100 év a boldogságig - 22. fejezet Újra Cullen család

Szia mindneki! Remélem megértitek késedelmem okát, hisz bizony a kórházban nem volt internet...:S De már itthon frissen és fiatalosan, na meg egy fejezettel!:D:D


- Ó Bella, miért vagy te Bella?
- Azért, mert anyám így nevezett el – mondtam majd mosolyogva Edwardra néztem.
- De miért vagy te bella? – kérdezett tovább csibészes mosollyal.
- Ha-ha Edward! Nagyon vicces! – Közben a férfi felé fordultam, aki éppen az idegeimen táncolt. – De ha senkinek nem mondod el, talán elárulom – mondtam már ördögi vigyorral és egyre közelebb hajoltam a füléhez. – Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kérdeztem, és Edward combja közé csúsztattam az enyémet. – Hát akkor megsúgom! – Még közelebb hajoltam hozzá. Annyira, hogy már éreztem Edward illatát. – Talán azért, mert vámpír vagyok – suttogtam, majd megharaptam Edward fülcimpáját.

- Fiatalok, szobára! – mondta Jasper, és az asztal alatt megrúgta a székemet. Erre persze én elhúzódtam Edwardtól, és próbáltam úgy tenni, mintha épp semmi nem történt volna.
- Olyan ünneprontó vagy! – mondta Edward majd a kezét a lábamra rakta.
- Nem vagyok én ünneprontó, de lassan ez már nekem is sok – panaszkodott Jasper és színpadiasan legyezni kezdte magát.
Nem kellett kifejteni, hogy mire gondolt, hisz ő a mi vágyunkat is érzi. És ott van még a sajátja is! Talán most nem irigyelem a képessége miatt.
- Komolyan mondom, csodálom, hogy eddig nem jelentettek fel titeket – mondta Alice nevetve, és kicsit közelebb húzódott Jasperhez.
- Egyszer már majdnem sikerült – mondta Edward nevetve, majd rám nézett.
Az iskola ebédlőjében ültünk, és egy sokadik napot szenvedtünk végig. Nem volt se izgalmas, se jó, csak volt. És semmit nem tehettünk ellene, mert suliba járni kötelező volt. Azt hiszem, nem meglepő, hogy mindenki megdöbbent, amikor Alice és Jasper is megjelent az iskolában. Edward elmondása szerint mindenki csak azt nem értette, hogy hol voltak eddig. Mi meg szépen beadtuk mindenkinek, hogy többfordulós tanulmányi versenyre kellett menniük, ami ennyire elhúzódott. Persze a félreértés elkerülése miatt, azt is terjeszteni kezdtük, hogy van még két testvérünk, akik ösztöndíjjal vannak valahol. Ez magyarázza, hogy miért akkor jelennek majd meg, amikor, és, hogy hol is voltak eddig.
Egyébként nem annyira rossz iskolába járni. Persze unalmas, de ha nem lenne itt Edward, akkor még rosszabb lenne. Talán Jaspernek a legrosszabb, mert ő egy évvel felettünk van, így nincsen közös óránk. Ez persze nem akadályozza meg őt abban, hogy minden egyes óra után az ajtófélfát támasztva Alice-re várjon.
- A diákszínház egyébként most játssza a Rómeó és Júliát. Nem akartok szerepet vállalni? – kérdezte Alice, és ránk nézett. – Persze a szívbedöfős, vérzős jelenettel lenne egy kis baj, de megoldjuk – mondta széles mosoly kíséretében.
Én csak felhúztam a szemöldököm, és Edwardra néztem.
- Szerinted komolyan kérdezte? – néztem rá tetettet felháborodással.
- Nagyon úgy néz ki, Bella – mondta teljesen komolyan. - Valaki itt nagyon unatkozik, ha már színészetre akar rábeszélni – mondta, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az a valaki.
- Nem unatkozom, de tökéletesek lennétek a szerepre! – Elkövettünk egy nagy hibát. Méghozzá azt, hogy hagytuk, hogy Alice elképzelje, hogy nézne ki a Rómeó és Júlia a mi szereplésünkkel. – Szinte már látom magam előtt, ahogy…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert mindenki nevetni kezdett. Alice, amint szinte már látja maga előtt…
- Csak egy kicsit ironikus, Alice, ne aggódj! – mondta Edward, amikor már meg tudott szólalni.
- Úgyis rábeszéllek titeket! – mondta határozottam majd egy fejbiccentés kíséretében lezártnak tekintette a témát.
Engem igazából nem nagyon érdekelt, hogy mi is lesz a színdarabbal, de abban biztos voltam, hogy nem fogom eljátszani Júliát. Az egész életem egy dráma, nem kell még több bele!
Nem játszom el Júliát!
Gondoltam erre az egy mondatra, és biztos voltam benne, hogy Edward meghallja. Persze ő rögtön rám nézett, és a tekintete egyértelműen azt üzente, hogy ő meg nem játssza el Rómeót! Így szép az élet!

- De Júlia nem lehet szőke! Akkor még nem hódított az a hajszín! Bella vissza kell festenünk a hajad barnára – mondta Alice alig egy perccel később.
- Miért is zavar mindenkit a szőke hajam? Nekem tökéletesen megfelel! – mondtam tettetet felháborodással, de igazából már én is terveztem a hajam visszafestését. Eléggé… hát mit titkoljam, rosaliesnak éreztem magam. – Legalább ha szőke maradok mondhatjuk azt mindenkinek, hogy Rose meg Jasper húga vagyok.
- És akkor miért is vagy Swan, Hale helyett? – kérdezte Jasper teljes nyugalommal.
- Mert így viccesebb – mondtam gúnyosan, mert Jasper léket talált ragyogó tervemben. Nekem pedig tényleg tetszett ez az egész. Mármint, hogy Rose meg Jasper húga vagyok. Így legalább nem botránkozna meg mindenki. Így is sokszor néznek ránk furcsán, amikor kicsit… hát erotikusabban érintjük meg egymást Edwarddal, mint illene.
- Mindegy, menjünk órára – mondta Alice, és felpattant a helyéről.
És mit volt, mit tenni, indulni kellett a kivégzésre.
Bár Edwardék azt mondták az igazi kivégzés az érettségi. Amikor nem arra kell figyelni, hogy minden válasz jól sikerüljön, hanem arra, hogy legyen benne feltétlenül hibád. Különben azt hinnék valami zseni vagy. Végül is kicsit se lenne furcsa, hogy a Cullen család összes gyereke száz százalékra érettségizne…
A kémialabor most élettől nyüzsgött. Eddig mindig csönd volt, mert a tanárnak megvolt az a jó szokása, hogy feleltet óra elején, és mindenki tanult. De most mindenki beszélgetett, és izgatott volt. Talán az lehetett az oka, hogy a tanári asztalon ott volt az elvégezendő kísérlet.
Mi is leültünk a megszokott helyünkre, és vártunk. Minket nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a kísérlet. Egy orvosi diploma mellett nehezen tudna újat mutatni. Vagy kettő mellett… Nem emlékszem.
A tanár bejött, de most a szokottnál is morcosabb volt. Edward rögtön elfordította a fejét, hogy ne látszódjon, ahogy nevet.
- Mi van? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy min kell nevetni.
- Hát… teljesen alaptalanul dühös a tanár – mondta, de még mindig láttam a szája sarkában a mosolyt. – A lánya reggel mondta el neki, hogy barátja van, és épp idegesíti magát a fantáziákkal, hogy mit csinált vele a fiú. Egyik képzelgés se megalapozott.
- Ez szerintem nem vicces – mondtam, de azért mosolyogtam.
- Olyanokat képzel, hogy a fiú ráveszi, hogy kivágjon egy fát, meg, hogy megigyon egy egész üveg szörpöt. Ez igenis vicces!
Na, jó! Mégis vicces volt! Ki képzeleg azon, hogy a lánya megiszik egy egész üveg szörpöt? Inkább az alkoholtól kéne tartania. Meg favágás? Ki vág már ebben a korban fát? Hát ez… Azt hiszem hülyeség.

A tanár elkezdte a kísérletet, és közben érthetetlenül magyarázott. Örültem, hogy nem kell hallanom mit csinál, mert tudtam. Az óra közepe felé Edward megint nevetni kezdett.
- Mi van már megint? – kérdeztem Edwardot.
- Fel fog robbanni a kémcső – mondta Alice mosolyogva, és már a mappáját kartávolságba helyezte, hogy ha kell, akkor használja. – Mindenki tele lesz sárga löttyel.
- Most jött rá, hogy dupla mennyiséget rakott bele egy anyagból – mondta Edward, és ő is mosolygott.
A tanár közben kétségbeesett arcot vágott, majd ködös tekintettel az osztályt kezdte szemlélni.
Edward erre elfintorodott majd felsóhajtott. Most nem várta meg, hogy megkérdezem mi is van.
- Most azt nézi, kit hívjon ki, és fogja rá a robbanást – mondta Edward mosolytalan arccal. – Én leszek az – mondta, és abban a pillanatban fel is hangzott a Mr. Cullen.
- Remélem van egy kis magnézuim-szulfátja, akkor talán nem robban fel – mondta Edward, majd csibészes mosollyal kivonult. Azt hiszem rajtam és Alice-en kívül senki nem tudta, hogy miközben felállt arcon puszilt.

~°(o)°~
Pedig én reménykedtem! Én tényleg reménykedtem, hogy végre van valami, amiben Edward nem tökéletes! Erre kiment, és öt percen belül győztes mosollyal ült le. A kémcső nem robbant fel, de, hogy mit csinált, azt én se tudom.
- Mindjárt robban! – mondta Alice, és megfogta a mappáját.
A tanár épp a fejét vakargatta, és a csövet nézegette. Én inkább valami megfelelő rejtekhely után kutattam. Egyáltalán nem volt szándékomban tiszta sárga löttyös lenni. A pad alatt épp megfelelő volt.
Megszorítottam Edward kezét és a pad alá mutattam, erre ő bólintott.
A kémcső robbant, mi meg abban a pillanatban ugrottunk a pad alá. Egy csepp olyan valami se csöppent ránk.
És amint az asztal alá kerültünk Edward megcsókolt. Szája hevesen mozgott az enyémen, és engem is elöntött a vágy. Akartam. Akár otthon, akár a kémialaborban kellett nekem Edward.
- Lógjunk meg! – sóhajtott Edward két csók között.
- Nem lehet – mondtam, miközben Edward csókolt.
Közben a teremben mindenki sikoltozni kezdett és kifelé rohantak. De nem hallottam mag a sikoltozást, és nem fogtam fel, hogy mindenki kimegy a teremből. Nyilván az órának is hamarabb vége lett, a baleset miatt.
Csak Edward érdekelt, és a csókja.
- És most meglógunk? – kérdezte Edward és amennyire csak tudott magához húzott, majd végigsimított az oldalamon.
- Nem lehet – mondtam elakadozva.
Talán jobb lenne elmenni. Csak egy matek van már, amiből úgyse mondanak újat, nem találnak ki semmi újat vagy fontosat, és ugyanazt tanulnánk, amit még régen.
Már épp ott voltam, hogy támogatom Edward ötletét, amikor Alice megszólalt.
- Gyertek már! Ezt majd otthon folytathatjátok – mondta, majd megragadta a kezem. Szabályosan kiráncigált a pad alól. Erre Edward ajkait egy lemondó sóhaj hagyta el, majd ő is felállt a padlóról.
Nem is volt olyan nagy a pusztítás, mint számítottam. A kémcső sem robbant fel, csak a benne lévő… valami robbant ki, akár egy szökőkút. Azért érdekes volt a kémia tanár talpig sárgában.
Mi mosollyal az arcunkon kivonultunk a teremből, a tanár meg tágra nyílt szemmel nézett ránk. Nyilván nem értette, hogyan kerültünk olyan gyorsan a pad alá.

Mivel az órának előbb vége lett, most mi mentünk Jasperért. Megálltunk a tesiterem előtt, és vártunk.
- Szóval… Hogy is volt az a meglógás? – kérdezte Edward, majd féloldalas mosolya kíséretében átölelte a derekam és magához húzott.
- Nem lógunk – mondtam, és én is mosolyogva átfogtam a nyakát.
- Dehogynem! Nincs messze a parkoló – mondta, és közben egyre közelebb hajolt ajkaimhoz.
- És megint igazolatlant kapnánk – mondtam ironikusan, de csak Edward ajkait néztem. Mintha hipnotizált volna.
- És Carlisle megint írna nekünk igazolást – mondta Edward és szája már az enyémet súrolta.
- Jaj! Azt mondtam majd otthon! – kiáltott hirtelen Alice, és kettőnk közé állt. – Te ide állj – mondta és közben engem a bal oldalára rakott -, te meg ide! – mondta, és Edwardot a jobb oldalához húzta. –Így máris kényelmesebb, nem? – kérdezte bűbájosan és még mosolygott is hozzá.
Én Edwardra néztem. De nagyon úgy tűnt, hogy nem épp a kényelmes jelző jut az eszébe erről a helyzetről. És Alice-t se épp bűbájosnak tartja.
- Hát nincs egy nyugodt perce a vámpírnak! – sóhajtotta fel, majd lemondóan a falnak dőlt.
Én is a falak dőltem, de én inkább nevetve, mint bosszúsan. Alice közben valami filmről beszélt, ami annyira jó volt. De úgyse tudnak újat kitalálni. Tulajdonképpen a filmgyártás abból áll, hogy megvan egy alap, és azt több ezer módon színezik ki. Mint egy virág, amit sokféle színre lehet kifesteni. Pont ugyanez a filmipar is.
Sok perccel később Jasper végre kijött a tornateremből. Rögtön megölelte Alice-t és megcsókolta… És még mi fogjuk vissza magunkat!

Örültem. Örültem, mert ez volt az utolsó óra, amit el kellett tűrni.
A tanár megint magának magyarázott a táblánál, és néha megvetően ránk nézett. Még mindig nem felejtette el az év eleji esetet, amikor öt perc után kirohantunk az óráról Edwarddal. El tudom képzelni milyen fájdalmas volt a legjobb jegyet adni a dolgozatunkra. És az, hogy bármikor, amikor kihív a táblához, akkor tudjuk a feladatot hibátlanul, az külön fájdalom lehetett.
- Szóval jöjjön ki valaki a táblához! Miss Cullen, legyen szíves! – Alice erre kecsesen felállt, és pillanatok alatt megoldotta a feladatot.
Alice visszaült, majd a fejét a kezére hajtotta.
Mi Edwarddal próbáltunk hősiesen helyt állni, és figyeltünk tovább.
Pár perc múlva Alice hirtelen felkapta a fejét, Edward meg hitetlenkedve nézett rá. Valami történt. Már épp kérdezni akartam, hogy mi, de Alice közbe vágott.
- Tanár úr! Nem érzem jól magam!
A tanár elfordult a táblától, és kereste a személyt, aki nem érzi jól magát. Amikor meglátta Alice-t egy halvány mosoly terült szét az arcán. Már nem azért, de szerintem a tanárnak tetszik Alice.
- Hát igen, valóban eléggé sápadt! – mondta a tanár, és előzékenyen az ajtó felé intett.
- Azt hiszem jobb lesz, ha elkísér Edward… Meg Bella is! Nagyon rosszul vagyok – mondta, és tényleg próbált úgy tenni, mintha rosszul lenne.
Edward rögtön felállt, és egyik oldalról átkarolta Alice-t. Remélem, hogy csak én láttam, hogy nagyon igyekszik elfojtani a mosolyát. És is felálltam, és próbáltam támogatni nővéremet, holott tudtam, hogy semmi baja nincs. Vicces is lenne! A beteg vámpír.
Én is felálltam, és átkaroltam „beteg” nővéremet. Azt hiszem Alice nem is kicsit rájátszott, de mindenki elhitte, és az a lényeg.
- Mi történt? – kérdeztem, amint kiértünk, de nem válaszoltak. Alice „rosszullétét” mintha a szél fújta volna el, azonnal szaladni kezdett a spanyolterem felé.
- Mi a baj? – fordultam Edwardhoz, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, majd kézen fogott, és ment Alice után.
Nem tudom, hogy nővéremnek, hogy sikerült Jaspernek szólni, csak a tény volt, hogy egy perc se telt el, Jasper máris kijött a teremből. Aggódva tekintett Alice-re, és értetlenül nézett ránk. Én csak megvontam a vállam, mert én tényleg nem tudtam semmit, Edward meg megrázta a fejét.
- Mi a baj? – kérdezte, és még a hangjából is aggódást lehetett hallani.
- Baj az nincs – mondta Alice, majd húzni kezdte Jaspert a parkoló felé.

Én két perc néma várakozás után valahogy úgy éreztem, becsaptak. Alice és Edward mosolyogva nézték hol a kocsikat, hol egymást, én meg… Legfőképpen értetlenkedtem.
Bár az utóbbi időkben, amikor nem értettem valamit, akkor jó dolog történt. Például visszajöttek Alice-ék. Lehet, hogy most…? Végül is, nincs kizárva.
- Mikor érnek ide? – kérdezte hirtelen Edward.
Én meg mindent megértettem. Ez nem lehet semmi más!
- Most – mondta Alice, erre egy autó kanyarodott be az iskolához. Rose vezetett, Emmett meg felállt az ülésre, és úgy kiáltozott.
- Már azt hittem, elnyelt titeket a föld, öcsi! – kiáltott Emmett hatalmas vigyorral az arcán.
És nem tehettem róla, de nekem is muszáj volt mosolyognom.
Az autó megállt előttünk, Emmett szokása szerint kiugrott, Rose meg kecsesen kiszállt.
Egyikük se változott semmit, mégis másak voltak. Rose ugyanúgy makulátlan ruhát viselt, és még mindig gyönyörű volt. Emmett is megmaradt nagy mackónak, és ugyanúgy nevetett, mint régen.
És mégis volt az arcukon valami boldogság, amitől mások voltak. Valahogy békésnek tűntek. És, mintha érettebbek lettek volna.
- Ha! Jöhet a bunyó! – ordította Emmett, és egyszerre ragadta meg Edwardot, és Jaspert. Átfogta a nyakukat, és szorosan magához húzta őket. Mindenki mosolygott. Jaspernek is már nyugodt volt az arca, nyoma sem volt, az előbbi aggodalomnak.
Rosalie kecsesen odalépkedett Alice-hez, és némán átölelték egymást.
- Jó, hogy itt vagy, húgi! – mondta Rose.
- Kicsit, mintha megvámpírosodtál volna, Bella! – mondta Emmett, és engem is megszorongatott, majd forgott velem egyet.
- Jó, hogy mondod, észre se vettem – mondtam mosolyogva.
- És nem is akármilyen vámpír lett – tette hozzá Edward, majd rögtön átfogta a derekam, amit Emmett letett.
Rose közben megölelte Jaspert is, és súgott valamit a fülébe. Jasper csak huncutul elmosolyogta magát, és megrázta a fejét.
- Húgi! – ordította el megint magát Emmett, és most Alice-szel pörgött egyet.
Rose csak állt, és engem nézett teljesen némán. Talán… nem szívesen lát. Végül is, miattam kellett elmenniük a családtól. Miattam volt ez az egész. Lehet, hogy még haragszik rám.
Zavaromban a szám sarkát kezdtem el harapdálni. Edward megláthatta, hogy idegesebb vagyok, mint eddig, mert a keze elkezdte simogatni a derekam. Ez most sokkal inkább nyugtató volt, mint érzéki.
Végül Rosalie megindult felék. Megölelte Edwardot, és neki is súgott valamit a fülébe. Edward is mondott valamit, de nem hallottam, hogy mit. Majd meglepetésemre Rose elém lépett, és engem is megölelt. Én is átkaroltam a nyakát, és elszállt minden aggodalmam.
Hát mégse haragszik!
- Köszönöm, Bella! – mondta halkan, majd őszintén tekintett a szemembe. – Köszönöm, hogy Edward újra él! – mondta, és mosolyogva tekintett rám.
- Tényleg, nincs mit – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- És ne haragudj, de te szőke maradsz? – kérdezte és fintorogva tekintett a hajamra.
- Nekem se tetszik Rose, ne aggódj! Vissza lesz festve barnára – mondtam őszintén és mosolyogva néztem rá.
Erre ő, mintha kicsit megnyugodott volna, és magabiztos léptekkel ment Emmett mellé.

- Még több Cullen! Csak ez kell nekem! – Ezt persze egyikünk se mondta. Egy tanár állt az ebédlő ajtajánál, és fejcsóválva figyelt minket. Mindannyian odakaptuk a fejünket, erre a tanár zavarodottan lesütötte a szemét. Talán most tényleg jól jött az éles hallás.
Mind egymásra néztünk, majd kitört belőlünk a nevetés!
- Na, gyerünk zaklassuk Carlisle-t a kórházban! – mondta Emmett, majd bepattant a volán mögé. Rose mellé ült, Edward meg a kocsija felé húzott.
Perceken belül már a kórház parkolójában álltunk, és Emmett úgy szaladt befelé, mint egy kisgyerek.
Mi is mentünk utána, bár jóval lassabban.
- Apa! Carlisle! – ordította végig a folyosón, és még mindig szaladt. A nagy ordítozásra több beteg is csóválni kezdte a fejét, és csúnyán néztek Emmettre.
Hát kívülről tényleg idiótának nézhetett ki. Egy hatalmas Emmett, amint ordítozva fut a folyosón, mögötte meg öt további gyereknek álcázott felnőtt, ahogy fülig ér a szájuk. Hát igen…
Egy ajtó végül kinyílt, és kilépett rajta a fehér köpenyes Carlisle.
- Emmett! – Carlisle felsóhajtott, Emmett meg lefékezett Carlisle előtt.
- És nem csak én, Rose is itt van! – mondta Emmett, majd átölelte fogadott apját. Carlisle is átölelte Emmettet, és a mosolyt le sem lehetett vakarni az arcáról.
Mire mi odaértünk, már elszakadtak egymástól, és Carlisle most Rose-t ölelte meg.
- Már vagy hatvan éve keresünk titeket! Megmondanátok, hova a fenébe tűntetek? – kérdezte Emmett, de ebben több volt a vicc, minta valódi felelőségre vonás.
- Itt is, meg ott is – mondta Carlisle. – Bár ezt szerintem nem itt kéne megbeszélni – intett fejével az öreg nénikre, ahogy érdeklődve figyelték a családot.
- Mindjárt jövök! Esme nagyon fog nektek örülni – mondta Carlisle, majd bement az irodájába.
Mi meg leültünk a székekre, hogy addig is ne álljunk.
- Na, de komolyan kérdeztem! Hol voltatok? – nézett felénk Emmett.
- Hölgyeké az elsőbbség! - mondta Jasper és Edward egyszerre, és rám néztek. Na szép mondhatom!
- Hát… voltam itt Amerikába. Volterrában meg a Denali családdal. Sok helyen – mondtam Emmett felé fordulva. Végül is nem emlékezhetek minden egyes városra kristálytisztán. Túl sok van belőle.
- És mióta is vagy…? – Emmett jelentőségteljesen elhallgatott. Szeméből őszinte érdeklődést olvastam ki. Tényleg ennyire érdekes, hogy már nem vagyok ember? Végül is lehet. Én a negyven vagy hány évem alatt megszoktam, hogy vámpír vagyok, de nekik furcsa.
- Érdekes történet, és érdemes rá időt szánni – mondtam kitérően, majd elfordítottam a fejem.
Úgy látszott Emmett megértette, mert Alice-t kezdte el faggatni meg Jaspert, hogy mi történt velük.
Carlisle vagy tíz perc múlva kijött, és mosolyogva bejelentette, hogy mehetünk haza, mert elcserélte a műszakját.
Ahogy tartottunk hazafelé, végig Emmettet hallgattunk, ahogy az ülésre felállva a himnuszt énekelte. Csak egy kicsit nézték idiótának…

Amit mi lerendeztünk az iskola parkolójába az semmi volt, ahhoz képest, amit Esme csinált. A nappaliban ülve nézte a tévét, majd amikor beléptek, felsikoltott, és egyszerre ölelte át Rose-t meg Emmettet. Egyszerre ezer kérdést tett fel, és tovább ölelte őket.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondatnám, hogy mindjárt megfojtja őket Esme – mondta Jasper mosolyogva, majd leült a nappaliba.
Mindannyian a helyünkre ültünk. A tényleges helyünkre. És most egyszerűen jó volt úgy lenni, ahogy. A családban tényleg mindenki mosolygott, szívből és őszintén. És be kell vallanom, tudom, hogy közhely, de ez az igazán jó kifejezés erre a helyzetre. Be kell vallanom, ha valaki akár csak pár hónappal ezelőtt mondja azt, hogy a világ legjobb családja megint egész lesz, és én is a tagja leszek. És, hogy hihetetlenül boldog leszek. Hát, akkor bizony nem hiszek neki, és az arcába nevetek. Vagy vágyakozva gondolok az elhangzott szavaira…
De miért is hittem volna a képzeletbeli valakinek, hisz épp Volterrában voltam, nem tudtam Edwardról semmit. Se a család többi tagjáról. És most mégis!
Nagyon úgy nézett ki, hogy a Cullen család megint család. És már az magad örökre reményeim szerint.
Hirtelen, mintha az egész eddigi életem lepergett volna előttem. És talán soha nem is voltam önmagam. Emberként Swan voltam, de nem voltam boldog. Újszülöttként Volturi voltam, és elkövettem a legnagyobb hibákat, amiket csak lehetett. Vegetáriánusként Denali, de nem voltam önmagam. Csak Edward mellett lehettem és lehet az, aki tényleg vagyok: Bella. Mindegy mi a vezetéknevem, csak Edward ott legyen. És akkor maradhatok az, aki tényleg vagyok.
- … és el sem hinnétek hány helyen kerestünk titeket. Mondjuk a francia Riviérán, meg az olasz tengerparton. És Beverly Hillsben is – mondta Rose, de látszott, hogy ezt csak poénnak szánja. Mindenki nevetett, mert végig napos tájakat sorolt fel. Érdekes is lett volna, ha kivonul egy főutcára napfényben…
- De tényleg kerestünk titeket. Mindenhol, ahol eddig éltünk, de nem találtunk meg. Aztán valamelyik nap Emmett felvetette, hogy jöjjünk ide, mert ez a leglogikusabb város per pillanat. Így ide jöttünk.
- És milyen jó, hogy jöttetek! – sóhajtott fel Esme, és megint mosolygott.
- Jó! Ennyi rólunk! Hallottatok a háborúról? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Azért kicsit ironikus. Hallottam-e a háborúról? Nem is tudom.
- Nem tudom melyik vegetáriánus segített nekik, de hallottuk, hogy egy aranyszemű vámpír miatt nyertek.
- Hát egy kicsit Bella volt az a vámpír – mondta Edward, majd hátradőlt a fotelben, és megsimogatta a hátam.
- Nem mondod komolyan! – kiáltotta Emmett, és hitetlenkedve nézett rám. Rose is kikerekedett szemmel meredt rám, de ő nem adott hangot megdöbbenésének.
- Segítenem kellett nekik, hisz tartoztam nekik. Tudjátok, Aro változtatott át – mondtam, és vártam, hogy a kellő hatást érjem el. Hát az meg is kaptam, mert Rose szeme még jobban kikerekedett Emmett meg…
- MI VAN? – kérdezte kedvenc házi medvém, és úgy tett, mintha félne tőlem. - A kishúgunkat a főfővalaki változtatta át? Hol voltál öcsi, amikor ez a kegyetlenség megtörtént? – kérdezte Emmett drámaiam, és meglökte Edward oldalát. - A mi csodálatos vérvonalunkba bizony hiba csúszott! – Emmett úgy beszélt, mintha tényleg valami fájdalmas dolog történt volna. Azt hiszem el is hittem volna neki, ha közben nem nevet.
- És, hát ott laktam húsz évig, majd meggondoltam magam, és a Denali családnál kötöttem ki. – hadartam el gyorsan, majd vártam a megdöbbenést. Végül is kicsit sok lehetett ez nekik egyszerre. Megtudni, hogy „híres” vámpír vagyok, meg volturis is voltam…
- Húúú! A mi kis Bellánk nem is olyan kicsi, mint gondoltuk. Bizony sokáig volt valami nagy! És mond csak, te kivel bújtál ágyba? Tudományosan elismert tény, hogy a Volturinál senki nem lehet… Hát szingli. – Csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit szemtelen volt? De nagyon úgy látszott, hogy nem, mert Rose elkezdte bökdösni Emmett oldalát, és pisszegett neki.
- Húsznál abbahagytam a számolást, és sajnos a nőkkel már nem kezdhettem ki, mert eljöttem – mondtam ironikusan.
- És mond csak Edward jobb az ágyban vagy a Volturi őrök? – kérdezte tovább szemtelenül, és látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet. De már nem sokáig tudta, mert Rose a szájára tapasztotta a kezét. Nem Emmett, úgyse éred el a célod! Bizony nem fogok kiborulni!
- Nem is tudom! Kukac Matyi vagy Don Juan? Te melyiket is választanád? – kérdeztem, majd éreztem, hogy Edward átölel. Jól esett.
Mert egy magrágott, fényesre suvickolt csonton kívül, szinte senki nem voltam nélküle. De jött ő, és én megint az lehettem, aki régen voltam. Megint az egészséges Bella, és ezt csak neki köszönhettem. Odabújtam hozzá, és hagytam, hogy kicsit megnyugodjak.
Szócsatánk alatt nem is figyeltem, hogy mit reagáltak a többiek. Alice csak ingatta a fejét, de mosolygott. Jasper a halántékát fogta, és úgy tett, mintha nagyon fájna a feje. Persze ez lehetetlen volt. Esme rosszallóan nézett Emmettre, Carlisle meg próbált úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna.

- Na jó, akkor evezzük kellemesebb vizekre, mint Edward és Bella szexuális élete! Nagy bejelentenivalóm van! – pattant fel Emmett, és úgy nézett ránk, mint a nagybácsi Amerikából, aki sok ajándékot hozott.
- Elveszem Rose-t! – jelentette be, majd Rosalie-ra kacsintott. A család már épp fel akart állni gratulálni, amikor Edward közbevágott.
- Sajnálom Emmett, de ez lehetetlen! – mondta megkérdőjelezhetetlenül, majd felállt Emmettel szemben. Emmett felhúzta az egyik szemöldökét, és én se értettem, hogy mi lenne az akadálya annak, hogy Emmett elvegye Rosalie-t.
- Előbb én veszem el Bellát – mondta, majd féloldalas mosolyával rám nézett, és a kezét felém nyújtotta.
Mi? Eddig nem is volt szó ilyesmiről!
- Összeházasodunk? – kérdeztem halkan, és kezem a kezébe helyeztem. Ő felhúzott a helyemről, és magához szorított.
- Össze – mondta mosolyogva, és én megbabonázva néztem a szemeibe.

Boldog voltam. Felhőtlenül és tökéletesen.
De megéri a küzdelem, ha ez a nyeremény. Ha ez a cél. Megérte szenvedni, mert csak akkor lehet értékelni a boldogságot. Megéri szomorúnak lenni, ha utána jön a vidámság. Megéri a sírás, ha utána folyamatosan mosolyogsz. Megérte az a sok év, amit nélküle töltöttem.
Mert ez száz év volt…

Száz év a boldogságig.

Vége

Egy kis megjegyzést engedjetek meg nekem ide előbb a fejezethez, majd a történethez. Az időhúzásért bocsi, és az idétlen ötleteimért még jobban...XD Emmett remélem eléggé hű volt magához, de másképp nem tudtam elképzelni. A kémiásoktól bocsi, de soha nem értettem hozzá, így leírtam az első agyagot, ami eszembe jutott...XD Bár így visszaolvasva elég hülyeséget írhattam, mert ha jól emlékszem, akkor a magnézium-szulfén cián színű... Na mindegy!XD És persze bocsi a végén az évek felnövelése miatt, de azért így mégis jobban hangzik, minthogy hetvenegy év a boldogságig...XD
Kicsit furcsa pontot rakni egy egész történet végére... Elkönyvelni, késznek mondani, és soha elő nem venni, és újabb fejezetet hozzárakni. Kicsit furcsa.:) Szerettem ezt a történetet, és remélem nem csak én vagyok így ezzel...:D
Puszil mindnekit: Nee^^
U.I.: Köszönöm a jókívánságokat, igazán jól esett!:D:D

Megjátszott érzéketlenség - 5. fejezet Újabb ismerősök

„A múlt már csak múlt! Ezt soha ne feledd el!”

- Ébresztő! – kiáltott Sparkus, majd megcsókolta a szám.

Mondanom se kell, hogy képletes és képzelt alvásomból nem kellett órákon át ébrednem, és nem volt szükségem reggeli kávéra vagy zuhanyra, hogy tökéletesen éber legyek.
- Hagytam odalent pár csekket. Be tudnád fizetni? Meg van egy pár ingem, amit ki kéne tisztíttatni…
- Rendben, elintézem – mondtam mosolyogva, miközben öltözködtem a rendes ruhámba.
Hát… Jobb elképzelésem is volt, mint a postán és a tisztítóban sorakozni, de végül is semmi halaszthatatlan. Alice tud várni egy pár napot a vásárlással…
- Meg van egy könyvlistám. Meg kéne venni őket, de nincs időm. Elintéznéd? És be kéne vásárolni a látszat kedvéért.
Most csak Sparkusra néztem. Talán könnyebb lett volna megmondani, hogy tudok magamra figyelni kettőnkre vagyis négyünkre, és tudom, mi a dolgom. De nem tudtam csak úgy odavágni neki a dolgot. Túl csábosan és szexisen mosolygott. Így csak én is mosolyogtam rá, és hagytam, hogy érezzem a szerelmet. Így sokkal könnyebb.
- És a cipőm a cipésznél van. Érte tudnál menni? – Majd kirohant, és a következő pillanatban már hallottam, hogy elindul a kocsijának a motorja, majd elindult az egyetemre.
Még szerencse, hogy csak a fél várost kell körbeautóznom a cuccai miatt…
Totál szerencse!
Ha panaszkodom, ha nem, akkor is meg fogom csinálni, úgyhogy könnyebb, ha beletörődöm, és megcsinálok mindent. Más úgyse intézi el, csak én vagyok.
De! Van valami, ami már felvidít az ilyen háziasszonyoknak való munkában… Az, hogy nem kell egyedül csinálnom! Ha minden jól megy, akkor lehet, hogy ráveszem valahogy Alice-t vagy Jaspert, hogy velem jöjjenek.
- Hahó! Jó reggelt! – kiáltottam be a zárt ajtón, majd be is kopogtam a biztonság kedvéért.
Odabentről nem jött ki egyetlen hang sem, pedig biztosan tudtam, hogy tegnap ide feküdtek le aludni…
Óvatosan kinyitottam az ajtót… Ki tudja, talán együtt zuhanyoznak vagy valami ilyesmi. Bár nem nagyon tudok Alice és Jasper ilyenfajta szokásairól.
Hát nem kellett csalódnom, ugyanis a szoba üres volt. Ilyen szempontból csalódnom kellett, hisz nem voltak ott. De nem hancúroztak sem az ágyban, sem a zuhany alatt…
Végül is. Lehet, hogy lent vannak már régen.
Lementem a nappaliba, és ismét igazam lett. A dohányzóasztalon egy gyorsan megírt levelet találtam, ami alapján Alice és Jasper vadászni mentek –már megint- és este jönnek.
Akkor ennyit, hogy nem lesz unalmas a mai napom…

Csekkek, ingek, lista, cipészhez a jegy… Kocsikulcs, pénz…
Minden megvan. Épp a táskámba dobáltam a pénztárcám meg a kulcsokat. Az egyik kezembe a rakat csekk volt, meg a lista. A másikban Sparkus ingei.
Aztán rájöttem, hogy a kocsikulcs kéne… Kivettem a táskámból, és megint ellenőriztem mindent. Szuper! A cipészhez azt a cédulát bent hagytam…
Az anyósülésre bedobáltam az ingeket, a táskám, majd a csekkekkel és a kulccsal együtt visszamentem a lakásba.
Még jó, hogy észrevettem, különben fordulhattam volna! Most már teljes harci díszben indultam neki az útnak.
Akkor legyen posta, könyves, cipész és tisztító…
Vagy… Ahogy útba esik.
Azért még magamnak is be kell vallanom, hogy huszonegy évesen nem főállású feleségnek képzeltem el magam. Talán biológusnak, vagy orvosnak… Nem! A vértől rosszul leszek. Vagyis még egy régebbi életemben rosszul voltam a vértől. De azt egyszer biztos, hogy nem feleségnek képzeltem magam… Vagy legalábbis inkább az Ő feleségének…
Wáo! Nagyon régóta most gondoltam először Rá. És most nem is úgy, mint egy közömbös ismerősre, hanem valahogy úgy, mintha sokat vesztettem volna… Mintha bántana, hogy nem maradt velem… Mintha hiányozna…
De ez elég hülyeség még tőlem is! Hogy hiányozhatna Ő, akit nem vagyok hajlandó a nevén nevezni, amikor itt van nekem Sparkus? Ő, akit a nevén nevezek. Sparkus kedves, és aranyos, és törődik velem… Na meg szeretem… Kell ennél több.
És csak most vettem észre, hogy elhajtottam a posta mellett…
Majd visszafelé.

Sparkus ingei a tisztítóban, a cipője az anyósülésen. A könyvek dobozokban a csomagtartóban, a csekkeket meg most rakom el.
Azt hiszem minden megvan, itt az ideje hazamenni.
Amikor Sparkus azt mondta kell neki néhány könyv, azt hittem tényleg néhányról van szó, és nem harminckettőről... De mindegy.
Az egész délelőttöm elment, és már nem nagyon vágytam semmire, csak valami agyzsibbasztó filmre, amitől ki tudok kapcsolni. Amin nem kell gondolkodnom, és ismételgetni, hogy „Csekk, tisztító, cipész, bolt”.
Aztán rá kellett döbbennem, hogy mégse vagyok kész, mert enni is kell vennem. Főleg most, hogy Alice-ék is nálunk laknak.
Felsóhajtottam. Este lesz mire hazaérek! De mindegy… Megcsinálom, mert meg kell csinálni. És kész!

A kertvárosi feleség mosolyát felöltve szálltam ki a kocsiból, hátha valaki felismer, és üres beszélgetésre akarja pazarolni az idejét. A kertvárosi feleség nyugalmával és lassúságával néztem végig minden egyes sort, és válogattam a termékek között, miközben egyáltalán nem érdeket, hogy mit veszek.
Aztán, amikor már két perce tanulmányoztam egy dobozt, ami azt se tudtam, hogy mi, akkor tűnt fel, hogy konzervezett pacal. Inkább visszatettem a polcra, és továbbhaladtam.
Megdöbbentő összeget fizettem, majd mintha nyugodt lennék, és nem érdekelne, kifizettem mindent.
Mázli, hogy Sparkus sokat keres… És, hogy eltart. Több mint egy éve.
Mint egy kitartott nő! Egy kitartott, szörnyű nő! Vagy feleség! Egy kitartott feleség!
Ez reménytelen.

- Hahó! Megjöttem! – kiáltotta, ahogy három zacskóval a kezemben kinyitottam az ajtót. Már sötét volt, és az egész házban égett a villany. A nappaliban Sparkus és Jasper röhögtek, Alice meg a tévét nézte, nem épp nagy lelkesedéssel.
- Bella! – kiáltott fel Alice, majd rögtön odajött hozzám, és elvett tőlem egy zacskót. – Annyira hiányoztál! – mondta majd a konyha felé ment.
- Szia, Alice! Kerestelek titeket reggel, de nem találtam egyikkőtöket sem… - mondtam, majd mindent ledobtam a pultra, és már fordultam is vissza a kocsihoz.
Alice mint egy kiskutya jött utánam, és kikérdezett a napom minden egyes említésre sem méltó pillanatáról…
- Segíthetek? – kérdezte Jasper, amikor látta, hogy megint fordulni akarunk… Meg se várta a választ rögtön utánunk jött, Sparkus meg elkezdte kapcsolgatni a tévét… Biztos fáradt, és azért nem segít…
Kinyitottam a csomagtartót, és Jasper felkapta mindkét dobozt, amiben a könyvek voltak. Alice hozta Sparkus cipőjét, így nekem csak a táskám maradt.
- És ti mit csináltatok? – kérdeztem, ahogy befelé haladtunk.
- Semmi érdekeset. Főleg csak beszélgettünk – mondta Alice és rám mosolygott.
Hát… Azt írták, hogy vadászni mennek, és most mégis beszélgettek. Én is velük mentem volna szívesen! A beszélgetés már nekem is elkelne…
De végül is, ha meg is várnak, akkor sem tudtam volna velük menni, mert bizony dolgom volt… A háziasszony dolga!
- Bella! Holnap, te, én és egy megtömött bankszámla és a Plaza, rendben? – kérdezte Alice mosolyogva. – Plusz még Jasper, hogy cipekedjen – suttogta csak nekem, de erősen kétlem, hogy az említett férfi nem hallotta meg.
Én erre elnevettem magam, Jasper meg fintorra húzta a száját. Vajon hányszor játszotta el ugyanezt vele Alice? Van egy tippem, hogy jó sokszor…
Alice sunyin rám kacsintott, majd belépett a házba. Némán ledobta a dobozt a cipőtartó mellé, majd felment a lépcsőn. Jasper is lerakta a dobozokat az előszoba szekrényére, majd követte Alice-t.
Én meg odamentem Sparkushoz.
- Szia! – mondtam, kicsit mérgesen, majd elvettem tőle a távirányítót, kikapcsoltam a tévét, és leültem vele szemben.
- Mi a baj, kedves? – kérdezte édesen, és szívdobogtatóan nézett rám.
Most tényleg le akartam szúrni. Azért, amiért így viselkedett. A nyakamba varr egy rakat dolgot, amikor a szabadnapján is meg tudná csinálni mindet. Azért, mert nem jött oda köszönni nekem, egyáltalán nem is köszönt, amikor hazaértem! Azért, mert nem jött ki segíteni… Mert nem úgy viselkedik, mint Sparkus… Ez valaki más!
De nem ment. Sparkus szeme csillogott, és úgy, ahogy csak nekem szokott. Szerelmesen nézett engem, és most nem volt szívem eloltani azokat a csillagokat. Hadd ragyogjanak még egy ideig!

- Semmi – mondtam egyszerűen, majd odamentem hozzá és az ölébe ültem. Ő átkarolt, és megcsókolt.
Jó, ez így! Azért vagyok neki, hogy segítsek, amíg nem kezdek el tanulni… És szívesen csinálom…
- Holnap Alice-szel vásárolni megyek. Későn jövök – mondtam, majd kiszálltam az öléből, és elindultam felfelé.
- Rendben, menj csak! – rám mosolygott, majd megint bekapcsolta a tévét.

- Nem! Még egy nap, és…
- Jasper! Kérlek…
Alice és Jasper éppen veszekedtek a szobában. Furcsa volt, mert eddig nem hallottam őket soha veszekedni. Eddig mindig csendben megoldották a dolgokat, de soha nem vitáztak. Valahogy az idillikus páruk messze állt a vitától. És most mégis veszekedtek. Elég egyértelműen a holnapi bevásárlásról, hisz Jasper nem nagyon kedveli az ilyeneket…
Csendesen haladtam el az ajtajuk előtt, majd a hálónkba menekülve egy könyvet kerestem, amit szívesen olvasok. Valami jót, amivel átvészelhetem az éjszakát.
Úgy, hogy semmit nem csinálsz egész nap, úgy még unalmasabb az éjszaka. Vagy fekszel az ágyban és elemzed a plafont, vagy olvasol, de lámpa nélkül szigorúan! Vagy csak vagy.
A szeretkezés megtiltva, hisz meghallják a szomszédok! A zongorázás megtiltva hasonló okokból. Az olvasás szintén a lámpa miatt. És minden, aminek értelme van megtiltva…
Néha megkérdezem magamtól, mit is keresek én a kertvárosban, amikor a család olyan jól megoldotta ezt a problémát! A Cullen család természetesen. Hogy elvonultak, és senkit nem zavart, hogy mennyire hangosak, vagy meddig van feloltva a villany, és azt csinálhattak, amit akartak…
Egy nap alatt kétszer jutottak eszembe Cullenék… Biztos csak Alice-ék miatt!

- Azt hiszem szükségünk van még egy kis Chanel-re! – kiáltott Alice, ahogy a zacskókat szemlélte Jasper kezében. Olyan szempontból könnyű volt Jaspernek, hogy több hasonló sorsú férfitől együtt érző tekinteteket kapott, de bizony nem tudott kibújni a vásárlás súlya alól. Ez van Jasper! Hozd csak utánunk a rengeteg emblémás táskát, amiben ráadásul női ruhák vannak!
Nem. Azt hiszem, mégse sajnálom, pedig lehet, hogy kéne… De nem.
- Mama! Mama megvagy! – kiáltott egy vékony hang, majd rögtön egy kis nyomást éreztem a derekam tájékában.
Én megfordultam, és megfagyva néztem a kis szőke lányt, aki a derekamat karolta.
A kislány felemelte a fejét… Még csak öt éves lehetett. Mosolyogva nézett rám, én meg rá, de én nem mosolyogtam. Pedig tényleg mosolyogni akartam. Mosolyogni a kislányra, aki gyönyörű volt. De nem tudtam, mert… Nem ment…
A kislány arcáról lefagyott a mosoly, és majdnem elkezdett sírni…
- Nézd csak! – térdelt a kislányhoz Alice, és egy nő felé mutatott, aki kétségbeesetten forgolódott ide-oda. – Az ott nem a te mamád? – kérdezte, majd nő felé intettem, és halványan a kislányra mosolyogott.
A kislány ugyanazzal a lendülettel, amivel nekem jött nekiment a mamájának. Az anyuka megkönnyebbülve ölelte át a gyereket, majd megkérte, hogy még egyszer ne tűnjön el…
Jajj! Ez nekem túlságosan idillikus! Kibírhatatlanul idilli!

- Bella… Jól vagy? – kérdezte Alice, amint felállt, majd megérintette a karomat.
És nekem csak most tűnt fel, hogy csak nézem a kislány, és a mamáját már vagy egy perce… Azt hiszem most tudatosodott benne, hogy soha nem lesz gyerekem… Soha, de soha. Pedig lehet, hogy egy idő után eléggé érettnek érezném magam hozzá. Amikor már valakiről gondoskodni szeretnék…
- Hát ezt nem hiszem el!
- Üdv a halhatatlanok közt, Bella!
A hang irányába fordultam, és magdöbbent Rose-zal néztem szembe, meg egy hatalmas vigyorú Emmettel. Emmettnél szintén emblémás zacskók voltak, amiket rögtön ledobott, majd felkapott engem.
- Már mióta várok erre! - kiáltott, és megpörgetett, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Emmett… - Én meg csak dadogtam, mert nem tudtam mit mondani. Először megjelenik Alice meg Jasper, utána állandóan a család van az eszembe, most meg megjelennek ők…
Itt valaki nagyon akar valamit… És az nem az akciózás a Pradánál…
- Csini lettél, húgica! – mondta Emmett, majd látványosan végigmért tetőtől-talpig.
- Szervusz, Bella! – szólt kimérten Rose, majd mind a két arcomat megpuszilta. – Örülök, hogy látlak.
És ennek ellenére olyan kimért, mint eddig is…
Furcsa volt. És nem az, hogy megint láttam őket, hanem az, hogy… Húgica??? Csak úgy elmentek köszönés nélkül, búcsú nélkül, annyit nem mondtak, hogy viszlát. Nem akarták, hogy a családhoz tartozzam… Vagyis csak Edward nem akarta, és most húgica???
Így is a húga vagyok, hagy nem vagyok a családjában? Hogy nem látott két éve?
Így is a húga vagyok?
- Húgi? – kérdeztem közömbösen, és próbáltam elrejteni megdöbbenésem.
- Tudod, hogy mindig is a húgimnak tekintettelek. Legalábbis, amíg nem lettél ilyen dögös… Most szívesebben hívnálak valami másnak, de tudod már vagy tizenötször elköteleztem magam…
- És most fogod tizenhatodszor, kedvesem – szúrta közbe Rose, és látszott rajta, hogy nem bánja a megjegyzést. Hozzászokott, vagy tudja, hogy Emmett csak őt szereti?
Milyen lehet szerelemféltés nélkül élni? Amikor unod, hogy csak az övé vagy, és csak a tiéd a másik? Amikor nem kell attól félni, hogy jön egy másik… Vagy, hogy elmúlik a szerelem?
De hisz, én is így élek Sparkusszal. Szeretem, és tudom, hogy mindig szeretni fog! És jó érzés!
- Alice! – kiáltott fel hirtelen Emmett, és Alice-t is egy hatalmas bordaropogtató ölelésben részesítette.
Megölelt mindenki mindenkit, és hirtelen megint úgy éreztem magam, mint régen Forksban. Hogy ez egy klassz család, és ide szívesen tartoznék… De mire teljesen elmerülhettem volna ebben az érzésben rá kellett jönnöm, hogy nekem családom van!

Spakus.

Folytatás jövő hét szombaton!;D

100 év a boldogságig - 21. fejezet Az édes meglepetés

Kicsi 18as karika!:D


Gimnázium.

Akárcsak a földi pokol. Na jó, ez egy kicsit túlzás, mert még rosszabb lenne, ha Edward nem lenne itt. De itt van. Irodalom órán ültünk, és azt hiszem mind a ketten halálra untuk magunkat.
Az iskola három hete kezdődött el, és ennyi idő alatt csak annyit tanultam, hogy… Nem. Azt hiszem, semmit nem tanultam. Semmi újat nem tudnak mondani, és mégis muszáj járni. Fájdalmas egy dolog.
Az egyetlen izgalmas dolog azt figyelni, hogy mikor esik már le a tanár fejéről a paróka. Mert elég egyértelműen ez valamikor meg fog történni, hisz a feje két másodperccel a haja előtt állt. Csak tudnám, mi szépet látott ebben a félrefésült hajban!
A tanár élvezettel ecsetelte egy vers mondanivalóját, az osztály nagy része meg aludt.
De ha jobban belegondolok volt valami szép ebben a gimnáziumban. Nem az épület, vagy a diáktársak. Vagy lehet, hogy nem is a szép a jó szó rá. Inkább vicces, vagy ironikus. De ezek sem az igaziak. Nem tudom kifejezni, hogy igazából milyen.
Az órának vége lett, és mi Edwarddal egyszerre sóhajtottunk fel.
- Na végre, azt hittem beleőszülök Homéroszba – mondta Edward, majd megfogta a kezem.
- Persze! Te meg az őszülés – mondtam ironikusan, és élveztem, hogy csak mi értjük ennek az igazi iróniját.
- Miért? – kérdezte, és láttam, hogy ő is megértette a célzást. A szája sarkában cinkos mosoly húzódott. – Te is szőke vagy, pedig barnának kéne lenned – mondta majd közelebb lépett hozzám, és megfogta egy tincsemet, amit az ujja köré csavarta.
- Tudod mostanában nem igazán volt időm hajat festeni – Én is közelebb léptem hozzá, és próbáltam fenyegetően nézni rá. – Sőt! Még hajfestéket se volt időm venni.
- Vajon miért? – kérdezte, és lehajtotta a fejét.
- Mr. Cullen és Miss Swan megtennék, hogy kifáradnak a teremből? – szakította félbe beszélgetésünket egy mély és vádló hang.
Mi zavartan néztünk körül. A terem üres volt, hihetetlen közel álltunk egymáshoz, az ajtóban meg egy nagyon is ideges tanár állt a kulcsot zörgetve.
- Olyan jó lenne, ha néha többet foglalkozna a macskáival! – suttogta Edward, úgy, hogy csak én hallottam. Én felkuncogtam, és elkezdtem Edwardot kifelé húzni a teremből.
Még láttam, hogy Edward egy mosolyt küld a tanár felé. Nagyon remélem, hogy csak én láttam, hogy az inkább vicsorgás volt, mint mosolygás.

~°(o)°~

Ebédszünet volt. Ami elég viccesnek hatott, mert mi mit is ettünk? Eddig, ha jól emlékszem egyszer beleharaptam egy szendvicsbe, hogy aztán a lehető leggyorsabban kiköpjem. Edward már le is tudta nyelni azt az egy harapást. Csodáltam a bátorságáért!
A sorban Edward végig mögöttem állt, és a kezét a derekamon tartotta. Én tényleg próbáltam hozzászokni minden egyes érintéséhez, de nem nagyon ment. De így az igazán szép, nem? Ha mindig úgy hat rám, ahogy az első napokban.
Összesen két ásványvizet vettünk. Izgalmas dolog.
Akárcsak régen most is megvolt a családnak az asztala, ahova senki nem mert leülni. Elég sokszor sajnáltam, hogy nincsenek itt a többiek. De majd egyszer… A remény hal meg utoljára, és nekem az még bőven van. Egymás mellé ültünk, és próbáltunk úgy tenni, mintha ez az ebédszünet nagyon is kedvünkre való lenne. Mondanom se kell, hogy nem nagyon ment…
- Mit csinálunk délután? – kérdeztem, és Edward felé fordultam.
- Van egy tippem – mondta Edward, és a kezét a combomra rakta.
Hát igen. Nekem is ez volt a tervem. Mosolyogtam, és Edward szemébe néztem. Ő is mosolygott, de hamarosan a mosolyából vicsorgás lett, majd a vasasztalba úgy belemarkolt, hogy ottmaradt a keze nyoma.
- Mi a baj? – kérdeztem, mert nem értettem a hirtelen hangulatváltozást.
- Meg fogom ölni ezt az Alexet – mondta dühösen és az említett fiú felé fordult.
- Oh! – sóhajtottam fel, és megértően néztem Edwardra.
Alex egy harmadikos fiú volt, és eléggé perverz. Edward elmondása szerint a héten már vagy harmincszor elképzelt meztelenül.
- Ne foglalkozz vele! – próbáltam megnyugtatni, de az eddigi tapasztalatok alapján, nem fog sikerülni.
- Te nem tudod milyen szörnyű! – mondta és szenvedő arccal fordult felém.
- Nem tudom? Mond csak, hány lány képzelt el téged meztelenül? – kérdeztem, és harcra készen fordultam felé. – Csak azért, mert nem hallom, azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejükben? Csak rájuk kell nézni, Edward! – mondtam és a terem felé intetem. És tényleg igazam volt. Nem is egy lány nézte Edwardot a szeme sarkából, vagy egészen felé fordulva. Amikor feléjük intettem mind elfordult, és úgy tett, mintha hirtelen nagyon érdekes lenne az ebédjük.
- Nem sokan – mondta és féloldalas mosolyra húzta a száját. – De egyik se valósághű, ha ez megnyugtat. – És most már kitörő örömmel nevetett.
Én meg igyekeztem elrejteni a mosolyomat, mert bizony ez volt a célom. Legalább nem öl meg egy fiút sem fölöslegesen. Végül feladtam a harcot az arcizmaimmal, és teljes örömmel mosolyogtam rá.
Erre ő abbahagyta a nevetést, és egy puszit adott a számra.
Majd még egyet. És utána átölelt, ott az ebédlőben.

~°(o)°~

Most matek órán ültünk, és megint próbáltunk úgy tenni, mintha nagyon is erőlködnénk a dolgozat helyes megoldásán. De ez nem így volt. Öt perc se kellett és mind a ketten kész voltunk. Idegileg is, nemcsak a feladatokkal.
Unalmas. Annyira unalmas.
Valami izgalmasra vágyom. Valami jóra. Valami olyasmire, mint…
A tettemre nincs se mentség, se ok, de egyszerűen jó volt megtenni. Visszaképzeltem magam a múltba. Az erdőben lévő kis tisztásra, amikor Edward hirtelen megjelent. Én épp lemondtam mindenről, amikor ő átölelte a derekam.
Ellöktem magamtól a burkom…
Edward!
Erre persze ő rögtön rám figyelt, és én, mint egy engedelmes diavetítő elkezdtem játszani az ingyen filmet.

Edward átöleli a derekam, majd rögtön megfordít.

Edward kikerekedett szemmel néz rám, és láttam, hogy nyel egyet.

Kétségbeesetten csókoljuk meg egymást, és hagytam, hogy minden érzés átjárjon.

Edward elfordítja a tekintetét, és lehajtja a fejét.

Egymásról tépjük le a felsőt, majd csókoljuk meg egymást megint.

Edward csikorgatva tolja kijjebb a székét.

Rajtam már nincs melltartó, és egymás nadrágjával vagyunk elfoglalva.

Edward fészkelődni kezd a székén, és megint kicsit kijjebb tolja azt.

Elterülünk a füvön, és hevességünk nem ismer határokat.

- Tanár úr! Mi kész vagyunk, ki lehet menni? – kérdezi hirtelen Edward, majd rögtön a tanár orra alá dugja mind a két dolgozatot. Rögtön utána megfogta a kezem, és elkezdett kifelé húzni. Nem mondom, hogy tiltakoztam, mert miért is tettem volna?
Kiszáguldottunk a teremből, és Edward kivezetett az épületből is.
- Hova megyünk? – kérdeztem és úgy tettem, mintha egyáltalán nem érteném az egészet.
- Haza – mondta Edward fogcsikorgatva, és meggyorsította a lépteit.
- Miért? – kérdeztem tovább játszva a játékot.
Ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert Edward megállt, és erősen magához szorított. Keményen csókolt meg, és térdét a lábaim közé csúsztatta. A keze a gerincemet simogatta.
Amilyen hirtelen elkezdődött a csók, olyan hirtelen lett vége.
- Gyerünk, mert a végén még feljelentenek minket közszemérem sértésért – mondta és megint gyors léptekkel haladt az autó felé.

Edward ismét rekordidő alatt ért haza. Alig állt le a motor, és már az én ajtómat nyitotta ki.
A nappaliban Esme ült, és egy lakberendezési magazint olvasott.
- Sziasztok! Nektek még nem órátok lenne? – kérdezte és felállt a kanapéról.
- De. Csak valami közbe jött – mondta Edward és felfelé húzott a lépcsőn.
- Baj van? – kérdezte Esme, de erre már nem tudtunk válaszolni, mert Edward ajtaja hangosan csapódott be mögöttünk.
Edward az ajtónak nyomott, és azt hiszem egyáltalán nem bántam meg, hogy felhergeltem.

Tíz perc múlva lementünk Esméhez. Azért mégse nézzen minket udvariatlannak, de teljesen alkalmatlan beszélgetőpartnernek bizonyultunk. Folyamatosan egymásra tekintettünk, és bárgyú vigyorral néztünk a másik szemébe.
- Pont, mint a kamaszok – mondta Esme, majd mosolyogva kivonult a nappaliból.
- Kamaszok lennénk? – kérdeztem csak úgy a semmibe, majd nevetve Edward ölébe ültem. – Hallod, Edward? Kamaszok vagyunk!
- Ráadásul szerelmes kamaszok – mondta és elhúzta a száját, mintha ez akkora tragédia lenne. - A legrosszabb párosítás. Kamasz is, meg szerelmes is. Ebből baj lesz – mondta, és a kezével végigsimított a combomon.
- Szégyen! Fel kéne nőni! – mondtam komolynak szánt arccal.
- A következő száz évben rajta leszünk, jó? – kérdezte majd megcsókolt.
Talán túlságosan el voltunk foglalva, vagy csak egyszerűen tudomást nem akartunk róla venni, de még az ajtó csapódására se rebbentünk szét.
- A gyerekeid lógtak a gimnáziumból – mondta Esme Carlisle-nak.
- Miért? – kérdezte Carlisle őszinte csodálkozással, majd belépett a nappaliba. - Értem – mondta, amint meglátott minket. - Legfeljebb nem írok nekik igazolást. – Erre végre elszakadtunk egymástól, és átültem Edward mellé. Azért mégis nagyobb társaságban vagyunk. Furcsa volt, mert egyáltalán nem szégyelltem magam. Ennyire gátlástalan lettem az utóbbi időkben? Szó nélkül megjelenek Esme és Carlisle előtt Edward ingében. Nyilvánosan ölelgetjük és csókolgatjuk egymást. És még a suliból is lógunk csak azért, hogy együtt lehessünk. És vajon rossz vagyok, ha egyáltalán nem érzem magam bűnösnek?
- Mit írnál rá? Sürgős… tevékenység? – kérdezte Esme, és mind a ketten leültek velünk szembe.
Erre mindenki nevetni kezdett.
Annyival könnyebb volt így az egész. Valahogy lepkeszárny könnyű. Semmi miatt nem aggódtam. Nem kellett tettetnem, hogy más vagyok, mint aki. Már tényleg könnyű volt. Az egész élet könnyű volt. És szép is. Mesésen szép.

~°(o)°~

Nem lett megbeszélve, és még csak nem is szerveztük, de valahogy mind a négyen az udvarra kerültünk. Bár az udvar kifejezés nem teljesen fedte a valóságot.
Már három hónapja laktunk Forksban, és a rózsaszín felhő még mindig a szemem előtt úszott. De azért mégis volt valami, ami egy kicsit aggasztott. Hiányzott Alice. Csak így egyszerűen hiányzott. Persze jó volt a többiek mellett lenni, de ez még nem az egész család. Már család, de nem teljes. És kellenek hozzá ők is. Alice, Jasper, Emmett és Rosalie. Mindannyian hiányoztak.
Talán itt létünk óta először nem mosoly volt az arcomon, hanem valami búskomorság. És most nem tudtam magam rávenni a felhőtlen jókedvre.
- Bella! Mi a baj? – kérdezte Edward, és felemelte lehajtott fejem.
- Semmi – mondtam és megpróbáltam mosolyogni. De tükör nélkül is tudtam, hogy nem igazi a mosoly, és kényszeredett az egész.
- Ezt vehetem semminek? – kérdezte komolyan, és a szemembe nézett.
- Nem. Tudod az az igazság…
El akartam neki mondani. Ha egyszerűen elmondtam volna, hogy mi bánt, akkor könnyebb lett volna. De egy kocsi zúgását hallottuk. Nekem még gondolkodni se volt időm, amikor Edward elkezdett húzni a veranda felé. Carlisle és Esme is siettek, és mind mosolyogva álltak a korlátnak dőlve.
Én nem mosolyogtam, inkább haragudtam arra, aki jött, mert most ki akartam önteni a szívem, de miatta nem sikerült.

Aztán mégse haragudtam. Az autó megállt, az egyik oldalról Jasper, a másikról Alice pattant ki belőle. Mind a kettőjük vigyorgott. Jasper inkább ördögien, Alice meg teljes szívből. Jasper alig szállt ki, de máris futni kezdett. A következő másodpercben nekiesett Edwardnak és mind a ketten eldőlve nevettek a földön.
Jasper felpattant, és segített Edwardnak fölállni.
- Na azért, így mégis jobb! Alice-nek mégse mehettem neki – mondta majd megölelte Edwardot.
- Még jó, hogy nem jöhetsz nekem, amikor a legújabb Gucci kollekció van rajtam – mondta egy csilingelő hang, amit már túl régóta nem hallottam. – Be lehet vallani, hogy hiányoztunk – mondta Alice, és kecsesen fellépkedett a lépcsőkön. Bár nem lépkedett, hanem inkább ugrált, de tőle még ez is kecses volt.
- Alice – suttogtam, majd megöleltem fogadott nővéremet. Alice visszaölelt, és örömmel nyugtáztam, hogy ő még mindig a régi Alice.
- Hiányoztál Bella! – mondta és megint megölelt.
- Most már én jövök – mondta Jasper, és ő inkább megszorongatott, mint megölelt, de ez is hihetetlenül jól esett.
Alice utánam Edwardhoz fordult, és megölelték egymást.
- Tudom mi tettél tavaly nyáron – suttogta Alice Edward fülébe.
Edward értetlenül nézett Alice-re.
- Igazából nem nyáron, hanem három héttel ezelőtt, de a tavaly nyáron jobban hangzik – mondta Alice, és mindenki nevetni kezdett. – De most komolyan, hogy jutott eszetekbe ellógni a suliból?
- És akkor most az a rész jön, amikor te esküszöl, hogy soha nem lógtál? – kérdezte Edward.
Erre Alice elszégyellhette magát, mert rögtön elfordította a fejét és megölelte Esmét és Carlisle-t is.
Miután mindenki megölelt mindenkit, és boldogan mosolyogtunk egymásra Alice kézbe vette a dolgokat.
- A szobám még mindig ugyanaz? – kérdezte és elindult a lépcsőn fölfelé. – Jasper hozd a cuccokat! – kiáltott még le egy szoba mélyéről. Ha jól sejtem a szobája mélyéről.
- Persze! Annyi bőrönd van, hogy év végére se végzek – mondta Jasper és fájdalmas arcot vágott.
- Ez a férfiak sorsa, Jasper! Cipekedj némán! – mondta Edward, és belebokszolt Jasper karjába. Mind a ketten nevetve indultak el a csomagokért.
Mintha Edward is boldogabbnak tűnt volna. A szemei jobban csillogtak. A nappaliban együtt maradtam Esmével és Carlisle-jal. Carlisle teljes szívéből mosolygott, Esme meg hitetlenkedve nézett hol fel a lépcsőre, hol ki a kocsihoz, ahol Jasper meg Edward hülyéskedett. Lökdösték egymást, és nagyon úgy nézett ki, hogy a csomagok még egy jó ideig nem érnek föl a szobába.
- Én tudom, hogy Alice mondta, de ez… - Esme hangja elakadt.

- Én nem mondom, hogy megmondtam – szólt le Alice a lépcső tetejéről -, de én megmondtam.


Szia mindenki!Nos, ez volt az utolsó előtti fejezet!:)
Következő pénteken a történet zárásával jövök, és remélem, hogy még elolvassátok azt is!;D De annak ellenére, hogy ennek vége, Iccsinee nem óhajt péntekenként sem megszűnni, hisz jövünk az Elátkozott szerelemmel, az Elveszített szerelem folytatásával!:DAddig is viszlát holnap egy Megjátszottal...:D:D

Megjátszott érzéketlenség - 4. fejezet Megváltozott érzelmek

Helló! Csak szólok, hogy Alice szemszög!;D

„Bella… de valahogy nem Bella…”

Én nagyon sok mindenben reménykedtem az életem során.

Bár lehet, hogy ez nem egészen helyes, mert sok mindent tudtam, amiben reménykedtem. Hisz tudtam, hogy megtalálom Jaspert és a családot. Tudtam, hogy Edwardnak Bella valami többet fog jelenteni, mint szeretné. Tudtam, hogy a család szét fog szakadni…
De nem tudtam, hogy Bella vámpír. Reménykedtem, hogy még ember, és abban is, hogy végre közénk tartozhat, és talán abban a legjobban, hogy Bella és Edward végre egy pár lesz.
És most mégse! Ez a pasi itt van, és nagyon úgy néz ki, hogy bele van zúgva a mi kis Bellánkba. Nem is lehetne jobb!
Éreztem, hogy Jasper nyugalomhullámot küld felém, és láttam, hogy zavartan nézi Bellát, aki épp a pasi szájában volt. Vagyis csak egy bizonyos testrésze volt a szájában, de az is épp elég volt nekem, hogy a tegnap elfogyasztott szarvas kikívánkozzon.
És félre ne értsetek, hisz ez a valaki meglepően jól nézett ki. Még a vámpírok között is valami különlegesnek, többnek hatott.
Végre Bella elszakadt a pasitól, és nagyon reméltem, hogy valami klassz kis magyarázattal tud szolgálni… Bella valami köszönésfélét habogott, majd felén intett.
- Sparkus, had mutassam be régi barátaimat! Alice, Jasper… Ő Sparkus! A férjem… - MICSODA??? Bellának nem lehet férje! Vagyis lehet, de mégsem! Mi az, hogy férje van?
- Szervusztok – mondta Sparkus majd kezet nyújtott nekünk. Milyen vicces lenne, ha elhúznám a kezem, és mint a sértődött kislány, elfordulnék! Csak akkor tényleg sértődött kislány lennék! Viselkedjünk felnőtt kábé hatvanéves vámpír módjára! Hányjuk le ezt az alakot. Nah jó, nem. De azért jól esne. Sparkus megszorongatta a kezem, és én is az övét. A kézfogása határozott volt, erős és rövid.
Első vizsgán átment. Felnéztem rá, és az egész pasiból csak egy mosolyt láttam.
Harminckét fehér fog világított a napfényben szinte úgy, mintha ennyi lenne az egész pasi. Nah jó, második próbán is átment. Csinálok vagy húszat, és reménykedem, hogy az egyiken megbukik!

Jasper megfogta a kezem, és a kocsihoz vitt.
- Gondolom nem vetted észre, de megbeszéltük, hogy Belláéknál beszélgetünk – suttogta Jasper, majd kinyitotta előttem az ajtót. Én beszálltam, és vártam, hogy Jasper megkerülje a kocsit.
Csöndben indultunk el a flancos kocsi után, hisz nem tudtuk, hol laknak Belláék.
- A fenébe! – kiáltottam fel hirtelen, és rácsaptam a műszerfalra. Erre az egy kicsit behorpadt…
- Alice! Most vettem ezt a kocsit, megtennéd, hogy nem teszed tönkre? – kérdezte Jasper, majd az egyik kezével benyúlt a műszerfal alá, és kiigazította a horpadást.
- Bellának nem lehet férje – mondtam, és rá néztem.
- És mégis van! Fogd fel valami természetes dolognak. Nem várhattad el tőle, hogy csak ránk várjon élete végéig.
- De nem kellett volna az élete végéig várnia! Azért jöttünk, hogy átváltoztassam! Erre meg nemcsak, hogy vámpír, de még férje is van! Most mer azt mondani, hogy ez természetes!
- Alice, Bellának saját élete van! Nem avatkozhatunk bele, amikor csak akarunk, és nem mi irányítjuk.
- Tudom! De annyi az egésznek! Bella így soha nem lesz megint Edwarddal… - mondtam már sokkal halkabban és lemondóan.
Jasper most nem válaszolt, de ott volt a levegőben ott volt a válasza. Hogy Edward meg sem érdemli őt, és, hogy ő rontotta el az egészet. És az volt az egészben a legrosszabb, hogy tudtam, hogy igaza van!
Edward olyan hülye vagy!
- Te jó ég! – nyögött fel hirtelen Jasper, amint befordultunk egy utcán.
- Jesszus! – kiáltottam fel én is, és csak néztem az ugyanolyan, hatalmas házakat, a gondozott pázsitot. - Kertváros… - mondtam, és ha eddig nem mondtam le a régi Belláról, hát most megtettem.
Nos összegezzük csak a dolgokat! Egy: Bella vámpír. Kettő: Bella férjhez ment egy igen szemrevaló fiatalemberhez, aki meglepően szimpatikus is, de akkor is! Miatta nem lesz Bella megint Edwarddal. Három: Bella… BELLA! kertvárosban lakik.
Hát meddig süllyed ez a világ? Vagy épp Bella?
Sparkus leparkolt az egyik háznál. Teljesen olyan volt, mint a többi, hisz ezek a házak, mind ugyanarra a tervre készülnek… Csak épp más a berendezés.
Sparkus kinyitotta Bellának az ajtót, és megint el kellett szenvednem a visszajön a kajám dolgot. Ezek állandóan csókolóznak? Még vendégek között is?
Közben Jasper kinyitotta nekem az ajtót, én meg megfogtam a kezét. Hát most aztán kell a bátorítás, vagy épp a védelem.
Egy Sparkus nevű gonosz hurrikán elragadta tőlünk a Bella nevű bárányunkat! Mondjuk még ez is jobb, mint, amikor az Edward nevű gonosz oroszlán csak úgy otthagyja Bella bárányt, mert azt hazudja, hogy nem szereti. Idióta! Annyira hülye!

Bementünk a lakásba, és egy hatalmas nappaliba leültünk. Szinte mű volt az egész ház. Sehol nem volt valami személyes, a mértani pontossággal elhelyezett képeken kívül. Azokon mind Bella volt és Sparkus, ahogy vigyorognak a mű háttér előtt, egy kitűnő fotósnak… Mind beállított, és hamis volt.
Nem volt sehol egy porszem, vagy egy mosatlan pohár, még a látszat kedvéért sem. Akár magazinba is elmehetne ez a ház, annyira… mesterkélt.
Belestem a konyhába, ahol mindenhol króm volt… Nah, hol van az a Bella, aki citromsárga konyhabútor előtt ácsorgott és főzött?
Eláruljam? Sehol!
- Hol találkoztatok? – kérdeztem, és mosolyogva néztem Bellára, meg Sparkusra…
- Forksban, Charlie háza mögött – mondta Bella. Csak nekem tűnt fel, hogy nem a sajátjaként emlegeti azt a házat? Charlie háza. Meg nem is apa, hanem Charlie…
- Hogyan? – kérdeztem, és próbáltam nem annyira türelmetlennek tűnni mint, ahogy éreztem magam.
- Magtámadtak, és Sparkus épp időben jött, és megmentett – mondta Bella, és szeretettel nézett Sparkusra.
„Megmentett…” Megmentette, mert nem voltunk ott mi, hogy mi tegyük meg ezt érte.
Oké! Ismerős dolog! Most jön az, hogy magamat hibáztatom, majd eldöntöm, hogy nem is én vagyok a hibás, hanem Edward, mert olyan hülye, és a pokol legmélyebb bugyrába kívánom, ahol én szabom meg mi a kínzása. És épp már ott jártam, hogy gondolatban lekötözöm Edwardot és a talpát csikizem tollakkal, hogy szenvedjen, amikor Sparkus baritonja megakadályozta a képzelgés folytatását.
- Bella eltúlozza a segítséget. Mindenki megtette volna… Meg különben is… Érte bármit – mondta, és szerelmesen nézett rá.
Jaj ne! Ez de nyálas duma! Gagyi, és lejárt lemez! De nagyon úgy tűnt, hogy Bellának bejön, mert szinte előttünk olvadt péppé Sparkus tekintetére.
- Charlie hol van? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy engedheti, hogy a lánya csak így együtt éljen ezzel a bájgúnárral…
- Már régen meghalt – mondta Bella, és végre valami más érzelem is volt a szemeiben, mint szerelem. Még ha ez egy ilyen szomorú hír miatt is van.
Nem értettem. Miért nem láttam, hogy Charlie meghal? Hogy Bellát megtámadják? Hogy Sparkus megmenti, és vámpírrá változtatja? Hogy férjnél van? Miért nem láttam semmit? És miért pont Bellánál nem láttam semmit?
Ha valaki már saját magát nem érti, akkor ott bizony baj van…
Utána Jasper is kérdezgetni kezdett. Majd kifaggattam őket az esküvőről…
És egy másfél órás beszélgetés után úgy döntöttem, hogy áldásom rájuk. Csak ilyen hirtelen, és egyszerűen.
Mert ha valaki, akkor Bella megérdemli a boldogságot, és ha Sparkus az az ember, aki mellett boldog tud leni, akkor én nem állok az útjába… Megérdemli a boldogságot.
- Igazából most meg fogsz lepődni Bella… De azért jöttünk vissza, mert téged kerestünk – mondtam teljesen őszintén, és közben Bella szemébe néztem. - Hiányoztál mint a legjobb barátnőm, és át akartalak változtatni… De megelőztek – mondtam mosolyogva, és Sparkus felé biccentett. Azt hiszem jobb, ha tudja mindenről az igazat.
- Örülök, hogy akkor éppen arra járt, mert már rég halott lennék – mondta Bella Sparkust nézve.
- Nem értem miért nem láttam, hogy már közénk való vagy… - mondtam majd a rend kedvéért Sparkus felé biccentettem. Tényleg nem értettem… Még mindig nem!
- Ezt miért kellett volna látni? – kérdezte Sparkus felém fordulva.
- Jövőbe látok – mondtam egyszerűen és természetesen. Aztán eszembe jutott, hogy ez miért is különleges. Eddig mindig olyanokkal voltam körülvéve, akik tudtak a képességemről, most meg Sparkus ugye nem tud semmit…
- Képesség! – kiáltott fel Sparkus és csettintett egyet. - Hallottam már róla, de sajnos nem tapasztalhatom… Irigylem a tehetségeseket… Engedd meg, hogy gratuláljak a szerencsédhez! – mondta Sparkus vigyorogva.
- Akkor gratulálhatsz nekem is, sógor! – mondta Jasper egy kis mosollyal a szája sarkában.
- Sógor? – kérdezte Bella teljesen meglepve.
- A húgom vagy, Bella! – mondta Jasper megkérdőjelezhetetlenül.

- Nem hiszem el, hogy te is nekik szurkolsz! Eddig mindenki… - Jasper épp hatalmas örömmel vetette bele magát a fociról való társalgásba. Főleg mert Sparkus is a nem is tudom minek szurkolt… És nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a csinált jókedv. Túl régóta ismertem Jaspert, hogy most ne tudjam, hogy csak színészkedik…
Én megforgattam a szemem miközben Bellát néztem. Ő is csak vigyorgott, és mosolyogva felfelé intett.
- Magára hagynánk az elveszett ikreket, ha nem gond – mondta Bella, majd felállt, és én is mentem utána.
Egy nagy lépcsőn felment, és egy szobába vezetett, amit a szaga alapján nem nagyon sokszor használhattak.
- Alice! Mi a baj? – kérdezte Bella rögtön, amint bezárult mögötte az ajtó.
- Semmi! – mondtam, és mosolyogni próbáltam, csak nem nagyon jött össze. Jól van! Tudom, hogy fölösleges próbálkozni! Pedig olyan jól tudok hazudni! És most mégse megy.
- Ez vehetem semminek? – kérdezte Bella fejcsóválva. Oké, én vagyok a hülye… Mikor tudtam én becsapni azokat, akiket szeretek?
- Csak tudod… - Elfordultam Bellától, és a szobának szenteltem minden figyelmem. Talán jobb, ha ezeket nem a szemébe mondom. A szobában végighúztam a kezem az asztalon, az ágyon, majd megálltam a gardrób előtt. Annyira tipikus szoba volt. Sehol nem volt por, makulátlan volt… De senki nem lakta ez is eléggé egyértelműnek hatott. - Reménykedtem, hogy egyszer te és Edward… – Majd megráztam a fejem, és inkább kinyitottam a gardróbot. - De már nem számít! – Becsuktam a szemem. Bella megérdemli a boldogságot! Megérdemli! Megint kinyitottam a szemem, és már egy komoly Bellával álltam szemben.
- Alice! Edward elhagyott… Kétlem, hogy lett volna közös jövőnk, amikor nem szeretett – mondta Bella közömbösen, majd végre kinyitotta az ablakot.
- Ezen vitatkoznék, Bella! – mondtam csöndesen, majd azonnal másról kezdtem beszélni. Nincs itt az ideje a nagy vallomásoknak. Nem most kell elmondanom, Edward miért is ment el igazából…
Inkább Sparkusra tereltem a szót, és mindent megkérdeztem tőle, ami csak eszembe jutott. Azokat, amiket nem nagyon lehetett férfiak társaságában…
Közben azért imádkoztam, hogy Jasper jöjjön fel, és ne kelljen beszélnem róla, mert nem tudom meddig tudom tettetni, hogy nem utálom Sparkust…

- Alice! Indulnunk kell! – kiáltott fel hirtelen Jasper, majd megjelentek a férfiak az ajtóban. Mind a kettő mosolygott, mintha megtalált volna valamit, ami elveszett. Jah… Az ikertestvér. Miközben Jasper a pokolba kívánja Sparkust…
- Szó sem lehet róla, hogy elmenjetek! – mondta Bella meglepően élesen és határozottan.
- Egyetértek gyönyörű feleségemmel. Egy lépést se innen – mondta Sparkus majd bejött a szobába és megint átkarolta Bella derekát. És most hálás voltam, hogy nem csókolja meg, mert eléggé nehezemre esett volna magamban tartani az ételt…
- Nem mehettek sehova! Szépen ideköltöztök! – mondta Bella, és nyomatékot adva kijelentésének, még biccentett is.

- Rendben – mondtam kicsi gondolkodás után, és éreztem, hogy Bella sikítva ugrik a nyakamba. Ennyi kell a boldogságához? Jasper kicsit furcsán nézett rám, és értetlenül.
Jelentőségteljesen néztem rá, és reméltem, hogy megérti az üzenetemet… Majd később beszélünk…
Bella és Sparkus végül kiment, és eldöntötték, hogy ez lesz a mi szobánk.
- Komolyan csinálod ezt Alice? Ez kertváros, könyörgöm! – kiáltott Jasper, bár nem épp ez a jó kifejezés, mert halkan kiáltott. Suttogva veszekedni szinte művészet…
- Te nem látod, Jasper? – kérdeztem, és én is visszavettem a lehető leghalkabbra a hangom.
- Viszek ágyneműt! – kiáltott Bella, és már be is lépett takarókkal meg párnákkal felszerelve. - Mivel ez kertváros, sajnos tettetnünk kell az alvást… Remélem nem gond. Pillanatok alatt bele fogtok szokni, ne aggódjatok! – mondta Bella, és megint kiment.
- Menjünk… vadászni – mondtam, és már indultam is kifelé. Mind a ketten lerohantunk a lépcsőn, és majdnem fellöktük Sparkust.

- Ti meg hova...? - kérdezte Bella, ahogy utánnunk nézett.
- Elmegyünk vadászni – kiáltottam Bellának, és meg se állva, már a kocsiban ültünk mind a ketten.

- Sparkus egy kiállhatatlan nagyképű alak! Nem vagyok hajlandó vele együtt lakni! – És most már tényleg használhattam a kiáltotta szót, mert Jasper tényleg kiáltott.
- Én se! De te nem vetted észre Jasper? – kérdeztem csöndesen, mert tudtam, hogy csak így tudom megfogni…
- Azt hiszed nem vettem észre, hogy Bella megváltozott? – kérdezte Jasper most már jóval halkabban, de ennek ellenére a gázpedált tövig nyomta, és még gyorsabban száguldottunk az utakon. – Annyira megváltozott, hogy alig ismerem meg… De meg kell érteni… És ha valakinek, akkor nekem meg kell értenem, hisz miattam van az egész. Ha nem lettem volna, akkor… – mondta Jasper, és hallottam, hogy megint magát hibáztatja.
- ÁLLJ MEG! – kiáltottam, és már kaptam is a kilincs felé.
Jasper farolva parkolt le egy erdei út mellett, és a kocsi még ment, amikor én már kiszálltam belőle.
- Ilyet ne csinálj többet Alice! – kiáltotta Jasper, és ő is kiszállt a kocsiból…
- Te pedig vedd végre tudomásul, hogy NEM TE VAGY A HIBÁS! – üvöltöttem, és közben felé haladtam. – Ha még egyszer az életben ilyen mersz mondani, akkor esküszöm, hogy elhagylak! – kiáltottam egyenesen Jasper arcába…
Csend volt. A erdőből egy bagoly huhogott csöndesen, és gallyak recsegtek.
Mi egymással szembe álltunk, és mind a ketten feszültek voltunk. Pont mint egy rossz filmjelenet, de komolyan. Teljesen olyan.
Jasper végül felsóhajtott.
- Igazad van – mondta, és átölelt. - Szeretlek – mondta, és a szemembe nézett.

- Én is szeretlek – mondtam, és megcsókoltam.

Folytatás jövő hét szombaton, Bella szemszögéből!;D

100 év a boldogságig - 20. fejezet A félig család

Helló! Itt a friss, és remélem, hogy tetszeni fog, na meg azt, hogy még nincs elegetek a romatikával átszött baromságoknak, mert bizony ezzel van tele ez a fejeezt is!;D Bella és Edward (meglepetés!XDXD) most már tényleg együtt vannak, és már bevallhatom, hogy a 100 év a címben, csak jól hangzik...XD Hőseink elfoglaltságot találnak maguknak, de bármily fájdalmas bizony nem lehetnek állandóan az ágyban, így olyan helyeket látogatnak meg, mint a gimnázium vagy egy élelmiszer bolt... És aztán, hogy kerülnek a konyhába, és hogy miért...XDXD Na olvassátok el!:D

- Nem mintha panaszkodnék, de nem kéne valami mást is csinálnunk? – kérdeztem Edwardot mosolyogva.

Ugyanis már egy hónapja csak vagyunk, és el vagyunk foglalva… egymással. Ezalatt az idő alatt csak vadászni mentünk ki. Gondolom a lakók is azt hitték, hogy csak átutazóban vagyunk, még a hatalmas csomagok ellenére is. Azért néha eljátszottam a gondolattal – ha épp nem mással voltam elfoglalva -, hogy mit látna Esme meg Carlisle, ha mondjuk most belépnének.
A garázsban Edward kocsija, az előszobában egy rakat bőrönd, a szobában meg két nem egészen felöltözött gyerekük. Mert gondolom én is a gyerekük leszek. Ez alatt az egy hónap alatt az a legmegdöbbentőbb, hogy tényleg nem csináltunk semmit. Mintha a vágy, ami először jelentkezett nem akarna elmúlni… Mint egy makacs láz. És bár a lázcsillapító tökéletes, mégis csak percekig tart.
- Talán szívesebben csinálnál valami mást? – kérdezte, de ő is mosolygott.
- Én nem ezt mondtam. Abszolút meg vagyok elégedve az időbeosztással. – Ami nincs, mivel a nap huszonnégy órájában... hát… egymással tevékenykedünk. – De mondjuk mit szólna Esme, ha így látna?
- Tapsolna örömében, Bella – mondta Edward, és a mondat végére már nevetett is.
- Elmehetnénk sétálni – mondtam és a nyakába csókoltam.
- Én nem sétálok. Én megyek egyik helyről a másikra. A séta értelmetlen. – Közben maga alá fordított és a mellkasomat lepte el csókokkal.
Már lassan ott voltam, hogy hagyom az egészet, és ne csináljuk semmit. Vagyis folytassuk azt, amit eddig. De Edward hirtelen felpattant.
- Na, jó. Tudom mit csinálunk. Öltözz, Bella! – Még egy puszit nyomott a számra és kiviharzott a szobából. Én meg éppen gondolkodni kezdtem, hogy mit vegyek fel, amikor mindenem a bőröndben van, a bőrönd meg lent, amikor Edward megint megjelent a csomagokkal. Én meg nevetni kezdtem.
- Mi ilyen vicces? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét, majd a háta mögé nézett.
- Csak az jutott eszembe milyen ironikus lett volna, ha most nyitottak volna be Carlisle-ék. Mert te… nem vagy éppen túlöltözve – mondtam és megint nevettem. De most már nem egyedül, mert Edward is elnevette magát egy egészen kicsit.
- Az ádámkosztüm egy nemzetközileg elismert együttes – mondta, majd felém dobta az első felsőt, ami a kezébe akadt.
Bár ebben nem vagyok biztos, mert kék volt és csónak alakú a nyakkivágása…

~°(o)°~

A kocsiban ültünk, és Edward megpróbált az útra figyelni. Most jóval több sikerrel, mint az idevezető úton. Lehet, hogy valami köze van ahhoz, hogy nem tettem a kezem a combjára, és nem néztem szuggerálóan? Hát, valószínű.
Egy túl ismerős épület előtt állt meg, amit bár nem gyűlöltem, mégse volt a szívem csücske.
- Gimi? – kérdeztem, és zavarodottan néztem az épületet. Semmi nem változott. És abban is biztos vagyok, hogy belülről is ugyan olyan, mint volt.
- Be kell iratkozni, Bella. Két hét múlva szeptember – mondta lazán, és már ki is pattant a kocsiból.
Mire feleszméltem már kinyitotta az anyósülés felőli ajtót és kézen is fogott.
- Bella Swan vagy, tizenöt éves. Most leszel kilencedikes. Szüleid meghaltak, nevelőid Esme és Carlisle Cullen. A többit én elintézem – mondta és még mindig mosolygott, majd elkezdett az iroda felé húzni.
- Micsoda? Tizenöt éves? – Nem akarok megint kilencedikes lenni! Azt már vagy hatszor kijártam.
- Én is annyi vagyok. Vagyis egy évvel idősebb, mert késtem, de én is kilencedikes leszek. Jasper meg a többiek lesznek tizedikesek. Kivéve Alice-t, mert ő is kilencedikes, velünk együtt, de ezt majd később intézzük el… – Ennyi volt, és már ment is tovább. Nem fogják pedofilnak vagy valami ilyesminek tartani, ha bármikor hozzám ér? De ő is tizenöt lesz. Akkor kétlem.
Szinte már magam előtt láttam, ahogy megint elkezdenek pletykálni a családról. Hogy együtt lakunk, de együtt is vagyunk. Meg Esméről és Carlisel-ról is, hogy ilyen fiatalon ennyi gyereket nevelnek. Mondjuk az a gyerek inkább idézőjeles gyerek. Tudomásom szerint én vagyok a legfiatalabb, és én is már vagy kilencven éves lennék, ha öregedtem volna. Vagyis vámpírként kábé ötven éves vagyok. Hogy megy az idő!
Valami megint szöget ütött a fejemben, úgyhogy megint megállítottam Edwardot.
- De nincsenek irataink! – Én se tudom mit érzek. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz megint ide járni. Azt tudom, hogy a kilencediket már unom, és az anyaggal semmi gondom nem lesz. De az emlékek. Az elől el tudok menekülni? Bár az én emlékeim is halványodtak. Nem is kicsit! De sok dologra emlékszem, amit szívesen elfelejtenék.
Edward végül megállt és megfogta mind a két kezem. Én lehajtottam a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte és szelíd erőszakkal felemelte a fejem.
- Csak… - Nem tudtam, hogy mondjam el egyszerűen, de kifejezően. – Ez Forks – mondtam végül, és láttam rajta, hogy megérti mire utalok.
- De most itt vagyok – mondta és átölelt. És ez megnyugtatott. Én is átöleltem és örömmel szívtam magamba az illatát, amit hiába érzek minden pillanatban, mindig csodás!
Végül hagytam magam bevezetni az irodába, ahol egy vékony barna nő ült. Szerintem túlságosan is szívélyesen mosolygott Edwardra, és volt valami a pillantásában, ami egyáltalán nem tetszett. Túlságosan ismerős ez a helyzet. A történelem ennyire kimerült, hogy már nem képes újat kitalálni, és csak ismétli önmagát? Birtoklóan fogtam meg Edward kezét, és meglehetősen csúnyán néztem a nőre. De a nő csak összefonódó kezünket nézte meg, majd megint Edwardra emelte a tekintetét.
Őt aztán nem kapod meg! Ő az enyém!

Edward továbbra is roppant kedves volt. Nyilván azért, mert tudta csak így ér el valamit. Egy rakat iratot kellett aláírni. És valami nyomtatvány haza kell vinni a szülőknek, hogy aláírják. Reménykedjünk, hogy Esméék még a héten haza érnek. A furcsa az volt, hogy gond nélkül, bármiféle kérelem nélkül felvettek minket. Azt hiszem ezt Edward bájának kell köszönnöm. Vagy sármjának, vagy nem is tudom, hogy hívjam…
Végül egyetlen irattal léptük ki, amit csak alá kell íratni a szülőkkel, és máris gimisek vagyunk. Megint beültünk az autóba. Edward úgy mosolygott, mint akinek bejelentették, hogy előrehozzák a szülinapját két hónappal, én meg egy kicsit le voltam törve. De nem csak azért, mert megint gimibe megyek. Sőt, annak még valahol mélyen – bár az a mély, meglehetősen mélyen volt -, hanem azt hiszem zavart, hogy az a nő úgy nézett Edwardra, ahogy.
- Na ki vele! Hányszor képzelt el az a nő meztelenül! – mondtam rögtön, amit beült a kocsiba. Ő meg csak felnevetett, és mosolygott.
- Meztelenül nem képzelt el – mondta végül. – Csak félmeztelenül, bár az sem volt teljesen rendben. Nem volt több fantáziája.
- Ribanc! – mondtam, és meglepődve tapasztaltam, hogy féltékeny vagyok. Tényleg az vagyok! Nem akartam, hogy más is lássa Edwardot, úgy mint én. Mert Edward csak az enyém, és senki másé.
Edward csak tovább mosolygott, és nem szólt semmit. Biztos tisztában vele, hogy mit is érzek. Elvégre valamikor ő is ezt érezhette. Hagytam magam lecsillapodni. Hisz Edward mikor hagyna el engem? Szeretem őt, és ő is szeret, és semmi okom nincs kételkedni benne. Mi értelme, akkor felhúzni magam? Hát persze, hogy semmi.
Már én is mosollyal a számon néztem ki az ablaküvegen, és néztem a sétáló embereket. A sétáló emberek meg a kocsit nézték. Legalábbis nagyon szívesen hittem el, hogy a kocsit nézik, és nem minket, akik benne ülnek. De egy-egy tátva maradt szájnál elkezdtem gyanakodni.
- Edward! – Felé fordultam, és mosolyogtam. A dühöm eltűnt, olyan volt, mintha nem is lett volna, és megint a boldogság vette át a helyét. – Mond meg őszintén, mit gondolnak az emberek. Egyik másik eléggé rajtunk felejtik a tekintetüket.
Erre Edward nevetésben tört ki. Abban a vidám nevetésben, amit mindig élvezet hallani. Amit mindig hallani akarok, soha meg nem szűnően.
- Először is nem értik, mit keresünk már megint itt. Többen átutazónak nézett, miután nem kerültünk elő egy hónapig. A valóságtól kíméljük meg őket. Utána nem értik hol lakunk, és hogy bírtuk étel nélkül. Csak egy páran nem értik mit is kerestünk a giminél. És elég sokan csak a kocsit nézik – mondta Edward. Én meg hittem neki, mert miért is ne hinnék? Ő olvas gondolatot, nem én!
Sokan nem értik, mit keresünk itt. Hát itt fogunk élni. Én inkább amiatt aggódnék, hogy hol vannak a szüleink… De ez úgy látszik egyiküknek se jutott eszébe. Hogy bírtuk étel nélkül? Ez egy vicces rész! Kedves emberek, mi vámpírok vagyunk. Inkább erről ne is beszéljünk! Mit csináltunk egy hónapig? Edward jól mondta, a valóságtól inkább megkíméljük a Nagyérdeműt. De ez ennyire meglepő, hogy tátott szájjal kell utánunk nézni?
Amikor viszont mi parkoltunk le egy épület előtt, az én állam esett le.

~°(o)°~

- Élelmiszer? – kérdeztem megdöbbenve. Majd hamar összeszedtem magam. A látszatra adni kell.
- Miért, ne? Elvégre anya és apa mindjárt itthon lesznek, főzünk nekik valami finomat - mondta Edward és rám kacsintott, majd kiszállt a kocsiból. Legszívesebben én utánamentem volna, de tudtam, hogy Edward ad az udvariasságra, azért megvártam, amíg megkerüli a kocsit. Bár ez rendes emberi tempóban meglepően sokáig tartott, és meglepően unalmas volt.
Végül mégis kinyitotta az ajtót, én meg rögtön megfogtam a kezét. Végül is a boltba akar bevinni! Ami tele van veszélyes dolgokkal, mint például a pástétom! Mi van, ha ránk támad egy sonka mondjuk?
Na jó. Csak azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy Edward az enyém, és eszükbe se jusson róla fantáziálni, vagy valami ilyesmi. Bár úgy tűnt, nem csak engem kínoznak ilyen gondolatok, mert Edward is meglepő hevességgel fogta meg a kezem. És én még nem is hallom mit gondolnak!
Bementünk a boltba és kezdetét vette a bevásárlás. Amit pillanatok alatt el lehetett volna intézni, ha gyorsak vagyunk, de a látszatra adni kellett. Úgyhogy lassan haladtunk, és szerintem túl sokat vásároltunk. Már kábé másfél órája nem csókolt meg Edward. És a hiányt egyre jobban érzékeltem. Én nem lettem függő, de… Na jó, függő lettem! Méghozzá Edward függő.
- Kechupös vagy tejfölös chipset kérsz? – kérdezte és felemelt mind a két fajtából egy-egy zacskót.
- Nehéz kérdés – mondtam és úgy tettem, mintha nagyon is gondolkodnék azon, hogy melyiket válasszam. Az egyik ujjammal az ajkamat érintettem, és fel-fel emeltem néha. Én nem gondoltam, hogy ez a mozdulat csábító lenne. Csak amikor Edward a tekintetével az ujjamat követte, az arcáról lehervadt a mosoly és a tekintetében egyértelmű vágy látszódott, akkor gondoltam, hogy ezt lehet, hogy nem kellett volna…
- Legyen mindkettő – mondtam és keresztbe tettem a kezem a mellem alatt. Erre Edward a mellemet kezdte fixírozni.
- Menjünk – mondta, és elfordította rólam a tekintetét. Rekordidő alatt értünk a kasszához, fizettünk ki mindent, és pakoltunk be a csomagtartóba. És ezt komolyan mondtam!
Elővigyázatosságból még csak rá se néztem, mert biztos voltam benne, hogy az elektromos szikrák túlságosan elevenek. Edward a szokásos eszeveszett sebességgel felhajtotta a házhoz. Az ablak üvegéből láttam, hogy az ajkai össze vannak szorítva, de nem akartam tovább nézni. Egyáltalán nem biztonságos…
Egyszerre pattantunk ki a kocsiból, és értünk a csomagtartóhoz. Úgy látszik némán is megértjük egymást… Végül is az a rengeteg felvágott, amit vett az megromolhat, mire megint előkerülünk… Most már egyáltalán nem kellett lassan csinálnunk mindent, így futottunk, ahogy csak tudtunk. Edward persze hamarabb beért a konyhába és mindent lepakolt.
Én meg alig raktam le a kezemből a szatyrokat, rögtön éreztem, hogy a kezemnél fogva magához ránt. Rögtön az ajkunk is találkozott, és heves csókolózásba kezdtünk. Megint heves volt a vágy, akárcsak a réten. Pillanatokon belül lekerült Edward inge, és az én blúzom is. A szenvedély őrült erővel vezérelt, és nem engedett el. Ennek soha nem lesz vége!
Vadul csókoltuk egymást, soha meg nem szűnő vággyal. Őrült sebességgel dobáltuk le magunkról a ruhát, és nem bírtunk betelni egymással. Felültem a pultra, Edward meg a két lábam közé állt…
Én tényleg akartam, de nem jutottunk fel a szobába…

Pár perc múlva lihegve dőltem Edward nyakhajlatába, és ő szorosan húzott magához. És miközben ölelt én megállapítottam néhány dolgot. Először, nem akarom, hogy elengedjen soha, de soha. Másodszor, adja az ég, hogy Esméék nem most toppannak be! Harmadszor: én semmit nem eszek meg, ami ebben a konyhában készült.
Ami persze eléggé lehetetlen lenne, mivel nem eszünk emberi ételt, de azért mégis. Fő a morál. És bármennyire nem akartam elengedni Edwardot, mégis elszakadtam tőle, és a ruháim keresésére indultam. Edward ingét előbb találtam meg, mint az én blúzomat, így azt vettem fel.
- Azt nem nekem kéne felvenni? – kérdezte Edward, amikor már rajta volt a nadrágja meg az atléta.
- Nem – mondtam határozottan. – Tökéletesen megfelelsz ing nélkül is. – Közben a mellem alatt megkötöttem az inget.
- Igazad van. Neked jobban áll – mondta Edward a hasamra szegezve a tekintetét. Tudom, hogy nem szokásom ilyen felsőket hordani, de hát ezt teszi a boldogság! Teljesen megváltozik az ember… - És akkor most főzünk – mondta és elkezdett kipakolni szatyrokból.
- Minek? – kérdeztem, de azért én is pakolászni kezdtem.
- Hát Carlisle-nak meg Esmének. Egy szarvast mégse tálalhatunk fel. Fő a gesztus – mondta és csibészes mosolyt küldött felém. Én csak álltam, és nem csináltam semmit. Elvégre ő akar főzni, én nem nagyon. Nem is biztos, hogy emlékszem még, hogy kell!
- Mozogj, te nő! – kiáltott Edward és a fenekemre csapott.
Oké. Edwardból mikor lett Emmett? Mert ez inkább az ő szokása… Lehet, hogy csak azért csinál ilyeneket, mert tudja, hogy senki nem láthatja? Hát ezt eléggé valószínűnek találom.
- Mozgok, te pasi! – És csak, hogy minden szép kerek legyen, belebokszoltam a karjába.
Elém rakott egy hatalmas darab császárszalonnát és egy kést is. Ő zöldségeket szeletelt. Most komolyan főzni akar? Hát, akkor nem szegem a kedvét. Egy sóhaj kíséretében felemeltem a kést, és elkezdtem felvágni a szalonnát.
Edward rám mosolyogott a zöldségek szeletelése közben, és én is viszonoztam a gesztust. Az egész annyira idilli volt. Mintha semmi baj nem lenne a világban, és minden tökéletes lenne. Végül is a saját kis világunkban tényleg minden tökéletes.
Szép sorjában raktam a serpenyőbe a szalonnát, úgy, ahogy felvágtam. Tökéletes egy centi szer egy centis darabokat akartam.
Edward egy nagy tálba dobálta a zöldségeket, és hirtelen felkapta a fejét, és félig döbbent, félig elégedett arcot vágott.
Anélkül is tudtam, hogy mi is történt, hogy kimondta volna..
- Itt vannak – mondta és mosoly kúszott az arcára. Rögtön lerakta a kést, kézen fogott, és kifelé húzott a verandára. Már én is hallottam, hogy kicsit messzebbről egy autó közeledik. És ki más jönne erre az útra? Másodpercek voltak szükségesek és már láttuk is a kocsit.
Az autó megállt, és ki is szállt belőle két alak. Nem futottak oda hozzánk, ahogy gondoltam. Megfontolt léptekkel jöttek felénk, mintha félnének, vagy valami ilyesmi.
Esme ért hozzánk előbb. Semmit nem változott, egy kicsit sem. De mit is változott volna, amikor nem tud változni?
- Ti vagytok azok! – kiáltott fel, és mind a kettőnket egyszerre ölelt át. Úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni, és ha lehetséges lett volna, akkor azt mondom, hogy szinte fojtogatott. – Hát van Isten!
Eltolt minket magától, előbb Edwardra nézett, majd az én szemembe, és megint magához húzott. Én is örömmel öleltem át, hisz ő lesz az anyukám. És úgy szerettem, mintha tényleg az volna. Én is szorítottam magamhoz, mert sok év után megint látni őt, hatalmas öröm volt.
- Edward, te mosolyogsz! – mondta, és megint eltolt minket magától.
- Igen – mondta Edward, és közben rám nézett. Esme megint átölelte a nyakamat, és én is átkaroltam őt.
- Köszönöm, Bella – suttogta a fülembe.
- Edward… - Ez már Carlisle volt, aki még félig mindig ledermedve állt. És Carlisle, aki mindig nyugodt és fegyelmezett volt, most átölelte Edwardot, minden atyai szeretetével.
- Örülök, hogy látlak, fiam – mondta, amikor elengedte Edwardot.
- Hát még én, Carlisle!
Carlisle rám nézett, és meglepetésemre ő is átölelt. Ebben is ott volt a viszontlátás öröme, és rengeteg hála is… Hogy Edward megint él, és nem csak vegetál. De ez rám is ugyanígy igaz volt. Mi egymás nélkül… Azt hiszem nem sokat érünk…

- Mióta vagytok itt? – kérdezte Esme, és hatalmas mosollyal nézett ránk.
- Egy hónapja. Tudtuk, hogy ide fogtok jönni – mondta Edward, és közben átölelte a derekamat. És nekem nem kerülte el a figyelmem, hogy Esme végignézi az öltözékünket… Talán jobb lett volna a saját felsőmet felvenni. Úgy kevésbé lett volna egyértelmű, ami most nagyon is az.
- És, Bella, te mióta… - Carlisle megállt a mondat közepén. Gondolom nem tudja, hogy Edward előtt mennyit mondhat el…
- …vagyok vegetáriánus? Negyven – ötven éve. És ugyanennyi ideje nem vagyok volturis sem – mondtam, és érezte, hogy Edward szorítása egy kicsit erősebb lesz a csípőmön…
- Nem. Mióta vagy szőke? – kérdezte Carlisle, és egy mosoly terült szét az arcán. Persze nem erre gondolt először, de hát így a stílusos, nem?
- És ti mikor találkoztatok? – kérdezte Esme megint, akit sokkal jobban érdekelte az, hogy Edward hogy lett megint vidám és boldog.
- Egy hónapja és két vagy három napja – mondta Edward mosolyogva.
Továbbra is a verandán álltunk, bár ki tudja miért nem mentünk be? Egyszerűen jó volt így és itt.
- Én úgy emlékszem, hogy két napja – mondtam és közben Edward szemébe néztem. Szívesen néztem volna még egy ideig, ha Edward gyorsan el nem fordul. Úgy látszik nem akarta, hogy megint megtörténjen az élelmiszerboltos eset. Én is elfordítottam a fejem, és inkább Carlisle és Esme arcát néztem.
Carlisle arcán ott volt az öröm, hogy már nem vagyon volturis, hogy a vegetáriánus életet választottam. Az öröm, hogy Edward megint mosolyog, és, hogy megint együtt vagyunk. Esme arcán meg boldogság volt, hogy két gyereke már van. De nem csak ez, persze. Nyilván ő is örült, hogy Edward megint boldog.
- Ahhoz, hogy beiratkozzunk az iskolába, kéne az aláírásod, anya – mondta Edward még nagyobb mosolyt csalva Esme arcára.
- Én tudom, hogy Alice mondta, hogy megint egy család leszünk… De ezt olyan nehéz elhinni – mondta Esme, és boldogan ölelt magához megint minket.
Hát igaza van. Nehéz elhinni, és mégse hazugság, mert ez valós. Minden. És már nem kell sokat várni a többiekre sem. Mert megint egy család lesz az a család, ami részben miattam ment tönkre. És, akkor mindenki, megint boldog lesz. Még a gondolattól is öröm áradt szét a testemben, hogy megint látom Alice-t meg Emmettet és Jaspert meg Rosalie-t. Mert mindenki hiányzott, és szerettem volna látni őket.
Emmett már biztos száz megjegyzést tett volna, arra, hogy rajtam van Edward inge, és nem tekintett volna el tőle tapintatosan, mint Esme meg Carlisle. És furcsa mód még ezek a beszólások is hiányoztak.
- Nem megyünk be? – kérdezte Carlisle mosolyogva, és az ajtó felé intett. Esme elengedett minket, és Carlisle rögtön kézen fogta. Mi is bementünk újdonsült szüleink után.
- Mi ez a szag? – kérdezte Esme, és mély levegőt vett.

- Jajj, a szalonna! – kiáltottam fel, és szaladtam a konyha felé.

Szia mindenki!

Íme az eredmény, ha éhes vagyok...XD Bizony, bizony, ha éhes vagyok és össze vagyok zárva Iccsivel, vagy Miroku-channal, akkor eszement baromságok születnek meg. És az egyik ez.XD Folytatás jövő hét pénteken, és személy szerint a kedvenc fejezetemmel fogtok találkozni!:D:D És akkor most jön a lényeg!!!A 100 év a boldogságig után minden pénteken az Elátkozott szerelem című művünk kerül publikálásra!:D És, hogy ez mikor lesz? Bármily fájdalom ez a történet 22 fejezetes, szóval két fejezet múlva...:D:DPuszil mindnekit: Nee^^

Megjátszott érzéketlenség - 3. fejezet: Még a lehetetlen is lehetséges

„Régóta először éreztem magam szabadnak, és könnyűnek… Mintha egyedül lennék… Úgy igazán…”

Reggel, napfény, Sparkus.

Létembe sokadszor vágytam már megint arra, hogy had aludjak! Az most annyira jól esne. És nem azért, mert valami dolgom lenne. Éppen ellenkezőleg. Akkor legalább valamit csinálnék, és nem csak várnék arra, hogy Sparkus hazaérjen az egyetemről, és végre csináljunk ketten együtt valamit. De így, hogy nem tudok aludni, csak nézem a nappali falát, vagy századszorra olvasok egy könyvet, vagy sokadszorra látok valami idióta filmet. Unalmas. Nagyon unalmas.
- Jó reggelt, kedvesem! – mondta Sparkus, amikor kijött a fürdőből, és látta, hogy már nincs csukva a szemem.
Bár igazából ez az egész színleljük-hogy-alszunk dolog eleinte nagyon zavart. Sparkus még ahhoz is ragaszkodott, hogy átöltözzek pizsamába, majd amikor meguntuk az olvasást; villanyoltás, és az alvásnak a tettetése. Ezért fekszem minden reggel az ágyban.
Azt hiszem most értem meg igazán azokat a vámpírokat, akik nagyon elvonultan élnek az emberektől! Nincs színlelés, nincs tettetés, nem játszod a tökéletest, a hibátlant… nem játszod az emberit.
De mivel mi kertvárosban lakunk, ezért tűrnünk kell azt, amit nem nagyon lehet…
- Jó reggelt! – mondtam én is mosolyogva férjem felé fordulva.
Férjem, mert már a férjem két hónapja. Örültem, hogy vége az egész ünneplésnek, bár annak jóval kevésbé, hogy vissza kellett jönni a nászútról. Párizsban, ahol senki nem ismert, igazán könnyű volt élni. Ahol nem vártak el semmit, és nem kényszeríttették rád a kertvárosi feleség szerepét. Jó volt ismeretlennek és szabadnak lenni.
De a nászútnak vége lett, előbb mint szerettem volna, mert Sparkust visszavárta az egyetem…
Felpattantam az ágyról Sparkushoz táncoltam és szájon pusziltam. El akartam mellette menni, de megragadta a derekam, és nevetve húzott vissza magához.
Újra megcsókolt és újra és újra. Úgy szerettem, amikor reggelenként nem rohant rögtön az egyetemre, hanem velem is foglakozott egy kicsit!
- Mi lenne, ha csinálnánk valami őrültséget? – kérdezte Sparkus majd sugárzó szemekkel nézett rám.
- Oké – jelentettem ki habozás nélkül. Nekem nem kell még egy unalmas nap! Jöhet az őrültség!
- Beteget jelentek és elmegyünk valahova – jelentette ki Sparkus, újra megcsókolt majd a telefon felé ment.

A fürdőből végighallgattam, ahogy rekedt hangon bejelenti, hogy náthás lett, és ma nem megy be tanítani, de holnap már biztosan jobban lesz. Ha nem tudtam volna, hogy lebukik, akkor még nevettem is volna.
- Megtörtént! – kiáltott Sparkus majd bejött hozzám. Hátulról átkarolt és a nyakamba csókolt.
Jobban örültem volna, ha ezt épp nem fogmosás közben csinálja, hogy hátra tudjak hozzá fordulni, és megcsókolni rendesen… de így is jól esett.
Sparkus végül elengedett és visszament a hálóba, én befejeztem a fogmosást, és rendbe hoztam magam. Az az igazság, hogy még mindig szépnek tartottam magam. Bár nem tökéletes és hibátlan szépség voltam, mint Rosalie, de megnéztek az emberek, hisz valahogy természetfeletti voltam.
- Ezt vedd fel! – jelentett ki Sparkus és egy köteg ruhát hozott be nekem, majd kiment.
Nekem még megszólalni se volt időm. Tipikus ruhák voltak. Farmer, póló, pulóver. Ezekkel bárhova lehet menni!
Ha már feláldozza magát Sparkus és egy egész napig távol lesz szeretett egyetemétől, akkor valami igazán jó dolgot is csinálhatnánk, és nem csak átlagos dolgokat… De a ruha alapján nagyon is átlagos dolgokat fogunk csinálni.

Már felöltözve mentem le a lépcsőn, és néztem, ahogy Sparkus az ajtófélfának támaszkodik. Ő is engem nézett egy féloldalas mosoly kíséretében, és most ez igazán jól esett. Szeretem, ha ezt csinálja!
Mosolyogva ültem be a kocsiba, majd Sparkus kihajtott a garázsból.

- Sparkus… - kezdtem tétován, amikor megláttam, hogy hova hajtott. – Nem… szórakozni megyünk? – kérdeztem, és az előttem lévő épületcsoportot néztem.
- De! – mondta, majd leparkolt.
- Akkor megmondanád, mit keresünk a Seattle Egyetemen? – kérdeztem, és vártam, hogy megkerülje a kocsit.
- Meg – mondta, amint odaért hozzám, átölelte a derekam, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Ma van a történelem tanszék nyílt napja! Azt akartam, hogy te is itt legyél, és ha nem mondom, hogy valahova máshova készülünk, akkor nem jöttél volna velem. Persze kell órákat tartanom, de gondolom, szívesen beülsz rájuk…
Becsapott. Nem csinálunk valami őrültséget, nem leszünk legalább egy kicsit felelőtlenek… Felnőttek vagyunk, felelősségteljesek, és egyetemre járunk, mert nyílt nap van.
- Megfontolhatnád a felvételit, Bella! Nincs egy diplomád se – mondta még Sparkus majd húzni kezdett az egyik épület felé.
Azt akartam kiáltani, hogy megcsinálom akár mindegyiket levelezőn. Dühös lettem, mert hazudott nekem. Akkor az a telefonhívás is valami vicc volt…
De megcsókolt. És, akkor nem mindegy, hogy egy kicsit füllentett, hisz szeretem. Mellékes, hogy úgyis eljöttem volna, ha szépen megkér, és nem kellett volna mellé ez a cirkusz… Szeretem, és csak ez a lényeg! Sparkus szája lassan mozgott az enyémen, és élveztem az érzéseket, amiket kiváltott belőlem. Hirtelen nagyon kívántam, hogy otthon legyünk, és ne az egyetem parkolójába.
- Jó reggelt, professzor! – szólt hirtelen valami diák, erre Sparkus elengedett, és megint húzni kezdett.
- Át kell öltöznöm, kedvesem! Garbóban mégse mehetek előadást tartani… - mondta elnéző mosollyal, majd hirtelen gyorsított a tempón.
Egy kisebb épület előtt álltunk meg, de az is meglepően… impozáns volt. Hú, de sznobul fogalmaztam! De nem találtam más, rá illő szót. Tényleg az volt díszes ablakaival, és hatalmas ajtajával. Sparkus hirtelen elengedett, és otthagyott az ajtó előtt. Volt férjem, nincs férjem.
Akkor én most nem mehetek be vele? Csak ez lehet a magyarázata, hogy csak így lerak engem itt, mint valami csomagot. Majdnem dühösen indultam el a biciklitartók felé. Olyan szívesen belerúgtam volna! De félő volt, hogy a vas elferdül, így inkább próbáltam magam megnyugtatni.
A beígért klassz kis nap helyett egész nap az egyetemen ülhetek, unalmas előadásokat hallgathatok. Hallgathatom a megjegyzéseket, hisz egy professzor felesége vagyok, és még egy diplomám sincs…

Te jó ég! Egy diplomám sincs! Sparkus mit gondolhat rólam? Hogy buta meg figyelmetlen vagyok, és lusta. Azt hiszem megértem, miért hozott ide! Tényleg ideje valamit tanulni, és megszerezni a diplomát a lehető leghamarabb. Valami gyorsított tempó biztos van…
És én még Sparkusra haragszom…

- Itt vagyok! Ne haragudj, kedvesem! – Sparkus állt előttem öltönyben, és szexisen. - Azt hiszem kényelmesebb lesz neked, ha mostantól nem mutatkozunk együtt… Hisz te vagy a feleségem, és jelentkezni akarsz ide… Szóval, ugye érted? Megyek, kedves! Nézd csak, ott az eligazítás! – mutatott a hátam mögé, majd eltűnt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött, már sehol nem volt.
Oké! Hol egy kút, hogy beleöljem magam? Ez egyre rosszabb! Semmi nincs nálam! Se egy füzet, se egy toll, hogy esetleg úgy tegyek, mintha érdekelne az egyetem. Csak a táskám benne az irataimmal. Egyedül vagyok, és a férjem nem akar velem együtt mutatkozni! Fantasztikus! Komolyan mondom, fantasztikus!
Dühösen indultam a tolongó tömeg után. Rengetegen voltak, és mind izgatottak voltak. Jól van, megértem. Nekik ez az első egyetemük. Mondjuk nekem is, de engem egyáltalán nem érdekel.
Miért is olyan fontos a továbbtanulás? Mennyire kényelmesebb lenne állandóan otthon ülni, és azt csinálni, amihez tényleg kedved van, és nem azt, amit kell!
És most olyan dolog után vágyakoztam, amit még reggel utáltam. Szívesen ültem volna otthon, hogy nézzek valami filmet, vagy, hogy olvassak. Csak itt ne kelljen lenni! De már itt vagyok, és egy kocsival jöttünk. Meg kell várnom Sparkust…
Hacsak… nem futok haza. Nem akarok itt lenni! Tudom, hogy milyen az egyetem, és azt is, hogy felvesznek majd történelemre. Végül is, mi se lenne egyszerűbb, mint az a szak, amiből már mindent tudok, hála Sparkusnak.

Lassan, és kimérten haladtam egyre távolabb a tömegtől, egyre messzebb az egyetemtől. És egyre közelebb a városhoz. Szerettem a belvárost. Olyan, mintha az idő soha nem állna meg, állandóan mozgás van. Bizonyítja, hogy még élsz, és, ha valami történne is veled, ez állandó lesz. A város mindig nyüzsögni fog, ha tetszik, ha nem. Tudod, hogy mi hol van, és, hogy melyik bolt melyik után jön. Valaki idegenen is ismerős, mert tudod, hogy ki szokta kinyitni a főutcán a cukrászdát. Tudod, hogy ki rakja ki az ebédszünet táblát. Ez állandó.
Furcsa, hogy az életemben pont egy olyan dolog állandó, ami egyébként mindig változik. Hisz mikor mész el kétszer egy ember mellett? Mikor látod ugyanazt a párt együtt a főúton? Ritkán vagy soha. És mégis állandó…
Elbűvölt a belváros, pedig már sokszor láttam. Tetszett, és hirtelen elfogott az a gyermeki izgalom, mint amikor először mész valahova. Amikor egy gyerek először látja a vidámparkot, és először ül fel egy hullámvasútra.
Izgatott lettem, pedig fölösleges volt. Elragadott, és megbabonázott…
Csak mentem az utcán, és hagytam, hogy magamba szívjam a légkört. Bár… városi szmognak is lehet mondani. A kirakatokat néztem, és azon gondolkodtam, hogy vásároljak-e…

- Bella!? – kiáltott egy hang, majd egy nő ölelte át a nyakam. Egy kicsi, fekete hajú nő. Túl ismerős volt, hogy ne tudjam ki az! Hisz őt mindenhol felismerném! De, hogy kerül ide…?
Igazából nem érdekelt annyira, hogy miért van itt, csak az, hogy itt van.
- Alice! – kiáltottam én is, és nevetve öleltem át. Már biztos, hogy fogok vásárolni… Szorosan fogta át a nyakam, és úgy szorított magához, hogy félő volt, nem kapok levegőt… Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell levegő. Alice válla fölött láttam, hogy Jasper néz minket halvány mosollyal az ajkán.
- Bella! Te itt? És, hogy…? És mikor…? És hogyan…? És kivel…? – Alice zavartan kérdezgetett, és egyik mondatot se fejezete be, mert máris jött a következő.
Én csak nevettem, és láttam, hogy Jasper is felkuncog.
- Nem akarom elhinni, hogy itt vagy! – kiáltotta Alice, majd megint megölelt.
- Tudod Bella, örülök, hogy végre úgy találkozunk, hogy nem akarlak megharapni! – mondta Jasper, majd ő is magához húzott.
- És ti, miért vagytok itt? – kérdeztem, majd érdeklődve néztem rájuk.
- Ne is reménykedj, Bella! Én kérdeztem előbb! – mondta Alice, majd belém karolt és húzni kezdett egy pad felé. - Mikor lettél vámpír? Ki változtatott át? Hol laksz? Miért nem vagy Forksban? Tudod, csak a legfontosabb kérdésekre kell válaszolnod Bella! – mondta Alice kuncogva, majd egész testével felém fordulva nézett rám
- Ti ne reménykedjetek, hogy elmesélem mindet a nyílt utcán! Majd, ha haza értünk, akkor elmondom az egészet! – mondtam, majd felálltam a padról.
Komolyan mondom, hogy jó volt őket látni. És mégis furcsa volt. Mintha valahogy másak lettek volna… Két és fél év, nyilán nekik is sok…
Feléjük fordultam, és még elkaptam Jasper pillantását.
Furcsa volt. Mintha nem tudná megállapítani, mit is érzek. Én tudom, szóval ez elég fölösleges! Örülök, hogy itt vannak! Valószínű, hogy csak ennyi a baja, mert régebben is sokszor nézett rám így.
- Vásárlás? – kérdeztem mosolyogva Alice-re nézve, mert tudtam, hogy úgyse mond nemet.
- Nem hittem volna, hogy megélem ezt a napot! – kiáltott fel Alice, majd megkapaszkodott Jasper kezében. - Bella Swan azt kéri, hogy vásároljunk! – Ő is felpattant, megint belém karolt, és mér húzott is egy nagy áruház felé.
Most fölöslegesnek tartottam elmondani, hogy már rég nem Swan vagyok… Majd később megtudják…

- Egyetemi nyílt nap? Minek menjünk oda? – kérdezte Alice, aki épp nem tudta eldönteni, hogy a két cipő közül melyiket vegye fel. – Ez menne a fehér kötött felsőmhöz, ez meg a csipkés feketéhez… - mondta hangosan, és meglendítette hol az egyik, hol a másik cipőt. Szerinted, Bella?
- Szerintem mindkettő, mert Jasper már idegbajt kap! – mondtam mosolyogva, és az említett férfi felé intettem. Jasper a fejét csóválta és az arcát a tenyerébe temette. Már vagy nyolc papírzacskó társaságában ült egy padon, és próbált nagyon úgy tenni, mintha élvezné ezt az egészet… Nem nagyon ment neki.
Alice felkacagott. Csilingelő nevetése betöltötte a boltot, és úgy hatott, mint valami dallam. Már rég hallottam ezt a nevetést…
- Igazad van! – mondta, majd szemtelenül magas árat adott ki két pár cipőért…

- Egyetem? Minek megyünk oda? – kérdezte most Jasper, aki a kocsit vezette, mi Alice-szel meg hátul ültünk.
- Nyílt nap – mondtam, mert így a legegyszerűbb. Fölösleges most elmesélni, hogy ott a férjem, akivel már több mint egy éve együtt vagyok, és, hogy szeretem. Majd úgy is észre veszik… Mondjuk azt nem értem, hogy a gyűrűt a kezemen, ami eléggé feltűnő, hogy nem vették észre. Vagy lehet, hogy csak udvariasak akartak lenni?
- Hát jó, ha így akarod – mondta Jasper majd az egyetem felé kanyarodott.
- És ti hol voltatok? – kérdeztem tőlük. – És a család többi tagja?
Jasper és Alice egymásra néztek, majd a mosoly lehervadt az arcukról. Alice végül beletörődő arccal felém nézett.
- Elmondom, mert úgyis megtudnád. Már elég rég nem tartozunk a családhoz. Lassan két éve… Edward is teljesen elszakadt tőlünk, de persze látjuk egymást. Esmével és Carlisle-lal hetente találkozunk, Rose-zal és Emmettel meg bármikor, amikor csak kedvünk van. De Edward… Őt évek óta nem láttuk – mondta halk és bűnbánó hangon. Mintha valami hibát követett volna el.
- Ez igazán szomorú – mondtam, de nekem is be kellett látnom, hogy a hangom nem volt valami együtt érző. Sajnáltam a családot, de nem annyira, hogy most összeomoljak. Megrándítottam a vállam, és valami másra tereltem a beszélgetést. Ne beszéljünk kellemetlen dolgokról…
Láttam, hogy Jasper szeme megvillan a visszapillantó tükörben.

A parkolóban álltunk, és szerencsére vagy csak véletlenül épp Sparkus kocsija mellett. Alice és Jasper meglepve néztek rám, hogy nem akarok sehova menni, csak itt várni, de aztán hagyták, és megint beszélgetni kezdtünk.
Aztán megláttam. Sparkus jött ki az épületből lélegzetelállító szexisen, a nyakkendőjét levette, és most az ingje gallérja felfelé állt. Nagyon jól nézett ki! Csak néztem hites férjemet, ahogy félmosolyával jön felém. Én megbabonázva néztem, és be kell vallanom, egyáltalán nem érdekelt mit mondanak Alice-ék.
Sparkus odaért hozzánk, és azonnal átfogta a derekam.
- Szia kedvesem! – mondta, majd megcsókolta a szám. Jajj! El se hiszem, hogy ennyire hiányzott! És mégis…
- Szia…
Alice és Jasper szinte szájtátva néztek minket.
- Sparkus, had mutassam be régi barátaimat! Alice, Jasper… Ő Sparkus! A férjem… - mondtam, és ha eddig nem, hát most leesett Alice és Jasper álla.

A nappalinkban ültünk, és Alice épp kifaggatott minden egyes részletről az esküvőről, és arról, hogy hogy jöttünk össze. Már elmondtam nekik, hogy hogyan lettem vámpír, és, hogy miért lakunk itt Seattle-ben.
Sparkus közben nagyon udvariasan viselkedett, és néha ő is hozzátett valamit a mesémhez. Végül csak befejeztem az egészet, és néztem, ahogy Alice és Jasper is beletörődik, hogy férjnél vagyok.
- Igazából most meg fogsz lepődni Bella… De azért jöttünk vissza, mert téged kerestünk – mondta Alice teljesen őszintén, és közben a szemembe nézett. – Hiányoztál mint a legjobb barátnőm, és át akartalak változtatni… De megelőztek – mondta mosolyogva, és Sparkus felé biccentett.
- Örülök, hogy akkor éppen arra járt, mert már rég halott lennék – mondtam, és sugárzóan néztem Sparkusra.
- Nem értem miért nem láttam, hogy már közénk való vagy… - mondta Alice, és félmosollyal nézett felváltva rám meg Sparkusra.
- Ezt miért kellett volna látni? – kérdezte Sparkus Alice felé fordulva
- Jövőbe látok – mondta Alice egyszerűen.
- Képesség! – kiáltott fel Sparkus, és a hatás kedvéért még a levegőbe is csettintett. – Hallottam már róla, de sajnos nem tapasztalhatom… Irigylem a tehetségeseket… Engedd meg, hogy gratuláljak a szerencsédhez! – mondta ünnepélyesen Sparkus, és teli szájjal vigyorgott.
- Akkor gratulálhatsz nekem is, sógor! – mondta Jasper, de ő kicsit halványabb mosollyal, mint Alice.
- Sógor? – kérdeztem vissza, mert ez jóval érdekesebb rész volt, mint a gratuláció.
- A húgom vagy, Bella! – mondta Jasper olyan egyértelműen, mintha ez vitethetetlen lenne.

A következő pár órában kibeszéltek mindent, amit csak lehetett. A fiúk már a fociról és a lóversenyről beszéltek, úgyhogy mi otthagytuk őket Alice-szel.
Felmentünk az egyik ritkán használt vendégszobába, és magunkra zártam az ajtót.
- Alice! Mi a baj? – kérdeztem, majd kicsit gondterhesen rá néztem.
Az utolsó órában már alig beszélt, és nem is mosolygott úgy, mint, ahogy megszoktam. Valami elronthatta a hangulatát…
- Semmi! – mondta, és mosolyogni próbált, csak nem nagyon jött össze. Sokkal inkább keserű mosoly volt, mint boldog.
- Ez vehetem semminek? – kérdeztem vissza, és megcsóváltam a fejem.
- Csak tudod… - Alice elfordult tőlem. A szobában végighúzta a kezét az asztalon, az ágyon, majd megállt a gardrób előtt. - Reménykedtem, hogy egyszer te és Edward… – Majd megrázta a fejét, és inkább kinyitotta a gardróbot. - De már nem számít! – Becsukta a szemét, majd kis idő múlva újra kinyitotta, és már nem tűnt annyira szomorúnak, mint eddig.
- Alice! Edward elhagyott… Kétlem, hogy lett volna közös jövőnk, amikor nem szeretett – mondtam közömbösen, majd kinyitottam az ablakot, mert kicsit pállott volt a levegő.
- Ezen vitatkoznék, Bella! – mondta Alice csöndesen, majd azonnal másra terelte a témát.
Még egy jó ideig fenn maradtunk a szobába, és Alice kikérdezett mindent Sparkusról. Úgy tűnt megkedvelte, még ha csak pár órája ismeri akkor is.

- Alice! Indulnunk kell! – kiáltott fel hirtelen Jasper, majd megjelentek a férfiak az ajtóban. Mind a kettő mosolygott, mintha megtalált volna valamit, ami elveszett.
- Szó sem lehet róla, hogy elmenjetek! – mondtam határozottan, és felálltam a helyemről.
- Egyetértek gyönyörű feleségemmel. Egy lépést se innen – mondta Sparkus majd bejött a szobába és átkarolta a derekam.

- Nem mehettek sehova! Szépen ideköltöztök! – mondtam határozottan és biccentettem egyet a fejemmel…

Sziasztok kedves olvasók a következőőőő fejezet már Alice szemszög lesz!