Sziasztok! Nos mindenkinek nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET!:) Sikerekben gazdagot meg szépet és jót meg midnen klasszat kívánunk!:D Ezzel a fejezettel meg akartalak titeket lepni!:) Remélem sikerült!:D Nos. ez a fejezet Bella szemszöges, úgy tessék olvasni, és egy kicsit 18 karikás is!!!!;D
Folytatódik a történet ott ahol abba lett hagyva. Bella belép a házba, és valakivel szembe találja magát. Utána jön a nagy beszélgetés, hisz Edward mit sem tud Bella volturis múltjáról, és arról sem, hogy Félixszel volt. Vajon hogyan reagál erre a mi hősszerelmesünk? Kiderül, ha elolvassátok!;D
Nem volt rossz, de furcsa volt hat hónap után hazaérni.
Végül is megnyertük ezt az egész hülyeséget… Ennyivel tartoztam Arónak. Heidi majd kiugrott a bőréből, amikor meglátott. És egyenesen oda volt a szőke hajamtól. Hogy az ő szavaival éljek: "Haláli szexis!"
Jó volt megint látni mindenkit, de épp ideje volt hazaérni. Szinte fáradtan nyitottam ki az ajtót, és hirtelen megcsapott valami öröm. Nem mondanám a hazaérkezés örömének, de örültem, az biztos.
- Megjötte… - kezdtem a mondatot, de megláttam valakit az asztalnál. Valakit, akivel lehetetlen, hogy most találkozzak. Ez hihetetlen!
Láttam, hogy felugrik a székről és úgy szalad felém, ahogy még soha. Én is ledobtam a bőröndöt és rohantam, mert a karjában akartam lenni. Rohantam, mert csak egy helyen érzem jól magam ezen az egész világon. És az az ő ölelésében van. És most érezem csak, hogy hazaértem. Hát mégis mindegy, hogy kik vesznek körül, és, hogy hol vagyok, mert otthonomnak csak egy esetben mondhatok egy helyet.
Ha ő is ott van velem. És akkor tényleg mindegy, hogy hányan és kik vannak mellettem, mert a legfontosabb valaki az életemben ott van. És csak ő kell. Az se érdekelne, ha senki nem létezne a világon, csak ő lenne. És ha mindenki tovább élne, és csak ő nem lenne, akkor én sehol nem lennék otthon. Ha eddig nem értettem meg Cathy-t az Üvöltő szelekből, hát akkor most igen. Mert tényleg azt érzem, amit ő, akkor.
Úgy szorítottam át, ahogy csak tudtam, de ő is ezt csinálta. Majdnem fájt az ölelése. De ebben a pillanatban még azt se sajnáltam volna, ha minden csontom eltörik. Nem érdekelne, mert ő itt lenne. Több évtizede nem simulhattam a karjai közé, és nem érezhettem az illatát. És ezt semmi nem utánozhatta, vagy pótolhatta. Mert az igaz szerelem felbecsülhetetlen… Még ha nyálasan is hangzik, de tényleg így van!
- Úgy látom… - Valami mondott Irina, de nem értettem. Egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Hetven éve nem karoltam át Edwardot. Hetven éve nem éreztem azt, hogy biztonságba vagyok. Még új létemben is csak most mondom azt, hogy minden rendben lesz, és minden a legjobban fog alakulni! Hetven éve nem éreztem magam boldognak. És úgy tűnik, hogy nekem a boldogságom tőle függ. És ő most itt van! Valami hihetetlen! Ez tényleg az! A vérem forrt, és a mellkasom ki akart szakadni a helyéről. Ennyi boldogságot, hogy lehet elviselni?
A fejemet a nyakába fúrtam, és éreztem, hogy puszit ad a fejemre. Milyen rég volt már ez! És mégse. Mosolyognom kellett. Tényleg mosolyognom, úgy, ahogy még soha. Teljesen szívből jövően.
Éreztem, hogy el akar egy kicsit tolni magától.
- Ne, mert még a végén nem hiszem el, hogy te vagy – mondtam és még szorosabban öleltem. Ő is átkarolt, de most már jóval finomabban. Olyan tökéletesen illetünk egymáshoz. Teljesen és pontosan összeilletünk. És ez valami hihetetlen volt. A hazaérkezés és a visszaszerzés öröme. Mert soha többet nem engedem el. És már annak se lenne értelme, hogy ő elengedjen. Nem, mert már nem kell attól tartania, hogy meghalok… Vagy valami ilyesmi.
Végül mégis egy kicsit elszakadtam tőle, hogy lássam a szemeit. És azt láttam benne, amit én éreztem. Szerelmet. Végtelen és múlhatatlan szerelemet. Milyen régen néztem a szemébe! De már minden nap látni fogom. És ő is mosolygott. És hirtelen az emlékeimben élő Edward egyáltalán nem volt hiteles. Hogy lehetett volna, amikor most itt van mellettem? És ezt az Edwardot tényleg semmi nem tudja pótolni. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, de éreztem, hogy sok mindenről kell beszélnünk. És nekem is sok mindent kell elmesélni.
- Kinn hagytam a… - kezdtem volna, de semmi nem jutott az eszembe, hogy mit is hagyhattam volna kint.
- Menjünk keressük meg – mondta mosolyogva, és a kéz a kézben indultunk ki a házból.
- Úgy hallottam eltört egy pár csontotok – mondta Irina gúnyosan, de mégis mosolygósan.
Még éreztem, hogy Irina tekintete a hátamba fúródik. De ha még mondani is akart valamit, azt nem mondta ki. És ezért én mérhetetlenül hálás voltam! El ne felejtsem megköszönni… Majd egyszer valamikor.
Még Edward kezét fogni is mesés volt. Úgy illet egymásba a kezünk, mintha erre teremtették volna őket. Tökéletes volt az összhang.
Lassan lépkedtünk a háztól egyre messzebb. Nem akartam beszélni, mert vele a csend is csodás volt. De tudtam, hogy az illúzió nemsokára elhamvad. Akár a főnix. Bár az újjászületik. A mi szerelmünk újjászülethet, ha még meg sem halt…? Mi csak valahogy távol kerültünk egymástól. Tudtam, hogy be kell vallanom mindent. Mindent a múltammal kapcsolatban, és tudtam, hogy ennek nem fog örülni. Még azt is megkockáztatom, hogy itt hagy. Elhagyna megint, amikor épp csak újra élek? De megérdemelném. Akkor hiába ezek tűntek helyes döntésnek, most mégis valami hihetetlen ballépésnek néz ki.
Én mint volturis? És lelkiismeret nélkül öltem, amikor másra tanítottak? Nem fogok csodálkozni, amikor elborzad tőlem. És azon se, ha el akar menni. És nem fogom visszatartani, mert tudom, hogy megérdemlem. Nem vagyok jogos a szerelmére ilyen múlttal. Egyszerűen nem érdemelem meg.
Egy olyan tisztásra kerültünk, ahol én is nagyon sokat ültem egyedül. Úgy látszik ő is felfedezte a házhoz tartozó erdő titkait. Leült a fűbe és engem is magával húzott. Egymással szemben ültünk, és nem néztem a szemébe. Egyszerűen nem bírtam. Ilyen gondolatok után, amik valószínűleg be is fognak következni egyszerűen nem ment. Legalább nem kell beszélnem, és megnyújtom a vele töltött időt. Csak még egy kicsit, mielőtt teljesen kiábrándul belőlem!
- Bella!? – Ez egyszerre volt felszólítás és kérdés, majd megéreztem a kezét az államon. És elcsodálkoztam, hogy egyetlen szóba mennyi érzelmet lehet belesűríteni. Mert ott volt benne némi bosszúság, hogy nem nézek rá, a csodálkozás, hogy élek, és én is vámpír vagyok, a meglepődöttség, hogy pont én vagyok a testvér, és talán valami megkönnyebbülést is. Bár azt nem tudom miért.
Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Mosolygott. De nem csak a szája, hanem a szeme is. Rendes mosoly volt, amit már túl régóta nem láttam, hogy most ne viszonozzak azonnal. Mosoly kúszott az arcomra, de még én is éreztem, hogy ez inkább bánatos mosoly volt, mint őszinte. Mert tudtam, hogy már csak pár percem van vele. Egészen addig, amíg ki nem derül a múltam.
- Mi a baj, Bella? – kérdezte, de én megint lehajtottam a fejem, majd megéreztem a kezeit a vállamon.
Bárcsak egyszerűen megmutathatnék neki mindent a gondolataimon keresztül! Annyira egyszerűbb lenne! Vajon megértené…? Ha látná, és érezné, hogy mennyire nem akartam már a legvégén a dolgokat. Akkor lenne esély a szerelmünkre, és nem undorodna tőlem? Akkor lehetne rá esély…?
Reménykedtem. Éreztem, hogy a remény feltör bennem és eltölt teljesen és egészen. De mást is éreztem, amit nem éreztem épp idevalónak. Már az idejét se tudom mikor ért hozzám úgy utoljára, ahogy most tette. Finoman, de mégis érzékien. Odakaptam a fejem, ahol megérintette a vállam, és csak néztem, ahogy annyira természetesen tartja ott a kezét, mintha mindig is ezt tette volna. És jól esett. Mindennél jobban.
- El kell mondanom néhány dolgot – mondtam és próbáltam tárgyilagos maradni. Ha semmi érzelmet nem sűrítek bele, akkor vajon könnyebb lesz elmesélni mindent? A fejemet továbbra is lehajtottam, és csak most döbbentem rá, hogy azért, mert szégyellem magam. Szörnyen szégyelltem, hogy azt csináltam, amit, és nem álltam ellen, amikor kellett volna.
Éreztem, hogy Edward megint az államat fogja meg, és emeli fel, hogy a szemembe nézhessen. És én néztem. Néztem az arany íriszeket, és hihetetlen gyengédséget láttam benne. Talán mégse fog megutálni… Talán van remény.
- Én… - Elakadtam a mondat elején. Hogy mondok el mindent…? De tényleg mindent, ha még az elejét se tudom elmondani? De nem! Elmondom, mert akarom, hogy tudja. És ha még akkor is úgy gondolja, hogy érdemes vagyok a szerelmére, akkor mindennél boldogabb leszek. A döntés teljesen az övé. Én elmesélek mindent, hogy tudja. - Én nem mindig voltam a jó vámpír, Edward – mondtam és megint lehajtottam a fejem. Nem bírtam volna elviselni, ha megvetést látok a szemében, amit teljesen és egészem megérdemlek. - Évtizedekig voltam volturis.
Vajon mit reagál? Tudni akartam, de nem volt elég bátorságom felnézni. Egyszerűen nem ment. A megvetést és az undort talán csak tőle nem bírtam volna elviselni. Bárkitől, csak tőle ne! - És ugye, én… embereket öltem.
Nem szólalt meg. Én meg továbbra is lehajtott fejjel ültem. Lehet, hogy mire felnézek, addigra ő eltűnik, és ennyi boldogság járt nekem egész létezésembe. De talán megérte, mert amikor végre a karjai között lehettem, az hihetetlen volt. És csodálatos.
- Én is, Bella – mondta, és megint megfogta az állam, és felemelte a fejem. Most arra értette, hogy ő is volturis volt? De akkor miért nem találkoztunk? - Én is öltem – mondta, és én megértettem.
Nem undor volt a szemében, hanem inkább megdöbbenés. Talán attól, hogy a Volturi család tagja voltam… vagy attól, hogy nem is ellenkeztem.
Vajon azt is elmondjam, hogy nem öregedtem? Azért, hogy hibásnak érezze magát, hogy nem tudott értem megtenni mindent, amit akart? Nem erről szó sem lehet! Ezt az egyetlen dolgot nem mondom el. Mindent, csak ezt nem.
- Bella. Én teljesen megértelek. Tudom, hogy nem lehetett könnyű, főleg mert nem volt senki, aki támogatna. De ezért ne hibáztasd saját magad! Kérlek, Bella! – Furcsa volt, mert tényleg kért. Igazán, és teljesen. Akarta és szerette volna, hogy ne érezzem magam rosszul. Túlságosan jó hozzám! Nem érdemlem meg őt. Hiába vártam rá évtizedekig, én nem vagyok rá jogos. Még most is azzal foglalkozik, hogy én jobban érezzem magam! Hát, hogy lehet valaki ennyire jószívű? És kedves?
Akartam, hogy tudjon néhány dolgot, amit nem lett volna könnyű elmondani.
Becsuktam a szemem, és emlékezetemben egyetlen pillanatra koncentráltam, mert akartam, hogy ezt tudja. Éreztem, hogy megint átjár az akkori pillanat érzelemhulláma, és olyan volt, mintha megint ott lettem volna. Ellöktem a burkom, és hagytam, hogy érezze, lássa és hallja azt, amit akkor éreztem és gondoltam.
Megint magam előtt láttam Arót, ahogy megkérdezi akarok-e vámpír lenni, és hagytam, hogy akkori minden gondolatom hallja. Éreztem a félelmet, hogy ez életem utolsó napja, és éreztem a tompa reménykedést is, hogy ha az lennék, ami végül lettem, akkor megint láthatom őt. Az egész percet végigjátszottam a fejemben végül kinyitottam a szemem.
Edward szája kissé nyitva volt, és hihetetlen csodálkozás volt az arcán. Akaratlanul is mosolyognom kellett. Edward, akit semmivel nem lehetett meglepni, mert olvas a gondolatokban, most teljesen ledöbbenve ül velem szemben. Annyira megdöbbenve, hogy még a száját is nyitva felejtette.
- Ez…? – kérdezte végül és bezárta a száját. Bár a kérdésnek csak az eleje volt. Nem tudom, hogy mit akart kérdezni. Szerintem elég egyértelmű, hogy most olvasott a gondolataimban. Vagy lehet, hogy annyira megszokta, hogy nem tud, hogy meglepetésként érte. - Bella… Te miattam lettél vámpír? – kérdezte, és láttam, hogy hirtelen bezárkóznak a szemei.
És ezt most én nem értettem. Most haragszik? De miért? És kire?
Felállt. Hirtelen gyorsasággal, és lendülettel. Zsebre dugta a kezét és csak állt fölöttem mint, aki nem tudja, hogy most mit is csináljon. Hát végül is, én is így voltam vele.
Én is falálltam, és megérintettem a kezeit. Kihúztam azokat a zsebéből, és összefontam az ujjainkat. Annyira jól esett! De megint olyan dolgokat éreztem, aminek még nem volt itt az ideje. Még vannak dolgok, amiket tudnia kell, ha teljesen tiszta lappal akarunk élni. Ha megadja… ha megadjuk magunknak azt az esélyt.
- Így is, úgy is miattad lettem volna az, ami most vagyok, Edward. Csak miattad, és nem más miatt – mondtam, és hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. Becsukta a szemét és mély levegőt vett. Rögtön utána hevesen magához húzott és megint úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni. És annyira szívesen elhittem, hogy ez tényleg így van, és nem csak ámítás az egész!
De nem lehetett. Eltoltam magamtól, mert ha eddig nem undorodott tőlem, akkor most biztos fog. Félixet hogy mondjam el? Hogy mondjam el, hogy valamilyen szinten még hiteles is legyen minden? Hogy ne úgy tűnjön, hogy egy… haszonleső vagyok. Vagy valami ilyesmi. Bár nem akartam jobb színben feltűnni, mint, ami valóban kijárt nekem, mert az hazugság lett volna. Csak az igazat! Mert ha már eleve hazugsággal kezem, akkor mi lesz később?
Nem tudtam szavakba önteni, hogy kellően hiteles legyen. Nem fog menni.
Ha már meg tudom tenni, hogy lássa a gondolataimat, akkor használom is. Arra gondoltam, amikor először mondtam igent Félixnek. Hogy az egész csak egy színjáték volt, mert egyikünk se akart egyedül lenni. Arra, amikor megjelentek Carlisle-ék, a beszélgetésre és arra, amit azután éreztem. Hogy akkor vámpírlétemben először és utoljára elsírtam magam. Arra, amikor megtudtam, hogy az én érdekem miatt hagyott el, és nem azért, mert már nem szeretett. Hogy soha többet nem tudom megtenni azt, ami eddig természetes volt. Hogy mennyire értelmetlen volt az egész, és, hogy mennyire könnyű volt a szakítás. Nemcsak Félixtől, hanem a Volturitól is.
Mindent megmutattam neki. Hagytam, hogy lássa, és érezze, amit én akkor. Mert ennyit megérdemel. Mert tudnia kell egyszerűen. Nem követtem a reakcióit. Végig csukva volt a szeme, hogy jobban emlékezzek mindenre. Hogy semmit ne hagyjak ki még véletlenül sem.
És annyival könnyebb volt, így, mintha szavakba öntöttem volna az egészet!
Miután végeztem a film levetítésével megint lehajtottam a fejem. És bántam. Bántam az egész múltam. Miért engedtem sok mindenkinek, amikor senkinek nem akartam? Hogy hogy tehettem meg ezt Edwarddal, amikor tudtam, hogy őszintén szeret? Tudtam a lelkem mélyén. De mégis megtettem. Nem érdemlem meg! Egyáltalán nem! Neki jobb kell!
Hátat fordítottam neki, ha még egyáltalán ott van. Nem várok tőle semmit, mert tényleg nem érdemlem.
Megérdemel egy olyan valakit, aki nem annyira romlott, mint én. Aki teljesen neki adhatja a szívét, és nincs tele fájdalommal, megbánással. Megbocsát nekem valaha, hogy ennyi mindent elkövettem ellene? A szerelmünk ellen, ami tudtam, hogy még él, de nem akartam tudomásul venni.
Elindultam, lassan és éreztem, hogy fájdalmasan. Alig tettem két lépést, amikor éreztem, hogy megfogja a kezemet, és visszahúz magához. Háttal voltam neki, és ő úgy ölelt át. Görcsösen kapaszkodtam belé, mert nem akartam elengedni, de tudtam, hogy el kell engednem.
- Soha többet ne merj ilyenekre gondolni, Bella! – mondta parancsoló és fájdalmas hangon. – Csak te kellesz nekem! Senki más, Bella!
Megfordított és szinte fájdalmas sürgetéssel tapasztotta ajkát az enyémre. Rögtön átöleltem a nyakát, és szorosan húztam magamhoz. Ő is keményen fogta át a derekam, és húzott magához a lehető legközelebb. Hetven éve elfojtott vágy került felszínre, és tört ki olyan gyorsasággal, amire egyikünk se gondolt. A következő pillanatban már Edward pólóját téptem le róla, és ő is szaggatta az én felsőmet. Szenvedélyesen kaptunk egymás után, és csak nem akartuk elengedni egymást. Túl régóta nem voltunk már együtt, hogy ezt most meg tudjuk fékezni. Körmeimmel csíkokat karcoltam Edward hátára, és mohón csókoltuk egymás ajkait.
Éreztem, hogy szájával a nyakamat csókolgatja és én fenntartás nélkül nyögtem föl. Kellett. Szükségem volt rá egészen és teljesen. Annyira, hogy el se tudtam mondani.
Már a nadrágot próbáltam leszedni Edwardról és ő is az enyémmel volt elfoglalva. Egyszerre volt az egész gyors és lassú. Éreztem, hogy a kezei a melltartóm felé vándorolnak, és hamarosan meg is szabadítottak tőle. Lassan eldőltünk a földön, és olyan jó érzés volt magamon érezni a súlyát. Nagyon jó!
Kapkodtunk. Túl sürgető volt a vágy, és túl elsöprő a szenvedély, hogy most valamelyikünk is megnyugodjon. Másodperceken belül már alsónemű se volt rajtunk, és éreztem, hogy Edward a combjaim közé csúszik.
Végül belém hatolt, és mind a ketten egyszerre nyögtünk fel. Több mint hetven éve vártunk erre, és túl csodálatos volt, hogy igaz legyen! Edward rögtön tovább mozgott, és csak pillanatok kérdése volt, majd mindkettőnket elöntött a kéj.
Edward rám dőlt, és zihálásunkat hallgattam, ami percek múlva se akart csillapodni. Edward végül megfordult és most én feküdtem rajta.
Nem akartam megmozdulni.
Más volt. Teljesen és egészen más. Mennyire másabb minden, ha valamit azzal a személlyel csinálsz, akit szeretsz, és nem azzal, akit csak elviselsz! Mert szeretem Edwardot. És nem csak testileg voltunk együtt, hanem lelkileg is. Még ezek után is…
Eszembe jutott, hogy régen, hogy képzeltem el, hogy milyen lesz az első együttlét Edwarddal. Nem ilyennek gondoltam… De a valóság messze felülmúlja a képzeletet.
Mosolyogtam. Valóságosan és nagyon. Nem lehet nem mosolyogni, amikor ilyen dolgok történnek. Ez mindennél boldogabb, és jobb.
Edward keze még mindig a derekamon volt, én meg még mindig rajta feküdtem. A másik kezét is felemelte, és azzal is átölelt.
Éreztem, hogy lassan fel kéne állni, de nem akartam. Végül is bármikor utánunk jöhetnek a többiek. Hát… legalább látnak valami élvezeteset is. Edward ajkait éreztem a fejemen.
- Szőke vagy, Bella – mondta, és a hangja egyszerre volt hihetetlenül elégedett, és kicsit aggódó.
- Nekem se tetszik – mondtam, mert tudtam, hogy ezt akarja mondani, csak nem meri rendesen. – A lányok ragaszkodtak hozzá, mivel én is Denali lettem – tettem még hozzá kiegészítésként. Végül mégis rávettem magam, hogy felkeljek, bár nem sok jóra számítottam.
Tisztába voltam vele, hogy mostani hevességünket nem is egy ruhadarab bánja, és én csak most örültem igazán, hogy a szobámba be lehet menni a teraszajtón keresztül is. Félig felöltözve álltam a tisztáson, és néztem, ahogy Edward felveszi a még ép ruháit. Nem mondom, hogy bántam, hogy a felsője használhatatlan volt, mert akkor hazudtam volna. Bár lehet, hogy ő is így gondolja az enyémmel kapcsolatban. Szívesen elnéztem még volna órákig, ahogy háttal áll nekem, és épp a farmerját veszi fel.
De valami motoszkált bennem. Boldog voltam, annyira, amilyen már lassan egy évszázada nem. De mi van, ha ez csak valami futó kaland volt? Elbambultam és fel sem tűnt, hogy Edward meredten néz rám.
- Bella! – szólt rám Edward, majd megint mellettem termett, és ismét vadul megcsókolt.
Mindent elfelejtettem. Azt, hogy min gondolkodtam az előbb, azt, hogy hogy hívnak, és komoly erőfeszítésbe került volna megmondanom, hogy milyen nemű vagyok. Csak a csók létezett, és Edward, aki már megint magához húzott, és szorosan tartott.
De mint minden jó dolognak ennek is vége lett egyszer, és Edward mélyen a szemembe nézett.
- Nem szükséges vagy az életben, Bella! Számomra maga az élet vagy! – mondta és megint magához húzott.
Hagy sírjak a boldogságtól legalább most! Hagy mutassam meg, hogy mennyire szeretem, és, hogy mennyire akarom, hogy örökké velem legyen! Ha a boldogságtól meg lehetne halni…
- Szeretlek – mondta, és szorosabban ölelt.
- Én is szeretlek – Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.
…én most halnék meg.
Sziasztok! Nos mindenkinek még egyszer Boldog Új Évet Kívánunk!:) Remélem tetszett a fejezet, folytatás jövő hét pénteken, és innentől maradunk Bella szemszögében!;D
2009. december 31., csütörtök
2009. december 28., hétfő
100 év a boldogságig - 17. fejezet Az ismerős idegen
Hetvenegy és fél év.
Így kimondva több mint amennyi visszanézve. Az idő elég furcsa lett az elmúlt években. Az egyik pillanatban lelassult. Mint például, amikor visszamentem Forksba, hogy lássam Bellát. Akkor még egy perc is óráknak tűnt.
Máskor az idő meglódult. Nem mondhatnám, hogy sok minden történt, de sok év telt el. És bár még a percek is soknak tűntek a napok egyetlen masszává folytak össze, és nem tudom őket elkülöníteni. Olyan, mintha valami rugón ugrálna.
Lelassul, majd felgyorsul. Furcsa volt.
Hetvenegy és fél éve nem láttam Bellát. Ami tényleg rengeteg. És ha azt nézzük, hogy valószínűleg már nagymama… Sőt, valószínűleg már meghalt. Ezt még gondolatban kimondani is valami szörnyű. Hogy meghalt Bella. Az egyetlen valaki az egész Földön, akiért még meghalni is érdemes lenne. De már valószínű, hogy nem is fogom látni. Soha többet.
És most megkérdezem magamtól, hogy mi értelme volt eddig élnem? Semmi. És most, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella halott, úgy még inkább semmi értelme.
Vagy húsz éve találkoztam Alice-szel és Jasperrel. Jasper azóta teljesen tökéletesítette a vegetáriánus életmódját. Valami hihetetlen önuralma lett. Amit valamilyen szinten jó is volt látni. Hisz mi is tanítottuk egy kicsit… Egy egészen kicsit.
Alice meg furcsamód letört volt. Nem ugrált vidáman, és nem mosolygott. A kis bájos Alice-ből egy teljesen megtört nő lett. Azért hiányzott az, hogy nem kerget idegbajba. Még az is hiányzott, hogy néha megzavarjon. De még jobban hiányzott az egész család. De nagyon úgy nézett ki, hogy semmi nem lesz belőle. Alice se látja annyira tisztán az egyesült családot, mint eddig. Mintha valami történt volna. Különben is a világon mindenki szerteszét van. Esmével és Carlisle-lal is ötven éve találkoztam utoljára. Rose-zal és Emmettel… Őket azóta nem láttam, amióta különváltak a családtól. Az se biztos, hogy tudják, hogy én is eljöttem… Meg Alice és Jasper is. Talán már nem is fogom őket látni…
Vezetni még mindig szeretek. Ezért hajtok már két napja megállás nélkül Kanada felé. Valahol ott élnek most Irináék. Úgy döntöttem meglátogatom őket. Őket már lassan száz éve nem láttam. Valami örömöm is legyen, bár nem tudom, hogy tudok-e majd nekik úgy örülni, ahogy megérdemlik. Biztos vagyok benne, hogy valami rikító színű házban laknak. Ez szinte a védjegye a Denali-klánnak. Túlságosan rajonganak az élénk színekért, amit én nem nagyon értek. De ízlések, és pofonok.
Halottam a romániaiak támadásáról is a Volturi ellen. Elég hülyeség volt, de ahogy az utolsó híreket hallottam nem is volt annyira reménytelen támadás, mint amennyire kinézett. Kicsit mintha még fölényben is lettek volna az erdélyiek. És én ilyenkor adtam hálát, hogy nem vagyok se erdélyi, se volturis. Semmi kedvem nem volt egy csatához. Sajnos az emberek is észrevették, hogy valami nincs rendben. Persze nem tudják, hogy mi, de érzik, hogy van valami. Ha megtudnák az igazat, szerintem kimenekülnének a világból. Szóval jobb, ha nem is tudják.
Megtaláltam a házat. Most lilára van festve. Hát jobbat tényleg nem tudtak kitalálni. Elvileg be kéne olvadnunk a környezetbe. Erre ők lilára festik a házat. Lilára! Oké, hogy erdőben van, meg rejtett úton, de ez lila!
Megálltam egy autó mögött, és teljes nyugalommal mentem az ajtó felé. Kivágódott az ajtó és Tanya rohant felém. El is felejtettem milyen szertelenek tudnak lenni.
- Edward! – kiáltotta és egyenesen berobbant a karjaimba.
- Szia, Tanya – mondtam visszafogottan és kicsit megöleltem.
- Már ezer éve nem jártál nálunk! El kell mesélned mi jókat csináltál! Feltétlenül. Biztos klassz az élet. De a többiek hol vannak? – kérdezte és felvont szemöldökkel nézett mögém. Talán azt várta, hogy mindjárt feltűnik a többi autó? Valószínűleg.
- Hát egy ideje már nem velük élek.
Tanya erre fancsali képet vágott. Pont, mint aki dühös. Mondjuk megértem. Ő és Alice nagyon jól kijöttek.
Hogy a fenébe néz ki Edward! Pedig régen semmi baja nem volt. Most meg teljesen nyúzott. És a szeme se csillog! Mi van vele?
- Khm! Tanya! Hallom, amit gondolsz – mondtam finomam, és ezzel elértem, hogy Tanya elfordítsa a fejét. A nyolcvan év alatt elfelejtette, hogy gondolatolvasó vagyok? Nagyon úgy néz ki. Viszont az utóbbi jó pár évben teljesen leszoktam a gondolatolvasásról, és rájöttem, hogy kell teljesen kikapcsolni a képességet. Így nem nagyon használom. Csak, ha úgy érzem fontos. És ez nagyon ritkán történik meg. Vannak olyan esetek is, amikor egyszerűen kicsúszik a kezem közül az irányítás, és akaratlanul is hallom, amit a másik gondol. Hát ez is ilyen volt. Nem akartam hallani, de mégis hallottam.
- Hát akkor válaszolhatsz a kérdésemre! Mi a fene van veled, Edward? – kérdezte megrovón, és úgy nézett rám, mintha valami merényletet követtem volna el… Csak épp magam ellen.
- Hát… Tulajdonképpen semmi… Nem nagyon akarok róla beszélni – mondtam végül a valósághoz hűen.
Bementünk a házba és újra elszenvedtem a nyakba ugrásokat, és hatalmas öleléseket. Azért nem haragudhatok rájuk. Egy jó pár évtizede nem láttak.
- Milyen kár, hogy most jöttél! Két hete ment el az új húgunk. Találkozhattál volna vele! – Kate hangja tényleg panaszos volt. Mintha valóban sajnálná. De valószínű, hogy tényleg sajnálja.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgotok – mondtam őszinte csodálkozással. A családban elvekben mindig is öten voltak. Tényleg ennyire elszigetelődtem, hogy még erről se hallottam? Nagyon úgy néz ki.
- Bomba csaj! El kellett mennie a háborúba, de pár hónap múlva visszajön. Várd meg itt nyugodtan. Szívesen látunk – mondta Irina a lehető legmarasztalóbb szavakkal.
De minek is maradjak? Hogy megint összezúzzak egy családot a depresszióval? Mi értelme lenne? Semmi bizony. A nagy semmi.
- Inkább megyek majd tovább, ha nem gond. De egy pár napig maradok – mondtam és még mosolyogni is megpróbáltam. Nem tudom mennyire sikerült. - És hogy hogy elengedtétek a húgotokat a háborúba? Nem féltitek? És, hogy hívják?
- Álmodj csak, Edward! Ha nem maradsz itt, semmit nem tudsz meg róla! Még a nevét se – mondta Tanya és kinyújtotta rám a nyelvét. Esküszöm, mint egy nagy gyerek! - De tényleg aggódunk érte. Nem annyira, mert tud vigyázni magára, de aggódunk. Muszáj volt viszont mennie, mert hívták. Régen családtag volt, és most úgy érezte kötelessége menni.
- Milyen önzetlen – gúnyolódtam inkább csak magamban. Mióta nem találkoztam olyan valakivel, aki fontosabbnak tartja a másikat, mint magát! Nagyon régen.
De ez a háború felkeltette az érdeklődésem. Mi lenne, ha elmennék, és hagynám magam elveszni? Vagyis meghalni? Akkor a túlvilágon találkoznék Bellával!
Lehet, hogy elmegyek. Még gondolkodom rajta.
- Akkor megmutatjuk a szobádat, amíg itt leszel. A húgunkét kapod, mert nincs másik. De tedd meg azt a szívességet, hogy nem kutakodsz. Nem nagyon örülne neki! – mondta Carmen és elindult fölfelé a lépcsőn. Úgy látszik itt a rejtélyes húg igazán nagy elismerésnek örvend. Nagyon szerethetik, ha ennyire próbálják védeni. De nem nagyon értem miért nem tudnak róla mesélni. Mondjuk az eddigi hetven éves érdektelenségem gondolom kiütközik. Ez se érdekelt annyira.
- Ez az ő szobája! De tényleg ne nyúlkálj! – mondta még Carmen, majd elindult lefelé. Nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok valami kellemes társaság. Erre enged következtetni, hogy senki nem akar mellettem maradni.
De talán most nem is bántam. A szoba kicsi volt, de nagyon megnyugtató. És jó illata volt mindennek. Különösen jó illata. A fal kék volt. Halványkék. Teljesen furcsa volt a rengeteg rikító szín mellett, amit a Denali-család használ. Ez szolid volt. Megígértem, hogy nem nyúlkálok. De nézelődni szabad. A kanapé fekete volt, és inkább olyan olvasókanapé. A kényelmes fajtából, amin jó elterülni. Minden bútor összhangban volt egymással. A fa ugyanolyan volt mindenhol, és a színek is harmonizáltak. Az egyik sarokban egy íróasztal állt, rajta egy Tiffany-lámpa. Négy fiókja volt az asztalnak, és furcsa volt, mert késztetést éreztem rá, hogy megnézzem mi is van bennük. De nem nyitottam ki egyiket sem. Az asztal tetején egy nagyon régi írógép volt. Senki nem használt már ilyet! A szerkezet mellett egy halom teleírt papír volt. A lány valami költő, író féle? Lehetséges… Az asztal mellett egy üveg tolóajtó volt, amin ki lehetett jutni. Nyilván szeret kint lenni. Egy hatalmas könyvespolc foglalta el az egyik falat.
Jane Austen, Üvöltő szelek, Elfújta a szél, Charlotte Bronte…
Valami olyasmit éreztem, amit rég nem. Érdekelt, hogy ki ez a lány. Ki az, aki ennyire törekszik a harmóniára? És aki ennyire régi könyveket olvas, és régi szerkezetet használ? Akinek ilyen jó az illata? Szinte éreztem, hogy belülről ordítok, hogy ismerni akarom. És látni. Tudni akarom, hogy ki ez. Furcsa volt annyi érdektelenség után azt érezni, hogy most akarok valamit. Hogy látni, és ismerni akarom ezt a lányt. De jó is volt. Valami egészen új, és különleges.
Lehet, hogy mégis megvárom, csak hogy lássam. Szeretném látni.
Lassan mentem le a nappaliba. Valahogy csak meg kell mondanom, hogy mégis igénybe venném a vendégszeretetüket.
- Talán mégis itt maradnék, ha nem zavarok – mondtam a lépcső aljáról.
És nem várt reakció következett. Mindenki örült. Bár nem tudom, hogy a társaságomban mi a szórakoztató, de örültek, hogy maradok.
Hallottam, hogy Tanya zongorázik. Tudott zongorázni. Amikor legutóbb itt jártam egyáltalán nem ment neki. Most meg hibátlanul játszik. Furcsa felfedezés volt, hogy már ezt is tudja.
- A húgunk megtanította – mondta Irina, amikor látta, hogy felvont szemöldökkel nézem Tanyát.
És még zongorázik is a nő. Hirtelen jobban izgatott mi is van abban a háborúban, mint eddig.
~°(o)°~
- Ez nem igaz! Kéne valami vámpír-adó, ahol tájékoztatnak a dolgok állásáról! – dühöngtem a tévé előtt, és húsz csatornát néztem át egy másodperc alatt. Már öt hónapja boldogítom a Denali-családot, de eddig még nem akadtak ki tőlem. Szerencsére… Továbbra is érdekelt, hogy ki a húguk, de még mindig nem mondták el. Még a nevét sem! Könyörgöm mi olyan érdekes a nevében, és miért nem lehet elmondani?
Ez a furcsa izgatottság és várakozás a többiek szerint teljesen jó hatással volt rám. Szerintük legalább csillog valamitől a szemem.
- Nyugi! Naponta kapom a susmust – mondta Kate és levetette magát mellém a kanapéra.
- A micsodát? – kérdeztem teljes meglepődéssel. Mi a fene az a susmus?
- SMS-t, Edward! Könyörgöm hol élsz te? – kérdezte és most ő nézett rám úgy, mint egy űrlényre. Lehet, hogy már kicsit rég használtam elektronikai eszközöket… - A hugica minden nap megküldi, hogy mi is van. Nyerésre állnak. Ha minden rendben megy két hónap múlva vissza is jön – mondta végül és határozottan bólintott egyet.
Két hónap? Na ez az időszak is oda tartozott, hogy itt minden perc egy óra. És most két hónap? Látni akarom a lányt. Van benne valami, ami hihetetlen erővel vonz. Tényleg látni akarom. De a két hónap is kevesebb, mint az öt. És már öt hónapot kibírtam. Akkor ez a kettő már nem is olyan sok… Á! Dehogynem sok!
~°(o)°~
- Szóval nincs is olyan, hogy Cullen család? – kérdezte Irina hatalmas meglepődöttséggel. Elmeséltem neki, hogy a család szétszakadt. Nem mondtam el Bellát, de azt igen, hogy a család elvállt egymástól. A konyhában ültünk egymással szemben. Bár a konyha kifejezés kicsit erőltetett, mert négy négyzetméter volt a helyiség étkezővel együtt. És csak három szék volt… A hattagú családnak. Na mindegy.
- Nincs – mondtam és lehajtottam a fejem. - Külön-külön létezünk, mert Cullenek vagyunk, de nem együtt. Nincs nagy Cullen-család, csak tagok. Akik nincsenek együtt…
- Ez azért szomorú – mondta Irina teljesen lehangolva.
Plusz egy hónap telt el a várakozásból. És ha így nézzük a dolgokat, akkor már csak ugyanennyi idő, hogy találkozzam a lánnyal. Hogy megtudjam ki is ő. És ez nagyon jó érzés volt. Mert végre vége lesz a rejtélynek. Utána megyek tovább, és próbálom túlélni a perceket, de addig van valami, ami miatt érdemes létezni. És amire várnom kell, mert érzem, hogy megéri. Vagy valami ilyesmi...
- De mondok valamit, ami lehet, hogy megvigasztal…
Furcsa illat volt a levegőben. De ismerős. Ebben az illatfelhőben laktam hat hónapja.
- … Edward! Hagy mutassam be…
- Megjötte…
Én megfordultam, és a következő pillanatban a lábam magától indult meg a titokzatos lány felé, aki egyáltalán nem volt titokzatos. De nem csak én indultam felé. Ő is félbehagyta a mondatot, és ő is szaladt felém, mert ő nem volt idegen. Őt jobban ismerem, mint bárkit a világon. Félúton összetalálkoztunk és olyan erősen szorítottam magamhoz a lányt, ahogy csak tudtam. De ő is szorított. Majdnem úgy, hogy fájt az ölelése.
Bella.
Mintha eddig nem is éltem volna. De nem is éltem nélküle, mert ő az életem. A lelkem, a mindenem. És itt volt. Hihetetlen, de itt volt, és tényleg ő volt. Nem nagymama, nem halott, és még csak ember se! Itt van, és ő az, és olyan, mint mi! Már nem féltem, hogy összetöröm, és még erősebben szorítottam. Ahogy csak tudtam. Mert ő tényleg Bella! Az igazi, és utánozhatatlan! A létezésem értelme, az életem lényege!
- Úgy látom ismeritek egymást… - mondta Irina zavarodottan, de egyikünk se vett róla tudomást. Csak még jobban öleltük egymást. Nem akartam elengedni. Soha többet! Nem fogom még egyszer ezt megtenni! Soha többet. Soha!
Bella az. Tényleg, Bella! Megérte hat hónapot várni rá, mert ez a hat hónap szinte elveszett a mostani öröm mellett. És nemcsak a hat hónap érte meg. Hanem a hetven év is. Mert most tudom igazán értékelni, hogy mit is hagytam ott akkor. Már rég megértettem, hogy mit vesztettem, de csak most éreztem, hogy tényleg nem éltem nélküle. Hogy nélküle nem is volt értelme semminek. Belemosolyogtam Bella hajába, és éreztem, hogy ő a nyakamba fúrja a fejét. Még jobban szorítottam, ha lehet, és pont úgy, mint régen egy puszit adtam a fejére.
Olyan volt, mintha újra lenne szívem, és olyan erővel dörömbölne, mint még soha. Ez tényleg ő! És engem ölel! Én meg őt ölelem úgy, ahogy csak tudom. Újra tudtam levegőt venni! És ez a kellemes illat, ami az orromban szállt, az hihetetlen volt. Az ő illata. És már nem értettem, hogy hogyan nem ismertem fel hat hónap alatt, hogy ez ő! Hisz mennyire vonzott magához még emberi létében, és most mégse voltam rá képes, hogy felismerjem? Hogy lehettem ilyen?
A tudatalattim lehet, hogy tudta. Hisz ott volt a furcsa várakozás, hogy lássam a lányt. Több, mint hetven éve semmire nem vártam, semmi nem érdekelt. Csak ő képes rá, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Valamiért ismerős volt, és tudtam, hogy ismerem. Lehet, hogy még a feltételezés is megvolt, de nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges! És ez a lány Bella! Az én Bellám!
Újra van értelme, hogy létezzek, mert ez Bella!
Tényleg, Bella!
Helló!
Nos végre megtörtént, amire mindenki várt.:D Folytatás pénteken, és Bella szemszögben!
Így kimondva több mint amennyi visszanézve. Az idő elég furcsa lett az elmúlt években. Az egyik pillanatban lelassult. Mint például, amikor visszamentem Forksba, hogy lássam Bellát. Akkor még egy perc is óráknak tűnt.
Máskor az idő meglódult. Nem mondhatnám, hogy sok minden történt, de sok év telt el. És bár még a percek is soknak tűntek a napok egyetlen masszává folytak össze, és nem tudom őket elkülöníteni. Olyan, mintha valami rugón ugrálna.
Lelassul, majd felgyorsul. Furcsa volt.
Hetvenegy és fél éve nem láttam Bellát. Ami tényleg rengeteg. És ha azt nézzük, hogy valószínűleg már nagymama… Sőt, valószínűleg már meghalt. Ezt még gondolatban kimondani is valami szörnyű. Hogy meghalt Bella. Az egyetlen valaki az egész Földön, akiért még meghalni is érdemes lenne. De már valószínű, hogy nem is fogom látni. Soha többet.
És most megkérdezem magamtól, hogy mi értelme volt eddig élnem? Semmi. És most, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella halott, úgy még inkább semmi értelme.
Vagy húsz éve találkoztam Alice-szel és Jasperrel. Jasper azóta teljesen tökéletesítette a vegetáriánus életmódját. Valami hihetetlen önuralma lett. Amit valamilyen szinten jó is volt látni. Hisz mi is tanítottuk egy kicsit… Egy egészen kicsit.
Alice meg furcsamód letört volt. Nem ugrált vidáman, és nem mosolygott. A kis bájos Alice-ből egy teljesen megtört nő lett. Azért hiányzott az, hogy nem kerget idegbajba. Még az is hiányzott, hogy néha megzavarjon. De még jobban hiányzott az egész család. De nagyon úgy nézett ki, hogy semmi nem lesz belőle. Alice se látja annyira tisztán az egyesült családot, mint eddig. Mintha valami történt volna. Különben is a világon mindenki szerteszét van. Esmével és Carlisle-lal is ötven éve találkoztam utoljára. Rose-zal és Emmettel… Őket azóta nem láttam, amióta különváltak a családtól. Az se biztos, hogy tudják, hogy én is eljöttem… Meg Alice és Jasper is. Talán már nem is fogom őket látni…
Vezetni még mindig szeretek. Ezért hajtok már két napja megállás nélkül Kanada felé. Valahol ott élnek most Irináék. Úgy döntöttem meglátogatom őket. Őket már lassan száz éve nem láttam. Valami örömöm is legyen, bár nem tudom, hogy tudok-e majd nekik úgy örülni, ahogy megérdemlik. Biztos vagyok benne, hogy valami rikító színű házban laknak. Ez szinte a védjegye a Denali-klánnak. Túlságosan rajonganak az élénk színekért, amit én nem nagyon értek. De ízlések, és pofonok.
Halottam a romániaiak támadásáról is a Volturi ellen. Elég hülyeség volt, de ahogy az utolsó híreket hallottam nem is volt annyira reménytelen támadás, mint amennyire kinézett. Kicsit mintha még fölényben is lettek volna az erdélyiek. És én ilyenkor adtam hálát, hogy nem vagyok se erdélyi, se volturis. Semmi kedvem nem volt egy csatához. Sajnos az emberek is észrevették, hogy valami nincs rendben. Persze nem tudják, hogy mi, de érzik, hogy van valami. Ha megtudnák az igazat, szerintem kimenekülnének a világból. Szóval jobb, ha nem is tudják.
Megtaláltam a házat. Most lilára van festve. Hát jobbat tényleg nem tudtak kitalálni. Elvileg be kéne olvadnunk a környezetbe. Erre ők lilára festik a házat. Lilára! Oké, hogy erdőben van, meg rejtett úton, de ez lila!
Megálltam egy autó mögött, és teljes nyugalommal mentem az ajtó felé. Kivágódott az ajtó és Tanya rohant felém. El is felejtettem milyen szertelenek tudnak lenni.
- Edward! – kiáltotta és egyenesen berobbant a karjaimba.
- Szia, Tanya – mondtam visszafogottan és kicsit megöleltem.
- Már ezer éve nem jártál nálunk! El kell mesélned mi jókat csináltál! Feltétlenül. Biztos klassz az élet. De a többiek hol vannak? – kérdezte és felvont szemöldökkel nézett mögém. Talán azt várta, hogy mindjárt feltűnik a többi autó? Valószínűleg.
- Hát egy ideje már nem velük élek.
Tanya erre fancsali képet vágott. Pont, mint aki dühös. Mondjuk megértem. Ő és Alice nagyon jól kijöttek.
Hogy a fenébe néz ki Edward! Pedig régen semmi baja nem volt. Most meg teljesen nyúzott. És a szeme se csillog! Mi van vele?
- Khm! Tanya! Hallom, amit gondolsz – mondtam finomam, és ezzel elértem, hogy Tanya elfordítsa a fejét. A nyolcvan év alatt elfelejtette, hogy gondolatolvasó vagyok? Nagyon úgy néz ki. Viszont az utóbbi jó pár évben teljesen leszoktam a gondolatolvasásról, és rájöttem, hogy kell teljesen kikapcsolni a képességet. Így nem nagyon használom. Csak, ha úgy érzem fontos. És ez nagyon ritkán történik meg. Vannak olyan esetek is, amikor egyszerűen kicsúszik a kezem közül az irányítás, és akaratlanul is hallom, amit a másik gondol. Hát ez is ilyen volt. Nem akartam hallani, de mégis hallottam.
- Hát akkor válaszolhatsz a kérdésemre! Mi a fene van veled, Edward? – kérdezte megrovón, és úgy nézett rám, mintha valami merényletet követtem volna el… Csak épp magam ellen.
- Hát… Tulajdonképpen semmi… Nem nagyon akarok róla beszélni – mondtam végül a valósághoz hűen.
Bementünk a házba és újra elszenvedtem a nyakba ugrásokat, és hatalmas öleléseket. Azért nem haragudhatok rájuk. Egy jó pár évtizede nem láttak.
- Milyen kár, hogy most jöttél! Két hete ment el az új húgunk. Találkozhattál volna vele! – Kate hangja tényleg panaszos volt. Mintha valóban sajnálná. De valószínű, hogy tényleg sajnálja.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgotok – mondtam őszinte csodálkozással. A családban elvekben mindig is öten voltak. Tényleg ennyire elszigetelődtem, hogy még erről se hallottam? Nagyon úgy néz ki.
- Bomba csaj! El kellett mennie a háborúba, de pár hónap múlva visszajön. Várd meg itt nyugodtan. Szívesen látunk – mondta Irina a lehető legmarasztalóbb szavakkal.
De minek is maradjak? Hogy megint összezúzzak egy családot a depresszióval? Mi értelme lenne? Semmi bizony. A nagy semmi.
- Inkább megyek majd tovább, ha nem gond. De egy pár napig maradok – mondtam és még mosolyogni is megpróbáltam. Nem tudom mennyire sikerült. - És hogy hogy elengedtétek a húgotokat a háborúba? Nem féltitek? És, hogy hívják?
- Álmodj csak, Edward! Ha nem maradsz itt, semmit nem tudsz meg róla! Még a nevét se – mondta Tanya és kinyújtotta rám a nyelvét. Esküszöm, mint egy nagy gyerek! - De tényleg aggódunk érte. Nem annyira, mert tud vigyázni magára, de aggódunk. Muszáj volt viszont mennie, mert hívták. Régen családtag volt, és most úgy érezte kötelessége menni.
- Milyen önzetlen – gúnyolódtam inkább csak magamban. Mióta nem találkoztam olyan valakivel, aki fontosabbnak tartja a másikat, mint magát! Nagyon régen.
De ez a háború felkeltette az érdeklődésem. Mi lenne, ha elmennék, és hagynám magam elveszni? Vagyis meghalni? Akkor a túlvilágon találkoznék Bellával!
Lehet, hogy elmegyek. Még gondolkodom rajta.
- Akkor megmutatjuk a szobádat, amíg itt leszel. A húgunkét kapod, mert nincs másik. De tedd meg azt a szívességet, hogy nem kutakodsz. Nem nagyon örülne neki! – mondta Carmen és elindult fölfelé a lépcsőn. Úgy látszik itt a rejtélyes húg igazán nagy elismerésnek örvend. Nagyon szerethetik, ha ennyire próbálják védeni. De nem nagyon értem miért nem tudnak róla mesélni. Mondjuk az eddigi hetven éves érdektelenségem gondolom kiütközik. Ez se érdekelt annyira.
- Ez az ő szobája! De tényleg ne nyúlkálj! – mondta még Carmen, majd elindult lefelé. Nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok valami kellemes társaság. Erre enged következtetni, hogy senki nem akar mellettem maradni.
De talán most nem is bántam. A szoba kicsi volt, de nagyon megnyugtató. És jó illata volt mindennek. Különösen jó illata. A fal kék volt. Halványkék. Teljesen furcsa volt a rengeteg rikító szín mellett, amit a Denali-család használ. Ez szolid volt. Megígértem, hogy nem nyúlkálok. De nézelődni szabad. A kanapé fekete volt, és inkább olyan olvasókanapé. A kényelmes fajtából, amin jó elterülni. Minden bútor összhangban volt egymással. A fa ugyanolyan volt mindenhol, és a színek is harmonizáltak. Az egyik sarokban egy íróasztal állt, rajta egy Tiffany-lámpa. Négy fiókja volt az asztalnak, és furcsa volt, mert késztetést éreztem rá, hogy megnézzem mi is van bennük. De nem nyitottam ki egyiket sem. Az asztal tetején egy nagyon régi írógép volt. Senki nem használt már ilyet! A szerkezet mellett egy halom teleírt papír volt. A lány valami költő, író féle? Lehetséges… Az asztal mellett egy üveg tolóajtó volt, amin ki lehetett jutni. Nyilván szeret kint lenni. Egy hatalmas könyvespolc foglalta el az egyik falat.
Jane Austen, Üvöltő szelek, Elfújta a szél, Charlotte Bronte…
Valami olyasmit éreztem, amit rég nem. Érdekelt, hogy ki ez a lány. Ki az, aki ennyire törekszik a harmóniára? És aki ennyire régi könyveket olvas, és régi szerkezetet használ? Akinek ilyen jó az illata? Szinte éreztem, hogy belülről ordítok, hogy ismerni akarom. És látni. Tudni akarom, hogy ki ez. Furcsa volt annyi érdektelenség után azt érezni, hogy most akarok valamit. Hogy látni, és ismerni akarom ezt a lányt. De jó is volt. Valami egészen új, és különleges.
Lehet, hogy mégis megvárom, csak hogy lássam. Szeretném látni.
Lassan mentem le a nappaliba. Valahogy csak meg kell mondanom, hogy mégis igénybe venném a vendégszeretetüket.
- Talán mégis itt maradnék, ha nem zavarok – mondtam a lépcső aljáról.
És nem várt reakció következett. Mindenki örült. Bár nem tudom, hogy a társaságomban mi a szórakoztató, de örültek, hogy maradok.
Hallottam, hogy Tanya zongorázik. Tudott zongorázni. Amikor legutóbb itt jártam egyáltalán nem ment neki. Most meg hibátlanul játszik. Furcsa felfedezés volt, hogy már ezt is tudja.
- A húgunk megtanította – mondta Irina, amikor látta, hogy felvont szemöldökkel nézem Tanyát.
És még zongorázik is a nő. Hirtelen jobban izgatott mi is van abban a háborúban, mint eddig.
- Ez nem igaz! Kéne valami vámpír-adó, ahol tájékoztatnak a dolgok állásáról! – dühöngtem a tévé előtt, és húsz csatornát néztem át egy másodperc alatt. Már öt hónapja boldogítom a Denali-családot, de eddig még nem akadtak ki tőlem. Szerencsére… Továbbra is érdekelt, hogy ki a húguk, de még mindig nem mondták el. Még a nevét sem! Könyörgöm mi olyan érdekes a nevében, és miért nem lehet elmondani?
Ez a furcsa izgatottság és várakozás a többiek szerint teljesen jó hatással volt rám. Szerintük legalább csillog valamitől a szemem.
- Nyugi! Naponta kapom a susmust – mondta Kate és levetette magát mellém a kanapéra.
- A micsodát? – kérdeztem teljes meglepődéssel. Mi a fene az a susmus?
- SMS-t, Edward! Könyörgöm hol élsz te? – kérdezte és most ő nézett rám úgy, mint egy űrlényre. Lehet, hogy már kicsit rég használtam elektronikai eszközöket… - A hugica minden nap megküldi, hogy mi is van. Nyerésre állnak. Ha minden rendben megy két hónap múlva vissza is jön – mondta végül és határozottan bólintott egyet.
Két hónap? Na ez az időszak is oda tartozott, hogy itt minden perc egy óra. És most két hónap? Látni akarom a lányt. Van benne valami, ami hihetetlen erővel vonz. Tényleg látni akarom. De a két hónap is kevesebb, mint az öt. És már öt hónapot kibírtam. Akkor ez a kettő már nem is olyan sok… Á! Dehogynem sok!
- Szóval nincs is olyan, hogy Cullen család? – kérdezte Irina hatalmas meglepődöttséggel. Elmeséltem neki, hogy a család szétszakadt. Nem mondtam el Bellát, de azt igen, hogy a család elvállt egymástól. A konyhában ültünk egymással szemben. Bár a konyha kifejezés kicsit erőltetett, mert négy négyzetméter volt a helyiség étkezővel együtt. És csak három szék volt… A hattagú családnak. Na mindegy.
- Nincs – mondtam és lehajtottam a fejem. - Külön-külön létezünk, mert Cullenek vagyunk, de nem együtt. Nincs nagy Cullen-család, csak tagok. Akik nincsenek együtt…
- Ez azért szomorú – mondta Irina teljesen lehangolva.
Plusz egy hónap telt el a várakozásból. És ha így nézzük a dolgokat, akkor már csak ugyanennyi idő, hogy találkozzam a lánnyal. Hogy megtudjam ki is ő. És ez nagyon jó érzés volt. Mert végre vége lesz a rejtélynek. Utána megyek tovább, és próbálom túlélni a perceket, de addig van valami, ami miatt érdemes létezni. És amire várnom kell, mert érzem, hogy megéri. Vagy valami ilyesmi...
- De mondok valamit, ami lehet, hogy megvigasztal…
Furcsa illat volt a levegőben. De ismerős. Ebben az illatfelhőben laktam hat hónapja.
- … Edward! Hagy mutassam be…
- Megjötte…
Én megfordultam, és a következő pillanatban a lábam magától indult meg a titokzatos lány felé, aki egyáltalán nem volt titokzatos. De nem csak én indultam felé. Ő is félbehagyta a mondatot, és ő is szaladt felém, mert ő nem volt idegen. Őt jobban ismerem, mint bárkit a világon. Félúton összetalálkoztunk és olyan erősen szorítottam magamhoz a lányt, ahogy csak tudtam. De ő is szorított. Majdnem úgy, hogy fájt az ölelése.
Bella.
Mintha eddig nem is éltem volna. De nem is éltem nélküle, mert ő az életem. A lelkem, a mindenem. És itt volt. Hihetetlen, de itt volt, és tényleg ő volt. Nem nagymama, nem halott, és még csak ember se! Itt van, és ő az, és olyan, mint mi! Már nem féltem, hogy összetöröm, és még erősebben szorítottam. Ahogy csak tudtam. Mert ő tényleg Bella! Az igazi, és utánozhatatlan! A létezésem értelme, az életem lényege!
- Úgy látom ismeritek egymást… - mondta Irina zavarodottan, de egyikünk se vett róla tudomást. Csak még jobban öleltük egymást. Nem akartam elengedni. Soha többet! Nem fogom még egyszer ezt megtenni! Soha többet. Soha!
Bella az. Tényleg, Bella! Megérte hat hónapot várni rá, mert ez a hat hónap szinte elveszett a mostani öröm mellett. És nemcsak a hat hónap érte meg. Hanem a hetven év is. Mert most tudom igazán értékelni, hogy mit is hagytam ott akkor. Már rég megértettem, hogy mit vesztettem, de csak most éreztem, hogy tényleg nem éltem nélküle. Hogy nélküle nem is volt értelme semminek. Belemosolyogtam Bella hajába, és éreztem, hogy ő a nyakamba fúrja a fejét. Még jobban szorítottam, ha lehet, és pont úgy, mint régen egy puszit adtam a fejére.
Olyan volt, mintha újra lenne szívem, és olyan erővel dörömbölne, mint még soha. Ez tényleg ő! És engem ölel! Én meg őt ölelem úgy, ahogy csak tudom. Újra tudtam levegőt venni! És ez a kellemes illat, ami az orromban szállt, az hihetetlen volt. Az ő illata. És már nem értettem, hogy hogyan nem ismertem fel hat hónap alatt, hogy ez ő! Hisz mennyire vonzott magához még emberi létében, és most mégse voltam rá képes, hogy felismerjem? Hogy lehettem ilyen?
A tudatalattim lehet, hogy tudta. Hisz ott volt a furcsa várakozás, hogy lássam a lányt. Több, mint hetven éve semmire nem vártam, semmi nem érdekelt. Csak ő képes rá, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Valamiért ismerős volt, és tudtam, hogy ismerem. Lehet, hogy még a feltételezés is megvolt, de nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges! És ez a lány Bella! Az én Bellám!
Újra van értelme, hogy létezzek, mert ez Bella!
Tényleg, Bella!
Helló!
Nos végre megtörtént, amire mindenki várt.:D Folytatás pénteken, és Bella szemszögben!
2009. december 26., szombat
100 év a boldogságig : 16. fejezet A legrosszabb hír
- Én mondtam, hogy jól fog állni!
- Valami kegyetlen, milyen bomba lettél!
- Mostantól félthetjük tőled a pasijainkat, Bella!
A fürdőszobában ültünk, és új, szőke hajamat csodáltuk. Vagyis ők csodálták, én meg sajnáltam a régit. A régi barna, mahagóni Bellát. De a vélemények szerint jól állt. Nem tudom. Én most olyan rosaliesnak éreztem magam. Már csak az hiányzik, hogy megváltoztassák az öltözködési stílusom, és tényleg úgy fogom magam érezni, mint egy próbababa. Vagy, mint Rose.
Miért kell mindenről a Cullen családnak eszembe jutnia? Pedig én tényleg felejteni akarok. Vagy valami olyasmi. Vagy legalább a nélkül a tudat nélkül élni, hogy minden egyes tettemben őket lássam tükröződni.
Minden esetre szőke a hajam, és most örüljek ennek. Mert a többiek szerint jó.
Hajfestés után megint mindenki a dolgára ment. Én meg bevonultam festékszagú szobámba és olvasni kezdtem. Jobb dolgom épp nem volt.
~°(o)°~
~°(o)°~
- Valami kegyetlen, milyen bomba lettél!
- Mostantól félthetjük tőled a pasijainkat, Bella!
A fürdőszobában ültünk, és új, szőke hajamat csodáltuk. Vagyis ők csodálták, én meg sajnáltam a régit. A régi barna, mahagóni Bellát. De a vélemények szerint jól állt. Nem tudom. Én most olyan rosaliesnak éreztem magam. Már csak az hiányzik, hogy megváltoztassák az öltözködési stílusom, és tényleg úgy fogom magam érezni, mint egy próbababa. Vagy, mint Rose.
Miért kell mindenről a Cullen családnak eszembe jutnia? Pedig én tényleg felejteni akarok. Vagy valami olyasmi. Vagy legalább a nélkül a tudat nélkül élni, hogy minden egyes tettemben őket lássam tükröződni.
Minden esetre szőke a hajam, és most örüljek ennek. Mert a többiek szerint jó.
Hajfestés után megint mindenki a dolgára ment. Én meg bevonultam festékszagú szobámba és olvasni kezdtem. Jobb dolgom épp nem volt.
Laurent két hétig maradt… nálunk. Nálunk, mert már egy kicsit az én lakásomnak is éreztem a házat. Egyre jobban otthon éreztem magam. És ennek örültem. Mostanában sok dolog volt, aminek örültem. Mondjuk még messze volt a boldogságtól, de… örültem.
A hajam persze egy centit se nőtt. Nem, mintha ezen meglepődtem volna. Tudtam, hogy nem változik a testünk. De sajnáltam, mert így esélyem se volt, hogy valaha lenövesszem a szőkét. De a lányok jobban szerették a szőke Bellát…
- Halihó, Bella-bogyó! Gyere lefelé! – Eleazar roppant udvarias kiabálása a földszintről jött felfelé. Csak tudnám, hogy minek menjek le. Nekem jó itt fenn is.
Mégis felkeltem a kanapéról, és elindultam a nappaliba. Csak van valami mondanivalójuk, ha már ennyire kedvesen leráncigálnak.
És tényleg mindenki lenn ült a kanapén és a fotelben. Ez valami gyűlésféle? Vagy mi? Én is leültem, és vártam, hogy végre megszólaljon valaki.
- Két hét múlva szeptember. Kezdődik az iskola. Akarsz jönni?
Na majdhogynem mindenre, de erre nem számítottam. Gimnázium!? Mondjuk még csak egyszer jártam gimibe… Amikor kellett. És milyen szép emlékeim vannak róla. De nem a barátnők és haverok terén… Mindegy. Szóval én is járjak suliba? Ez most komoly? Vajon lenne elég önuralmam? Lehet, hogy okosabb lenne még nem kockáztatni. Amíg tökéletes nem lesz az önuralmam.
- Hát… Én nem tudom. Nem vagyok biztos… magamban. Meg értelmét se látom… Van egy pár diplomám, amit még régebben szereztem… Sok volt a szabadidőm – mondtam őszintén és a többiekre néztem. Azt, hogy hány diplomám is van, arra még én se emlékszem… Meg, hogy miből. Van egy orvosi, az tuti. Meg biológiából is doktoráltam. Azt hiszem jogi is van. Van egy angol szakos is. Az olasz szakot ugye el se kezdtem, de az lett volna a következő…
- Mi megyünk. Jókor találtál ránk, mert két hete se laktunk itt, amikor idejöttél. Így még sokáig itt lakunk. De suliba mennünk kell. Mert muszáj. Meg én szeretek is járni. Jó buli – Irina szinte gyermeki imádattal ejtette ki a szavakat. Jó buli a középiskola? Mi benne a jó? Talán majd megértem egyszer, hogy mit is akart.
- Az a lényeg, hogy elvekben a nagy többség most tizedikes. Te is lehetsz az, és akkor jöhetsz velünk. Ha akarsz.
- Szerintem jobb ha még nem kockáztatok.
- Akkor majd azt mondjuk mindenkinek, hogy magántanuló vagy. Így lesz a legegyszerűbb.
A gimi még tényleg nem menne. Túl sok ott az ember. Oké, hogy kibírom már az utcán az illatokat, de ott nem vagyunk bezárva! Itt meg be lennénk. És hány meg hány ember lenne együtt az órákon. Túl nagy ez a kísértés. Már a puszta gondolatra is méreg gyűlt össze a számba. Nem. Nem menne.
Ennyivel vége is volt a megbeszélésnek. Azért kíváncsi vagyok, hogy ők már hányszor jártak gimibe. És Irina mi szórakoztatót lát benne? Ha úgy járnak, mint Cullenék… Ajj! Már megint ők! De már mindegy. Szóval, ha ők is annyira elzárkózottan járnak suliba, akkor nem tudom, hogy mi jót találnak benne…
Megint felmentem a szobába. Semmi egyéb dolgom nem volt, hát megint olvasok.
Épp elmerültem volna az Üvöltő szelekben, amikor valaki kopogott. Meglepetésemre Kate volt az. Na ő még soha nem járt a szobámba.
- Szia. Nem zavarok? – kérdezte félénken és bedugta a fejét.
- Gyere nyugodtan – mondtam és ülő helyzetbe tornáztam magam, hogy ő is le tudjon ülni. Bejött és leült a kanapé másik végére. Én vártam, hogy kifejtse mi is az oka a látogatásának, de csak tovább hallgatott. Kínos volt. Nem tudtam, hogy mit akar, de láttam, hogy akar valamit.
- Szép lett a szoba – mondta végül és a fal felé intett -, mondták a többiek, hogy átrendezted.
- Köszönöm – mondtam és vártam. Kétlem, hogy azért jött be, hogy a fal színéről beszélgessünk.
- Tulajdonképpen Bella, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta végül, és láttam rajta, hogy ezt nem kis erőfeszítésébe került kimondani.
- Miért? – kérdeztem őszinte meglepődéssel. Tudtommal semmit nem ártott nekem.
- Ahogy viselkedtem veled még a legelején… Az nem volt szép tőlem. De úgy egészen összevéve tőlünk nem volt szép. Biztos nagyon felületesnek tartasz minket. Akiknek csak a pénzed meg a képességed kell. De erről már szó sincs! Igazán megkedveltünk.
- Nincs semmi baj – mondtam végül, mert szerintem mást nem is tudtam volna kipréselni magamból az elképedéstől. Oké, hogy nem szeretett még a legelején. De ki viselkedett volna kebelbarátként egy idegennel? Megértem a viselkedésünket, és egyáltalán nem hibáztatom őket. Akkor most miért kell bocsánatot kérni?
Kate arcán egy halvány mosoly jelent meg, amit én is viszonoztam. Azért jó, hogy így letisztáztuk a dolgokat. Legalább nem marad szálka egyikünkben sem.
- Egyébként kérdezhetek valamit? – kérdeztem és vigyorogva néztem Kate-re.
- Persze.
- Miért szeret suliba járni Irina? – Mert ez tényleg érdekelt. Mi jó van abban, hogy századszor is végighallgatja az órákat?
- Hát, tudod Irina, olyan pompom típus. Mindig bekerül a csapatba. Elég népszerű, és ragadnak rá a pasik, szóval imádja az egészet felhajtást maga körül. Egyszerűen szereti. Én nem szeretem, mert unalmas, de muszáj suliba járni.
- Én se szívelem az egészet. Még csak egyszer voltam gimis, de akkor se tetszett.
- Miért?
Hoppá. Ezt lehet, hogy nem kellett volna. Most fogom elszúrni az egészet, amikor már egész jól eltitkoltam a dolgokat? Nem akarom. Valamit gyorsan mondani kéne, hogy eltereljem a figyelmet.
- Csak nem összetörték a szívedet? – kérdezte és nevetésben tört ki.
Én lehajtottam a fejemet. Nem akartam a szemébe nézni, mert akkor rögtön meglátja, hogy dehogynem. Ráadásul nem is kicsit.
Észrevette, hogy nem nevetek vele, ezért ő is abbahagyta a röhögést.
- Na haragudj! – mondta rögtön, amikor leesett neki az egész. – Nem tudtam róla.
Honnan is tudtak volna, amikor olyan szépen titkoltam? Vagyis próbáltam titkolni?
- Senki nem tudott róla. És nem is szeretném, ha tudna. Tulajdonképpen már régen történt, de még ma se könnyű. Ne beszéljünk róla, légy szíves! Nem akarok – mondtam és nekem is feltűnt, hogy a hangom megkeseredett lett. Mint egy olyan embernek, aki már minden borzalmat megélt, ezért nem is fél a holnaptól… Ennél már csak jobb jöhet.
- A szerelem furcsa dolog, Bella. De ez sem egyszerű. Az egész egy kirakójáték. A szeremet sem lehet kézzelfogható vagy racionális jelekkel körülírni, és épp ezért több az egyszerű érzelmeknél. A harag vagy az öröm csak úgy jön és megy, de a mélyebb érzések sokáig ott maradnak. És nem csak a szerelemről van szó. A hálát, a gyászt se tudod teljesen pontosan körülírni. Szerintem megmagyarázhatatlan. De a szerelem nemcsak kapcsolat és kötődés, hanem fal is. Furcsa választófal, amit sok minden felemelhet kezdve a család akaratától a környezeted rád gyakorolt hatásáig. – Kate elrévedve nézett ki az ablakon. A tekintete ködös volt, mégis furcsa mélység és tapasztalat volt benne.
- Veszélyes gyöngeség, bár néha erő is. – Kate rám nézett, és a tekintete kitisztult. - De tulajdonképpen a szerelem önmagában csak egy szó. Semmi több. És ezért nem kell sajnálnod azt a szerelemet, Bella! Mert nem más csak egy szó. Amit még akkor kiváltott belőled, amikor tényleg azt érezted… A szerelmet, és nem az utána való sóvárgást. Az volt a szerelem! Most már csak emlék… Hogy jó vagy rossz, azt csak te tudod - mondta Kate, megszorította a kezemet, rám mosolygott és kiment a szobából.
De ha már tényleg nem vagyok szerelem, akkor miért fáj ez ennyire? Miért van az, hogy ha csak rágondolok összeszorul a gyomrom, alig kapok levegőt, és sírhatnékom támad? Miért, ha ez már nem szerelem?
~°(o)°~
Most mentünk először suliba. Mentünk, mert húsz éve már tökéletes önuralmat gyakoroltam, és kellőképp felkészültnek tartottam magam, hogy egy bezárt helyiségben maradjak egy órára vagy húsz diákkal.
Az elmúlt húsz évben ha lehet még jobban összekovácsolódtunk. Ami meglepő volt, hogy Kate-tel nagyon jóban lettünk. Minden nap órákat beszélgettünk. És a többiekkel is. Azóta persze teljes értékű családtagnak éreztem magam. Háromszor költöztünk, hogy ne tűnjön föl a korunk, de még mindig Kanadában voltunk. Szerettem itt lenni. A kanadai éghajlat nagyon bejött.
Kicsit mindenki félve nézett rám. Megértem őket. Aggódnak, hogy valami baj lesz. És be kell vallanom én is egy kicsit. Lehet, hogy hiába gyakoroltam… De ilyenre még gondolnom se szabad, mert akkor tényleg baj történik.
Minden órámon ott lesz valamelyikük, hogy majd vigyázzon rám. És talán ez volt a legmegnyugtatóbb. A tudat, hogy ők itt vannak, ezért semmi baj nem lehet.
A gimi parkolójában álltunk meg, nagy levegőt vettem és kiszálltam. Igyekeztem csak természetesen viselkedni. Semmi feltűnő. Hát a feltűnés elkerülése nem nagyon jött be, mert elég sokan bámultak… Leginkább hímnemű egyedek, de próbáltam tudomást se venni róluk. Mélyet szippantottam a levegőbe.
Nem lesz itt semmi gond! Mosolyogva biccentettem a többiek felé. Erre ők egyszerre fújták ki a levegőt. És én erre nevetni kezdtem, és örömömre ők is.
Eléggé jókedvűen értünk haza. Senkit nem fogyasztottam el ebéd gyanánt, és minden simán ment. És azért ez mégis örvendetes. Hogy teljesen ép maradt mindenki a gimnáziumban.
A meglepetések sorozata viszont nem ért véget, mert Laurent állt a házunk előtt, és az ajtóban dörömbölt. Amikor meglátott minket szinte tapintható volt a megkönnyebbülése.
Én viszont izgulni kezdtem. Mi az oka a látogatásának? Hisz két hónapja ment el! És miért ilyen kétségbeesett az arca.
- Az erdélyiek megtámadták a Volturit. Kitört a háború – mondta, amit kiszálltunk a kocsiból a lehető legdrámaibb hangon.
És az én jókedvemnek azonnal vége lett. Mert ha háború van a vámpírok között az egyáltalán nem jó. A végén még embereknek is baja esik! És ha tetszik, ha nem a Volturi a családom volt húsz éven át, és ha bárkinek baja esne. Heidinek, vagy… Félixnek. Hiába nem szeretem, mint férfit a barátom. És ha Arónak lesz valami baja? Aki tulajdonképpen az apám volt? Remélem semmi baj nem lesz.
A jókedvem messze elrepült és csak egy mondat járt a fejemben:
Kitört a háború.
2009. december 25., péntek
Megjátszott érzéketlenség - 1. fejezet Egy új élet kezdete
„Bár ne lettem volna annyira felelőtlen… De ha nem teszem meg, akkor minden másképp alakult volna.”
- Támadj csak meg! – ordítottam egy ismeretlen vámpír felé.
- Bella! – üvöltött egy csodás hang, de most nem érdekelt.
Végül is nekem már mindegy. Lehet, hogy kellemesebb lenne a halál.
Mióta Edward elhagyott, még az életnek sincs értelme. Ennek bár még csak tíz hónapja, de így is eléggé fájdalmas. Folyamatosan ott van, és fáj.
Ráadásul nem csak az elvesztett szerelmemet kellett gyászolnom, hanem Charlie-t is. Az apám meghalt egy hónappal ezelőtt. Nem úgy fáj, mint egy csonttörés, vagy, mint egy tüske az ujjadban. Ezek olyan fájdalmak, amik megszűnnek egy idő után, de ez… Ez mindig veled lesz. Nem hagy békén, ott van, és bánt. Állandóan, folyamatosan, mint egy morbid barát, aki nem akar tőled távol lenni.
Az egyedüli barátom. Milyen ironikus, hogy a legjobb barátom a gyász! Elmúlik vajon valaha ez az érzés? Az, amit nem tudsz kitörölni az emlékeidből. És valaha enyhül ez az érzés? Valaha lesz nyugtom? Leszek még erős, életemben valamikor?
Gondolok-e majd még Edwardra szeretettel, és igazi nosztalgiával. Szívesen, és fájdalom nélkül? Végigmegyek-e valaha a lakáson úgy, hogy nem jut eszembe Charlie? Hogy nem mondom azt, hogy apa szerette a halat. Vagy, nem jut eszembe, ahogy nézte a tévét?
Valaki meg tudná mondani? Valaki tudna segíteni?
És miért nem sikítozik mindenki, amikor egy világ omlott össze? Legalábbis az én világom. Miért nem ordítoznak, fogják a fejüket, és tör ki mindenki hisztériás sírásban? Miért nem csináljak azt, ami nekem annyira természetes? Miért nem érzik ugyan azt?
Csak az én világom omlott össze röpke tíz hónap alatt? Csak nekem szűnt meg az életem? Csak nekem nem normális már az egész lét?
Pedig még csak eszembe se jutott a halál gondolata. Csak most, ahogy a házunk mögötti erdőben egy vámpír nézett rám bordó szemekkel.
Valószínű, hogy így könnyebb lesz. Vagy lehet könnyebb? Nekem már mindegy!
- Olyan jó az illatom, nem? Hajrá! Támadj meg! – kiabáltam, majd dühös mozdulattal a szememhez kaptam a kezem.
- Bella! Menj innen! – A hang továbbra is ordított. És még így… dühösen is gyönyörű volt.
Nedves volt. Mikor kezdtem el sírni? Mikor kezdtek el úgy folyni a könnyeim, hogy nem tudom megállítani? Szinte haragosan töröltem meg a szemem újból, és néztem kihívóan az ismeretlen felé.
Az ember tényleg azért fél a haláltól, mert ismeretlen? Mert nem tudjuk milyen az, nem tudjuk, mi történik ott velünk? Vagy van-e egyáltalán az élet után valami? A sötéttől is azért fél a kisgyerek, mert nem tudja, mi van benne. Mert rosszakat képzel róla. Hogy szörnyek vannak ott, akik bántják. Aztán a sötétség természetes lesz, megérted, hogy nincs ott semmi. Természetes lesz az éjszaka.
A halál nem lehet természetes, mert az csak egyszeri alkalom. Míg a sötétség minden nap visszatér, a halál csak egyszer jön el. Egyszer következik be. Ezért nem tudod feldolgozni olyan könnyen. Nem hiszed el, hogy csodás dolog a halál, hogy csak tévhitek vannak róla. Nem jött vissza senki onnan, hogy megmondja, mi van odaát. Így… nem lehet természetes. Nem lehet megszokott.
A vámpír feladta, és támadó állásba ereszkedett.
- Bella… - A hang már nem ordított. A hang most lemondó volt.
Én is ezt teszem. Lemondok mindenkiről. Lemondok mindenről… Lemondok az életről, és arról, hogy még egyszer… valaha lássam Edwardot.
Nem! Nem akarok meghalni! Élni akarok, ha nem másért, hát Edwardért! Hogy életemben legalább még egyszer lássam, és beszéljek hozzá! Hogy elmondjak neki mindent! Hogy tudja mi történt tíz hónap alatt. Hogy lássam… Hogy megérintsem…
Már nem tartottam olyan jó ötletnek a vámpír felhergelését.
És mennyi esélyem van nekem? Törékeny kis emberi lénynek egy olyan valakivel szemben, mint ez a vámpír? Esélytelen az egész…
De mégse adom fel! Érted Edward!
Hogy történhetett az meg, hogy az életem központja te lettél, és már nem is én magam vagyok a fontos, hanem a te? Miért csak te kellesz, és miért nem érdekelnek mások? Miért te vagy a fontos?
A vámpír hihetetlen gyorsasággal ugrott felém. Én felemeltem a kezem, hogy ne tudja elkapni a torkomat. Hallottam, ahogy a felkarom eltörik. A csontom nagy reccsenéssel tört ketté. Sikoltani akartam. Sikítani a fájdalomtól, ami szinte elviselhetetlen volt. Odakaptam a másik kezemmel, és kétrét görnyedtem. Fájt.
De nem. Nem fogok se sikítani, se kimutatni mennyire fáj az, amit csinál. Már sokkal nagyobb fájdalmat is éreztem…
A vámpír dermedten állt velem szemben. Ennyire közelről még nem láttam másokat… Csak a Cullen családot. Alig egy arasz választott el tőle. A szeme megdöbbenésről árulkodott, és szinte már fekete volt. Egyre kevesebb volt benne a bordó.
Ő rögtön felemelte a kezét, én meg rögtön háttat fordítottam neki. Hallottam, ahogy a kabátom szétszakad és éreztem, ahogy négy éles köröm marja fel a hátamat. Felsikítottam, ahogy csak tudtam.
Már menekülni akartam előle. Nem akartam így meghalni. Futottam a ház felé, ahogy csak tudtam, de úgy tűnt, hogy egyre lassabban haladok. Milyen messzire jöttem be? Nekem több percnek is tűnt a futásom, bár valójában csak másodperceket futottam.
Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Sápadtnak éreztem magam, és szédültem.
- Segítség! – Akartam ordítani, de amint megmozdítottam a számat, a vámpír minden erejével arcon ütött. Én tíz métert is repülhettem a levegőbe, mire leestem a földre. Akaratlanul nyitottam ki a számat, és vér ömlött ki rajta.
Már nemcsak a hátamon és a karomnál éreztem a fájdalmat. A nadrágom véres volt, és éreztem, hogy nem tudom mozgatni az állkapcsom.
Sikítani akartam, ordítani, ha már így kell lennie. Ha már voltam annyira felelőtlen, hogy megtettem ezt az egészet.
De nem bírtam mozdítani az állkapcsom. Lehetetlennek tűnt.
A vámpír pillanat alatt ért oda hozzám és úgy tornyosult fölém, mint valami óriás a törpe felé. Hallottam, ahogy orrán át mélyet szippant a levegőből, majd hallottam, hogy torkából undorító hörgés szakad fel.
Végem van…
Ennyi volt számomra az élet.
Szeretlek Edward!
~°(o)°~
Ha ez a halál, akkor nem is annyira rossz az egész.
Nem fáj semmim, minden világos és színes. Minden hangos és minden jó illatú.
Egy karamella szemmel néztem farkasszemet. Furcsa volt, mert tudtam, hogy nem Edwardé. Edwardnak más alakú a szemvágása. Ennek a valakinek mandulavágású, a szemöldöke dús volt, és markáns kifejezést adott egész arcának. Egy jóképű férfinak néztem a szemébe. Viszont ha már halott vagyok, akkor először apámat szeretném látni. Nem valami idegent, aki hiába néz ki jól, egyáltalán nem érdekel.
Az idegen még mindig felém hajolt, de nem kérdezett semmit.
- Bocsánat, arrébb menne, mert… - Furcsa volt a hangom. Csilingelő, és valahogy szebb, mint eddig. Klassz dolog ez a pokol. Erősen kétlem, hogy a mennybe jutottam.
- Végre felkeltél! – kiáltott fel az idegen, és felvillantott egy mosolyt. A fogai fehérek voltak, és hihetetlenül egyformák. Nem értettem, hogy hogy tud valaki úgy mosolyogni, hogy mind a harminckét foga kilátszódjon. Meg fogom tőle kérdezni. – Már kezdtem érted aggódni – mondta majd elhajolt tőlem.
Egy bordó szobának a fekete ágyán feküdtem. Még mindig az a ruha volt rajtam, mint amiben megtámadott az a valaki. Nagyon koszos voltam, és nem értettem, hogy a gyönyörű ágyra, hogy raktak rá ennyire koszosan. Néhol még véres is volt a ruhám…
- Sparkus vagyok – mondta az idegen és megint mosolygott.
- Bella – mondtam, de én nem mosolyogtam, és még csak az idegenre se néztem.
Talán gorombának tart. Felültem, és elkezdtem forgatni a fejem, de ez egyáltalán nem tűnt pokolnak. Ez egy emberi szoba volt.
A szőnyeg bolyhos volt, és fekete, a plafon fehér, és az egyik sarokban volt két fotel egy asztallal. Minden nagyon harmonikus volt, és rendezett.
Megint a férfira néztem. Az első jelző, ami eszembe jutott róla az a nemes volt. Tényleg a vonásai furcsán nemesek voltak. És valahogy illett ebbe a gyönyörű szobába. De úgy minden jó volt itt a szobába, egyedül én nem illettem bele a képbe koszos és szakadt ruháimmal.
- Ne haragudj, de átöltözhetnék a fürdőben? – kérdeztem annyira udvariasan, amennyire csak tudtam.
Tudtam, hogy nem haltam meg. Nem, mert ez csak egy ember szobája lehet. Vagy egy olyan valakié, aki embernek próbálja tettetni magát…
- Persze. Tessék, azt hiszem jó a méret, mondta és egy gondosan becsomagolt dobozt nyomott a kezembe.
Leszálltam az ágyról, és elindultam az egyik ajtó felé.
A fürdő meglepően modern volt. A mosdó felett nem volt tükör, és még én is láttam, hogy innen valaki direkt vette ki. Már biztos, hogy nem haltam meg. És ez csak egyféleképpen lehetséges.
És valahogy nem találtam meglepőnek, hogy vámpír lettem. Mintha természetes lenne, mintha ez lett volna nekem elrendelve mindig is, csak eddig nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellettek volna. Még tükör nélkül is tudtam, hogy vörösek a szemeim, és azt is, hogy bizony mennem kell vadászni.
A dobozt kinyitva egy farmer volt benne meg egy fekete felső. Kezdetnek megteszi…
A méret persze tökéletes volt, és minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jól néztem ki. Már, amennyit láttam magamból tükör nélkül…
Amikor visszamentem a szobába Sparkus még mindig az ágy mellett ült, és mosolyogva tekintett rám.
- Jól nézel ki – mondta könnyedén és az ágyra mutatott magával szemben. De volt valami a tekintetében, ami arra engedett következtetni, hogy komoly beszélgetésbe kezdünk.
A vámpírokról meg minden egyébről fogadok. Biztos nem tudja, hogy minden tudok… Nem ültem le. Miért is üljek le, amikor ezt a beszélgetést már több mint egy évvel lerendeztem egy számomra oly kedves személlyel? Aki csak úgy elhagyott engem…
- Megyünk vadászni? – kérdeztem egyszerűen és láttam, hogy Sparkus nem kis meglepettséggel néz rám. - Tudok mindent – tettem még hozzá, és közelebb mentem Sparkushoz.
- Hát így sokkal egyszerűebb a helyzet, az biztos – mondta már nevetve, és még a vak is láthatta, hogy megkönnyebbült. - Így legalább nem kell mindent elmesélnem neked – mondta majd előzékenyen egy másik ajtó felé intett.
A ház minden helysége ugyanúgy ragyogó és fényűző volt. Benne volt a fennköltség, és a visszafogott elegancia is.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, mert egy ilyen házat nehezen tudtam Forksban elképzelni.
- Seattle-ben – mondta Sparkus és most elém lépett és úgy mutatta az utat tovább. Átmentünk egy csodás nappalin, egy étkezőn és egy konyhán is. Hatalmas volt a ház.
- És hányan laktok itt? – kérdeztem, mert erősen kételkedtem benne, hogy egyedül lakik ebben a hatalmas házban.
- Csak én – mondta, és rám mosolygott. Volt valami elbűvölő a mosolyában. Szép volt… és vérpezsdítő. – Kérlek, most ne vegyél levegőt – mondta majd kinyitott egy hatalmas tolóajtót.
Én hallgattam rá, és azt hiszem nagyon jól tettem.
Luxus a köbön. A legelegánsabb seattle-i negyedben voltunk. Mindenhol csodálatos házak magasodtak, és Sparkus háza tökéletesen beleillett a környezetbe.
Az első vámpír, aki nem valami eldugott helyen lakik, hanem több emberrel együtt. Furcsa volt. Ő nem vágyott magányra?
Sparkus közben kinyitotta a garázst, és egy sportkocsival megállt előttem.
Próbáltam nem mutatni, hogy ez bizony meglepett, csöndesen szálltam be a kocsiba, és még mindig nem vettem levegőt.
Sparkus ugyanúgy vezetett… mint Edward. Gyorsan, de figyelmesen. Egy óra alatt Forksban voltunk, a város szélén.
- Sokan nem tudják hova tűntél három napig, szóval majd… jó lenne, ha beszélnél néhány emberrel. Később – mondta Sparkus, és az erdő felé ment. Én követtem, és még mindig nem vettem levegőt. De valahogy nem is vonzott az, hogy teletöltsem a tüdőmet oxigénnel. És mivel nem volt rá szükségem nem is hiányzott.
Csak ment Sparkus a lehető legmesszebb a kicsi várostól és a lehető legbeljebb az erdőbe.
Pár perc gyaloglás után Sparkus megállt, velem szembe fordult majd megfogta mindkét kezemet.
Valahogy természetes volt, hogy hozzám ér. Azt hiszem miután átváltoztatott, hozzá vagyok kötve… Ha tetszik, ha nem. De most mégis úgy éreztem, hogy tetszik… És ez egy kicsit megrémített.
- És most érezz, Bella! Érezd az illatokat, halld a hangokat! Hagyatkozz az érzéseidre! Minden rendben lesz ha meg nem, itt leszek mögötted! – Sparkus halkan suttogta a szavakat. A végén némi kuncogást engedett meg magának, és jól esett, ahogy biztosított az ittlétéről.
Csak az, hogy itt volt, az megnyugtatott.
Hagytam, hogy teljesen elárasszanak az érzéseim, és életemben először vadásztam…
Elveszített szerelem : 20 fejezet Mentünk a plázcsiba kapcsizni...
Nos kedves fanatikusok(nem mintha mi nem azok lennénk:P) íme ama nagy bejelentés merre ti vártatok, remélem örülni fogtok neki ezért tessék örömködő kritirket írni :D:D:D Puszi és szeretünk titeket!!!
- Szóval lesz egy zsíros kenyér, egy rúd kolbász és egy rakat szalonna – mondta Iccsi a McDonald’s –os eladónőnek.
Az eladó csak zavartan mosolygott, majd megint megkérdezte, hogy mit szeretnénk.
- Egy zsí-ros ke-nye-ret, egy rúd kol-bász és egy kis sza-lon-nát, ha sza-bad – mondta megint Iccsi szótagolva.
- Na, jó - mondtam én, és odaálltam a csaj elé. – Lesz két sajtburger, két közepes kóla és két muffin.
Az eladónő kicsit bólintott, majd elindult megszerezni mindent, amit mi kértünk.
- Jaj, Nee, miért kellett kijavítani, még olyan szívesen szórakoztam volna – mondta Iccsi és csúnya mosoly jelent meg a szája sarkában. Ez a mosoly erősen emlékeztetett a kárörvendő mosolyra.
- Azt is megvártad volna, amíg idehívja az üzletvezetőt? – kérdeztem, de már én is mosolyogtam. Azért ez jó poén volt.
- Simán! – mondta Iccsi, majd megjelent a hölgy, aki kiszolgált, és a tálcával együtt elkezdtünk asztalt vadászni.
Szerencsére nem kellett egészen Artúr királyhoz meg a kerek asztalhoz elmenni, hogy találjunk egyet, mert pár lépésre tőlünk volt egy szabad asztal. Mi azt kecsesen elfoglaltuk, és szétosztottuk az ennivalót.
- Iccsi – kezdtem én, és egy félig megrágott sajtburger darabot leöblítettem egy kis kólával -, az olvasók nem szeretnék, ha abbahagynánk a történetet – mondtam, majd látszólag érdektelenül beleharaptam a szendvicsembe.
De ez az érdektelenség bizony erősen csak látszat volt, mert oly kedves mindenki, aki a folytatást óhajtja! Valahogy oda mellkas tájékba mind beférkőztetek, és nem nagyon akartok kijönni! Lehet, hogy megszerettelek titeket? Hát, ki tudja…
- Igen, én is olvastam a kritikákat! Kellett neked elmondani, hogy a négyszáz kritikára hajtunk! – Iccsi erősen tetette, hogy haragszik rám. De nem megy ez neki, hisz én olyan aranyos és szeretetreméltó vagyok!
- Hát… legalább volt esélyük változtatni a kritikák állásán! És ne mondd, hogy nem örülsz, hogy a TOP10-ben az harminc napos kritikánál, az elsők vagyunk! Úgyse hiszem el.
Én közben már végeztem a szendvicsemmel és a muffinomra vetettem erősen buja pillantásokat. Hát igen, most meg fogom enni…
- De akkor is! Megszegted a játékszabályokat, Nee…
- Nem, nekem akkor is Jake a kedvencem! Olyan… aranyos – Egy női hang ütötte meg a fülünket, ami nagyon ismerős volt, de egyikünk se tudta, honnan.
- Persze, aranyos! Csak az izomzata tetszett – mondta egy férfi, akinek – milyen meglepő! – megint ismerős volt a hangja.
Egy nyolcfős társaság haladt el az asztalunk előtt, mellett, alatt, ahogy tetszik… Négy fiú volt és négy lány.
Mind nagyon szép volt, nagyon sápadt, és furcsán egyformák. Bár nem is különbözhettek egymástól még jobban! De mégis volt bennük valami egyforma…
Valahonnan derengett, hogy már láttam őket, de nem jutott az eszembe…
- Iccsi! – szólítottam meg Iccsit, aki szintén azt a nyolc főt nézte. – Neked nem ismerősek valahonnan? – kérdeztem és nagyot haraptam a muffinba.
- Ó! Le kell ülnünk, ahhoz a két lányhoz – mondta hirtelen az egyikük, egy kicsi fekete lány. – Az előbb láttam – mondta, erre mind a nyolcan megindultak felénk.
Hirtelen pontosan nyolc szék csikorgását lehetett hallani, és már körül is voltunk véve. Már egy papírdarab se fért volna el az asztalon…
- Helló – szólalt meg Iccsi, mert neki nem volt épp tele a szája muffinnal. Ha meg is lepődött, hogy nyolc teljesen ismeretlen, vagy csak félig ismeretlen leül mellénk, akkor nem mutatta. Hát igen! Ő Iccsi! Az igazi társasági ember. Én inkább a könyvmoly vagyok. És büszke vagyok rá!
- Éppen egy filmet néztünk meg a moziba – mondta az egyik lány, aki eddig még ismeretlen volt. Vagy nem is lány volt, inkább nő.
- És jó volt? – kérdezte Iccsi bátran, és barátságosan mosolygott.
- Nem.
- Igen.
- Elment.
- Jobb is lehetett volna.
- Szörnyű.
- Szenzációs.
- Elaludtam.
- Egyébbel voltam elfoglalva.
És ez mind egyszerre. Én inkább csak egy nagy hangmasszát hallottam. Valahogy a lányok tűntek helyeslőnek, és a fiúk meg ingerkedőknek. Ez valami romantikus dolog lehetett…
- Iccsivel épp arról beszélünk, hogy folytassuk-e az egyik történetünket – mondtam, csak, hogy megszólaljak. Bár lehet, hogy nem kellett volna idegeneknek kiteregetni féltett írópalánta mivoltomat. Hát már mindegy.
- Miről szól? – kérdezte az egyik szőke férfi.
- Legfőképpen a szerelemről és arról a szenvedésről, ami a szerelem hiánya okoz – mondtam, mert bizony a saját történetemről profin tudok mesélni…
- Oké. És döntöttetek már? – kérdezte egy nagydarab fiú, és egyenesen rám nézett.
- Nem, még nem – mondtam kicsit félszegen.
- Akkor játsszuk le a bulit – mondta a fiú, és felrakta a kezét az asztalra. – Ha én nyerek, akkor abbahagyjátok. Ha te nyersz, akkor folytatjátok – mondta és rám kacsintott.
Ez hülyeség! Mikor is győzhetnék le egy nagydarab fickót szkanderban? Ő túl erős!
Iccsire néztem segélykérőn, de ő csak megrándította a vállát, és én meg úgy döntöttem, hogy miért ne? Veszíteni valóm nincs! Legfeljebb, nem folytatok egy történetet, amit meg kell írnom…
Felemeltem a kezem és éppen a nagydarab férfi tenyerébe helyeztem volna az enyémet, amikor a fiú kifordította a tenyerét, és felemelte a hüvelykujját…
Áááá! Parasztjoystick! Azt szeretem.
- Egy, két, há, négy! Hüvelykujjam ügyes légy! – skandáltuk együtt a fiúval és elkezdődött a menet.
A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít.
Fokozzuk a feszültséget!
Nee támad… De a fiú hárít…
A fiú támad… De Nee hárít…
Jaj! Ez olyan izgalmas! Mindjárt bepisilek!
Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.
Fél óra múlva…
Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.
Nee egy elképesztő csellel padlóra küldi a fiút. Nee a nyerő!
Iccsi átnyújtja nekem a kólája maradékát, mert bizony, nagyon megviselt ez a küzdelem. Ilyen keményen talán még soha nem küzdöttem…
- Mintha egy kicsit lassú lenne az ujjad, Emmett – mondtam nevetve majd felálltam az asztaltól. Nem tudtam, hogy így hívják a fiút, de annyira természetesen jött, mintha több éve ismerném…
- Azt nem mondanám – mondta Rose, és átfogta Emmett derekát…
Hát végül is valószínűleg ő tudja jobban! Közben haladtunk kifelé a Plázának nevezett épületből… pedig mi nem is vagyunk érte oda, és kikérjük magunknak, mi nem vagyunk plázacicák!
- Akkor nagyon úgy néz ki, hogy folytatjátok a történetet – mondta Emmett és mosolyogva nézett minket. Közben kiértünk a szabadba. Kicsit el volt borulva, de jó idő volt. A Nap egyáltalán nem sütött.
- Hát igen, úgy néz ki – mondtam, és Iccsire néztem.
Iccsi csak mosolyogva nézett engem, én meg őt…
Azt hiszem tetemes meló előtt állunk. Iccsinek megint ki kell találnia valamit, amivel még leköti az olvasókat. Ami nem elcsépelt, még nem használtuk fel, ami illik a történetbe, és ami jó is. Nekem meg úgy kell megírni, hogy az bizony jó legyen. Szóval kemény munka következik!
- Folytatjuk - jelentette ki Iccsi hatalmas mosollyal – Elátkozott szerelem címmel tovább fut az Elfeledett és az Elveszített szerelem.
- Be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy trilógia lesz – mondtam, és felnéztem az égre. Mintha kicsit derült volna az ég.
- Hát, én se. De most már tuti, hogy ez az utolsó része! Maradjon meg trilógiának! – jelentett ki Iccsi, és még bólintott is hozzá.
- De most már tényleg derüljön ki, mibe fogadott Emmett meg Edward! – kiáltotta még a fiú, akivel játszottam, majd hirtelen mindegyikük futni kezdett a parkoló felé.
Én meg csak magamban gondoltam, hogy bizony a tizenkilencedik fejezet eredetileg azzal volt vége, hogy kiderül a nagy titok... Csak, hát van folytatás, szóval fokozzuk az izgalmakat...
A Nap hirtelen kisütött, a család úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket, mi meg ott álltunk Iccsivel a Pláza előtt, és vártunk. Hogy mire, azt mi se tudtuk.
Talán egy égi jelre, hogy helyesen cselekszünk…
- HEJ! – kiabált hirtelen a narrátor. – Az író kisütette a Napot! Ez nem eléggé ÉGI jel, hogy folytassátok? – kérdezte mérgesen, majd megint eltűnt.
Na, jó igaza van! Ez pont elég…
- Akkor folytatjuk – mondtam én, és Iccsire néztem.
- Folytatjuk. De nem azért, mert meglett a négyszáz kritika, és nem is azért, mert nyertél abban az idiótaságban az előbb. Azért folytatjuk, mert voltak olyan olvasók, akik tényleg rendszeresen írtak kritikát. Értük, megéri folytatni – mondta Iccsi, és mosolyogva fordította a fejét a napfény irányában.
Hirtelen két sötétített ablakú autó dudált ránk.
És mi rájöttünk kikkel is találkoztunk az előbb odafent…
- Szóval lesz egy zsíros kenyér, egy rúd kolbász és egy rakat szalonna – mondta Iccsi a McDonald’s –os eladónőnek.
Az eladó csak zavartan mosolygott, majd megint megkérdezte, hogy mit szeretnénk.
- Egy zsí-ros ke-nye-ret, egy rúd kol-bász és egy kis sza-lon-nát, ha sza-bad – mondta megint Iccsi szótagolva.
- Na, jó - mondtam én, és odaálltam a csaj elé. – Lesz két sajtburger, két közepes kóla és két muffin.
Az eladónő kicsit bólintott, majd elindult megszerezni mindent, amit mi kértünk.
- Jaj, Nee, miért kellett kijavítani, még olyan szívesen szórakoztam volna – mondta Iccsi és csúnya mosoly jelent meg a szája sarkában. Ez a mosoly erősen emlékeztetett a kárörvendő mosolyra.
- Azt is megvártad volna, amíg idehívja az üzletvezetőt? – kérdeztem, de már én is mosolyogtam. Azért ez jó poén volt.
- Simán! – mondta Iccsi, majd megjelent a hölgy, aki kiszolgált, és a tálcával együtt elkezdtünk asztalt vadászni.
Szerencsére nem kellett egészen Artúr királyhoz meg a kerek asztalhoz elmenni, hogy találjunk egyet, mert pár lépésre tőlünk volt egy szabad asztal. Mi azt kecsesen elfoglaltuk, és szétosztottuk az ennivalót.
- Iccsi – kezdtem én, és egy félig megrágott sajtburger darabot leöblítettem egy kis kólával -, az olvasók nem szeretnék, ha abbahagynánk a történetet – mondtam, majd látszólag érdektelenül beleharaptam a szendvicsembe.
De ez az érdektelenség bizony erősen csak látszat volt, mert oly kedves mindenki, aki a folytatást óhajtja! Valahogy oda mellkas tájékba mind beférkőztetek, és nem nagyon akartok kijönni! Lehet, hogy megszerettelek titeket? Hát, ki tudja…
- Igen, én is olvastam a kritikákat! Kellett neked elmondani, hogy a négyszáz kritikára hajtunk! – Iccsi erősen tetette, hogy haragszik rám. De nem megy ez neki, hisz én olyan aranyos és szeretetreméltó vagyok!
- Hát… legalább volt esélyük változtatni a kritikák állásán! És ne mondd, hogy nem örülsz, hogy a TOP10-ben az harminc napos kritikánál, az elsők vagyunk! Úgyse hiszem el.
Én közben már végeztem a szendvicsemmel és a muffinomra vetettem erősen buja pillantásokat. Hát igen, most meg fogom enni…
- De akkor is! Megszegted a játékszabályokat, Nee…
- Nem, nekem akkor is Jake a kedvencem! Olyan… aranyos – Egy női hang ütötte meg a fülünket, ami nagyon ismerős volt, de egyikünk se tudta, honnan.
- Persze, aranyos! Csak az izomzata tetszett – mondta egy férfi, akinek – milyen meglepő! – megint ismerős volt a hangja.
Egy nyolcfős társaság haladt el az asztalunk előtt, mellett, alatt, ahogy tetszik… Négy fiú volt és négy lány.
Mind nagyon szép volt, nagyon sápadt, és furcsán egyformák. Bár nem is különbözhettek egymástól még jobban! De mégis volt bennük valami egyforma…
Valahonnan derengett, hogy már láttam őket, de nem jutott az eszembe…
- Iccsi! – szólítottam meg Iccsit, aki szintén azt a nyolc főt nézte. – Neked nem ismerősek valahonnan? – kérdeztem és nagyot haraptam a muffinba.
- Ó! Le kell ülnünk, ahhoz a két lányhoz – mondta hirtelen az egyikük, egy kicsi fekete lány. – Az előbb láttam – mondta, erre mind a nyolcan megindultak felénk.
Hirtelen pontosan nyolc szék csikorgását lehetett hallani, és már körül is voltunk véve. Már egy papírdarab se fért volna el az asztalon…
- Helló – szólalt meg Iccsi, mert neki nem volt épp tele a szája muffinnal. Ha meg is lepődött, hogy nyolc teljesen ismeretlen, vagy csak félig ismeretlen leül mellénk, akkor nem mutatta. Hát igen! Ő Iccsi! Az igazi társasági ember. Én inkább a könyvmoly vagyok. És büszke vagyok rá!
- Éppen egy filmet néztünk meg a moziba – mondta az egyik lány, aki eddig még ismeretlen volt. Vagy nem is lány volt, inkább nő.
- És jó volt? – kérdezte Iccsi bátran, és barátságosan mosolygott.
- Nem.
- Igen.
- Elment.
- Jobb is lehetett volna.
- Szörnyű.
- Szenzációs.
- Elaludtam.
- Egyébbel voltam elfoglalva.
És ez mind egyszerre. Én inkább csak egy nagy hangmasszát hallottam. Valahogy a lányok tűntek helyeslőnek, és a fiúk meg ingerkedőknek. Ez valami romantikus dolog lehetett…
- Iccsivel épp arról beszélünk, hogy folytassuk-e az egyik történetünket – mondtam, csak, hogy megszólaljak. Bár lehet, hogy nem kellett volna idegeneknek kiteregetni féltett írópalánta mivoltomat. Hát már mindegy.
- Miről szól? – kérdezte az egyik szőke férfi.
- Legfőképpen a szerelemről és arról a szenvedésről, ami a szerelem hiánya okoz – mondtam, mert bizony a saját történetemről profin tudok mesélni…
- Oké. És döntöttetek már? – kérdezte egy nagydarab fiú, és egyenesen rám nézett.
- Nem, még nem – mondtam kicsit félszegen.
- Akkor játsszuk le a bulit – mondta a fiú, és felrakta a kezét az asztalra. – Ha én nyerek, akkor abbahagyjátok. Ha te nyersz, akkor folytatjátok – mondta és rám kacsintott.
Ez hülyeség! Mikor is győzhetnék le egy nagydarab fickót szkanderban? Ő túl erős!
Iccsire néztem segélykérőn, de ő csak megrándította a vállát, és én meg úgy döntöttem, hogy miért ne? Veszíteni valóm nincs! Legfeljebb, nem folytatok egy történetet, amit meg kell írnom…
Felemeltem a kezem és éppen a nagydarab férfi tenyerébe helyeztem volna az enyémet, amikor a fiú kifordította a tenyerét, és felemelte a hüvelykujját…
Áááá! Parasztjoystick! Azt szeretem.
- Egy, két, há, négy! Hüvelykujjam ügyes légy! – skandáltuk együtt a fiúval és elkezdődött a menet.
A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít.
Fokozzuk a feszültséget!
Nee támad… De a fiú hárít…
A fiú támad… De Nee hárít…
Jaj! Ez olyan izgalmas! Mindjárt bepisilek!
Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.
Fél óra múlva…
Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.
Nee egy elképesztő csellel padlóra küldi a fiút. Nee a nyerő!
Iccsi átnyújtja nekem a kólája maradékát, mert bizony, nagyon megviselt ez a küzdelem. Ilyen keményen talán még soha nem küzdöttem…
- Mintha egy kicsit lassú lenne az ujjad, Emmett – mondtam nevetve majd felálltam az asztaltól. Nem tudtam, hogy így hívják a fiút, de annyira természetesen jött, mintha több éve ismerném…
- Azt nem mondanám – mondta Rose, és átfogta Emmett derekát…
Hát végül is valószínűleg ő tudja jobban! Közben haladtunk kifelé a Plázának nevezett épületből… pedig mi nem is vagyunk érte oda, és kikérjük magunknak, mi nem vagyunk plázacicák!
- Akkor nagyon úgy néz ki, hogy folytatjátok a történetet – mondta Emmett és mosolyogva nézett minket. Közben kiértünk a szabadba. Kicsit el volt borulva, de jó idő volt. A Nap egyáltalán nem sütött.
- Hát igen, úgy néz ki – mondtam, és Iccsire néztem.
Iccsi csak mosolyogva nézett engem, én meg őt…
Azt hiszem tetemes meló előtt állunk. Iccsinek megint ki kell találnia valamit, amivel még leköti az olvasókat. Ami nem elcsépelt, még nem használtuk fel, ami illik a történetbe, és ami jó is. Nekem meg úgy kell megírni, hogy az bizony jó legyen. Szóval kemény munka következik!
- Folytatjuk - jelentette ki Iccsi hatalmas mosollyal – Elátkozott szerelem címmel tovább fut az Elfeledett és az Elveszített szerelem.
- Be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy trilógia lesz – mondtam, és felnéztem az égre. Mintha kicsit derült volna az ég.
- Hát, én se. De most már tuti, hogy ez az utolsó része! Maradjon meg trilógiának! – jelentett ki Iccsi, és még bólintott is hozzá.
- De most már tényleg derüljön ki, mibe fogadott Emmett meg Edward! – kiáltotta még a fiú, akivel játszottam, majd hirtelen mindegyikük futni kezdett a parkoló felé.
Én meg csak magamban gondoltam, hogy bizony a tizenkilencedik fejezet eredetileg azzal volt vége, hogy kiderül a nagy titok... Csak, hát van folytatás, szóval fokozzuk az izgalmakat...
A Nap hirtelen kisütött, a család úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket, mi meg ott álltunk Iccsivel a Pláza előtt, és vártunk. Hogy mire, azt mi se tudtuk.
Talán egy égi jelre, hogy helyesen cselekszünk…
- HEJ! – kiabált hirtelen a narrátor. – Az író kisütette a Napot! Ez nem eléggé ÉGI jel, hogy folytassátok? – kérdezte mérgesen, majd megint eltűnt.
Na, jó igaza van! Ez pont elég…
- Akkor folytatjuk – mondtam én, és Iccsire néztem.
- Folytatjuk. De nem azért, mert meglett a négyszáz kritika, és nem is azért, mert nyertél abban az idiótaságban az előbb. Azért folytatjuk, mert voltak olyan olvasók, akik tényleg rendszeresen írtak kritikát. Értük, megéri folytatni – mondta Iccsi, és mosolyogva fordította a fejét a napfény irányában.
Hirtelen két sötétített ablakú autó dudált ránk.
És mi rájöttünk kikkel is találkoztunk az előbb odafent…
2009. december 24., csütörtök
Edward ajándéka
Nos ez egy icike-picike szösszenet Nee-től karácsonyra. Élvezzétek!!!!! Puszika
Edward ajándéka
- Ezt komolyan gondoltad Bella? – kérdezte Edward, ahogy meglepetten nézett rám.
A családnál voltunk. A zongora mellett egy óriása karácsonyfa állt, mellette rengeteg csomagolópapír. Már mindenki megkapta az ajándékát, és éppen azzal volt elfoglalva.
Már csak az én ajándékom volt Edwardnak.
Én csak mosolyogva tekintettem a piros szalagra a derekam körül, ami szépen masnira volt kötve.
- Egyszerűen nem tudtam neked mit venni. Így úgy döntöttem, hogy én leszek az ajándék – mondtam, mintha ez annyira magától értendő lenne. Tényleg sokat gondolkodtam azon, hogy mit is vegyek neki. De valakinek, akinek mindene megvan valami hasznosat, szépet és jót venni vagy épp csinálni nem épp könnyű.
Ezért döntöttem úgy, hogy engem kap ajándékba…
- És te vagy az ajándékom… - mondta kicsit mélyebb hangon, mint a megszokott. – Akkor azt hiszem jobb lesz kibontani – mondta már nevetve és a szalagnál fogva magához húzott.
Én is vigyorogtam, mert nagyon úgy néz ki, hogy neki is tetszett a rögtönzött ajándék. Hagytam, hogy magához húzzon, és megcsókoljon. Ajka finoman érintette az enyémet, és úgy éreztem örökké így tudnék maradni…
Akár a piros szalaggal derekamon…
Persze nem is mi lettünk volna, ha a család többi tagja nem ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen.
- Oh Rose! Én miért nem kaphattam valami ilyen ajándékot? – panaszkodott Emmett, erre mi rögtön szétrebbentünk. El akartam húzódni Edwardtól, de szorosan fogta a derekamat és úgy ölelt magához. – Vidd inkább vissza az Aston Martint! – mondta, majd nevetésbe tört ki.
Rose csak mosolygott, és úgy tűnt egyáltalán nem veszi most magára Emmett beszólását. Most boldognak tűnt.
- Magadat adod oda Bella? – kérdezte Alice a piros szalagot tanulmányozva. Majd amikor rájött, hogy kicsit kétértelmű a megállapítása zavartan elmosolyodott és megölelte Jaspert.
- Esetleg elvonuljunk öcsi, hogy rendesen kibonthasd az ajándékod? – kérdezte Emmett, és levetette magát az egyik kanapéra.
Rögtön utána mindenki elhelyezkedett a megszokott helyén, és beszélgetni kezdtek.
Edward továbbra is csak mosolygott, egyenesen rám, és én jól éreztem magam, mint már régen nem. Egyszerűen kellemes volt.
- Azt hiszem, az ajándékom kibontását még egy kicsit hanyagoljuk – suttogta Edward a fülembe majd megpuszilta az arcom.
- Rendben – mondtam és sugárzó mosollyal jutalmaztam meg. - Csak el ne felejtsd!
- Ezt nem felejtem.
- Utálom a karácsonyi műsorokat! Mindig ugyanarról szól! Valami idióta főgonoszról, aki egy teljesen normális család életére tör… - Emmett éppen hangosan panaszkodott a kereskedelmi adó kínálatáról. – Csak tudnám, ha a főgonosznak annyira sok pénze van, akkor miért mindig extrabéna segítőket vesz fel? Olyan fárasztó már néha…
- A karácsonynak másról kell szólnia, Emmett – mondta Rose, majd az ölébe ült és megcsókolta.
- Hát a mi verziónk, tényleg jobb – mondta Emmett majd nagy lelkesedéssel viszonozta a csókot.
- Szerintem nem is erről szól! – mondta Alice kellően hangosan, mire elszakadtak egymástól.
- Na jó! Akkor ne keressük a karácsony értelmét vagy lényegét! Maradjunk annyiban, hogy… jó dolog – mondta Emmett mosolyogva.
- Boldog karácsonyt mindenkinek! – mondta a Cullen család Bellával egyszerre.
- És mi hogy hogy nem vagyunk benne a történetben? – kérdezte Iccsi, amint elolvasta eme szösszenetet. – Nem úgy volt, hogy m is itt leszünk?
- De úgy volt, de aztán így jobban tetszett – mondta Nee, és mosolygott.
- Akkor mi hogy is kívánunk boldog karácsonyt?
- Hát így! – mondta Nee, majd…
- BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN OLVASÓNAK!
- Ezt komolyan gondoltad Bella? – kérdezte Edward, ahogy meglepetten nézett rám.
A családnál voltunk. A zongora mellett egy óriása karácsonyfa állt, mellette rengeteg csomagolópapír. Már mindenki megkapta az ajándékát, és éppen azzal volt elfoglalva.
Már csak az én ajándékom volt Edwardnak.
Én csak mosolyogva tekintettem a piros szalagra a derekam körül, ami szépen masnira volt kötve.
- Egyszerűen nem tudtam neked mit venni. Így úgy döntöttem, hogy én leszek az ajándék – mondtam, mintha ez annyira magától értendő lenne. Tényleg sokat gondolkodtam azon, hogy mit is vegyek neki. De valakinek, akinek mindene megvan valami hasznosat, szépet és jót venni vagy épp csinálni nem épp könnyű.
Ezért döntöttem úgy, hogy engem kap ajándékba…
- És te vagy az ajándékom… - mondta kicsit mélyebb hangon, mint a megszokott. – Akkor azt hiszem jobb lesz kibontani – mondta már nevetve és a szalagnál fogva magához húzott.
Én is vigyorogtam, mert nagyon úgy néz ki, hogy neki is tetszett a rögtönzött ajándék. Hagytam, hogy magához húzzon, és megcsókoljon. Ajka finoman érintette az enyémet, és úgy éreztem örökké így tudnék maradni…
Akár a piros szalaggal derekamon…
Persze nem is mi lettünk volna, ha a család többi tagja nem ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen.
- Oh Rose! Én miért nem kaphattam valami ilyen ajándékot? – panaszkodott Emmett, erre mi rögtön szétrebbentünk. El akartam húzódni Edwardtól, de szorosan fogta a derekamat és úgy ölelt magához. – Vidd inkább vissza az Aston Martint! – mondta, majd nevetésbe tört ki.
Rose csak mosolygott, és úgy tűnt egyáltalán nem veszi most magára Emmett beszólását. Most boldognak tűnt.
- Magadat adod oda Bella? – kérdezte Alice a piros szalagot tanulmányozva. Majd amikor rájött, hogy kicsit kétértelmű a megállapítása zavartan elmosolyodott és megölelte Jaspert.
- Esetleg elvonuljunk öcsi, hogy rendesen kibonthasd az ajándékod? – kérdezte Emmett, és levetette magát az egyik kanapéra.
Rögtön utána mindenki elhelyezkedett a megszokott helyén, és beszélgetni kezdtek.
Edward továbbra is csak mosolygott, egyenesen rám, és én jól éreztem magam, mint már régen nem. Egyszerűen kellemes volt.
- Azt hiszem, az ajándékom kibontását még egy kicsit hanyagoljuk – suttogta Edward a fülembe majd megpuszilta az arcom.
- Rendben – mondtam és sugárzó mosollyal jutalmaztam meg. - Csak el ne felejtsd!
- Ezt nem felejtem.
- Utálom a karácsonyi műsorokat! Mindig ugyanarról szól! Valami idióta főgonoszról, aki egy teljesen normális család életére tör… - Emmett éppen hangosan panaszkodott a kereskedelmi adó kínálatáról. – Csak tudnám, ha a főgonosznak annyira sok pénze van, akkor miért mindig extrabéna segítőket vesz fel? Olyan fárasztó már néha…
- A karácsonynak másról kell szólnia, Emmett – mondta Rose, majd az ölébe ült és megcsókolta.
- Hát a mi verziónk, tényleg jobb – mondta Emmett majd nagy lelkesedéssel viszonozta a csókot.
- Szerintem nem is erről szól! – mondta Alice kellően hangosan, mire elszakadtak egymástól.
- Na jó! Akkor ne keressük a karácsony értelmét vagy lényegét! Maradjunk annyiban, hogy… jó dolog – mondta Emmett mosolyogva.
- Boldog karácsonyt mindenkinek! – mondta a Cullen család Bellával egyszerre.
- És mi hogy hogy nem vagyunk benne a történetben? – kérdezte Iccsi, amint elolvasta eme szösszenetet. – Nem úgy volt, hogy m is itt leszünk?
- De úgy volt, de aztán így jobban tetszett – mondta Nee, és mosolygott.
- Akkor mi hogy is kívánunk boldog karácsonyt?
- Hát így! – mondta Nee, majd…
- BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN OLVASÓNAK!
2009. december 22., kedd
100 év a boldogságig - 15. fejezet A váratlan vendég
Kíváncsi vagyok, hogy most mit is gondolnak rólam a többiek.
Mert csak úgy kirohanni egyáltalán nem szokásom. Oké… Két nap után még nem ismerhetik a szokásaimat. De én tudom, hogy ez nem szokásom. Fél óra múlva jelentem meg megint az ajtóban. Tanya, Irina és Carmen kicsit aggódóan is néztek rám. Kate inkább úgy, mint aki kételkedik a józan eszemben. Meg kell értenem. Teljesen igaza van.
A zongorát néztem. A Volturinál töltött éveim alatt megtanultam játszani. Nem azért, mert szerettem kínozni magam, hanem mert nagyon unatkoztam. És miért pont ezen a hangszeren tanultam meg? Azt hiszem ezt nem kell magyarázni. Talán megtaníthatnám Tanyát játszani. Úgy láttam, hogy még az alapok se nagyon tiszták…
Leültem a hangszer mellé és játszani kezdtem. Láttam, hogy a többiek úgy néztek rám, mintha valami csodát látnának… De hát még sok mindent nem tudnak rólam. És ha azt akarom, hogy valami családféle legyünk, akkor jobb lenne nekik néhány dolgot elmondani. Mint például, hogy tudok zongorázni… És azt is elmondom szerintem, hogy volturis voltam. Csak, hogy tudják.
Legszívesebben az altatómat játszanám, mert azt is megtanultam… De akkor bizony lebuknék a többiek előtt és elég hamar kiderülne, hogy ismerem Edwardot, és akkor jön a többi kérdés, hogy honnan, hogy mikortól, hogy miért… És ezekre nem akarok válaszolni. Szóval nem játszom az altatót. Megígérem.
A darab a végéhez ért, és én kifordultam a székről, hogy a kidülledt szemű családomhoz forduljak.
- Hát ez klassz volt – mondta Tanya őszinte csodálattal. Vagy valami hasonlóval.
- Hol tanultál meg így játszani? – kérdezte Kate, aki még mindig elég furcsa volt.
- A Volturinál sok szabadidőm volt – mondtam egész egyszerűen, és vártam, hogy a mondottak hatással legyenek rájuk. Hát ez nem is maradt el! Kate ha lehet még csúnyábban nézett rám. A többiek meg még jobban megdöbbentek. – Mondtam, hogy egy más felfogású családhoz tartoztam. Hát… hozzájuk.
Azért egy kicsit féltem, hogy hogy fognak erre reagálni. Meg, hogy ez után máshogy fognak velem bánni. Nem akartam, hogy máshogy kezeljenek. De azért mégis én vagyok itt az új, és még volturis is voltam. Szóval féltem, hogy máshogy fognak kezelni. De reménykedtem, hogy ez nem fog megtörténni. Hisz Eleazar is ahhoz a családhoz tartozott egy időben. Szóval remélhetőleg minden jó lesz. De sajnos csak az idő tud majd erre választ adni. Semmi más csak az idő. És talán az egyetlen dolog, amit nem tudok sürgetni. De nem faggatóztam, nem kérdezgettem. Hagytam, hagy gondolják át a dolgokat.
Visszafordultam és megint játszani kezdtem. Pár perc múlva éreztem, hogy valaki mögém áll. Felnéztem a kezemről. Örültem, mert már rég túl voltam azon a fázison, hogy néznem kelljen a kezeimet a hibátlan játékért. Tanya nézte az ujjaimat, ahogy a billentyűkön suhannak.
- Megtanítasz játszani? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Nagyon szívesen – mondtam és egy halvány mosolyjelent meg az arcomon.
Erre ő is mosolyogni kezdett. Jól esett, hogy azt a mosolyt én varázsoltam oda, még ha csak egy mondattal is. Egy igazi mosoly.
Valami melegséget éreztem a mellkasomban. Mintha a szívem megint dobogni kezdett volna, és nagyon jól esett. Ez nem az a repeső boldogság volt, és nem az az eszeveszett kalimpálás, amit szívesebben éreztem volna. Ez lassú, egyenletes dobogás volt. De dobogás! Ismét úgy éreztem, hogy van családom, és tartozom valahová. És ez az érzés hihetetlenül jó volt.
~°(o)°~
- Na, Bella megfontoltad a szőke hajat? Hidd el, hogy jól állna neked! – Ez a kijelentés Irina szájából hangzott el. Már két hete győzködtek, hogy milyen klassz lenne, ha nekem is szőke lenne a hajam. De én nem nagyon akartam. Vagyis teljesen érdektelen voltam a külsőmmel szemben, és nem nagyon izgatott. De azért mégis. Szőke haj?
- Nem tudom, Irina. Majd még beszélünk róla később. Jó? – Ránéztem a nővéremre és egy mosolyt is küldtem felé.
Úgy láttam Irina ezt már fél sikernek vette, mert eddig határozottan kijelentettem, hogy nem. Talán jobb lenne hagyni, hogy fesse be a hajam, és akkor nem zaklatna vele folyton.
- Egyébként hamarosan vendégünk érkezik! Legalábbis az elkövetkező hat hónapban bármikor felbukkanhat egy kedves ismerősöm – mondta és rám kacsintott.
- Milyen jó, hogy ennyire szilárd alapokon nyugszik ittlétének dátuma – mondtam szinte gúnyos hangon.
- Túl sok Jane Austent olvasol, Bella! Ma már nem beszélünk így! – mondta nevetve, és megbökte az oldalamat. – Egyébként megyünk vadászni délután. Jössz te is?
- Én tegnap voltam. Inkább itt maradok, és összeszerelem a szekrényem – mondtam és a szememmel a szobám felé intettem.
Tegnap érkeztek meg a bútoraim, de még nem volt kedvem összerakni. De valamikor muszáj, mert különben a könyveim a padlón maradnak. És azt nem akarom.
- Egyébként tök jó, hogy tanítod Tanyát játszani. Már fél éve próbálkozik, és ha nekikezdett, akkor menekült mindenki! – Irina erre nevetésben tört ki. És mit tehettem mást? Én is nevettem.
- Tényleg nem fáradság! Már egész jól halad. – mondtam, és komolyan is gondoltam. Már egész szépen játszott a kezdetekhez képest. Egyszerű, de szép dallamokat.
- Úgy látom, mégse délután indulunk – intett a lépcső felé, ahonnan éppen lefelé tartott mindenki.
Én meg örültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek. Szerettem a társaságukat, csak néha kicsit sok volt.
- Bella! Tedd meg azt a szívességet, hogy nem gyújtod föl a házat – mondta Carmen mosolyogva. Szinte már általános volt kettőnk között a csipkelődés. De nem azért, mert nem bírtuk ki egymást. Pont ellenkezőleg! Egyszerűen élveztük húzni egymást.
- Jó! Akkor csak eladom. Hátha kapok érte némi pénzt! – Na, jó. Ez nem volt annyira jó. Se nem vicces, se nem ironikus vagy gúnyos. De legalább megszólaltam.
- Három nap múlva jövünk, addig kibírod? – kérdezte Eleazar, és őszinte érdeklődés volt a szemében.
- Persze. Nem lesz semmi gond – biztosítottam még őket, és néztem, ahogy a kocsival elhajtanak. Azért örültem, hogy végre egyedül vagyok. Néha egy kis magány is kell.
Carmen és én elég jóba lettünk egymással. Annyira, hogy folyamatos volt az említett csipkelődés. De ezt se én, se ő nem bánta. Volt benne valami nagyon testvéries. Tanyával és Irinával is egész jó volt a kapcsolatom. Kate miatt viszont még általános volt az aggodalmam. Szerintem valami betolakodónak néz… Nem nagyon kedveli a társaságomat. Eleazarral se volt semmi baj. Ő tulajdonképpen a pót-Emmettem volt. Vagyis nem a pót-Emmett, mert Emmettet senki nem tudná pótolni. Ő… egyedi. De mégis volt benne valami hasonló. Furcsa volt, mert külsőleg nem hasonlítottak. Belülről mégis. A folyamatos beszólások, és heccelések vele is mindennaposak voltak. És ez is jól esett.
~°(o)°~
Beváltottam ígéretemet. Na nem a lakáseladással kapcsolatban. Hanem, hogy összeraktam a könyves szekrényt. De mivel volt három napom, amit édes magányban tölthetek el, valami nagyon jót akartam csinálni. És rájöttem, hogy mit akarok.
A falam jamaica narancssárga volt. Én meg nem szerettem a sárgát. Úgy döntöttem, hogy átfestem az egész szobát.
Kék lett a szoba. Halványkék. És ezzel el is ment két napom. A szobát is berendeztem úgy, ahogy nekem tetszett, és büszke voltam a művemre. Jól nézett ki. Majdnem otthonos volt. Mondjuk az otthontól még messze van. Nem azért, mert nem takaros ez a ház, de még messze van attól, hogy az otthonomnak érezzem.
Lementem a nappaliba és szinte örömmel ültem le a zongora mellé. Az ujjaim automatikusan indultak el a billentyűkön. A szememet lehunytam és élveztem a zenét. Egy altatót játszottam. Az én altatómat.
Furcsa, de jó érzés volt megint hallani. Persze nem tökéletes, de jó. És én megint arra gondoltam, hogy ezt a többiek jelenlétében soha nem játszhatom, mert akkor mindenre rájönnének. Hagytam, hogy másodszorra, és harmadszorra is eljátsszam a darabot. És jól esett. Nem éreztem azt a szorító érzést, amit hetekkel korábban. Olyan volt, mintha nem is én játszottam volna. Hagytam magam abba a lehetetlen képzelgésbe nyugodni, hogy egy más valaki játssza a darabot. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismerek, és szeretek is. Élveztem. Egyszerűen élveztem a helyzetet.
- Nahát, nahát. Micsoda tehetség! – egy ismerős hang szólított meg, ami elég gúnyos is volt.
Megfordultam a széken, és egy vörös szempárral találtam szembe magam. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozunk.
- Laurent! – kiáltottam fel, és felpattantam a székről. – Te mit keresel itt?
Nem estem pánikba, teljesen fölösleges volt. Nem tud bántani. Legalábbis nem lenne értelme, ha bántana.
- Irina volt olyan kedves és meghívott – mondta teljes nyugalommal és leült a kanapéra. – De neked jóval több mesélnivalód van, Bella. Úgy látom megszabadultál emberi létedtől. Micsoda csoda! És hol hagytad a féltő-óvó Cullenékat? Csak nem eltűntek? És azt hiszem inkább én kérdezem meg, hogy te mit keresel itt.
És mégis pánikba estem. Ő mindent tud. Tudja az egész történetet. Tudja a múltamat. És nem köszönném meg, ha elfecsegné a többieknek. Valahogy rá kell vennem, hogy ne mondjon egy szót se. Talán jobb lenne vele beszélgetni. Végül is még régebben ő nem üldözött engem. Idejében kiszállt. Akkor miért ne beszélgessek vele?
- Húsz éve vagyok vámpír – mondtam és leültem vele szemben.
- Milyen örvendetes hír! – A hangja annyira szadista volt. Volt benne valami gúnyos, és ironikus. Mintha még most is ember lennék, és meg akarna enni. – De ha jól emlékszem… Vagy rosszul?
Láttam rajta, hogy összezavarodott. Bizony sok mindenki csodálkozott ezen. Mármint, hogy nem öregedtem, és ezért nézek ki úgy, ahogy. Hát elmondtam neki, hogy valahogy nem tudtam öregedni, és teljesen meglepődött. Milyen kellemes volt valakivel olyannal beszélni, aki tudta szinte az egész sztorit.
- Szeretném, ha ezt nem mondanád el a családnak – mondtam végül befejezve monológomat.
- Mármint, hogy nem öregedtél? Ebben mi titkolnivaló van? – kérdezte és láttam rajta, hogy tényleg nem érti.
- A Cullen családra gondoltam. Arra, hogy ismertem őket. Azt ne mond el! Semmi szükség rá, hogy tudják az egész történetet.
És most végre volt valami az arcán. Valami értetlen, és felfoghatatlan. Vagy csak egyszerűen nem értette, hogy erre miért kérem. Szinte láttam, ahogy átgondolja az egészet. Megfontolja, hogy mi haszna belőle, és, hogy mi a hátrány. Végül úgy tűnt, hogy döntésre jutott.
- Jó, nem mondom el. De nem értem, hogy miért ne. – Én megkönnyebbültem, hogy ez az akadály is el van hárítva. Semmi szükségem egy nagy vallomásra a többiek felé. Tényleg nincs. Még nem tudnék róla teljes nyugalommal beszélni. Nem lennék rá képes.
- Köszönöm – mondtam végül, és tényleg tiszta szívből mondtam ezt az egészet. Tényleg hálás voltam, hogy nem mondja el.
Motorzajt hallottunk mind a ketten. Előbb hazaértek, mint ígérték.
- Úgy hallom, jön Irina – mondtam és fölálltam. Bár ez a mozdulat fölösleges volt a részemről.
Láttam, ahogy behajtanak a beállóra, és egy izgatott Irina pattant ki az autóból. Most megérezte Laurent szagát, és azért ennyire izgatott, vagy valami más miatt? De láttam, hogy a többi lány se épp nyugodt. Szóval valami másról van szó. Eleazar viszont fintorokat vágott. Na erre kíváncsi vagyok.
- Hahó! Megjöttünk! – kiáltott Irina, amint belépett. – Laurent!
És máris egy hatalmas ölelésnek voltam a szemtanúja. Lehet, hogy ettől megkímélhettem volna magam. Közben a többiek is beértek. A lányok továbbra is furcsán somolyogtak, Eleazar meg teljesen lemondó képet vágott.
- Kicsit későbbre vártalak, de nagyon örülök neked – mondta Irina és szabályosan lenyomta egy fotelbe a vendégünket.
Szertartásos bemutatkozás következett, és ennek én voltam a tárgya, mint új családtag.
- És van valami érdekes híred? - kérdezte Eleazar, és látszott, hogy őt tényleg ez érdekli.
- Kicsit mozgolódnak a románok, de a Volturi úgyis leállítja őket – mondta Laurent félvállról.
Nekem meg eszembe jutott, ha hat hónappal ezelőtt történik ez, akkor még érdekelt volna. De most teljesen érdektelen voltam a Volturival szemben. Egyáltalán nem érdekelt az egész. Majd megoldják! Ezért vannak.
- És minek lehet köszönni ezt a jókedvet? – kérdeztem végül, mert engem meg ez érdekelt.
A lányok megint mosolyogni kezdtek.
- Hoztunk neked valamit, Bella – mondta Carmen egy furcsa mosollyal.
- Tényleg? Mit? – kérdeztem és próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék az ajándéktól. A mosolyukból ítélve, valami nagyon kegyetlenre számítok.
Elővett egy furcsa négyzet alakú csomagot, én kibontottam és meredten néztem a dobozra.
Hajfesték… Ráadásul szőke.
Ha már ez a végzetem, akkor inkább elé megyek. És hagytam, hogy befessék a hajamat… szőkére.
Viszlát Bella Swan!
Szia Bella Denali!
A falam jamaica narancssárga volt. Én meg nem szerettem a sárgát. Úgy döntöttem, hogy átfestem az egész szobát.
Kék lett a szoba. Halványkék. És ezzel el is ment két napom. A szobát is berendeztem úgy, ahogy nekem tetszett, és büszke voltam a művemre. Jól nézett ki. Majdnem otthonos volt. Mondjuk az otthontól még messze van. Nem azért, mert nem takaros ez a ház, de még messze van attól, hogy az otthonomnak érezzem.
Lementem a nappaliba és szinte örömmel ültem le a zongora mellé. Az ujjaim automatikusan indultak el a billentyűkön. A szememet lehunytam és élveztem a zenét. Egy altatót játszottam. Az én altatómat.
Furcsa, de jó érzés volt megint hallani. Persze nem tökéletes, de jó. És én megint arra gondoltam, hogy ezt a többiek jelenlétében soha nem játszhatom, mert akkor mindenre rájönnének. Hagytam, hogy másodszorra, és harmadszorra is eljátsszam a darabot. És jól esett. Nem éreztem azt a szorító érzést, amit hetekkel korábban. Olyan volt, mintha nem is én játszottam volna. Hagytam magam abba a lehetetlen képzelgésbe nyugodni, hogy egy más valaki játssza a darabot. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismerek, és szeretek is. Élveztem. Egyszerűen élveztem a helyzetet.
- Nahát, nahát. Micsoda tehetség! – egy ismerős hang szólított meg, ami elég gúnyos is volt.
Megfordultam a széken, és egy vörös szempárral találtam szembe magam. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozunk.
- Laurent! – kiáltottam fel, és felpattantam a székről. – Te mit keresel itt?
Nem estem pánikba, teljesen fölösleges volt. Nem tud bántani. Legalábbis nem lenne értelme, ha bántana.
- Irina volt olyan kedves és meghívott – mondta teljes nyugalommal és leült a kanapéra. – De neked jóval több mesélnivalód van, Bella. Úgy látom megszabadultál emberi létedtől. Micsoda csoda! És hol hagytad a féltő-óvó Cullenékat? Csak nem eltűntek? És azt hiszem inkább én kérdezem meg, hogy te mit keresel itt.
És mégis pánikba estem. Ő mindent tud. Tudja az egész történetet. Tudja a múltamat. És nem köszönném meg, ha elfecsegné a többieknek. Valahogy rá kell vennem, hogy ne mondjon egy szót se. Talán jobb lenne vele beszélgetni. Végül is még régebben ő nem üldözött engem. Idejében kiszállt. Akkor miért ne beszélgessek vele?
- Húsz éve vagyok vámpír – mondtam és leültem vele szemben.
- Milyen örvendetes hír! – A hangja annyira szadista volt. Volt benne valami gúnyos, és ironikus. Mintha még most is ember lennék, és meg akarna enni. – De ha jól emlékszem… Vagy rosszul?
Láttam rajta, hogy összezavarodott. Bizony sok mindenki csodálkozott ezen. Mármint, hogy nem öregedtem, és ezért nézek ki úgy, ahogy. Hát elmondtam neki, hogy valahogy nem tudtam öregedni, és teljesen meglepődött. Milyen kellemes volt valakivel olyannal beszélni, aki tudta szinte az egész sztorit.
- Szeretném, ha ezt nem mondanád el a családnak – mondtam végül befejezve monológomat.
- Mármint, hogy nem öregedtél? Ebben mi titkolnivaló van? – kérdezte és láttam rajta, hogy tényleg nem érti.
- A Cullen családra gondoltam. Arra, hogy ismertem őket. Azt ne mond el! Semmi szükség rá, hogy tudják az egész történetet.
És most végre volt valami az arcán. Valami értetlen, és felfoghatatlan. Vagy csak egyszerűen nem értette, hogy erre miért kérem. Szinte láttam, ahogy átgondolja az egészet. Megfontolja, hogy mi haszna belőle, és, hogy mi a hátrány. Végül úgy tűnt, hogy döntésre jutott.
- Jó, nem mondom el. De nem értem, hogy miért ne. – Én megkönnyebbültem, hogy ez az akadály is el van hárítva. Semmi szükségem egy nagy vallomásra a többiek felé. Tényleg nincs. Még nem tudnék róla teljes nyugalommal beszélni. Nem lennék rá képes.
- Köszönöm – mondtam végül, és tényleg tiszta szívből mondtam ezt az egészet. Tényleg hálás voltam, hogy nem mondja el.
Motorzajt hallottunk mind a ketten. Előbb hazaértek, mint ígérték.
- Úgy hallom, jön Irina – mondtam és fölálltam. Bár ez a mozdulat fölösleges volt a részemről.
Láttam, ahogy behajtanak a beállóra, és egy izgatott Irina pattant ki az autóból. Most megérezte Laurent szagát, és azért ennyire izgatott, vagy valami más miatt? De láttam, hogy a többi lány se épp nyugodt. Szóval valami másról van szó. Eleazar viszont fintorokat vágott. Na erre kíváncsi vagyok.
- Hahó! Megjöttünk! – kiáltott Irina, amint belépett. – Laurent!
És máris egy hatalmas ölelésnek voltam a szemtanúja. Lehet, hogy ettől megkímélhettem volna magam. Közben a többiek is beértek. A lányok továbbra is furcsán somolyogtak, Eleazar meg teljesen lemondó képet vágott.
- Kicsit későbbre vártalak, de nagyon örülök neked – mondta Irina és szabályosan lenyomta egy fotelbe a vendégünket.
Szertartásos bemutatkozás következett, és ennek én voltam a tárgya, mint új családtag.
- És van valami érdekes híred? - kérdezte Eleazar, és látszott, hogy őt tényleg ez érdekli.
- Kicsit mozgolódnak a románok, de a Volturi úgyis leállítja őket – mondta Laurent félvállról.
Nekem meg eszembe jutott, ha hat hónappal ezelőtt történik ez, akkor még érdekelt volna. De most teljesen érdektelen voltam a Volturival szemben. Egyáltalán nem érdekelt az egész. Majd megoldják! Ezért vannak.
- És minek lehet köszönni ezt a jókedvet? – kérdeztem végül, mert engem meg ez érdekelt.
A lányok megint mosolyogni kezdtek.
- Hoztunk neked valamit, Bella – mondta Carmen egy furcsa mosollyal.
- Tényleg? Mit? – kérdeztem és próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék az ajándéktól. A mosolyukból ítélve, valami nagyon kegyetlenre számítok.
Elővett egy furcsa négyzet alakú csomagot, én kibontottam és meredten néztem a dobozra.
Hajfesték… Ráadásul szőke.
Ha már ez a végzetem, akkor inkább elé megyek. És hagytam, hogy befessék a hajamat… szőkére.
Viszlát Bella Swan!
Szia Bella Denali!
2009. december 21., hétfő
Elveszített szerelem: 19. fejezet Boldogság
Nem hittem volna.
Soha nem hittem volna, hogy végre sikerül az, amit elterveztem. Bár ez nem jó kifejezés, mert tizenegy évvel ezelőtt mindenre úgy néztem, hogy biztosan sikerül. Csak most lettem olyan szinten pesszimista, hogy még a legegyszerűbb dolgokban sem hiszek.
De már vége, és megint hinni fogok. Hinni fogok, mert akarok. El akarom hinni, hogy az élet igenis szép, és nem olyan rémes amilyen volt az elmúlt időszakban.
Edward karjai között könnyen el tudtam hinni, hogy nekem van igazam, és nem a tényeknek. Ahogy ő ölelt, én meg olyan szorosan simultam hozzá amennyire csak tudtam, elhittem, hogy az egész rémálom volt, és nem történt meg az egész.
- Szeretlek – suttogtam, amikor az ajkaink szétváltak, és én az aranyan csillogó szemébe tekintettem. Edward becsukta a szemét, és úgy válaszolt.
- Én is szeretlek, Bella – Megint kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mintha egyszerűen nem akarná elhinni, lehetséges, hogy itt vagyok.
Edward megint becsukta a szemét megrázta a fejét, és megint kinyitotta. Mintha tényleg csak valami álom lennék vagy látomás. Nem akart hinni a szemének.
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént.
Úgy igazán őszintén Edward most aranyos volt. Más szó nem illik rá, csak ez. Ahogy becsukta majd megint kinyitotta a szemét, az egyszerűen...
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Persze álmodoztam róla, hogy milyen lesz, amikor meglátom, de nem így képzeltem el. Az élet valahogy mindig másképp alakul, ahogy el lesz tervezve.
Képzeletben Edward futott felém, és rögtön elhitte, hogy élek. Azonnal olyan volt minden, mint tizenegy évvel ezelőtt. Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy nézett rám.
De a valóságban Edward valahogy mélyebben és szerelmesebben nézett rám, mint el tudtam képzelni. Valahogy szebben...
Hirtelen Esme és Carlisle lépett be a szobába.
- Én azt mondom, hogy… – De a női hang megállt a mondat közepén, amint meglátott engem. Nem csodálkozom, hisz eléggé furcsa, hogy itt vagyok.
Hisz én… meghaltam. Legalábbis Zafrina szerint, és ezért Jasper szerint, és így jött az egész család. Mindenki azt hitte, hogy meghaltam, így nem csoda, hogy valami rémségnek vagy hasonmásnak hisznek.
Ritkán lehetett Carlisle-t meglepve látni. De most megtörtént a csoda. Carlisle szája ki volt nyitva, és úgy nézett rám, mint valami szellemre.
Azért reméltem, hogy ez a meglepettség nem tart örökké. Reméltem, hogy elhiszik, hogy én én vagyok, és nem valaki más. És, azt is, hogy élek. Átkaroltam Edward nyakát és szinte boldogan szívtam magamba az illatát. Ez is hiányzott... Meg az, hogy ő is szorosan fogjon, és öleljen...
De, hogy milyen áron...
Én gyilkos vagyok. Szörnyű, és mégis igaz. Öltem, csak azért, mert nem akartam elengedni a szerelmem. Mert akartam őt, és őket. Mert kellett a családom. Erősebb lett a szerelmem, mint a jóságom. Bűn vajon, amit tettem? És vajon ők annak fogják tekinteni?
Zavartan bontakoztam ki Edward karjaiból, és elléptem tőle. Edward a kezem után kapott, de én azt is kihúztam a kezéből.
Utálni fog. Gyűlölni, és megvetni.
- Tudtam, hogy csak képzelgés – mondta, és megint becsukta a szemét.
Nem! Nem vagyok valami látomás! Legszívesebben ezt kiabáltam volna, és ezerszer is bebizonyítottam volna, hogy én én vagyok, és nem más. Hogy létezem, és nem haltam meg.
- Én… én… tényleg itt vagyok… Zafrina mondta, hogy mit látott Jasper – dadogtam. Életemben és létemben először dadogtam. Valahova a nappali felé intettem, ahol Jasper ült, de nem vettem le a szemem Edwardról.
De nem azért, mert akartam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Egyszerre el akartam mondani, és el akartam titkolni az egészet. - A Volturi… A Volturi engem nem engedett el… – Edward megint kinyitotta a szemét, és valami megcsillant benne. Valami furcsa fény. Mintha megint meglepődött volna, hogy ott vagyok. - És én… Én annyira sajnálom Edward! – Meg fog utálni. Annyira tudom, hogy utálni fog, és megvetni. Edward zavartan nézett rám, és a fejét ingatta. - Sajnálom! Én… én megöltem a Volturit. – Edward akadozó monológom óta először csinált valamit, amit eddig nem. Meredtem rám nézett és eltátotta a száját. Hát megtörtént. Ennyi volt a boldogság. Meggyűlölt. Hisz ki tudna szeretni egy gyilkost? Egy olyan gyilkost, aki ráadásul nem is egyszer ölt, hanem háromszor. Úr isten! Hogy tehettem ezt!?
Most szívem szerint zokogtam volna. Hagy sírjak, hogy legalább egy kicsit legyen könnyebb!
- Én nem akartam… – A hangom elhaló volt, és alig lehetett hallani. – De… de… – A hangom egyre magasabb lett, és szinte már hisztériás volt. – Én… én… – A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy nem ordítsak fel. Kapkodva vettem a levegőt, pedig nem is volt rá szükségem. De folytatnom kell. Folytatni, mert tudnia kell. Ha már utál legalább tudja, hogy miért.
- És… és… – Elakadt a hangom. Nem tudtam folytatni. Megint akadozott a hangom, és megint kapkodtam a levegőt. Ez túl emberi! Erre én nem vagyok képes. És mégis, éreztem, hogy a szemem egyre nedvesebb lesz. Könnycseppek csordultak le az arcomon, és a hangom felismerhetetlenül magas volt.
- Én… nem akartam… – Kapkodtam a levegőt, és néha felhördültem. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, és olyan volt, mintha soha nem állnának le.
Edward hirtelen lépett oda hozzám, és húzott magához. Én görcsösen kapaszkodtam belé, és hagytam, hogy tovább sírjak.
Nincs másra szükségem csak valakire, aki megért. Csak arra, aki szeret. Csak Edwardra van szükségem senki másra. Szorosan öleltem át a nyakát, és az egész arcom belefúrtam a vállgödrébe. Éreztem, hogy néha megpuszilja a hajam, a kezével meg a hátamat simogatja. Olyan jól esett, mint már régen semmi.
Percek vagy órák teltek el nem tudom, de végül abbahagytam a sírást. Zavartan emeltem fel a fejem, és néztem Edwardra. Ő halványan mosolygott, és megpuszilta a homlokom.
Nem tudom honnan jött a sírás, és azt se, hogy hogyan voltam rá képes. De jó volt. Mintha a tizenegy év feszültsége egyetlen zokogásba jött volna ki belőlem. Már sokkal előbb meg kellett volna történnie. És most… jól éreztem magam. Jó volt, hogy már nincsen ott a gombóc, ami eddig a torkomat nyomta, mint valami láthatatlan feszültség. Jó volt.
El akartam húzódni Edwardtól, de nem engedett. Szorosan fogta a derekam, és szinte magához láncolt.
Nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, mit csináljak. Csak néztem rá, és elhittem, hogy ez a valóság, hogy tényleg akar engem, és nem tart valami szörnyetegnek. Mert semmivel se lettem jobb, mint Aro… Gyilkos lettem.
Jasper hirtelen állt fel, és már előttünk is termett. Ő is hitetlenkedve nézett rám, és alig akarta elhinni, hogy én vagyok. Tudtam, hogy nem hiszik el, hogy valós vagyok.
- Úgy sajnálom Bella! – mondta végül és megölelt. Én is visszaöleltem, és örömmel vettem észre, hogy ő már elhiszi, hogy vagyok.
- Nincs mit sajnálnod – mondtam és rá mosolyogtam. Nem tudom mennyire sikerülhetett, hisz a szemeim bordóak voltak a kötelező embervér miatt. És a zokogástól se nézhettem ki valami szépen.
- De van! Ha nem mondom, hogy meghaltál, már rég itt lehetnél – mondta, és megint megölelt.
Edward továbbra is szorosan tartotta a derekam, és folyamatosan puszilgatott. Talán még mindig megpróbálta elhinni, hogy én vagyok.
- Ennek így kellett lennie Jasper –- mondtam és megszorítottam a felkarját. Jasper csak bólintott, majd lehajtotta a fejét.
Rögtön Jasper után Alice jött oda hozzám, és fülig érő szájjal ölelt át.
- Én tudtam, hogy jössz – mondta vidáman, majd egy zsebkendőt nyomott a kezembe –, de én se akartam elhinni. Azt hittem rosszak a látomásaim.
- Jaj, Alice! – Nekem most csak ennyire futotta, és én is megöleltem húgomat. El se akarom képzelni milyen lehetett Jasper nélkül. Mint valami hulla, úgy nézhetett ki.
Alice öröme rám is átragadt, és úgy éreztem, nevetnem kell.
Azért mert megint ott vagyok, ahol lenni akarok. Azért mert Edward azt mondta, hogy szeret. Mert Jasper elhiszi, hogy élek. És mert Alice is itt van. Mert hittek.
Rose, Emmett, Esme és Carlisle még mindig csak álltak, és nézek. A szájukat már bezárták, de még mindig meredten tekintettek rám. Vajon elhitték már, hogy élek?
Emmett végül felállt, és a levegőbe boxolt.
- Azt az eget! – kiáltott fel, és egy hatalmas mosollyal az arcán elém ugrott. - Öt percen át meredten néztem, és nem tűnt el! Ami azt jelenti, hogy él! - ordította majd felkapott, és megszorongatott.
- Élek! Higgyétek el, kérlek – mondtam mosolyogva, mert most nem is vágytam másra csak arra, hogy végre mindenki elhiggye, hogy létezem.
- Komolyan kinyírtad a Volturit? – kérdezte és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig. - Tudtam én, hogy tökös csaj vagy, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna! – kiáltotta, majd megint megölelt.
Én nem voltam annyira büszke arra, hogy három élet szárad az én lelkemen. Lehajtottam a fejem, hogy Emmett ne lássa fájdalmas arckifejezésem.
- Bella... – Esme tétován és lassan ejtette ki a nevem, mintha félne, ha kimondja, eltűnök. Lassan lépett felém, majd mikor elénk ért ő is átölelt. - El se hiszem, hogy élsz – mondta és még szorosabban karolt át.
- Én vagyok – mondtam megint, és én is szorosan karoltam Esmét.
Utána Carlisle és Rose is odajött, és megöleltek.
Jól esett. Egyszerűen jól esett, hogy még felelőségre se vonnak amiatt, amit tettem. Hogy csak örültek, hogy élek, és hazugság volt az egész. Hogy létezem, és még sokáig élni is fogok.
- És mi van, ha ő nem az eredeti Bella? Ha valami szexi hasonmás? Én már mindent kinézek a Volturiból, ha képes volt titeket elrabolni! De ha hasonmás stipi-stopi - mondta Emmett nevetve, majd Jasper meg felém intett hatalmas kezével.
- Nos, mondd csak Bella! Edwarddal hány hétig zárkóztatok szobára Forksban, pakolás címszó alatt? - kérdezte majd teljes érdeklődéssel nézett rám.
Nekem akaratlanul húzódott mosolyra a szám, és láttam, hogy Edward is mosolyog.
Olyan régen volt… És mégis az egyik legkedvesebb emlékeim egyike.
- Szerintem Bella nem nagyon értékeli… – kezdte Carlisle, de a szavába vágtam.
- Csak napok voltak, mert költöztünk – mondtam engedelmesen. - De az új házban két hétig – mondtam, és megint mosolyogtam. Megint éreztem, hogy Edward megpuszilja a hajam. És én már annyira akartam, hogy máshol is megcsókoljon!
- Ez a mi Bellánk! – üvöltött fel Emmett, majd megint felkapott, és megszorongatott. Szerintem csak az állította meg abban, hogy meg is pörgessen, hogy Edward még mindig szorosan fogott a derekamnál, és egyszerűen nem akart elengedni.
- Egyébként baromi jókor jöttél, húgi! Pár óra múlva már nem találtál volna minket itt – mondta megint Emmett, és még egy mosollyal ajándékozott meg.
Majdnem olyan volt, mint régen. Edward megint itt volt, Emmett megint megjegyzéseket tett, és a család egészében mosolygott.
- Várjatok csak! – Úgy látszott Emmett ma nagyon jókedvében van, mert megint felén nézett, és az ajkait megint mosolyra húzta. - Ha ezek itt ketten – mondta és Edward meg rám mutatott -, két hétig zárkóztak be pár nap kihagyás után mi lesz ezzel a tizenegy évvel? Búcsúzzunk el tőletek esetleg, és jöjjünk vissza úgy húsz év múlva? – kérdezte, és pimaszul tekintett ránk.
- A húsz év kevés Bellából – mondta Edward, majd elkezdett kifelé húzni az ajtón.
Én mentem utána, mert akár a pokol fenekére is követtem volna, ha ő ott van.
- Kezdődik a meghatározhatatlan sok év – mondta még Emmett, és láttam, hogy mindenki mosolyog.
Edwarddal lassan mentünk egymás mellett, és élveztem minden pillanatot, amit vele tölthettem. Csak a kezét megfogni jól esett. Csak rá néztem, és a szívem mintha megint dobogott volna. Csak egy kicsit érintett meg, és éreztem, hogy a vérem felforrósodik.
Nem mondtunk semmit. Csak élveztük a csendet egymás társaságában. Vajon minden úgy lesz, mint eddig, vagy megváltozik valami? Valami biztos megváltozott. Tizenegy év nem tűnik el csak úgy. Még ha olyan szívesen is felejteném el…
Edward egy tisztáshoz vitt. Nekem ismerős volt, de nem azért, mert már láttam személyesen. Aro egyik emlékében láttam már ezt a tisztást…
Edward a rét közepére ment. A nap sütött, és néztem, ahogy a fény hogy varázsolja gyémánttá Edward bőrét. Utána mentem, és megfogtam a kezét. Én is csillogtam. Most annyira hasonlítottunk. Mintha ugyanazok lettünk volna.
- Hiányoztál Bella! Annyira, hogy el se tudom mondani – mondta, és felemelte a kezét. Úgy nézte az enyémet, mintha még mindig bizonyítékra lenne szüksége. – El akarom hinni, hogy te vagy. És tudom, hogy te vagy! De tizenegy év után alig merek hinni.. magamnak – mondta Edward, és óvatosan fogta meg a másik kezemet is.
- Nekem is hiányoztál Edward – mondtam, és közelebb léptem hozzá. - Csak miattad léteztem az utolsó hat évben – mondtam, mert igaz volt. Csak azért éltem túl a napokat is, hogy még egyszer lássam őt.
- Mondd, hogy soha többet nem rabolnak el tőlem! – kérte, és a derekamnál fogva magához húzott.
- Ne megyek én sehova – mondtam, és átfogtam Edward nyakát.
Finoman érte a szája az enyémet, és olyan lassan csókolt meg, ahogy eddig még nem. Rég felejtett érzések váltak megint ismerőssé, és jó volt, mint ahogy még soha.
Kezével végigsimított a hátamon, és hagytam, hogy apró sóhaj jöjjön elő a torkomból. Én lecsúsztattam a kezem Edward karjára.
Nem akartam eltolni, de úgy látszott Edward azt hitte, hogy igen, mert megfogta mindkét kezem és visszarakta a nyakára. Mintha ott lett volna a helye.
Újra végigsimított a hátamon, de most megfogta a felsőm szélét. Én hagytam, hogy levegye rólam minden egyes ruhadarabom.
Nem volt gyors, vagy szenvedélyes… ez szerelmes volt.
- Elhiszed, hogy én vagyok? – kérdeztem suttogva Edward mellkasától.
Először nem válaszolt. Mintha gondolkodott volna.
- Carlisle mindig azt mondta, hogy a világon csak három dolog hihetetlenül nehéz: szeretni, hinni és megbocsátani. Megbocsátani meg kellett tanulnom már sokkal előbb – mondta és láttam, hogy egy apró mosoly játszadozik a szája szegélyén. - Te megtanítottál igazán szeretni. Nem úgy, ahogy a testvérek szeretik egymást, hanem sokkal mélyebben – mondta, és közben megsimogatta a derekamat. - Most megtanítottál hinni. Hinni a lehetetlenben… Elhiszem, hogy te vagy – mondta és mosolyogva nézett rám.
- Még szerencse, különben egy idegennel feküdtél volna le – mondtam tettetett dühvel.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem feküdtem le veled – mondta és féloldalas mosollyal ajándékozott meg. Olyannal, amilyet már túl régóta nem láttam, hogy most ne kezdjen repesni a szívem… - Én szeretkeztem veled – mondta majd megpuszilta a számat.
Igaza volt.
Az, hogy lefekszünk valakivel, vagy szeretkezünk valakivel nem mindegy. Hiába jelenti ugyan azt, mégis más a kettő.
- Mit csináltatok tizenegy év alatt? – kérdeztem meg csak úgy mellékesen.
- Legfőképpen titeket kerestünk – mondta egyszerűen. Lehet, hogy nem kellett volna erről beszélni, mert a mosolya halványabb volt, mint eddig. Nem lehetett kellemes téma. - Mást nem nagyon.
Megint mosolygott, mintha az összes emlékét el akarná tűntetni. Mintha nem is lett volna ez a pár év.
- Nem akarunk közel menni, mert biztosak vagyunk valamiben, de igazán örülnénk, ha visszajönnétek – hallottunk hirtelen valahonnan messzebbről egy kiáltást. A valamiben szót eléggé megnyújtotta, és sokat sejtetően ejtette ki Emmett hangja.
Mi egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Ezer hála, hogy nem jössz ide Emmett…
Végül a nevetés elhalt, Edward meg a tenyerét az arcomra simította. Jól esett. Csak az, hogy hozzám ért, jól esett.
- Furcsa vagy vörös szemmel, Bella - mondta és mélyen a szemembe nézett.
Én meg elszégyelltem magam. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a gyilkosságaim bizonyítékát néznie. Tudom, hogy szörnyű… de nem tudok mit csinálni.
- De az én Bellám vagy - mondta, és magához húzott. Átfogtam a nyakát, és reméltem, hogy nem utál meg a vörös szemem miatt. Vajon van még abból a barna kontaktlencséből, amit régen kellett hordanom? Remélem, igen.
Lassan és csöndben öltöztünk fel, majd indultunk vissza kézen fogva a házhoz.
- Bella! Nem mintha megvetnélek miatta vagy valami… de, hogyan ölted meg a Volturit? – kérdezte Edward, ahogy csöndben lépkedtünk a házhoz.
Én megálltam, és szembefordultam vele. Csak néztem és próbáltam megfejteni, vajon komolyan gondolta-e, amit mondott. Nem azt, hogy megöltem Aróékat, hanem azt, hogy nem vet meg érte. Furcsán, de őszintén csengett a hangja. Akkor biztos elhiszi…
De még nem voltam egészen készen, hogy mindent elmondjak, csak megráztam a fejem, majd átöleltem Edward derekát. Ő is átkarolt, és éreztem, hogy megint megpuszil.
- Hagyunk titeket esetleg még egy kicsit magatokra, vagy jöttök már? – kérdezte megint Emmett, mi meg rögtön szétrebbentünk.
Alice, Jasper és Emmett állt velünk szemben, és mindegyikük mosolyogva figyelt minket.
- Égünk a kíváncsiságtól – mondta Alice, és kacagott hozzá.
Alice amint ég a kíváncsiságtól, mintha nem tudná, vagy nem látná az egész történetet, ahogy elmesélem…
Mi Edwarddal csak egymással mosolyogtunk, és megindultunk testvéreink után.
Most néma feszültség volt a nappaliban. Nem volt ott az a megkönnyebbülés, hogy élek, pedig lehet, hogy megkönnyítette volna a dolgot.
Az egész történetet elmesélni hosszú és fájdalmas dolog lesz. De remélem, most nem fogok zokogni. Jobb, ha mindent tudnak, akkor talán megértenek, és nem vetnek meg annyira…
Reméltem, hogy Jasper már mindent elmesélt Ritáról meg Aro mániájáról, így nem ott kezdtem, ahol elraboltak minket…
- Miután Jaspert elengedték engem egy szobába vittek… - És csak meséltem és meséltem.
Végig, hogy Aro mennyire megszállott lett, és nem csak velem, hanem Benjaminnal is. Hogy Zafrina hogy mesélte el az igazságot, hogy hogy vettem át Félix erejét. Ennél a résznél Edward halkan morogni kezdett és éreztem, hogy a szorítása sokkal erősebb lesz, mint eddig.
Úgy döntöttem, hogy nem mesélem többet az Aróval való találkozásaimat… Csak, ami légyeges.
Elmondtam, hogy Dimitrij megtalálta a családot, és az emlékein keresztül láttam őket, csak ha percekre is. Elmondtam, hogy hat év alatt szinte az összes erőt összegyűjtöttem, ami a Volturi családban fellelhető volt… És akkor jött a nagy falat.
Hogy hogy jutottam odáig, hogy gyilkos lettem.
De elmesélni könnyebb, mint titkolni az egészet egy életen át.
Csönd volt. Sokáig tartó monológom utáni csönd, ami talán kicsit a meglepődöttség csöndje volt. Vagy a csalódásé…
- Akkor… ezek szerinte te vagy a legerősebb vámpír az egész világon, Bella – mondta Rose, és úgy tekintett rám, mintha maga is alig hinné el, amit mond.
Nem válaszoltam, mert fölösleges volt. Helyeselni nem akartam, hazudni meg még úgy se.
- Naná, hogy ő a legerősebb! Kinyírta Aróékat – mondta Emmett és még mindig vigyorogva nézett ránk.
- Én tényleg egyáltalán nem akartam… De már nem láttam más lehetőséget – mondta halkan, és megint lehajtottam a fejem. Valaha el fog múlni a szégyenérzet? Valaha fogok könnyedén beszélni erről a témáról?
Talán majd sokkal később válaszolok ezekre a kérdésekre, most csak a bűntudat van…
- Megértjük Bella! Egyértelművé vált, hogy Aro megszállott lett – mondta Carlisle és halványan rám mosolyogott.
Talán az ő bocsánata ért a legtöbbet. Ha ő úgy gondolja, hogy helyesen cselekedtem, akkor a többiek is elfogadhatják azt, amit tettem.
- Na, akkor most már tényleg költözzünk! Már vagy két órája úton kéne lennünk – mondta Alice, és felpattant Jasper mellől.
- Még csak reménykedni se reménykedj, húgi! Ezek ketten még egy jó ideig össze lesznek ragadva – mondta Emmett és Edward meg felém intett.
De mi már nem hallottuk az egészet, mert elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy a szemébe néztem.
És most nem kellett félnem attól, hogy vádlón néz rám, mert csak végtelen szerelmet láttam. Azt, amit én is éreztem, és, amit túl sokáig nem láttam. Eddig csak követelőn néztek rám vagy együtt érzőn. És most ezt látni hihetetlenül felemelő volt. Mindennél jobb. Halott szívem, ha újra dobogna, szinte eltörné bordáimat. Már rég zihálnék, ha szükségem lenne levegőre.
Már megint kezdődik…
Bizony Rose… Már megint kezdődik. És már nem is lesz vége soha, de soha.
Mert nem fogom engedni, hogy még egyszer az életben elszakítsanak onnan, ahol a legszívesebben vagyok. Mert nekem Edward mellett kell lennem, ahhoz, hogy azt mondjam jól vagyok, és minden a lehető legnagyobb rendben van…
Mert csak akkor mondhatom, hogy boldog vagyok.
Hirtelen kevésnek tűnt az a tizenegy év, amíg nem láttam Edwardot. Tudtam, hogy rengeteg, de őt nézve olyan volt, mintha mindig is mellette lettem volna. Mintha meg sem történt volna az az egész.
- Szeretlek – mondta Edward, és elmosolyodott.
- Én is szeretlek – mondtam és én is mosolyogtam.
A nappali üres volt. Nem tudom, hogy mikor mentek ki a többiek csak a tény volt, hogy ketten vagyunk a szobában.
De most nem a sürgető vágyat éreztem, vagy a megfékezhetetlen szenvedélyt. Sokkal inkább azt, hogy órákig is nézném Edward arcát, ha mindig így mosolyogna rám. Nem éreztem magam idiótának vagy bárgyúnak, attól, hogy csak ültem Edward ölében és mosolyogtam rá eszetlenül. Egyszerűen ezt természetesnek tartottam.
Magától értetődőnek.
- Alice az esküvőt tervezi – mondta Edward mosolyogva, de a világért se vette le rólam a tekintetét…
- És Esme meg Rose segít neki – tettem hozzá, mert biztos voltam benne.
Megint hallgattunk és csak néztük a másikat. Talán órák teltek el, talán csak percek. Edward mellett elveszítettem az időérzékemet.
- Lesz ez valaha olyan, mint régen? – kérdezte Edward, és most teljesen komolyan tekintett rám.
Szerettem volna azt mondani, hogy igen. Hogy ugyanolyan könnyedséggel és bohósággal tekintünk majd a jövőre, mint régen. De nem mondhattam azt. Mert hiába van vége eddigi életem legszörnyűbb időszakának, valami megváltozott.
Összekötött minket a szerelem, és mégis… Megváltoztunk. Ha nem is teljes mértékben, de megváltoztatott minket a tizenegy év.
Nem válaszoltam, csak megöleltem Edwardot. Hozzásimultam, és magamba szívtam az illatát.
Régi volt és mégis új.
Tudtam, hogy megváltoztam, de akkor miért tapasztalom azt, hogy sajnálom, hogy nem a régi Bella vagyok? Az akarok lenni, aki régen voltam? Az eszetlen, fülig szerelmes és bohém Bella?
Igen, az akarok lenni! És, ha tetszik, ha nem, azon leszek, hogy megint az legyek! Mindent megteszek érte!
- Emmett – ordítottam hirtelen, mikor felálltam Edwardról és őt is magammal húztam. - Miben is fogadtatok Edwarddal?
Vége
Helló minden olvasó!
Nos ennek a történetnek is a végére értünk!:D Ezen a héten rengeteg frissre kell számítani, és úgy érzem jobban járok, ha ide írom ki...(mert ugye karácsony van):)
Szóval jön egy 100 év... kedden, még egy 100 év... pénteken és egy szombaton is! Remélem ennek örülnek a 100 év... rajongók!:D Egy orbitális bejelentést teszünk szerdán, fejezet formájában...:D
És... Csak, hogy fokozzuk a hangulatot! csütörtökön egy új történettel jelentkezik Iccsinee Megjátszott érzéketlenség címmel!:D Ezzel a történettel azt hiszem az általános... pénteki vagy szombati feltöltésre állunk majd rá... Nem tudjuk!:D Majd kiderül!:D
És akkor most a magyarázat, hogy miért is történt ez a csúszás:
A mi családunkban két asztali számítógép van,egy kicsi és egy nagy; és még van Iccsinek egy laptopja. A kicsi asztali az én gépem a szobámban van, csak sajnos a kőkorból maradt rám, és olyan szerencsétlen a kicsikém, hogy nincsen pendrive csatlakoztatója, a floppy meghajtót kiszedték belőle a CD olvasó meg elromlott. Sokáig úgy volt, hogy onnan adat se ki, se be. És én ezen írom a történeteket. Nos... innen hálózati kábel segítségével visszük át a fejezeteket Iccsi laptopjára, ő elküldi nekem e-mailben és én a nagy asztali számítógépről, ami a családé, nos onnan rakom fel a netre. És az én kicsi gépem elromlott, szóval a zseniális rendszerünk legelső lánca meghibásodott. Így bevetve informatikai tudásomat meg kellett javítanom a gépet, na meg imádkoznom, hogy az adatok megmaradjanak rajta!:D Ezért volt eme késlekedés!:) Szóval sajnálom!:)
És most, hogy ennyit untattalak titeket lehet örülni, hogy vége a történetnek, vagy szomorkodni, vagy kritikát írni!:D
Szóval Boldog karácsonyt mindenkinek, akivel esetleg nem találkoznánk addig, de mivel jó sok friss lesz, ezt erősen kétlem!;D
Puszil minden kitartó olvasót: Iccsi és Nee^^
Soha nem hittem volna, hogy végre sikerül az, amit elterveztem. Bár ez nem jó kifejezés, mert tizenegy évvel ezelőtt mindenre úgy néztem, hogy biztosan sikerül. Csak most lettem olyan szinten pesszimista, hogy még a legegyszerűbb dolgokban sem hiszek.
De már vége, és megint hinni fogok. Hinni fogok, mert akarok. El akarom hinni, hogy az élet igenis szép, és nem olyan rémes amilyen volt az elmúlt időszakban.
Edward karjai között könnyen el tudtam hinni, hogy nekem van igazam, és nem a tényeknek. Ahogy ő ölelt, én meg olyan szorosan simultam hozzá amennyire csak tudtam, elhittem, hogy az egész rémálom volt, és nem történt meg az egész.
- Szeretlek – suttogtam, amikor az ajkaink szétváltak, és én az aranyan csillogó szemébe tekintettem. Edward becsukta a szemét, és úgy válaszolt.
- Én is szeretlek, Bella – Megint kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mintha egyszerűen nem akarná elhinni, lehetséges, hogy itt vagyok.
Edward megint becsukta a szemét megrázta a fejét, és megint kinyitotta. Mintha tényleg csak valami álom lennék vagy látomás. Nem akart hinni a szemének.
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént.
Úgy igazán őszintén Edward most aranyos volt. Más szó nem illik rá, csak ez. Ahogy becsukta majd megint kinyitotta a szemét, az egyszerűen...
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Persze álmodoztam róla, hogy milyen lesz, amikor meglátom, de nem így képzeltem el. Az élet valahogy mindig másképp alakul, ahogy el lesz tervezve.
Képzeletben Edward futott felém, és rögtön elhitte, hogy élek. Azonnal olyan volt minden, mint tizenegy évvel ezelőtt. Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy nézett rám.
De a valóságban Edward valahogy mélyebben és szerelmesebben nézett rám, mint el tudtam képzelni. Valahogy szebben...
Hirtelen Esme és Carlisle lépett be a szobába.
- Én azt mondom, hogy… – De a női hang megállt a mondat közepén, amint meglátott engem. Nem csodálkozom, hisz eléggé furcsa, hogy itt vagyok.
Hisz én… meghaltam. Legalábbis Zafrina szerint, és ezért Jasper szerint, és így jött az egész család. Mindenki azt hitte, hogy meghaltam, így nem csoda, hogy valami rémségnek vagy hasonmásnak hisznek.
Ritkán lehetett Carlisle-t meglepve látni. De most megtörtént a csoda. Carlisle szája ki volt nyitva, és úgy nézett rám, mint valami szellemre.
Azért reméltem, hogy ez a meglepettség nem tart örökké. Reméltem, hogy elhiszik, hogy én én vagyok, és nem valaki más. És, azt is, hogy élek. Átkaroltam Edward nyakát és szinte boldogan szívtam magamba az illatát. Ez is hiányzott... Meg az, hogy ő is szorosan fogjon, és öleljen...
De, hogy milyen áron...
Én gyilkos vagyok. Szörnyű, és mégis igaz. Öltem, csak azért, mert nem akartam elengedni a szerelmem. Mert akartam őt, és őket. Mert kellett a családom. Erősebb lett a szerelmem, mint a jóságom. Bűn vajon, amit tettem? És vajon ők annak fogják tekinteni?
Zavartan bontakoztam ki Edward karjaiból, és elléptem tőle. Edward a kezem után kapott, de én azt is kihúztam a kezéből.
Utálni fog. Gyűlölni, és megvetni.
- Tudtam, hogy csak képzelgés – mondta, és megint becsukta a szemét.
Nem! Nem vagyok valami látomás! Legszívesebben ezt kiabáltam volna, és ezerszer is bebizonyítottam volna, hogy én én vagyok, és nem más. Hogy létezem, és nem haltam meg.
- Én… én… tényleg itt vagyok… Zafrina mondta, hogy mit látott Jasper – dadogtam. Életemben és létemben először dadogtam. Valahova a nappali felé intettem, ahol Jasper ült, de nem vettem le a szemem Edwardról.
De nem azért, mert akartam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Egyszerre el akartam mondani, és el akartam titkolni az egészet. - A Volturi… A Volturi engem nem engedett el… – Edward megint kinyitotta a szemét, és valami megcsillant benne. Valami furcsa fény. Mintha megint meglepődött volna, hogy ott vagyok. - És én… Én annyira sajnálom Edward! – Meg fog utálni. Annyira tudom, hogy utálni fog, és megvetni. Edward zavartan nézett rám, és a fejét ingatta. - Sajnálom! Én… én megöltem a Volturit. – Edward akadozó monológom óta először csinált valamit, amit eddig nem. Meredtem rám nézett és eltátotta a száját. Hát megtörtént. Ennyi volt a boldogság. Meggyűlölt. Hisz ki tudna szeretni egy gyilkost? Egy olyan gyilkost, aki ráadásul nem is egyszer ölt, hanem háromszor. Úr isten! Hogy tehettem ezt!?
Most szívem szerint zokogtam volna. Hagy sírjak, hogy legalább egy kicsit legyen könnyebb!
- Én nem akartam… – A hangom elhaló volt, és alig lehetett hallani. – De… de… – A hangom egyre magasabb lett, és szinte már hisztériás volt. – Én… én… – A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy nem ordítsak fel. Kapkodva vettem a levegőt, pedig nem is volt rá szükségem. De folytatnom kell. Folytatni, mert tudnia kell. Ha már utál legalább tudja, hogy miért.
- És… és… – Elakadt a hangom. Nem tudtam folytatni. Megint akadozott a hangom, és megint kapkodtam a levegőt. Ez túl emberi! Erre én nem vagyok képes. És mégis, éreztem, hogy a szemem egyre nedvesebb lesz. Könnycseppek csordultak le az arcomon, és a hangom felismerhetetlenül magas volt.
- Én… nem akartam… – Kapkodtam a levegőt, és néha felhördültem. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, és olyan volt, mintha soha nem állnának le.
Edward hirtelen lépett oda hozzám, és húzott magához. Én görcsösen kapaszkodtam belé, és hagytam, hogy tovább sírjak.
Nincs másra szükségem csak valakire, aki megért. Csak arra, aki szeret. Csak Edwardra van szükségem senki másra. Szorosan öleltem át a nyakát, és az egész arcom belefúrtam a vállgödrébe. Éreztem, hogy néha megpuszilja a hajam, a kezével meg a hátamat simogatja. Olyan jól esett, mint már régen semmi.
Percek vagy órák teltek el nem tudom, de végül abbahagytam a sírást. Zavartan emeltem fel a fejem, és néztem Edwardra. Ő halványan mosolygott, és megpuszilta a homlokom.
Nem tudom honnan jött a sírás, és azt se, hogy hogyan voltam rá képes. De jó volt. Mintha a tizenegy év feszültsége egyetlen zokogásba jött volna ki belőlem. Már sokkal előbb meg kellett volna történnie. És most… jól éreztem magam. Jó volt, hogy már nincsen ott a gombóc, ami eddig a torkomat nyomta, mint valami láthatatlan feszültség. Jó volt.
El akartam húzódni Edwardtól, de nem engedett. Szorosan fogta a derekam, és szinte magához láncolt.
Nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, mit csináljak. Csak néztem rá, és elhittem, hogy ez a valóság, hogy tényleg akar engem, és nem tart valami szörnyetegnek. Mert semmivel se lettem jobb, mint Aro… Gyilkos lettem.
Jasper hirtelen állt fel, és már előttünk is termett. Ő is hitetlenkedve nézett rám, és alig akarta elhinni, hogy én vagyok. Tudtam, hogy nem hiszik el, hogy valós vagyok.
- Úgy sajnálom Bella! – mondta végül és megölelt. Én is visszaöleltem, és örömmel vettem észre, hogy ő már elhiszi, hogy vagyok.
- Nincs mit sajnálnod – mondtam és rá mosolyogtam. Nem tudom mennyire sikerülhetett, hisz a szemeim bordóak voltak a kötelező embervér miatt. És a zokogástól se nézhettem ki valami szépen.
- De van! Ha nem mondom, hogy meghaltál, már rég itt lehetnél – mondta, és megint megölelt.
Edward továbbra is szorosan tartotta a derekam, és folyamatosan puszilgatott. Talán még mindig megpróbálta elhinni, hogy én vagyok.
- Ennek így kellett lennie Jasper –- mondtam és megszorítottam a felkarját. Jasper csak bólintott, majd lehajtotta a fejét.
Rögtön Jasper után Alice jött oda hozzám, és fülig érő szájjal ölelt át.
- Én tudtam, hogy jössz – mondta vidáman, majd egy zsebkendőt nyomott a kezembe –, de én se akartam elhinni. Azt hittem rosszak a látomásaim.
- Jaj, Alice! – Nekem most csak ennyire futotta, és én is megöleltem húgomat. El se akarom képzelni milyen lehetett Jasper nélkül. Mint valami hulla, úgy nézhetett ki.
Alice öröme rám is átragadt, és úgy éreztem, nevetnem kell.
Azért mert megint ott vagyok, ahol lenni akarok. Azért mert Edward azt mondta, hogy szeret. Mert Jasper elhiszi, hogy élek. És mert Alice is itt van. Mert hittek.
Rose, Emmett, Esme és Carlisle még mindig csak álltak, és nézek. A szájukat már bezárták, de még mindig meredten tekintettek rám. Vajon elhitték már, hogy élek?
Emmett végül felállt, és a levegőbe boxolt.
- Azt az eget! – kiáltott fel, és egy hatalmas mosollyal az arcán elém ugrott. - Öt percen át meredten néztem, és nem tűnt el! Ami azt jelenti, hogy él! - ordította majd felkapott, és megszorongatott.
- Élek! Higgyétek el, kérlek – mondtam mosolyogva, mert most nem is vágytam másra csak arra, hogy végre mindenki elhiggye, hogy létezem.
- Komolyan kinyírtad a Volturit? – kérdezte és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig. - Tudtam én, hogy tökös csaj vagy, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna! – kiáltotta, majd megint megölelt.
Én nem voltam annyira büszke arra, hogy három élet szárad az én lelkemen. Lehajtottam a fejem, hogy Emmett ne lássa fájdalmas arckifejezésem.
- Bella... – Esme tétován és lassan ejtette ki a nevem, mintha félne, ha kimondja, eltűnök. Lassan lépett felém, majd mikor elénk ért ő is átölelt. - El se hiszem, hogy élsz – mondta és még szorosabban karolt át.
- Én vagyok – mondtam megint, és én is szorosan karoltam Esmét.
Utána Carlisle és Rose is odajött, és megöleltek.
Jól esett. Egyszerűen jól esett, hogy még felelőségre se vonnak amiatt, amit tettem. Hogy csak örültek, hogy élek, és hazugság volt az egész. Hogy létezem, és még sokáig élni is fogok.
- És mi van, ha ő nem az eredeti Bella? Ha valami szexi hasonmás? Én már mindent kinézek a Volturiból, ha képes volt titeket elrabolni! De ha hasonmás stipi-stopi - mondta Emmett nevetve, majd Jasper meg felém intett hatalmas kezével.
- Nos, mondd csak Bella! Edwarddal hány hétig zárkóztatok szobára Forksban, pakolás címszó alatt? - kérdezte majd teljes érdeklődéssel nézett rám.
Nekem akaratlanul húzódott mosolyra a szám, és láttam, hogy Edward is mosolyog.
Olyan régen volt… És mégis az egyik legkedvesebb emlékeim egyike.
- Szerintem Bella nem nagyon értékeli… – kezdte Carlisle, de a szavába vágtam.
- Csak napok voltak, mert költöztünk – mondtam engedelmesen. - De az új házban két hétig – mondtam, és megint mosolyogtam. Megint éreztem, hogy Edward megpuszilja a hajam. És én már annyira akartam, hogy máshol is megcsókoljon!
- Ez a mi Bellánk! – üvöltött fel Emmett, majd megint felkapott, és megszorongatott. Szerintem csak az állította meg abban, hogy meg is pörgessen, hogy Edward még mindig szorosan fogott a derekamnál, és egyszerűen nem akart elengedni.
- Egyébként baromi jókor jöttél, húgi! Pár óra múlva már nem találtál volna minket itt – mondta megint Emmett, és még egy mosollyal ajándékozott meg.
Majdnem olyan volt, mint régen. Edward megint itt volt, Emmett megint megjegyzéseket tett, és a család egészében mosolygott.
- Várjatok csak! – Úgy látszott Emmett ma nagyon jókedvében van, mert megint felén nézett, és az ajkait megint mosolyra húzta. - Ha ezek itt ketten – mondta és Edward meg rám mutatott -, két hétig zárkóztak be pár nap kihagyás után mi lesz ezzel a tizenegy évvel? Búcsúzzunk el tőletek esetleg, és jöjjünk vissza úgy húsz év múlva? – kérdezte, és pimaszul tekintett ránk.
- A húsz év kevés Bellából – mondta Edward, majd elkezdett kifelé húzni az ajtón.
Én mentem utána, mert akár a pokol fenekére is követtem volna, ha ő ott van.
- Kezdődik a meghatározhatatlan sok év – mondta még Emmett, és láttam, hogy mindenki mosolyog.
Edwarddal lassan mentünk egymás mellett, és élveztem minden pillanatot, amit vele tölthettem. Csak a kezét megfogni jól esett. Csak rá néztem, és a szívem mintha megint dobogott volna. Csak egy kicsit érintett meg, és éreztem, hogy a vérem felforrósodik.
Nem mondtunk semmit. Csak élveztük a csendet egymás társaságában. Vajon minden úgy lesz, mint eddig, vagy megváltozik valami? Valami biztos megváltozott. Tizenegy év nem tűnik el csak úgy. Még ha olyan szívesen is felejteném el…
Edward egy tisztáshoz vitt. Nekem ismerős volt, de nem azért, mert már láttam személyesen. Aro egyik emlékében láttam már ezt a tisztást…
Edward a rét közepére ment. A nap sütött, és néztem, ahogy a fény hogy varázsolja gyémánttá Edward bőrét. Utána mentem, és megfogtam a kezét. Én is csillogtam. Most annyira hasonlítottunk. Mintha ugyanazok lettünk volna.
- Hiányoztál Bella! Annyira, hogy el se tudom mondani – mondta, és felemelte a kezét. Úgy nézte az enyémet, mintha még mindig bizonyítékra lenne szüksége. – El akarom hinni, hogy te vagy. És tudom, hogy te vagy! De tizenegy év után alig merek hinni.. magamnak – mondta Edward, és óvatosan fogta meg a másik kezemet is.
- Nekem is hiányoztál Edward – mondtam, és közelebb léptem hozzá. - Csak miattad léteztem az utolsó hat évben – mondtam, mert igaz volt. Csak azért éltem túl a napokat is, hogy még egyszer lássam őt.
- Mondd, hogy soha többet nem rabolnak el tőlem! – kérte, és a derekamnál fogva magához húzott.
- Ne megyek én sehova – mondtam, és átfogtam Edward nyakát.
Finoman érte a szája az enyémet, és olyan lassan csókolt meg, ahogy eddig még nem. Rég felejtett érzések váltak megint ismerőssé, és jó volt, mint ahogy még soha.
Kezével végigsimított a hátamon, és hagytam, hogy apró sóhaj jöjjön elő a torkomból. Én lecsúsztattam a kezem Edward karjára.
Nem akartam eltolni, de úgy látszott Edward azt hitte, hogy igen, mert megfogta mindkét kezem és visszarakta a nyakára. Mintha ott lett volna a helye.
Újra végigsimított a hátamon, de most megfogta a felsőm szélét. Én hagytam, hogy levegye rólam minden egyes ruhadarabom.
Nem volt gyors, vagy szenvedélyes… ez szerelmes volt.
- Elhiszed, hogy én vagyok? – kérdeztem suttogva Edward mellkasától.
Először nem válaszolt. Mintha gondolkodott volna.
- Carlisle mindig azt mondta, hogy a világon csak három dolog hihetetlenül nehéz: szeretni, hinni és megbocsátani. Megbocsátani meg kellett tanulnom már sokkal előbb – mondta és láttam, hogy egy apró mosoly játszadozik a szája szegélyén. - Te megtanítottál igazán szeretni. Nem úgy, ahogy a testvérek szeretik egymást, hanem sokkal mélyebben – mondta, és közben megsimogatta a derekamat. - Most megtanítottál hinni. Hinni a lehetetlenben… Elhiszem, hogy te vagy – mondta és mosolyogva nézett rám.
- Még szerencse, különben egy idegennel feküdtél volna le – mondtam tettetett dühvel.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem feküdtem le veled – mondta és féloldalas mosollyal ajándékozott meg. Olyannal, amilyet már túl régóta nem láttam, hogy most ne kezdjen repesni a szívem… - Én szeretkeztem veled – mondta majd megpuszilta a számat.
Igaza volt.
Az, hogy lefekszünk valakivel, vagy szeretkezünk valakivel nem mindegy. Hiába jelenti ugyan azt, mégis más a kettő.
- Mit csináltatok tizenegy év alatt? – kérdeztem meg csak úgy mellékesen.
- Legfőképpen titeket kerestünk – mondta egyszerűen. Lehet, hogy nem kellett volna erről beszélni, mert a mosolya halványabb volt, mint eddig. Nem lehetett kellemes téma. - Mást nem nagyon.
Megint mosolygott, mintha az összes emlékét el akarná tűntetni. Mintha nem is lett volna ez a pár év.
- Nem akarunk közel menni, mert biztosak vagyunk valamiben, de igazán örülnénk, ha visszajönnétek – hallottunk hirtelen valahonnan messzebbről egy kiáltást. A valamiben szót eléggé megnyújtotta, és sokat sejtetően ejtette ki Emmett hangja.
Mi egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Ezer hála, hogy nem jössz ide Emmett…
Végül a nevetés elhalt, Edward meg a tenyerét az arcomra simította. Jól esett. Csak az, hogy hozzám ért, jól esett.
- Furcsa vagy vörös szemmel, Bella - mondta és mélyen a szemembe nézett.
Én meg elszégyelltem magam. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a gyilkosságaim bizonyítékát néznie. Tudom, hogy szörnyű… de nem tudok mit csinálni.
- De az én Bellám vagy - mondta, és magához húzott. Átfogtam a nyakát, és reméltem, hogy nem utál meg a vörös szemem miatt. Vajon van még abból a barna kontaktlencséből, amit régen kellett hordanom? Remélem, igen.
Lassan és csöndben öltöztünk fel, majd indultunk vissza kézen fogva a házhoz.
- Bella! Nem mintha megvetnélek miatta vagy valami… de, hogyan ölted meg a Volturit? – kérdezte Edward, ahogy csöndben lépkedtünk a házhoz.
Én megálltam, és szembefordultam vele. Csak néztem és próbáltam megfejteni, vajon komolyan gondolta-e, amit mondott. Nem azt, hogy megöltem Aróékat, hanem azt, hogy nem vet meg érte. Furcsán, de őszintén csengett a hangja. Akkor biztos elhiszi…
De még nem voltam egészen készen, hogy mindent elmondjak, csak megráztam a fejem, majd átöleltem Edward derekát. Ő is átkarolt, és éreztem, hogy megint megpuszil.
- Hagyunk titeket esetleg még egy kicsit magatokra, vagy jöttök már? – kérdezte megint Emmett, mi meg rögtön szétrebbentünk.
Alice, Jasper és Emmett állt velünk szemben, és mindegyikük mosolyogva figyelt minket.
- Égünk a kíváncsiságtól – mondta Alice, és kacagott hozzá.
Alice amint ég a kíváncsiságtól, mintha nem tudná, vagy nem látná az egész történetet, ahogy elmesélem…
Mi Edwarddal csak egymással mosolyogtunk, és megindultunk testvéreink után.
Most néma feszültség volt a nappaliban. Nem volt ott az a megkönnyebbülés, hogy élek, pedig lehet, hogy megkönnyítette volna a dolgot.
Az egész történetet elmesélni hosszú és fájdalmas dolog lesz. De remélem, most nem fogok zokogni. Jobb, ha mindent tudnak, akkor talán megértenek, és nem vetnek meg annyira…
Reméltem, hogy Jasper már mindent elmesélt Ritáról meg Aro mániájáról, így nem ott kezdtem, ahol elraboltak minket…
- Miután Jaspert elengedték engem egy szobába vittek… - És csak meséltem és meséltem.
Végig, hogy Aro mennyire megszállott lett, és nem csak velem, hanem Benjaminnal is. Hogy Zafrina hogy mesélte el az igazságot, hogy hogy vettem át Félix erejét. Ennél a résznél Edward halkan morogni kezdett és éreztem, hogy a szorítása sokkal erősebb lesz, mint eddig.
Úgy döntöttem, hogy nem mesélem többet az Aróval való találkozásaimat… Csak, ami légyeges.
Elmondtam, hogy Dimitrij megtalálta a családot, és az emlékein keresztül láttam őket, csak ha percekre is. Elmondtam, hogy hat év alatt szinte az összes erőt összegyűjtöttem, ami a Volturi családban fellelhető volt… És akkor jött a nagy falat.
Hogy hogy jutottam odáig, hogy gyilkos lettem.
De elmesélni könnyebb, mint titkolni az egészet egy életen át.
Csönd volt. Sokáig tartó monológom utáni csönd, ami talán kicsit a meglepődöttség csöndje volt. Vagy a csalódásé…
- Akkor… ezek szerinte te vagy a legerősebb vámpír az egész világon, Bella – mondta Rose, és úgy tekintett rám, mintha maga is alig hinné el, amit mond.
Nem válaszoltam, mert fölösleges volt. Helyeselni nem akartam, hazudni meg még úgy se.
- Naná, hogy ő a legerősebb! Kinyírta Aróékat – mondta Emmett és még mindig vigyorogva nézett ránk.
- Én tényleg egyáltalán nem akartam… De már nem láttam más lehetőséget – mondta halkan, és megint lehajtottam a fejem. Valaha el fog múlni a szégyenérzet? Valaha fogok könnyedén beszélni erről a témáról?
Talán majd sokkal később válaszolok ezekre a kérdésekre, most csak a bűntudat van…
- Megértjük Bella! Egyértelművé vált, hogy Aro megszállott lett – mondta Carlisle és halványan rám mosolyogott.
Talán az ő bocsánata ért a legtöbbet. Ha ő úgy gondolja, hogy helyesen cselekedtem, akkor a többiek is elfogadhatják azt, amit tettem.
- Na, akkor most már tényleg költözzünk! Már vagy két órája úton kéne lennünk – mondta Alice, és felpattant Jasper mellől.
- Még csak reménykedni se reménykedj, húgi! Ezek ketten még egy jó ideig össze lesznek ragadva – mondta Emmett és Edward meg felém intett.
De mi már nem hallottuk az egészet, mert elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy a szemébe néztem.
És most nem kellett félnem attól, hogy vádlón néz rám, mert csak végtelen szerelmet láttam. Azt, amit én is éreztem, és, amit túl sokáig nem láttam. Eddig csak követelőn néztek rám vagy együtt érzőn. És most ezt látni hihetetlenül felemelő volt. Mindennél jobb. Halott szívem, ha újra dobogna, szinte eltörné bordáimat. Már rég zihálnék, ha szükségem lenne levegőre.
Már megint kezdődik…
Bizony Rose… Már megint kezdődik. És már nem is lesz vége soha, de soha.
Mert nem fogom engedni, hogy még egyszer az életben elszakítsanak onnan, ahol a legszívesebben vagyok. Mert nekem Edward mellett kell lennem, ahhoz, hogy azt mondjam jól vagyok, és minden a lehető legnagyobb rendben van…
Mert csak akkor mondhatom, hogy boldog vagyok.
Hirtelen kevésnek tűnt az a tizenegy év, amíg nem láttam Edwardot. Tudtam, hogy rengeteg, de őt nézve olyan volt, mintha mindig is mellette lettem volna. Mintha meg sem történt volna az az egész.
- Szeretlek – mondta Edward, és elmosolyodott.
- Én is szeretlek – mondtam és én is mosolyogtam.
A nappali üres volt. Nem tudom, hogy mikor mentek ki a többiek csak a tény volt, hogy ketten vagyunk a szobában.
De most nem a sürgető vágyat éreztem, vagy a megfékezhetetlen szenvedélyt. Sokkal inkább azt, hogy órákig is nézném Edward arcát, ha mindig így mosolyogna rám. Nem éreztem magam idiótának vagy bárgyúnak, attól, hogy csak ültem Edward ölében és mosolyogtam rá eszetlenül. Egyszerűen ezt természetesnek tartottam.
Magától értetődőnek.
- Alice az esküvőt tervezi – mondta Edward mosolyogva, de a világért se vette le rólam a tekintetét…
- És Esme meg Rose segít neki – tettem hozzá, mert biztos voltam benne.
Megint hallgattunk és csak néztük a másikat. Talán órák teltek el, talán csak percek. Edward mellett elveszítettem az időérzékemet.
- Lesz ez valaha olyan, mint régen? – kérdezte Edward, és most teljesen komolyan tekintett rám.
Szerettem volna azt mondani, hogy igen. Hogy ugyanolyan könnyedséggel és bohósággal tekintünk majd a jövőre, mint régen. De nem mondhattam azt. Mert hiába van vége eddigi életem legszörnyűbb időszakának, valami megváltozott.
Összekötött minket a szerelem, és mégis… Megváltoztunk. Ha nem is teljes mértékben, de megváltoztatott minket a tizenegy év.
Nem válaszoltam, csak megöleltem Edwardot. Hozzásimultam, és magamba szívtam az illatát.
Régi volt és mégis új.
Tudtam, hogy megváltoztam, de akkor miért tapasztalom azt, hogy sajnálom, hogy nem a régi Bella vagyok? Az akarok lenni, aki régen voltam? Az eszetlen, fülig szerelmes és bohém Bella?
Igen, az akarok lenni! És, ha tetszik, ha nem, azon leszek, hogy megint az legyek! Mindent megteszek érte!
- Emmett – ordítottam hirtelen, mikor felálltam Edwardról és őt is magammal húztam. - Miben is fogadtatok Edwarddal?
Vége
Helló minden olvasó!
Nos ennek a történetnek is a végére értünk!:D Ezen a héten rengeteg frissre kell számítani, és úgy érzem jobban járok, ha ide írom ki...(mert ugye karácsony van):)
Szóval jön egy 100 év... kedden, még egy 100 év... pénteken és egy szombaton is! Remélem ennek örülnek a 100 év... rajongók!:D Egy orbitális bejelentést teszünk szerdán, fejezet formájában...:D
És... Csak, hogy fokozzuk a hangulatot! csütörtökön egy új történettel jelentkezik Iccsinee Megjátszott érzéketlenség címmel!:D Ezzel a történettel azt hiszem az általános... pénteki vagy szombati feltöltésre állunk majd rá... Nem tudjuk!:D Majd kiderül!:D
És akkor most a magyarázat, hogy miért is történt ez a csúszás:
A mi családunkban két asztali számítógép van,egy kicsi és egy nagy; és még van Iccsinek egy laptopja. A kicsi asztali az én gépem a szobámban van, csak sajnos a kőkorból maradt rám, és olyan szerencsétlen a kicsikém, hogy nincsen pendrive csatlakoztatója, a floppy meghajtót kiszedték belőle a CD olvasó meg elromlott. Sokáig úgy volt, hogy onnan adat se ki, se be. És én ezen írom a történeteket. Nos... innen hálózati kábel segítségével visszük át a fejezeteket Iccsi laptopjára, ő elküldi nekem e-mailben és én a nagy asztali számítógépről, ami a családé, nos onnan rakom fel a netre. És az én kicsi gépem elromlott, szóval a zseniális rendszerünk legelső lánca meghibásodott. Így bevetve informatikai tudásomat meg kellett javítanom a gépet, na meg imádkoznom, hogy az adatok megmaradjanak rajta!:D Ezért volt eme késlekedés!:) Szóval sajnálom!:)
És most, hogy ennyit untattalak titeket lehet örülni, hogy vége a történetnek, vagy szomorkodni, vagy kritikát írni!:D
Szóval Boldog karácsonyt mindenkinek, akivel esetleg nem találkoznánk addig, de mivel jó sok friss lesz, ezt erősen kétlem!;D
Puszil minden kitartó olvasót: Iccsi és Nee^^
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)