Iccsi szülinapi meglepije: Rongybaba 1. rész

Nos mivel nemsokára elérkezünk a Havazó nyár végéhez, elkezdjük a következő fiket amihez meh is hoztuk nektek az ízelítőt, az eslő fejezet személyében. Élvezzétek, írjatok komiket és ha felcsigázta az érdeklődésed, kitartás nemsokára jön ez is :D
Puszil mindenkit Iccsi és Nee

Hatalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán fontos volt Arónak. Hisz ő az egyetlen, akit mindenki tisztel, akitől mindenki fél, és aki előtt hever az egész vámpír társadalom. Imádta ezt a tényt. Egyszerűen oda volt érte... Nem is tudta szavakba önteni mennyire szerette a tudatot, hogy ő a leghatalmasabb, és akár a neve említésére is összecsuklanak vagy épp rettegnek.
Imádta... Ez volt az egyetlen dolog, ami éltette, és ami miatt élni kellett.
Nem hiába volt ő a vezető.
Mert megérdemelte. Ő volt az egyetlen, aki kiérdemelte ezt a z egészet, akinek járt ez a tisztelet. Ő így gondolta... Mert igenis jár neki a tisztelet. Még a családján belül is mindenki rá néz fel a legjobban. És ez nem csak a megélt röpke kétezer évnek volt köszönhető.
Szerette a családját. De ha a családja nem tiszteli, akkor semmit nem ér az egész. Muszáj, hogy felnézzenek rá, különben nem fogadják el vezetőnek.
Aro ezt nagyon is jól tudta.

Kezét a háta mögött összefonta és vigyázz állásban nézett ki lakosztálya ablakán. Meredt előre, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Olyan volt, mintha nem is élt volna. Nem lélegzett nem mozdult... Csak állt.
Szeretett csak állni. Szerette elhitetni mindenkivel, hogy a világ úgy forog, ahogy ő akarja. Szerette a tudatot, hogy minden úgy alakul, ahogy ő akarja...
A vámpír világban egyetlen dolog volt fontos a titok megtartása kívül természetesen. Az, hogy ő mit akar. Hogy mi teszik boldoggá.
Boldogság...
Aro arcán megrándult egy izom, mintha mosolyogna, majd újra felvette merev tekintetét.
Nevetséges, hogy egyesek a boldogságot keresik, amikor sokkal fontosabb is van annál a világon. És Aro nagyon is jól tudta, hogy ennél csak a hatalom a fontosabb. Nevetett a naivakon, akik még hittek a tündérmesékben és a boldogan éltek még meg nem haltak dolgon... Röhejes... A boldogság igazából lényegtelen. Egyáltalán nem fontos.
Csak a hatalom számít. Az erő, a tudás, az uralkodás.
Aro így volt boldog...

Kopogás törte meg a néma csendet, majd egy férfi lépett be a szobába.
- Heidi öt perc múlva itt lesz, Mester – mondta, majd azonnal ki is ment...
Ó, a család!
Gyermeteg elképzelések alapján nagyon fontos a család, és van, aki azt mondja a legfontosabb. Újabb röhej. Egyáltalán nem a legfontosabb, bár Aro nem vonta kétségbe a tényt, hogy fontos.
A családja által ment előre. Hisz ott van Jane. A kis Jane, aki régóta a legtehetségesebb volt. Imádta az erejét. Hisz valakit sokszor megriaszt már a testi fájdalom is... Fogalmuk sincs, hogy van annál rosszabb... Aro nagyon is tisztában volt vele, hogy sokkal rosszabb is van a testi fájdalomnál, bár az se kellemes ez tény.
Szerette Jane-t, már amennyire ő képes volt szeretni. Ha nem is szeretett... De erősen ragaszkodott a családjához. Hisz ők segítik az előmenetelben...
Jane mellett ott van még Alec. Jól emlékezett a napra, amikor megtalálta őket. Hihetetlen elégedettség töltötte el, és nem érdekelte, hogy kiszakítja őket a családi körükből. Legalábbis abból, amit ők családnak neveztek.
De itt ő megmutatta nekik, hogy ebben a családban élni, ebben az életformában sokkal... hasznosabb. Mint emberként élni majd meghalni, és semmi maradandót nem alkotni.
Megtanította nekik. És már ők is értették.
És persze még ott volt Bella... Szerette a lányt. Az ereje határozottan remek volt, bár egy cseppet sem érdekes. Felhasználható. Az mindenféleképpen. Igazából, amikor átváltoztatta Bellát, nem számított rá, hogy tehetséges is lesz...
Csak szeretőnek akarta, és utána megölni, amint megunja. De tehetséges volt. És kárba veszett volna, ha marad szeretőjének.
Aro jól emlékezett még az első alkalomra, amikor felfedezte Bella különös képességét. Újra megrándult egy izom arcán, de nem mosolyodott el...
Meg akarta ölni Bellát. Megunta, elege volt belőle, ezért meg akarta ölni. Bella menekülni kezdett majd a nagy hevességben rádobott egy tűzgolyót. Emlékezett, hogy mind a ketten döbbenten nézték az ágyat, ami lángra kapott. Pillanatokig csak meredek egymásra, majd Aro kijelentette, hogy talán mégse öli meg.
Azóta persze megtanulta kezelni az erejét, ágyasból családtagnak nyilvánították, és hasznot húztak belőle. Hisz ez volt a lényege az egésznek...

Minden egyes új családtaggal újra magasabbra jut. Több hatalmat szerez... Ennyi volt a lényeg.
Hirtelen Aro arca elváltozott, fintorba ment át, hogy aztán percekig boldogtalan arcot vágjon...
Cullenék.
Az egyetlen család, ami gátolja hatalma növekedését. Tulajdonképpen utálta a családot, és nem csak azért, mert túl sok tehetségest tartottak számon. Nem ennek sokkal több oka is volt.
Carlisle életmódja egyre népszerűbb volt. Tisztában volt vele ő. Tisztában volt vele a Cullen család is.
Aro a mai napig nem tudta elképzelni mi ennyire... vonzó az büdös állatok vérében. Természetes táplálékforrás az ember. Minek ellene szegülni?
A tényt, hogy a vegetáriánus életmód terjed, nem tudta megállítani. Sokkal nagyobb baj volt, hogy azok, akik ezt az életmódot választották, nem tekintettek rá vezetőként. Nem fogadták el. És ez hihetetlenül zavarta Arót.
A tény, miszerint sokan nem tekintik őt a leghatalmasabbnak, hogy nem őt akarják a vezetőnek... elkeserítette.
Soha nem gondolta volna, hogy Carlisle életmódja ennyire... meggyökeresedik. Mert erre nem talált jobb választ. Ha így halad tovább a végén senki nem fogja annak tekinteni, ami... És ezt nem engedheti meg.

Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy kivégezteti az egész családot, és már nincs is gond. Nem érdekelte a tény, hogy Carlisle a bártája volt valamikor, hogy több tehetséges veszne oda fölöslegesen. Ezt az áldozatot hajlandó volt meghozni a hatalomért. A tény viszont zavarta, hogy a vegetáriánus életmód, akkor is tovább terjedne, és azok akkor se fogadnák el őt vezetőnek.
Aro elkeseredettnek érezte magát. Tudta, hogy megoldást kell találni. De valahogy nem lelte.
Hirtelen fordult sarkon majd gyors léptekkel ment be a terembe. Gondjainál most még égetőbb volt szomja, amit azonnal oltani akart.

Élvezte.
Ó igen, nagyon is élvezte az érzést, amikor a test alatta rándul egy utolsót, majd végleg kihuny. Nagyon élvezte. És nem is értette, hogy a Cullenék hogy tudnak meglenni enélkül az élvezet nélkül. Erre szükség van. Ez normális és hozzá tartozik az életükhöz... Ez kell.
Hirtelen terült szét mosoly az arcán. Tudta a megoldást. Már tudja, hogy fékezi meg a Cullenék hatalmát!
Pár óra elteltével újra a lakosztályában állt, és megint kinézett az ablakon. Most viszont állandó mosoly volt az ajkán.
Biztos volt benne, hogy ragyogó a terve. Újra és újra átgondolta, nem talált benne hibát. Így tökéletes, ahogy van. Ez a legremekebb ötlet, amit évek óta produkált. Tisztában volt vele, hogy ez cáfolhatatlan, és ez által megszilárdul a hatalma. Tudta. És ez a tudat hihetetlen elégedettséggel töltötte el.

- Hívassa be Heidit, Jane-t és Bellát! - szólt az egyik őrnek, aki pillanat alatt tűnt el, majd jelent meg percekkel később a három lánnyal.
- Gyermekeim! - szólt mézédesen, majd végigcsókolta mind a hármukat.
Ó, igen... A család nagyon fontos.
- Játszatok egy kő-papír-ollót! - szólította fel őket cinikus mosollyal az ajka körül, majd újra ellépett tőlük.
Élvezettel nézte a három lány arcán végbemenő döbbenetet, majd azt, hogy egymásra néznek értetlenül. Nem értették... Hát persze, hogy nem. De erről csak annak kell tudni, aki megnyeri...
- Mester? - kérdezett vissza Jane felhúzott szemöldökkel.
- Kő-papír-olló... Játszatok! - mondta már keményebben, majd végignézte, ahogy lejátsszák a bugyuta játékot. Nem tartotta nagyra az efféle időtöltést. De a célra tökéletesen megfelelt.
A három lányból hamarosan már csak kettő maradt, és elégedetten nézte, ahogy az egyikük megnyeri az egészet. A lány értetlenül fordult felé, hogy most, hogy nyert mit kell tennie.
Aro még jobban elmosolyodott, és mostantól a legkedvesebb családtagjához fordult.

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

Havazó nyár- 17. fejezet

Fájdalom

Fáj.

Honnan tudjuk, hogy fáj? És miért fáj egyáltalán? Állítólag oka van. Állítólag valamit jelent a fájdalom. Valamit mutat, valamiért fáj. Mindenki fájdalom nélküli életre vágyik, nem? Nem akarja érezni, ha valaki megszúrja, ha megvágja magát. Mindenki erre vágyik...
De talán mégsem erre a fájdalomra gondolunk, ha azt mondjuk, nem akarom, hogy fájjon. Sokkal inkább arra a fajta fájdalomra, ami nem múlik el pár napon belül. Amit nem kezel egy sebtapasz vagy pár öltés... Ami nem múlik el... Ezt nem akarja érezni senki, mert a testi fájdalom elmúlik... Ha nem is pár napon belül, de heteken belül biztos. Elmúlik...
De a lelki fájdalom... Ha belegázolnak az önérzetedbe, ha vérig sértenek, ha összetörik a szívedet...
Annak nem elég egy sebtapasz, és nem tudod összevarrni. Az nem múlik el pár nap múlva, de talán még a hónapok is kevesek, hogy azt mond, jól vagyok, minden rendben. Érezzük legbelül, és nem tudunk előle menekülni hiába is szeretnénk. Nem tudunk elfutni előle, mert nekünk fáj. Bármennyire is szeretnénk, ez elől nem lehet menekülni...

Csak ültem Vien mellett már két hete. Két hete semmit nem csináltam csak ültem. Csendben. Némán, mint egy bábu csak néztem, és figyeltem. És olyan dolgokat láttam, amiket annyira szívesen kitöröltem volna az emlékezetemből.
Néztem, ahogy Vien rázkódik, felsikolt, majd öntudatlanságba süllyed. Néztem, ahogy csontjai törnek el, hogy aztán mozdulni se tudjon, ahogy az a valami egyre nagyobb lesz. Csak néztem, mert nem tudtam rajta segíteni.
És hiába akartam rajta segíteni nem tudtam, képtelen voltam rá... És ezt volt a legrosszabb.
Kopogtattak az ajtón, majd az csöndesen kinyílt. Odafordítottam a fejem.
- Bella ki tudnál jönni egy kicsit? - dugta be a fejét az ajtón Rose, majd azonnal el is tűnt. Mozdulatlanul ültem tovább, majd visszafordítottam a tekintetem Vien felé. Semmi érdekeset nem tudnak mondani... És egyáltalán nem akarom itt hagyni Vient.
- Bella... - Rose megint feltűnt, és kérdőn nézett rám. Én csak néztem rá közömbösen, és nem csináltam semmit. - Oké, addig maradok én – mondta és bejött.
Továbbra is csak ültem, és követtem Rose mozdulatait, ahogy mellém ér.
- Gyerünk már, fontos! - mondta Rose türelmét vesztve, és meglökte a hátamat, hogy végre felkeljek.
Én felsóhajtottam, majd felkeltem a fotelből. Megálltam, és egyenesen Rose szemébe néztem.
- Ha még egyszer hozzám érsz egyesével tépem ki a hajszálaidat! – suttogtam fenyegetően, majd elindultam kifelé.
Hallottam, hogy Rose felsóhajt majd leül a helyemre, én meg behúztam magam után az ajtót.

- Mi van? - kérdeztem, mindenkitől, amint kiértem. Edward, Carlisle, Alice és Jasper is ott álltak az ajtó előtt várakozóan és zavartan.
- Van egy kis... problémánk – mondta Jasper, majd elindult lefelé a lépcsőn. Mindenki követte őt, hát én is így tettem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Ráadásul perceket vesztek, amit a barátnőmmel tölthetnék!
Féltem. Az volt az igazság, hogy nagyon féltem, és megölt a tehetetlenség. Nem tudtam mit csinálni, de segíteni akartam... Semmit nem tudtam, és mindent akartam... Fájt... Annyira fájt!
- Mi történt? - kérdezte seszínű hangon, amikor leértünk a földszintre, de nem a nappali felé mentünk, hanem a bejárati ajtóhoz...
A többiek csak megálltak csöndben, és kinyitották az ajtót...

- A büdös francba! - nyögtem fel, majd a kezemet az arcom elé kaptam.
A verandán egy hulla volt.
Kipreparálva, kisemmizve...
Egyszerre volt undorító a látvány, és a bennem élő szörny, ami tulajdonképpen én voltam, felkiáltott örömében. Nem akartam nekitámadni a hullának... Láttam, hogy a vére beborítja testét, és néhol még édesen szivárog... A nyaka...
Harapás volt a nyakán. Pont úgy, ahogy én is megharaptam volna...
Akármennyire is taszító volt a látvány, annyira csábított is...

- Megtalált – mondta Alice egyszerűen és rám emelte üveges tekintetét.
Nem kellett felvilágosítás, hogy ki talált meg, és nem kellett magyarázni, hogy mit jelent ez az egész... Peter megtalált minket. Tudtam, hogy csak idő kérdése. Annyira tudtam! És nem tettem ellene semmit. És itt van a tény, hogy Vient akarja. Egyértelműen és logikusan őt akarja meg a gyereket... És bántani fogja őket, ha nem vigyázunk...
Jasper visszacsapta az ajtót, majd felém fordult mindenki és csak meredten néztek.
- Most meg mi van? - kérdeztem a maradék kis levegőmmel, majd erősen próbáltam másra gondolni. Elfordultam, és reméltem, hogy a levegőt nem tölti be mindenhol a vér szaga...
- Peter téged talált meg először... Nem lehetett, hogy követett? - kérdezte Edward logikusan. Felé fordultam, szemei őszintén csillogtak. És nyomát se láttam vádaskodásnak. Ami azért... jól esett.
- Több mint két hete találkoztunk. Ha követ, akkor sokkal előbb történt volna ez - mondtam és az ajtó felé intettem.
- Akkor megérezte. Nincs más magyarázat – mondta Carlisle, majd elindult a nappali felé. A többiek is követték, én is tétován fordultam meg, majd indulni akartam felfelé a lépcsőn, hogy megint Vien mellett üljek. Hogy vállaljam az önkéntes száműzetésemet... - Bella beszélnünk kell!
- Oké, de gyorsan – mondtam, majd felsóhajtottam és vágyakozva néztem a lépcső felé. Megfordultam, majd leültem az egyik kanapéra.
- Igazából nem tudom... De lassan a gyereknek meg kell születnie – mondta Carlisle és a szemembe nézett.
- Igen ez egyértelmű... - hadartam gyorsan rá se nézve.
- Vien nem fogja túlélni... - mondta továbbra is engem nézve. - Túl gyenge és a gyerek túl sok kárt okozott – mondta, én meg felé kaptam a fejem. - Bella, nyugodj meg! - mondta gyorsan, mert látta, hogy közbe akarok szólni.

Nem fogja túlélni...
Mi az, hogy nem fogja túlélni, Viennek túl kell élnie! És igenis túl fogja élni. Ő Vien... Nem halhat meg... És mégis tudtam, hogy a tiltakozásommal semmire nem megyek, egyáltalán nem ér semmit. Tudtam... És ha Carlisle mondja, aki orvos... Nem akarom. Csak sajnos itt nem az a kérdés, hogy akarom-e... Itt ez nem akarás kérdése... Egyáltalán nem... Kétségbe estem, megijedtem... Féltem. Még jobban mint eddig. Mert most ő mondta, hogy nem fogja túlélni. Ő, aki ért hozzá. De nem lehet, hogy nem fogja túlélni, ugye? Megmentjük... valahogy meg kell menteni!
- Van egy ötletünk, bár nem biztos, hogy sikerülni fog – mondta Edward, és felém fordította a fejét.
- Milyen ötlet? - kérdezte hevesen, és fejem Edward felé kaptam.
- Természetesen, hogy átváltoztatjuk – mondta Jasper, és keresztbe fonta a karját. - Rögtön a baba születése után, és reménykedünk, hogy a méreg többet használ mint árt...
- Alice? - kérdeztem hevesen és felé fordultam.
- Nem látom a jövőt... Túl sok a lehetőség... És az idő az ellenségünk, ami ellen nem tudunk harcolni.
- Akkor indítsuk meg a szülést – mondtam, és Carlisle felé fordultam.
- Egy ember gyereknél ez sikerülhetne is... De ez a baba félig vámpír! Erősen kétlem, hogy normális úton ki tudna jönni – mondta és komolyan nézett rám.
- Akkor még jobb! Csináljuk császárt! - mondtam, és már szinte bizakodtam, hogy ez sikerülni fog...
Akkor a baba is életben marad, és Vien is jól lesz... Reménykedtem. Talán ez sikerül, nem? Sikerülni kell! Muszáj...
Nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, akiben megbízom. Nem akarom elveszíteni a barátnőmet. Nem akarom... És ha ennek az az ára, hogy vámpírrá kell válnia, akkor jó. Elfogadom. Csak maradjon életben!
Vajon önző vagyok, mert azt akarom, hogy életben maradjon a barátnőm? Azt hiszem nem... Ebben a kérdésben nem.
- A császár nem megoldás... A gyerek az ultrahangon se látszik a burok miatt, ami körülötte van... Előbb törik el a szike, minthogy én Vienbe vágok... - mondta Carlisle.
- De van egy másik megoldás... Nem fog tetszeni... - mondta és elfintorodott.
- Vien életben marad? És a baba is? - kérdeztem és megint feszült lettem. Ez ne lehet igaz! Hogy mi a fenének történik ez? Miért pont Viennel?
- Reméljük. A megoldás drasztikus... És azt hiszem, jobb ha nem tudsz róla...
- Akkor tetszik a megoldás!

Csak néztem Carlisle-ra, és valahogy hittem neki. Jobb, ha nem tudom. Talán nem kell mindent tudnom. Talán csak a tényekkel kell foglalkozni, csak a végeredménnyel... És nem az odavezető úttal... Valamiért a matek tanárom jutott eszembe. Ő mindig azt mondta, hogy az egyenlethez vezető út fontosabb mint az eredmény... Mert azért több pontot kapsz...
Meg az élet nagy mondásai is azt mondják... Mármint, hogy nem az úti cél, hanem maga az út a fontos. Most mégis másképp gondolom...
Most csak az a fontos, hogy Vien életben maradjon a babával együtt... Hogy hogy... Az az ő dolguk.
- Te fogod csinálni? - kérdeztem és jelentőségteljesen Carlisle-ra néztem.
- Természetesen – mondta, és komolyan nézett rám.
- Akkor jó – mondtam, majd felsóhajtottam... Fáradtnak éreztem magam, amikor nem voltam az. Tudtam, hogy nem vagyok az, és mégis... - Mikor? - kérdeztem és felfelé néztem, ahol Vien szobájának kell lennie.
- Hamarosan... De meg kell várnunk, amíg Vien minimálisan is, de stabil...
- És az mikor lesz? - kérdeztem, majd felálltam.
- Nem tudom – mondta Carlisle, és felment a lépcsőn.
Féltem. Nagyon féltem...
Féltettem a barátnőmet, és a babát is... De talán itt már sokkal többről volt szó, mint a barátnőmről... Nem tudom, hogy legyek egy olyan világban, ahol Vien nincs. Nem tudtam elképzelni, hogy nem hív fel többet, hogy nem keres. Hogy nem néz rám úgy, ahogy csak ő tud... Furcsán, mintha mindent értene és tudna, és annyira utalóan... Nem tudtam elképzelni milyen lenne a világ nélküle. Nincs is világ nélküle... Nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj!
- Elmegyek enni – mondtam, majd megindultam kifelé. Nem akartam menni. De ez a kis közjáték nem tett jót vámpír énemnek. Egyáltalán nem... Ráadásul már két hete nem ettem.
- Veled megyek – mondta Edward, és felpattant a helyéről.

Csak álltam meredten és néztem Edwardot, ahogy mellém áll.
- Ez most komoly? - kérdeztem és csak néztem rá...
- Ugyan már, Bella! Nem kell felfújni a dolgokat... Ráadásul valahol itt van Peter... Szóval jobb, ha nem mész egyedül - mondta, majd megindult előre.
Végül is igaza van... A kaja az kaja... A zaklatás meg zaklatás... Mégis tétován indultam utána, és valami furcsa tartózkodást éreztem iránta... Nem tudtam behatárolni. Nem tudtam megmondani mi az... Nem biztos, hogy éreztem még...
Láttam, hogy félúton az erdő és a ház között megáll, és csak néz engem.
Láttam, hogy elmosolyodik egy pillanatra majd újra közömbös lesz.
De az a mosoly... Annyira rég nem láttam! El se hiszem, hogy még tud így mosolyogni! Féloldalasan, és mintha boldog lenne. Mintha ez lenne a legszebb dolog a világon, hogy én felé megyek... És talán arra az egy pillanatra én is elhittem. Elhittem, hogy ez jó dolog, hogy ennek így kell lennie. Elhittem, hogy nekem mellette a helyem, hogy felé kell mennem... Elhittem, hogy ez így jó. De csak egy pillanatra...
Aztán minden megint olyan lett mint eddig. Tisztában voltam vele, hogy ő Edward én meg Bella. És, hogy már rég nem az a legjobb dolog a világon, hogy én felé megyek. Hogy már nem ez a legfontosabb a másiknak. Minden valahogy visszaugrott a helyére, pedig egy pillanatra megfordult...
És abban a pillanatban jobban éreztem magam, mint eddig bármikor... Megijedtem. Miért tetszett a tény, hogy Edward rám vár, és nem másra? Hogy engem vár... nem tudtam... Nem tudom...

Némán lépkedtünk egymás mellett, de ez a némaság most zavart. Idegen volt, és várakozó. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, pedig egyáltalán nem volt mondanivalónk. Talán ez volt a legnevetségesebb. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a másik erősen keres valami témát, amiről végre beszélhet... És ez röhejes volt...
- Te is azon gondolkodol mit kéne mondani? - kérdezte hirtelen Edward, és elmosolyodott.
- Igen – vallottam be, majd elhúztam a számat. - De valahogy nem jövök rá...
- Gondolkodtál azon, amit mondtam? - kérdezte és arca egy pillanat alatt lett hihetetlenül komoly.
- Min? - kérdeztem és kerültem a tekintetét... Mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy min kellett gondolkodnom. És igazából az elmúlt két hétben mást se csináltam.
- Oké... Pontosan két másodperc múlva megfogom mindkét válladat és magam felé fordítalak – mondta, majd megtorpant, és tényleg maga felé fordított. Keze továbbra is a vállamon nyugodott, furcsán melegítette jéghideg bőrömet, amikor tudtam, hogy ez lehetetlen... Ő se melegebb nálam...
- És most még egyszer megkérdezem – mondta és szemét az enyémbe fúrta. - Miért ne érintselek meg?
- Mert nem akarom – mondtam egyszerűen, és leráztam kezét magamról... Kényelmetlen volt. Furcsán kényelmetlen.
- Bella... Miért nem akarod? - kérdezte, és most az államat emelte meg, hogy a szemebe tudjon nézni.
- Csak – mondtam egyszerűen, és elfordultam tőle... Menni akartam. Nem akartam látni.

- Ez nem válasz... - mondta halkan, majd éreztem, hogy megfogja a kezem, és újra maga felé ránt. - Pár másodperc múlva átfogom a derekad, Bella... Csak, hogy tudd.
Nem tudtam elmenni. És talán magamnak se akartam beismerni, de akartam, hogy Edward magához húzzon. Úgy mint régen... Vagy nem is olyan régen. Nem tudtam elszakítani a szemem a tekintetétől, nem voltam képes megmozdulni. Csak hagytam, hogy tényleg átfogja a derekamat, majd magához húzzon. Megbabonázva néztem, ahogy kezét lassan felemeli, és a fülem mögé tűri egyik elszabadult tincsemet.
- És most végig fogok simítani az arcodon – mondta suttogva, és tényleg így tett.
Nehezebben kezdtem venni a levegőt, bőröm égett, ahol Edward hozzám ért.
- És most meg foglak csókolni... - mondta, majd közelebb hajolt.
Már nem a szemét néztem. Elvarázsolva néztem az ajkát, képtelen voltam megmozdulni, elfordítani a tekintetem vagy akár csak kinyögni egy szót... Nem ment.
Nem akartam beismerni... Nem akartam elhinni. De akartam. Akartam, hogy megcsókoljon. Akartam, hogy a karjaiban tartson, hogy ha csak pillanatokig is, de én legyek neki a legfontosabb. Akartam... És megrémített a tény, hogy ilyeneket akarok...

Ajkai egyre közelebb értek az enyémhez. Már a szemét néztem és ő is az enyémet. Fekete volt...
Megcsókolt.
Gyengéden ért hozzám, félve, mintha még mindig attól tartana, hogy pillanatok kérdése és eltolom. De tudtam, hogy nem fogom. Nem, mert nem akarom eltolni... Valami megváltozott. Valamit végleg elvágtak, vagy talán el se kezdtek... Nem tudom...
Lassan viszonozni kezdtem Edward csókját. Éreztem, hogy meglepődik, majd a pillanat döbbenet után felsóhajt, és magához ránt.
Hevesebben és vadul kezdett el csókolni, nyelve betört ajkaim közé, és sürgető csatába kezdett az enyémmel.
Egész testembe éreztem a csókját, és még jobban hozzá simultam. Minden porcikáját érezni akartam, minden egyes részét. Kezemet a nyaka köré fontam, és még közelebb húztam.

- Edward! - szólt hirtelen valaki, mi meg megszakítottuk a csókot, de nem engedtük el egymást.
Nem éreztem magam bűnösnek. És eszem ágában se volt Edwardot elengedni, ami egyszerre töltött el elégedettséggel, és hihetetlen rémülettel.
- Viennek eltört a gerince. Gyere! - mondta rémültem és gyorsan Emmett, majd azonnal visszafordult.

Egy pillanatig Edwarddal egymásra néztünk majd futni kezdtünk hazafelé.

Sziasztok Iccsi szülinapja alkalmából megkapjátok az új fejit éééééés meglepi is lesz még a mai nap folyamán ezen a bogon szóóóval tessék komiuni és örülni velünk :D

Puazi Iccsi és Nee

Havazó nyár- 16. fejezet

Az örző

Vannak dolgok, amik nem változnak.

Vannak, olyanok, amik akkor is ott lesznek, és olyanok lesznek amikor te már nem leszel...
Tanulni állandóan kell majd. Akkor is, ha mondjuk palackozva árulják a tudást, akkor is tanulni kell... Emberek mindig lesznek, a technika mindig fejlődni fog. Amikor azt hiszed, ennél jobbat már úgyse találnak ki, akkor jön valaki más, és kitalál valami jobbat...
És bár ez tulajdonképpen változás, de a tény, miszerint a változás állandó, az egy folytonos dolog.
De azt hiszem, most fecsegek... Semmi értelme annak, amit mondok. Most csak... mondom a dolgokat, amiket ki se akarok mondani. Még ha csak gondolom is.
Nem változott... Nem változott ez sem... És, hogy lehet, hogy nem változott? Nem értettem a dolgot... Nem bírtam felfogni... Nem tudtam épp ésszel megérteni.
Vagy csak nem akartam megérteni és nagyon is értettem...

Éreztem. Edward ajkát az enyémen. És gyűlöltem magam, hogy nem bírtam ellökni. Gyűlöltem őt, hogy szabályosan nekem támadott. Gyűlöltem...
Valahogy, akaratomon kívül csókoltam vissza. És hihetetlen volt. Egész testemben éreztem, pedig csak az ajka ért hozzám és a mellkasa. Bizsergett az egész testem.
Éreztem a remegést, a szikrákat. Éreztem a vágyakozást, sóvárgást. És visszacsókoltam.
Annyira régi, mégis annyira új volt az egész. Hihetetlen volt...
Ajkai az enyémet érintették, egyszerre hevesen és lassan. Mintha még mindig attól félne, hogy az az ember vagyok, akit bármelyik pillanatban összetörhet.
Éreztem, hogy keze a derekamra siklik, és olyan finoman ért hozzám, hogy alig éreztem meg... Félt... Félt, hogy eltör, félt, hogy ellököm.
Annyira logikus lett volna ellöki. Minimális józan eszem még azt sikoltotta, hogy lökjem el... De nem tudtam. Túl régóta nem érintett így senki, hogy ezt most ellökjem...
Akartam ezt a csókot. Akartam, hogy kellejek neki, hogy úgy érjen hozzám, hogy tényleg érezzem. Érezni akartam, hogy nő vagyok, hogy valakinek kellek. Érezni akartam, hogy még élek... Akartam!
A kezemet felemeltem és Edward nyaka köré fontam... Magamhoz rántottam, és elmélyítettem a csókot.
Éreztem, hogy Edward meglepődik. Megfagyott egy másodpercre, majd viszonozta csókom.
Meglepődtem... Én is meglepődtem magamon, és ha őszinte akartam lenni, nem értettem. De akartam. Annyira akartam ezt a csókot. Jobban mint bármit...
A csók türelmetlen lett, szinte már kaptunk egymás szája után. Bizsergett mindenem, és többért kiáltott a testem. Soha nem éreztem még ilyet.
Ilyen elemésztő vágyat és sóvárgást a több után... Nem, még soha nem volt ilyen.
Edward keze a derekamon még szorosabban húzott magához. Egész testemmel simultam hozzá, és éreztem minden porcikámban. Éreztem, ahogy hevesen emelkedik majd süllyed a mellkasa.
Csípője az enyémnek simult, és éreztem a vágyát.

Megdermedtem. Megijedtem...
Fejemet elfordítottam, kezemet Edward mellkasának támasztottam.
- Engedj el! - mondtam rekedt hangon. Éreztem, hogy pánik kezd rajtam úrrá lenni. Hirtelen rosszul lettem a tudattól, hogy Edward keze a derekamat szorítja.
Talán túl hamar józanodtam ki... Talán nem kellett volna. De nem tudtam tovább engedni. Akartam... De nem tudtam. Megállj parancsolt a józan eszem, és hiába akartam, nem tudtam tovább menni. Talán túl gyors volt.
- Nem akarlak elengedni – suttogta vissza, egyenesen a fülembe.
- Edward, engedj el! - mondtam hangosabban, és még jobban elhajoltam tőle. Túl közel volt, még mindig éreztem, és heves pánik fogott el. Mintha bántani akarna... Pedig tudtam, hogy nem, de akkor is... Ez túlságosan új!
- Bella... - Edward értetlenül nézett rám, én meg még mindig próbáltam kiszabadulni szorításából.
- Azonnal engedj el! - kiáltottam, majd ellöktem magamtól Edwardot.
Erre szorítása gyengült és végre elengedett...

Elfordultam tőle, mély levegőt vettem, és próbáltam nem belegondolni mi is történt az imént... Szememet becsuktam, próbáltam mindent kizárni és visszanyerni a nyugalmam.
Felkavart és megrémített.
Nem Edward... A tény, hogy mennyire akar. Hiba volt engednem neki... Hiba volt.
- Jól vagy? - kérdezte Edward mély, aggódó hangon.
Felemeltem a kezem, hogy most maradjon csöndben, és még egyszer mély levegőt vettem. Nem szabad rá gondolnom. Nem kéne... De ez túl gyors volt... Ráadásul pont tőle, akit pár nappal ezelőtt még teljes nyugalommal gyűlöltem. Most meg...
- Bella, jól vagy? - kérdezte megint, és hallottam, hogy közelebb lép.
- 160 éve nem ért hozzám senki... Egy kis időt kérek – mondtam teljesen közömbös hangon. Mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt rendben... A világom, amiben éltem felkavaródott, csettintésre és túl hirtelen. És minden túl gyorsan történt, és nem bírtam elfogadni ezt a gyorsaságot...

Régen pedig szerettem, amikor Edward hozzám ért. Mennyire szerettem! Még ember életemben... És mit meg nem adtam volna érte, hogy úgy érjen hozzám, ahogy most... Talán mindent... Most meg, amikor végre megtörténik, menekülök. Talán nevetséges...
De akkor tudtam, hogy szeret, és tudtam, hogy szeretem. Most csak valaki, akit gyűlöltem, és most fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta.
Nem kell nekem ez még egyszer... Nem biztos, hogy akarom ezt az egészet... Ha ennyire kiborít, akkor nem biztos, hogy érdemes. Akkor nem biztos, hogy jó.
- Ezt ne csináld többet! - mondtam, és Edward felé fordultam. Komolyan néztem a szemébe, hangom kérhetetlen volt. Hogy nehogy megint magához húzzon karomat összefontam a mellem előtt. Ha nem is teljesen, de biztonságban éreztem magam. Egy egészen kicsit...
- Nem értelek... - mondta Edward egyenesen a szemembe nézve. Hangja természetes volt már eltűnt belőle a rekedtség... És talán így sokkal szívesebben hallottam...
- Nem kértelek arra, hogy megérts. Csak arra, hogy többet ne érj hozzám.
- Miért ne érjek hozzád? - kérdezte hirtelen, és valahogy sokkal inkább akaratossá vált, mint eddig bármikor. - Azért, mert ha hozzád érek, akkor végre érzel valamit? Akkor nem vagy az a jégtömb, ami eddig? Ezért ne érjek hozzád? Mert akkor el kéne ismerned, hogy egyáltalán nem változtál meg, csak elrejted az érzéseidet? Ezért ne érjek hozzád? Hogy ne kelljen beismerned, hogy te még mindig az én Bellám vagy? Ezért, Bella? Csak, hogy tovább tudj menekülni? Ezért ne érjek hozzád?
Dermedten álltam, és csak hallgattam Edward szavait. Hallottam őket, megértettem, felfogtam a jelentésüket, és mégse akartam elhinni...
Én nem menekülök! Nem félek, amikor megérint... És nem vagyok a régi Bella! Nem vagyok az, aki emberként voltam!
Csak nézetem Edward szemébe döbbenten, és nem tudtam megszólalni. Pedig akartam... Talán még veszekedni is kedvem lett volna de nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment. Csak meredtem rá, és nem hittem el.
Nem hittem el, amit mond. Nincs igaza... Egy szó sem igaz, abból amit mondott. Egyetlen egy szó sem. Nem akarom, hogy igaza legyen... Nem akarom...

Hátat fordítottam Edwardnak és elindultam a ház felé. Egyszerűen ott hagytam. Nem tudtam tovább nézni... Nem tudtam... Nem ment.
Úgyis meg kell néznem, hogy van Vien.
Futottam, hogy ne lássam, futottam, hogy ne halljam a hangját. Futottam, mert nem éreztem a nyomást. Azt, amit állandóan érzek, ha mellettem van. Mert folyamatosan tudatában vagyok a jelenlétének még akkor is, ha nem szólal meg. Egyszerűen érzem, hogy ott van és agyon nyom a jelenlétével. Maga alá temet...
És... Menekültem.
Igaza volt. Menekülök előle. Menekülök, mert túlságosan is nagy hatással van rám. Olyannal, amivel nem akarom. Úgy, ahogy nem akarom...
Valami furcsa okból meg se lepődtem ezen. Mintha eddig is tisztába lettem volna vele, csak nem akartam elfogadni. Eddig is tudtam, csak nem akartam... értelmezni, felfogni.
Felugrottam a verandára majd nyugodtan sétáltam be a nappaliba. Már fel se néztek, amikor beléptem. Talán megszoktak vagy csak nem is érdekeltem őket... Nem tudom
- Vien? - kérdeztem és Rose felé fordultam
- Jobban van. Carlisle azt mondta a vérzés megszűnt – közölte semleges hangon és fel se nézett az újságból. Divatlap... Van, ami nem változik...
Magamban mosolyogva mentem fel a lépcsőn, hogy végre egyedül legyek. Ha Vien mellett is, de egyedül olyan szempontból, hogy Cullen mentesen. És most ez volt a cél tulajdonképpen. Semmi Cullen.

- Szia! - köszöntem be, majd beléptem a szobába. - Hogy vagy? - kérdeztem és egyenesen barátnőm arcát néztem.
- Jobban – mondta gyenge hangon. Tényleg gyenge volt. Sápadt, erőtlen és szinte tehetetlen. Alig mozgott, csak feküdt az ágyban... Rossz volt így látni Vient. Annyira rossz. Az örökké vidám és örökmozgó Vien most csak fekszik, és nem tud semmit csinálni. Csak van, és a vidámságát messze elfújták.
A hasára meredten és döbbenetemben még a számat is eltátottam... Akkor volt, mintha öt hónapos terhes lenne... Nem pár hetes...
- Igen, kicsit gyorsabban fejlődik – mondta mosolyogva, mikor észrevette, hogy mit nézek ennyire.
- De ennyire? - kérdeztem, majd leültem mellé.
- Hát ennyire... Hallottam az előbb kicsit kiborultál... - mondta, és huncut tekintettel nézett rám.
- Lényegtelen. Csak kiderült, hogy Edward tudott arról, hogy vámpír vagyok... De mindegy – mondtam mosolyogva, és felhúztam a lábam magam mellé.
- Ez nem mindegy... Akkor miért nem keresett meg? - kérdezte Vien, és nehezebben kezdett lélegezni.
- Vien... - suttogtam, és felkeltem a fotelből, ahol eddig ültem. - Jól vagy? - kérdeztem, de már nem válaszolt... Szemei lecsukódtak, feje félre dőlt.
- CARLISLE!

Csendben ült mindenki, és csak vártunk. Annyira idegesítő volt a csönd. Furcsa volt, hogy amit ennyire becsültem régen most mennyire unom. De mondjuk az a csönd, a kellemes biztonságos csönd volt. Ez meg a feszült, várakozással teli csönd. És nem szerettem ezt a csöndet... Nagyon nem szerettem...
Mindenki a lépcsőre meredt, és vártuk, hogy végre lejöjjön Carlisle. Pedig elvileg jobban volt, most akkor miért lett megint rosszul? Nem értettem... Lehet, hogy elvégzek majd egy orvosit valamikor, hogy végre megértsem az orvosi bablát, amit állandóan mondanak...
- Mi a baj? - kérdezte Edward, én meg felkaptam a fejem. Mikor jött le Carlilse Vien szobájából?
- Nem tudom – mondta Carlisle és megrázta a fejét. - Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy nem sokáig fogja bírni. Az egyetlen lehetősége, ha átváltoztatjuk... De addig nem tehetjük meg, amíg a baba meg nem született.
- Akkor ez egyértelmű... Megindítjuk a szülést, és minden rendben lesz – mondtam, és próbáltam kicsit jobbnak látni a helyzetet, mint amennyire valójában látszott.
- Nem biztos, hogy túlélné a baba. Ha öt hónapos a fejlettségben, akkor lehet, hogy sokat mondtam – mondta Carlisle és rám nézett. - Folyamatosan szedáljuk, túl sok neki ez az egész...
- Szedálni?
- Tulajdonképpen altatva van. De az agyon nyugtatózva jobb kifejezés – mondta Edward és felém fordult.
- De ha altatva van, akkor honnan tudjuk mikor indul meg a szülés? - kérdeztem, és a többiek felé fordultam.
Erre néma csend lett.

- Sejtettem – suttogtam, majd felkeltem a helyemről, ahol eddig ültem. - Mellette maradok.
- Talán ez a legrosszabb ötlet, amit eddig mondtál, Bella – mondta Rose, majd ő is felkelt a helyéről. - Az itt jelen lévő vámpírok közül azt hiszem te vagy a legkevésbé stabil... Ha érted, hogy mire célzok – mondta gonoszkodva, majd keresztbe fonta a karját.
Utálatos volt. Annyira utálatos volt. És úgy nézett rám, mintha valami gusztustalan dolog lennék.
- Igen, és mivel én emberekkel táplálkoztam bármikor szívesen kiütöm a fogaidat a helyéről, szóval ne dumálj itt nekem! - kiáltottam dühösen, és Rose felé fordultam. Ne engem oktasson ki! Amikor emberekkel táplálkoztam akkor is állandóan mellette voltam... És semmi baj nem volt! És most még a helyzet abszurditása sem érdekelt, hogy egyáltalán nem tudnék benne kárt tenni ilyen módon.
- Bella... Nyugodj meg! – mondta Edward, és döbbenten nézett rám.
- Halál nyugodtan is kiütöm a fogait a helyéről – vetettem oda nekik dühösen.
Nem tudom hova tűnt a biztonságérzetem, a nyugalmam... Nem tudom hova tűnt a tény, hogy most nekem kéne meghunyászkodnom. Megint azt éreztem, hogy jogom van haragudni. Szabad, mert eltitkolták előlem. És különben se Rose az, akire hallgatni fogok. Nem járjon a szája, ne oktasson ki! Semmi joga nincs hozzá, ez nem róla szól! Semmi köze az egészhez!

- Mellette maradok, amíg meg nem születik a baba. És akkor átváltoztatjuk – mondtam, majd megindultam a lépcső felé.

Van egy okom... Így van egy okom, hogy miért nem akarok Edwarddal beszélni. Egy okom, hogy miért nem akarok ránézni. Van egy okom, és ezt nem engedem el.
Kell nekem ez az egy ok... Kell, hogy gondolkodjam.
Kell, hogy elfogadjak dolgokat. Hogy megemésszek...

Kell, hogy világosan lássak.