Kedves Olvasók!

Egy kis technikai információ. Mivel állandóan kések a frissel, ezért a dátumozás megszűnik, és a chatbe fogom írni, hogy mikor jön a következő fejezet. Igyekszem az egy-két hetes határon belül maradni.:)

Igyekszem és puszilok mindenkit!:D

2010. december 25., szombat

Havazó nyár - 19. fejezet

19. fejezet: Sokk

Fájt.

Csak lenni, és nem tenni semmit, csak figyelni a dolgokat külső szemlélőként... Semmi... értelmeset nem csinálni, valami olyat, amivel hasznos vagyok. Nagyon fájt.
Kimerültnek éreztem magam, fáradtnak, és úgy éreztem a reményem valahol útközben elveszett. Mintha elhagyott volna...
Mintha már nem lenne.
Mintha már nem reménykednék abban, hogy minden rendben lesz. Eltűnt... Elveszett. De én akarom a reményem! Akarom az erőm és minden mást is, akarok reménykedni a normális életben a boldog végben... Akartam...
De minden egyes tett és cselekedet ellene szólt. Egyiket se találtam... vidámnak, és egyik se azt erősítette, hogy most boldog vég lesz. És utáltam a tényt.

Fáradtan sóhajtottam, és néztem Peterre és az öt barátjára.
Peter csak mosolygott cinikusan, az öt barátjának meg semmit nem lehetett kivenni az arckifejezéséből. Semmit...
Csak voltak, mintha bábunak lennének itt...
És mégis volt ebben valami hihetetlenül félelmetes, hogy semmilyen arccal merednek ránk. Mintha nagyon is tisztában lennének azzal, hogy mi van bent, hogy miért vannak itt... Nagyon is tudják. És nem mennek el anélkül, hogy nem teljesítették volna azt, amit Peter mondott.
- Vient... És a kölyköt! - mondta megint Peter egyenesen az én szemembe nézve.

Kölyök...
Mintha állat lenne. Mintha nem is az ő babája lenne. Mintha Vien nem tett volna érte semmit! Amikor mindent feláldozott érte. Egyszerűen mindent! Az a baba... Az örömet kéne jelentenie, ha ránéz valaki. A tényt, hogy van miért kockáztatni az életed. Hogy érdemes volt minden, amit Vien tett.
És nem egy tárgynak kell lennie, akit csak dobálnak.
Az a baba... Vien babája. Soha nem fogják bántani! Soha nem fogom engedni!
- Carlisle... - suttogott valaki a hátam mögött, én meg akaratlanul fordultam el a hat férfitől.
Carlisle jött le a lépcsőn, véresen és mocskosan.
Egyenesen rám nézett, én meg csak vártam.
Tudnom kell! Muszáj tudnom! Csillogott a szeme. De ez nem az a fajta csillogás volt, amit szívesen látok. Részvét...
Sajnálat, fájdalom és részvét. Ennyi volt a szemében.
Tudtam, hogy mit jelent. De nem akartam elhinni. Nem hiszem addig, amíg ki nem mondta! Nem hiszem, amíg nem ad valami jelet. Az nem lehet, hogy hiába volt az egész! Az nem lehet, hogy a semmiért csinálta végig az egészet! Látni kell a babát, ahogy felnő...
Őérte élt... Akkor most, hogy történhetett ez? De nem fogadom el... Amíg nincs biztos jele annak, hogy... Nem hiszem. Nem akarom hinni!
Megrázta a fejét, majd hallottam, hogy Rose és Alice döbbenten kap levegő után.

Meghalt...
Fejemet visszafordítottam hatuk felé, és csak meredtem előre.
Tehetetlen voltam az elejétől fogva... Amikor elmondta, már akkor tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, de nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni, nem akartam észrevenni. Tudtam, hogy az életével játszik... Hogy ez történhet. Tudtam... és nem tettem semmit...
Hirtelen jutott eszembe első találkozásunk pillanata, és az utána következő hónapok.
Vien állandóan mosolygott. Énekelt, dúdolt és néha még táncolt is... Mindig vidám volt és boldog. Mintha az élet annyira tökéletes lenne, és nem lenne rajta semmi hiba. Mintha ez a világ a legtökéletesebb lenne, és semmit nem kéne rajta változtatni.
De kéne... Annyi mindent kéne megváltoztatni, annyi mindent kéne helyrehozni!
Vien volt az egyetlen, aki hitte, hogy még érzek... Aki szinte tudta, hogy egyáltalán nem vagyok annyira jeges, amilyennek mutatom magam. Ő volt az egyetlen...

Helyre kéne hozni a világot... Mert egy világ Vien nélkül, nem ugyan az.
Bizarr volt a tény, hogy az én világom összedőlt, másoké meg még mindig ugyanaz. Miért nem üvölt mindenki és esik össze a fájdalomtól, amikor én legszívesebben ezt tenném... Miért nem sikoltozik mindenki és menekül ordítozva a feketeség elől, ami most ide szállt?
Csak az én világom dőlt össze... Csak én nem tudom, hogy kell élni ebben a világban... Vien nélkül...
Csak én nem tudom...
Csak én vagyok... elhagyatott.

Kezemet felemeltem, és hatuk felé fordítottam tenyerem.
Megdermedtek.
Fagyottan álltak a helyükön és semmit nem csináltak. Számukra az idő lelassult, megállt... megfagyott.
Vissza kéne fordítani az időt... Ha megtehetném... Ha csak egy kicsit is megtehetném!
Peterék számára most az idő semmilyen. Nem tudják mi történik... Maguknál vannak, de nem tudnak semmit... Nem érthetik, hogy most mi történt. Akarni kezdtem ezt az egészet. Vajon én miért nem tudok csak lenni? Nem gondolni semmire, csak állni, és lenni?
Akarni kezdtem az édes tudatlanságot a mámorító naivságot...
Valahogy jobban tetszett, mint mindenről tudni, tudomást venni, felfogni... elfogadni, hogy Vien nincs.

Meghalt...
Az egyetlen, aki szeretett... Az egyetlen, aki valaha is jó érzéseket táplált irántam. Megbízott bennem... Elfogadott. Meghalt a barátnőm... Maghalt...
Meghalt!

Kezem automatikusan kezdett el bezáródni, én se tudtam, hogy mit csinálok.
Szorítottam a kezem, és meredtem hatukra... Bántani akarták. Bántani az egyetlen embert, aki szerettem az életemben! Az egyetlen embert, akit a barátomnak mondhatok... Bántani akarták!
És nem csak őt, hanem a babát is. A babát akiért Vien az életét kockáztatta... Bántani akarták!
Porladni kezdtek. Szép lassan, előbb a karjuk a lábuk, majd egyre beljebb.
Nem értettem mi történik, talán fel se fogtam. Szinte döbbenten néztem őket, ahogy lassan semmivé lettek, és csak dühöt éreztem. Nem éreztem mást... Csak dühöt. Láttam a szemükben a megdöbbenést, láttam a kínt... De nem érdekelt. Elvesztettem magam felett az irányítást. Én már... Nem én vagyok.
Nem lehetek, nem tudok ugyan az lenni, aki eddig voltam.
Csak néztem, ahogy a hat vámpírból csupán por marad.

Nem értettem mi történik, nem tudtam, hogy csináltam, csak a tény volt... Hogy megöltem őket.
Fáradtam fordultam a többiek felé, ők meg szomorúan néztek rám.
- Bella... - szólt Alice, majd elindult felém.
- Ne most – mondtam, majd elmentem mellette. - Segíteni akarsz. Én ezt értékelem... - mondtam hátra se fordulva, kábán és csöndesen. - De most nem tudtok segíteni... Rajtam már senki nem segít.

Egyenesen mentem fel a lépcsőn.
Mindenről Vien jutott az eszembe. Mintha még bármikor beléphetne, és feljöhetne ezen a lépcsőn... Mintha benyithatna bármelyik ajtón, és nevethetne úgy, mint régen. Mintha megint ki tudna oktatni, mint, ahogy mindig megtette.
Erre a gondolatra mosoly futott át az arcomon. Mindig kioktatott. Ő mindig mindent jobban tudott nálam... Én éltem már közel 170 évet, de ő mindent jobban tudott... És ami talán még viccesebb, hogy sokszor igaza volt. Sokszor bölcsebbnek bizonyult, mint én...

Benyitottam az egyik szobába, Esme éppen a gyereket ringatta.
- Kislány – mondta, amint észrevette, hogy ott vagyok. Nézte a babát, és végtelen szeretet volt a szemében. Ő még nem tudja. Ha tudná, akkor nem csak a babát nézné... - Bella... Biztos, hogy… - nézett rám, majd láttam, hogy beharapja a szája sarkát.
- Nem fogom megölni Vien babáját – mondtam lemondóan majd feléjük mentem.
Az egyetlen dolog, ami Vienből maradt... Már ha ez helyes kifejezés...
Gyönyörű baba volt... Csak álltam mellettük, és néztem a gyereket, és nem tudtam... Nem értettem magam... Szerettem a babát, de gyűlöltem. Annyira gyűlöltem! Miatta halt meg Vien. Érte halt meg.
A szeme Viené. És a szája is. Biztos sokat eszik majd és rengeteget beszél is... Vien is állandóan beszélt. Mindig. Mindig csak beszélt...
Néztem a kis gyereket, és nem tudtam eldönteni, hogy most mit kéne tennem. Elvarázsolt. Egy kis lény egyszerűen elvarázsolt, úgy, ahogy nem tudna...
- Ánya – suttogtam, majd karomat a babáért nyújtottam. Esme először félve rémülten nézett rám, de mégis átadta a babát. - Ánya – ismételtem egyenesen a babára nézve.
Ezt akarta Vien... Hogy így hívják.

Álltam a pici babával a kezemben, ringattam, és nem értettem...
Egy babának mindig annyira örülnek. És én hiába próbálok örülni, nem tudok neki teljes szívemből. De talán ez normális. Mert ha a babára nézek nem csak egy babát látok. Egyszerre látom majd Vient, és az okot... Az okot, amiért Vien meghalt. És mégse Vien, és se nem egy ok az a baba... Hanem Ánya. Vien babája...
- Bella minden rendben? - kérdezte Esme aggódó hangon. Felé emeltem a tekintetem, szemöldöke össze volt húzva, és pillanat belül éreztem, hogy kezét a vállamra teszi.
- Nem. Semmi nincs rendben... - mondtam, majd tekintetem újra a babára fordítottam.
És mégis tovább forog a világ, nem? Neked megállt. Megállt, mert nem érted. Annyira nem érted! De mégis... Forog tovább, mintha semmi sem történt volna... Forog... Forog...
- Vien...? - kérdezte, de be se fejezte a mondatot.
Nem akartam rá nézni. Hogy csak azt lássam benne, mennyire sajnál, azt nem akarom. Tovább néztem a babát, és lassan lecsukta a szemét. Egyenletesen lélegzett... Elaludt.
Néztem még egy ideig a babát, ahogy békésen aludt, és semmire nem gondoltam. Próbáltam a semmire gondolni...
Csak Ányára.

Egy idő után lefektettem, majd kimentem a szobából. Esme közben biztos kiment, mert már nem láttam a szobában. Üresnek éreztem magam...
Talán ezt a szót kerestem igazából. Üres vagyok... Már semmi nincs, ami megkössön. Semmi.
Eddig ott volt Vien, a gyűlölet.
A gyűlölet igazából nem is volt az... Vien meg...
Üres vagyok. Teljesen üres.

Bénultan lépkedtem fel a lépcsőn, hogy megálljak Edward szobája előtt. Nem tudtam miért ide jöttem. Én igazán nem értettem, hogy mit keresek itt. De nem érdekelt. Most ez nem tud érdekelni.
Kopogás nélkül benyitottam, majd be is csuktam magam mögött az ajtót.
Edward a hatalmas ablaka előtt állt mozdulatlanul. Mint egy szobor. Mellé léptem csendesen, és én is csak néztem kifelé.
Nem nézett felém, még a tekintetét se fordította az irányomba. Mintha természetes lenne. Keresztbe fontam a karom a mellem előtt, és én is kifelé néztem az ablakon. Igazából semmi nem volt ott... Semmi... érdekes. És mégis. Valahogy megnyugtató volt csak állni, és nézni a semmibe.

- Soha nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne mondani – szólalt meg hirtelen Edward továbbra is kifelé nézve.
- Semmit, Edward... Ne mondj semmit – mondtam én is mereven.
Percekig álltunk csak úgy egymás mellett, továbbra is kifelé nézve.
- Szeretnék valamit mondani – mondta Edward, majd felém fordult egész testével. Én csak a fejemet fordítottam felé. Tekintete szinte üres volt, semmit nem tudtam belőle kivenni. - Valamit, amitől... jobban érzed magad. Szeretnélek megvigasztalni – mondta, és kezét lassan felemelve arcomhoz simította. - Szeretném neked azt mondani, hogy ez meg se történt – mondta, majd kezét leejtette maga mellé.
- Az élet nem mindig olyan kegyes, hogy azt tehetjük, amit szeretnénk – mondtam fakó hangon még mindig Edward szemébe nézve.
- Szeretném neked azt is mondani, hogy azt utóbbi 170 év nem történt meg.
- Szeretnéd... - suttogtam, majd én is felé fordultam.

Hirtelen azt akartam, hogy igaza legyen. Hogy igazából ez az egész csak egy mese, nem történt meg. Csak mondja ki... És én elhiszem.
Csak mondja ki... Én csak ennyit akarok. Mondja ki! Mondja, hogy nem itt vagyunk, mondja, hogy nem létezünk, mondja, hogy nem is történt meg semmi! Mondja, hogy igazából a múltban vagyunk, hogy nem hagyott el, vagy ha el is hagyott, akkor vissza jött! Mondja! Én én elhiszem. Csak mondja ki!
- Akkor mondd azt.. És én elhiszem, Edward – mondtam, majd felé léptem egyet. - Mondd, hogy ez az egész csak egy rémálom volt! Mondd, hogy felébredek nemsokára! Mondd ki!
Edward szinte döbbenten nézett rám, majd mintha felismerés villant volna fel az arcán.
- Nem történt meg – mondta, majd ő is közelebb lépett hozzám.
- Te nem hagytál el – mondtam én is, és kábán néztem, ahogy Edward a kezét a keresztbe font karomra fekteti majd fonja ki őket. Karom a testem mellé esett, szinte tehetetlenül, és csak néztem Edwardra.
- Soha nem gyűlöltél minket – mondta, majd mintha keserű mosolyra húzta volna a száját. Pillanatokon belül éreztem tenyerét újra az arcomhoz simulni, de most nem vette el onnan.
- Vien nem halt meg – mondtam, majd fájdalmasan lecsuktam a szemem. Nem akartam belegondolni, hogy ez hazugság! Tudtam, hogy az... De nem akartam!
- Soha nem szűntelek meg szeretni – suttogta halkan, majd másik kezét is éreztem arcomon.

A mondatra döbbenten nyitottam ki a szemem.
Közelebb volt, mint hittem. Edward alig pár centire volt tőlem, elszántan nézett a szemembe, és még pislogni sem pislogott.
Elhittem. Mindent elhittem neki, mert el akartam hinni! Hagy higgyem! Ha csak percekre, órákra is...
Tudtam, hogy ámítom magam, tudtam, hogy hazudok magamnak, de jól esett. Elhittem, hogy szeret. Elhittem, hogy semmi baj. Hagy higgyem!

Edward ajka hirtelen az enyém felé kapott, majd hevesen csókolni kezdett. Nem ellenkeztem, azonnal válaszoltam csókjára, hogy nyelveink heves csatába kezdjenek. Nem érdekelt. Most nem...
Éreztem, hogy kezei a derekamra simulnak. Szinte kínosan ügyelt rá, hogy csak felsőtestünk simuljon össze. Nagyon is jól emlékezhetett mi történt, amikor a múltkor hozzám simult. Éreztem, hogy keze szinte finomkodva simít végig az oldalamon.
De nem volt elég. Szeret... Ha szeret, akkor nem így csinálja! Követelőzve nyomtam hozzá csípőmet, majd fontam karom a nyaka köré, hogy még jobban magamhoz húzhassam. Ujjaim hajába túrtak, és még sürgetőbben csókoltam.
Edward torkából elfojtott nyögés tört fel, majd minden kedveskedés nélkül a polcnak nyomott. A hátam a szekrénynek ütközött, és Edward úgy simult hozzám, hogy a polcok a húsomba nyomódtak. Tompa fájdalom volt, és szinte nem is érdekelt... Tudtam, hogy úgyse lesz semmi bajom.
Féktelenül csókolt tovább időt se hagyva visszakozásra, vagy pihenésre. Kezem lefelé csúszott Edward hátán kitapintva minden egyes izmot, majd megállt a pólója aljánál, és elkezdtem felfelé húzni.
Érezni akarom a bőrét az enyémen. Ahogy hozzám ér, és elhiszem, hogy fontos vagyok neki... Ezt akartam. Elhinni, és tudni. Ha csak órákra is...

Újra éreztem Edward kezét az oldalamon, majd állt meg a felsőm szélénél. Én a pólója alá nyúltam, hogy végre bőrét érinthessem.
Megragadta derekamat, és eltolt magától. Kezem magatehetetlenül a testem mellé esett, és csak a polcnak dőltem. Talán, ha Edward nem fogná a derekam, akkor el is esnék... Elszakadt tőlem, láttam, hogy haja felborzolódott, hallottam, hogy hevesebben veszi a levegőt.
De nem értettem. Most miért tolt el? Miért nem folytatja és hagyja, hogy elhiggyem, amit mondott? Hagy felejtsek... Hagy higgyek!
Én se lehettem jobb állapotban, mint ő. Én is gyorsabban szedtem a levegőt és éreztem, hogy mellkasom hevesen emelkedik és süllyed.
- Bella... - Edward hangja rekedt volt, és mélyebb, mint a megszokott.
- Hagy higgyek! – mondtam a szemébe nézve. - Hagy higgyek... - ismételtem, és karomat újra felemeltem. Edward karját érintettem, és simogatni kezdtem. A szemébe néztem, és próbáltam elmondani, amit most nem tudtam. Talán nem is tudja, hogy mennyire szükségem van erre. Hogy mennyire kell most, hogy ne legyek itt. Nem akarok a valóságban lenni, nem akarok semmiről tudni.
Kétségbe esett voltam... Talán még ezt is kimondhatom, hogy tényleg az voltam. Mert kellett, és csak ő tudta velem feledtetni. Felejteni akartam, nem emlékezni! Kellett, hogy ne itt legyek! Annyira kellett!

Edward csak nézett, majd hihetetlen lassúsággal újra az ajkamra hajolt. Ez már nem sietős és követelőző csók volt. Ez gyengéd volt, lassú és puhatolózó.
Mintha félne, hogy ellökném, pedig tudja, hogy nem fogom. Nem fogom ellökni, mert nem akarom. Nem akarom ellökni! Kell nekem.
Csak ajkával érintette az enyémet, máshol egyáltalán nem ért hozzám. Csak a derekamhoz, amit csak tartott, hogy ne essek el. Én kezemet újra a nyaka felé vezettem körberajzolva körvonalát. Ujjaim hegyével érintettem.
Éreztem, hogy ujjai mozdulnak, és cirógatva simítanak végig oldalamon.
Kezét a hátam mögé csúsztatta, majd magához vont. Én készségesen léptem egyet, és dőltem neki hozzásimulva.
Mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem csípőmnek nyomódó csípőjét. Keze finoman csúszott fel a hátamon, majd állt meg a vállamnál, és szorított magához.
Szinte egybe olvadtam vele. Mintha azt akarná, hogy ne ketten legyünk, hanem csak együtt. Egyek, mindenféle különbség nélkül.
Edward lassan elmélyítette a csókot és én készségesen engedtem utat a nyelvének. Most se sietett, ráérősen csókolt minden percet kiélvezve.
Valahogy más volt, mint eddigi csókjaink. Most ez sokkal inkább olyan volt, mintha megint ember lennék, és féltene. Lassú volt és puhatolózó... Figyelmes. Végtelenül figyelmes.

Ujjai lassan csúsztak felsőm alá, és érintették meztelen bőrömet. Megborzongtam, és hideg ujjai melegnek tűntek a bőrömön. Lassan felcsúsztatta a kezét a hátamra, majd szorított még jobban magához, ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Én készségesen dörgölőztem hozzá, és éreztem, hogy lassan mindkét kezét a felsőm szegélyéhez csúsztatja.
Éreztem, ahogy lassan felfelé húzza pólóm, közben bőrömet cirógatva. Elszakadtam tőle, majd felemeltem kezem, hogy levegye rólam felsőmet.
Készségesen tett eleget kérésemnek, és félmeztelenül álltam Edward előtt. Szégyenkezés nélkül álltam előtte, gyorsan szedtem a levegőt, és alig bírtam magammal.
- Gyönyörű vagy... - mondta, majd felém lépett és megölelt. Hozzá bújtam, mint egy macska, és furcsa érzések kezdtek rám törni. Nem egyszerre jött, hullámokban öntött el, és minden egyes perccel egyre rosszabb volt...
Éreztem, ahogy Edward keze a meztelen hátamat simogatja, hogy ajkai a nyakamat kényeztetik, de nem volt elég. Már nem volt elég csak ennyi...
Pólója után nyúltam, majd bújtattam ki belőle.

Meztelen mellkasa az enyémhez ért, végre úgy éreztem, ahogy akartam. Elszakadtam tőle, és csak néztem őt...
Emlékeztem rá. Annyira tudtam, és annyira élt bennem minden egyes vele töltött pillanat... És mégse ilyen volt. Mégse volt minden ugyanaz. Kezemet mellkasának támasztottam, mintha a szívverését akarnám érezni. Pedig tudtam, hogy semmit nem érezhetek. Megfagyott a szíve, mint nekem... Megfagyott, és talán fel sem olvad soha az életben.
Ugyanolyan gyorsan vette a levegőt, mint én, és éreztem a heves emelkedést és süllyedést.
Kezemet felemeltem, és arcához érintettem. Edward behunyta a szemét, és hagyta, hogy kezem végighúzzam arcán, majd le a nyakán...
Látszott a harapásom... Valami furcsa elégedettség töltött el, hogy van rajta valami, amit tőlem kapott. Valami birtoklási vágy, hogy hozzám tartozik... Végigrajzoltam saját harapásom mintáját. Láttam, hogy Edward szeme felpattan, majd mintha mosolyra húzta volna az ajkát.
Tekintetünk találkozott, majd egymásba fonódott. Mintha hipnotizált volna, már nem is tudtam elszakítani tőle a szememet. Nem ment...

Éreztem, hogy keze az én arcomhoz simít, majd csinálja végig ugyanazt, amit az előbb én. Szememet lecsuktam, ajkaim akaratlanul nyíltak el...
Mesteri gyengédséggel simított végig vállaimon, majd ment tovább, és fogta kezébe melleimet.
Nyögés tört elő torkomból, pedig nem is akartam...
Edward egyik kezével lassan hátam mögé nyúlt, és derekamat átfogva magához húzott. Ajkai lassan érintették arcomat, majd centiről centire haladva elérte a számat.
Lassan csókolt meg, és még józanabb tudatommal éreztem, hogy hátrálni kezd.
Perceken belül elterültünk a kanapén, ő a karjára támaszkodott, és felém magasodott. Most ajkával járta be egész mellkasomat, én meg önfeledten nyögdécseltem, és vonaglottam.
Bár végtelen lassúsággal haladt, mégis az őrületbe kergetett, és a végletekig felizgatott.
Legszívesebben rá kiabáltam volna, hogy nem vagyok porcelánbaba, és nem szükséges így hozzám érnie...
De nem tudtam megszólalni. Egyetlen normális mondatot nem tudtam összehozni...
Matató ujjait lassan éreztem meg nadrágom gombjánál, majd magam se tudom hogy, de már nem volt rajtam az se...
Edward a combom belső felét cirógatta, majd éreztem, ahogy a bugyim vékony pántját lecsúsztatja rólam.
Döbbenten nyitottam tágra a szememet, amikor megéreztem kutató kezét legérzékenyebb pontomon, majd pillanatokon belül nyelvét is.
A kéjtől lassan minden normális gondolat elhagyta a fejemet, és csak a gyönyörre tudtam összpontosítani, amit Edward okozott. Kínomban a fejemet dobáltam, és néha hangosan felnyögtem. Többet akartam, egyszerűen mindent, amit csak lehet!
Villámcsapásként ért a kielégülés, és sikítottam fel, amit Edward egyetlen csókkal fojtott belém. Mélyen csókolt, és valahogy már egyáltalán nem volt puhatolózó...

A csókja lassan abba maradt, és Edward mellém feküdt. Ha lehetett még gyorsabban szedtem a levegőt, fel se fogva, hogy tulajdonképpen most mi is történt.
Edward felé fordultam, majd megcsókoltam, közben kezemmel az övét próbáltam kinyitni. Bár lassan, de célt értem, és letornáztam róla a nadrágot.
Edward finoman cirógatta a csípőmet és derekamat, majd éreztem, hogy megint átfordít, és felém kerekedik.
- Bella... - kezdte lassan, hangja mélyebb volt, és rekedt... - Bella...
- Hagy higgyek... - mondtam megint, és ajkára hajoltam. Már sokkal inkább vadul csókoltam meg, mint lassan, és lábamat átfontam a derekán.
Edward elszakadt az ajkaimtól a szemembe nézett, majd hihetetlen lassúsággal belém hatolt.
Szorító, szúró érzés töltötte el ölemet, és hihetetlenül furcsa volt...
Edward nem mozdult, újra ajkaimra hajolt majd csókolt meg. Lassan a szúró érzés eltűnt, és türelmetlenül mozdultam meg Edward alatt.
Lassú lökésit éreztem, ami egyre teljesebben töltött ki. A feszítő érzés felengedett, és már sokkal inkább élveztem a mozdulatait, mint az elején. Minden egyes lökésnél felnyögtem, amihez Edward hangja is csatlakozott néha.
Aztán eljutottam oda, ahol már nem volt elég az egyenletes mozgás, és még többet akartam. Edward nyakára hajoltam, és kezdtem el csókolgatni hevesebb tempóra ösztönözve.
Meg is kaptam, és perceken belül hallottam, hogy Edward mélyen felnyög, majd rám hanyatlik.

Nem hittem volna... Életemben soha nem hittem volna, hogy életem első szerelmes alkalma ilyen lesz... Fantáziáltam róla, elképzeltem. De soha nem ilyen volt...
Csak talán ez volt a baj... hogy nem tudtam, hogy ez szerelmes volt-e...
Hirtelen ért a felismerés, és valahogy most annyira logikusnak tűnt az egész... Csak mondja ki, hogy szeret. Ennyit akarok hallani. Csak ennyit!
170 évig éltem abban a tudatban, hogy szükségtelen vagyok, és senki nincs, aki szeretne...
Csak mondja ki... Mindennél többet jelentene!

De nem mondta.

9 megjegyzés:

  1. Nagyon jóóóóóóóóóó lett!!!!!!Lécci,Vien ne haljon meg:(AZ olyan igazságtalanság lenne!!Az egész történet nagyon jó!!Mikor jön a következő?:)

    VálaszTörlés
  2. huuuuuuuu hát ez nagyon jo!!! thx
    remélem hamarosan jon a következő!!!!!44

    VálaszTörlés
  3. Mondja meg neki, hogy szereti!!!!
    Most abba a tudatba van szegény butus Bella, hogy Ed nem szereti, pedig biztos szereti nagyon!
    Annyira tetszett az egész!Ahogy Edward megadta magát a szexre, csak hogy Bella felejthessen(meg persze tuti ő is akarta). Bár tényleg lenne ilyen pasi a földön. Első kézből rendelnék IccsiNee féle Edwardból 2-t is:-)
    A viccet félre téve, tényleg nagyon tetszett, remélem most nem lesz semmiféle zűr, és remélem Vien nem halt meg, és él!
    Kiváncsian várom a folytatást, ami remélem minnél hamarabb lehet majd:)
    Meghitt és Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek csajszik!:-)Pusz

    VálaszTörlés
  4. Uh...szóhoz sem jutok.Imádtam ezt a fejezetet!Most azon gondolkodom,hogy lehet h Edward nem szereti...De szeretnie kell!:D
    Kétségek közt vergődök xD
    És Vien tényleg meghalt?Mert így nyíltan senki se mondta ki.
    Alig várom a folytatást!

    Liz

    VálaszTörlés
  5. jaj ez a torténet nagyon jo !!!! annyira izgulok mi lesz :D mikor jon a kovetkezo fejezet?

    VálaszTörlés
  6. Luci
    Ugye...Ugye szereti Edward? Légyszi!!! Most úgy sajnálom Bellát Vien miatt, kell egy kis öröm neki is! Légyszi, siessetek mert nem bírok várni!:) Puszi:)

    VálaszTörlés
  7. létszi edward mondja, hogy szereti létszi, létszi! és vien ne haljon meg mert az nem lenne jó. edward mondja, hogy szereti!

    VálaszTörlés
  8. Nagyon tetszett ez a fejezet is mint mindegyik....
    légyszii Vien ne haljon meg és Edward mondja h szereti... szegény Bellának most nagyon nehéz Edward mondja ki légysziiike
    Nagyon várom már a kövit

    VálaszTörlés
  9. Nagyon nagyon nagyon jó!!!! Eszméletlen volt!!!!
    Na és Bella ereje huhh kemény!!!Nagyon tetszet ahogy Edwar olyan gyengéd volt vele. Csak mondja már ki hogy szereti,csak mondja ki!!! 170 évig nem tehette meg!!!! Mondja ki. És Vien ne haljon már meg!!! Egyedül ő volt az aki értette Bellát,csak ő tudott hatni rá! Muszáj, hogy éljen! =) Alig várom a folytatást!!!!

    VálaszTörlés