Rongybaba 1.-2. rész

1. fejezet

Hatalom.

Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán fontos volt Arónak. Hisz ő az egyetlen, akit mindenki tisztel, akitől mindenki fél, és aki előtt hever az egész vámpír társadalom. Imádta ezt a tényt. Egyszerűen oda volt érte... Nem is tudta szavakba önteni mennyire szerette a tudatot, hogy ő a leghatalmasabb, és akár a neve említésére is összecsuklanak vagy épp rettegnek.
Imádta... Ez volt az egyetlen dolog, ami éltette, és ami miatt élni kellett.
Nem hiába volt ő a vezető.
Mert megérdemelte. Ő volt az egyetlen, aki kiérdemelte ezt a z egészet, akinek járt ez a tisztelet. Ő így gondolta... Mert igenis jár neki a tisztelet. Még a családján belül is mindenki rá néz fel a legjobban. És ez nem csak a megélt röpke kétezer évnek volt köszönhető.
Szerette a családját. De ha a családja nem tiszteli, akkor semmit nem ér az egész. Muszáj, hogy felnézzenek rá, különben nem fogadják el vezetőnek.
Aro ezt nagyon is jól tudta.

Kezét a háta mögött összefonta és vigyázz állásban nézett ki lakosztálya ablakán. Meredt előre, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Olyan volt, mintha nem is élt volna. Nem lélegzett nem mozdult... Csak állt.
Szeretett csak állni. Szerette elhitetni mindenkivel, hogy a világ úgy forog, ahogy ő akarja. Szerette a tudatot, hogy minden úgy alakul, ahogy ő akarja...
A vámpír világban egyetlen dolog volt fontos a titok megtartása kívül természetesen. Az, hogy ő mit akar. Hogy mi teszik boldoggá.
Boldogság...
Aro arcán megrándult egy izom, mintha mosolyogna, majd újra felvette merev tekintetét.
Nevetséges, hogy egyesek a boldogságot keresik, amikor sokkal fontosabb is van annál a világon. És Aro nagyon is jól tudta, hogy ennél csak a hatalom a fontosabb. Nevetett a naivakon, akik még hittek a tündérmesékben és a boldogan éltek még meg nem haltak dolgon... Röhejes... A boldogság igazából lényegtelen. Egyáltalán nem fontos.
Csak a hatalom számít. Az erő, a tudás, az uralkodás.
Aro így volt boldog...

Kopogás törte meg a néma csendet, majd egy férfi lépett be a szobába.
- Heidi öt perc múlva itt lesz, Mester – mondta, majd azonnal ki is ment...
Ó, a család!
Gyermeteg elképzelések alapján nagyon fontos a család, és van, aki azt mondja a legfontosabb. Újabb röhej. Egyáltalán nem a legfontosabb, bár Aro nem vonta kétségbe a tényt, hogy fontos.
A családja által ment előre. Hisz ott van Jane. A kis Jane, aki régóta a legtehetségesebb volt. Imádta az erejét. Hisz valakit sokszor megriaszt már a testi fájdalom is... Fogalmuk sincs, hogy van annál rosszabb... Aro nagyon is tisztában volt vele, hogy sokkal rosszabb is van a testi fájdalomnál, bár az se kellemes ez tény.
Szerette Jane-t, már amennyire ő képes volt szeretni. Ha nem is szeretett... De erősen ragaszkodott a családjához. Hisz ők segítik az előmenetelben...
Jane mellett ott van még Alec. Jól emlékezett a napra, amikor megtalálta őket. Hihetetlen elégedettség töltötte el, és nem érdekelte, hogy kiszakítja őket a családi körükből. Legalábbis abból, amit ők családnak neveztek.
De itt ő megmutatta nekik, hogy ebben a családban élni, ebben az életformában sokkal... hasznosabb. Mint emberként élni majd meghalni, és semmi maradandót nem alkotni.
Megtanította nekik. És már ők is értették.
És persze még ott volt Bella... Szerette a lányt. Az ereje határozottan remek volt, bár egy cseppet sem érdekes. Felhasználható. Az mindenféleképpen. Igazából, amikor átváltoztatta Bellát, nem számított rá, hogy tehetséges is lesz...
Csak szeretőnek akarta, és utána megölni, amint megunja. De tehetséges volt. És kárba veszett volna, ha marad szeretőjének.
Aro jól emlékezett még az első alkalomra, amikor felfedezte Bella különös képességét. Újra megrándult egy izom arcán, de nem mosolyodott el...
Meg akarta ölni Bellát. Megunta, elege volt belőle, ezért meg akarta ölni. Bella menekülni kezdett majd a nagy hevességben rádobott egy tűzgolyót. Emlékezett, hogy mind a ketten döbbenten nézték az ágyat, ami lángra kapott. Pillanatokig csak meredek egymásra, majd Aro kijelentette, hogy talán mégse öli meg.
Azóta persze megtanulta kezelni az erejét, ágyasból családtagnak nyilvánították, és hasznot húztak belőle. Hisz ez volt a lényege az egésznek...

Minden egyes új családtaggal újra magasabbra jut. Több hatalmat szerez... Ennyi volt a lényeg.
Hirtelen Aro arca elváltozott, fintorba ment át, hogy aztán percekig boldogtalan arcot vágjon...
Cullenék.
Az egyetlen család, ami gátolja hatalma növekedését. Tulajdonképpen utálta a családot, és nem csak azért, mert túl sok tehetségest tartottak számon. Nem ennek sokkal több oka is volt.
Carlisle életmódja egyre népszerűbb volt. Tisztában volt vele ő. Tisztában volt vele a Cullen család is.
Aro a mai napig nem tudta elképzelni mi ennyire... vonzó az büdös állatok vérében. Természetes táplálékforrás az ember. Minek ellene szegülni?
A tényt, hogy a vegetáriánus életmód terjed, nem tudta megállítani. Sokkal nagyobb baj volt, hogy azok, akik ezt az életmódot választották, nem tekintettek rá vezetőként. Nem fogadták el. És ez hihetetlenül zavarta Arót.
A tény, miszerint sokan nem tekintik őt a leghatalmasabbnak, hogy nem őt akarják a vezetőnek... elkeserítette.
Soha nem gondolta volna, hogy Carlisle életmódja ennyire... meggyökeresedik. Mert erre nem talált jobb választ. Ha így halad tovább a végén senki nem fogja annak tekinteni, ami... És ezt nem engedheti meg.

Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy kivégezteti az egész családot, és már nincs is gond. Nem érdekelte a tény, hogy Carlisle a bártája volt valamikor, hogy több tehetséges veszne oda fölöslegesen. Ezt az áldozatot hajlandó volt meghozni a hatalomért. A tény viszont zavarta, hogy a vegetáriánus életmód, akkor is tovább terjedne, és azok akkor se fogadnák el őt vezetőnek.
Aro elkeseredettnek érezte magát. Tudta, hogy megoldást kell találni. De valahogy nem lelte.
Hirtelen fordult sarkon majd gyors léptekkel ment be a terembe. Gondjainál most még égetőbb volt szomja, amit azonnal oltani akart.

Élvezte.
Ó igen, nagyon is élvezte az érzést, amikor a test alatta rándul egy utolsót, majd végleg kihuny. Nagyon élvezte. És nem is értette, hogy a Cullenék hogy tudnak meglenni enélkül az élvezet nélkül. Erre szükség van. Ez normális és hozzá tartozik az életükhöz... Ez kell.
Hirtelen terült szét mosoly az arcán. Tudta a megoldást. Már tudja, hogy fékezi meg a Cullenék hatalmát!
Pár óra elteltével újra a lakosztályában állt, és megint kinézett az ablakon. Most viszont állandó mosoly volt az ajkán.
Biztos volt benne, hogy ragyogó a terve. Újra és újra átgondolta, nem talált benne hibát. Így tökéletes, ahogy van. Ez a legremekebb ötlet, amit évek óta produkált. Tisztában volt vele, hogy ez cáfolhatatlan, és ez által megszilárdul a hatalma. Tudta. És ez a tudat hihetetlen elégedettséggel töltötte el.

- Hívassa be Heidit, Jane-t és Bellát! - szólt az egyik őrnek, aki pillanat alatt tűnt el, majd jelent meg percekkel később a három lánnyal.
- Gyermekeim! - szólt mézédesen, majd végigcsókolta mind a hármukat.
Ó, igen... A család nagyon fontos.
- Játszatok egy kő-papír-ollót! - szólította fel őket cinikus mosollyal az ajka körül, majd újra ellépett tőlük.
Élvezettel nézte a három lány arcán végbemenő döbbenetet, majd azt, hogy egymásra néznek értetlenül. Nem értették... Hát persze, hogy nem. De erről csak annak kell tudni, aki megnyeri...
- Mester? - kérdezett vissza Jane felhúzott szemöldökkel.
- Kő-papír-olló... Játszatok! - mondta már keményebben, majd végignézte, ahogy lejátsszák a bugyuta játékot. Nem tartotta nagyra az efféle időtöltést. De a célra tökéletesen megfelelt.
A három lányból hamarosan már csak kettő maradt, és elégedetten nézte, ahogy az egyikük megnyeri az egészet. A lány értetlenül fordult felé, hogy most, hogy nyert mit kell tennie.
Aro még jobban elmosolyodott, és mostantól a legkedvesebb családtagjához fordult.

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

NAHH GYEREKEK ÉS MOST JÖN AMIRE EGY KICSIT MINDENKI JOBBAN VÁRT!!! TESSÉK GYORSAN ELOLVASNI ÉS HA TETSZETT ÍRNI NEKÜNK KOMIT. VAGY PIPÁLGASSATOK!

PUSZI ICCSI ÉS NEE!

2. fejezet

- Gratulálok, Bella! Hivatalosan is Cullen lehetsz!

Aro cinikusan mosolygott, és határtalan élvezettel nézte, ahogy Bellán a döbbenet jelei mennek végbe. Szemei elkerekedtek, karját magatehetetlenül a teste mellé ejtette. Teljesen olyan volt, mint, amikor megtudta, hogy vámpírok tényleg léteznek... Pedig annak már van vagy húsz éve is...
- Mester... Én azt hiszem... Nem értettem... tisztán – dadogta Bella, és csak állt mereven.
Tényleg nem értette. Mi az, hogy hivatalosan is Cullen lehet? Ő nem akar Cullen lenni! És egyáltalán miért lenne az? Nem értette... Sejtett valamit. De azt nem akarta, amit sejtett. Mert ha tényleg az van, amit sejt. Akkor... Nem nem lehet az!
Aro még jobban elmosolyodott, majd a két lány felé fordult, akiknek szintén értetlenség volt az arcán.
- Elmehettek – parancsolt rájuk szinte erőszakosan, majd a két lány kiment a teremből.
Előlépett, és Bella elé állt.
- Cullen leszel, Bella! - mondta cinikus mosollyal.
- Mester... Én, hogy lehetnék Cullen? Ugyan van sejtésem, de...
- Ha a sejtésed abból áll, hogy hozzámész Edward Cullenhez, akkor nagyon is jól gondolod! - mondta Aro szinte már mézédesen, és elfordult Bellától.

A lány csak állt, a megdöbbenés helyét a felismerés vette át mérhetetlen keserűséggel.
Tudta, hogy ez lesz... Ez lesz egyszer. Tisztában volt vele. Annyira tudta, és nem akarta elhinni, hogy ez pont vele történik...
- Elmehetsz – adta ki Aro a parancsot, majd Bella szó nélkül sarkon fordult.
Rohant, egyenesen a szobája felé, és utált mindent tényt, ami ehhez vezetett. Nem akarta elfogadni, nem akarta elhinni, pedig mindennél jobban tisztában volt vele, hogy ez tényleg megtörtént, és semmit nem tud ellene tenni. Semmit! Szobája ajtaját feltépte, majd olyan erővel csapta be azt, hogy megremegett az ajtókeret.
Aztán megnyugodott. Lemerevedett, és csak állt a zárt ajtó mögött.

Cullen lesz.
Ez a két szó visszahangzott a fülében, mintha valaki direkt suttogná, hogy el ne merje felejteni. A tény, hogy feleségül kell mennie valakihez elborzasztotta. Soha az életben nem akart megházasodni, esze ágában se volt. És most muszáj lesz. Nincs választás, nincs menekülés. Nincs semmi esélye... Nincsen.
Azért lesz Cullen, mert Aro hozzákényszeríti ahhoz az Edwardhoz. Azért lesz Cullen, mert Aro beteges hatalommániája nem ismer határokat. Azért, mert szüksége van a tudta, hogy még mindig ő a legnagyobb, leghatalmasabb, legjobb. Ezért kell neki szenvednie, hogy Aro jól érezze magát.
Undorodott a ténytől, hogy hozzákényszerítik valakihez, akit nem ismer, nem szeret és nem akar elfogadni.
Törni akart és rombolni maga körül. Nem akarta ilyen szánalmasan ugyanilyennek látni a szobáját.
Hogy lehet, hogy valami ennyire állandó, amikor valami végleg megváltozott az életében? A szobája miért nem tükrözi a káoszt, ami most benne van? Azt akarta látni. A hatalmas katasztrófát, az összetört dolgokat, ahogy most ő tört össze. Akarta látni a rombolást, pusztulást.
Mégis csak állt, kezeit ökölbe szorította, és nem csinált semmit. Csak meredt maga elé dühösen, pislogás nélkül...

Cullen lesz...

- Emmett! Hagyd már abba! - kiáltott Esme a verandán állva, és felháborodva figyelt két alakot a kertben.
- Esme, nem csinálunk semmit! - jött egy feszült, de nagyon is tiszta hang, majd a következő pillanatban a két alak egybe mosódott.
Nem lehetett megmondani mi történt, csak csattanások hallatszottak, és elmosódott foltokat lehetett látni.
- Edward! Azt hittem neked ennél több eszed van! - kiáltott megint Esme már sokkal parancsolóbban. - Ha nem hagyjátok abba, esküszöm nem engedlek be titeket a lakásomba!
A két alak külön vált egymástól. Mind a kettő hevesen szedte a levegőt, de semmi jel nem utalt arra, hogy épp az előbb támadtak egymásra.
- Ezt még folytatjuk – suttogta az egyikük.
- Arra mérget vehetsz – mondta a másik, majd féloldalasan elmosolyodott.
Edward szerette az anyját. Szerette, még ha csak a fogadott anyja is volt. Talán még jobban is, mert nem emlékezett az igazi anyjára...
De ilyenkor az őrületbe kergette. Mindig ezt csinálja. Valahányszor csak érdekessé válnának a dolgok, Esme elkezd velük kiabálni, hogy hagyják abba. És így megy ez már hosszú évtizedek óta. Tulajdonképpen már megszokták... Vagy inkább elfogadták, mert nincs más.

Emmett és Edward egymás mellett haladtak a lakásnak nevezett hatalmas ház felé. Gyönyörű volt... Háromemeletes, hibátlanul kialakított otthon, eldugva az erdő mélyén.
Edward sok mindent szeretett ebben a házban. De nem tudta igazán az otthonának érezni. Egyik házukkal kapcsolatban se állított azt, hogy otthon. Nem, mert soha nem maradtak addig, ameddig akartak. Mindig közbeszólt a természet...
Vagy valaki rájött, hogy micsodák is ők valójában, vagy letelt az a négy-öt év. Vagy éppen Jasper átharapta valakinek a torkát... Így menni kellett. Soha nem lehetett igazán berendezkedni. Soha nem tudták megmondani meddig fognak maradni.
Tulajdonképpen ezzel nem volt baja Edwardnak. Volt hozzá ideje, hogy megszokja. Már réges-régen ebben élt.
De attól még vágyott egy helyre, ahol addig maradhat, amíg csak akar, és semmi nem akadályozza. Se a valója, se a környezete... Se a családja. Vágyott erre. De tudta, hogy ezt soha nem fogja megkapni. Ez a lehetetlen kérések egyike volt.
Bátyjával együtt léptek be a nappaliba, és Edwardot hirtelen megcsapta a rengeteg gondolatfoszlány...
Mindig ez volt. Igyekezett mindent kizárni, egyikkel se foglalkozni. Semmi kedve nem volt végignézni Rose és Emmett egyik ágybéli jelenetét, vagy éppen Jasper egyik régi vadászatát se. Mindig ez volt, amikor nem készült fel. Megcsapták a gondolatok, és túl sok volt egyszerre...
De ez is egy olyan dolog volt, amit már megszokott. Megszokta, és megtanulta kezelni, mert nem tudott ellene tenni.

- Edward... Levelet kaptál... - mondta tétován Carlaise, majd egy sárgás borítékot nyújtott át fiának.
Edward hirtelen kapta Carlsile felé a fejét, és döbbenve nézett rá. Nem szokott levelet kapni... Hacsak az nem számla, amit be kell fizetni... És azt is általában Esme intézi, mondván, hogy ő vezeti a háztartást, hát ezt is bízzák rá.
A boríték túlságosan ismeretlen volt, és rosszat sejtetett. És ezen nem segített a tény, hogy az apja is aggódott. Látta rajta.
Nem félt, ez nem volt a megfelelő szó. Egyáltalán nem félt. Sokkal inkább... szorongott. Furcsa volt, hogy egy ilyen apró kis tény miatt ennyire... felkavaródik. Tisztában volt vele, hogy ez csak egy levél. Semmi nem lehet benne, ami miatt aggódnia kéne. Semmit nem írhat senki, ami miatt félnie kéne.
A szobában mégis mindenki a borítékot nézte, és várták, hogy végre többet tudjanak róla.
Edward a borítékért nyúlt, majd címzést keresett rajta, de hiába. Csak a neve meg a címe volt rajta. Nem volt feladó...

Pecsét volt rajta. Az a régi fajta, amit évszázadokkal ezelőtt használtak. És Edward felismerte a pecsétet...
- A Volturi... - suttogta maga elé, ennek ellenére mindenki meghallotta.
- Na mi van Edwardom, megetted Aro kajáját? - kérdezte Emmett, majd nevetni kezdett a saját viccén.
Edward nem tudott nevetni. Nem értette. Mit akar tőle Aro? Minek ír? Miért nem hívja fel inkább?
- Vagy rossz fát tettél a tűzre? Áruld el a nagy testvérnek! - folytatta Emmett, és megint nevetett.
Feltörte a pecsétet, majd elővette a levelet. Ugyanolyan sárgás papír volt, mint a boríték. Semmi nem volt rajta csak egy dátum. Egyetlen egy dátum...
Nem értette. Edward már tényleg nem értette. Ha Aro látni akarja miért nem küld érte valakit? Egyáltalán miért akarja látni? Tényleg nem értette...
És hiába kereste a válaszokat nem találta. Megfordította a lapot, hátha ott kicsit bővebben van a tárgyról szó, de az üres volt.
- Csak egy dátum – mondta a családjának. - Nyilván látni akar – mondta, és összehajtotta a levelet, és visszarakta a borítékba.
- De minek akar látni? - tette fel a logikus kérdést Carlisle, és csak nézett fiára. Ő se értette. Egyetlen családtag sem értette, hogy erre most mi szükség...
- Nem tudom – mondta Edward, majd leült a kanapéra.
- Mondom én, hogy a Volturi hirtelen állatevő lett, és Edward megette Aro kajáját! Ezért most halállal lakol...
Senki nem szólalt meg, Edward meg csak meredt maga elé. Nevetségesnek találta a tényt, hogy pár perce még viszonylag boldogan szórakozott odakint Emmettel, most meg feszülten ül egy kanapén egy levél miatt.
Pontosabban egy dátum miatt.

- Elkísérlek – mondta Carlisle, majd fia vállára tette a kezét.
Edwardnak csak egy halvány mosolyra futotta, majd tovább nézett maga elé, mereven. Kereste az okot... De nem találta.
És magának be merte látni, hogy meg van rémülve. Vagy ha nem is megrémülve... De megdöbbenve. Csak két okból szoktak a Volturi elé járulni mások. Táplálékként, vagy a kivégzésük miatt. Mind a két esetben halállal végződik a történet. És bár nem tartotta sokra az életét, de nem akart meghalni. Nem akart csak úgy eltűnni...
Tisztában volt vele, hogy Aro akarja a képességét. De még mennyire! De akkor Jaspert és Alice-t is szólította volna. Nem csak őt.
Azt is tudta, amivel mindenki tisztában volt a vámpír társadalomban. Hogy Aro hatalma gyengül a vegetáriánus mód elterjedése miatt. De akkor Carlisle-t hívta volna... Carlisle a család feje, nem ő. Nem találta az okot.
Nem találta...

- Megyek én is – szólalt meg hirtelen Jasper. - Egy kis lazaság nem árt majd, van egy olyan sejtésem... - mondta, majd hátradőlt a fotelban és a karjait a feje mögé tette.
- Nem látom az okot... - mondta Alice csöndesen. - Látom, hogy megérkeztek, de nem tudom, hogy miért... Az biztos, hogy elmentek.
- Igen, ez elég egyértelmű – mondta Edward maga elé.
Nem értette... És utálta, hogy nem érti.

Egy hét múlva a repülőn ültek, Volterrába mentek.
Mindenki csöndben ült a helyén, és próbáltak úgy tenni mintha aludnának. Hisz kicsit furcsa lenne a légiutas kísérőknek, hogy egyetlen percet sem alszanak, és mégse fáradtak.
Feszült volt. Ez jellemezte a legjobban Edwardot.
Nem félt, nem volt megrémülve. Inkább már türelmetlen és kíváncsi volt. Tudta, hogy semmit nem tett, ami miatt kivégezhetnék. Semmit...
De ha nem ezért hívják. Akkor miért?
Utálta a bizonytalanságot. És mivel bizonytalan volt, ezért feszült volt. Az életében annyi minden volt biztos. Mindig, mindent tudott. A képességének is köszönhette ezt, meg a rengeteg tapasztalatnak, amit az évtizedek alatt szerzett. Általában senki nem tudott neki olyat mondani vagy mutatni, ami őt megdöbbentette. Nem, mert tudott róla... Soha nem volt bizonytalan.
Tudta, hogy ha egy lánynak felgyorsul a szívverése, elpirul és a hajával játszik, akkor tetszik neki... Tudta. Tudta, hogy ha egy fiúnak kidagad az ütőere, mereven néz rá, és próbál közömbös lenni, akkor valójában féltékeny.
Megfigyelte... Tudta. Soha semmi nem volt meglepetés, soha semmi nem volt bizonytalan. És most az. És nem szerette ezt a tényt... Nagyon nem szerette...

- A Mester már várta magukat! - mondta a nő mosolyogva, amint beléptek az épületbe.
Szinte abban a pillanatban jelent meg az egyik ajtóban egy fekete köpenyes alacsony nő.
Komoly arccal közelített feléjük, tekintetét egyenesen az Edwardéba fúrta.
- Késtek – szólt köszönés helyett, és megállt előttük. - A Mester nem szeret várakozni! - tette még hozzá, majd megindult onnan, ahonnan jött.
Edward csak nézte a kis szőke nőt. Fiatal volt... Még nála is fiatalabb. Nem értette, hogy egy ilyen kicsi nő, hogy lehet ilyen. De nem kéne meglepődnie... Aro mindig is precízen választotta meg a családtagjait. Nem tévedett... Nem szokása.
Valahogy kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy a legkegyetlenebb és a legtehetségesebb személyekkel vegye magát körül. Ez volt a különbség közte és a Cullen család között. Aro elvek szerint választott... Carlsile viszont mindenkit szívesen látott.
Szó nélkül mentek végig számtalan folyosón és lépcsőn. Csak követték a lányt...

- Megérkeztünk – szólalt meg egy idő után, és megállt egy hatalmas ajtó előtt. Egyetlen határozott mozdulattal fordult hármuk felé, és nézett újból Edward szemébe.
Bíborvörös tekintete csak nézte Edwardét. Edward meg próbálta kiolvasni gondolataiból, hogy miről van szó... De nem tudta. Valahogy mintha le lenne zárva az elméje. Hallott valamit, de túl halk volt. És egyáltalán nem is volt köze az ittlétükhöz. Nem értette.
- Mesternek szólítsátok! - adta az utasítást, majd visszafordult az ajtó felé, és egyetlen rántással kinyitotta azt.
Hatalmas terem volt három trónnal, és légüres térrel. Kicsit... döbbentő volt. Edward erősen próbált nem arra gondolni, hogy mire használják ezt a termet. De sejtette... És majdnem biztos volt benne.
Egyetlen alak állt az egyik trónnal szemben, háttal nekik, sziklaszilárdan. Pillanatokon belül Aro megfordult, és a közelítő lányra mosolygott.
A lány elé lépett majd szájon csókolta Arót.
- Elmehetsz – mondta, majd hármuk felé fordult. - Carlisle! - szólt szinte vidáman, majd Carlisle felé indult. Karját kitárta, és átölelte régi barátját.
Edward csak nézte, nem értette...
Miért hívatta őt, ha utána Carlisle-t ölelgetni. Nem mintha azt akarta volna, hogy őt is megölelje. Csak nem értette...
- Aro! Mondanám, hogy örömmel vagyunk itt, de leveled felett nem igazán tudtunk eligazodni – mondta Carlisle Aro szemébe nézve.
- Mindent idejében, kedves barátom! Mindent idejében! - mondta Aro mézédesen, majd visszament a trónjához és leült.
- Szerintem itt lenne az ideje a felvilágosításnak! - mondta Edward, és mereven nézett Aro szemébe.
Látta, hogy Aro szeme villog, és merev mosollyal, jéghidegen fordítja a fejét Edward felé. Pislogás nélkül néztek egymásra. Edward csak állta a tekintetét. Nem akart senkit felidegesíteni. De túlságosan feszült volt az elmúlt hét... Tudnia kell.
Aro majdnem meglepetten nézett vissza az ifjú Cullenre. Bátor, hogy csak így fel meri szólítani valamire. Bátor és felelőtlen...
De ma kegyes lesz. Csak ma.
- Végül is miért ne? - kérdezte, majd kifelé fordítva a tenyerét hármuk felé intett.

- Örömmel jelenthetem, hogy a családotok új taggal gyarapodhat! - közölte nyájasan, és továbbra is Edwardot nézte mosolyogva. - Bella igazán remek Cullen lesz...
Ismét élvezettel nézte, ahogy a merev közönyösség, döbbenetbe, majd felismerésbe megy át. Először Carlisle-on, majd Edwardon és Jasperen.
Élvezet volt. Annyira élvezte, annyira felüdítette! Egyszerűen... imádta! Több családtagját kéne hozzákényszeríteni másokhoz. Ha ez ilyen élvezettel tölti el, tényleg egy folyamatos boldogságforrás lenne.
- Ugye ez csak valami vicc? - kérdezte Edward és zavart mosollyal fordult Aro felé.

- Semmiképp sem - mondta Aro mézédesen, és kéjesen elmosolyodott.