Megjátszott érzéketlenség - 15. fejezet Mielőtt a Nap lemegy II.

Edward szemszög!

„Eddig nem hazudtam… Nem most fogom elkezdeni…”

Bella.

Semmi más nem érdekel, csak az, hogy mostantól örökké mellette legyek. Tényleg nem érdekel semmi más. Az sem zavarna, ha a többiek elmennének tőlünk… Na jó. Talán az zavarna. De csak az.
Mert most már tényleg egy család leszünk, és ez a legnagyobb vágyaim egyike volt. És most valóra vált. Igazán szerencsés embernek… vagy esetemben vámpírnak mondhatom magam.
Bella karcsú teste rajtam kötött ki, és éreztem, hogy reakciókat vált ki belőlem a közelsége.
Egy csoda volt, úgy hozzáérni, hogy tudom, nem bántom, nem okozok fájdalmat.
Nevettünk, majd egymásra mosolyogtunk, és ajkaimmal lassan közelítettem Belláé felé.
Még a többiek várhatnak egy kicsit…

De Alice felsikoltott. Minek is ez a nagy dráma? Csak azért, mert nem viszem le időben? Az ajtó felé fordítottam a fejem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy lemondóan felsóhajtsak. Alice soha nem változik…
Edward! Baj van! Baj van!
Alice kiáltozásai akaratlanul hatoltak be a tudatomba. Még a gondolatai is kétségbeesettek voltak. Nem értettem. Szemöldököm összeráncoltam, és már kicsit aggódva indultam meg az ajtó felé, Bellát is magammal húzva.

Bella fehér ruhában állt az erdő szélén. Az agyagot meglibbentette a szél. Bella fehér volt, és sápadt, ajkán keserédes mosoly játszódott és a kezét nagyon is gömbölyű pocakjára tette… Festői volt az egész kép.
Nem lehetett sok hátra a szülésig.
Elindult visszafelé a házhoz, de közben egy percre se vette le a kezét a hasáról.

Nem! Ez lehetetlen! Bella nem lehet terhes. Képtelenség…
Alice-re néztem kérdőm, majd Bellára, aki csak összezavarodva nézte hol húgomat, hol engem.
- Mi a baj? – kérdezte, és őszinte aggódás volt a hangjában.
- Bella… Bella terhes! – mondta Alice, majd döbbenten meredt Bellára.
Mit csináltál Edward?
Edward…
Rose vádló hangját hallottam, Alice kétségbeesett szólongatását. De nem tudtam feléjük fordulni. Csak meredtem Bellára… Nem lehet terhes.
- Lehetetlen… - mondtam ki hangosan is, hogy biztos legyek benne.
Senki nem szólalt meg a szobában, és mindenki Bellát nézte.
- Az nem a jövő – szólalt meg végül Bella, és lehajtott fejét megrázta. De ha nem a jövő, akkor…? - Hanem a múlt – mondta Bella, majd felrohant a lépcsőn.
- Micsoda? – kérdezte Rose, és kérdőn nézett Alice-re. - Bellának gyereke volt?

Belláéknál voltunk. A konyhában Charlie ült újságot olvasva, majd meghallotta valaki öklendezését. Lehajtotta az újságot, és felnézett a fürdő irányába. Reménytelenül sóhajtott egyet, majd újra olvasni kezdett.
Bella lépett be a szobába. Sápadt volt, az arca beesett, és rosszabbul nézett ki, mint valaha.
Lassan közelített az asztalhoz, amikor Charlie meglátta, lerakta az újságot.
- Beszélnünk kell – mondta Bella halkan, majd tétován leült Charlie-val szembe.
- Apa… - Bella hangja elakadt. Megnyalta kiszáradt száját, majd nagy levegőt vett. – Apa. Én… Nem tudom, hogy mondjam el… - Bella szemei egyre nedvesebbek lettek. Felemelte a kezeit, és tenyerébe temette az arcát.
- Bells… Minden rendben? – Charlie hangja is tétova volt, az arca rémült, és értetlen.
- Nem. Nincs minden rendben – mondta Bella a tenyere mögül. – Trh vgy…
Charlie elmosolyodott.
- Egy szót se értek – mondta Charlie majd megpróbálta elhúzni Bella kezeit az arca elől. – Hahó, Bells! – Charlie megpróbált nevetni.
Bella végül leengedte a kezét, és komolyan nézett apjára. Charlie arcáról minden öröm eltűnt.
- Terhes vagyok – mondta Bella, és Charlie arca vörös lett…

Alice ültében görnyedt össze, és láttam rajta, hogy szenved. A szemei zavartak voltak, és csak engem nézett.
Bella… Terhes volt…
Felrohantam a lépcsőn Bella után. Azonnal a szobája elé futottam. Az ajtó kulcsra volt zárva. Többször is megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült. Szinte eszeveszetten rángattam a kilincset, de az csak nem engedett.
- Bella! – A hangom kétségbeesett és követelő volt.
- És ki az apja, annak a gyereknek? – kérdezte Rose kíméletlenül odalent.

Bella most kórházban volt. Mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. A kórházi ágyon feküdt, és látszott rajta, hogy mindene fáj.
- Szia apa… - suttogta halkan, és megpróbált mosolyogni közeledő apjára. Charlie egy csokor virágot hozott neki, majd leült az ágy mellé.
- Hogy vagy, Bells? – kérdezte, és arca továbbra is kemény maradt. Némán ültek egymás mellett. Charlie szinte undorodva nézte Bella pocakját… – Még mindig nem értem, miért nem vetetted el! – kiáltott fel hirtelen Charlie, és dobolni kezdett a lábával.
- Ezt… már… megbeszéltük… apa – mondta Bella, majd bejött egy nővér.
- Kimenne, rendőrfőnök? Meg kell néznem, mennyire tágult ki… - Charlie meg sem várva a mondat végét, már kint is volt. A nővér elhúzott egy függönyt…

Bella egy műtőben volt, és csak a sikolyait lehetett hallani…

- Mi legyen a neve? – kérdezte egy mosolygós ápolónő. - Kisfiú lett – tette még hozzá.
Bella izzadt volt, de mosolygott. Őszintén és igazán.
- Edward – mondta suttogva. – Edward. Az apja után – mondta, majd a műszerek sípolni kezdtek…

- Úristen! – sikoltott fel Alice, amint vége lett a látomásának. Hallottam, hogy hangosan liheg, és alig kap levegőt.
Volt… egy gyermekem… Vagy van? Bella terhes volt tőlem? Miért nem mondta el? Valahol a világon van egy fiam!
Rácsaptam az ajtóra.
- Bella! – kiáltottam és ököllel csapkodtam az ajtót, de még mindig nem nyílt ki. Már nem csak ököllel ütöttem az ajtót, hanem bele is rúgtam…
Az ajtó továbbra sem engedett, Bella meg egy szót sem szólt…
- És hol van az a gyerek? – kérdezte Rose megint, még mindig kíméletlenül.

Bella egy maszkkal az arcán feküdt a kórházi ágyon. A kórtermet egyenletes csipogás töltötte be. Lassan kinyitotta a szemét.
Egy ápolónő jött be hozzá mosolytalanul.
- Örülök, hogy felébredt – mondta, majd ellenőrizni kezdte a műszereket.
Bella felült, és levette a maszkot a szájáról.
- Nem, nem! Ezt ott kell tartani! – mondta a nővér, és vissza akarta rakni a maszkot.
- Hol van a fiam? – kérdezte Bella, majd hagyta, hogy az ápoló visszadöntse az ágyra.
Az ápoló, ha lehet még jobban elkomorult, és nem válaszolt neki. Elindult az ágy végébe, és felírt valamit a kórlapra. Bella felült, lerántotta a maszkot, és újra megkérdezte…
- Hol van a fiam? – A hangja már sokkal kétségbeesettebb volt. Szinte már hisztérikusan csengett.
- Az orvosok… - A nővér zavartan nézett Bellára, aki megpróbált felkelni az ágyról. Azonnal mellé lépett, és mellkasára fektette a tenyerét. Visszatartotta, és megpróbálta lefektetni. Bella nem hagyta magát, kezével csapkodott maga körül, és követelte, hoyg láthassa a fiát. Kihúzta az infúziós tűt, és levette az oxigénmaszkot.

- A fiamat akarom! - kiáltotta Bella teljes hangerejével.

- Az orvosok mindent megpróbáltak – kiáltotta a nővér, mire Bella abbahagyta a rugdalózást, a kiabálást, és reménytelenül leeresztette a kezeit.
- Annyira sajnálom… - mondta a nővér, majd visszafektette Bellát.
Bella csak hagyta, hogy az ápoló tegye a dolgát…
Csak a plafont nézte…

- Bella… - Már nem csapkodtam az ajtót. Nem rúgtam belé, és nem ordítottam. Halkan suttogtam Bella nevét, majd az ajtónak dőlve lecsúsztam a küszöbre.
A hátamat a zárt ajtónak vetettem, felhúztam a térdem és arcom a tenyerembe temettem.
Meghalt a fiam…

- Bella terhes volt Edwardtól – mondta Alice remegő hangon odalent -, de a kicsi meghalt a szülés után.
Hallottam, hogy Esme halkan felsikolt, majd a szája elé kapja a kezét. Hallottam Rose hangos sóhaját.
- A fenébe! – kiáltott Emmett, majd döngő lépteit hallottam odalent. Majd minden zaj elhalt.
Senki nem szólalt meg. Minden csöndes volt a házban.
Homlokomat a térdemre támasztottam, és próbáltam gondolkodni…
A legnagyobb bajban hagytam ott Bellát. Amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Amikor segítenem kellett volna…
Volt egy fiam… Valamikor volt egy fiam…
Hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó mögöttem. Bella kilépett, majd letérdelt elém.
- Ennyi maradt emléknek – mondta csöndesen, és egy kórházi csuklópántot nyújtott felém. Felemeltem a fejem, és Bellára néztem. A szemei tele voltak bánattal, szomorúsággal, és gyásszal. A csuklópánt apró volt. Annyira kicsi, hogy egy újamra ráférhetett volna.
Edward Charles Cullen.
- Azt akartam, hogy az apja nevét viselje – mondta, majd egy kis mosoly suhant át az arcán.
- Bella… - megráztam a fejem, és reménytelenül sóhajtottam fel.
Majd éreztem, hogy Bella átölel.
Olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A nyakába temettem az arcom, és mélyeket lélegeztem. Nem érdemlem meg… Nem érdemlem őt…
- Annyira sajnálom, Bella… Annyira sajnálom – mondtam, és még szorosabban öleltem.
Hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt, majd, hogy mélyeket lélegez…

- Bella! Van fogalmad róla, hogy meg is ölhetlek? – kérdeztem nagyon is komolyan.
Bella szobájában voltunk. Hajnali két óra volt, és még egy hónap az iskola utolsó évéig.
- De ez legalább szép halál lesz – mondta zihálva, majd újra megcsókolt. Ajkai követelőzők voltak, és komoly erőfeszítésembe került ellenállni neki.
- Bella! Nem szabad! – mondtam, majd megpróbáltam felkelni.
Bella megragadta a karomat, nem engedte, hogy felkeljek, majd maga alá fordított. Annyira meglepett, hogy még ellenkezni se volt erőm…
- Kérlek! – suttogta, majd széthúzta kigombolt ingem. - Kérlek! – lehelte megint, és csókokkal szántotta végig mellkasom. Ennek még egy nálam erősebb vámpír se tudna ellenállni!
A józan eszem még egy része kiáltozott, hogy nem szabad, hogy bánthatom.
Bella remegő kezekkel simított végig oldalamon, majd csillogó szemekkel nézett rám…
A józan eszem messze eltűnt…
Most én fordítottam magam alá.
- Szólnod kell… ha valamit rosszul csinálok… - mondtam, majd szenvedélyesen csókoltam meg Bellát.
Lehámoztam róla a felsőjét…

- Én nem sajnálom – mondta Bella suttogásnál is halkabban.
El akartam magamtól tolni, de nem engedte. A vállgödrömbe temette az arcát, és úgy motyogott.
- Abban a kilenc hónapban a kis Edward anyukája voltam – mondta, és hallottam, hogy nagy levegőt vesz. - És abban a pár percben, amíg le nem állt a szívem… Láthattam őt… Gyönyörű volt! – mondta, majd elhalt a hangja.
Nem tudok segíteni. Tehetetlen voltam. Ez az egyetlen dolog, amiben nem tudtam segíteni. Akár az életemet is odaadtam volna, hogy Bella a kis Edward anyukája lehessen. De nem tudtam… Nem lehetett…
És én tudtomon kívül egy kisember apukája voltam. Egy kisbabáé, aki az én kisbabám is volt. És míg én Norvégiában házat építettem… És Afrikában bolyongtam…
Addig Bella… Bella harcolt Forksszal. Az apjával, és mindennel, amivel csak lehet…
Abban a kilenc hónapban apa voltam. És nem tudtam róla. Nem tudtam…

- Bocsáss meg! – mondtam, majd megcsókoltam Bella nyakát.
Éreztem, hogy Bella bólint a fejével, és még mindig szorosan húz magához.
A többiek odalent még mindig csöndben vártak. Szinte mozdulatlanul maradtak egy helyben, még a gondolataikat se hallottam tisztán.
Bella végül elszakadt tőlem. Arcáról több éves fájdalmat tudtam leolvasni.
- Bocsáss meg! – mondtam megint mélyen a szemébe nézve.
- Már megbocsátottam – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Felkeltünk mind a ketten a padlóról, majd lassan lementünk a földszintre. A többiek tényleg nem mozdultak. Mintha megállt volna az idő…
Rose és Esme csodálkozva néztek Bellára. Carlisle-on szinte láttam, hogy dolgozza fel az új információkat. Alice már jobban nézett ki, de még mindig a sokk hatása alatt volt.
- Nagybácsi voltam… - mondta Emmett, és megpróbált nevetni.
De nem sikerült neki teljes szívéből.
Rose hirtelen megindult Bella felé, és a karjaiba zárta.
- Nagyon bátor vagy – mondta halkan Bella fülébe. Majd elengedte, és Esme is megölelte.
A család még mindig csöndben volt.
Nem… Ez nem egy olyan dolog, amin túl lehet lépni percek alatt. Ehhez talán több év se elegendő…
Carlisle és Esme nagypap és nagymama voltak. A többiek nagybácsik és nagynénik. Én apa… Bella meg anya volt… És soha többé nem lehet anya…
Miért kellett otthagynom?
Hirtelen lendítettem fel a kezem tehetetlenségemben, majd engedtem le dühösen azonnal.
Idiótának éreztem magam, aki semmit nem tud tenni.
Nem tudok mit csinálni… Ezen nem tudok változtatni…

Felmentem a szobába. Egyedül akartam lenni… Az ablak elé álltam, és csak néztem a mozdulatlan erdőt.
Nem tudtam, hogy valaha meg fogom-e érteni mi is történt tulajdonképpen. Hogy fel fogom-e fogni, mit is jelentett ez az egész.
Hallottam, hogy Bella halkan lépdel felfelé a lépcsőn. A többiek odalent halkan elkezdtek beszélgetni.
Bella mögém lépett, és átkarolta a derekam. Éreztem, hogy puszit nyom a vállamra. Az én kezemet a karjára tettem, és csöndben meredtem ki tovább a hatalmas ablakon…
Percek múlva Bella elengedett, majd éreztem, hogy próbál megfordítani.
Engedelmesen fordultam meg az ölelésben, majd Bellára néztem.
- Boldogok leszünk – mondta Bella határozottan. - Már csak kis Edward emléke miatt is – mondta és megpróbált mosolyogni.
Igaza van… Boldognak kell lennünk.
- Szeretlek – mondta, és szorosan ölelt magához.
- Én is szeretlek – mondtam, és ajkaimmal közelítettem felé. - Míg a halál el nem választ – tettem még hozzá mosolyogva…

- És még tovább – mondta, majd ajkunk összeért…

Vége