Rongybaba - 3. fejezet

3. fejezet

Semmiképp sem...

Ez semmiképpen se egy vicc. Edward fejében csak ez a két szó visszhangzott. Tudta, hogy nem vicc. De akkor miért nem tudja elhinni? Nem lehet igaz. Elvégre... Ez már nem divat. Az előre elrendezett házasság már évszázadok óta kiment a divatból.
Józanabbik esze mégis azt súgta, hogy Aro mit sem ad a divatra. Arót nem érdekli semmi, csak az, amit ő akar. És ha ő ezt akarja, akkor ez lesz...
Nem volt vicc... Eljutott a tudatáig. És mégis nevetnie kellett. Nevetnie kellett a helyzet képtelenségén, az abszurditásán. Hisz...
Hogy vehet ő el bárkit is? Ez... röhejes.
Ajkaira egy hitetlenkedő mosoly ült ki, majd megrázta a fejét.
- Úgy látszik végtelenül viccesnek találod a dolgot, Edward. – Jött rögtön a hideg megállapítás Aro ajkai közül.
- Éppen próbálom megérteni a dolgot – mondta Edward még mindig a mosolyogva.
- Ezen nem kell sokat gondolkodni! - rivallt rá Aro, eddig kegyes modora már sehol nem volt. Arca feszült volt, ajkai egy vonallá keskenyedtek.
Feldühítette. Feldühítette Edward idiótasága. Még hogy ő valamit viccből csinálna! Minden tette alaposan mérlegelve van. Semmit nem csinál véletlenül! Hát ezt sem!
- Elveszed Bella Volturit, mert én azt mondtam! - Nem kiabált, de a kiabálásnál még az is rosszabb volt, ahogy meredt Edwardra, tekintetében határozottsággal, és ellenszenvvel.
Nem tetszett neki Edward. Nem tetszett, és mégis elfogadta, mert kellett neki. Ez a fiú túlságosan... önfejű.
- Nem veszek el senkit – jött az egyszerű válasz, és Edward ugyanúgy meredt Aróra, mint Aro őrá.
Megkérdőjelezhetetlenül, szilárdan, megingathatatlanul...
Aro akart valamit, Edward szintúgy. És a gond csak az volt, hogy ütközött a két akarat. Egyszerűen szembeállt egymással...

Edwardnak elege volt. Már tudta, hogy miért van itt. Tisztában volt vele, megértette, sőt még el is fogadta. De neki akkor is szabad döntése volt. Nem fog érdekből házasodni még akkor sem, ha ezt Aro kéri tőle... Vagyis nem kéri, hanem parancsolja. De akkor sem vesz el senkit csak így...
Túl régen született. És túlságosan romantikus volt ahhoz, hogy efelett csak úgy elmenjen. Túlságosan akarta a tényt, hogy ő szerelemből házasodjon. Túlságosan szilárd elveket vallott a házassággal és a párjával kapcsolatban.
És nem hajlandó elvenni egy ilyen nőt még akkor sem, ha Aro kéri rá... Nem veszi el!
Ha valamiben, akkor ebben Edward teljesen biztos volt. Nem fogja elvenni.

- Kimennétek egy percre? - fordult hirtelen Aro Jasper és Carlisle felé megszakítva a szemkontaktust közte és Edward között. - Szeretnék négyszemközt beszélni Edwarddal...
Aro intett az ajtó felé, erre az kinyílt és belépett rajta egy másik alak. Hatalmas férfi volt, primitív tekintettel. Edward ha csak egy pillanatra is, de biztos volt benne, hogy ez a férfi meg Emmett hasonló beállítottságú, és nagyon kedvelnék egymást. De csak egy pillanatra.
Utána Carlsile szemébe nézett, és döbbenten látta, hogy Carlisle aggódik. Aggódik, és hirtelen képek villantak fel Edward fejében, amik nem az ő emlékei voltak.
Színes képek, ahogy Aro hidegvérrel kivégez valakit, csak mert nem tette azt, amit ő akart.
Ne dühítsd fel, fiam... Jött még az utolsó gondolatfoszlány, majd Carlisle Jasperrel együtt kilépett a teremből.

Edward csak állt, kezeit ökölbe szorította, tekintete meg a padlót kémlelte.
Fájt a tény, hogy Carlisle aggódik érte, és talán mindennél jobban, hogy nem is alaptalanul. Tudta, hogy Aro kegyetlen. Tudta, hogy megölheti... De nem fog behódolni. Nem képes rá...
- Elveszed Bellát – mondta Aro, majd felállt a trónjáról, és lassú léptekkel haladt Edward felé.
Nem sok hiányzott... Tényleg nem sok, annyira idegesítette ez a makacs fiú! De nem ölheti meg. Nem, mert kell neki... Szüksége van rá, ezért életben kell hagynia.
- Elveszed, mert ez az óhajom – mondta, és megállt Edward előtt.
- Nem veszem el – mondta Edward és tekintetét elszakított a padlótól. - Nem érdekel mit csinál velem... Megölhet. De nem veszek el senkit!
Ebben a pillanatban Aro arcára mosoly ült ki... Kicsi, mulattató mosoly, de határozottan mosoly.
Már értette. Ezt a fiút nem érdekli sok minden... És nem fog neki engedelmeskedni. Már tisztában volt vele, hogy ha őt fenyegeti, akkor nem ér el semmit.
A szép szó nem használt, már abban is biztos volt, hogy nem őt kell fenyegetni... Nem őt...
- Nem érdekel téged, ha megöllek... Dicséretes... Botor, bár dicséretes – mondta Aro és körözni kezdett Edward körül, mintha csak valami áru lenne, amit jól szemügyre akar venni. - Nem érdekel, hogy mit csinálok veled. Hát rendben! - mondta Aro, majd megállt Edward háta mögött.

- De a családod nagyon is érdekel, nem? - tette fel a jéghideg, számító kérdést Aro, és élvezte, ahogy Edward sarkon fordul és döbbenten néz rá. - Ha őket ölöm meg, az már nem hagy ennyire hidegen, nem de bár? - kérdezte, és cinikus mosoly jelent meg az arcán.
Eléri, amit akar. Akkor is, ha ehhez ezt kell tennie. És különben is! Ez az Edward túlságosan félti a családját. Nem hagyná, hogy bárkit bántson. Látta rajta, és érezte. Aro biztos volt benne, hogy ezzel célt ér. Engedelmeskedni fog... És ez hihetetlen elégedettséggel töltötte el...
- Szegény Esme... Vajon mennyire törne össze, ha megtudná, Calrisle azért halt meg, mert te nem voltál hajlandó elvenni Bellát? Mennyire értékelné, hogy miattad halt meg? - kérdezte megint, és a gondolkodót tettette... Mintha nagyon is elképzelné a szituációt. Mintha... érdekelné a dolog, és valóban foglalkoztatná.
- És a kis Alice? Vajon mennyire omlana össze, és gyűlölne meg, ha Jasper nem térne haza... miattad!?- Aro cinikus volt. Cinikus, és tényleg semmi nem érdekelte. Addig üsd a vasat, amíg meleg... Ezzel nagyon is tisztában volt.
- Lásd be Edward... Nincs más választásod – mondtam, majd elnevette magát, mintha ez annyira vicces lenne... Neki az is volt. Nagyon szórakoztatta a dolog.

Edward egyszerre volt rémült, és nagyon is dühös.
És csak még jobban zavarta a tény, hogy tisztában volt vele, Aro megteszi. Akár még Carlisle-t is megöli, ha nem teszi meg azt, amit akart. Látta a fejében, érezte, és tudatában volt a dolognak.
Elképzelte. Elképzelte, mit érezne Esme. Hogy nézne rá Alice. Lehet, hogy nem kellett volna. Képzeletében rémesek voltak a dolgok. Túlságosan szörnyűek és megbocsáthatatlanok.
Elfordította tekintetét Arótól, aki még mindig kéjesen mosolygott.
Nem érdekelte a saját élete. Talán butaság, talán idiótaság és figyelmetlenség. De nem érdekelte, hogy vele mi van. Nem érdekelte, hogy mikor hal meg, hogy szenvedni fog-e. Egyszerűen... nem érdekelte.
De azzal nagyon is tisztában volt, hogy mi nem hagyja hidegen. És már sajnálta, hogy ilyen hamar kiadta magát. Aro túlságosan hamar rájött, hogy csak egyetlen egy esélye van arra, hogy megkapja, amit akar. Rájött.
Csak akkor engedelmeskedik, ha a családja veszélyben van.
Nem érdekelte saját maga, de a családja... A család, amiben évtizedekig élt boldogan... Az nagyon is érdekelte. Az ő családja.
A cipője orrát nézte, és erősen kutatott valami kibúvó után.
De mindig ugyanoda tért vissza... Két szomorú arcra, akik bár mosolyognak, és azt mondják, hogy nem ő tehet róla, és, hogy nem hibáztatják, mégis ott van benne a mélységes gyász. Minden egyes kör után ide tért vissza...
És Edward tudta, hogy nem bírná elviselni, ha ezt az életben is látnia kellene. A képzelete is szörnyű volt.
Felemelte a fejét, és egyenesen Aro arcába nézett. Mosolygott... Tudta, hogy nyert. Nem is kellett semmit mondania, csak nézett rá összeszorított állkapoccsal. Mert engedelmeskedni fog. Nem tud mást tenni... Nincs más esélye.

- Remek – mondta Aro, és szája szélén újra egy mosoly rándult meg. - Akkor meg is ismerheted a menyasszonyodat! - tette még hozzá, majd Edward mellé lépett, hátára tette a kezét, és vezetni kezdte.
- Hidd el, Bella egyszerűen remek feleséged lesz! - mondta meggyőzőnek szánt hangon, és tovább vezette Edwardot. - És mennyire örülök, hogy ez a két család rokonságba kerül. El sem hiszed!
- És annak még jobban, hogy nem kell leszakítanom Carlisle fejét... - suttogta Edward fülébe, hogy csak ő hallja.
Edward erre fel kapta a fejét, és rémült tekintettel nézett a vérvörös szempárba.
- De megtenném, ha kéne, hidd el... - tette még hozzá Aro, majd kinyitotta a hatalmas faajtót.

Győzött.
Ó, mennyire szerette ezt a tény, és, hogy milyen hamar sikerült megoldani mindent! Ennek még jobban örült. Azzal is tisztában volt, hogy, ami neki győzelem, az Edward végtelen veszteség. De ugyan már! Ki utálná a tényt, hogy egy profi ágyas vár rá állandóan!?
Hisz neki is volt szerencséje megtapasztalni Bella tehetségét... Tisztában van az adottságaival... Szinte már majdnem sajnálta, hogy Bellát hozzáadja ehhez a Cullenhez. Emlékei felelevenedtek, és szinte újra átélte a mámoros pillanatokat.
Csak akkor hagyta abba a képek vetítését, amikor maga mellől halk torokköszörülést hallott.
Óh, persze! Hogy felejthette el, hogy Edward a gondolatolvasó!
Aro elmosolyodott saját botorságán. Majd meggondolta magát, hisz ez nem volt botorság... Így legalább az ifjú Cullen kedvet kap egy kicsit a házas élethez...
Vagy ha nem ahhoz, akkor Bellához, ami talán még jobb.
Tovább haladtak néma csendben, míg Bella szobájához nem értek. Aro bekopogott, majd választ sem várva benyitott.

Bella háttal állt nekik, éppen egy tükörben bámult meredten és mozdulatlanul.
- Bella, édesem – mondta Aro, majd a húgára mosolygott a tükörből. - Szeretném, ha megismerkednél valakivel.
- Hagyd csak itt, Mester – mondta Bella, szinte ki sem nyitva a száját.
Hagyd csak itt... Mintha egy tárgy volna. Edward nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Volturi nem sokra becsüli a többi vámpírt. Nem volt ár szükség, hogy becsüljék valamire. De erre azért nem számított. Hagyják ott, mintha valami... műtárgy lenne, amit majd megcsodál később, vagy mint egy levél, ami igazából nem is érdekli a címzettet, de muszáj elolvasni. Csak hagyják itt... Nevetséges.
Aro újra elmosolyodott, majd kilépett a szobából, és bezárta az ajtót.
Csak ketten voltak, de egyikükön se látszott hajlandóság. Meredten álltak a szoba két végén, Bella még mindig a tükörbe nézett, és az arcát tanulmányozta. Edward meg egyenesen előre meredt. Nem fogja megadni azt az élvezetet leendő feleségének, hogy lehajtja a fejét. AZ nem az ő dolga. Nem fog megalázkodni még akkor sem, ha ő egy Volturi tag. Neki ő semmi más nem lesz... Csak a felesége.
Mennyire nevetséges, hogy semmit nem jelent neki a felesége. Mert a felesége lesz, de nem tud rá úgy nézni. Ez csak egy... lány. Talán egyidős lehetett vele, amikor átváltoztatták, de nem tudta volna megmondani mióta vámpír. Nem lehet túl idős. Nincs meg az arcán az a felelősségteljes hatalom. Az a biztos tudás, ami mindenki máson ott van. Ő még fiatal.
Ha akarta, ha nem, Edward végigmérte a menyasszonyát. Köpve ejtette ki a szavakat magában, hogy neki menyasszonya van, padig egyáltalán nem akart soha az életben.
Tulajdonképpen csinos volt, bár a köpeny sokat eltakart alakjából. Elfedte mindenét, és semmit nem lehetett látni. Alacsony volt, egy jó fejjel kisebb. A tükörből jól látta az arcát, és egy kicsit se tetszett neki, ami látott. Amit oda nézett, csak két vörös szempárral találkozott. Nem tudtam megnézni a többit... Mert vörösen izzottak a szemei, és akaratlanul fintorodott el.
- Idióta – jött ekkor egy halk szó egyenesen Bella szájából.
Hirtelen fordult meg, köpenye suhogott, majd pár lépéssel Edward elé lépett.
- Bocsáss meg... - kezdte Edward, és megköszörülte a torkát. - Mit mondtál?
- Idióta – hangsúlyozta megint a szavakat egyenesen Edward szemébe nézve. - És ne tegezzen! - tette hozzá izzó szemekkel. - Maga nem más, csak egy kényszer. És egyáltalán nem vagyok hajlandó bármilyen kapcsolatba lépni magával.
- Milyen kár, hogy kötelező... - mondta Edward, majd keresztbe fonta a mellkasán a kezét. Majdnem mulatott ezen a lányon, Olyan, mint egy feldühödött kiskutya. Ugat, de nem harap... És még hogy ne tegezze... A tizennyolcadik században van?
- A házasságunk... - mondta Bella, majd mély levegőt vett. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül ezt a szót kimondani, vagy egyáltalán elfogadni. Edward örömmel vette ezt észre, és nagyon úgy nézett ki, hogy legalább egy dologban egyet értenek. Egyikük se akar a másikhoz menni. Eszük ágában se volt. - A házasságunk csupán papírforma – fejezte be Bella, majd elfordult vőlegényétől.
- A szívemből szól, asszonyom! - gúnyolódott Edward, és majdnem elnevette magát.
Bella hirtelen fordult meg, arc torz grimaszba fordult. - Fulladj meg! - kiáltotta dühösen, és szeme szinte szikrázott, ahogy Edwardra nézett.
- Megkérném, hogy ne tegezzen – mondta Edward gúnyosan, és már tényleg majdnem elnevette magát.
Ez a nő... Nem. Ez csak egy lány, tényleg olyan, mint egy feldühített kiskutya. Csak fújni tud, de semmi mást.

Edward látta, hogy Bella keze ökölbe szorul, majd szorosan becsukja a szemét. Látta, hogy mély levegőt vesz, majd újra rá néz. Megnyugtatta magát... Ennyire felidegesítette egy egyszerű szó, hogy már nyugtatni kell? Ez tényleg mulatságos... Ha állandóan ilyen lesz, akkor talán még szórakoztatónak is fogja találni az életüket.
- Mondja csak, mit követett el, hogy Aro magára sózza a piszkos munkát? - kérdezte Edward továbbra is mosolyogva.
- Megnyertem egy kő-papír-ollót – mondta Bella határozottan.
Edward előbb hitetlenkedve nézett rá, majd, amikor látta, hogy Bella egyáltalán nem viccel kirobbant belőle a nevetés. Hát ennyi múlik a sorsuk... Hogy ki nyer meg egy gyerekjátékot! Edward csak nevetett, és nem bírta abba hagyni. Ez annyira... röhejes!
Bella csak nézte leendő férjét, és nem értette ez miért annyira nevetséges. Ha akkor nem nyer, akkor most nem kell hozzá menni! Az ő hibája! Miért nem tudott veszíteni! Jane meg Heidi most biztos röhögnek a markukban, és örömmel látják, ahogy ő szenved!
Mert, hogy emellett nem lesz kellemes az élete abban biztos volt! Semmi nem lesz jó! Mindent el fog rontani előre tudta.
Edward a mániákus szabálytiszteletével, a vegetáriánus életmódjával és a mintacsaládjával, ahova egy kicsit se illik ő Bella. Fájdalmas lesz. Előre tudta.
Edward lassan abbahagyta a nevetést, majd Bella szemébe nézett.
- Hát nem vicces? - kérdezte és Bella szemébe nézett. - Az életünk, és a sorsunk egy játékon múlik...
Bella nem mosolygott Edwardra, pedig látta a másikon, hogy ezt várja. Mert Edward csak mosolygott, egyenesen a szemébe.
- A magáé talán! - vetette oda, majd keresztbe fonta a karját a melle előtt.
Edward már nem is mosolygott, csak nézett Bellára.
- Vegye észre, hogy mi csak bábuk vagyunk Aro legóvárában. És úgy mozgat, ahogy kedve tartja...
- Én a családja tagja vagyok! - mondta Bella, erősen visszafogva magát attól, hogy ne kiabáljon. Pedig akart. Ez a férfi azt állítja, hogy Aro egy kicsit se törődik vele! Hogy nem érdekli mi történik vele, mert ő csak egy bábu!
- És ezért kényszeríti hozzám... - mondta Edward higgadtan és szilárdan. - Talán ideje lenne felébredni... - tette hozzá majd elfintorodott.

Bella csak állt dermedten, a haragja is eltűnt. Mi van ha igaza van, és Arót egyáltalán nem érdekli, hogy vele mi van? Tisztában volt vele, hogy csak a hatalom miatt megy Edwardhoz. Tudta. De hogy nem érdekelné... az apját tulajdonképpen, hogy mi van vele, azt nem tudta elhinni.
- Téved – mondta ki határozottan, és szilárdan nézett Edward szemébe.
- Ha tévednék, most nem állnék itt a szobájában – mondta Edward, majd elfordította menyasszonyáról a tekintetét. - Gondolkozzon nyugodtan, látom újdonságot mondtam... - tette hozzá, majd féloldalasan elmosolyodott.
- Hazudik! - kiáltott fel Bella, majdnem türelmét vesztve! Érdekli, hogy mi van vele4 muszáj, hogy érdekelje!
- Miért tenném? - kérdezte Edward higgadtan továbbra is Bellát nézve.
- Mert maga... - Bella csak állt, és nem tudta, hogy miért tenné. Nem tudta megindokolni, hogy miért, de biztos volt benne, hogy hazudik.
Arót érdekli, hogy mi van vele. Hisz a családja tagja! Kell, hogy érdekelje!

- Mikor lesz az esküvő? - kérdezte Bella, hogy végre nem gondoljon arra, amit Edward mondott. Úgysincs igaza.
- Amikor Aro parancsolja... - jött a gúnyos válasz, majd Edward újra elhúzta a száját.
- Idióta – mondta megint Bella, de már egyenesen Edward szemébe nézve.
- Miért is lennék az? - kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.
- Rengeteg sok oka van – mondta Bella teljesen nyugodtan. - Kezdjük azzal, hogy állatokkal táplálkozik.
Edward erre elmosolyodott már ténylegesen.
- Ennél jobbat nem tud?
- Az ember természetes táplálékforrás... És maga...
- Ezek Aro szavai! Sajátjai nincsenek? - szólt közbe Edward, és szinte mulatva nézte, ahogy Bella újra dühös lesz.
- Fogja be!
- Maga gyilkos... - mondta Edward, és ajkairól leolvadt a mosoly.
- Nem vagyok az! - kiáltott Bella, és döbbenten nézett Edwardra.
- Valóban? Maga minek nevezi azt, amikor addig szívja egy ember vérét, amíg az holtan nem esik össze. Szerintem gyilkosság...
- Létfenntartás – mondta Bella villámló szemekkel. - És ne sértegessen!
- Nem sértegetem, csak elmondom a véleményem! Ezen alapul a jó házastársi viszony, asszony!
Egy pillanat alatt történt az egész. Bella nem is gondolkodva Edward felé rántotta a kezét, míg Edward ugyanakkor hajolt le. A tűzgolyó az ajtóba csapódott, majd Bella kioltotta, nehogy leégesse a szobáját.
Fel sem eszmélt, amikor érezte, hogy valaki hátulról lefogja a kezét, szorosan a teste mellé szorítva azt, hogy mozdulni se bírjon.
- Meg ne próbálja még egyszer! - jött a fenyegető hang a füle mellől.
- Oh, maga a gondolatolvasó! Remek életünk lesz egymás mellett, nem gondolja? - kérdezte Bella cinikusan, előre nézve.
- Maga lesz a pokol – jött az egyszerű válasz, majd Edward szinte eldobta magától Bellát. Mintha valami különösen undorító dolog lenne.
- Szívemből szólt – mondta rögtön Bella, és gyorsan megfordult, hogy Edwardnak ne a hátát mutassa.

Csak meredtek egymásra, mint két ellenség, és egyikük se fogta fel, hogy a másikat is kényszerítették erre a helyzetre. Nem értették meg, hogy ugyanabban a szituációban vannak, csak azt látták a másikban, amit akartak. A tömény ellenszenvet, és a merő utálatot, amit nem tudtak elfojtani. De egyikük se próbálta...

Az ajtó hirtelen kinyílt, és Aro lépett be mosolyogva, mintha a világ legörvendetesebb dolgát látná.
- Na, minden rendben? - kérdezte először Edwardra majd Bellára nézve.
Egyikük se válaszolt, csak tovább nézték egymást, ellenségesen, és mindenre készen. Mintha bármelyik pillanatban egymásra ugorhatnának.
- Na jó, majd a szerelem útközben jön... - mondta Aro mulatva a helyzeten.
- Edward. Kedves sógorom! Az esküvő egy hónap múlva lesz ugyanitt! - mondta majd Edward hátára rakta a kezét, mintha tényleg szívesen tenné. Lekezdte kivezetni Bella szobájából. A lányra se nézett.
- Egy Volturi esküvő elég nagy hírnek számít... Bár legszívesebben most rögtön összeadnálak titeket... - mondta Aro, és egyenesen haladt tovább a folyosókon. - Addig gyere vissza, és természetesen a családot minden tagja meg van hívva...

- És ajánlom, hogy itt legyél! Különben megtalállak téged is és a családod is! - sziszegte már jóval halkabban.

Rongybaba 1.-2. rész

1. fejezet

Hatalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán fontos volt Arónak. Hisz ő az egyetlen, akit mindenki tisztel, akitől mindenki fél, és aki előtt hever az egész vámpír társadalom. Imádta ezt a tényt. Egyszerűen oda volt érte... Nem is tudta szavakba önteni mennyire szerette a tudatot, hogy ő a leghatalmasabb, és akár a neve említésére is összecsuklanak vagy épp rettegnek.
Imádta... Ez volt az egyetlen dolog, ami éltette, és ami miatt élni kellett.
Nem hiába volt ő a vezető.
Mert megérdemelte. Ő volt az egyetlen, aki kiérdemelte ezt a z egészet, akinek járt ez a tisztelet. Ő így gondolta... Mert igenis jár neki a tisztelet. Még a családján belül is mindenki rá néz fel a legjobban. És ez nem csak a megélt röpke kétezer évnek volt köszönhető.
Szerette a családját. De ha a családja nem tiszteli, akkor semmit nem ér az egész. Muszáj, hogy felnézzenek rá, különben nem fogadják el vezetőnek.
Aro ezt nagyon is jól tudta.

Kezét a háta mögött összefonta és vigyázz állásban nézett ki lakosztálya ablakán. Meredt előre, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Olyan volt, mintha nem is élt volna. Nem lélegzett nem mozdult... Csak állt.
Szeretett csak állni. Szerette elhitetni mindenkivel, hogy a világ úgy forog, ahogy ő akarja. Szerette a tudatot, hogy minden úgy alakul, ahogy ő akarja...
A vámpír világban egyetlen dolog volt fontos a titok megtartása kívül természetesen. Az, hogy ő mit akar. Hogy mi teszik boldoggá.
Boldogság...
Aro arcán megrándult egy izom, mintha mosolyogna, majd újra felvette merev tekintetét.
Nevetséges, hogy egyesek a boldogságot keresik, amikor sokkal fontosabb is van annál a világon. És Aro nagyon is jól tudta, hogy ennél csak a hatalom a fontosabb. Nevetett a naivakon, akik még hittek a tündérmesékben és a boldogan éltek még meg nem haltak dolgon... Röhejes... A boldogság igazából lényegtelen. Egyáltalán nem fontos.
Csak a hatalom számít. Az erő, a tudás, az uralkodás.
Aro így volt boldog...

Kopogás törte meg a néma csendet, majd egy férfi lépett be a szobába.
- Heidi öt perc múlva itt lesz, Mester – mondta, majd azonnal ki is ment...
Ó, a család!
Gyermeteg elképzelések alapján nagyon fontos a család, és van, aki azt mondja a legfontosabb. Újabb röhej. Egyáltalán nem a legfontosabb, bár Aro nem vonta kétségbe a tényt, hogy fontos.
A családja által ment előre. Hisz ott van Jane. A kis Jane, aki régóta a legtehetségesebb volt. Imádta az erejét. Hisz valakit sokszor megriaszt már a testi fájdalom is... Fogalmuk sincs, hogy van annál rosszabb... Aro nagyon is tisztában volt vele, hogy sokkal rosszabb is van a testi fájdalomnál, bár az se kellemes ez tény.
Szerette Jane-t, már amennyire ő képes volt szeretni. Ha nem is szeretett... De erősen ragaszkodott a családjához. Hisz ők segítik az előmenetelben...
Jane mellett ott van még Alec. Jól emlékezett a napra, amikor megtalálta őket. Hihetetlen elégedettség töltötte el, és nem érdekelte, hogy kiszakítja őket a családi körükből. Legalábbis abból, amit ők családnak neveztek.
De itt ő megmutatta nekik, hogy ebben a családban élni, ebben az életformában sokkal... hasznosabb. Mint emberként élni majd meghalni, és semmi maradandót nem alkotni.
Megtanította nekik. És már ők is értették.
És persze még ott volt Bella... Szerette a lányt. Az ereje határozottan remek volt, bár egy cseppet sem érdekes. Felhasználható. Az mindenféleképpen. Igazából, amikor átváltoztatta Bellát, nem számított rá, hogy tehetséges is lesz...
Csak szeretőnek akarta, és utána megölni, amint megunja. De tehetséges volt. És kárba veszett volna, ha marad szeretőjének.
Aro jól emlékezett még az első alkalomra, amikor felfedezte Bella különös képességét. Újra megrándult egy izom arcán, de nem mosolyodott el...
Meg akarta ölni Bellát. Megunta, elege volt belőle, ezért meg akarta ölni. Bella menekülni kezdett majd a nagy hevességben rádobott egy tűzgolyót. Emlékezett, hogy mind a ketten döbbenten nézték az ágyat, ami lángra kapott. Pillanatokig csak meredek egymásra, majd Aro kijelentette, hogy talán mégse öli meg.
Azóta persze megtanulta kezelni az erejét, ágyasból családtagnak nyilvánították, és hasznot húztak belőle. Hisz ez volt a lényege az egésznek...

Minden egyes új családtaggal újra magasabbra jut. Több hatalmat szerez... Ennyi volt a lényeg.
Hirtelen Aro arca elváltozott, fintorba ment át, hogy aztán percekig boldogtalan arcot vágjon...
Cullenék.
Az egyetlen család, ami gátolja hatalma növekedését. Tulajdonképpen utálta a családot, és nem csak azért, mert túl sok tehetségest tartottak számon. Nem ennek sokkal több oka is volt.
Carlisle életmódja egyre népszerűbb volt. Tisztában volt vele ő. Tisztában volt vele a Cullen család is.
Aro a mai napig nem tudta elképzelni mi ennyire... vonzó az büdös állatok vérében. Természetes táplálékforrás az ember. Minek ellene szegülni?
A tényt, hogy a vegetáriánus életmód terjed, nem tudta megállítani. Sokkal nagyobb baj volt, hogy azok, akik ezt az életmódot választották, nem tekintettek rá vezetőként. Nem fogadták el. És ez hihetetlenül zavarta Arót.
A tény, miszerint sokan nem tekintik őt a leghatalmasabbnak, hogy nem őt akarják a vezetőnek... elkeserítette.
Soha nem gondolta volna, hogy Carlisle életmódja ennyire... meggyökeresedik. Mert erre nem talált jobb választ. Ha így halad tovább a végén senki nem fogja annak tekinteni, ami... És ezt nem engedheti meg.

Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy kivégezteti az egész családot, és már nincs is gond. Nem érdekelte a tény, hogy Carlisle a bártája volt valamikor, hogy több tehetséges veszne oda fölöslegesen. Ezt az áldozatot hajlandó volt meghozni a hatalomért. A tény viszont zavarta, hogy a vegetáriánus életmód, akkor is tovább terjedne, és azok akkor se fogadnák el őt vezetőnek.
Aro elkeseredettnek érezte magát. Tudta, hogy megoldást kell találni. De valahogy nem lelte.
Hirtelen fordult sarkon majd gyors léptekkel ment be a terembe. Gondjainál most még égetőbb volt szomja, amit azonnal oltani akart.

Élvezte.
Ó igen, nagyon is élvezte az érzést, amikor a test alatta rándul egy utolsót, majd végleg kihuny. Nagyon élvezte. És nem is értette, hogy a Cullenék hogy tudnak meglenni enélkül az élvezet nélkül. Erre szükség van. Ez normális és hozzá tartozik az életükhöz... Ez kell.
Hirtelen terült szét mosoly az arcán. Tudta a megoldást. Már tudja, hogy fékezi meg a Cullenék hatalmát!
Pár óra elteltével újra a lakosztályában állt, és megint kinézett az ablakon. Most viszont állandó mosoly volt az ajkán.
Biztos volt benne, hogy ragyogó a terve. Újra és újra átgondolta, nem talált benne hibát. Így tökéletes, ahogy van. Ez a legremekebb ötlet, amit évek óta produkált. Tisztában volt vele, hogy ez cáfolhatatlan, és ez által megszilárdul a hatalma. Tudta. És ez a tudat hihetetlen elégedettséggel töltötte el.

- Hívassa be Heidit, Jane-t és Bellát! - szólt az egyik őrnek, aki pillanat alatt tűnt el, majd jelent meg percekkel később a három lánnyal.
- Gyermekeim! - szólt mézédesen, majd végigcsókolta mind a hármukat.
Ó, igen... A család nagyon fontos.
- Játszatok egy kő-papír-ollót! - szólította fel őket cinikus mosollyal az ajka körül, majd újra ellépett tőlük.
Élvezettel nézte a három lány arcán végbemenő döbbenetet, majd azt, hogy egymásra néznek értetlenül. Nem értették... Hát persze, hogy nem. De erről csak annak kell tudni, aki megnyeri...
- Mester? - kérdezett vissza Jane felhúzott szemöldökkel.
- Kő-papír-olló... Játszatok! - mondta már keményebben, majd végignézte, ahogy lejátsszák a bugyuta játékot. Nem tartotta nagyra az efféle időtöltést. De a célra tökéletesen megfelelt.
A három lányból hamarosan már csak kettő maradt, és elégedetten nézte, ahogy az egyikük megnyeri az egészet. A lány értetlenül fordult felé, hogy most, hogy nyert mit kell tennie.
Aro még jobban elmosolyodott, és mostantól a legkedvesebb családtagjához fordult.

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

NAHH GYEREKEK ÉS MOST JÖN AMIRE EGY KICSIT MINDENKI JOBBAN VÁRT!!! TESSÉK GYORSAN ELOLVASNI ÉS HA TETSZETT ÍRNI NEKÜNK KOMIT. VAGY PIPÁLGASSATOK!

PUSZI ICCSI ÉS NEE!

2. fejezet

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

Aro cinikusan mosolygott, és határtalan élvezettel nézte, ahogy Bellán a döbbenet jelei mennek végbe. Szemei elkerekedtek, karját magatehetetlenül a teste mellé ejtette. Teljesen olyan volt, mint, amikor megtudta, hogy vámpírok tényleg léteznek... Pedig annak már van vagy húsz éve is...
- Mester... Én azt hiszem... Nem értettem... tisztán – dadogta Bella, és csak állt mereven.
Tényleg nem értette. Mi az, hogy hivatalosan is Cullen lehet? Ő nem akar Cullen lenni! És egyáltalán miért lenne az? Nem értette... Sejtett valamit. De azt nem akarta, amit sejtett. Mert ha tényleg az van, amit sejt. Akkor... Nem nem lehet az!
Aro még jobban elmosolyodott, majd a két lány felé fordult, akiknek szintén értetlenség volt az arcán.
- Elmehettek – parancsolt rájuk szinte erőszakosan, majd a két lány kiment a teremből.
Előlépett, és Bella elé állt.
- Cullen leszel, Bella! - mondta cinikus mosollyal.
- Mester... Én, hogy lehetnék Cullen? Ugyan van sejtésem, de...
- Ha a sejtésed abból áll, hogy hozzámész Edward Cullenhez, akkor nagyon is jól gondolod! - mondta Aro szinte már mézédesen, és elfordult Bellától.

A lány csak állt, a megdöbbenés helyét a felismerés vette át mérhetetlen keserűséggel.
Tudta, hogy ez lesz... Ez lesz egyszer. Tisztában volt vele. Annyira tudta, és nem akarta elhinni, hogy ez pont vele történik...
- Elmehetsz – adta ki Aro a parancsot, majd Bella szó nélkül sarkon fordult.
Rohant, egyenesen a szobája felé, és utált mindent tényt, ami ehhez vezetett. Nem akarta elfogadni, nem akarta elhinni, pedig mindennél jobban tisztában volt vele, hogy ez tényleg megtörtént, és semmit nem tud ellene tenni. Semmit! Szobája ajtaját feltépte, majd olyan erővel csapta be azt, hogy megremegett az ajtókeret.
Aztán megnyugodott. Lemerevedett, és csak állt a zárt ajtó mögött.

Cullen lesz.
Ez a két szó visszahangzott a fülében, mintha valaki direkt suttogná, hogy el ne merje felejteni. A tény, hogy feleségül kell mennie valakihez elborzasztotta. Soha az életben nem akart megházasodni, esze ágában se volt. És most muszáj lesz. Nincs választás, nincs menekülés. Nincs semmi esélye... Nincsen.
Azért lesz Cullen, mert Aro hozzákényszeríti ahhoz az Edwardhoz. Azért lesz Cullen, mert Aro beteges hatalommániája nem ismer határokat. Azért, mert szüksége van a tudta, hogy még mindig ő a legnagyobb, leghatalmasabb, legjobb. Ezért kell neki szenvednie, hogy Aro jól érezze magát.
Undorodott a ténytől, hogy hozzákényszerítik valakihez, akit nem ismer, nem szeret és nem akar elfogadni.
Törni akart és rombolni maga körül. Nem akarta ilyen szánalmasan ugyanilyennek látni a szobáját.
Hogy lehet, hogy valami ennyire állandó, amikor valami végleg megváltozott az életében? A szobája miért nem tükrözi a káoszt, ami most benne van? Azt akarta látni. A hatalmas katasztrófát, az összetört dolgokat, ahogy most ő tört össze. Akarta látni a rombolást, pusztulást.
Mégis csak állt, kezeit ökölbe szorította, és nem csinált semmit. Csak meredt maga elé dühösen, pislogás nélkül...

Cullen lesz...

- Emmett! Hagyd már abba! - kiáltott Esme a verandán állva, és felháborodva figyelt két alakot a kertben.
- Esme, nem csinálunk semmit! - jött egy feszült, de nagyon is tiszta hang, majd a következő pillanatban a két alak egybe mosódott.
Nem lehetett megmondani mi történt, csak csattanások hallatszottak, és elmosódott foltokat lehetett látni.
- Edward! Azt hittem neked ennél több eszed van! - kiáltott megint Esme már sokkal parancsolóbban. - Ha nem hagyjátok abba, esküszöm nem engedlek be titeket a lakásomba!
A két alak külön vált egymástól. Mind a kettő hevesen szedte a levegőt, de semmi jel nem utalt arra, hogy épp az előbb támadtak egymásra.
- Ezt még folytatjuk – suttogta az egyikük.
- Arra mérget vehetsz – mondta a másik, majd féloldalasan elmosolyodott.
Edward szerette az anyját. Szerette, még ha csak a fogadott anyja is volt. Talán még jobban is, mert nem emlékezett az igazi anyjára...
De ilyenkor az őrületbe kergette. Mindig ezt csinálja. Valahányszor csak érdekessé válnának a dolgok, Esme elkezd velük kiabálni, hogy hagyják abba. És így megy ez már hosszú évtizedek óta. Tulajdonképpen már megszokták... Vagy inkább elfogadták, mert nincs más.

Emmett és Edward egymás mellett haladtak a lakásnak nevezett hatalmas ház felé. Gyönyörű volt... Háromemeletes, hibátlanul kialakított otthon, eldugva az erdő mélyén.
Edward sok mindent szeretett ebben a házban. De nem tudta igazán az otthonának érezni. Egyik házukkal kapcsolatban se állított azt, hogy otthon. Nem, mert soha nem maradtak addig, ameddig akartak. Mindig közbeszólt a természet...
Vagy valaki rájött, hogy micsodák is ők valójában, vagy letelt az a négy-öt év. Vagy éppen Jasper átharapta valakinek a torkát... Így menni kellett. Soha nem lehetett igazán berendezkedni. Soha nem tudták megmondani meddig fognak maradni.
Tulajdonképpen ezzel nem volt baja Edwardnak. Volt hozzá ideje, hogy megszokja. Már réges-régen ebben élt.
De attól még vágyott egy helyre, ahol addig maradhat, amíg csak akar, és semmi nem akadályozza. Se a valója, se a környezete... Se a családja. Vágyott erre. De tudta, hogy ezt soha nem fogja megkapni. Ez a lehetetlen kérések egyike volt.
Bátyjával együtt léptek be a nappaliba, és Edwardot hirtelen megcsapta a rengeteg gondolatfoszlány...
Mindig ez volt. Igyekezett mindent kizárni, egyikkel se foglalkozni. Semmi kedve nem volt végignézni Rose és Emmett egyik ágybéli jelenetét, vagy éppen Jasper egyik régi vadászatát se. Mindig ez volt, amikor nem készült fel. Megcsapták a gondolatok, és túl sok volt egyszerre...
De ez is egy olyan dolog volt, amit már megszokott. Megszokta, és megtanulta kezelni, mert nem tudott ellene tenni.

- Edward... Levelet kaptál... - mondta tétován Carlaise, majd egy sárgás borítékot nyújtott át fiának.
Edward hirtelen kapta Carlsile felé a fejét, és döbbenve nézett rá. Nem szokott levelet kapni... Hacsak az nem számla, amit be kell fizetni... És azt is általában Esme intézi, mondván, hogy ő vezeti a háztartást, hát ezt is bízzák rá.
A boríték túlságosan ismeretlen volt, és rosszat sejtetett. És ezen nem segített a tény, hogy az apja is aggódott. Látta rajta.
Nem félt, ez nem volt a megfelelő szó. Egyáltalán nem félt. Sokkal inkább... szorongott. Furcsa volt, hogy egy ilyen apró kis tény miatt ennyire... felkavaródik. Tisztában volt vele, hogy ez csak egy levél. Semmi nem lehet benne, ami miatt aggódnia kéne. Semmit nem írhat senki, ami miatt félnie kéne.
A szobában mégis mindenki a borítékot nézte, és várták, hogy végre többet tudjanak róla.
Edward a borítékért nyúlt, majd címzést keresett rajta, de hiába. Csak a neve meg a címe volt rajta. Nem volt feladó...

Pecsét volt rajta. Az a régi fajta, amit évszázadokkal ezelőtt használtak. És Edward felismerte a pecsétet...
- A Volturi... - suttogta maga elé, ennek ellenére mindenki meghallotta.
- Na mi van Edwardom, megetted Aro kajáját? - kérdezte Emmett, majd nevetni kezdett a saját viccén.
Edward nem tudott nevetni. Nem értette. Mit akar tőle Aro? Minek ír? Miért nem hívja fel inkább?
- Vagy rossz fát tettél a tűzre? Áruld el a nagy testvérnek! - folytatta Emmett, és megint nevetett.
Feltörte a pecsétet, majd elővette a levelet. Ugyanolyan sárgás papír volt, mint a boríték. Semmi nem volt rajta csak egy dátum. Egyetlen egy dátum...
Nem értette. Edward már tényleg nem értette. Ha Aro látni akarja miért nem küld érte valakit? Egyáltalán miért akarja látni? Tényleg nem értette...
És hiába kereste a válaszokat nem találta. Megfordította a lapot, hátha ott kicsit bővebben van a tárgyról szó, de az üres volt.
- Csak egy dátum – mondta a családjának. - Nyilván látni akar – mondta, és összehajtotta a levelet, és visszarakta a borítékba.
- De minek akar látni? - tette fel a logikus kérdést Carlisle, és csak nézett fiára. Ő se értette. Egyetlen családtag sem értette, hogy erre most mi szükség...
- Nem tudom – mondta Edward, majd leült a kanapéra.
- Mondom én, hogy a Volturi hirtelen állatevő lett, és Edward megette Aro kajáját! Ezért most halállal lakol...
Senki nem szólalt meg, Edward meg csak meredt maga elé. Nevetségesnek találta a tényt, hogy pár perce még viszonylag boldogan szórakozott odakint Emmettel, most meg feszülten ül egy kanapén egy levél miatt.
Pontosabban egy dátum miatt.

- Elkísérlek – mondta Carlisle, majd fia vállára tette a kezét.
Edwardnak csak egy halvány mosolyra futotta, majd tovább nézett maga elé, mereven. Kereste az okot... De nem találta.
És magának be merte látni, hogy meg van rémülve. Vagy ha nem is megrémülve... De megdöbbenve. Csak két okból szoktak a Volturi elé járulni mások. Táplálékként, vagy a kivégzésük miatt. Mind a két esetben halállal végződik a történet. És bár nem tartotta sokra az életét, de nem akart meghalni. Nem akart csak úgy eltűnni...
Tisztában volt vele, hogy Aro akarja a képességét. De még mennyire! De akkor Jaspert és Alice-t is szólította volna. Nem csak őt.
Azt is tudta, amivel mindenki tisztában volt a vámpír társadalomban. Hogy Aro hatalma gyengül a vegetáriánus mód elterjedése miatt. De akkor Carlisle-t hívta volna... Carlisle a család feje, nem ő. Nem találta az okot.
Nem találta...

- Megyek én is – szólalt meg hirtelen Jasper. - Egy kis lazaság nem árt majd, van egy olyan sejtésem... - mondta, majd hátradőlt a fotelban és a karjait a feje mögé tette.
- Nem látom az okot... - mondta Alice csöndesen. - Látom, hogy megérkeztek, de nem tudom, hogy miért... Az biztos, hogy elmentek.
- Igen, ez elég egyértelmű – mondta Edward maga elé.
Nem értette... És utálta, hogy nem érti.

Egy hét múlva a repülőn ültek, Volterrába mentek.
Mindenki csöndben ült a helyén, és próbáltak úgy tenni mintha aludnának. Hisz kicsit furcsa lenne a légiutas kísérőknek, hogy egyetlen percet sem alszanak, és mégse fáradtak.
Feszült volt. Ez jellemezte a legjobban Edwardot.
Nem félt, nem volt megrémülve. Inkább már türelmetlen és kíváncsi volt. Tudta, hogy semmit nem tett, ami miatt kivégezhetnék. Semmit...
De ha nem ezért hívják. Akkor miért?
Utálta a bizonytalanságot. És mivel bizonytalan volt, ezért feszült volt. Az életében annyi minden volt biztos. Mindig, mindent tudott. A képességének is köszönhette ezt, meg a rengeteg tapasztalatnak, amit az évtizedek alatt szerzett. Általában senki nem tudott neki olyat mondani vagy mutatni, ami őt megdöbbentette. Nem, mert tudott róla... Soha nem volt bizonytalan.
Tudta, hogy ha egy lánynak felgyorsul a szívverése, elpirul és a hajával játszik, akkor tetszik neki... Tudta. Tudta, hogy ha egy fiúnak kidagad az ütőere, mereven néz rá, és próbál közömbös lenni, akkor valójában féltékeny.
Megfigyelte... Tudta. Soha semmi nem volt meglepetés, soha semmi nem volt bizonytalan. És most az. És nem szerette ezt a tényt... Nagyon nem szerette...

- A Mester már várta magukat! - mondta a nő mosolyogva, amint beléptek az épületbe.
Szinte abban a pillanatban jelent meg az egyik ajtóban egy fekete köpenyes alacsony nő.
Komoly arccal közelített feléjük, tekintetét egyenesen az Edwardéba fúrta.
- Késtek – szólt köszönés helyett, és megállt előttük. - A Mester nem szeret várakozni! - tette még hozzá, majd megindult onnan, ahonnan jött.
Edward csak nézte a kis szőke nőt. Fiatal volt... Még nála is fiatalabb. Nem értette, hogy egy ilyen kicsi nő, hogy lehet ilyen. De nem kéne meglepődnie... Aro mindig is precízen választotta meg a családtagjait. Nem tévedett... Nem szokása.
Valahogy kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy a legkegyetlenebb és a legtehetségesebb személyekkel vegye magát körül. Ez volt a különbség közte és a Cullen család között. Aro elvek szerint választott... Carlsile viszont mindenkit szívesen látott.
Szó nélkül mentek végig számtalan folyosón és lépcsőn. Csak követték a lányt...

- Megérkeztünk – szólalt meg egy idő után, és megállt egy hatalmas ajtó előtt. Egyetlen határozott mozdulattal fordult hármuk felé, és nézett újból Edward szemébe.
Bíborvörös tekintete csak nézte Edwardét. Edward meg próbálta kiolvasni gondolataiból, hogy miről van szó... De nem tudta. Valahogy mintha le lenne zárva az elméje. Hallott valamit, de túl halk volt. És egyáltalán nem is volt köze az ittlétükhöz. Nem értette.
- Mesternek szólítsátok! - adta az utasítást, majd visszafordult az ajtó felé, és egyetlen rántással kinyitotta azt.
Hatalmas terem volt három trónnal, és légüres térrel. Kicsit... döbbentő volt. Edward erősen próbált nem arra gondolni, hogy mire használják ezt a termet. De sejtette... És majdnem biztos volt benne.
Egyetlen alak állt az egyik trónnal szemben, háttal nekik, sziklaszilárdan. Pillanatokon belül Aro megfordult, és a közelítő lányra mosolygott.
A lány elé lépett majd szájon csókolta Arót.
- Elmehetsz – mondta, majd hármuk felé fordult. - Carlisle! - szólt szinte vidáman, majd Carlisle felé indult. Karját kitárta, és átölelte régi barátját.
Edward csak nézte, nem értette...
Miért hívatta őt, ha utána Carlisle-t ölelgetni. Nem mintha azt akarta volna, hogy őt is megölelje. Csak nem értette...
- Aro! Mondanám, hogy örömmel vagyunk itt, de leveled felett nem igazán tudtunk eligazodni – mondta Carlisle Aro szemébe nézve.
- Mindent idejében, kedves barátom! Mindent idejében! - mondta Aro mézédesen, majd visszament a trónjához és leült.
- Szerintem itt lenne az ideje a felvilágosításnak! - mondta Edward, és mereven nézett Aro szemébe.
Látta, hogy Aro szeme villog, és merev mosollyal, jéghidegen fordítja a fejét Edward felé. Pislogás nélkül néztek egymásra. Edward csak állta a tekintetét. Nem akart senkit felidegesíteni. De túlságosan feszült volt az elmúlt hét... Tudnia kell.
Aro majdnem meglepetten nézett vissza az ifjú Cullenre. Bátor, hogy csak így fel meri szólítani valamire. Bátor és felelőtlen...
De ma kegyes lesz. Csak ma.
- Végül is miért ne? - kérdezte, majd kifelé fordítva a tenyerét hármuk felé intett.

- Örömmel jelenthetem, hogy a családotok új taggal gyarapodhat! - közölte nyájasan, és továbbra is Edwardot nézte mosolyogva. - Bella igazán remek Cullen lesz...
Ismét élvezettel nézte, ahogy a merev közönyösség, döbbenetbe, majd felismerésbe megy át. Először Carlisle-on, majd Edwardon és Jasperen.
Élvezet volt. Annyira élvezte, annyira felüdítette! Egyszerűen... imádta! Több családtagját kéne hozzákényszeríteni másokhoz. Ha ez ilyen élvezettel tölti el, tényleg egy folyamatos boldogságforrás lenne.
- Ugye ez csak valami vicc? - kérdezte Edward és zavart mosollyal fordult Aro felé.

- Semmiképp sem - mondta Aro mézédesen, és kéjesen elmosolyodott.

Havazó nyár- 21. fejezet

GYEREKEK NAGY NAP EZ A MAI HISZEN NEE MA 19ÉVES :d TESSÉK NEKI SOK PUSZIT KÜLDENI MEG HA TETSZETT A FEJI AKKOR KÖMIKAT IS NA NEM AKKOR IS KÍVÁNCSIAK VAGYUNK TI HOGYAN KÉPZELTÉTEK EL!

PUSZIL ICCSI ÉS NEE

Kopogás

Szeretni, hinni és megbocsátani.
Az életben ez a három dolog a legnehezebb.

Én ezt tudom. Tudom, hogy szeretni kell, mert enélkül az élet semmi. Tudom, hogy hinni kell, mert enélkül az, ami az élet után jön, semmi. Tudom, hogy ezek kellenek.
De a megbocsátás túl emberi dolog. Annyira, hogy nem is tudom, hogy mit kezdjek vele.
Megbocsátani. Annyiszor mondjuk azt, hogy bocsi, és annyiszor azt, hogy semmi nem történt. Annyiszor!
De ezek legtöbbször apró kis dolgok. Rálépsz valakinek a lábára, vagy nekimész valakinek. Igazából a szívedből mondani valakinek, hogy semmi baj nincs, hogy... megbocsátasz. Az nem is biztos, hogy létező dolog.

Mert megbocsátani azt jelenti, hogy elfogadod a másik hibáját, elhiszed, hogy nem szándékosan tette. Elhiszed, hogy a mély seb, amit okozott nem direkt volt. Elhiszed. Megpróbálod elhinni, hogy ő tényleg megbánta, amit tett, és neked meg kell bocsátanod.
De van olyan helyzet, amiben hiába mondod, hogy semmi baj.
Amikor tudod, hogy ez akkor is ott lesz, amikor ő már talán rég elfelejtette az egészet. Hogy tudod, hogy ez nem múlik el. Tudod, hogy ez egyszerűen... Nem igazi megbocsátás.
Megbocsátani azt jelenti, hogy elfeledni a múltat, és még hatalmas veszekedések alatt se felemlegetni. Ez a megbocsátás. Elhinni, hogy nem akarta. Ez a megbocsátás.
A baj csak az, hogy én tudom, hogy akarta...
És ha akarta, akkor ő nem is akarja, hogy én megbocsássak, ő nem is bánta meg. Itt már gyökeresen romlik meg minden. És ha gyökeresen romlik meg a dolog, akkor semmi értelme nincs a megbocsátásnak.
Amikor valakit ennyire mélyen megbántottak, akkor mit csinálhat az ember?
Megszokhatja, hogy ott az a tüske, és örökre ott is marad. Elfogadhatja, hogy nem volt több egy ismerősnél, nem volt több egy... lánynál.
Itt nem lehet megbocsátani.
Meg akarok, de nem tudok.

Csendben ültem a fotelben, és Ányát néztem, ahogy aludt. Szerettem nézni, ahogy alszik, annyira megnyugtató... Végtelenül békés és nyugalmas.
Hallgattam, ahogy lassan szuszog, még a szívverését is hallottam. Annyira emberi volt. Ahogy apró ujjacskáit mozgatta, és kis szájával ásított... Szebbet nem tudok elképzelni. Egyszerűen lehetetlen.
Ánya más volt, mint a többi baba. És nem csak azért, mert ő volt a legszebb baba a világon. Három hete jöttünk el, és úgy nézett ki, mint egy egyéves. Nagyon gyorsan fejlődött. És én örültem, hogy egy perc alvásra sincs szükségem, mert életének minden egyes másodpercét látni akartam. Egy kis élet ebben a haldokló lakásban. Vagyis inkább halott.
Nem szerettem a lakást. Semmi szép nem volt benne. De helyre fogom hozni. Élet lesz benne és melegség. Pont, mint egy otthonban.
Szeretném, hogy Ánya valami otthon-félében nőjön fel. Hogy legyen hova haza jönnie, és ne csak... legyünk valahol. Ne csak vendégek legyünk a városokban. Valahol otthon legyünk.
Melegséget fogok teremteni. Meg fogom csinálni, mert meg akarom.

Lassan felálltam a fotelből, és csendesen kimentem a szobából.
Bár Ánya általában olyan mélyen aludt, hogy még ajtócsapódásra se ébredt fel.
A nappaliban rengeteg doboz volt, a melegség megteremtésének az első alapkövei. Igazi bútorokat vettem. Nem olyanokat, amit össze tudok pakolni, ha úgy tartja kedvem. Rendes bútorokat.
És persze masszívakat. Azért nem lehet tudni, hogy egy félig vámpír kislány mikor morzsol össze véletlenül egy faasztalt.

Szinte már magam előtt láttam pár hónap múlva. Amikor már iskolába is mehetne. Ő lesz a legszebb kislány a világon, ebben biztos voltam. Mennyire örülne Rosalie, ha öltöztethetné...
Hirtelen megtorpantam a fürdő felé menet. Miért érdekel engem, hogy mi teszi boldoggá Rosalie-t? Nekem ezzel nem kell foglalkoznom. Ez nem az én dolgom!
Haragudni kezdtem magamra, hogy még akkor is rájuk gondolok, amikor nem is rajtuk gondolkodom. Egyáltalán semmi kedvem a családra gondolni! Egyikükre sem!
A fürdőben megálltam a mosdó előtt, lehajtottam a fejem és megtámaszkodtam.
Mindig ez volt. Amikor már majdnem boldognak éreztem magam, akkor előjött ez a hülyeség, és máris nem voltam boldog.
Bár a boldogság fogalmáról vitatkozhatnánk...
Nem akartam a Cullen család gondolatát sem. Még egyetlen egy pillanatig sem.
Fejemet felemeltem, és szembenéztem a tükörképemmel.
Igen, ez vagyok én. Bella... Bella vagyok. Vegetáriánus vámpír, aki egyedül neveli a legjobb halott barátnője félig vámpír kislányát.

Hangosan sóhajtottam. Nem értettem magam. Mi értelme hirtelen cinikusnak lenni? Egyszerűen semmi... értelme. Elfordítottam a fejem. Nem bírtam magamat nézni. Egyszerűen nem tudtam a saját szemembe nézni.
Valahogy megváltoztam, pedig mindennél jobban tisztába voltam vele, hogy ugyan az vagyok, aki eddig is. Bella.
Egyszerűen csak Bella vagyok. Bella, aki szeretett még régen. Majd elfelejtett mi az, de aztán mégis megint rátalált... Csakhogy egy másodperc alatt elveszítse megint.
Nem tudtam miért épp ez jutott eszembe. Annyi mindent mondhattam volna. Annyi mindent gondolhattam volna... És én mégis erre gondoltam. Hogy szerettem.
Szerettem, és összetörték a szívemet. Majd megint és megint és megint. Mintha direkt azért törne el állandóan, hogy összerakhasson. Minta élvezné, hogy a padlón lát, és utána felsegít.
De ezt, hogy élvezheti? Miért jó neki, hogy állandóan rosszul érzem magam? Ez miért jó neki?
Akaratlanul mosolyodtam el, és sokkal inkább gúnyos mosoly volt, mint valódi. Ez sokkal inkább keserűségből jött.

Hát igaza volt. Viennek végig igaza volt a legelső perctől. Mennyire örülne most, ha látná, ha hallaná. Mennyire... büszke lenne, hogy beismerem, és végre belátom!
Szerettem...
Szerettem akkor, szeretem most, és szeretni fogom állandóan. Még akkor is, ha nem akarom. Mindig szeretni fogom.
A felismerés egyáltalán nem volt hatalmas. Mintha mindig is tudtam volna. Mintha semmi újat nem látnék be. De mégis felismerés volt.
Szerettem... És ennyi volt.

Ő nem szeret. Egyáltalán nem szeret. Nem lesz újdonság azzal a tudattal élni, hogy senki nem szeret. Ez eddig is így volt. De mágis más lesz, mert már én tisztában vagyok vele, hogy én nem utálok. Valahogy az utálatot jobban szerettem, mint a szeretetet. Akkor nem kellett elviselnem a szorítást, ami fojtogatott. És most ott volt, és nem akart leszállni rólam... Most feszített, húzott... Kínzott.
A tény, hogy szeretek. Hogy képes vagyok rá... Fájt. De jobban, hogy egy olyan valakit szeretek, aki soha nem fogja viszonozni. Ez sokkal rosszabb.

Miért nem maradhattam meg a boldog tudatlanságban? Annyiban, hogy én utálok, őt meg egyáltalán nem érdeklem. Mennyivel... kellemesebb volt.
Most tudni, hogy neki csak egy vagyok a sok közül, én meg szeretem... Én szeretem...
valahogy még gondolni is furcsa volt, hogy én képes vagyok a szeretetre. Persze Vien mindig is tudta, hogy szeretek. De jó volt elbújni, mint még soha.
Jó volt mesékkel hitegetni magam, jó volt gyűlölni. Sokkal jobb, mint most emésztődni. Sokkal jobb.

De nem szabad ezt csinálnom. Nem engedhetem meg magamnak.
Mély levegőt vettem megint, és a tükörbe néztem. Bella vagyok. Szeretek, és érzek. És emiatt nem vagyok kevesebb.
Némaságba burkolózva mentem ki a fürdőből, hogy leüljek Ánya mellé, amíg alszik. Úgyis nemsokára felkel.
Lassan lépkedtem gondolataimba merültem. Nem sok mindent akartam. Nem sok mindenre vágytam... Csak annyira, hogy azt mondja, szeret. De nem szeret... Még az én kedvemért se hazudik.

Halk kopogás törte meg gondolataimat és késztetett megtorpanásra. Megálltam, majd az ajtó felé fordultam.
Lassan mentem oda, és helyeztem a kilincsre a kezemet. Eddig senki nem keresett. Senkinek nem hiányoztam... Senkinek nem kéne keresnie...
Lassan kinyitottam az ajtót, csak azért, hogy lefagyjak...

Mert az ajtóban Edward állt.

Vége


Kedves olvasók!

Íme elérkeztünk még egy történet végéhez. Már lassan össze se tudom számolni, hánynak értünk a végéhez, és hány meg hány történetet olvastatok végig hűségesen. (Igazából össze tudom számolni.:))
Szeretnénk elmondani, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint eddig merőben más történeteket publikáltunk. És azt is tudjuk, hogy tőlünk a happy end szinte megkövetelt. Talán ezért is születik igazából ez a kis utószó, hogy elmondjam nektek a történetről az igazat.
Eredetileg a Havazó nyárnak vége volt a 20. fejezet után. Ahol Bella elmegy Ányával együtt, és megfogadja, hogy nem is gondol a családra. Eredetileg itt vége volt...
A 21. fejezet, úgymond „olvasói nyomásra” született... De ez sem jó kifejezés, mert ti egyáltalán nem kényszerítettetek semmire. Iccsivel úgy gondoltuk, hogy elégedetlenek lesztek. És nem is tévedtünk sokat, ugye?:)
Az utolsó fejezet értetek van.
Tudjuk, hogy mellőzi az a fajta romantikát, amit eddig megszoktatok tőlünk. Azt is, hogy a történt vége... nyitva van. Innen nektek kell tovább képzelni, hogy vajon mi történhetett.
Lehet, hogy egyesek azonnal ágyba parancsolják őket, és heves szerelmükről biztosítják egymást.:) Mások meg lehet, hogy úgy képzelik, hogy Edward csak Ányáért jött, veszekedés után meg is kapta, amit akart, majd Bella visszatért a régi életmódjához. (Bár gondolom ebből kevesebb van...:))
Úgymond, most rajtatok a sor.:) Nektek kell elképzelni, hogy mi is történt.
Remélem az elvárással ellentétben nem utáljátok ezt a történetet... :)
Én személy szerint, szerettem írni a nyarat, amely havazott.:) Kicsit másabb volt, mint az elvárt, a megszokott; és gyökeresen más, mint a sztereotípiám.:)

Puszil titeket: Iccsi és Nee