Havazó nyár - 10. fejezet

10. fejezet: Az érem két oldala

Csak… voltam.

Egyszerűen csak ültem egy kidőlt fa törzsén, ami meglepő módon nem miattam dőlt ki, és néztem ki a fejemből. Csupán tíz centi kellett volna, és Kanadában vagyok. Vagy annyi se. Annyira könnyű lenne átmenni, és nem foglalkozni azzal, hogy valahol ott vannak ők is. Hogy még léteznek, és már azt is tudják, hogy én létezem.
Könnyű lenne, de egyszerűen lehetetlen. Nem tudnám… elfogadni. Vagy nem ez a jó szó! Nem tudnám… elhinni, hogy tudják, hogy élek. Eddig olyan boldog voltam a tudattal, hogy gyűlölök, ők meg azt hiszik meghaltam. Most meg tudják, hogy élek, és talán mindennél jobban, hogy gyűlölöm őket. Volt egy jó pár eset, amikor kimutattam nemtetszésem.
Csak ültem.
Próbáltam mindent kizárni a fejemből. A mardosó éhséget, a hangokat és zajokat, az illatokat, és próbáltam csak lenni. De egyszerűen nem ment. Nem tudtam semmire gondolni… Vagyis nem tudtam rájuk nem gondolni, ami eléggé… pocsék volt.
Eddig soha, most meg minden, egyszerűen minden gondolatom körülöttük forog. Még ha valami másra is próbáltam gondolni, azonnal eszembe jutottak ők, vagy a valamivel kapcsolatban ők, és máris megint a családról gondolkodtam, nem arról, amiről szerettem volna.
Egyszerre volt nevetséges, szánalmas és kétségbe ejtő.

Az ég dörgött egyet, és beborult. Sötét lett, én meg még felállni is lusta voltam…
Minek, megfázni úgyse tudok! Az eső szemerkélni kezdett, majd hevesen zuhogni. A ruhán pillanatok alatt ázott át, de nem érdekelt. Jól esett, hogy rossz idő van. Mintha a természet együtt érezne velem, és az egész időjárás a hangulatomat tükrözné. Körül belül ilyen vagyok most belülről…
Sötét, hideg és heves…

Nem akartam elhinni magamnak, hogy becsaptam saját magam, éveket át. Hogy hazudtam és elhitettem magammal azt, ami nem is igaz… Nem akartam elhinni, pedig tudtam.
Tudtam, hogy nem őket gyűlölöm… Egyszerűen azt, hogy ők nem foglalkoztak velem. Ez a tudatot, ezt az érzést utáltam, de annyira amennyire csak lehetett. És mivel gyűlöltem a tudatot, hát akkor gyűlöltem őket is.
De nem fogok a karjaikba borulni, csak azért, mert beláttam, hogy nem őket gyűlölöm. Egyáltalán nem! Maradnak… ismerősök, akikkel valami pocsék véletlen folytán közös a múltunk egy része, és Vien miatt a jelenünk.
De volt egy rosszabb érzés is, amit nem tudtam nem észre venni. Annyira… bántott, hogy nem kerestek. Hogy nem búcsúztak el annak idején. Annyira… rosszul esett, hogy nem foglalkoztak velem. Tudtam, hogy Edward meg a többiek ezt akarják elmondani… Hogy mi is történt valójában. De nem kell elmesélni, a saját gondolataim és emlékeim is kellőképpen fájdalmasak és szörnyűek. Miért kéne elmondani azt, amit tudok? Miért kell bemutatni, és újra feleleveníteni…
Tudom mi volt… Átéltem, és nem akarom megint…
Akkor is elég pocsék volt.

Feltápászkodtam a rönkről, majd hátat fordítottam Kanadának… Pedig csábító volt a gondolat, hogy lelépek egyetlen szó nélkül…
Gyalogolni kezdtem, figyelve, hátha jön erre egy turista, hogy ehessek végre. Muszáj lenne, mert a végén még Vient eszem meg, ami nem lenne éppen… jó dolog. Nem akarom őt elfogyasztani, de én is csak vámpír vagyok… Nem tudnék ellen állni.
Furcsa volt, hogy pár lépés után meguntam az egészet. Az embere hogy a fenébe bírják ezt a lassúságot? Ez túl… lassú!
Futni kezdtem, én meg majdnem örülni kezdtem a sebességnek… Ez már sokkal jobb!

Pár perc alatt újra a háznál voltam. Az idő itt is elég pocsék volt, az eső zuhogott, és csak annak köszönhettem, hogy látom a házat, hogy vámpír vagyok. Különben elmosta volna az eső.
Lassan közelítettem vadiúj otthonom felé, bár még egyáltalán nem éreztem annak. Most meg hogy a fenébe beszéljek Edwarddal? Mert… nem gyűlölöm, de utálom, amit tett… Ha elvileg szeretett, hogy tudta ezt megtenni velem… Nem értem… Egyszerűen nem értem!
Beléptem a házba, és már meg se lepődtem azon, hogy mindenki a nappaliban ült. Egyszerre szegeződött rám minden tekintet, döbbentek meg, majd fordultak is vissza az aktuális unaloműzőjüknek. Egyedül Edward meredt rám úgy, mintha szellemet látna…
- Áthoztuk a cuccaidat Bella baba! A szobádban vannak! – mondta Emmett, majd rám kacsintott.
- Bella a nevem – mondtam, majd a lépcső felé indultam. Már éppen felléptem az első lépcsőn, amikor Emmett megint megszólalt.
- Öltözz át, mert ez nem semmi… - mondta még, majd röhögni kezdett.
- Mi bajod van? – kérdeztem élesebben a kelleténél, és egész testemmel felé fordultam.
- A ruhádra az a jelző, hogy átlátszó nem éppen találó… - vetette oda Rosalie, majd megrántotta a magazint, és újra beletemetkezett.
Én lenéztem a felsőmre…

A fenébe!
Keresztbe fontam a karom, majd dühösen indultam a kinevezett szobám felé.
Most, hogy az egész család megcsodálhatta mellbimbóimat, és megtudhatta a tényt, hogy nem hordok melltartót, szép az élet, nem de bár? Becsaptam magam után az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot.
Most vajon magamat zárom be, vagy őket ki?
De ez most kit érdekel? Ledobáltam magamról minden ruhám, majd a fürdő felé mentem… Nem mintha fáznék, de ha már vizes lett a hajam, akkor kimosom…
Lehet, hogy befestem a hajam… Olyan unalmas ez a barna. Mondjuk feketére! Na az nem lenne semmi!
Percek elteltével kifordultam a zuhany alól, majd visszamentem a szobámba. Valami ruha kéne, de hol a fenében vannak? Fogadok egy emberben, hogy a legutolsó doboz lesz, amit kinyitok!
Az egyik sarokban valamilyen csoda folytán megláttam a bőröndjeimet, és rögtön oda szaladtam. Abban biztos van tiszta ruha…
Felöltöztem, majd elővettem a hajszárítót… Milyen primitív…

- Bejöhetek? – kérdeztem már teljesen szárazan Vien ajtaja előtt.
- Gyere! – kiáltott ki Vien, én meg benyitottam. Éppen a számítógép előtt ült, és a Sims-szel játszott. Azonnal megcsapta orromat az illata, rögtön a nyakár koncentráltam, pedig nem akartam. Ez Vien! Vien! Nagy levegőt vettem, és nem lélegeztem… Vien miatt! Ez Vien!
- Nem unod még? – kérdeztem egyszerűen.
- Ezt nem lehet megunni – mondta, és az egyik szereplőjével kisúroltatta a vécét…
- Aha, tényleg élvezetes – mondtam cinikusan, majd leültem az ágyára.
- Ha te is játszanál neked is tetszene – mondta, majd felém fordult. - Hogy vagy? – kérdezte majd rám mosolygott.
- Ezt nekem lenne illő kérdeznem – mondtam, majd akaratlanul néztem a pocakjára. Még kicsi… Talán egy tenyérnyi sincs az a valami, amit ott nő… De Egyszer egy… valami lesz…
- Ugyan! A vak is látja, hogy valami nyomja a lelked! – mondta drámaian. - Várj kitalálom! A valami… vagyis inkább valaki, aki nyomja a lelked, bár te is és ő is azt szeretné, hogy mást nyomjon… Szóval ez a valami E betűvel kezdődik és dwarddal végződik? Kitaláltam? Azt hiszem kirúgjuk Alice-t! – mondta, majd felnevetett.
- Nem érdekel Edward – mondtam, majd elfordítottam róla a tekintetem.
- Hazudsz! – mondta egyszerűen, és keresztbe fonta a karját a melle előtt. - Bella másnak légy szíves, jó? Ne nekem!
- Edward nem érdekel… - mondtam, majd hallottam, hogy Vien felcicceg. - Csak az a baj, hogy… Szóval… Nem értem, hogy miért csinálta azt, amit… És, hogy miért hazudott nekem hónapokig. Hogy miért nem keresett meg. Nem értem őt…
- Pasiból van szívem, mit akarsz rajta megérteni? – Vien nevetni kezdett teli torokból, minden örömével. - De komolyra fordítva a szót… Próbáltad már esetleg… netalántán… valamikor… meghallgatni? – kérdezte Vien, és egy huncut mosoly húzódott meg a szája sarkában.
- Nem érdekel a mondandója – mondtam, és megint elfordítottam a tekintetem.
- Dehogynem! Csak nem akarod elismerni… Bella néha annyira gyerekes vagy! – mondta Vien, majd felkelt a székről, és átmászott hozzám az ágyra. Felkavarta a levegőt, az illata újra az orromba kúszott. Harapni akartam… Csak egy kicsit… - Teljesen őszinte légy! Mit érzel, ha azt mondom, Edward…? Az említett hányingeren kívül… - mondta mosolyogva, majd bíztatóan nézett a szemembe.

- Utálatot? – kérdeztem szinte magamtól.
- Nem, Bella! Ezt már megbeszéltük… Nem őket utálod, hanem azt, hogy elveszítettek téged… Hogy hagytak téged elveszíteni…
- Haragot?
- Esetleg…
- Mi mást érezhetnék iránta, amikor nem vagyok rá kíváncsi! Nem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos, és csak egy idegesítő alak, aki soha nem hagy békén.
- Szerelmet – mondta Vien természetesen, majd levett egy szöszt a párnáról.
- MI VAN? – kérdeztem, majd felpattantam az ágyról.
Nem szeretem… Baromság, hisz… semmit nem érzek iránta azon kívül, hogy utálom… Meg gyűlölöm, és ki nem állhatom, és legszívesebben megverném még egy párszor!
- Szereted… Csak nem vallod be…
- Fenéket! – mondtam, majd hátat fordítottam neki, hogy kimenjek. - 150 éve, kitartóan gyűlölöm – tettem még hozzá, majd a kilincsért nyúltam.
- A szerelmet és a gyűlöletet egyetlen hajszál választja el, Bella… És elég könnyű összekeverni a kettőt…
Megtorpantam, de nem fordultam vissza… Nem érdekel. Ne oktasson ki! Ma már másodszor osztja itt nekem a tanácsait… Ez már sok! Túl sok nekem…
Nem bírok lenyugodni, nem bírok békében lenni, ha állandóan… ilyen! Egyszerűen nem értem őt…
Kicsaptam a szobám ajtaját, és szándékomban állt levágódni az egyik fotelra.

- Most már meghallgatsz? – kérdezte Edward nyugodtan az egyik fotelből.
- Nem – mondtam, majd dobálni kezdtem a dobozokat az utamból, hogy legalább csináljak valamit.
- Bella…
- Hagyj békén, Edward! – mondtam, fel se nézve a dobálásból. - Eszem ágában sincs veled beszélgetni, és érintkezni… És legfőképpen meghallgatni nem akarlak! Úgyse mondasz semmi újat.
- Emlékszel a szülinapodra? – kérdezte Edward, majd hallottam, hogy mögém lép.
- Nem érdekel! – kiáltottam, majd dühösen Edward meredtem. - Felfognád végre, hogy nem érdekel?
Pár centi választott el minket egymástól, de egyáltalán nem volt… erotikus az egész. Sokkal inkább feszes és dühös. Ebben semmi érzékiség nem volt…
- Komolyan mondom, legszívesebben kikötöznélek egy székhez, hogy végre meghallgass! – kiáltott, majd zavartan a hajába túrt.
- Szerintem az ágy ide megfelelőbb lenne – mondta egy hang, majd mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. - Amilyen szikrák pattognak, fiatalok… - Emmett füttyentett egyet, majd bejött a szobámba, és levágódott a fotelre. - Higgyétek el, az ágy kényelmesebb!

Hirtelen biztos lettem benne, hogy ha ember lennék, akkor most nem kicsit pirulnék. De szerencsére vámpír voltam, így a pirulás ki volt zárva… Zavartan fordítottam el a tekintetem, majd kezdtem el megint dobozokat rakosgatni.
- Hűha, Bella… Csak nem kínosan érint a téma? – kérdezte Emmett pimaszul. – Nem mondod komolyan, hogy 167 éved alatt még egyetlen egyszer sem…
- Menj a fenébe! – vetettem oda, majd az egyik dobozt, amiben nem tudom mik voltak felé vágtam.
- Emmett menj innen – mondta Edward, majd bátyja felé fordult.
- Nah Bella… Azt hiszem, te kimeríted az aggszűz fogalmát… Mondjuk a drága öcsémen, nem teszek túl…
- Emmett! – Edward… kiabált. Talán még létezésemben sem hallottam őt kiabálni… És most furcsa volt… De nem feltétlenül rossz furcsa…
De hülye vagyok! Edwarddal kapcsolatban semmi nem, lehet jó furcsa!

- Vagy kimentek magatoktól, vagy lefagyasztalak titeket, és én doblak ki mind a kettőtöket – mondtam nyugodtan, majd összefontam a karom. - Most időt is mondjak ide, vagy kimentek végre a szobámból?

De nem kellett válaszolniuk, mert egy sikoltásra mind kirohantunk…