintetem. – Biztos, hogy nem jöttem be! – mondtam még, és én hirtelen úgy éreztem Alice nincs egészen jól. Olyan dolgokban biztos, amik meg se történtek? Úgy látszik jót tenne neki egy kis friss levegő.
- Igazad van – mondta Alice lassan, és kimérten, majd felkapta néhány bőröndjét, és elindult lefelé. – Tudnál segíteni? – kérdezte most már mosolyogva, majd én is fogtam néhány bőröndöt, és levittem a földszintre.

- Elmentek? – kérdezte Sparkus, majd elvette tőlem a bőröndöket.
- Igen, Esmével és Carlisel-jal kell találkoznunk Svédországban – mondta Jasper, és elkezdte kivinni a bőröndöket a kocsijukba.
- Sajnálom, hogy mentek – mondta Sparkus Alice felé fordulva. – Igazán megkedveltelek titeket! Bármikor, ha erre jártok ugorjatok be! – mondta, és átölelte a derekamat.
- Ne, aggódj még visszajövünk! – mondta Alice mosolyogva, majd felém fordult.
Átölelt, és megpuszilta az arcom, majd kilibbent az ajtón.
Jasper visszajött a két bőröndért, majd ő is elköszönt. Csak néztem, ahogy elmegy az autó, és elviszi Alice-t és Jaspert. Azért hiányozni fognak, és megígértem neki valamit tegnap este…
Hogy ígérhettem meg valamit, amikor nem is találkoztunk tegnap este? Délután ígértem meg valamit?
De mit?
- Valamit elfelejtettem – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem estem volna kétségbe. Vámpír vagyok! Azok nem felejtenek ennyire könnyen!
- Igen. Már szólni is akartam – mondta Sparkus és elővette a pénztárcáját. – Nem vetted ki a cipőmet – mondta és egy cédulát nyomott a kezembe.

Nem.

Nem ezt felejtettem el…

Halihóóó PÁLYÁZAT!!!!!!!!

Nos, nyugi még nem az új fejezet, Nee már megírt 2 oldalt belőle már csak a többi van, most egy egészen mással jelentkezünk.

Pályázatot hírdetünk, mégpedig fejléc ügyben.
Tessék nekünk nagyon szép és kreatív fejléceket küldeni, kritériumnak csak annyit mondanánk hogy legyen benne Kristen és Rob, Belerakhatod az alkalmi szereplőinket is, ha megszeretted őket és rakd az egyik sarkába a neved. Ez fontos hogy tudjuk ki is a nyertes!

Beküldési határidő: Márc. 10 (szerda)
Hova küld?: iccsinee@gmail.com

Jahhh és hogy mit nyerhetsz vele ha beküldöd????

- 1 teljes hónapon át együtt olvashatod Iccsi-vel a ficet, azaz, 1-2 nappal hamarabb.
- ÉÉÉÉÉÉÉÉÉSSSSS Neee ír csak neked, de csak neked, egy olyan oneshotot amiben a twilightos szereplők mellett TE vagy az egyik főszereplő!


Szóval reméljük felcsigáztuk érdeklődésed, ha akármilyen kérdésed van írj nekünk a komikhoz van a fenn említett e-mail címre.

SOK SIKERT!

IccsiNee

Megjátszott érzéketlenség 9. fejezet: Határozott talán

„Nem! Nem? Nem…De…”

- És vettünk egy nagyon szép kanapét is! Alig várom, hogy leszállítsák. Mondjuk dupla annyit fizettem érte, de már holnap elhozzák – mondta Alice olyan lelkesen, hogy szinte már én is vártam azt a kanapét.

- Szóval akkor fölvásároltátok a fél áruházat? – kérdezte Jazz, majd ledobta magát egy fotelbe.

Kábé három órát lehettünk kint, amikor meghallottuk a lányok kocsiját, így inkább visszajöttünk. Emmett csak egy hangos sóhajjal értékelte azt a látványt, amit a kocsi nyújtott. Mozdulni nem lehetett a rengeteg bevásárlószatyortól… És ezt most teljesen szó szerint lehet venni, ugyanis még Alice lábánál is tasakok voltak.

Aztán behurcoltak mindent, és kiderült, hogy mindenkinek kábé két hónapra elég ruhát vettek… Kicsivel több, mint három óra alatt. Azt hiszem gratulálni illene nekik. Ennyit vásárolni ilyen rövid idő alatt!

- Nah jó! Azt hiszem én berendezem a gardróbom! Most már van mivel… – mondta Rose, majd eltűnt, Emmettet is magával hurcolva.

- Segítsek felvinni a cuccaidat? – kérdezte Jazz, majd már nyúlt is néhány ruhámért.

- Már nem vagyok ember, Jazz! Elbírom egyedül is – mondta, majd kivettem a kezéből a ruhákat, és felvittem mindenemet.

Most jól esett egy kicsit egyedül lenni. Emmett rávett, hogy minden dühömet kiadjam egy sziklán… vagy kettőn, és most valahogy üresnek éreztem magam. Nem volt ott a megszokott düh és elfojtott harag. Valami hihetetlen morbid módon kitárulkoztam neki, és tudják, hogy mi van bennem. Tudják, hogy dühös vagyok valami felmérhetetlen módon…

De már nem dühös… Inkább már csak üres, mert eltűnt az egész. Most csak vagyok.

Elpakoltam a ruháimat a gardróbba, ami szinte nevetségesen kis helyet foglalt. Bár szerintem inkább a gardrób méretével volt baj, mint a ruhák mennyiségével.

- Tessék itt a bőröndöd! – szólalt meg hirtelen Alice a hátam mögött, és tényleg bejött a bőrönddel meg rajta a kabátommal. Kabát volt rajtam, amikor eljöttem? Nem is emlékszem.

- Jól vagy, Bella? – kérdezte őszintén, majd az ajtónak támaszkodott.

- Persze – mondtam mosolyogva, majd felraktam a bőröndöm az ágyra.

Csak halkan hallottam, hogy Alice kiment. Remélem nem nagyon bántottam meg… Nem is akartam, de most nem tudom magam körülírni. Nem olyan vagyok, mint eddig. Valami más… Valami furcsa…

Kipakoltam a bőröndömet is. Alice csillogó és csinos ruhái mellett az én tipikus „háziasszony” ruháim szürkének tűntek. Pedig nem mondanám, hogy igénytelenül öltözködtem…

Aztán valahol megszólalt Debussy. Zongorán játszott valaki, de biztos, hogy nem odalent. Kimentem a gardróbról, és kerestem, hogy honnan jön a zene.

Aztán észrevettem, hogy a kabátom zsebében egy kis tárgy csörög, villog és rezeg…

Ez nem lehet igaz! Erre kellett az a hatalmas búcsúzás? Csak, hogy egy mobilt csúsztasson a zsebembe?

Hát van ennek értelme? Nem kellett megnézni a kijelzőt, hogy tudjam ki hív…

Biztos hiányzom neki, és szüksége van rám… Ha Sparkus nem is életem szerelme, attól még szeret. És ezt a szeretetet valahogy illik viszonozni, nem?

Kellek neki! Fel kell vennem, hogy legalább a hangomat hallja… Hogy tudja, hogy mellette vagyok, és nem felejtettem el… Ennyivel tartozom neki. Ha másból nem hát hálából!

- Add ide! – szólt hirtelen Emmett az ajtóban, és a kezét kinyújtva mosolytalanul jött felém.

Én engedelmesen odanyújtottam neki a kicsi mobilt, ő meg kidobta az ablakon. Az ajtóban Alice állt keserű arckifejezéssel, és Rose kétségbeesetten.

Miután Emmett kidobta a telefont, mindketten megkönnyebbültek. Látszott rajtuk, mert halvány mosoly futott át az arcukon. Emmett felém fordult, és ugyanolyan szélesen mosolygott, mint megszokott volt. Mintha valami állattól vagy súlyos dologtól mentett volna meg, és nem egy kis telefontól.

Debussy dallama hirtelen elhalt és vele egy időben egy csattanást lehetett hallani. A telefon széttört.

- Remélem mást nem csempészett be hozzád, Bella! – mondta Rose erőltetett mosolygással.

Alice merev tekintettel bement a gardróbba. Emmett meg Rose meg jelentőségteljesen egymásra néztek.

Nem érdekelt mit tudnak, amit én nem. Elég egyértelmű, hogy ők látnak valami összefüggést… De én azt se tudom, hogy mi között kéne látni…

- Tiszta! – jelentette ki Alice és bejött a szobámba most már igazi mosollyal. Csak félve néztem be a ruhásszekrénybe, mert sejtettem, hogy fel van túrva az egész, egyéb telefonok vagy hasonlók után.

Nem kellett Alice-ben csalódnom, ugyanis a katonás rendben álló ruháim most takaros kis kupacokban vagy épp szétszórtan hevertek a földön.

- Ha azt hiszed, ezt megúszod büntetés nélkül, akkor tévedsz! – mondtam, majd Alice-be belekarolva visszamentem a gardróbba.

- Majd mi rendbe rakjuk! – mondta Rose, és berángatta Emmettet.

Én meglepetten néztem rá meg a nagyra nőtt férjére, és akaratlanul is elképzeltem, ahogy Emmett a ruháimat hajtogatja, és elvétve talál egy fehérneműt vagy melltartót…

Hát ezt inkább nem!

- Kösz, de megoldjuk! – mondtam, mert még elképzelni is röhejes volt a helyzetet.

- Ez egy jó ötlet! – kiáltott Alice, majd kirángatott a szobából.

Csak tudnám, hogy miért bánnak velem úgy, mint egy gyerekkel, és miért rángatnak mindenhova? Már rég nem vagyok ember, és tudok önállóan gondolkodni is, akkor meg…?

- Mit akarsz csinálni? – kérdezte Alice őszinte mosollyal, majd szökdécselve lement a nappaliba.

Ott Jasper egy papírdarabot nézegetett, majd amikor meglátta, hogy jövünk hihetetlen gyorsasággal elrakta. Nem.

Már csak azért sem fog érdekelni, mit titkolnak. Elvégre nyaralni vagyunk itt mindannyian. Vagy valami olyasmi miatt, és nem amiatt, hogy rejtélyeket dörgöljenek az orrom alá, vagyis épp az, hogy nem dörgölnek az orrom alá.

Nem érdekel, és teljesen hidegen hagy! Ez van!

Pár nappal később már tudtam valamit.

Méghozzá azt, hogy Edwardnak milyen szörnyű lehetett három pár mellett élni. Én csak két pár mellett voltam, és csak három napja, de már majdnem idegbajt kaptam.

És nem azért, mert haragudtam rájuk, vagy ne lettek volna rám tekintettel, hanem azért mert látszott rajtuk, hogy szeretik egymást…

És akaratlanul is összehasonlítottam az ő kapcsolatukat az enyémmel és a Sparkuséval.

És meg kellett állapítanom, hogy mi nem szeretjük, vagy szerettük egymást. Soha nem is volt szó ilyenről. Mi csak két… hát lény voltunk, akik egy házban laktak, családnak nevezték magukat, és bemesélték, hogy szeretik egymást, de nem!

Alice, Jasper, Emmett és Rose mellett, akik tényleg szeretik egymást, mellettük megértettem, hogy nem. Ők tényleg szeretik egymást. Valami hihetetlen mélységben…

Mi legfeljebb felületes szeretetet érezhettünk egymás iránt. Vagy elköteleződést és hálát…

Sparkus meg esetleg védelmezni, óvni akart, de szó nem volt szeretetről, szerelemről meg pláne nem!

Olyan mértékben meg voltam erről győződve, hogy szinte már szónoklatokat fogalmaztam a fejemben, hogy amikor hazamegyek, akkor, hogy hagyom el; hogy mondom meg neki, hogy nem szeretem, és az egyetlen valaki, akit valaha is szerettem, az Edward, és nem más.

Még annyi fájdalom ellenére is, ő az egyetlen és igazi…

- Egy film, Bella? – kérdezte Jazz, és leült Alice mellé. Jasper rögtön emelte a kezét, Alice meg szinte automatikusan bújt oda hozzá.

Na, ez a szerelem! És nem a történelem magolása két fotelben…

- Most inkább nem… Hívogat a Büszkeség, meg a balítélet – mondtam, majd mosolyogva felmentem a lépcsőn a szobámba.

Már éppen bementem volna a szobámba, de megtorpantam. Valami furcsa erő késztetett rá, hogy elforduljak, és Edward szobája felé nézzek.

És most, hogy beismertem, hogy szeretem, bár talán mindig is tudtam, csak nem akartam elhinni, vagy épp felfogni, most valahogy nagyobb jelentősége volt annak a szobának.

Felkaptam a könyvem, és berontottam Edward szobájába.

Az ő szobája, az ő dolgai. Lefeküdtem a földre, és olvasni kezdtem.

Az első oldalak után azt vettem észre, hogy egyáltalán nem a könyvre figyelek. A gondolataim folyamatosan máshol jártak.

Milyen regényes is lenne, ha megjelenne csak úgy hirtelen Edward! Ha már Sparkus valahogy a kabátom zsebébe rakta azt a telefont, miért nem lehetne lehetséges, hogy Edward csak úgy megjelenik?

Olyan könnyű lenne! Akaratlanul ültem fel, és néztem kifelé a nagy ablakon.

Közelebb mentem, és vártam, hogy Edward csak úgy megjelenjen. Hogy itt legyen, és valahogy segítsen… Bíztasson…

Kinyitottam a tolóajtót, és csak álltam.

Meg fog jelenni. Valahogy biztos lettem benne, hogy mi még együtt leszünk. Ha nem is most, de a közeljövőben.

- Bella? –szólt hirtelen Rose, én meg azon kaptam magam, hogy már két órája csak állok az ablakban, és vagyok. – Mit csinálsz itt? – kérdezte, majd beljebb jött a szobába.

- Olvastam – mondtam a könyvre mutatva. Furcsa és békés mosollyal fordultam felé. Minden rendbe fog jönni. Biztos vagyok benne.

- Jó, de az ablakban mit csináltál? – kérdezte és közelebb jött, hogy becsukja.

- Vártam – mondtam, majd elkaptam a kezét, és nem hagytam, hogy bezárja az ablakot.

Rose értetlenül nézett rám, én meg csak bambán mosolyogtam.

- Kire? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Edwardra – mondtam, de nem fűztem hozzá többet. És, mintha nem is kellett volna Rose nem is kérdezett.

Végül kimentünk mind a ketten. Az ablakot nem csuktam be.

- Szóval, ha hazamegyek… Nem, nem haza, hanem oda, ahol az elmúlt három évbe laktam, akkor elmondom Sparkusnak, hogy nem szeretem – mondtam, és a nappaliban folyamatosan köröket róttam. A többiek velem szemben ültek, és követtek a tekintetükkel. - Beadom a válópert, és elköltözöm természetesen, és utána megkeresem Edwardot, mert beszélnünk kell. Nagyon sok mindenről. És el kell neki mondanom mindent… Adok magunknak még egy esélyt, mert ezt akarom! És mert vele akarok lenni, és mert szeretem! És már nincs oka félteni, hisz én is vámpír vagyok, ugye? – néztem a többiekre, de választ se várva folytattam.

- És utána megkeressük Esmééket, és együtt elmegyünk valahova. Vagy lehet, hogy először csak nélkületek, mert nagyon beszélnem kell Edwarddal, de utána minden rendben lesz! Biztos vagyok benne! – fordultam végül mind a négyük felé.

Egyikük se szólalt meg, csak mereven néztek rám.

- Nem jó? – kérdeztem még mindig túlságosan lelkesen. Nekem a tervem nagyon is logikusnak, és kivitelezhetőnek tűnt.

- Dehogynem! – kiáltott Emmett, és felállt. - A húgunknak megint van szabad akarata, figyelitek? – tette fel a költői kérdést majd felkapott és megpörgetett a levegőben. - Már azt hittem soha nem jön el ez a pillanat!

- Eddig is volt szabad akaratom – mondtam, bár tudtam, hogy hazudok.

Valahogy minden fontosabb volt magamnál, és annál, amit én akarok. Fontosabb volt Sparkus akarata, és az, amit ő szeretne, így az enyém még csak szóba se jöhetett. De ez így nem volt jó. Egy kapcsolat, és főleg egy házasság, nem arról szól, hogy az egyik alárendeli magát a másiknak! Egyenlőségről szól az egész! És ha ez nincs meg, akkor szétomlik minden…

A házasságom hirtelen butaságnak tűnt, és ésszerűtlenségnek. Nem is volt soha kapcsolat…

- Indulhatunk vissza! – mondtam, majd határozottan biccentettem. A többiek meglepődve néztek rám. - Tudom, hogy azért hoztatok ide, hogy gondolkozzam, és letisztázzam az érzéseimet! Megtörtént, így mehetünk vissza! – mondtam, majd megindultam felfelé.

- Nem mehetünk még, Bella! – mondta Alice, majd megfogta a kezem.

- Dehogynem! Tudom, mit akarok!

- De még teljesen fel vagy dobva… Valahogy a felismeréstől. És így lehet, hogy félreértetted azt, amit most egyértelműnek gondolsz. Adj magadnak egy hetet még, és ha még akkor is ezt gondolod, akkor indulunk!

- Két nap! – mondtam, mert minél hamarabb vissza akartam érni.

- Öt!

- Rendben!

- Hogy tudtok ilyen nyugodtan ülni? – kérdeztem, mert mind a négyük halálos nyugalomban ült a nappaliban, és élvezték a semmittevést.

- Tudod, Bella – kezdte Jasper a kioktatásomat -, mi sokkal régebben vagyunk vámpírok, mint te, így az idő átértékelődött. Az az egyetlen dolog, amit nem tudunk se siettetni, se lelassítani, bár mi vagyunk rá az élő példa, hogy megállhat – mondta magukra mutatva. – Nyugalom! Már csak egy nap! Holnap indulunk.

- Jól van, akkor megyek csomagolni – mondtam majd tényleg megindultam fölfelé.

Kell valami pótcselekvés különben megőrülök. Az elmúlt négy napban először lenyugodtam, és hagytam, hogy az idő csak úgy kifolyjon a kezemből. De ahogy a végéhez közeledett az indulás pillanata egyre izgatottabb lettem, és megint úgy néztem ki, mint, amikor rájöttem mindenre.

Tiszta idegbaj…

Tíz perc alatt végeztem mindennel. Túl gyorsan csinálok mindent, és túl lassan telik az idő.

Ledőltem az ágyra, és néztem a plafont. Mint valami film úgy kezdett el peregni egy csodálatos jövőkép videója. Szinte láttam a plafonon az egészet.

Hogy Sparkusszal viszonylag nyugodtan szétválunk, ahogy megtalálom Edwardot… És boldogan élünk. Szinte magamon kívül mosolyodtam el, és éreztem, hogy ez a boldogság.

Más nem is lehet!

- Gyerünk már, gyerünk! – sürgettem Jaspert, ahogy kifelé jött a házból két bőrönddel. Én már rég az autóban ültem, és indulásra készen voltam.

- Komolyan, soha senkit nem láttam még, aki ennyire várja a szakítását! – mondta panaszosan, majd éreztem, hogy bedobja a kocsiba a bőröndöket.

- Gyorsabban, mert nem érünk oda! – kiabáltam befelé a házba is, majd megjelentek a többiek, és bekulcsolták a lakást.

- Bella, ha nem hagyod abba, mehetsz gyalog Amerikába! – mondta Rose, majd beszállt mellém.

- Lehet, hogy gyorsabb lenne, jó, hogy mondod – mondtam, majd a kocsi ajtajához hajoltam.

- Gyerünk, mert a nő tönkre akarja tenni a házasságát! – kiáltotta Emmett, majd beszállt a kocsiba! Rögtön utána jöttek a többiek és végre valahára elindultunk!

Nem otthon voltam. Nem éreztem a hazaérkezés kellemes érzését. Nem örültem, hogy láthatom Sparkust. Nem öntött el tőle jókedv. Egyszerűen semleges volt… Vagy lassan már rossz.

Határozottan és mosolytalanul szálltam ki az autóból, és indultam el a járdán. A többiek még hátul maradtak egy kicsit. Benyitottam a lakásba, de sötét volt.

Felkapcsoltam a villanyt.

Sparkus ült a fotelben, szemben az ajtóval.

Lassan állt fel, de nem jött felém.

Bűntudatom lett. Az arca nyúzottnak tűnt, és a szemei feketék voltak. Egyedül hagytam! Csak így szó nélkül fogtam magam, és itt hagytam! Egy hárpia vagyok!

A többiek halkan közeledtek a házhoz.

Gonosz és rossz vagyok! Hogy hagyhatnák el egy olyan jóságos valakit, mint Sparkus? Tudom, hogy ő mindig mellettem lesz, és nem hagy ott, mint Edward! Amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor ment el! De Sparkus az én biztos pontom… Ő mindig itt lesz!

A többiek már az ajtóban álltak, de egyikük se jött be.

Hogy gondolhattam olyanra, hogy elhagyom? Szinte önkéntelenül indultam meg Sparkus felé. A kezemet széttártam, és szorosan öleltem magamhoz. Éreztem, hogy ő is szorosan ölel, és magába szívja az illatomat.

- Többé el ne merj menni! – suttogta és felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen.

Nem intettem vagy bólintottam, mert mind a ketten tudtuk, hogy választásom nincsen.

Soha nem fogom elhagyni…