Havazó nyár - 1. fejezet

Nos drágáink megint eljutottunk odáig, hogy megint befejeztük egy fiket, aztán most megint belekezdünk egybe, ami ismét garantáltan olyan izgalmakat tartalmaz amit tipikusan csak IccsiNee tud kitalálni :P szal, olvasd el aztán írd le a véleményed :D:P Puszi!

1. fejezet: A kezdet

Én nem leszek depressziós.

Én eldöntöttem, hogy nem leszek az. Már csak azért se. Nem adom meg neki ezt az örömet, már ha neki ez örömet okozna. Mármint az, hogy depressziós vagyok.
De pár nappal ezelőtt rá kellett jönnöm, hogy bármennyire próbálkozom, nem fog sikerülni. Nem fog sikerülni, hogy ne legyek depressziós…
Ugyanis már az vagyok. Kár is tagadni. Nem beszélek, nem eszek, nem alszok. Vagy ha valami csoda folytán alszom, akkor rémálmaim vannak.
Mindig otthagy. Egyszerűen otthagy az erdőben, és én hiába megyek utána nem fordul meg, nem áll meg, nem vár meg. Otthagy, állandóan.
Aztán sikoltozva ébredek fel… Vagy egyáltalán nem kelek fel, és Charlie ráz, hogy csak egy álom az egész…
De talán már ő is hozzászokott öt hónap alatt, és már nem is jön át. Nem kel fel csak azért, mert én sikoltozok… Végül is… fölösleges. Csak én vagyok.
Talán titokban nevettem saját magamon. Szánalmas vagyok, és még mondani se kell, mert tudom. Egy pasi miatt így kibukni… Szánalmas. Csak az lehet.
Egyetlen férfi se ér meg ennyit. Egyetlen férfi se érdemes rá, hogy a szemem karikás legyen, az arcom sápadt és élettelen. Még ő se éri meg…
Tudtam, hogy nem éri meg, hogy fölösleges, hogy úgyse jön vissza, és mégis…
Az agyam és a szívem kettőt akart, és nem bírta. A szívem zokogott érte, az agyam meg megvetette. A szívem még egy érintése után is sóvárgott, az agyam ellökte volna a kezét. A szívem megbocsátott volna, az agyam kinevette volna…
Mintha kettő ember lettem volna. Kettő Bella, aki nem tudja eldönteni mi a helyes, és mit kell tenni. Persze milyen sokan mondják, hogy hallgass a szívedre… De az agyam nem engedni!
Fájjon neki úgy, ahogy nekem! Szenvedjen, mert megérdemli! Ezt akartam, hogy ha kell, akkor roskadjon össze, nem érdekel!
De mintha lenne ennek az egésznek értelme. Úgyse jön vissza, hogy bármelyiket is megtegyem. Nem jön vissza, hogy azt mondja bocsánat, hogy megérintsen, hogy még egyszer magához szorítson. Esze ágában sincs visszajönni, akkor minek fantáziálok ilyen baromságokról? Hülye vagyok… Vagy nem hülye… Hanem depressziós…
Egyszerűen depressziós.

Jake ült mellettem egy pléden, és egy hatalmas kosárból vette elő a kaját. Megnőtt. Annyira nagy lett, és nem csak magasságban! Már csak a mellkasát láttam, ha elé álltam.
Pár perc múlva azt is megtapasztaltam, hogy az evési szokásai is mások lettek…
Én tudom, hogy a férfiak… mások. De Jake szabályosan falt. Erre nem volt jobb szó. Úgy evett, mintha ez élete múlt volna rajta, és én mire észbe kaptam, már megevett két szendvicset… Jól csinálja…
Nem mintha előlem ette volna meg, mert nem voltam éhes. Nem számított és nem érdekelt…
Igazából Jake még mindig menekült… Sam és a többiek elől. Már csak ő maradt meg normálisnak, ahogy ő hívja…
És tudtam, hogy szemét vagyok, mert amíg ő menekül, én meg mocsok módon kihasználom. Mert hozzám jön, és tudom, hogy többet akar, de semmit nem tudok adni. Egyszerűen ki vagyok facsarva, mint egy citrom, és ami megmaradt belőlem az se elég jó Jake-nek. Szerintem, és nem szerinte.
- Egyél, mert megeszem! – mondta Jake, és elterült a pléden. Becsukta a szemét, és élvezte a napot…
Nem csillogott, mint Edward, hiába voltunk ugyanazon a réten. Ő nem csillogott, és nem is csilloghatna… Mert ő nem vámpír… Ő csak Jake…
- Jó – préseltem ki magamból, és egy szendvicsért nyúltam. Nem mintha kellett volna.
- Jó kis hely ez Bella! Hogy találtad? – kérdezte Jake, felült, és megint evett.
- Csak… ráakadtam – mondtam, és beleharaptam a szendvicsbe. Mintha olyan sokat kirándulnék, hogy csak beleakadok egy ilyen rétbe…
De nagyon úgy tűnt, hogy Jake elfogadja a magyarázatot, mert megint visszadőlt.
- Melegem van – mondta, és levette a felsőjét. Én maradtam hosszú ujjúban, ő meg félmeztelenül feküdt. - Mostanában állandóan melegem van… Neked nincs meleged? – kérdezte felsőm felé intve.
- Nincs – mondtam, és megint enni kezdtem.
Furcsa volt? Lehet. De már megszoktam. Jake természetes, és… kedves. Talán mindenkinél kedvesebb velem, és én épp ezért hagyom, hogy velem legyen. Mert elvisel, ami elég nagy szó a jelenlegi állapotomba. Elvisel és megért… Sajnos nem minden hátsó szándék nélkül.

- Nyami! Kétfogásos ebéd! – Valaki beszélt. Idegen hangja megtörte a csendet, és fenyegetően csengett.
Jake is felkelt, én is felemeltem a fejem. Nem tudtam, ki beszél…
Aztán minden túl gyorsan történt. Jake felpattant, én meg két erős kar szorításában éreztem magam. A fejemet hátrafeszítette valami, és egy éles köröm játszott a nyakam mentén. Valami undorító szagot éreztem, és meleg lehelet érintette fülemet. Gusztustalan volt…
Jake rémülten nézett az alakra, nekem meg kedvem támadt nevetni…
Ez annyira jellemző! Már nem is érdekelt, hogy mi történik… Egyértelműen meghalok… Hát… legalább vége ennek az egésznek, és Jake is kereshet valami kedves lányt, aki tudja szeretni. Én meg végre megnyugszom.
Nem féltem. Fölösleges volt… Beszélni is, kérni is. Minden fölösleges volt. Én meg elveszítettem minden kedvem az élethez, hogy akár még csak féljek is. Csak álltam a vámpír karjaiban mint egy baba, mindenféle érzelem nélkül…
Szánalmas voltam. Én mondtam.
- Engedd el! – kiáltott Jake kétségbeesetten. Hangjában páni félelem volt. Biztos voltam benne, hogy ő jobban aggódik, mint én. Hogy ő jobban fél, mint nekem kéne. Furcsa volt… Mintha remegett volna… Ennyire dühös volt, vagy mi? És nem csak úgy remegett, mintha ideges lenne… Tényleg remegett. Rendesen a fejétől a lábáig, mindene remegett…
- Ne aggódj! Utána te jössz, szépfiú! – mondta a szadista hang, majd a nyakamra hajolt.
Nem érdekelt… Legalább meghalok.
Nem sikítottam, ahogy fogai a bőrömbe mélyedtek. Pedig fájt. Nem tiltakoztam, nem próbáltam elfutni. Csak hagytam…
Csak néztem Jake-et és még mosolyogtam is rá, hogy ez így van jól, hagyja, és inkább fusson el, amilyen gyorsan csak tud. Szemeibe néztem, és nézésemmel próbáltam elmondani, amit szavakkal nem akartam.
Szédülni kezdtem… A nyakamra tapadt száj teljesen kiszipolyozott. Szemeim lassan csukódtak le, és egyre laposabbakat pislogtam… Erőtlennek éreztem magam.
Jake még jobban remegett, aztán felüvöltött.
Aztán nem Jake volt…

- ÁÁÁ! – végre azt éreztem, amit kellett. Felsikoltottam, ahogy csak tudtam, és kapálózni kezdtem. Hol a fenében van Jake? Mert nem volt itt… Egy hatalmas farkas állt a helyén… MI a fene történt vele? Én ezt nem értem… Mi történt?
Éreztem, hogy a vámpír abbahagyja a vérem szívását, éreztem a mérget, és sikítani akartam. Ez fáj! Majd a vámpír ellökött, én meg elájultam.

Órák teltek el, vagy napok? Nem tudtam. Csak azt, hogy fáj a fejem… És fáj a torkom is, és nem tudom, miért fekszem egy réten, amikor otthon kéne lennem…
Hangos volt minden. Madarak, patak, szél, emberek, autók, és beszédfoszlányok.
Túl hangos, ha engem kérdeztek…
Vettem egy levegőt… Büdös volt! A kezem az orrom elé kaptam, hogy ne kelljen éreznem a szagot. Égett szag, vér és romlott kaja… De esőt is éreztem… Földet, sarat, vasat is… Virágok illatát és állatokat… Aztán kinyitottam a szemem. Én minden világos volt.
A színek mások voltak. A formák élesebbek.

A fenébe!
Ez nevetséges. Kiáltani akartam, hogy miért pont most, miért pont én? Ez fölösleges volt!
Tudtam, hogy vámpír vagyok… Nem kellett hozzá nagy tudomány. Mennyit mesélt róla Alice, hogy mindent másképp látnak ők, mint az emberek. Ez tényleg más… De nem rossz értelemben. Sokkal szebb mindent így látni. Sokkal… élvezetesebb.
De fölösleges volt. Legalábbis nekem. Én nem akartam élni, erre most örökké fogok. Hát logikus ez? Egyáltalán hogy a fenébe lettem vámpír, és, hogy a fenébe kerülök a rétre? Ha jól emlékszem, mérföldekre elkerülöm…
Felkeltem. A pléd mellett feküdtem…
Pléd… Szóval önszántamból vagyok ezen a réten? Nem emlékeztem semmire… Egyszerűen fogalmam se volt, hogy kerültem a rétre. Nem tudtam. De azt már igen, hogy miért volt annyira büdös. Egy nagy kosárban meg voltak romolva az ételek. Szóval valamikor kijöttem, de megtámadtak, nem érdekelt, és itt hagytak.
Világos minden.
Összepakoltam a cuccokat. Majd valahol kidobom őket. Charlie úgyis örül, hogy végre megszabadult tőlem.
Furcsa volt, mert nem sokkolt annyira, hogy már nem vagyok ember. Egyszerűen nem érdekelt. Hidegen hagyott, hogy mi, vagy ki vagyok. Talán még a nevemet is megváltoztatom. A Bella… Túl szép hozzám. Egyedül az érdekelt, hogy nem nagyon akarok élni. Egyszerűen nincs miért… És nincs kiért…
Elindultam kifelé a rétről. Könnyű volt lépkedni. Olyan természetes… Néztem a földet, de semmi nem jutott az eszembe, ami értelmes lenne… Kéne valamit csinálni, elég egyértelműen…
Hogy is hívják azt a családot? Valami olasz neve van! Tudom, hogy mesélt róla Edward. De rég volt, és éreztem, hogy felejtek… Mintha valaki porszívózni kezdte volna az emlékeimet. És furcsamód csak a rosszak maradtak. Emlékszem, hogy elhagyott. Emlékszem, hogy megmentett még régebben. De nem emlékeztem egyetlen beszélgetésünkre sem. Nem emlékeztem mikor mentem át hozzá utoljára vagy először… Nem emlékeztem az…

Hamu.
Takaros hamukupac pont előttem. Égett szag volt… Akkor ez volt az. Ez egy vámpír! Méghozzá egy halott! Ki a fene ölte meg? Kinek volt ekkora ereje?
Felemeltem a fejem, hogy ne csak azt lássam, ami a lábam előtt van…
Jake!
Futni kezdtem felé.
Mozdulatlanul feküdt úgy húsz méterrel arrébb. Már emlékeztem, hogy kerültem ide. Jake is velem jött. Aztán megjelent a vámpír… Megtámadott, Jake meg farkas lett…
Hamarabb odaértem, mint számítottam, és még csak el sem estem, ami nem kis meglepetést okozott. És még el se fáradtam…
Már nem voltam közönyös… Mi a fene történt Jake-kel? A félelem és a pánik úgy omlott rám, mint valami lavina, és pillanatok alatt temetett el.
Az oldalán feküdt, én meg megfordítottam, hogy lássam… Bár ne tettem volna!
Felsikoltottam, mert nem tudtam, mit csináljak. Jake-nek… nem volt mellkasa…
Egy hatalmas lyuk tátongott ott, ahol a szívének kellett volna lennie… De nem volt ott semmi… Kiabáltam, és az iszonyattól kezeimet arcom elé emeltem.
Talán arra számítottam, hogy elhányom magam… Nem lett volna furcsa. Nem lett volna meglepő… De nem jött semmi… Még remegni se kezdtem el, pedig arra is számítottam. Még sírni se kezdtem… A szívem se esett ki helyéről, és nem kezdtem el hisztériázni. Ehelyett meg csak sikoltoztam… És nem történt semmi…
Pár perc múlva abbahagytam a sikoltozást… És bármennyire is akartam nem sírtam. Bármennyire is fájt nem zokogtam fel.
Nem tudtam… Még csak könnyezni sem.
Hirtelen utálni kezdtem azt, ami lettem, és azt, aki ezt tette…
Nem akarok élni, és ez csak még jobban megerősít ebben! Semmi értelme az egésznek!

Felálltam, nagy levegőt vettem, és meg kellett állapítanom, hogy Jake volt annyira büdös… Szúrta az orrom a szaga. Nem tudtam mit csinálni. Nem mehetek vissza, hogy szóljak mi történt. És a gyönyörű vörös szemeimet mivel magyarázom? És miért tűntünk el? Nem mehetek vissza…
Még egyszer Jake-re néztem. El kell temetnem… Pedig nem akartam, és nem azért, mert nem érdemelné meg. Szimplán csak azért, mert a barátom volt. És miattam halt meg… Én vagyok a hibás. Én vagyok az oka a halálának…
Azt akartam, hogy szenvedjek, hogy elfáradjak, hogy rosszul érezzem magam. Hogy bőgjek, hogy meghaljak, hogy érezzek már valamit, ami nem ennyire szörnyű!
Egy fa tövében percek alatt ástam egy lyukat. Túl gyorsan kész lett, és egyáltalán nem fáradtam el. Undorítónak éreztem saját magam… Jake nem ennyit érdemel. Jake-nek nem ezt kéne kapnia. Jake többet érdemel… De nem tudok neki többet adni.
Visszamentem hozzá…
Még a szeme is nyitva volt. Ujjaimmal lecsuktam a szemét, és felemeltem. Könnyű volt, mégis hatalmas. Annyira nagy, hogy nevetségesen nézhettem ki. De nem érdekelt.
Belefektettem a rögtönzött sírba, és percek alatt letemettem.
Koszosnak éreztem saját magam, és bűnösnek. Rossznak és gyalázatosnak, mintha nem is én lennék… De már nem én vagyok. Bella örökké eltűnt, és nincs senki a helyén, csak egy… egy nem tudom mi.
Már tényleg értelmetlen az életem…
Elköszöntem tőle magamban, majd elindultam… Nem tudom hova, csak annyit tudtam, hogy meg akarok halni.

Elindultam valahova, ahol megölnek…