Kedves Olvasók!

Egy kis technikai információ. Mivel állandóan kések a frissel, ezért a dátumozás megszűnik, és a chatbe fogom írni, hogy mikor jön a következő fejezet. Igyekszem az egy-két hetes határon belül maradni.:)

Igyekszem és puszilok mindenkit!:D

2010. július 4., vasárnap

Havazó nyár - 4. fejezet

Ez már nem csúnya beszédes, de Edward szemszög!;D

4. fejezet: A hiba a tervben

Él…

Bella él. Él! Nem halt meg! Nem nagymama! Soha nem volt az! Él! Bella él!
Nem voltak szavak az érzéseimre, nem tudtam elmondani, hogy érzek. Nem tudtam megfogalmazni, hogy megkönnyebbültem, megdöbbentem vagy megrémültem-e. Nem tudtam. Megdöbbentem, hogy itt él. Megkönnyebbültem, hogy él. De megrémültem, hogy nem vegetáriánus.
Vörös szemeivel úgy nézett rám, mintha pillanatok alatt szaggatna szét. Mintha képzeletben már százszor megölt volna, kitekerve a nyakam, a lehető legtöbb fájdalmat okozva.
Soha életemben nem láttam azokban a szemekben ennyi gyűlöletet. De nem csak az övébe, talán máséba sem. Annyira… utált. Annyira dühös és mérges volt.
Nem volt más a szemében. Ő nem örült nekem. Pedig én igen…
Nem veszítettem el. Egyáltalán nem, mert él. De. Igenis elveszítettem, mert jobban utál, mint eddig bárki. Soha nem akar látni, még csak a létezésemről se akar tudni, ezért elveszítettem. Pedig én soha nem felejtettem el. Nem felejtettem el hangja színét, szeme gyengédségét és keze tétovaságát. Egyáltalán nem. Minden egyes pillanat elevenen élt bennem, és nem menekülhettem előle.
Nem tudtam szabadulni, és ami furcsa volt, nem is akartam. Akartam őt, és direkt kínoztam magam, hogy vajon férjhez ment-e? Megszületett-e az első gyereke? Nagymama már? Kínoztam magam, és a családot is. Mert megérdemeltem. Egyszerűen megérdemeltem, hogy ne legyek boldog. Megérdemeltem, hogy minden nap meghalt bennem valaki. Hogy lassan csak egy robot lettem, aki teszi, amit kell, de nem éreztem, nem gondolkodtam. Megérdemeltem. Elveszítettem… Mert ellöktem magamtól az életem értelmét, akkor tűrjem a végét. Én csináltam, nem más.
„Hozzám ne merj érni!” Undorodott tőlem. Undorodott az érintésemtől, a nézésemtől, tőlem. Utált. Erre nem volt jobb szó. Utált. Gyűlölt, és még csak rám se tudott nézni.

Bénán feküdtem a földön, és hiába akartam nem tudtam megmozdulni. Alice pánikolva próbált felültetni, vagy valamit csinálni velem. Hallottam, hogy kiabálnak. Hallottam, hogy Emmettet se tudják megmozdítani. De volt, amit nem hallottam… Életembe először a közelembe lévők gondolatai némák voltak. Még erőszakból sem hallottam egy szót se… Pedig az elmúlt 150 év alatt fejlődött a képességem. Nem csak a gondolatokat hallottam, hanem én is tudtam gondolatokat közvetíteni. Alice már a múltat is látta, Jasper meg órákig képes volt irányítani bárki érzelmeit. Megerősödtünk…
Szinte élveztem a pillanatot, hogy csak én vagyok. Szinte tetszett, hogy most nem zavar meg senki. Hogy csak az én gondolataim vannak, és senki nem tolakodik az elmémbe.
- Nem mozdul! – kiáltott Rose kétségbeesetten.
- Edward se… - mondta Alice még mindig pánikolva.
- Ha visszajön Bella, esküszöm, megfojtom! – kiáltotta Rose minden mérgével.

NEM! Senki nem bánthatja! Senki nem érhet hozzá. Ennek így kellett lennie… Megérdemlem, még ha Emmett nem is. De nem bánthatják! Szó se lehet róla!
Mozdulnom kell! Felkelni, és megvédeni Bellát tőlük. Bántani akarják! Kezemet próbáltam mozdítani, de nem sikerült. Erőszakosan koncentráltam, de nem ment. Még csak meg se rezdült a kezem…
Már nem örültem annak, hogy nem hallok semmit. Mert ha hallanám őket, akkor tudnák mozogni. És nekem most mozognom kell!
Tehetetlen voltam. Éreztem a jeges rémületet, hogy tényleg béna vagyok. Nem bírok mozdulni… Fegyvertelen és túl gyenge voltam…
- Oáo… Ez fájt! – kiáltott egy mély hang.
- Emmett! – rögtön utána egy megkönnyebbült kiáltást lehetett hallani, és biztos voltam benne, hogy Emmett megint a földön hever Rose-zal együtt.
Felkelt. Akkor én is fel fogok. Csak remélem még azelőtt, hogy Bella visszajönne, és bántanák. De miért jönne vissza?

Egyszerre könnyebbültem meg, és ijedtem meg megint. Megkönnyebbültem, mert akkor a többiek nem bántják, de féltem, hogy talán nem látom soha többet. Bár már egyszer hittem, hogy soha többet nem látom. Meg voltam róla győződve, hogy véglegesen elveszítem. De akkor önszántamból hagytam ott, most meg ő ment el. De most akarom! Akarom, hogy itt legyen, hogy ő legyen!
Ugyanazt csinálta most velem, mint én vele sok évvel ezelőtt.
Vajon neki is ennyire fájt? Neki is megszakadt a szíve? Ő is csak ürességet érzett és semmi mást? Neki is hiányzott egy része?
Vagy lehet, hogy még jobban fájt neki… Hisz ember volt.
- Edward! Mozdulj már! – kiáltott Alice még mindig felettem. Nem mozdultam. Még mindig nem tudtam.
Vajon akartam? Könnyű volt feküdni a csendben, és csak rá gondolni. Arra, amit tettem vele, és arra, amit most tett ő. Annyira egyszerű volt…
Fenébe! Keljen már fel…
Ejnye, huncut Bella! Nem semmi kis bige lettél…
Esküszöm, kinyírom! Komolyan kinyírom! Hogy bánthatta az én macikámat…
Embereket eszik… Vörös a szeme…
A gondolatok akaratlanul ömlöttek felém, mint valami megállíthatatlan hullám. Hát vége a pajzsnak. Hirtelen mozdulattal ültem fel, és néztem szét magam körül.
- Edward – sóhajtott fel hangosan Alice, majd elmosolyodott. - Azt hittem valami komoly baj van…
- Öcsi! Nem semmi csajod lett! – mondta Emmett vigyorogva, és felsegített a földről. - Csak így nekünk támadt…
- Bella nem a csajom – mondtam szinte csak magamnak, és a ház felé néztem. Itt lakott… Minden az övé.
- De a tied volt valamikor – mondta Rose erőszakosan -, úgyhogy állítsd le!
- Kétlem, hogy visszajönne. A gyűlöletének erőssége egyenesen megdöbbentő… Főleg a te közeledben, kedves Edward – mondta Jasper, majd megveregette a hátam.
Én még mindig alig észleltem valamit, csak néztem a házát. Semmi különleges. Semmi egyedi, semmi… bellás. Csak egy ház.
- Mindjárt visszajön – mondta Alice újra csilingelő hangon.

És alighogy kiejtette a szavakat megjelent egy autó. Bella autója.
Visszajött! Ha csak azért is, hogy behúzzon egyet, azt se bánom. Megint látom őt magát. Megint érezhetem az illatát. Megint vele lehetek…
- Itt hagyta a macskát – mondta még Alice, és mosolyra húzta az ajkait.
A micsodát? Macskát? Melyik az a macska, amelyik megmarad egy vámpír mellett!?
A kocsi leparkolt, majd rögtön kiszállt belőle Bella. Még mindig dühös volt, de most nem szórt szikrákat a szemem. Kicsit nyugodtabbnak tűnt. A kocsiajtót becsapta majd ránk nézett.
- Itt hagytam Matildét – mondta, majd bement mellettünk a lakásába. Talán túl értetlen volt az arcunk, és ezért adott magyarázatot… Elhaladt mellettem. Nem. Nem érhettem hozzá. Pedig mennyire vágytam rá. Már biztos nem annyira puha a bőre, mint amilyenre emlékeztem. És az is biztos, hogy már nem meleg… Jéghideg, mint mindenki más. Két másodperc se kellett és egy hatalmas kövér macskával jött ki a házból.
- Bella… - Újra felé nyújtottam a kezem. Beszélnem kell vele! Egyszerűen muszáj. El kell mondanom mindent. Hogy miért mondtam azt, amit. Hogy mennyire sajnálom.
Bella tekintete újra villant, a szemembe nézett, én meg megálltam a mozdulatban. Megint megdermedtem, pedig most nem fagytam le.
- Te dönthetsz Edward! Vagy megint megfagyasztalak, vagy még a gondolatát is elfelejted annak, hogy valaha megérintesz. – Hangja fenyegetően csengett, és most már egyikünk se vonta kétségbe, hogy meg is teszi, amint mond. Dühös volt. Annyira dühös…
Nem! Nem engedhetem el csak így! Muszáj beszélnem vele! Muszáj meghallgatnia! Tudnia kell!
De nem értem hozzá, egyszerűen végignéztük, ahogy a macskával együtt visszaszáll a kocsijába. Már megint végignéztem, ahogy elhajt, úgy, hogy ránk se néz. Vagy, Hogy rám se néz.
De mi okból várok el tőle bármit is? Nincs se jogom, se lehetőségem.
Most tényleg elment. Megint elveszítettem, pedig nem akartam. Elveszítettem, mint 150 évvel ezelőtt, és csak a tudat maradt, hogy gyűlöl. Már a vigasz se volt, hogy esetleg boldog nélkülem. Már csak ez maradt… Utál, és még a gondolatomra is kirázza a hideg…

Pocsék volt… A tudat, hogy soha többet nem látom. Hogy veszíthetem el azt, ami nem is az enyém? Miért hiányozhat, amikor ezt a Bellát nem is ismerem? Miért kell nekem, amikor ő nem akarja?
- Mert szereted, öcsi! Ez ilyen egyszerű… - mondta Emmett, majd vállon veregetett és elindult a kocsi felé.
Az egyetlen hátránya a gondolatátvitelnek… Ezt még nem tudom úgy irányítani, ahogy én szeretném, és a közelemben lévők teljesen véletlenül hallják meg azt, amit gondolok. De majd egyszer ezt is tudom irányítani… Ahogy a gondolatolvasást is.
- Edward én nem tudom mi volt ez, de ezt a nőt többet nem akarom látni! – mondta Rose, majd ő is elindult a kocsi felé.
- Bár már kevésbé hevesek az érzései még mindig gyűlöl – mondta Jasper, és ő is elment.
Szép lassan mindenki visszament a kocsijához jelezve, hogy talán haza kéne menni.
Haza?! Ez a szó teljesen értelmét vesztette… Bár valamikor ez a hely tényleg az otthonom volt…
Valamikor régen.

150 évvel ezelőtt…


Következő fejezet Bella szemszög! :)

2 megjegyzés:

  1. hali!
    tetszett a rész, sztem kicsit light lett, de annyira mégse. :) kíváncsi vok a kövire, mert olvastam a kis részletet :)

    VálaszTörlés
  2. Jaj nagyon tetszik! Nagyon kiváncsi leszek hogyan fognak ujra találkozni, és hogyan békülnek ki? Amugy milyen hosszúra tervezitek?pusz

    VálaszTörlés