Kedves Olvasók!

Egy kis technikai információ. Mivel állandóan kések a frissel, ezért a dátumozás megszűnik, és a chatbe fogom írni, hogy mikor jön a következő fejezet. Igyekszem az egy-két hetes határon belül maradni.:)

Igyekszem és puszilok mindenkit!:D

2010. május 3., hétfő

Keserédes - 3. fejezet

A tizennyolcas karika még mindig kint van, valamint gratuláljatok, mert életem leghosszabb fejezetét produkáltam!;D Folytatással igyekszem...:D

3. fejezet: Sostenuto – Vontatottan

- Na? – kérdezte Jasper, amint végeztem.

- A szarvas szörnyű… De az oroszlán ízlik – mondtam, és talán kicsit sajnálkozva tekintettem le az egykori állatok királyára. Bár meg kell jegyeznem ez még mindig jobb, mint amikor egy ártatlan ember előtt állok ugyanígy, és a holttestére kell néznem.
Ez valahogy kellemesebb és könnyebb.
- Nem is annyira büdösek… – mondtam csak úgy magamban, de kuncogást hallottam a hátam mögül.
- Várj csak kislány, amíg megkóstolod a többit! Az is kellemes élmény lesz – mondta Emmett, és leugrott a fáról egyenesen elém. - Mond csak kislány! Milyen az öcsi az ágyban? Tudod, mi testvérek mindent meg szoktunk beszélni, de nem hajlandó semmit mondani. Mintha kihalt volna a Cullen-modor! Tisztára idegesítő…
- Mondjam el milyen volt? – kérdeztem, és kérdőn néztem rá. Ez most csak valami vicc.
- Naná! Mondd, hogy bénázott! – kérte, és hatalmas vigyorához némi szemöldökhúzogatás is társult.
- Hát nem is tudom. Nagyon hasonlított... valami… Nem is tudom megfogalmazni… - Közelebb léptem Emmetthez, és felnéztem rá. Szégyenlősen néztem rá, mégis kihívóan. - Tudod nem mondanám, hogy olyan volt, mint… Nem ez sem jó megfogalmazás… - Közben felemeltem a kezem, és Emmett karja felett köröztem vele… Épp, mint Edward, amikor meg akart érinteni, de nem tette… - Nem tudom elmondani, hogy milyen volt… De megmutatom milyen nem… - És elkaptam a hüvelykujját, és kitekertem.
Emmett, mint egy páréves gyerek térdelt le előttem, és szorította hátra a kezét, nehogy kitörjem a helyéről…
- Nos. Nem ilyen volt – mondtam, és közben akaratlanul ördögien mosolyogtam.

Aztán éreztem, hogy egy hatalmas valami söpör végig alattam, és a talaj kicsúszott a lábam alól. Elestem, és kicsúszott a kezemből Emmett ujja.
- Csak nem képzeled, hogy legyőzöl, kislány? – kérdezte Emmett, ahogy megállt felettem, és az arcomba nevetett.
- Nem, nem képzelem – mondtam, és a lehető leggyorsabban lendítettem meg a lábam. Emmett mellém esett, én meg azonnal felpattantam. - Hanem tudom – tettem még hozzá, és most én néztem rá. - Tudod, ha nem lennék tekintettel a jelenlévőkre, és férfiúi tisztességedre, akkor most jól megvernélek. De vagyok olyan kedves, hogy békén hagylak.
Elfordultam tőle, és visszaindultam a többiekhez.
- Valamit elfelejtettél kislány! – ordította Emmett és felpattant. - Nekem eszem ágában sincs tiszteletben tartani azt, hogy nő vagy – mondta, majd rám ugrott.
Nekem se kellett több, hagytam, hogy vezéreljenek az ösztönök, és kikapcsoltam az eszemet.
- Fogadjuk egy százasban, hogy Emmett nyer! – mondta Rose valahonnan messziről.
- Nehéz ügy! Emmettnek csak ereje van, Bellának meg taktikája – mondta Jasper, és éreztem, hogy egyre több szempár szegződik ránk. Ez volt az egyetlen, amit utáltam. Ha néznek…

Percek teltek el, hallottuk, hogy a tétek emelkednek, és, hogy taktikáról beszélgetnek. Mi mag csak verekedtünk, mint, akik soha nem fáradnak el.
- Hagyjátok azonnal abba! – kiáltott hirtelen egy erőteljes hang.
Mind a ketten oda fordultunk, ahonnan a hang jött, és Carlisle rémült tekintetével álltunk szemben.
Emmett elkezdett nevetni majd megindult felém, és átölelt.
- Hát kislány, rég bunyóztam ilyen jót! – mondta, majd megpuszilta az arcom. - Carlisle nekem annyira tetszik! Edwardnak is tökre bejön, meg már le is fektette. Alice-nek is tetszik. Tartsuk meg! Na, légyszi! – Emmett hangja tisztára óvodásan csengett, mint, amikor egy gyerek egy kiskutyáért könyörög.
- Ti… Nem verekedtetek? – kérdezte összezavarodottan, és furcsán nézett ránk.
- De. De csak poénból! – mondta Emmett türelmetlenül. - Ugye megtarthatom? – kérdezte megint Carlisle-t, és nagy bociszemekkel nézett mostohaapjára.
Carlisle csak elmosolyodott, megrázta a fejét, és elindult az erdő felé.
- Ez azt jelenti, hogy igen? – kiáltott Emmett Carlisle után, de senki nem válaszolt. Majd rám nézett és rám kacsintott, mint valami cinkosra.
Aztán komolyabb lett az arckifejezése, és furcsán nézett rám.

- Hej! Gyertek csak! – kiáltotta, és a kezével megfogta az államat. Nekem nem igazán tetszett ez a bizalmas fogdosás, ezért inkább elfordítottam a fejemet.
Pillanatok alatt odaért a vigyorgó Jasper, Rose és Alice és a kicsit meglepett Edward is.
Oh… Na most szívesen lennék én a gondolatolvasó, és tudnám, hogy mit is gondol erről az egészről. Arról, hogy összeverekedtem Emmettel, meg a többiről.
- Barna a szeme – mondta, és megint megfogta az államat, és felemelte a fejem. Mindenki meglepődött csak Edward marad közömbös… Mintha mindegy lenne milyen színű a szemem.
Barna a szemem? Reggel még vörös volt, az biztos…
- Doktor bácsi? Valami diagnózis? – fordult Edward felé Emmett és megint kisfiúsan beszélt.
- Hát… Tudom, miért. De inkább nem mondom el – mondta, majd elindult az erdő felé.
- Ez nem ér, Edward! Benned nincs is Cullen-modor! – kiáltotta Emmett, majd ő is az erdőbe vetette magát.
- Menjünk mi is – mondta Alice Jasper felé fordulva, és együtt indultak el.
Végül Rose is elindult, én meg egyedül maradtam.

Nem azért, mert nem akartam menni… Kicsit aggódtam, hogy most mi is lesz Edwarddal. Biztosan nem féltékeny. Elvégre csak szórakoztunk Emmettel. Ha ráfekszem vagy valami, akkor lehet féltékeny… De így nincs értelme…
Pár percig még álltam, majd eldöntöttem, hogy utánuk megyek. Nem lenne nehéz őket megtalálni, csak követni kell az illatokat.
De megelőztek.
Egy erős kar ölelt át hátulról, és döntött le a lábamról. Mint egy zsák, úgy dőltem el.
Aztán rájöttem, hogy ki az, és támadómmal együtt nevetni kezdtem.
Aztán arra is rájöttem, hogy még nem is hallottam Edwardot nevetni. És be kell vallanom, hogy mulasztás volt. Jó volt hallani gyöngyöző nevetését, és éreztem, hogy a gerincem mentén bizsergés alakul ki.
- Lépjünk le, mielőtt eszükbe jut utánunk jönni – mondta, majd felsegített, és megfogta a kezemet.
- Oké – mondtam, és együtt kezdtünk el futni vissza a ház felé.
Pár perc alatt odaértünk a nagy kivilágított házhoz, ami most szinte kongott az ürességtől.

Edward felugrott a szobájába, én meg pillanatok múlva követtem.
- Nah? Miért is barna a szemem? – kérdeztem Edwardot, amikor mellette landoltam.
Edward meglepetésemre hatalmas mosolyra húzta a száját, és félő volt, hogy nevetésben tör ki.
- Ma sok energiát használtál, ezért nem volt vér a szervezetedben, amitől megmaradt volna a vörös szemed. És mivel állatvérrel csillapítottad éhséged, azért barna színt kapott, nem vöröset…
- És ezt miért nem hallhatta Emmett? – kérdeztem, majd szembe álltam vele, és összekulcsoltam a kezünket.
- Már épp elég megjegyzést hallottam tőle a mai nap – mondta mosolyogva, és felemelte összekulcsolt kezünket.
- De ez nem jelenti azt, hogy abba fogja hagyni, ugye? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
- Nem, nem jelenti azt. Még egy jó ideig kellemes téma lesz számára a… kapcsolatunk – mondta, és a másik kezünket is összekulcsolta. Azt is felemelte, és úgy vizsgálta a kettőt, mintha valami érdekes dolgot fedezett volna fel.

Volt benne valami kellemes, hogy nem viszonyt mondott, vagy nem egészítette ki azzal, hogy szexuális kapcsolat.
Nem akartam bizakodni. Nem akartam elfogadni, hogy több is lehetne, hogy érdemes reménykedni valami nagyobban. Nekem nem lehet komoly kapcsolatom. Állandóan utazom, a munkám maga a förtelem, és nem vagyok egy könnyű eset.
De abban a szóban mégis ott volt az ígéret. Az ígéret, hogy ez lehet valami több, valami szebb, és tartalmasabb.
Oh! Nem akartam, mert nem lehetett, és mégis vágytam rá…

- Mesélj valamit – kértem anélkül, hogy rá néztem volna.
Érdemes a jövő miatt aggódni, amikor a jelen szép? Ugye, hogy nem? Szóval legyen fontos a jelen, és a holnap problémája maradjon a holnapé!
- Mit? – kérdezte, és akárcsak Emmett ő is az államnál fogva felemelte a fejemet.
De Emmett érintésére nem éreztem azt, hogy mindjárt megőrülök a folytatásért! Nála nem akartam, hogy simítson végig az arcomon, és, hogy soha ne engedje el a kezemet…
Emmett érintése egy közömbös érintés volt. Edwardé viszont felkavaró.
- Bármit – mondtam halkan, és kezemet a mellkasára helyeztem. Mintha azt akarnám érezni, hogy dobog a szíve. Pedig tudtam, hogy nem dobog.
- Akkor, Bella kisasszony! Készüljön fel a mesedélutánra, mert halálra untatom magát az idióta történeteimmel! – mondta mosolyogva, és a kanapé felé kezdett terelni.
Ő leült, és meg lefeküdtem és a fejemet az ölébe hajtottam. Rögtön éreztem simogató ujjait, a szememet meg becsuktam.

Jó pár óra múlva az egész család történetét ismertem. Rosalie történetét nem akarta elmondani, ezért csak nagyvonalakban tudok róla. Azt mondta jobb, ha ő meséli, és nincs joga neki elmondani.
Utána Edward anekdotákat kezdett mesélni. Idióta poénos történeteket, amik állítólag meg is történtek.
De be kell vallanom nem is volt annyira nehéz elképzelni Emmettről, hogy többször leveszi a tanárról a parókáját, ráadásul úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy ő volt. Mesélt arról, amikor Rose felgyújtotta Emmett egyik kocsiját, mert hites ura hazudott neki… Abban, hogy jól áll neki egy kosztüm pedig nem. Persze utána Rose megvette neki a kocsit, és bocsánatot is kért. Állítólag azóta Emmett csak az igazat mondja, Rose meg nem kéri ki a véleményét.
Elmesélte Jasper és Alice esküvőjét.
Minden hülyeséget, ami eszébe jutott.
- És te Bella? – kérdezte jó pár óra múlva.
- Én mi? – kérdeztem és kinyitottam a szememet.
- Neked mi a történeted? – kérdezte még mindig mosolyogva.
Felültem, de nem fordultam Edward felé. Egyszerűen nem akartam…
- Az én történetem se nem boldog, se nem kedves. Nincs benne semmi nevetséges, és happy end se – mondtam, és éreztem, hogy a hangom keserűen cseng.
- Meséld el! – kérte Edward kedvesen, és megsimogatta a vállam.

Felé fordultam, majd nyíltan a szemébe néztem. Bátorítás volt benne, és kíváncsiság.
- 1925-ben nyaralni mentünk Olaszországba. A szüleim a húgom, és a bátyám. Nem voltunk a tipikus mintacsalád. Nekem elegem volt a szabályokból, lázadtam minden ellen, és eszem ágában sem volt korán férjhez menni. A bátyám légiós akart lenni, de apám nem engedte. A húgom meg divattervező… Egy feltűnően csinos nő felajánlott egy kedvezményes műemlék megtekintést. Biztos ismered Heidit, így nem kell elmesélnem, hogy miért is hívott valójában. Végignéztem a családom halálát. Aztán rám került a sor… De a vámpír nem végzett tiszta munkát. Három nap múlva hullák között ébredtem, erősen, kétségbeesetten és egyedül.
Edward szemei furcsák voltak. Mintha sajnálta volna, hogy ilyeneket kell átélnem… Mintha átérezte volna az egészet… Pedig a történet csak nagyvonalú volt. Furcsa volt elmesélni valakinek a történetet. Senkinek nem mondtam el eddig. Csak a Volturi tudott róla, mivel nekik tudni kellett. De ez volt az én titkom…
- Visszamentem Olaszországba, és megtaláltam az épületet is. A Volturi nem fogadott tárt karokkal elhiheted. A vámpírt, aki nem volt képes rendesen megölni kivégezték. Majd Arónak támadt az az ötlete, hogyha már fölöslegesen megteremtettek, akkor dolgozzam nekik. Kiképeztek, és lassan hetven éve a bérgyilkosuk vagyok. De ez is jobb, mint a semmi – mondtam csöndesen, majd elfordultam Edwardtól.
Talán hibát követtem el. Nem tudom, miért. Nem biztos, hogy érdemes volt elmesélni neki mindent. Bár el akartam mindent mesélni. Akkor meg nem mindegy?

Éreztem, hogy Edward hátulról átölel, és megpuszilja a nyakamat.
- Sajnálom… hogy ezt kellett átélned – mondta csöndesen, és még erősebben szorított.
- Nem a te hibád – mondtam, majd mosolyogva megfordultam.
A fenébe! Ez valami… több, mint amit szeretnék, és, mint aminek szabadna lennie. Nem azt érzem, amit lehetne.
Nem annyit, hogy meg akarom csókolni és megint lefeküdni vele, pedig az lenne a logikus. Egyszerűen csak a test. Ez lenne a lényeg! De nem ezt érzem…
Táncolni akarok vele… Zene sem kellene hozzá. Nézni akarom szüntelenül, anélkül, hogy félnék, meglátja ő vagy más. Ölelném szorosan, és sokáig… Nem akarom elengedni, és azt akarom, hogy ő se engedjen el soha…
Ebbe már belefolyt valami más is. Ez már nem csak testiség. Ez több…

- Félek – mondtam anélkül, hogy feltűnt volna, kimondtam azt, amire jutottam.
- Mitől? – kérdezte, és arca centikre volt az enyémtől.
Meg tudnám magyarázni, le tudnám írni, mit érzek… De félek, hogy nincs értelme. Hogy az egész csak a fejemben létezik.
- Tőled – mondtam végül mosolyogva, és Edward ajkaira hajoltam. Ez így sokkal könnyebb.
Nem akartam beszélni. Nem akartam gondolkozni. Nem akartam érezni.
Nem akartam érezni, mert olyanokat éreztem, amit nem szabad. Amire én képtelen vagyok, és, ami fölösleges…
Nem akartam mást csak Edwarddal lenni.

- Hahó! Fiatalok vége a pizsipartinak! – ordította Emmett, amint hatalmas hangzavar kíséretében betoppant a nappaliba.
Azért remélem nem tört ki még egy üvegtáblát…
Edward mellkasán feküdtem megint meztelenül. A lábaink össze voltak gabalyodva, ő meg átölelt, és meztelen vállamat simogatta.
- Semmi kedvem felkelni – mondta fel sem tekintve.
- Nekem sincs – mondta Edward, és még szorosabban húzott magához.
- De be fognak jönni – mondtam, és megpróbáltam felkelni.
- Akkor majd megfordulnak és kimennek – mondta Edward halálos nyugalommal, és még erősebben vont magához.
Nekem akaratlanul kúszott mosoly az ajkaimra. Hát igen, ez a logikus érvelés!

- Be fogok menni, és Rose érdekében ne lássak olyat, amit nem kéne! – kiáltotta megint Emmett már egészen közelről.
- Nem fogsz bejönni – mondta Edward suttogva, majd felém gördült, és ránk terítette a lepedőt.
El tudtam képzelni, hogy mit látna a kívülálló. És azt is, hogy mit gondolhat… Tulajdonképpen egyáltalán nem izgatott. Nevetve karoltam át Edward nyakát, és csókoltam meg megint, anélkül, hogy érdekelt volna Emmett benyitott-e.
- Tényleg benyitok! – kiáltotta megint már az ajtó előtt állva.
Erre én még szorosabban simultam Edwardhoz, ő meg még erősebben szorított magához.
- Emmett, hagyd már őket békén! – kiáltott egy női hang, majd magas sarkúk tipegését lehetett hallani. - Mi ennyire sürgős?
- Tulajdonképpen semmi… De hiányzik Bella! – mondta Emmett, majd hallottam, hogy elcsoszog Rose-zal együtt. - Olyan jól esett volna egy kis bunyó!
Én akaratlanul mosolyodtam el, majd egyáltalán nem érzékeltem semmit. Csak Edward ajkát az én ajkaimon, mellkasát az enyémen, egyeletlen légvételét és sóhajtozásait.
Minden más megszűnt…

- Ki fognak jönni valaha? – kérdezte egy halk hang suttogva odalentről.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem hallottuk volna. Most a szőnyegen feküdtünk ugyanúgy, ahogy két nappal ezelőtt. Teljesen kényelmes volt…
- Persze… Csak még egy kicsit… Jaj, Jasper! Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mit csinálnak! – suttogta Alice, és bekapcsolta a tévét.

- Tényleg le kéne menni – mondtam felemelkedve Edwardról. Ő erre elfintorodott, majd sóhajtott egyet.
- Jól van, menjünk! De te vállaltad a kockázatot! – mondta, majd felkelt.
- Milyen kockázatot? – kérdeztem miközben bekapcsoltam a melltartóm.
- A megjegyzések kockázatát… - mondta Edward sunyi mosollyal az ajkain. - Pedig én még azt hittem ért valamit az a hetven év hallgatás – mondta, és felevetett. - Meg fognak őrjíteni! – tette még hozzá, és felvette a felsőjét.
Emmett eddig is eléggé… szabad szájú volt, tőle nem is várok semmi jót. De a többiek eléggé toleránsnak tűntek. Nem hinném, hogy csak úgy megjegyzéseket tennének.
Lassan és kézen fogva mentünk le a lépcsőn. Szinte úgy éreztem magam, mint egy bizarr bálban, ahol megjelenik a herceg és a hercegnő. Mindenki minket nézett.
- Ez egy csoda! – suttogta Emmett pimasz vigyorral. - Miközben ti a Káma Szutrát próbálgattátok mi megcsináltuk az üveget! – intett a fal felé.
És igaza volt, mert a fólia helyén már üvegtáblák voltak hibátlanul és tökéletesen.

- Jössz velünk suliba, Bella? – kérdezte Rose, és befogta Emmett száját a kezével.
- Hát nem nagyon vagyok beiratkozva… - mondtam tétován, s zavartan húzogatni kezdtem a felsőm szélét.
- Kábé két perc az egész. Addig se unatkozol! – mondta Rose, és őszinte mosollyal nézett rám. Közben Emmett néma harcot vívott, hogy újra jártathassa a száját, és megpróbálta ellökni Rose kezét. Sikerült neki, és lemond sóhajjal fonta karba a kezét.
- Ez egy kicsit túlzás volt, Rose! – mondta Edward, majd odahúzott az egyik kanapéhoz. - A giminél nincs unalmasabb!
- Még egy jó ideig itt leszel, Bella, szóval nem is rossz ötlet – mondta Alice, és ő is mosolyogva nézett rám.
Engem igazán érdekelt volna, hogy mennyi az a „jó ideig”, és az is, hogy a gimi miért annyira unalmas.
Én több mint fél évszázada voltam gimibe. Ami persze nem azt jeleni, hogy hülye lennék, de akkor más volt… Sokkal másabb.
- Ha akarod, elintézzük Esmével – mondta Alice. - Csak kell egy pár iratod.
Hát akkor ennyit erről…
- Nincs semmilyen iratom, így inkább hagyjuk… – mondtam csendesen.
- Szerezhetek, ha akarod – mondta Jasper, és rám nézett.

És talán most először tűnt fel valami.
Jasper tele volt sebhelyekkel. A nyaka, a karja, és néhol még az arca is. Megszámolni nem lehetett hány harapása van. Ez Edward nem mondta. Persze azt igen, hogy háborúzott, de azt nem, hogy tele van sebhelyekkel…
Szinte megbabonázva néztem a félholdakat, és nem értettem, miért vonzanak annyira.
- Bella! – szólt hangosabban Alice és meglengette előttem a kezét. - Már három napja ez a gönc van rajtad! Sőt! Ha jól gondolom, akkor még régebb óta… Gyere, adok valamit! – mondta, és választ sem várva felráncigált.

Én meg nem értettem, hogy hova ez a nagy sietség. Végül is az előbb még iskolába akartak vinni, meg hamis iratokat csináltatni, meg minden egyéb… Most meg ruhákat adnak.
Belefolytam. Anélkül, hogy észrevettem volna, vagy akartam volna; vagy anélkül, hogy tehettem volna ellene valamit, egyszerűen úgy, ahogy van… családtag lettem. Erre nincs jobb kifejezés.
Szeretem Emmett hülyeségét, Alice pattogását és Edwardot is… A többiek meg kedvesek voltak, akkor meg…
Akkor meg itt az ideje, hogy elmenjek. Nem maradhatok itt. Már túlságosan kötődöm, és ha valakinek, hát nekem nem lehet semmilyen kapcsolatom. Se családi, se baráti, se semmilyen. Egyszerűen alkalmatlan vagyok barátnak, barátnőnek, húgnak vagy akár csak családtagnak is.
Mosolyogni akartam, de nem sikerült, Alice csacsogva vitt be a gardróbjába, és mutogatott felsőket meg nadrágokat. Tervezőkről mesélt, de egyszerűen nem tudott lekötni.

Ma este elmegyek… Nem maradhatok egyszerűen…

- Bella! – kiáltott hirtelen Alice dühösen, és egy vörös ruhacsodát ledobott a szófára.
A fenébe! Elfelejtettem, hogy a jövőbe lát.
Alice arcáról eltűnt a boldogság, már nem volt dühös sem. Inkább lemondó vagy semleges. Csendesen ült le mellém, és nézte a falat, ami vele szembe volt.
- Miért akarsz elmenni? – kérdezte csöndesen, és rám nézett.
- Nem maradhatok – mondtam őszintén rá nézve.
Nem! Nekem ezt nem szabad! Alice fájdalmas tekintettel nézett rám, és nagyon úgy nézett ki, mint aki tényleg, és nagyon sajnálja, hogy elmegyek.
Mert elmegyek, ugye? Tényleg megyek, és nem hagyom magam befolyásolni. Hiszen, én vagyok Bella, a Volturi bérgyilkosa! Eddig minden tökéletesen ment! Elvégeztem a munkát, pihentem, utaztam, nyaraltam, ahol csak akartam. Nem gondoltam azt, hogy bármi is hiányozna…
És most mégis. Ezt a három napot itt jobban élveztem, mint bármelyik utazásomat. Szerettem itt lenni… De félek. Nem maradhatok. Nem szabad…

- Félek – mondtam halkan, épp úgy, mint két nappal ezelőtt Edwardnak. - Félek attól, hogy túlságosan megszeretlek titeket, és nem tudok majd elmenni. Félek Edwardtól. Félek saját magamtól, mert fogalmam sincs, miért érzek így ahogy, és nem tudom ezt hova tenni. Félek attól, hogy ez el fog múlni. Félek attól, hogy el kell mennem, de félek itt maradni is. Félek a… kötöttségtől. Egyszerűen félek.
Alice kifejezéstelenül nézett rám, és csendesen hallgatott. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- De ha elmész, akkor sem oldasz meg semmit – mondta csendesen. - Semmivel nem lesz könnyebb, mert akkor meg jönnek a gondolatok, hogy „Mi lett volna ha”… És az se lenne sokkal jobb. Bella… – Alice megfogta a kezemet. Annyira barátságos és kedves volt a mozdulat… Vajon érintett már meg így valaki? - Ne menekülj el! Kérlek, hogy ne menj, mert azzal csak rosszabb lenne. Én nem tudom, milyen lehet ennyire bizonytalannak lenni. Bár sokszor kívántam, hogy legyen valami meglepő az életemben. Amíg nem tudod, hogy mit is érzel, addig ne menj!
Nem tudom… Nem tudom, hogy mit érzek. De szeretném tudni. Nem tudom, hogy menni akarok-e vagy maradni. Nem tudom, hogy egyáltalán mit is keresek itt, és miért nem mentem el, amikor még mehettem volna.
És azt se tudom, hogy miért nem bánom, hogy itt vagyok… Miért örülök neki, hogy Alice megfogja a kezem? És miért örülök annyira egy mosolygós Edwardnak az ajtóban állva?

Alice mosolyogva bólintott egyet, majd elengedte a kezem. Én meg elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy Edwardra néztem, és egyszerűen mosolyognom kellett. Nem tudtam nem vigyorogva nézni rá.
Felálltam, és lassan közelítettem a félfának dőlő Edwardhoz. Amikor már eléggé közel voltam, ő kinyújtotta a kezét, és magához rántott.
- Jasper beszélni akar veled – mondta, majd megpuszilta a számat. - Ne számíts semmi jóra – mondta, majd kifelé húzott a hatalmas gardróbból.
Én csendesen követtem, kifelé a kertbe.

Kiléptem az ajtón, és egy nehéz test ütközött nekem, majd leterített a földre. Szinte akaratlanul reagáltam, és löktem le magamról a lehető leggyorsabban.
Jasper újra támadt, és újra védtem magamat.
- Hajrá kislány! – ordította Emmett a verandáról.
Nem tudtam gondolkodni. Egyszerűen lehetetlen volt, amikor nekem támadtak csak úgy…
Ösztönösen reagáltam minden egyes mozdulatra, és hagytam, hogy az érzékeim irányítsanak. Jó tíz perc múlva éreztem, hogy fáradok.
Húsz perc múlva már elegem volt.
A harmincadik percben meg Jasper mögé kerültem, a lábába térdeltem, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kitekerjem a nyakát.

Aztán leesett az egész… Jasper katona volt… És háborúzott. Csak kíváncsi volt. Egyszerűen csak kíváncsi volt…
Lazítottam a fejét körülvevő szorításomon, és feltűnt, hogy Jasper nevet, Emmett torkaszakadtából röhög, és majd összeesik. Edward tátott szájjal néz minket; Alice, Rose és Esme meg kicsit aggódva nézik a jelenetet, majd megkönnyebbültem sóhajtanak fel, amikor elengedem Jaspert.
- Hát erre nem számítottam – mondta Jasper, felállt, és velem szembe fordult. - Tényleg nem számítottam – mondta és mosolyogva nézett rám.
- Legközelebb hagylak nyerni – mondtam, majd kitárt karokkal indultam el felé, és öleltem meg.
Nem tudom honnan jött, de ez esett jól. Egyszerűen meg akartam ölelni.
Jasper is visszaölelt, majd indultunk el a veranda felé, közben meg részletesen kielemezte minden mozdulatomat, és számomra értelmetlen kérdéseket tett fel a kiképzésemről.
Ennek ellenére boldogan válaszoltam, és elemeztem én is őt.
Jó volt. Talán annyira jó, hogy ilyen jóval még nem is harcoltam…

Ahogy közelítettünk a családhoz tekintetem egyből Edwardra siklott, és érdeklődve néztem, hogy vajon mi is a véleménye erről az egészről. De semmi olyat nem láttam, miből következtetni tudtam volna arra, hogy mit gondolt a… harcra. Vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Azt viszont tudtam, hogy mit gondol. Szemei sötétebbek voltak, és elég egyértelmű vágy csillant benne. Kezei ökölbe voltak szorítva és az egész teste feszült volt.
- És most, hogy végre valaki legyőzte Jaspert, ünnepelnünk kell! – ordította Emmett, pedig csak méterekre voltunk tőlük.
- Egyetértek – mondta Edward, majd megragadta a karomat, és egy pillanat alatt az ölében voltam.
Pár másodperc alatt fenn voltunk a szobájában, és hallottam, hogy kattan a zár.
Erősen nyomott az ajtóhoz, és szinte már durván csókolt, egy pernyi szünetet sem hagyva. Mindent feledve csókoltam vissza vadul, és akaratosan. A vágy váratlanul tört rám, és el se akartam hinni, hogy ez is lehetséges… Edward mélyen, és forrón csókolt, és éreztem, hogy a pólóm hangos reccsenéssel szakad le rólam.
Egy percre se elszakadva tőle, remegő kezekkel szakítottam le róla az ingét, és karmoltam bele a hátába.
Hirtelen elszakadt tőlem, és zihálva hajolt a nyakamra. Éreztem a fogait a bőrömön, majd azt is, hogy megharap. Nem annyira, hogy fájjon, de eléggé, hogy érezzem. Önfeledten nyögtem fel, majd kaptam a nadrágjához, és gomboltam végig újra.
Ő is lerántotta rólam az alsómat, újra az ajkaimra tapadt, és vadul tépte számat. Szorosan nyomott az ajtónak, és éreztem kezeit a térdem hajlatánál.
Mintha pillekönnyű lennék úgy emelt meg, és fonta lábaimat a csípője köré. Erősen szorította a derekamat, vadul egyesültünk, és fergeteges gyorsasággal értük el a beteljesülést.

Ziháltam, és elfáradva hajoltam Edward nyakára. Éreztem ajkait a vállamon, majd kezeit a hátamon. Könnyen emelt meg, és csusszant ki belőlem, majd emelt meg, és fektetett le a kanapéra.
A fejem a mellkasára hajtottam, és éreztem, ahogy megint magához von. Csönd volt. És bármennyire is heves vagy gyors volt az egész, nem éreztem azt, hogy beszennyezett volna bármit is.
Éreztem Edward ujjait a gerincemen, és semmi kedvem nem volt megmozdulni.
- Ne menj el, Bella – suttogta Edward jó pár perc elteltével. - Alice mondta, hogy menni akarsz – tette még hozzá.
Én nem mozdultam, mert nem akartam. Tudtam, hogy meg fogja tudni. Ha másképp nem, hát gondolatolvasással.
Talán életem legnagyobb butaságát készülök elkövetni és a legnagyobb hibáját is, de mégse tudtam mást tenni…

- Nem megyek én sehová – suttogtam, és ajkaimmal érintettem Edward mellkasát. Hallottam, hogy felsóhajt, és megkönnyebbülten nevet fel.
Talán hiba, és talán nem kéne… De ezt akarom. Akkor meg mit csináljak?
Az élet túl rövid, hogy ne azt tedd, amit akarsz! A holnap már túl késő! A később az nem megoldás! Ha valamit meg kell tenni, ne halogasd! Ha valamit ki akarsz mondani, akkor ne keress mentségeket. Ne mondd, hogy majd holnap, mert lehet, hogy nincs holnap! Minden csak most van!


Nem tudtam mást csinálni, mint várni. Élveztem minden egyes pillanatot Edwarddal, és sokat a családdal. Jasper szerzett nekem hamis iratokat, így még iskolába is elmentem, és meg kellett állapítanom, hogy semmit nem változott az oktatás. És beláttam, hogy Edwardnak van igaza: unalmas. Egyszerűen unalmas…
Nem gondoltam a holnapra, és csak azzal foglalkoztam, ami éppen történik. Csak a mosttal, és mával. Csak az számított.
Azért kíváncsi lettem volna, ha Aro megtudja, hogy újonnan Bella Cullen vagyok, akkor mit szól. Jobb ötlet híján engem is így neveztek el, mert ez volt a logikus.
A szemeim továbbra is barnák maradtak, és egyáltalán nem volt nehéz leszokni az embervérről. Edwardról leszokni viszont sokkal nehezebb lett volna… De róla nem is akartam.

Fejemet az ölébe hajtva feküdtem a nappaliba, és néztem a plafont. Mondhatom nagyon érdekes volt. Edward épp Emmettel vitázott a II. világháborúról, bár én nem értettem, hogy az miért jó téma…
Aztán pityegni kezdett a mobilom. Már el is feledkeztem róla. Ha pityegni kezd, akkor munka van. Ha munka, akkor el kell mennem… És nem akartam elmenni. Edwardék is abbahagyták a vitát, és meredten néztek rám. Ők is tudták, miért kaptam üzenetet.
Ha nem válaszolok, és nem nézem meg, akkor vajon Aro felkeres? Akkor… lesz valami következménye?
Aztán, mint valami parancsszóra egyszerre több dolog történt. Alice és Rose beszélgetve jöttek le a lépcsőn. Carlisle kocsija felhajtott a behajtón. Esme kinyitotta a bejárati ajtót, Jasper meg bejött a garázsból. A telefonom meg megint pityegni kezdett.
Esme lefagyott az ajtó előtt. Rose-ék abbahagyták a beszélgetést, Jasper meg döbbenten fordult felém.
Fintorogva ültem fel, és vettem elő a kütyüt, amit nem is akartam látni, úgy igazán.
2 új üzenet
Szuper…
- Megjöttem! – szólt Carlisle, és levette a kabátját. A telefonom megint pityegni kezdett. Carlisle is abbahagyta az öltözködést, és nézett a telefonra.
Nem akartam ezt az egészet! Szinte szomorúan fordultam a telefonom felé, és nyitottam meg az első üzenetet…

Carlisle Cullen

Meredten néztem Carlisle-ra, és nem tudtam mit csináljak… Újabb üzenet…

Esme Cullen
Emmett Cullen
Rosalie Hale


- Micsoda forgalmad van, kislány! – nevetett fel Emmett kényszeredetten.
Csönd volt. Szinte néma csönd. De az üzenetek tovább jöttek. A hatalmas nappaliban egyedül az én mobilom csörgése hallatszott. Hét üzenetet kaptam…

Alice Cullen
Jasper Hale


Ezt már nem! Nem vagyok hajlandó! Semmi pénzért! Soha, de soha!
Tudtam mi van az utolsóban, mégis félve nyitottam meg az üzenetet. Önkéntelenül fordultam Edward felé és néztem rá. Mosolyogni akartam. Mosolyogni, mint eddig, de most csak fájdalom volt. Fájt… Annyira fájt!

Edward Cullen

Nem! Nem vagyok hajlandó… Nem akarom! Nem is fogom!
Felálltam, és végignéztem mindenkin. Mind engem néztek. Valamelyikük aggódva, valaki nem értette, mi is történik éppen.
- Na kit kell kinyírnod, kislány? – kérdezte Emmett, de neki se volt vicces vagy poénos a hangja. Teljesen komolyan csengett abban a biztos tudatban, hogy éppen most pecsételődött meg valaki… valakik sorsa. Végzetesen és visszavonhatatlanul.

- Titeket – mondtam halkan, de érhetően, és lehunytam a szememet, mert nem akartam a családot látni.

11 megjegyzés:

  1. :O:O:O:O:O
    tudtam tudtam ....ebből most hogyan fog kimászni szegény Bella?:/
    Eggyet kérdezek boldog vége lesz a Törinek vagy nem?
    várom a kövit*.*
    puszi xoxoxo

    VálaszTörlés
  2. Sziasztok!
    Imádom a történeteiteket. Ez a fejezet eszméletlen volt. Úristen- ennyit mondtam a fejezet végén.
    Én is kíváncsi vagyok arra, amit Evcu kérdezett, hogy Happy End lesz?
    Remélem, hamar jön a folyti.

    Puszi
    Pupi

    VálaszTörlés
  3. huuu...ez durva!!
    de nagyon tetszett a rész! volt benne minden: akció, dráma, romantika, felfokozott érzelmek...
    gratula hozzá!

    VálaszTörlés
  4. hűűűűű.... hát ez nem lett semmi... megint nagyot alkottatok :))) hűű.. bocsi, de hirtelen nem tudok mit mondani... imádtam minden egyes betűjét :))

    Kína összes lakosának utolsó 100 éves termékét kívánom az érettségire :) ügyesen!! aztán igyekezni az új fejezettel :))

    puszik
    Hmm

    VálaszTörlés
  5. Jesszus!
    Istenem,h ez mennyire rohadtjó lett! Komolyan még így az érettségi időszak közbe is milyet alkottok!
    A végén teljesen ledöbbentem..ezt ugy írtátok meg h...WOW..:D
    Rohadtjó..:D Annyira szeretlek titeket olvasni..:D teljesen átérzem az egészet..:D
    És szegény Bella..Jujj ez durva lesz..
    Viszont arra énis kiváncsi lennék,h Happy End lesz-e...végülis csak nem nyírjátok ki a Culleneket..xD
    Dehát ha már Bella elmondta nekik az igazat akkor csak nem hagyják már magukat kinyíratni..Viszont ha nem nyírja ki,jön a Volturi..wow..xD
    ez izgi lesz..:D
    örülök h még a héten jön a kövi!
    És sok sikert érettségihez!
    pusz
    Dorszíí

    VálaszTörlés
  6. Ugye Bellának lesz képessége? Az olyan jó lenne!

    VálaszTörlés
  7. Imádom a blogotokat.Kitehetném a bloglistámba?
    barbika.88@hotmail.com

    VálaszTörlés
  8. ááá itt abbahagyni?? nagyon de nagyon vároma folytit .... kíváncsi vagyok hogy erre mit fognak majd reagáli
    lécci siess a folytival egyszerűen imádom !! (L)

    VálaszTörlés
  9. Úristenem. Ezt nem hiszem el. a Culleneket? és miért? szerintem Aro vhonnan megtudta, hogy Bella ott volt...
    egyébként jó rész volt nagyon:)
    imádjuk Emmett beszólásait, és Alice-t és tetszett hogy Jasper is szerepelt benne sokat :) örülök, hogy Rose, itt nem a rosszindulatú "utáljuk Bellát" viselkedése van :D és Edwrad hát ő már csak Edwrad, ehez nem tudok mit hozzáfűzni. nagyon jó rész volt, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit kezd ezek után Bella. elmenekül? vagy ottmarad? esetleg elmegy a Volturihoz? nem tudom, de iszonyat kíváncsi vagyok.várom nagyona frisset :)
    puszi

    VálaszTörlés
  10. sziasztok!
    Áh:)
    Ezt nem hiszem el!!:)
    Már az is elég nagy volt, hogy Bella a volturi bérgyilkosa.. De ez..:)
    Annyira jó:)
    Siessetek a következő fejezettel, mert nagyon kíváncsi leszek, mi lesz Cullenékkel:)
    (Remélem Bella nem öl meg őket)
    :D
    Puszi: Dóry

    VálaszTörlés
  11. sziasztok!
    ÁÁh. Ez hihetetlenül jó lett,. csak gy tovább :D

    VálaszTörlés