Havazó nyár - 19. fejezet

19. fejezet: Sokk

Fájt.

Csak lenni, és nem tenni semmit, csak figyelni a dolgokat külső szemlélőként... Semmi... értelmeset nem csinálni, valami olyat, amivel hasznos vagyok. Nagyon fájt.
Kimerültnek éreztem magam, fáradtnak, és úgy éreztem a reményem valahol útközben elveszett. Mintha elhagyott volna...
Mintha már nem lenne.
Mintha már nem reménykednék abban, hogy minden rendben lesz. Eltűnt... Elveszett. De én akarom a reményem! Akarom az erőm és minden mást is, akarok reménykedni a normális életben a boldog végben... Akartam...
De minden egyes tett és cselekedet ellene szólt. Egyiket se találtam... vidámnak, és egyik se azt erősítette, hogy most boldog vég lesz. És utáltam a tényt.

Fáradtan sóhajtottam, és néztem Peterre és az öt barátjára.
Peter csak mosolygott cinikusan, az öt barátjának meg semmit nem lehetett kivenni az arckifejezéséből. Semmit...
Csak voltak, mintha bábunak lennének itt...
És mégis volt ebben valami hihetetlenül félelmetes, hogy semmilyen arccal merednek ránk. Mintha nagyon is tisztában lennének azzal, hogy mi van bent, hogy miért vannak itt... Nagyon is tudják. És nem mennek el anélkül, hogy nem teljesítették volna azt, amit Peter mondott.
- Vient... És a kölyköt! - mondta megint Peter egyenesen az én szemembe nézve.

Kölyök...
Mintha állat lenne. Mintha nem is az ő babája lenne. Mintha Vien nem tett volna érte semmit! Amikor mindent feláldozott érte. Egyszerűen mindent! Az a baba... Az örömet kéne jelentenie, ha ránéz valaki. A tényt, hogy van miért kockáztatni az életed. Hogy érdemes volt minden, amit Vien tett.
És nem egy tárgynak kell lennie, akit csak dobálnak.
Az a baba... Vien babája. Soha nem fogják bántani! Soha nem fogom engedni!
- Carlisle... - suttogott valaki a hátam mögött, én meg akaratlanul fordultam el a hat férfitől.
Carlisle jött le a lépcsőn, véresen és mocskosan.
Egyenesen rám nézett, én meg csak vártam.
Tudnom kell! Muszáj tudnom! Csillogott a szeme. De ez nem az a fajta csillogás volt, amit szívesen látok. Részvét...
Sajnálat, fájdalom és részvét. Ennyi volt a szemében.
Tudtam, hogy mit jelent. De nem akartam elhinni. Nem hiszem addig, amíg ki nem mondta! Nem hiszem, amíg nem ad valami jelet. Az nem lehet, hogy hiába volt az egész! Az nem lehet, hogy a semmiért csinálta végig az egészet! Látni kell a babát, ahogy felnő...
Őérte élt... Akkor most, hogy történhetett ez? De nem fogadom el... Amíg nincs biztos jele annak, hogy... Nem hiszem. Nem akarom hinni!
Megrázta a fejét, majd hallottam, hogy Rose és Alice döbbenten kap levegő után.

Meghalt...
Fejemet visszafordítottam hatuk felé, és csak meredtem előre.
Tehetetlen voltam az elejétől fogva... Amikor elmondta, már akkor tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, de nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni, nem akartam észrevenni. Tudtam, hogy az életével játszik... Hogy ez történhet. Tudtam... és nem tettem semmit...
Hirtelen jutott eszembe első találkozásunk pillanata, és az utána következő hónapok.
Vien állandóan mosolygott. Énekelt, dúdolt és néha még táncolt is... Mindig vidám volt és boldog. Mintha az élet annyira tökéletes lenne, és nem lenne rajta semmi hiba. Mintha ez a világ a legtökéletesebb lenne, és semmit nem kéne rajta változtatni.
De kéne... Annyi mindent kéne megváltoztatni, annyi mindent kéne helyrehozni!
Vien volt az egyetlen, aki hitte, hogy még érzek... Aki szinte tudta, hogy egyáltalán nem vagyok annyira jeges, amilyennek mutatom magam. Ő volt az egyetlen...

Helyre kéne hozni a világot... Mert egy világ Vien nélkül, nem ugyan az.
Bizarr volt a tény, hogy az én világom összedőlt, másoké meg még mindig ugyanaz. Miért nem üvölt mindenki és esik össze a fájdalomtól, amikor én legszívesebben ezt tenném... Miért nem sikoltozik mindenki és menekül ordítozva a feketeség elől, ami most ide szállt?
Csak az én világom dőlt össze... Csak én nem tudom, hogy kell élni ebben a világban... Vien nélkül...
Csak én nem tudom...
Csak én vagyok... elhagyatott.

Kezemet felemeltem, és hatuk felé fordítottam tenyerem.
Megdermedtek.
Fagyottan álltak a helyükön és semmit nem csináltak. Számukra az idő lelassult, megállt... megfagyott.
Vissza kéne fordítani az időt... Ha megtehetném... Ha csak egy kicsit is megtehetném!
Peterék számára most az idő semmilyen. Nem tudják mi történik... Maguknál vannak, de nem tudnak semmit... Nem érthetik, hogy most mi történt. Akarni kezdtem ezt az egészet. Vajon én miért nem tudok csak lenni? Nem gondolni semmire, csak állni, és lenni?
Akarni kezdtem az édes tudatlanságot a mámorító naivságot...
Valahogy jobban tetszett, mint mindenről tudni, tudomást venni, felfogni... elfogadni, hogy Vien nincs.

Meghalt...
Az egyetlen, aki szeretett... Az egyetlen, aki valaha is jó érzéseket táplált irántam. Megbízott bennem... Elfogadott. Meghalt a barátnőm... Maghalt...
Meghalt!

Kezem automatikusan kezdett el bezáródni, én se tudtam, hogy mit csinálok.
Szorítottam a kezem, és meredtem hatukra... Bántani akarták. Bántani az egyetlen embert, aki szerettem az életemben! Az egyetlen embert, akit a barátomnak mondhatok... Bántani akarták!
És nem csak őt, hanem a babát is. A babát akiért Vien az életét kockáztatta... Bántani akarták!
Porladni kezdtek. Szép lassan, előbb a karjuk a lábuk, majd egyre beljebb.
Nem értettem mi történik, talán fel se fogtam. Szinte döbbenten néztem őket, ahogy lassan semmivé lettek, és csak dühöt éreztem. Nem éreztem mást... Csak dühöt. Láttam a szemükben a megdöbbenést, láttam a kínt... De nem érdekelt. Elvesztettem magam felett az irányítást. Én már... Nem én vagyok.
Nem lehetek, nem tudok ugyan az lenni, aki eddig voltam.
Csak néztem, ahogy a hat vámpírból csupán por marad.

Nem értettem mi történik, nem tudtam, hogy csináltam, csak a tény volt... Hogy megöltem őket.
Fáradtam fordultam a többiek felé, ők meg szomorúan néztek rám.
- Bella... - szólt Alice, majd elindult felém.
- Ne most – mondtam, majd elmentem mellette. - Segíteni akarsz. Én ezt értékelem... - mondtam hátra se fordulva, kábán és csöndesen. - De most nem tudtok segíteni... Rajtam már senki nem segít.

Egyenesen mentem fel a lépcsőn.
Mindenről Vien jutott az eszembe. Mintha még bármikor beléphetne, és feljöhetne ezen a lépcsőn... Mintha benyithatna bármelyik ajtón, és nevethetne úgy, mint régen. Mintha megint ki tudna oktatni, mint, ahogy mindig megtette.
Erre a gondolatra mosoly futott át az arcomon. Mindig kioktatott. Ő mindig mindent jobban tudott nálam... Én éltem már közel 170 évet, de ő mindent jobban tudott... És ami talán még viccesebb, hogy sokszor igaza volt. Sokszor bölcsebbnek bizonyult, mint én...

Benyitottam az egyik szobába, Esme éppen a gyereket ringatta.
- Kislány – mondta, amint észrevette, hogy ott vagyok. Nézte a babát, és végtelen szeretet volt a szemében. Ő még nem tudja. Ha tudná, akkor nem csak a babát nézné... - Bella... Biztos, hogy… - nézett rám, majd láttam, hogy beharapja a szája sarkát.
- Nem fogom megölni Vien babáját – mondtam lemondóan majd feléjük mentem.
Az egyetlen dolog, ami Vienből maradt... Már ha ez helyes kifejezés...
Gyönyörű baba volt... Csak álltam mellettük, és néztem a gyereket, és nem tudtam... Nem értettem magam... Szerettem a babát, de gyűlöltem. Annyira gyűlöltem! Miatta halt meg Vien. Érte halt meg.
A szeme Viené. És a szája is. Biztos sokat eszik majd és rengeteget beszél is... Vien is állandóan beszélt. Mindig. Mindig csak beszélt...
Néztem a kis gyereket, és nem tudtam eldönteni, hogy most mit kéne tennem. Elvarázsolt. Egy kis lény egyszerűen elvarázsolt, úgy, ahogy nem tudna...
- Ánya – suttogtam, majd karomat a babáért nyújtottam. Esme először félve rémülten nézett rám, de mégis átadta a babát. - Ánya – ismételtem egyenesen a babára nézve.
Ezt akarta Vien... Hogy így hívják.

Álltam a pici babával a kezemben, ringattam, és nem értettem...
Egy babának mindig annyira örülnek. És én hiába próbálok örülni, nem tudok neki teljes szívemből. De talán ez normális. Mert ha a babára nézek nem csak egy babát látok. Egyszerre látom majd Vient, és az okot... Az okot, amiért Vien meghalt. És mégse Vien, és se nem egy ok az a baba... Hanem Ánya. Vien babája...
- Bella minden rendben? - kérdezte Esme aggódó hangon. Felé emeltem a tekintetem, szemöldöke össze volt húzva, és pillanat belül éreztem, hogy kezét a vállamra teszi.
- Nem. Semmi nincs rendben... - mondtam, majd tekintetem újra a babára fordítottam.
És mégis tovább forog a világ, nem? Neked megállt. Megállt, mert nem érted. Annyira nem érted! De mégis... Forog tovább, mintha semmi sem történt volna... Forog... Forog...
- Vien...? - kérdezte, de be se fejezte a mondatot.
Nem akartam rá nézni. Hogy csak azt lássam benne, mennyire sajnál, azt nem akarom. Tovább néztem a babát, és lassan lecsukta a szemét. Egyenletesen lélegzett... Elaludt.
Néztem még egy ideig a babát, ahogy békésen aludt, és semmire nem gondoltam. Próbáltam a semmire gondolni...
Csak Ányára.

Egy idő után lefektettem, majd kimentem a szobából. Esme közben biztos kiment, mert már nem láttam a szobában. Üresnek éreztem magam...
Talán ezt a szót kerestem igazából. Üres vagyok... Már semmi nincs, ami megkössön. Semmi.
Eddig ott volt Vien, a gyűlölet.
A gyűlölet igazából nem is volt az... Vien meg...
Üres vagyok. Teljesen üres.

Bénultan lépkedtem fel a lépcsőn, hogy megálljak Edward szobája előtt. Nem tudtam miért ide jöttem. Én igazán nem értettem, hogy mit keresek itt. De nem érdekelt. Most ez nem tud érdekelni.
Kopogás nélkül benyitottam, majd be is csuktam magam mögött az ajtót.
Edward a hatalmas ablaka előtt állt mozdulatlanul. Mint egy szobor. Mellé léptem csendesen, és én is csak néztem kifelé.
Nem nézett felém, még a tekintetét se fordította az irányomba. Mintha természetes lenne. Keresztbe fontam a karom a mellem előtt, és én is kifelé néztem az ablakon. Igazából semmi nem volt ott... Semmi... érdekes. És mégis. Valahogy megnyugtató volt csak állni, és nézni a semmibe.

- Soha nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne mondani – szólalt meg hirtelen Edward továbbra is kifelé nézve.
- Semmit, Edward... Ne mondj semmit – mondtam én is mereven.
Percekig álltunk csak úgy egymás mellett, továbbra is kifelé nézve.
- Szeretnék valamit mondani – mondta Edward, majd felém fordult egész testével. Én csak a fejemet fordítottam felé. Tekintete szinte üres volt, semmit nem tudtam belőle kivenni. - Valamit, amitől... jobban érzed magad. Szeretnélek megvigasztalni – mondta, és kezét lassan felemelve arcomhoz simította. - Szeretném neked azt mondani, hogy ez meg se történt – mondta, majd kezét leejtette maga mellé.
- Az élet nem mindig olyan kegyes, hogy azt tehetjük, amit szeretnénk – mondtam fakó hangon még mindig Edward szemébe nézve.
- Szeretném neked azt is mondani, hogy azt utóbbi 170 év nem történt meg.
- Szeretnéd... - suttogtam, majd én is felé fordultam.

Hirtelen azt akartam, hogy igaza legyen. Hogy igazából ez az egész csak egy mese, nem történt meg. Csak mondja ki... És én elhiszem.
Csak mondja ki... Én csak ennyit akarok. Mondja ki! Mondja, hogy nem itt vagyunk, mondja, hogy nem létezünk, mondja, hogy nem is történt meg semmi! Mondja, hogy igazából a múltban vagyunk, hogy nem hagyott el, vagy ha el is hagyott, akkor vissza jött! Mondja! Én én elhiszem. Csak mondja ki!
- Akkor mondd azt.. És én elhiszem, Edward – mondtam, majd felé léptem egyet. - Mondd, hogy ez az egész csak egy rémálom volt! Mondd, hogy felébredek nemsokára! Mondd ki!
Edward szinte döbbenten nézett rám, majd mintha felismerés villant volna fel az arcán.
- Nem történt meg – mondta, majd ő is közelebb lépett hozzám.
- Te nem hagytál el – mondtam én is, és kábán néztem, ahogy Edward a kezét a keresztbe font karomra fekteti majd fonja ki őket. Karom a testem mellé esett, szinte tehetetlenül, és csak néztem Edwardra.
- Soha nem gyűlöltél minket – mondta, majd mintha keserű mosolyra húzta volna a száját. Pillanatokon belül éreztem tenyerét újra az arcomhoz simulni, de most nem vette el onnan.
- Vien nem halt meg – mondtam, majd fájdalmasan lecsuktam a szemem. Nem akartam belegondolni, hogy ez hazugság! Tudtam, hogy az... De nem akartam!
- Soha nem szűntelek meg szeretni – suttogta halkan, majd másik kezét is éreztem arcomon.

A mondatra döbbenten nyitottam ki a szemem.
Közelebb volt, mint hittem. Edward alig pár centire volt tőlem, elszántan nézett a szemembe, és még pislogni sem pislogott.
Elhittem. Mindent elhittem neki, mert el akartam hinni! Hagy higgyem! Ha csak percekre, órákra is...
Tudtam, hogy ámítom magam, tudtam, hogy hazudok magamnak, de jól esett. Elhittem, hogy szeret. Elhittem, hogy semmi baj. Hagy higgyem!

Edward ajka hirtelen az enyém felé kapott, majd hevesen csókolni kezdett. Nem ellenkeztem, azonnal válaszoltam csókjára, hogy nyelveink heves csatába kezdjenek. Nem érdekelt. Most nem...
Éreztem, hogy kezei a derekamra simulnak. Szinte kínosan ügyelt rá, hogy csak felsőtestünk simuljon össze. Nagyon is jól emlékezhetett mi történt, amikor a múltkor hozzám simult. Éreztem, hogy keze szinte finomkodva simít végig az oldalamon.
De nem volt elég. Szeret... Ha szeret, akkor nem így csinálja! Követelőzve nyomtam hozzá csípőmet, majd fontam karom a nyaka köré, hogy még jobban magamhoz húzhassam. Ujjaim hajába túrtak, és még sürgetőbben csókoltam.
Edward torkából elfojtott nyögés tört fel, majd minden kedveskedés nélkül a polcnak nyomott. A hátam a szekrénynek ütközött, és Edward úgy simult hozzám, hogy a polcok a húsomba nyomódtak. Tompa fájdalom volt, és szinte nem is érdekelt... Tudtam, hogy úgyse lesz semmi bajom.
Féktelenül csókolt tovább időt se hagyva visszakozásra, vagy pihenésre. Kezem lefelé csúszott Edward hátán kitapintva minden egyes izmot, majd megállt a pólója aljánál, és elkezdtem felfelé húzni.
Érezni akarom a bőrét az enyémen. Ahogy hozzám ér, és elhiszem, hogy fontos vagyok neki... Ezt akartam. Elhinni, és tudni. Ha csak órákra is...

Újra éreztem Edward kezét az oldalamon, majd állt meg a felsőm szélénél. Én a pólója alá nyúltam, hogy végre bőrét érinthessem.
Megragadta derekamat, és eltolt magától. Kezem magatehetetlenül a testem mellé esett, és csak a polcnak dőltem. Talán, ha Edward nem fogná a derekam, akkor el is esnék... Elszakadt tőlem, láttam, hogy haja felborzolódott, hallottam, hogy hevesebben veszi a levegőt.
De nem értettem. Most miért tolt el? Miért nem folytatja és hagyja, hogy elhiggyem, amit mondott? Hagy felejtsek... Hagy higgyek!
Én se lehettem jobb állapotban, mint ő. Én is gyorsabban szedtem a levegőt és éreztem, hogy mellkasom hevesen emelkedik és süllyed.
- Bella... - Edward hangja rekedt volt, és mélyebb, mint a megszokott.
- Hagy higgyek! – mondtam a szemébe nézve. - Hagy higgyek... - ismételtem, és karomat újra felemeltem. Edward karját érintettem, és simogatni kezdtem. A szemébe néztem, és próbáltam elmondani, amit most nem tudtam. Talán nem is tudja, hogy mennyire szükségem van erre. Hogy mennyire kell most, hogy ne legyek itt. Nem akarok a valóságban lenni, nem akarok semmiről tudni.
Kétségbe esett voltam... Talán még ezt is kimondhatom, hogy tényleg az voltam. Mert kellett, és csak ő tudta velem feledtetni. Felejteni akartam, nem emlékezni! Kellett, hogy ne itt legyek! Annyira kellett!

Edward csak nézett, majd hihetetlen lassúsággal újra az ajkamra hajolt. Ez már nem sietős és követelőző csók volt. Ez gyengéd volt, lassú és puhatolózó.
Mintha félne, hogy ellökném, pedig tudja, hogy nem fogom. Nem fogom ellökni, mert nem akarom. Nem akarom ellökni! Kell nekem.
Csak ajkával érintette az enyémet, máshol egyáltalán nem ért hozzám. Csak a derekamhoz, amit csak tartott, hogy ne essek el. Én kezemet újra a nyaka felé vezettem körberajzolva körvonalát. Ujjaim hegyével érintettem.
Éreztem, hogy ujjai mozdulnak, és cirógatva simítanak végig oldalamon.
Kezét a hátam mögé csúsztatta, majd magához vont. Én készségesen léptem egyet, és dőltem neki hozzásimulva.
Mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem csípőmnek nyomódó csípőjét. Keze finoman csúszott fel a hátamon, majd állt meg a vállamnál, és szorított magához.
Szinte egybe olvadtam vele. Mintha azt akarná, hogy ne ketten legyünk, hanem csak együtt. Egyek, mindenféle különbség nélkül.
Edward lassan elmélyítette a csókot és én készségesen engedtem utat a nyelvének. Most se sietett, ráérősen csókolt minden percet kiélvezve.
Valahogy más volt, mint eddigi csókjaink. Most ez sokkal inkább olyan volt, mintha megint ember lennék, és féltene. Lassú volt és puhatolózó... Figyelmes. Végtelenül figyelmes.

Ujjai lassan csúsztak felsőm alá, és érintették meztelen bőrömet. Megborzongtam, és hideg ujjai melegnek tűntek a bőrömön. Lassan felcsúsztatta a kezét a hátamra, majd szorított még jobban magához, ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Én készségesen dörgölőztem hozzá, és éreztem, hogy lassan mindkét kezét a felsőm szegélyéhez csúsztatja.
Éreztem, ahogy lassan felfelé húzza pólóm, közben bőrömet cirógatva. Elszakadtam tőle, majd felemeltem kezem, hogy levegye rólam felsőmet.
Készségesen tett eleget kérésemnek, és félmeztelenül álltam Edward előtt. Szégyenkezés nélkül álltam előtte, gyorsan szedtem a levegőt, és alig bírtam magammal.
- Gyönyörű vagy... - mondta, majd felém lépett és megölelt. Hozzá bújtam, mint egy macska, és furcsa érzések kezdtek rám törni. Nem egyszerre jött, hullámokban öntött el, és minden egyes perccel egyre rosszabb volt...
Éreztem, ahogy Edward keze a meztelen hátamat simogatja, hogy ajkai a nyakamat kényeztetik, de nem volt elég. Már nem volt elég csak ennyi...
Pólója után nyúltam, majd bújtattam ki belőle.

Meztelen mellkasa az enyémhez ért, végre úgy éreztem, ahogy akartam. Elszakadtam tőle, és csak néztem őt...
Emlékeztem rá. Annyira tudtam, és annyira élt bennem minden egyes vele töltött pillanat... És mégse ilyen volt. Mégse volt minden ugyanaz. Kezemet mellkasának támasztottam, mintha a szívverését akarnám érezni. Pedig tudtam, hogy semmit nem érezhetek. Megfagyott a szíve, mint nekem... Megfagyott, és talán fel sem olvad soha az életben.
Ugyanolyan gyorsan vette a levegőt, mint én, és éreztem a heves emelkedést és süllyedést.
Kezemet felemeltem, és arcához érintettem. Edward behunyta a szemét, és hagyta, hogy kezem végighúzzam arcán, majd le a nyakán...
Látszott a harapásom... Valami furcsa elégedettség töltött el, hogy van rajta valami, amit tőlem kapott. Valami birtoklási vágy, hogy hozzám tartozik... Végigrajzoltam saját harapásom mintáját. Láttam, hogy Edward szeme felpattan, majd mintha mosolyra húzta volna az ajkát.
Tekintetünk találkozott, majd egymásba fonódott. Mintha hipnotizált volna, már nem is tudtam elszakítani tőle a szememet. Nem ment...

Éreztem, hogy keze az én arcomhoz simít, majd csinálja végig ugyanazt, amit az előbb én. Szememet lecsuktam, ajkaim akaratlanul nyíltak el...
Mesteri gyengédséggel simított végig vállaimon, majd ment tovább, és fogta kezébe melleimet.
Nyögés tört elő torkomból, pedig nem is akartam...
Edward egyik kezével lassan hátam mögé nyúlt, és derekamat átfogva magához húzott. Ajkai lassan érintették arcomat, majd centiről centire haladva elérte a számat.
Lassan csókolt meg, és még józanabb tudatommal éreztem, hogy hátrálni kezd.
Perceken belül elterültünk a kanapén, ő a karjára támaszkodott, és felém magasodott. Most ajkával járta be egész mellkasomat, én meg önfeledten nyögdécseltem, és vonaglottam.
Bár végtelen lassúsággal haladt, mégis az őrületbe kergetett, és a végletekig felizgatott.
Legszívesebben rá kiabáltam volna, hogy nem vagyok porcelánbaba, és nem szükséges így hozzám érnie...
De nem tudtam megszólalni. Egyetlen normális mondatot nem tudtam összehozni...
Matató ujjait lassan éreztem meg nadrágom gombjánál, majd magam se tudom hogy, de már nem volt rajtam az se...
Edward a combom belső felét cirógatta, majd éreztem, ahogy a bugyim vékony pántját lecsúsztatja rólam.
Döbbenten nyitottam tágra a szememet, amikor megéreztem kutató kezét legérzékenyebb pontomon, majd pillanatokon belül nyelvét is.
A kéjtől lassan minden normális gondolat elhagyta a fejemet, és csak a gyönyörre tudtam összpontosítani, amit Edward okozott. Kínomban a fejemet dobáltam, és néha hangosan felnyögtem. Többet akartam, egyszerűen mindent, amit csak lehet!
Villámcsapásként ért a kielégülés, és sikítottam fel, amit Edward egyetlen csókkal fojtott belém. Mélyen csókolt, és valahogy már egyáltalán nem volt puhatolózó...

A csókja lassan abba maradt, és Edward mellém feküdt. Ha lehetett még gyorsabban szedtem a levegőt, fel se fogva, hogy tulajdonképpen most mi is történt.
Edward felé fordultam, majd megcsókoltam, közben kezemmel az övét próbáltam kinyitni. Bár lassan, de célt értem, és letornáztam róla a nadrágot.
Edward finoman cirógatta a csípőmet és derekamat, majd éreztem, hogy megint átfordít, és felém kerekedik.
- Bella... - kezdte lassan, hangja mélyebb volt, és rekedt... - Bella...
- Hagy higgyek... - mondtam megint, és ajkára hajoltam. Már sokkal inkább vadul csókoltam meg, mint lassan, és lábamat átfontam a derekán.
Edward elszakadt az ajkaimtól a szemembe nézett, majd hihetetlen lassúsággal belém hatolt.
Szorító, szúró érzés töltötte el ölemet, és hihetetlenül furcsa volt...
Edward nem mozdult, újra ajkaimra hajolt majd csókolt meg. Lassan a szúró érzés eltűnt, és türelmetlenül mozdultam meg Edward alatt.
Lassú lökésit éreztem, ami egyre teljesebben töltött ki. A feszítő érzés felengedett, és már sokkal inkább élveztem a mozdulatait, mint az elején. Minden egyes lökésnél felnyögtem, amihez Edward hangja is csatlakozott néha.
Aztán eljutottam oda, ahol már nem volt elég az egyenletes mozgás, és még többet akartam. Edward nyakára hajoltam, és kezdtem el csókolgatni hevesebb tempóra ösztönözve.
Meg is kaptam, és perceken belül hallottam, hogy Edward mélyen felnyög, majd rám hanyatlik.

Nem hittem volna... Életemben soha nem hittem volna, hogy életem első szerelmes alkalma ilyen lesz... Fantáziáltam róla, elképzeltem. De soha nem ilyen volt...
Csak talán ez volt a baj... hogy nem tudtam, hogy ez szerelmes volt-e...
Hirtelen ért a felismerés, és valahogy most annyira logikusnak tűnt az egész... Csak mondja ki, hogy szeret. Ennyit akarok hallani. Csak ennyit!
170 évig éltem abban a tudatban, hogy szükségtelen vagyok, és senki nincs, aki szeretne...
Csak mondja ki... Mindennél többet jelentene!

De nem mondta.

Bella ajándéka

- Készen vagytok már, vagy még egy évig kell rátok várni? - kiabált fel a lépcsőn Emmett, mi meg egymásra néztünk.

- Talán tényleg le kéne mennünk.
- Óh, nem csak talán, anya! - szólt Renesmee, és a hajába rakott egy csatot. - Már egy fél órája el kellett volna indulnunk.
- Majd apád vezet – mondtam, és Edwardra mosolyogtam.
- Seperc alatt ott leszünk – mondta Edward, és kezét a derekamra fonta.
- Oké, mehetünk – mondta Renesmee, és ruháját kisimítva elindult kifelé.
- Azért érdekelne, hogy a kutyát miért kellett meghívni – suttogta Edward a fülembe, hogy csak én halljam.
- Mert az a kutya életem szerelme – mondta a lányunk és hátra fordulva Edward szemébe nézett.
- Tizenhat évesen nagyon sokat tudhatsz róla...
- Te meg tizenhét vagy, apa, szóval fogd be! - mondta Renesmee, majd lelibegett a lépcsőn.
- Hagyd... - mondtam, majd megfogtam Edward kezét, hogy ne rohanjon le a lépcsőn, hogy kiverje Jacob fogait. Akkor aligha lenne karácsony, ha az ügyeleten landolunk...
Mondjuk Jake nem nagyon landolna ott. Szóval mindegy.
Tipikus családi jelenet volt. Edward szidta Jake-et, Renesmee védte Jake-et, én meg voltam a villámhárító. Persze Nessie, akkor volt Jacobbal, amikor csak akart. De Edward... az a lányos apa volt. Az az igazi lányos apa. Nessie meg túlságosan szabad szellemű volt, hogy mindenben hallgasson.

Mi is lementünk a lépcsőn, és Edward felnyögött, amikor lányunkat éppen Jake-hez simulva találta a szájára tapadva.
- Kíméljetek meg a részletektől, kérlek! - kiáltott, majd mi is leértünk a lépcsőn.
Lányunk és Jake meg mint, akik nem is hallják tovább csókolóztak, vagy talán még szorosabban simultak egymáshoz.
- Figyuzzatok! - szólt Emmett hangosabban. - Én értékelem ezt a kis közjátékot, de ha tovább folytatjátok nem biztos, hogy még odaérünk!
Nessie és Jake végre elszakadtak, még egy puszit nyomtak egymás szájára, majd szorosan összesimulva elindultak kifelé.
- Sziasztok! - szólalt meg Jake és felénk intett.
- Miért pont egy kutya? - kérdezte megint Edward, és megmasszírozta orrnyergét, mintha ez akkora probléma lenne.
- Én is örülök neked, haver! - mondta Jake, és birtoklóan átölelte Nessie-t. Edward erre csak felmordult, és olyan gyilkos pillantással nézte Jake kezét, mintha neki akarna ugrani.
Sokági ki volt békülve Jacobbal. Csak aztán Nessie nagyobb lett... És már többet engedtek meg maguknak, mint régebben. És hát... Felnőtt. És Edward meg apa volt.
Én csak mosolyogtam, mert igazából nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem zavarja annyira, amennyire tetteti. Igazából kedvelte Jacobot, hálás volt neki... Csak az zavarta, hogy néha túlságosan a lányunkra tapadt.
- Mert az a kutya élete szerelme – igéztem Renesmeet mosolyogva, majd elindultunk kifelé. - Valahogy ismerős, nem? - kérdeztem , és a szemébe néztem.
- Mi teljesen mások voltunk! - mondta Edward, majd beszállt a kocsijába.
- Jah persze! Mondd csak hányszor nyitottunk rátok, mert nem éppen illő helyen estetek egymásnak? - kérdezte Emmett egy huncut mosollyal a szája szélén.
- Vagy hányszor késtünk el, mert ti még „készülődtetek”? - kérdezte Rose ugyanolyan mosollyal az ajkán, és idézőjelent rajzolt a levegőbe.
- Vagy hányszor nem jöttetek suliba, mert ti „tanultatok”? - folytatta Emmett, és még szélesebbre húzta a mosolyát.
- Vagy hányszor vonultatok fel a szobátokba egy kis „beszélgetésre”? - folytatta Rose még mindig.
- Vagy hányszor...
- És ti hány házat tettetek tönkre? - vágott közbe félig nevetve Edward, majd indított.
- Nem eleget – mondta Emmett, majd Rose combjára tette a kezét.
- Reménytelenek vagytok... - mondta Edward majd követte a többi kocsit.

Lassan megérkeztünk az operához, szépen sorban leparkolt mindenki.
A ritka alkalmak egyike, amikor valahova elmentünk. Épp a Rómeó és Júliát adták, szóval muszáj volt eljönni.
Edward a derekamra tette a kezét, majd magához húzott.
A többiek lassan közelítettek felénk, és nagyon úgy nézett ki, hogy éppen vitáznak. Jasper és Nessie hevesen gesztikuláltak még a többiek csak lemondva nézték őket.
- Nagyapának is sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne?
- Mert még csak nyolc éve élsz mondjuk, azért!
- Nem hinném, hogy te döntöd el mennyi önfegyelmem van!
- Nyolc év alatt talán semennyi!
- Elegem van belőled!
- Megmondaná valaki, hogy miért vitáztok már megint? - kérdezte Rose a többiek felé fordulva.
- Nessie állatorvos akar lenni – mondta Carlisle és büszkén nézett rá. Talán jobban örült volna, ha rendes orvos akarna lenni, de így is dagadt a melle, hogy az unokája az övéhez hasonló munkát szeretne.
- És mi lesz a szlogened, aranyom? „Ingyenes vérvétel”? - kérdezte Emmett, majd nevetni kezdett a saját viccén.
Nessie csúnyán nézett Emmettre, majd inkább feladva Jake mellé lépett, és megfogta a kezét.

Befelé indultunk az operába, leadtuk a kabátunkat, és erősen koncentráltunk a darabra. Legalábbis én figyeltem a többiek meg minden mással el voltak foglalva csak a darabbal nem.
Emmett videojátékot játszott, Rose éppen a legújabb ruháját tervezte, Alice és Jasper egy sakkoztak, Jake és Nessie... Hát ők se a darabbal voltak elfoglalva.
Esme, Carlisle és Edward hősiesen kitartottak velem együtt... Egy ideig. Utána Esme elővett egy könyvet, Carlisle az egyik kórlapot, Edward meg dühös pillantásokat küldött Nessie és Jake felé.
Örültem, hogy elég sötét van ahhoz, hogy senkinek nem tűnik fel a dolog. Nagyon örültem!
Komolyan úgy viselkedtek mint a kis gyerekek, akik nem bírnak nyugton maradni...
De az a két óra is letelt egyszer, és mi felálltunk a helyünkről.

- Oké, akkor összegzem – mondta Emmett elég hangosan, hogy én is halljam. - Opera az, amikor egy pasit leszúrnak, de az nem vérzik, hanem énekel, ugye?
Akaratlanul mosolyodtam el, majd indultam kifelé. Nem volt jó ötlet operába jönni. Sokkal jobb lett volna otthon maradni, és tettetni, hogy normálisak vagyunk, mint operába jönni és a világ szeme elé tárni., hogy nem vagyunk normálisak.
- Attól még figyelhettetek volna! Ez egy örök klasszikus!
- A lányod se figyelt, Bella kedves! - mondta Emmett diadalittasan, és rám villantott egy mosolyt.
- De igenis figyeltem! - mondta Nessie és Emmettre nézett.
- Hogy tetszett a pumás rész? - kérdezte Emmett és lányunk felé fordult. - A Dzsungel könyve klasszikus jelenete!
- Remek volt! - mondta harciasan.
- A Rómeó és Júliát néztük, édesem! - mondta Emmett, majd röhögni kezdett.
Nessie keresztbe fonta a kezét, majd inkább Jake-hez simult.
- És Emmett neked hogy tetszett, amikor Júlia felpofozta az apját? - kérdezte Jake Nessie-t ölelve.
- Remek volt! Volt a csajban spiritusz az tuti!
- Júlia nem pofozta fel az apját! - mondtam lemondóan, és keresztbe fogtam a karom.
- A videojátékomba felpofozta! - mondta Emmett, majd röhögni kezdett.

Én azt hiszem feladtam, hogy valaha megszeressék az operát. Már eleget próbálkoztam, de nem ment, szóval inkább hagyom...
Szép lassan mindenki hazaért, és bementünk a nappaliba.
- Nem tudtam neked mit venni, szívem - mondta Edward, majd maga felé fordított.
- Semmi gond, nekem van egy jó ötletem, hogy mit adj! - mondtam és kezemet a nyaka köré fontam.
- Tényleg? - kérdezte, majd magához szorított.
- Bizony... Akarod tudni? - kérdeztem centikre az ajkáról.
- Akarom – mondta, és közelebb hajol hozzám.
- Hagyd békén Nessie-t és Jake-et – mondtam, majd ajkára hajoltam.

- Nah, és még mi nem tudjuk türtőztetni magunkat! - szólt Nessie, majd bejött a nappaliba.
Edwarddal szétrebbentünk, majd elengedtük egymást.
- Nah, jó megkapod... - mondta, majd rám mosolygott.
- Köszönöm!


- Nee, ez egy kicsit rövid lett, nem? - kérdezte Iccsi, majd rám nézett.
- Hát... Nem nagyon volt időm írni – mondtam, majd bűnbánóan néztem rá. - Tudod, hogy négy hónapja először látom a családom...
- Tudom, de attól szegény olvasók...
- Tudom, és én tényleg agyon sajnálom... De remélem megértenek.
- Biztos meg! Elvégre kedvesek és aranyosak... És nem is sejtik, mit kapnak holnap!
- Meglepetést – mondta Nee, és elmosolyodott.
- Bizony meglepetést! Csak sajnos nem lesz annyira nagy meglepetés... Hisz most jelentettük be, hogy meglepetést kapnak!
- Hát ez van – mondta Iccsi, majd felkelt a laptop mellől...

- BOLDOG KARÁCSONYT MINDEKINEK!

Iccsi és a bűnbánó Nee^-^

Havazó nyár- 18. fejezet

18. fejezet: Döbbenet

Olyan volt mint egy rémálom.

Gyerekként könnyű. Nem álmodhatsz annyira rosszat, bár akkor egyértelműen az a legfélelmetesebb dolog. Hogy elvisznek a mumusok, hogy a sötétben szörnyek rejtőznek. Aztán felnősz, és már nem annyira egyértelmű minden. A rémálom se az, sokkal zavarosabb, a szörnyek eltűnnek és valóságos dolgok kerülnek a helyére, amitől sokkal jobban rettegsz.
És ezek a dolgok sokkal nagyobb valószínűséggel történnek meg. Ezeknek van alapja.
A szörnyek átváltoznak, és valahogy félelmetesebbek, mint addig voltak.
Lehet, hogy takarod, hogy nem is annyira ijesztő, de akkor is félsz. Jobban, mint a szörnytől. Sokkal jobban.
Egy rémálom volt. És örültem volna, ha tényleg csak az, mert akkor tudtam volna, hogy felkelek, és a reggel kijózanít, és nevetek majd, hogy hogy tudtam ilyen hülyeséget álmodni. Ez szokott lenni... Legalábbis az emberekkel.
Nevetnek rajta, de ott van belül a félsz, hogy mi van, ha megtörténik... De akkor is nevetnek, és megkönnyebbülnek, hogy csak egy álom volt... Nem kell aggódni.

Annyira szívesen megkönnyebbültem volna!

De tudtam, hogy nem fogok; tudtam, hogy nem álmodom; tudtam, hogy ez a valóság, és semmi nem segít. Semmi.
Nem engedtek fel hozzá. Nem engedték, hogy bemenjek Vienhez, és legbelül egyet is értettem velük. Mert nem vagyok éppen stabil... Tudtam, de akkor is zavart, hogy nem mehetek be! Én vagyok a barátnője! Nekem kéne ott lennem!
Csak álltam a nappaliban mozdulatlanul, és figyeltem. Figyeltem a hangokat, és próbáltam mindent megérteni.
Mindenki fent volt, vagy a szoba előtt vagy a szobába, engem meg nem engedtek. Nem engedtek még csak a közelébe se.
Mindenki csöndben volt, egyedül a szobában beszélgettek, vagy épp ordítoztak... És nem éppen értelmes dolgokat. Feszült voltam, ideges és haragos. És utáltam ezt az egészet!
Fel kell mennem... Akkor is, ha nem engednek. Fel kell mennem!
A lépcső felé fordultam, de nem tettem egy lépést se. Valami nem engedett. Nem engedett... Talán a tudat, hogy bántanám. Tisztában voltam a határaimmal. Nagyon is... De Vient nem bántanám! Őt soha...
Hirtelen kaptam a fejem a szoba irányába...
Vien sikoltott... Éles hangja átszelte a némaságot és csak dermedtséget hagyott maga után.
És ez rémisztőbb volt mindennél. Hangja a fülembe csengett, mintha még mindig kiáltana, és nem tudtam tőle szabadulni...
Segítenem kell! Valahogy muszáj.
Tettem egy lépést, majd még egyet.
Majd megtorpantam.

Akaratlanul szívtam be a levegőt, és éreztem Vien vérét. A szörnyeteg bennem ujjongani kezdett, és támadásra késztetett...
De nem! Nem fogok engedni. Most nem... Fejemet lehajtottam, majd hátráltam... Csak erőt kell gyűjtenem...
Vien újra sikoltott, hangosabban, mint az előbb. Újra a szoba felé kaptam a fejem.
Mennem kell!
Mély levegőt vettem, majd szaladni kezdtem a szoba felé. Be kell mennem, segítenem kell! Kell!

- Bella... - Alice a szoba előtt megállított, és lefogta mindkét kezemet. - Nem mehetsz be...
- Muszáj! - kiáltottam a lehető legkevesebb levegővel, majd kiszakítottam a karom Alice-éből, és csak meredtem rá. Beszélni akartam, de tudtam, hogy nem tehetem... Nem, ha nem akarom bántani Vient. És nem akartam...
Így a tekintetemmel próbáltam azt elmondani, amit nem tudtam szavakkal. Valahogy muszáj volt...
- Veled megyek – mondta Alice pár perc múlva, majd megfogta a kezem, mint a kisgyereknek, és benyitott az ajtón. Minden hang abban a pillanatban erősödött fel, a mondatok értelmet nyertek, bár egyiket se fogtam fel.

Piros volt minden Vien vérétől, körülötte Edward és Carlisle mászkáltak, és kapkodtak. Vien meztelenül feküdt az asztalon, alig volt eszméleténél.
A hasa fel volt harapva, és Edward éppen egy babát emelt ki onnan.
- Gyorsabban – suttogta Carlisle, és Edward minden mozdulatát követte.
- Azonnal harapd meg – mondta Edward, majd elvitte a gyereket onnan, és elvágta a köldökzsinórt.
- Bella... - sóhajtott fel Vien, amit meglátott, én meg elszakítottam a tekintetem a horrorisztikus látványtól, és odamentem hozzá. Kezemmel megfogtam az övét, próbáltam megszorítani, de ő nem szorított vissza...
Ha nem akartam, akkor is hallottam, hogy Carlisle műszerekkel csörömpöl, hogy Vien teste megrándul néha.
- Ánya... - suttogta Vien, majd lehunyta a szemét.
- Menjetek ki! - kiáltott ránk Carlisle, majd a nyakára hajolt.
Láttam, hogy fogai felsértik a finom bőrt, majd éreztem, hogy Alice kifelé tologat.
- Bella... - suttogta Alice, és húzni kezdett.
Maradni akartam. Nem hagyhatom itt! Nem tudok csak így elmenni.
- Semmit nem tudsz érte tenni – mondta Alice, és maga felé fordított. - Csak a helyet foglalod! - tette még hozzá, majd kitolt az ajtón.
Amint kiértünk sírást hallottunk, ami egyértelműen nem a Viené volt.

Él a baba...
Hallottam, hogy Esme és Rose felsóhajt, majd Esme bement a szobába.
Élt a baba. Ez egyszerre töltött el hatalmas örömmel, és gyűlölettel. Mert az a baba Vien babája... Ő akarta, érte kockáztatta az életét.
És ott volt a tény, hogy miatta kockáztatta az életét. És ha nem lenne, akkor semmi baja nem lenne. Egyszerre szerettem és gyűlöltem... Egyszerre akartam látni, és soha meg se pillantani.

- KIFELÉ! - ordított egy hang, ami egyáltalán nem a szobából jött.
Fejem az ellenkező irányba kaptam, egyértelműen valaki kintről ordított. És nagyon is ismerős volt ez a hang, hogy ne tudjam, ki az.
Emmettel és Jasperrel együtt mentem le a lépcsőn. Azonnal az ajtóhoz szaladtam, és még mielőtt a többiek megakadályozhatták volna kinyitottam, majd kimentem a verandára.

- Vient – mondta Peter cinikusan, és csak nézett rám. Intett a fejével, és öt barátja jelent meg mellette.

Iccsi szülinapi meglepije: Rongybaba 1. rész

Nos mivel nemsokára elérkezünk a Havazó nyár végéhez, elkezdjük a következő fiket amihez meh is hoztuk nektek az ízelítőt, az eslő fejezet személyében. Élvezzétek, írjatok komiket és ha felcsigázta az érdeklődésed, kitartás nemsokára jön ez is :D
Puszil mindenkit Iccsi és Nee

Hatalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán fontos volt Arónak. Hisz ő az egyetlen, akit mindenki tisztel, akitől mindenki fél, és aki előtt hever az egész vámpír társadalom. Imádta ezt a tényt. Egyszerűen oda volt érte... Nem is tudta szavakba önteni mennyire szerette a tudatot, hogy ő a leghatalmasabb, és akár a neve említésére is összecsuklanak vagy épp rettegnek.
Imádta... Ez volt az egyetlen dolog, ami éltette, és ami miatt élni kellett.
Nem hiába volt ő a vezető.
Mert megérdemelte. Ő volt az egyetlen, aki kiérdemelte ezt a z egészet, akinek járt ez a tisztelet. Ő így gondolta... Mert igenis jár neki a tisztelet. Még a családján belül is mindenki rá néz fel a legjobban. És ez nem csak a megélt röpke kétezer évnek volt köszönhető.
Szerette a családját. De ha a családja nem tiszteli, akkor semmit nem ér az egész. Muszáj, hogy felnézzenek rá, különben nem fogadják el vezetőnek.
Aro ezt nagyon is jól tudta.

Kezét a háta mögött összefonta és vigyázz állásban nézett ki lakosztálya ablakán. Meredt előre, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Olyan volt, mintha nem is élt volna. Nem lélegzett nem mozdult... Csak állt.
Szeretett csak állni. Szerette elhitetni mindenkivel, hogy a világ úgy forog, ahogy ő akarja. Szerette a tudatot, hogy minden úgy alakul, ahogy ő akarja...
A vámpír világban egyetlen dolog volt fontos a titok megtartása kívül természetesen. Az, hogy ő mit akar. Hogy mi teszik boldoggá.
Boldogság...
Aro arcán megrándult egy izom, mintha mosolyogna, majd újra felvette merev tekintetét.
Nevetséges, hogy egyesek a boldogságot keresik, amikor sokkal fontosabb is van annál a világon. És Aro nagyon is jól tudta, hogy ennél csak a hatalom a fontosabb. Nevetett a naivakon, akik még hittek a tündérmesékben és a boldogan éltek még meg nem haltak dolgon... Röhejes... A boldogság igazából lényegtelen. Egyáltalán nem fontos.
Csak a hatalom számít. Az erő, a tudás, az uralkodás.
Aro így volt boldog...

Kopogás törte meg a néma csendet, majd egy férfi lépett be a szobába.
- Heidi öt perc múlva itt lesz, Mester – mondta, majd azonnal ki is ment...
Ó, a család!
Gyermeteg elképzelések alapján nagyon fontos a család, és van, aki azt mondja a legfontosabb. Újabb röhej. Egyáltalán nem a legfontosabb, bár Aro nem vonta kétségbe a tényt, hogy fontos.
A családja által ment előre. Hisz ott van Jane. A kis Jane, aki régóta a legtehetségesebb volt. Imádta az erejét. Hisz valakit sokszor megriaszt már a testi fájdalom is... Fogalmuk sincs, hogy van annál rosszabb... Aro nagyon is tisztában volt vele, hogy sokkal rosszabb is van a testi fájdalomnál, bár az se kellemes ez tény.
Szerette Jane-t, már amennyire ő képes volt szeretni. Ha nem is szeretett... De erősen ragaszkodott a családjához. Hisz ők segítik az előmenetelben...
Jane mellett ott van még Alec. Jól emlékezett a napra, amikor megtalálta őket. Hihetetlen elégedettség töltötte el, és nem érdekelte, hogy kiszakítja őket a családi körükből. Legalábbis abból, amit ők családnak neveztek.
De itt ő megmutatta nekik, hogy ebben a családban élni, ebben az életformában sokkal... hasznosabb. Mint emberként élni majd meghalni, és semmi maradandót nem alkotni.
Megtanította nekik. És már ők is értették.
És persze még ott volt Bella... Szerette a lányt. Az ereje határozottan remek volt, bár egy cseppet sem érdekes. Felhasználható. Az mindenféleképpen. Igazából, amikor átváltoztatta Bellát, nem számított rá, hogy tehetséges is lesz...
Csak szeretőnek akarta, és utána megölni, amint megunja. De tehetséges volt. És kárba veszett volna, ha marad szeretőjének.
Aro jól emlékezett még az első alkalomra, amikor felfedezte Bella különös képességét. Újra megrándult egy izom arcán, de nem mosolyodott el...
Meg akarta ölni Bellát. Megunta, elege volt belőle, ezért meg akarta ölni. Bella menekülni kezdett majd a nagy hevességben rádobott egy tűzgolyót. Emlékezett, hogy mind a ketten döbbenten nézték az ágyat, ami lángra kapott. Pillanatokig csak meredek egymásra, majd Aro kijelentette, hogy talán mégse öli meg.
Azóta persze megtanulta kezelni az erejét, ágyasból családtagnak nyilvánították, és hasznot húztak belőle. Hisz ez volt a lényege az egésznek...

Minden egyes új családtaggal újra magasabbra jut. Több hatalmat szerez... Ennyi volt a lényeg.
Hirtelen Aro arca elváltozott, fintorba ment át, hogy aztán percekig boldogtalan arcot vágjon...
Cullenék.
Az egyetlen család, ami gátolja hatalma növekedését. Tulajdonképpen utálta a családot, és nem csak azért, mert túl sok tehetségest tartottak számon. Nem ennek sokkal több oka is volt.
Carlisle életmódja egyre népszerűbb volt. Tisztában volt vele ő. Tisztában volt vele a Cullen család is.
Aro a mai napig nem tudta elképzelni mi ennyire... vonzó az büdös állatok vérében. Természetes táplálékforrás az ember. Minek ellene szegülni?
A tényt, hogy a vegetáriánus életmód terjed, nem tudta megállítani. Sokkal nagyobb baj volt, hogy azok, akik ezt az életmódot választották, nem tekintettek rá vezetőként. Nem fogadták el. És ez hihetetlenül zavarta Arót.
A tény, miszerint sokan nem tekintik őt a leghatalmasabbnak, hogy nem őt akarják a vezetőnek... elkeserítette.
Soha nem gondolta volna, hogy Carlisle életmódja ennyire... meggyökeresedik. Mert erre nem talált jobb választ. Ha így halad tovább a végén senki nem fogja annak tekinteni, ami... És ezt nem engedheti meg.

Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy kivégezteti az egész családot, és már nincs is gond. Nem érdekelte a tény, hogy Carlisle a bártája volt valamikor, hogy több tehetséges veszne oda fölöslegesen. Ezt az áldozatot hajlandó volt meghozni a hatalomért. A tény viszont zavarta, hogy a vegetáriánus életmód, akkor is tovább terjedne, és azok akkor se fogadnák el őt vezetőnek.
Aro elkeseredettnek érezte magát. Tudta, hogy megoldást kell találni. De valahogy nem lelte.
Hirtelen fordult sarkon majd gyors léptekkel ment be a terembe. Gondjainál most még égetőbb volt szomja, amit azonnal oltani akart.

Élvezte.
Ó igen, nagyon is élvezte az érzést, amikor a test alatta rándul egy utolsót, majd végleg kihuny. Nagyon élvezte. És nem is értette, hogy a Cullenék hogy tudnak meglenni enélkül az élvezet nélkül. Erre szükség van. Ez normális és hozzá tartozik az életükhöz... Ez kell.
Hirtelen terült szét mosoly az arcán. Tudta a megoldást. Már tudja, hogy fékezi meg a Cullenék hatalmát!
Pár óra elteltével újra a lakosztályában állt, és megint kinézett az ablakon. Most viszont állandó mosoly volt az ajkán.
Biztos volt benne, hogy ragyogó a terve. Újra és újra átgondolta, nem talált benne hibát. Így tökéletes, ahogy van. Ez a legremekebb ötlet, amit évek óta produkált. Tisztában volt vele, hogy ez cáfolhatatlan, és ez által megszilárdul a hatalma. Tudta. És ez a tudat hihetetlen elégedettséggel töltötte el.

- Hívassa be Heidit, Jane-t és Bellát! - szólt az egyik őrnek, aki pillanat alatt tűnt el, majd jelent meg percekkel később a három lánnyal.
- Gyermekeim! - szólt mézédesen, majd végigcsókolta mind a hármukat.
Ó, igen... A család nagyon fontos.
- Játszatok egy kő-papír-ollót! - szólította fel őket cinikus mosollyal az ajka körül, majd újra ellépett tőlük.
Élvezettel nézte a három lány arcán végbemenő döbbenetet, majd azt, hogy egymásra néznek értetlenül. Nem értették... Hát persze, hogy nem. De erről csak annak kell tudni, aki megnyeri...
- Mester? - kérdezett vissza Jane felhúzott szemöldökkel.
- Kő-papír-olló... Játszatok! - mondta már keményebben, majd végignézte, ahogy lejátsszák a bugyuta játékot. Nem tartotta nagyra az efféle időtöltést. De a célra tökéletesen megfelelt.
A három lányból hamarosan már csak kettő maradt, és elégedetten nézte, ahogy az egyikük megnyeri az egészet. A lány értetlenül fordult felé, hogy most, hogy nyert mit kell tennie.
Aro még jobban elmosolyodott, és mostantól a legkedvesebb családtagjához fordult.

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

Havazó nyár- 17. fejezet

Fájdalom

Fáj.

Honnan tudjuk, hogy fáj? És miért fáj egyáltalán? Állítólag oka van. Állítólag valamit jelent a fájdalom. Valamit mutat, valamiért fáj. Mindenki fájdalom nélküli életre vágyik, nem? Nem akarja érezni, ha valaki megszúrja, ha megvágja magát. Mindenki erre vágyik...
De talán mégsem erre a fájdalomra gondolunk, ha azt mondjuk, nem akarom, hogy fájjon. Sokkal inkább arra a fajta fájdalomra, ami nem múlik el pár napon belül. Amit nem kezel egy sebtapasz vagy pár öltés... Ami nem múlik el... Ezt nem akarja érezni senki, mert a testi fájdalom elmúlik... Ha nem is pár napon belül, de heteken belül biztos. Elmúlik...
De a lelki fájdalom... Ha belegázolnak az önérzetedbe, ha vérig sértenek, ha összetörik a szívedet...
Annak nem elég egy sebtapasz, és nem tudod összevarrni. Az nem múlik el pár nap múlva, de talán még a hónapok is kevesek, hogy azt mond, jól vagyok, minden rendben. Érezzük legbelül, és nem tudunk előle menekülni hiába is szeretnénk. Nem tudunk elfutni előle, mert nekünk fáj. Bármennyire is szeretnénk, ez elől nem lehet menekülni...

Csak ültem Vien mellett már két hete. Két hete semmit nem csináltam csak ültem. Csendben. Némán, mint egy bábu csak néztem, és figyeltem. És olyan dolgokat láttam, amiket annyira szívesen kitöröltem volna az emlékezetemből.
Néztem, ahogy Vien rázkódik, felsikolt, majd öntudatlanságba süllyed. Néztem, ahogy csontjai törnek el, hogy aztán mozdulni se tudjon, ahogy az a valami egyre nagyobb lesz. Csak néztem, mert nem tudtam rajta segíteni.
És hiába akartam rajta segíteni nem tudtam, képtelen voltam rá... És ezt volt a legrosszabb.
Kopogtattak az ajtón, majd az csöndesen kinyílt. Odafordítottam a fejem.
- Bella ki tudnál jönni egy kicsit? - dugta be a fejét az ajtón Rose, majd azonnal el is tűnt. Mozdulatlanul ültem tovább, majd visszafordítottam a tekintetem Vien felé. Semmi érdekeset nem tudnak mondani... És egyáltalán nem akarom itt hagyni Vient.
- Bella... - Rose megint feltűnt, és kérdőn nézett rám. Én csak néztem rá közömbösen, és nem csináltam semmit. - Oké, addig maradok én – mondta és bejött.
Továbbra is csak ültem, és követtem Rose mozdulatait, ahogy mellém ér.
- Gyerünk már, fontos! - mondta Rose türelmét vesztve, és meglökte a hátamat, hogy végre felkeljek.
Én felsóhajtottam, majd felkeltem a fotelből. Megálltam, és egyenesen Rose szemébe néztem.
- Ha még egyszer hozzám érsz egyesével tépem ki a hajszálaidat! – suttogtam fenyegetően, majd elindultam kifelé.
Hallottam, hogy Rose felsóhajt majd leül a helyemre, én meg behúztam magam után az ajtót.

- Mi van? - kérdeztem, mindenkitől, amint kiértem. Edward, Carlisle, Alice és Jasper is ott álltak az ajtó előtt várakozóan és zavartan.
- Van egy kis... problémánk – mondta Jasper, majd elindult lefelé a lépcsőn. Mindenki követte őt, hát én is így tettem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Ráadásul perceket vesztek, amit a barátnőmmel tölthetnék!
Féltem. Az volt az igazság, hogy nagyon féltem, és megölt a tehetetlenség. Nem tudtam mit csinálni, de segíteni akartam... Semmit nem tudtam, és mindent akartam... Fájt... Annyira fájt!
- Mi történt? - kérdezte seszínű hangon, amikor leértünk a földszintre, de nem a nappali felé mentünk, hanem a bejárati ajtóhoz...
A többiek csak megálltak csöndben, és kinyitották az ajtót...

- A büdös francba! - nyögtem fel, majd a kezemet az arcom elé kaptam.
A verandán egy hulla volt.
Kipreparálva, kisemmizve...
Egyszerre volt undorító a látvány, és a bennem élő szörny, ami tulajdonképpen én voltam, felkiáltott örömében. Nem akartam nekitámadni a hullának... Láttam, hogy a vére beborítja testét, és néhol még édesen szivárog... A nyaka...
Harapás volt a nyakán. Pont úgy, ahogy én is megharaptam volna...
Akármennyire is taszító volt a látvány, annyira csábított is...

- Megtalált – mondta Alice egyszerűen és rám emelte üveges tekintetét.
Nem kellett felvilágosítás, hogy ki talált meg, és nem kellett magyarázni, hogy mit jelent ez az egész... Peter megtalált minket. Tudtam, hogy csak idő kérdése. Annyira tudtam! És nem tettem ellene semmit. És itt van a tény, hogy Vient akarja. Egyértelműen és logikusan őt akarja meg a gyereket... És bántani fogja őket, ha nem vigyázunk...
Jasper visszacsapta az ajtót, majd felém fordult mindenki és csak meredten néztek.
- Most meg mi van? - kérdeztem a maradék kis levegőmmel, majd erősen próbáltam másra gondolni. Elfordultam, és reméltem, hogy a levegőt nem tölti be mindenhol a vér szaga...
- Peter téged talált meg először... Nem lehetett, hogy követett? - kérdezte Edward logikusan. Felé fordultam, szemei őszintén csillogtak. És nyomát se láttam vádaskodásnak. Ami azért... jól esett.
- Több mint két hete találkoztunk. Ha követ, akkor sokkal előbb történt volna ez - mondtam és az ajtó felé intettem.
- Akkor megérezte. Nincs más magyarázat – mondta Carlisle, majd elindult a nappali felé. A többiek is követték, én is tétován fordultam meg, majd indulni akartam felfelé a lépcsőn, hogy megint Vien mellett üljek. Hogy vállaljam az önkéntes száműzetésemet... - Bella beszélnünk kell!
- Oké, de gyorsan – mondtam, majd felsóhajtottam és vágyakozva néztem a lépcső felé. Megfordultam, majd leültem az egyik kanapéra.
- Igazából nem tudom... De lassan a gyereknek meg kell születnie – mondta Carlisle és a szemembe nézett.
- Igen ez egyértelmű... - hadartam gyorsan rá se nézve.
- Vien nem fogja túlélni... - mondta továbbra is engem nézve. - Túl gyenge és a gyerek túl sok kárt okozott – mondta, én meg felé kaptam a fejem. - Bella, nyugodj meg! - mondta gyorsan, mert látta, hogy közbe akarok szólni.

Nem fogja túlélni...
Mi az, hogy nem fogja túlélni, Viennek túl kell élnie! És igenis túl fogja élni. Ő Vien... Nem halhat meg... És mégis tudtam, hogy a tiltakozásommal semmire nem megyek, egyáltalán nem ér semmit. Tudtam... És ha Carlisle mondja, aki orvos... Nem akarom. Csak sajnos itt nem az a kérdés, hogy akarom-e... Itt ez nem akarás kérdése... Egyáltalán nem... Kétségbe estem, megijedtem... Féltem. Még jobban mint eddig. Mert most ő mondta, hogy nem fogja túlélni. Ő, aki ért hozzá. De nem lehet, hogy nem fogja túlélni, ugye? Megmentjük... valahogy meg kell menteni!
- Van egy ötletünk, bár nem biztos, hogy sikerülni fog – mondta Edward, és felém fordította a fejét.
- Milyen ötlet? - kérdezte hevesen, és fejem Edward felé kaptam.
- Természetesen, hogy átváltoztatjuk – mondta Jasper, és keresztbe fonta a karját. - Rögtön a baba születése után, és reménykedünk, hogy a méreg többet használ mint árt...
- Alice? - kérdeztem hevesen és felé fordultam.
- Nem látom a jövőt... Túl sok a lehetőség... És az idő az ellenségünk, ami ellen nem tudunk harcolni.
- Akkor indítsuk meg a szülést – mondtam, és Carlisle felé fordultam.
- Egy ember gyereknél ez sikerülhetne is... De ez a baba félig vámpír! Erősen kétlem, hogy normális úton ki tudna jönni – mondta és komolyan nézett rám.
- Akkor még jobb! Csináljuk császárt! - mondtam, és már szinte bizakodtam, hogy ez sikerülni fog...
Akkor a baba is életben marad, és Vien is jól lesz... Reménykedtem. Talán ez sikerül, nem? Sikerülni kell! Muszáj...
Nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, akiben megbízom. Nem akarom elveszíteni a barátnőmet. Nem akarom... És ha ennek az az ára, hogy vámpírrá kell válnia, akkor jó. Elfogadom. Csak maradjon életben!
Vajon önző vagyok, mert azt akarom, hogy életben maradjon a barátnőm? Azt hiszem nem... Ebben a kérdésben nem.
- A császár nem megoldás... A gyerek az ultrahangon se látszik a burok miatt, ami körülötte van... Előbb törik el a szike, minthogy én Vienbe vágok... - mondta Carlisle.
- De van egy másik megoldás... Nem fog tetszeni... - mondta és elfintorodott.
- Vien életben marad? És a baba is? - kérdeztem és megint feszült lettem. Ez ne lehet igaz! Hogy mi a fenének történik ez? Miért pont Viennel?
- Reméljük. A megoldás drasztikus... És azt hiszem, jobb ha nem tudsz róla...
- Akkor tetszik a megoldás!

Csak néztem Carlisle-ra, és valahogy hittem neki. Jobb, ha nem tudom. Talán nem kell mindent tudnom. Talán csak a tényekkel kell foglalkozni, csak a végeredménnyel... És nem az odavezető úttal... Valamiért a matek tanárom jutott eszembe. Ő mindig azt mondta, hogy az egyenlethez vezető út fontosabb mint az eredmény... Mert azért több pontot kapsz...
Meg az élet nagy mondásai is azt mondják... Mármint, hogy nem az úti cél, hanem maga az út a fontos. Most mégis másképp gondolom...
Most csak az a fontos, hogy Vien életben maradjon a babával együtt... Hogy hogy... Az az ő dolguk.
- Te fogod csinálni? - kérdeztem és jelentőségteljesen Carlisle-ra néztem.
- Természetesen – mondta, és komolyan nézett rám.
- Akkor jó – mondtam, majd felsóhajtottam... Fáradtnak éreztem magam, amikor nem voltam az. Tudtam, hogy nem vagyok az, és mégis... - Mikor? - kérdeztem és felfelé néztem, ahol Vien szobájának kell lennie.
- Hamarosan... De meg kell várnunk, amíg Vien minimálisan is, de stabil...
- És az mikor lesz? - kérdeztem, majd felálltam.
- Nem tudom – mondta Carlisle, és felment a lépcsőn.
Féltem. Nagyon féltem...
Féltettem a barátnőmet, és a babát is... De talán itt már sokkal többről volt szó, mint a barátnőmről... Nem tudom, hogy legyek egy olyan világban, ahol Vien nincs. Nem tudtam elképzelni, hogy nem hív fel többet, hogy nem keres. Hogy nem néz rám úgy, ahogy csak ő tud... Furcsán, mintha mindent értene és tudna, és annyira utalóan... Nem tudtam elképzelni milyen lenne a világ nélküle. Nincs is világ nélküle... Nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj!
- Elmegyek enni – mondtam, majd megindultam kifelé. Nem akartam menni. De ez a kis közjáték nem tett jót vámpír énemnek. Egyáltalán nem... Ráadásul már két hete nem ettem.
- Veled megyek – mondta Edward, és felpattant a helyéről.

Csak álltam meredten és néztem Edwardot, ahogy mellém áll.
- Ez most komoly? - kérdeztem és csak néztem rá...
- Ugyan már, Bella! Nem kell felfújni a dolgokat... Ráadásul valahol itt van Peter... Szóval jobb, ha nem mész egyedül - mondta, majd megindult előre.
Végül is igaza van... A kaja az kaja... A zaklatás meg zaklatás... Mégis tétován indultam utána, és valami furcsa tartózkodást éreztem iránta... Nem tudtam behatárolni. Nem tudtam megmondani mi az... Nem biztos, hogy éreztem még...
Láttam, hogy félúton az erdő és a ház között megáll, és csak néz engem.
Láttam, hogy elmosolyodik egy pillanatra majd újra közömbös lesz.
De az a mosoly... Annyira rég nem láttam! El se hiszem, hogy még tud így mosolyogni! Féloldalasan, és mintha boldog lenne. Mintha ez lenne a legszebb dolog a világon, hogy én felé megyek... És talán arra az egy pillanatra én is elhittem. Elhittem, hogy ez jó dolog, hogy ennek így kell lennie. Elhittem, hogy nekem mellette a helyem, hogy felé kell mennem... Elhittem, hogy ez így jó. De csak egy pillanatra...
Aztán minden megint olyan lett mint eddig. Tisztában voltam vele, hogy ő Edward én meg Bella. És, hogy már rég nem az a legjobb dolog a világon, hogy én felé megyek. Hogy már nem ez a legfontosabb a másiknak. Minden valahogy visszaugrott a helyére, pedig egy pillanatra megfordult...
És abban a pillanatban jobban éreztem magam, mint eddig bármikor... Megijedtem. Miért tetszett a tény, hogy Edward rám vár, és nem másra? Hogy engem vár... nem tudtam... Nem tudom...

Némán lépkedtünk egymás mellett, de ez a némaság most zavart. Idegen volt, és várakozó. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, pedig egyáltalán nem volt mondanivalónk. Talán ez volt a legnevetségesebb. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a másik erősen keres valami témát, amiről végre beszélhet... És ez röhejes volt...
- Te is azon gondolkodol mit kéne mondani? - kérdezte hirtelen Edward, és elmosolyodott.
- Igen – vallottam be, majd elhúztam a számat. - De valahogy nem jövök rá...
- Gondolkodtál azon, amit mondtam? - kérdezte és arca egy pillanat alatt lett hihetetlenül komoly.
- Min? - kérdeztem és kerültem a tekintetét... Mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy min kellett gondolkodnom. És igazából az elmúlt két hétben mást se csináltam.
- Oké... Pontosan két másodperc múlva megfogom mindkét válladat és magam felé fordítalak – mondta, majd megtorpant, és tényleg maga felé fordított. Keze továbbra is a vállamon nyugodott, furcsán melegítette jéghideg bőrömet, amikor tudtam, hogy ez lehetetlen... Ő se melegebb nálam...
- És most még egyszer megkérdezem – mondta és szemét az enyémbe fúrta. - Miért ne érintselek meg?
- Mert nem akarom – mondtam egyszerűen, és leráztam kezét magamról... Kényelmetlen volt. Furcsán kényelmetlen.
- Bella... Miért nem akarod? - kérdezte, és most az államat emelte meg, hogy a szemebe tudjon nézni.
- Csak – mondtam egyszerűen, és elfordultam tőle... Menni akartam. Nem akartam látni.

- Ez nem válasz... - mondta halkan, majd éreztem, hogy megfogja a kezem, és újra maga felé ránt. - Pár másodperc múlva átfogom a derekad, Bella... Csak, hogy tudd.
Nem tudtam elmenni. És talán magamnak se akartam beismerni, de akartam, hogy Edward magához húzzon. Úgy mint régen... Vagy nem is olyan régen. Nem tudtam elszakítani a szemem a tekintetétől, nem voltam képes megmozdulni. Csak hagytam, hogy tényleg átfogja a derekamat, majd magához húzzon. Megbabonázva néztem, ahogy kezét lassan felemeli, és a fülem mögé tűri egyik elszabadult tincsemet.
- És most végig fogok simítani az arcodon – mondta suttogva, és tényleg így tett.
Nehezebben kezdtem venni a levegőt, bőröm égett, ahol Edward hozzám ért.
- És most meg foglak csókolni... - mondta, majd közelebb hajolt.
Már nem a szemét néztem. Elvarázsolva néztem az ajkát, képtelen voltam megmozdulni, elfordítani a tekintetem vagy akár csak kinyögni egy szót... Nem ment.
Nem akartam beismerni... Nem akartam elhinni. De akartam. Akartam, hogy megcsókoljon. Akartam, hogy a karjaiban tartson, hogy ha csak pillanatokig is, de én legyek neki a legfontosabb. Akartam... És megrémített a tény, hogy ilyeneket akarok...

Ajkai egyre közelebb értek az enyémhez. Már a szemét néztem és ő is az enyémet. Fekete volt...
Megcsókolt.
Gyengéden ért hozzám, félve, mintha még mindig attól tartana, hogy pillanatok kérdése és eltolom. De tudtam, hogy nem fogom. Nem, mert nem akarom eltolni... Valami megváltozott. Valamit végleg elvágtak, vagy talán el se kezdtek... Nem tudom...
Lassan viszonozni kezdtem Edward csókját. Éreztem, hogy meglepődik, majd a pillanat döbbenet után felsóhajt, és magához ránt.
Hevesebben és vadul kezdett el csókolni, nyelve betört ajkaim közé, és sürgető csatába kezdett az enyémmel.
Egész testembe éreztem a csókját, és még jobban hozzá simultam. Minden porcikáját érezni akartam, minden egyes részét. Kezemet a nyaka köré fontam, és még közelebb húztam.

- Edward! - szólt hirtelen valaki, mi meg megszakítottuk a csókot, de nem engedtük el egymást.
Nem éreztem magam bűnösnek. És eszem ágában se volt Edwardot elengedni, ami egyszerre töltött el elégedettséggel, és hihetetlen rémülettel.
- Viennek eltört a gerince. Gyere! - mondta rémültem és gyorsan Emmett, majd azonnal visszafordult.

Egy pillanatig Edwarddal egymásra néztünk majd futni kezdtünk hazafelé.

Sziasztok Iccsi szülinapja alkalmából megkapjátok az új fejit éééééés meglepi is lesz még a mai nap folyamán ezen a bogon szóóóval tessék komiuni és örülni velünk :D

Puazi Iccsi és Nee

Havazó nyár- 16. fejezet

Az örző

Vannak dolgok, amik nem változnak.

Vannak, olyanok, amik akkor is ott lesznek, és olyanok lesznek amikor te már nem leszel...
Tanulni állandóan kell majd. Akkor is, ha mondjuk palackozva árulják a tudást, akkor is tanulni kell... Emberek mindig lesznek, a technika mindig fejlődni fog. Amikor azt hiszed, ennél jobbat már úgyse találnak ki, akkor jön valaki más, és kitalál valami jobbat...
És bár ez tulajdonképpen változás, de a tény, miszerint a változás állandó, az egy folytonos dolog.
De azt hiszem, most fecsegek... Semmi értelme annak, amit mondok. Most csak... mondom a dolgokat, amiket ki se akarok mondani. Még ha csak gondolom is.
Nem változott... Nem változott ez sem... És, hogy lehet, hogy nem változott? Nem értettem a dolgot... Nem bírtam felfogni... Nem tudtam épp ésszel megérteni.
Vagy csak nem akartam megérteni és nagyon is értettem...

Éreztem. Edward ajkát az enyémen. És gyűlöltem magam, hogy nem bírtam ellökni. Gyűlöltem őt, hogy szabályosan nekem támadott. Gyűlöltem...
Valahogy, akaratomon kívül csókoltam vissza. És hihetetlen volt. Egész testemben éreztem, pedig csak az ajka ért hozzám és a mellkasa. Bizsergett az egész testem.
Éreztem a remegést, a szikrákat. Éreztem a vágyakozást, sóvárgást. És visszacsókoltam.
Annyira régi, mégis annyira új volt az egész. Hihetetlen volt...
Ajkai az enyémet érintették, egyszerre hevesen és lassan. Mintha még mindig attól félne, hogy az az ember vagyok, akit bármelyik pillanatban összetörhet.
Éreztem, hogy keze a derekamra siklik, és olyan finoman ért hozzám, hogy alig éreztem meg... Félt... Félt, hogy eltör, félt, hogy ellököm.
Annyira logikus lett volna ellöki. Minimális józan eszem még azt sikoltotta, hogy lökjem el... De nem tudtam. Túl régóta nem érintett így senki, hogy ezt most ellökjem...
Akartam ezt a csókot. Akartam, hogy kellejek neki, hogy úgy érjen hozzám, hogy tényleg érezzem. Érezni akartam, hogy nő vagyok, hogy valakinek kellek. Érezni akartam, hogy még élek... Akartam!
A kezemet felemeltem és Edward nyaka köré fontam... Magamhoz rántottam, és elmélyítettem a csókot.
Éreztem, hogy Edward meglepődik. Megfagyott egy másodpercre, majd viszonozta csókom.
Meglepődtem... Én is meglepődtem magamon, és ha őszinte akartam lenni, nem értettem. De akartam. Annyira akartam ezt a csókot. Jobban mint bármit...
A csók türelmetlen lett, szinte már kaptunk egymás szája után. Bizsergett mindenem, és többért kiáltott a testem. Soha nem éreztem még ilyet.
Ilyen elemésztő vágyat és sóvárgást a több után... Nem, még soha nem volt ilyen.
Edward keze a derekamon még szorosabban húzott magához. Egész testemmel simultam hozzá, és éreztem minden porcikámban. Éreztem, ahogy hevesen emelkedik majd süllyed a mellkasa.
Csípője az enyémnek simult, és éreztem a vágyát.

Megdermedtem. Megijedtem...
Fejemet elfordítottam, kezemet Edward mellkasának támasztottam.
- Engedj el! - mondtam rekedt hangon. Éreztem, hogy pánik kezd rajtam úrrá lenni. Hirtelen rosszul lettem a tudattól, hogy Edward keze a derekamat szorítja.
Talán túl hamar józanodtam ki... Talán nem kellett volna. De nem tudtam tovább engedni. Akartam... De nem tudtam. Megállj parancsolt a józan eszem, és hiába akartam, nem tudtam tovább menni. Talán túl gyors volt.
- Nem akarlak elengedni – suttogta vissza, egyenesen a fülembe.
- Edward, engedj el! - mondtam hangosabban, és még jobban elhajoltam tőle. Túl közel volt, még mindig éreztem, és heves pánik fogott el. Mintha bántani akarna... Pedig tudtam, hogy nem, de akkor is... Ez túlságosan új!
- Bella... - Edward értetlenül nézett rám, én meg még mindig próbáltam kiszabadulni szorításából.
- Azonnal engedj el! - kiáltottam, majd ellöktem magamtól Edwardot.
Erre szorítása gyengült és végre elengedett...

Elfordultam tőle, mély levegőt vettem, és próbáltam nem belegondolni mi is történt az imént... Szememet becsuktam, próbáltam mindent kizárni és visszanyerni a nyugalmam.
Felkavart és megrémített.
Nem Edward... A tény, hogy mennyire akar. Hiba volt engednem neki... Hiba volt.
- Jól vagy? - kérdezte Edward mély, aggódó hangon.
Felemeltem a kezem, hogy most maradjon csöndben, és még egyszer mély levegőt vettem. Nem szabad rá gondolnom. Nem kéne... De ez túl gyors volt... Ráadásul pont tőle, akit pár nappal ezelőtt még teljes nyugalommal gyűlöltem. Most meg...
- Bella, jól vagy? - kérdezte megint, és hallottam, hogy közelebb lép.
- 160 éve nem ért hozzám senki... Egy kis időt kérek – mondtam teljesen közömbös hangon. Mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt rendben... A világom, amiben éltem felkavaródott, csettintésre és túl hirtelen. És minden túl gyorsan történt, és nem bírtam elfogadni ezt a gyorsaságot...

Régen pedig szerettem, amikor Edward hozzám ért. Mennyire szerettem! Még ember életemben... És mit meg nem adtam volna érte, hogy úgy érjen hozzám, ahogy most... Talán mindent... Most meg, amikor végre megtörténik, menekülök. Talán nevetséges...
De akkor tudtam, hogy szeret, és tudtam, hogy szeretem. Most csak valaki, akit gyűlöltem, és most fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta.
Nem kell nekem ez még egyszer... Nem biztos, hogy akarom ezt az egészet... Ha ennyire kiborít, akkor nem biztos, hogy érdemes. Akkor nem biztos, hogy jó.
- Ezt ne csináld többet! - mondtam, és Edward felé fordultam. Komolyan néztem a szemébe, hangom kérhetetlen volt. Hogy nehogy megint magához húzzon karomat összefontam a mellem előtt. Ha nem is teljesen, de biztonságban éreztem magam. Egy egészen kicsit...
- Nem értelek... - mondta Edward egyenesen a szemembe nézve. Hangja természetes volt már eltűnt belőle a rekedtség... És talán így sokkal szívesebben hallottam...
- Nem kértelek arra, hogy megérts. Csak arra, hogy többet ne érj hozzám.
- Miért ne érjek hozzád? - kérdezte hirtelen, és valahogy sokkal inkább akaratossá vált, mint eddig bármikor. - Azért, mert ha hozzád érek, akkor végre érzel valamit? Akkor nem vagy az a jégtömb, ami eddig? Ezért ne érjek hozzád? Mert akkor el kéne ismerned, hogy egyáltalán nem változtál meg, csak elrejted az érzéseidet? Ezért ne érjek hozzád? Hogy ne kelljen beismerned, hogy te még mindig az én Bellám vagy? Ezért, Bella? Csak, hogy tovább tudj menekülni? Ezért ne érjek hozzád?
Dermedten álltam, és csak hallgattam Edward szavait. Hallottam őket, megértettem, felfogtam a jelentésüket, és mégse akartam elhinni...
Én nem menekülök! Nem félek, amikor megérint... És nem vagyok a régi Bella! Nem vagyok az, aki emberként voltam!
Csak nézetem Edward szemébe döbbenten, és nem tudtam megszólalni. Pedig akartam... Talán még veszekedni is kedvem lett volna de nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment. Csak meredtem rá, és nem hittem el.
Nem hittem el, amit mond. Nincs igaza... Egy szó sem igaz, abból amit mondott. Egyetlen egy szó sem. Nem akarom, hogy igaza legyen... Nem akarom...

Hátat fordítottam Edwardnak és elindultam a ház felé. Egyszerűen ott hagytam. Nem tudtam tovább nézni... Nem tudtam... Nem ment.
Úgyis meg kell néznem, hogy van Vien.
Futottam, hogy ne lássam, futottam, hogy ne halljam a hangját. Futottam, mert nem éreztem a nyomást. Azt, amit állandóan érzek, ha mellettem van. Mert folyamatosan tudatában vagyok a jelenlétének még akkor is, ha nem szólal meg. Egyszerűen érzem, hogy ott van és agyon nyom a jelenlétével. Maga alá temet...
És... Menekültem.
Igaza volt. Menekülök előle. Menekülök, mert túlságosan is nagy hatással van rám. Olyannal, amivel nem akarom. Úgy, ahogy nem akarom...
Valami furcsa okból meg se lepődtem ezen. Mintha eddig is tisztába lettem volna vele, csak nem akartam elfogadni. Eddig is tudtam, csak nem akartam... értelmezni, felfogni.
Felugrottam a verandára majd nyugodtan sétáltam be a nappaliba. Már fel se néztek, amikor beléptem. Talán megszoktak vagy csak nem is érdekeltem őket... Nem tudom
- Vien? - kérdeztem és Rose felé fordultam
- Jobban van. Carlisle azt mondta a vérzés megszűnt – közölte semleges hangon és fel se nézett az újságból. Divatlap... Van, ami nem változik...
Magamban mosolyogva mentem fel a lépcsőn, hogy végre egyedül legyek. Ha Vien mellett is, de egyedül olyan szempontból, hogy Cullen mentesen. És most ez volt a cél tulajdonképpen. Semmi Cullen.

- Szia! - köszöntem be, majd beléptem a szobába. - Hogy vagy? - kérdeztem és egyenesen barátnőm arcát néztem.
- Jobban – mondta gyenge hangon. Tényleg gyenge volt. Sápadt, erőtlen és szinte tehetetlen. Alig mozgott, csak feküdt az ágyban... Rossz volt így látni Vient. Annyira rossz. Az örökké vidám és örökmozgó Vien most csak fekszik, és nem tud semmit csinálni. Csak van, és a vidámságát messze elfújták.
A hasára meredten és döbbenetemben még a számat is eltátottam... Akkor volt, mintha öt hónapos terhes lenne... Nem pár hetes...
- Igen, kicsit gyorsabban fejlődik – mondta mosolyogva, mikor észrevette, hogy mit nézek ennyire.
- De ennyire? - kérdeztem, majd leültem mellé.
- Hát ennyire... Hallottam az előbb kicsit kiborultál... - mondta, és huncut tekintettel nézett rám.
- Lényegtelen. Csak kiderült, hogy Edward tudott arról, hogy vámpír vagyok... De mindegy – mondtam mosolyogva, és felhúztam a lábam magam mellé.
- Ez nem mindegy... Akkor miért nem keresett meg? - kérdezte Vien, és nehezebben kezdett lélegezni.
- Vien... - suttogtam, és felkeltem a fotelből, ahol eddig ültem. - Jól vagy? - kérdeztem, de már nem válaszolt... Szemei lecsukódtak, feje félre dőlt.
- CARLISLE!

Csendben ült mindenki, és csak vártunk. Annyira idegesítő volt a csönd. Furcsa volt, hogy amit ennyire becsültem régen most mennyire unom. De mondjuk az a csönd, a kellemes biztonságos csönd volt. Ez meg a feszült, várakozással teli csönd. És nem szerettem ezt a csöndet... Nagyon nem szerettem...
Mindenki a lépcsőre meredt, és vártuk, hogy végre lejöjjön Carlisle. Pedig elvileg jobban volt, most akkor miért lett megint rosszul? Nem értettem... Lehet, hogy elvégzek majd egy orvosit valamikor, hogy végre megértsem az orvosi bablát, amit állandóan mondanak...
- Mi a baj? - kérdezte Edward, én meg felkaptam a fejem. Mikor jött le Carlilse Vien szobájából?
- Nem tudom – mondta Carlisle és megrázta a fejét. - Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy nem sokáig fogja bírni. Az egyetlen lehetősége, ha átváltoztatjuk... De addig nem tehetjük meg, amíg a baba meg nem született.
- Akkor ez egyértelmű... Megindítjuk a szülést, és minden rendben lesz – mondtam, és próbáltam kicsit jobbnak látni a helyzetet, mint amennyire valójában látszott.
- Nem biztos, hogy túlélné a baba. Ha öt hónapos a fejlettségben, akkor lehet, hogy sokat mondtam – mondta Carlisle és rám nézett. - Folyamatosan szedáljuk, túl sok neki ez az egész...
- Szedálni?
- Tulajdonképpen altatva van. De az agyon nyugtatózva jobb kifejezés – mondta Edward és felém fordult.
- De ha altatva van, akkor honnan tudjuk mikor indul meg a szülés? - kérdeztem, és a többiek felé fordultam.
Erre néma csend lett.

- Sejtettem – suttogtam, majd felkeltem a helyemről, ahol eddig ültem. - Mellette maradok.
- Talán ez a legrosszabb ötlet, amit eddig mondtál, Bella – mondta Rose, majd ő is felkelt a helyéről. - Az itt jelen lévő vámpírok közül azt hiszem te vagy a legkevésbé stabil... Ha érted, hogy mire célzok – mondta gonoszkodva, majd keresztbe fonta a karját.
Utálatos volt. Annyira utálatos volt. És úgy nézett rám, mintha valami gusztustalan dolog lennék.
- Igen, és mivel én emberekkel táplálkoztam bármikor szívesen kiütöm a fogaidat a helyéről, szóval ne dumálj itt nekem! - kiáltottam dühösen, és Rose felé fordultam. Ne engem oktasson ki! Amikor emberekkel táplálkoztam akkor is állandóan mellette voltam... És semmi baj nem volt! És most még a helyzet abszurditása sem érdekelt, hogy egyáltalán nem tudnék benne kárt tenni ilyen módon.
- Bella... Nyugodj meg! – mondta Edward, és döbbenten nézett rám.
- Halál nyugodtan is kiütöm a fogait a helyéről – vetettem oda nekik dühösen.
Nem tudom hova tűnt a biztonságérzetem, a nyugalmam... Nem tudom hova tűnt a tény, hogy most nekem kéne meghunyászkodnom. Megint azt éreztem, hogy jogom van haragudni. Szabad, mert eltitkolták előlem. És különben se Rose az, akire hallgatni fogok. Nem járjon a szája, ne oktasson ki! Semmi joga nincs hozzá, ez nem róla szól! Semmi köze az egészhez!

- Mellette maradok, amíg meg nem születik a baba. És akkor átváltoztatjuk – mondtam, majd megindultam a lépcső felé.

Van egy okom... Így van egy okom, hogy miért nem akarok Edwarddal beszélni. Egy okom, hogy miért nem akarok ránézni. Van egy okom, és ezt nem engedem el.
Kell nekem ez az egy ok... Kell, hogy gondolkodjam.
Kell, hogy elfogadjak dolgokat. Hogy megemésszek...

Kell, hogy világosan lássak.

Havazó nyár- 15. fejezet

Áruló

Megváltoztunk...

Megváltozott minden. De nem csak az, amit gondoltam... Megváltozott a környezetem, megváltoztam én magam is. Nem kellett hozzá több, mint pár nap a Cullen családdal. A gondolkodásom gyökeresen lett más, teljesen átformálódott az egész...

Lehet, hogy soha nem gondolkodtam rendesen? Hogy soha nem volt igazam, és annyira elvakított a pillanatnyi düh? Lehet, hogy a düh eltűnt volna, csak annyira kapaszkodtam belé, hogy már gyűlöletnek tekintettem. Annyira akartam hinni, hogy felejtettem, utáltam és soha nem szerettem, hogy egy egyszerű kis dühöt... gyűlöletnek néztem.

Sokszor követjük el ezt a hibát... A fellángoló szenvedélyt szerelemnek hisszük, a pillanatnyi jóérzést boldogságnak... A dühöt gyűlöletnek... Mindez igazságtalan magunkat szemben. Mi csapjuk be magunkat... Tulajdonképpen ez elég ironikus.

Azt hisszük senki nem tudja jobban, hogy te, ki is vagy; hogy senki nem érti meg jobban az érzéseit, aztán mégis minden megváltozik... Akár csettintésre.

Évtizedekig hittem magamról, hogy utálom a Cullen családot. Évtizedekig hittem, hogy Edward azért hagyott el, mert nem szeretett...

És most alapjaimban változott meg minden. Hirtelen én lettem a hibás mindenért. Hirtelen nem utálom a családot. Hirtelen jobban vágyom egy beszélgetésre Edwarddal, mint bármi másra.

Pedig az elején mennyire mondta, hogy eszembe sincs vele szóba állni. Annyit győzködött... Most meg én akarok vele beszélni. Érdekes... Nagyon érdekes.

A szobámban feküdtem az ágyamon és eléggé érdekesnek találtam a plafont ahhoz, hogy már órák óta azt nézzem. Pedig semmi érdekes nem volt rajta...

De egyszerűen nem volt bátorságom, nem volt merszem lemenni a nappaliba mindenki közé. Hisz úgyis ott van mindenki. Mindig, mindenki ott van... Mintha képtelenek lennének elszakadni egymástól akár egy napra is. De kérdem én minek ez a nagy kötődés? Mi értelme van? Egyszer úgyis elmegy valaki, egyszer úgyis itt hagy mindent, és akkor nem marad semmi csak az a hatalmas tátongó lyuk, amit maga helyett hagyott. Ismerem ezt a helyzetet... Már átéltem.

Tulajdonképpen féltem. Féltem, hogy megint megszeretem őket... Hogy megint igazán kedvelni fogok mindenkit csak azért, hogy a baba születése után kirakjanak, elmenjenek és megint egyedül hagyjanak. Egedül egy szép nagy lyukkal, ami már megint nagyon fájna, és megint nem lenne képes begyógyulni...

Nem akartam szeretni... De nem mondhatom azt, hogy gyűlölök, és közömbös se vagyok... Ez túl bonyolult... Ez túl... furcsa és sok. Sok nekem, aki évtizedekig megvolt egyetlen érzelemmel.

Hirtelen ültem fel az ágyon, és álltam talpra. Felpattantam, mintha valami nagyon fontos jutott volna eszembe. Mintha valamit éppen tenni készülnék... Pedig semmit nem határoztam el, semmit nem akarok csinálni...

Kimentem a szobámból, és akaratlanul néztem felfelé a lépcsőn... Zene szólt Edward szobájából.

Talán jobb lenne nem megint hazudni magamnak, és beismerni, hogy hozzá indultam. Talán jobb és okosabb lenne végre elhinni, hogy érdekel mi van a családdal, hogy érdekel mit gondolnak rólam, és nem hagy hidegen a jelenlétük. Talán épp ideje lenne elhinni, hogy kellenek nekem, mert ők az egyetlenek, akik valamiféle érzelmet kiváltanak belőlem. Hogy ők... a családom. Még akkor is, ha nem szeretnek, ha megvetnek és elítélnek. Még akkor is.

Megálltam Edward ajtaja előtt, és mint valami idegbeteg beleharaptam a számba.

Nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mi lenne a helyes... Nem tudtam... De igazából nagyon is tudtam. Egyszerre akartam és nem. Egyszerre tudtam és tagadtam... Szakadhat az ember... vámpír kétfelé? Mert nagyon úgy érzem, hogy a régi Bella vissza akar térni, de az új nem engedi. Ezért veszekednek bennem, én meg nem tudok dönteni, nem tudom mi a jó... Vagy nem akartam elfogadni a jót...

Nem tudtam megmondania, hogy hogy jutottam odáig, csak a tény volt meg, hogy bekopogtam Edward szobájába. Én meg csak meredten néztem a kezemet, mintha nem is hozzám tartozna. Nem igaz. Én most komolyan bekopogtam Edward szobájába... Nem hiszem el...

- Szabad – kiáltotta ki Edward, de nem mozdultam. Nem bírtam magam rávenni, hogy lenyomjam a kilincset vagy akár csak megérintsem...

Nem megyek be... Egyszerűen nem megyek be. Végül is nem kötelező. Elmehetek. Egyszerűen elmegyek, és az egész olyan lesz, mintha itt se lettem volna. Ennyi az egész. Nem nagy dolog...

Hátat fordítottam az ajtónak, és elindultam a lépcsőn lefelé... Most meg mit csinálok? Beszélni akarok vele! Akkor meg mit játszom itt a szerelmes tinit? Egy egyszerű beszélgetés... Visszafordultam, és újra az ajtó felé indultam. Egyszerűen bemegyek és tárgyilagosan, logikusan, felnőtt módon beszélgetünk... Ennyi lesz. Ennyi és nem több. Ennyi...

De én nem akarok vele beszélni!

Megtorpantam és újra a lépcső felé fordultam. Könyörgöm miről beszélnénk!? Most is csak azért vagyok itt, mert tudom, hogy itt kell lennem, és hogy beszélnem kell vele. De hogy miről és minek az sajnos nem világos... Szóval nem kell vele beszélnem.

Csak úgy magamnak bólintottam egyet. Visszamegyek a szobámba. A plafon még mindig nagyon érdekes...

- Bella... - A fenébe! Akaratlanul húztam be a nyakam és rántottam össze a vállam. Mintha valami csúnya dolgon kaptak volna...

- Helló, Edward – mondtam tétován, és visszafordultam felé. Edward csak döbbenten nézett rám, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem hisz a szemének.

- Mit keresel itt? - kérdezte még mindig döbbenten. De mintha megkeményedett volna. A karját keresztbe fonta, és az ajtófélfának támaszkodott közönyösen és hidegen. Úgy látszott ő gyorsabban dolgozza fel az eseményeket, mint én... Ő már megemésztette, hogy bekopogtam, hogy itt vagyok. Ő már felfogta, hogy most én jöttem hozzá... De úgy igazából még nekem se teljesen világos a hosszú távú jelentősége annak, amit most tettem... Mert biztos, hogy lesz következménye...

- Én csak... - Szuper! Már csak az hiányzik, hogy dadogjak! Komolyan már csak ez kell nekem! Nyeltem egyet, és Edward szemébe néztem. - Szóval... Én... - Gondolkodj, Bella! Miért jöttél? Miért vagy itt? A fene... - Beszélnünk kell... - nyögtem ki, majd kifújtam a bent tartott levegőt.

Edward csak nézett rám. Talán akkor láttam ennyire meglepődve, amikor megtudta, hogy emberekkel táplálkozom. Talán csak akkor volt ennyire... sokkolt. Pedig most nem emberek haláláról beszélünk, csak annyiról, hogy arra kértem, beszéljünk.

- Gyere be! - mondta végül, és visszament a szobájába.

Nyeltem egy nagyot, majd lassan utána lépkedtem.

Próbáltam nem arra gondolni, hogy a szoba teljesen ugyan olyan lesz... Mint régen. Hogy mennyi emlékem van vele kapcsolatban... Nem akarok emlékezni. Most nincs értelme...

De meg kellett döbbennem...

Csodálkozva néztem végig a szobán, ami már kicsit sem volt olyan, mint régen...

Más színek, más bútorok... Talán csak a tömérdek CD marad úgy, mint régen... De minden... más volt. Furcsa volt, mert a ház teljesen olyan volt, mint régen. Edward szobája, akkor most miért más?

- Széttörtem a berendezést... Ezért kellett új... – mondta Edward félvállról, amikor észrevette, hogy mennyire leköt a szemlélődés, és hogy mennyire meg vagyok döbbenve.

- Miért törted szét? - kérdeztem, majd beljebb mentem. Tényleg teljesen más volt... Valami hihetetlen. Mintha nem is az a szoba lenne...

Pillanatokig vagy talán percekig elfelejtettem, hogy rosszban vagyunk, hogy épp nagyon kínosan érzem magam, és hogy éppen együtt vagyunk... Nagyon régóta először vagyunk együtt egy kis szobában, úgy, hogy csak ketten vagyunk...

- Hosszú történet, amit nem szívesen mesélnék el – mondta, majd a szeme sarkából láttam, hogy az asztalnak támaszkodik.

Edwardra emeltem a tekintetem, és csak néztem rá, bármiféle indulat nélkül. Talán először néztem rá gyűlölet nélkül, amióta ide költöztem... De persze csak ideiglenesen.

- Meghallgatnám – mondtam ki egyszerűen ezt a szót, pedig én se értettem, hogy miért... Nem akartam a közelében lenni, csak annyit, amennyit kötelező... Most meg meg akarom hallgatni.

Edward elmosolyodott, de sokkal inkább gúnnyal, mint igazi örömmel. Lehajtotta a fejét, és ringatni kezdte a lábfejét.

- Minek jöttél, Bella? - kérdezte és csak nézte a lábát, ahogy ide-oda hintázik.

- Beszélgetni – mondtam, majd leültem az egyik fotelbe.

- Te nem beszélgetni jöttél – mondta, majd rám emelte a tekintetét. Komolyan a szemembe nézett, de már nem láttam benne semmit. Nem volt se dühös, se szerelmes. Nem érzett haragot, nem nevetett ki... Közömbös volt. Egyszerűen nem érdekeltem. Nem érdekelte, hogy mi van velem, hogy éppen miért vagyok itt. Nem érdekelte...

- Láttam, mit mondott neked Rose... Nehéz lett volna nem oda figyelni, amikor Rose gondolatai üvöltöttek...

Tudja. És talán direkt csinálja... Tudja, hogy miért vagyok itt, hogy mit akarok igazából... Helyre hozni azt, ami tönkre ment. Legalább egy kicsit... Tudta... Már, akkor tudta, amikor behívott. És ha tudta...

- Hagy mutassak valamit – mondtam és felkeltem a fotelből, csakhogy Edward elé állhassak. - Hadd mutassam meg... Engedd, hogy elmagyarázzam...

Vajon miért vágyom arra, hogy elmondhassam? Valahogy most mindennél jobban szeretném, hogy meghallgasson. Ott álltam előtte és a szemét néztem. Csak néztük egymást, mintha nem lenne jobb dolgunk. Még mindig aranybarna szeme volt...

- Csak nekem nevetséges ez a helyzet? - kérdezte végül Edward keserű mosolyra húzva ajkait, és arcát a tenyerébe temette.

- Én már értem, hogy te miért tetted azt... De te nem... Hagy mutassam meg... - kértem, és magamat is meglepve elhúztam Edward kezét a szeme elől.

Edward hirtelen tiltakozni is elfelejtett, annyira meglepődött, hogy hozzá értem... De magamat is. Eddig csak azért értem hozzá, hogy megüssem... Most meg...

Nem akartam tudomásul venni. Nem akartam tudni róla. Nem akartam felfogni, hogy bizsereg a bőröm ott, ahogy Edwardéhoz ért. Nem akartam, hogy érdekeljen...

- Mutasd – mondta Edward és csak nézte a kezem, ami még mindig az ő kezét tartotta.

Elmosolyodtam, majd elléptem tőle, hogy le tudjam fagyasztani. Csak így láthatja a gondolataimat... Csak így tudhatja meg...

- Köszönöm – mondtam egy halvány mosollyal, majd rántottam a kezem, Edward meg lefagyott.

Megmutattam neki mindent, amit csak akartam. Látott mindent, amit soha nem akartam neki elmondani. A szakítás utáni hónapokat... Látta az átváltozásomat... Látta, hogy miért gyűlöltem... Minden látott. És csak reméltem, hogy megérti...

Nem akarok rá tovább haragudni. Nincs már erőm tovább játszani, nincs erőm tovább tettetni az erőset. Nincs több erőm. Elfogyott, eltűnt, elszívták. Nincs több...

Fegyvertelen vagyok... Az a kevés, ami volt, azt is tönkre tették. Tönkre tették és most teljesen használhatatlan. Már képtelen vagyok tovább tettetni... Nem megy... Nem bírom.

Kinyitottam a szemem, hogy megszakítsam a kapcsolatot és Edward ne lássa tovább a gondolataimat. Már nincs rá szükség...

És akaratlanul jött a kérdés, pedig talán nem is voltam rá kíváncsi...

- Miért törted szét a bútorokat? - kérdeztem gondolatban, és újra becsuktam a szemem, hogy láthassam Edward gondolatait.

Mindent Edward szemszögéből láttam, hirtelen ő lettem én...

Csak álltam, és nem hittem az egésznek. Egy élettelen test feküdt a tisztás egyik végében, egy másik meg nem messze tőle... A kettő között ott volt a csinos hamukupac...

Nem lehet... Valaki mondja, hogy ez nem igaz...

Odarohantam a kisebb alakhoz. Tudtam, mit fogok látni. Tudtam, de nem akartam elhinni. Nem akarom! Én nem akarom ezt... Hogy történhetett meg... Miért történt meg...

Bella feküdt ott teljesen élettelenül és fehéren... Nem tudtam hozzá érni. Ölelni akartam, még egyszer megérinteni... De nem voltam rá képes...

- Edward! - kiáltott hirtelen Jasper, majd pillanatok múlva megjelent mellettem.

Az egyetlen, akit valaha szerettem meghalt. Meghalt, mert én nem voltam itt. Akkor legalább meghalhattam volna helyette... Nem hiszem el. Talán fel se fogtam, hogy mi történt. Talán nem is értettem meg.

Csak álltam ott, és néztem Bella hófehér arcát. Nem. Biztos, hogy nem fogtam fel...

- Basszus... - nyögte mellettem Jasper, majd éreztem, hogy kezét a vállamra rakja. - Edward... Mondtam, hogy ne gyere vissza...

Nem néztem rá, egyszerűen elhátráltam, és futottam. Nem értettem meg... Pedig vissza jöttem.

Hozzá jöttem... Vele akartam lenni... De meghalt. Nem. Nem értettem meg.

Pillanatokon belül kötöttem ki a szobámba, mintha csak léptem volna párat. Lélegeztem...

Egyszerűen levegőt vettem... És hirtelen furcsa lett. Levegőt veszek. Fölöslegesen. Itt vagyok a semmiért. Bella meghalt... miattam.

Elhagytam, amikor mellette kellett volna lennem. Beleszerettem, amikor tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem voltam itt... Miattam halt meg...

Egyre csak Bella élettelen arca lebegett a szemem előtt, és nem tudtam szabadulni tőle. Nem bírtam...

Bénultan léptem egyet. Szinte dörgésnek hatott a kihalt lakásban. Léptem még egyet... Nem tudom miért vagyok itt... Nem tudom minek, értelme nincs az itt létemnek. Értelme nincs az életemnek. Nélküle biztos nincs...

Kezemmel lesodortam egy vázát az egyik polcról, és ezer darabra tört. Csak néztem, és nem értettem...

Miattam van... Hogy lehetek ilyen hülye? Ilyen idióta? És, hogy nem volt több erőm? Kellett volna! Kezemmel most könyveket sodortam le, amik szinte halkan estek le a földre.

Hevesebben kezdtem lélegezni. Pedig értelme nem volt...

Meghalt... Megöltem. Ennél még az is jobb lett volna, ha átváltoztatom, akkor legalább velem lenne! De, hogy lehetek ilyen önző?

Most már szándékosan löktem le a dolgokat a szekrényről. Nem akartam, hogy ott legyenek. Ezeknek semmi értelme! Semminek semmi értelme Bella nélkül! Semmi nem ér semmit!

Itt már minden értéktelen, értelmetlen vacak... Kezdve az életemmel.

CD-ket löktem le a földre, hogy aztán rálépjek, és halljam, ahogy összereccsennek.

Nem érnek semmit.

Itt már semmi nem ér semmit! Üvölteni akartam, ordítani...

A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodtam a levegőt, és tovább törtem azokat a dolgokat, amiket egyszer értéknek mondtam... Feleslegesek...

A kép hirtelen szakad meg. Én meg csak álltam, és képtelen voltam kinyitni a szemem.

Nem hiszem el... Ezt már tényleg nem hiszem el...

Éreztem, hogy kezeim ökölbe szorulnak... Ütnöm kell... vagy ordítanom. Muszáj. Ezt nem tudom elhinni!

- Bella... - Edward hangját hallottam, szemeim felpattantak, csak néztem rá, és nem bírtam felfogni. Edward megdöbbenve és zavartan nézett rám.

Dühös voltam. Haragudtam... nagyon.

- Mond, hogy ez nem igaz! - mondtam feszült hangon, majd mély levegőt vettem.

Edward nem szólalt meg, csak lehajtotta a fejét.

- Te... végignézted, ahogy átváltozom... - mondtam, majd elindultam az ajtó felé. - Te... Te... TE TUDTÁL RÓLAM A FENÉBE! - üvöltöttem, majd feltéptem az ajtót. Hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan kellemesnek az az érzés, hogy Edwarddal egy szobában lehetek. Utáltam... Nem akartam elhinni...

Gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha fuldokolnék, és úgy éreztem szétrobbanok.

- Bella... Nem tudtam rólad. Azt hittem, hogy meghaltál – mondta Edward, majd hallottam, hogy utánam jön.

- Már majdnem azt hittem, hogy végre valahára megbeszélhetjük a dolgokat! Már majdnem elhittem, hogy képesek vagyunk a normális kommunikációra!

- Bella állj meg! - kiáltott Edward, majd éreztem, hogy elkapja a karom és maga felé ránt.

- Te hazudtál nekem! - kiáltottam és egyenesen a szemébe néztem.

- Nem tudtam, hogy életben vagy! - mondta Edward még midig a karomat szorongatva.

- Nagyon sokáig tartott volna megnézni, hogy dobog-e a szívem! - kiáltottam, majd kiszakítottam a kezemet az övéből. - Ne érj hozzám! - sziszegtem, és elindultam lefelé a lépcsőn. Azonnal kell valami, amit széttörhetek.

- Tudod mit, Bella? Soha az életben nem foglak megérteni! Soha a büdös életben! - kiáltotta Edward, és hallottam, hogy követ.

- OTTHAGYTÁL! - üvöltöttem, és visszafordultam felé. - Kétszer is elhagytál, a fenébe! Pedig én azt hittem... Én már majdnem elhittem... MENJ A FENÉBE!

Leszaladtam a lépcsőn, hallottam, hogy Edward még mindig követ.

- Állj meg! Ezt meg kell beszélnünk! - mondta megint Edward, és újra megragadt a karomat.

A nappaliban mindenki minket nézett. Tudtam, hogy itt vannak.

- Tudja? - kérdezte hirtelen Jasper, és felkelt a sakktábla mellől.

- Igen, tudom Jasper, és köszönöm, hogy csak úgy otthagytál. Igazán nagyon köszönöm! - kiáltottam és felé fordultam.

- De tudjátok mit? - kérdeztem ironikusan, és a család felé fordultam. - Nem kérek bocsánatot! Nem kérek bocsánatot, amiért az egyetlen logikus módon viselkedtem! Nem kérek bocsánatot azért, mert megpróbáltam magamból összekaparni valamit! Nem kérek bocsánatot, mert tönkre tettetek, és még csak esélyt sem adtatok nekem. Semmit nem kaptam tőletek, soha! Úgyhogy nem kérek bocsánatot, mert megpróbáltam helyrehozni azt a kárt, amit okoztatok. Nem kérek bocsánatot... És nincs jogotok megvetni, mert megpróbáltalak titeket elfelejteni! - üvöltöttem, majd megint kiszakítottam a karomat Edward kezéből.

Megint futottam. Megint rohantam és menekültem. Megint nem akartam ott lenni. Úgy éreztem, mintha egyet előre léptünk volna, aztán kettőt hátra. Nem haladtunk sehova... Vagy inkább csak rosszabbodott a helyzet. Semminek nincs értelme és talán fölösleges is próbálkozni. Itt már... Nincs értelme semminek.

Egyszerűen soha nem fogom teljesen megérteni... nem fogom elfogadni. Nem tudom, és talán nem is akarom megérteni.

Idióta voltam, hogy reménykedtem, hogy többet akartam, mint ami logikus. Én tényleg nem vagyok normális. Tényleg nem. Itt annyi a logikus, hogy maradok, és amint megszületik a baba lelépek... Ennyi a logikus... Nem több.

Csak futottam. És utáltam, hogy már a futásnak se tudok annyira örülni, mint régen. Régen ez felszabadított. Most még jobban felidegesített. Egyáltalán nem lettem jobban, nem kapcsoltam ki, nem értettem magam... Nem lettem jobban...

Hirtelen torpantam meg, és szívtam be a levegőt.

Most nem nyugtat meg semmi... Most semmit nem találok értelmesnek. Most semmi nem logikus.

Megtalált. Tudta, hogy ott vagyok. Megtalált, és még csak a fáradságot se vette, hogy esetleg átváltoztasson. Otthagyott. Még ha azt is hitte, hogy meghaltam... Akkor is otthagyott. Egyszerűen elment, és vissza se jött. Elment. Képes volt elmenni.

Eddig azt hittem, hogy egyszer hagyott ott, az én érdekemből... De nem. Kétszer is otthagyott. Csak úgy otthagyott.

Nem akartam hallani a magyarázatát. Nem voltam kíváncsi. Én már feladtam... Nem tudom megcsinálni. Itt már végleg vége mindennek. Ez már nem megy...

Hirtelen ütközött nekem valami, majd estem a földre.

- Most nem fogsz elmenekülni! Akkor is elmondom, amit akarok! - mondta Edward alig pár centire az arcomtól. Hangja fenyegető volt és feszült. Mintha bármelyik pillanatban robbanhatna. Teste szorosan préselődött az enyémhez, és teljes súlyával rám nehezedett. Lefogta a két kezemet, az arcom mellett, és olyan szorosan tartotta, hogy még elfordítani se tudtam.

- Szállj le rólam, te szemét! - kiáltottam, majd ficeregni kezdtem alatta. De nem engedett.

- Én meghallgattalak... Most te jössz, Bella. Te hallgatsz, és én beszélek! - mondta Edward, majd mély levegőt vett.

- Nem érdekel! - mondtam, és még utoljára megpróbáltam kiszabadítani a kezem. Nem sok sikerrel. Túl erős hozzám képest... Elfordítottam a fejem. Ha már alatta kell lennem, akkor legalább az arcát ne lássam. Nem akartam látni. Egyszerűen nem voltam rá kíváncsi... Megint utáltam. Megint gyűlöltem...

- Azt hittem meghaltál, Bella – mondta, és a hangja furcsa volt. Komoly volt, mégis volt benne valami kedvesség és gyengédség. A régi Bella nagyon is tudta, hogy csak akkor beszélt így Edward, amikor tényleg szerelmes volt... Vagyis annak képzelte magát... De én már semmit nem tudok...

- Ha valaki, akkor te tudod, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretünk... Bella... Azt hittem soha többet nem látlak... Amíg meg nem láttalak az iskolában, úgy tudtam, hogy halott vagy...

Edward beszéd közben a tekintetemet kereste, én meg csak azért se néztem rá. Nem akartam. Én tényleg tudom, milyen elveszíteni valakit... Elveszítettem őt. Már réges-régen, és nem értem magam.

Tudtam, hogy haragudnom kell... És, hogy a haragom jogos valamilyen szinten. Mert otthagyott. Nem kellett volna semmi mást csinálnia, csak megnéznie, hogy dobog-e a szívem... Ennyit kellett volna. És nem hiszem el, hogy nem hallotta... Nem tudom felfogni...

De valahol mélyen, meg is értettem... Elvégre engem látott holtan. Azért ment el, hogy soha ne lásson úgy, ahogy... Védeni akart. És tudni, hogy az egész semmit nem ért, hogy fölösleges volt a több hónapos szenvedés. Hogy semmit nem ért a védelme...

Ez olyan lehet, mintha én látnám őt holtan...

Mármint, ha szeretném. De nem szeretem! Én aztán nem!

- Bella... Kérlek... - Edward még közelebb hajolt hozzám. - Értsd meg! - mondta, majd éreztem, hogy orra végigsimít az arcvonalamon.

Szemeim tágra nyíltak, és felé kaptam a fejem. Megérintett... Megérintett!

Pillanat alatt repült ki minden a fejemből. Semmi gondolat nem maradt benne, csak a színtiszta harag. Pillanat alatt rántottam ki a kezemet az övéi alól, majd löktem le magamról.

- NE ÉRJ HOZZÁM! - kiáltottam, majd felkeltem a földről. - Eszedbe ne jusson még egyszer megérinteni... - sziszegtem, és hátat fordítottam neki.

El akartam menni megint. Ebből már sportot lehetne csinálni. Állandóan elmegyek...

- Nem unod még, Bella? - kérdezte Edward, és akaratlanul fordultam vissza felé. - Nem unod még, hogy mindig menekülsz? - kérdezte, majd ő is felkelt a földről, ahova löktem.

- Nem menekülök. Csak eszem ágában sincs a közeledben lenni – mondtam, majd keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt.

- De menekülsz! És még magad előtt is tagadod! - mondta Edward és felém intett a kezével. - Igazán tehetnél egy szívességet, és néha lehetnél kicsit... emberibb! - mondta, majd zavartan a hajába túrt.

- Ez igazán jó vicc... - mondtam fintorra húzva a számat.

- Bella! - nyögött fel Edward, majd felém lépett. Hátra akartam lépni. Éreztem, hogy a testem menni akar. Valami miatt mégis ott maradtam, és csak álltam. - Én nem kérek sokat... Csak annyit, hogy érts meg!

- Megértelek – mondtam, mereven és még mindig dühösen.

- Tényleg? - kérdezte Edward mindenféle öröm nélkül. Még mindig komoly volt.

- Megértelek, de nem tudlak... elfogadni... Hibákat követtünk el. Mind a ketten. De nem tudok még egyszer úgy rád nézni, mint régen. És ezt nem is várhatod tőlem...

Szavaimra Edward megdermedt. Lefagyott és csak nézett engem. Talán percekig is csak állt és nézett engem pislogás nélkül.

Hosszú idő múlva keserűen elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

- Ez nem fog menni, ugye? - kérdezte közömbös hangon.

- Talán soha nem is ment, Edward.

- Soha nem ment? - kérdezte, majd újra elmosolyodott. De egyáltalán nem volt benne semmi öröm... - Soha nem ment, Bella? - kérdezte majd nevetni kezdett. Szinte már félelmetes volt, ahogy nevet bármiféle öröm nélkül... Már majdnem megijedtem tőle...

Én csak meglepetten néztem Edwardot és nem értettem, hogy ebben mi annyira vicces. Ebben... Semmi nevetséges nincs. Ezen nem lehet kacagni... Kezemet leeresztettem, és csak álltam ott és néztem Edwardot.

Úgy nézett ki, mintha idegrohamot kapott volna... Félelmetes volt.

- Soha nem ment... - mondta megint, és még egy utolsót felkacagott. - Milyen szánalmasak vagyunk mi ketten, Bella... Szánalmasak...

Mondani akartam valamit. De nem tudtam. Egyszerűen lebénultam, mozdulni nem tudtam... Csak... voltam. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam elmenni, de maradni se akartam. Nem tudtam elfordítani a fejemet, de nem akartam tovább Edwardot nézni. Tehetetlen voltam...

- Szánalmasak... - suttogta még egyszer Edward, majd két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Szemében elszántság és határozottság volt... Mintha akarna valamit.

Edward kezét a derekamra fonta és magához rántott. Döbbenten néztem a szemébe, és ő is az enyémbe. De ő nem döbbent volt... Sokkal inkább... sziklaszilárd.

- Ebből elég... - suttogta, majd ajkait az enyémre tapasztotta.

Tanulunk, fejlődünk, változunk.

Ettől vagyunk mások, mint az állatok. Hogy képesek vagyunk ezekre. Ettől vagyunk többek, ezért valljuk magunkat felsőbbrendűnek.

Mondják, hogy a változás természetes, mert ez által halad a világ. Emiatt fejlődik minden, aminek csak fejlődni kell.

És tényleg kell változni. Egyszerűen el kell fogadni az újat, és annyit mondani, hogy Isten hozott! Beengedni, és nem kizárni. Elfogadni, felfogni, majd megtanulni tőle, hogy az új, miért is jobb. El kell fogadni az újat, mert... ez a természetes. Nem állhat az ember örökké egy helyben, nem maradhat örökké gyerek... Nem lehet egyféle hangulata mindig...

Változni és alakulni kell. És ha változunk, akkor reménykedjünk benne, hogy a változás pozitív volt. Reménykedjünk, egyszer úgyis kiderül.

Változni kell...

És mégis vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak...

Soha az életben.