100 év a boldogságig - 20. fejezet A félig család

Helló! Itt a friss, és remélem, hogy tetszeni fog, na meg azt, hogy még nincs elegetek a romatikával átszött baromságoknak, mert bizony ezzel van tele ez a fejeezt is!;D Bella és Edward (meglepetés!XDXD) most már tényleg együtt vannak, és már bevallhatom, hogy a 100 év a címben, csak jól hangzik...XD Hőseink elfoglaltságot találnak maguknak, de bármily fájdalmas bizony nem lehetnek állandóan az ágyban, így olyan helyeket látogatnak meg, mint a gimnázium vagy egy élelmiszer bolt... És aztán, hogy kerülnek a konyhába, és hogy miért...XDXD Na olvassátok el!:D

- Nem mintha panaszkodnék, de nem kéne valami mást is csinálnunk? – kérdeztem Edwardot mosolyogva.

Ugyanis már egy hónapja csak vagyunk, és el vagyunk foglalva… egymással. Ezalatt az idő alatt csak vadászni mentünk ki. Gondolom a lakók is azt hitték, hogy csak átutazóban vagyunk, még a hatalmas csomagok ellenére is. Azért néha eljátszottam a gondolattal – ha épp nem mással voltam elfoglalva -, hogy mit látna Esme meg Carlisle, ha mondjuk most belépnének.
A garázsban Edward kocsija, az előszobában egy rakat bőrönd, a szobában meg két nem egészen felöltözött gyerekük. Mert gondolom én is a gyerekük leszek. Ez alatt az egy hónap alatt az a legmegdöbbentőbb, hogy tényleg nem csináltunk semmit. Mintha a vágy, ami először jelentkezett nem akarna elmúlni… Mint egy makacs láz. És bár a lázcsillapító tökéletes, mégis csak percekig tart.
- Talán szívesebben csinálnál valami mást? – kérdezte, de ő is mosolygott.
- Én nem ezt mondtam. Abszolút meg vagyok elégedve az időbeosztással. – Ami nincs, mivel a nap huszonnégy órájában... hát… egymással tevékenykedünk. – De mondjuk mit szólna Esme, ha így látna?
- Tapsolna örömében, Bella – mondta Edward, és a mondat végére már nevetett is.
- Elmehetnénk sétálni – mondtam és a nyakába csókoltam.
- Én nem sétálok. Én megyek egyik helyről a másikra. A séta értelmetlen. – Közben maga alá fordított és a mellkasomat lepte el csókokkal.
Már lassan ott voltam, hogy hagyom az egészet, és ne csináljuk semmit. Vagyis folytassuk azt, amit eddig. De Edward hirtelen felpattant.
- Na, jó. Tudom mit csinálunk. Öltözz, Bella! – Még egy puszit nyomott a számra és kiviharzott a szobából. Én meg éppen gondolkodni kezdtem, hogy mit vegyek fel, amikor mindenem a bőröndben van, a bőrönd meg lent, amikor Edward megint megjelent a csomagokkal. Én meg nevetni kezdtem.
- Mi ilyen vicces? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét, majd a háta mögé nézett.
- Csak az jutott eszembe milyen ironikus lett volna, ha most nyitottak volna be Carlisle-ék. Mert te… nem vagy éppen túlöltözve – mondtam és megint nevettem. De most már nem egyedül, mert Edward is elnevette magát egy egészen kicsit.
- Az ádámkosztüm egy nemzetközileg elismert együttes – mondta, majd felém dobta az első felsőt, ami a kezébe akadt.
Bár ebben nem vagyok biztos, mert kék volt és csónak alakú a nyakkivágása…

~°(o)°~

A kocsiban ültünk, és Edward megpróbált az útra figyelni. Most jóval több sikerrel, mint az idevezető úton. Lehet, hogy valami köze van ahhoz, hogy nem tettem a kezem a combjára, és nem néztem szuggerálóan? Hát, valószínű.
Egy túl ismerős épület előtt állt meg, amit bár nem gyűlöltem, mégse volt a szívem csücske.
- Gimi? – kérdeztem, és zavarodottan néztem az épületet. Semmi nem változott. És abban is biztos vagyok, hogy belülről is ugyan olyan, mint volt.
- Be kell iratkozni, Bella. Két hét múlva szeptember – mondta lazán, és már ki is pattant a kocsiból.
Mire feleszméltem már kinyitotta az anyósülés felőli ajtót és kézen is fogott.
- Bella Swan vagy, tizenöt éves. Most leszel kilencedikes. Szüleid meghaltak, nevelőid Esme és Carlisle Cullen. A többit én elintézem – mondta és még mindig mosolygott, majd elkezdett az iroda felé húzni.
- Micsoda? Tizenöt éves? – Nem akarok megint kilencedikes lenni! Azt már vagy hatszor kijártam.
- Én is annyi vagyok. Vagyis egy évvel idősebb, mert késtem, de én is kilencedikes leszek. Jasper meg a többiek lesznek tizedikesek. Kivéve Alice-t, mert ő is kilencedikes, velünk együtt, de ezt majd később intézzük el… – Ennyi volt, és már ment is tovább. Nem fogják pedofilnak vagy valami ilyesminek tartani, ha bármikor hozzám ér? De ő is tizenöt lesz. Akkor kétlem.
Szinte már magam előtt láttam, ahogy megint elkezdenek pletykálni a családról. Hogy együtt lakunk, de együtt is vagyunk. Meg Esméről és Carlisel-ról is, hogy ilyen fiatalon ennyi gyereket nevelnek. Mondjuk az a gyerek inkább idézőjeles gyerek. Tudomásom szerint én vagyok a legfiatalabb, és én is már vagy kilencven éves lennék, ha öregedtem volna. Vagyis vámpírként kábé ötven éves vagyok. Hogy megy az idő!
Valami megint szöget ütött a fejemben, úgyhogy megint megállítottam Edwardot.
- De nincsenek irataink! – Én se tudom mit érzek. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz megint ide járni. Azt tudom, hogy a kilencediket már unom, és az anyaggal semmi gondom nem lesz. De az emlékek. Az elől el tudok menekülni? Bár az én emlékeim is halványodtak. Nem is kicsit! De sok dologra emlékszem, amit szívesen elfelejtenék.
Edward végül megállt és megfogta mind a két kezem. Én lehajtottam a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte és szelíd erőszakkal felemelte a fejem.
- Csak… - Nem tudtam, hogy mondjam el egyszerűen, de kifejezően. – Ez Forks – mondtam végül, és láttam rajta, hogy megérti mire utalok.
- De most itt vagyok – mondta és átölelt. És ez megnyugtatott. Én is átöleltem és örömmel szívtam magamba az illatát, amit hiába érzek minden pillanatban, mindig csodás!
Végül hagytam magam bevezetni az irodába, ahol egy vékony barna nő ült. Szerintem túlságosan is szívélyesen mosolygott Edwardra, és volt valami a pillantásában, ami egyáltalán nem tetszett. Túlságosan ismerős ez a helyzet. A történelem ennyire kimerült, hogy már nem képes újat kitalálni, és csak ismétli önmagát? Birtoklóan fogtam meg Edward kezét, és meglehetősen csúnyán néztem a nőre. De a nő csak összefonódó kezünket nézte meg, majd megint Edwardra emelte a tekintetét.
Őt aztán nem kapod meg! Ő az enyém!

Edward továbbra is roppant kedves volt. Nyilván azért, mert tudta csak így ér el valamit. Egy rakat iratot kellett aláírni. És valami nyomtatvány haza kell vinni a szülőknek, hogy aláírják. Reménykedjünk, hogy Esméék még a héten haza érnek. A furcsa az volt, hogy gond nélkül, bármiféle kérelem nélkül felvettek minket. Azt hiszem ezt Edward bájának kell köszönnöm. Vagy sármjának, vagy nem is tudom, hogy hívjam…
Végül egyetlen irattal léptük ki, amit csak alá kell íratni a szülőkkel, és máris gimisek vagyunk. Megint beültünk az autóba. Edward úgy mosolygott, mint akinek bejelentették, hogy előrehozzák a szülinapját két hónappal, én meg egy kicsit le voltam törve. De nem csak azért, mert megint gimibe megyek. Sőt, annak még valahol mélyen – bár az a mély, meglehetősen mélyen volt -, hanem azt hiszem zavart, hogy az a nő úgy nézett Edwardra, ahogy.
- Na ki vele! Hányszor képzelt el az a nő meztelenül! – mondtam rögtön, amit beült a kocsiba. Ő meg csak felnevetett, és mosolygott.
- Meztelenül nem képzelt el – mondta végül. – Csak félmeztelenül, bár az sem volt teljesen rendben. Nem volt több fantáziája.
- Ribanc! – mondtam, és meglepődve tapasztaltam, hogy féltékeny vagyok. Tényleg az vagyok! Nem akartam, hogy más is lássa Edwardot, úgy mint én. Mert Edward csak az enyém, és senki másé.
Edward csak tovább mosolygott, és nem szólt semmit. Biztos tisztában vele, hogy mit is érzek. Elvégre valamikor ő is ezt érezhette. Hagytam magam lecsillapodni. Hisz Edward mikor hagyna el engem? Szeretem őt, és ő is szeret, és semmi okom nincs kételkedni benne. Mi értelme, akkor felhúzni magam? Hát persze, hogy semmi.
Már én is mosollyal a számon néztem ki az ablaküvegen, és néztem a sétáló embereket. A sétáló emberek meg a kocsit nézték. Legalábbis nagyon szívesen hittem el, hogy a kocsit nézik, és nem minket, akik benne ülnek. De egy-egy tátva maradt szájnál elkezdtem gyanakodni.
- Edward! – Felé fordultam, és mosolyogtam. A dühöm eltűnt, olyan volt, mintha nem is lett volna, és megint a boldogság vette át a helyét. – Mond meg őszintén, mit gondolnak az emberek. Egyik másik eléggé rajtunk felejtik a tekintetüket.
Erre Edward nevetésben tört ki. Abban a vidám nevetésben, amit mindig élvezet hallani. Amit mindig hallani akarok, soha meg nem szűnően.
- Először is nem értik, mit keresünk már megint itt. Többen átutazónak nézett, miután nem kerültünk elő egy hónapig. A valóságtól kíméljük meg őket. Utána nem értik hol lakunk, és hogy bírtuk étel nélkül. Csak egy páran nem értik mit is kerestünk a giminél. És elég sokan csak a kocsit nézik – mondta Edward. Én meg hittem neki, mert miért is ne hinnék? Ő olvas gondolatot, nem én!
Sokan nem értik, mit keresünk itt. Hát itt fogunk élni. Én inkább amiatt aggódnék, hogy hol vannak a szüleink… De ez úgy látszik egyiküknek se jutott eszébe. Hogy bírtuk étel nélkül? Ez egy vicces rész! Kedves emberek, mi vámpírok vagyunk. Inkább erről ne is beszéljünk! Mit csináltunk egy hónapig? Edward jól mondta, a valóságtól inkább megkíméljük a Nagyérdeműt. De ez ennyire meglepő, hogy tátott szájjal kell utánunk nézni?
Amikor viszont mi parkoltunk le egy épület előtt, az én állam esett le.

~°(o)°~

- Élelmiszer? – kérdeztem megdöbbenve. Majd hamar összeszedtem magam. A látszatra adni kell.
- Miért, ne? Elvégre anya és apa mindjárt itthon lesznek, főzünk nekik valami finomat - mondta Edward és rám kacsintott, majd kiszállt a kocsiból. Legszívesebben én utánamentem volna, de tudtam, hogy Edward ad az udvariasságra, azért megvártam, amíg megkerüli a kocsit. Bár ez rendes emberi tempóban meglepően sokáig tartott, és meglepően unalmas volt.
Végül mégis kinyitotta az ajtót, én meg rögtön megfogtam a kezét. Végül is a boltba akar bevinni! Ami tele van veszélyes dolgokkal, mint például a pástétom! Mi van, ha ránk támad egy sonka mondjuk?
Na jó. Csak azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy Edward az enyém, és eszükbe se jusson róla fantáziálni, vagy valami ilyesmi. Bár úgy tűnt, nem csak engem kínoznak ilyen gondolatok, mert Edward is meglepő hevességgel fogta meg a kezem. És én még nem is hallom mit gondolnak!
Bementünk a boltba és kezdetét vette a bevásárlás. Amit pillanatok alatt el lehetett volna intézni, ha gyorsak vagyunk, de a látszatra adni kellett. Úgyhogy lassan haladtunk, és szerintem túl sokat vásároltunk. Már kábé másfél órája nem csókolt meg Edward. És a hiányt egyre jobban érzékeltem. Én nem lettem függő, de… Na jó, függő lettem! Méghozzá Edward függő.
- Kechupös vagy tejfölös chipset kérsz? – kérdezte és felemelt mind a két fajtából egy-egy zacskót.
- Nehéz kérdés – mondtam és úgy tettem, mintha nagyon is gondolkodnék azon, hogy melyiket válasszam. Az egyik ujjammal az ajkamat érintettem, és fel-fel emeltem néha. Én nem gondoltam, hogy ez a mozdulat csábító lenne. Csak amikor Edward a tekintetével az ujjamat követte, az arcáról lehervadt a mosoly és a tekintetében egyértelmű vágy látszódott, akkor gondoltam, hogy ezt lehet, hogy nem kellett volna…
- Legyen mindkettő – mondtam és keresztbe tettem a kezem a mellem alatt. Erre Edward a mellemet kezdte fixírozni.
- Menjünk – mondta, és elfordította rólam a tekintetét. Rekordidő alatt értünk a kasszához, fizettünk ki mindent, és pakoltunk be a csomagtartóba. És ezt komolyan mondtam!
Elővigyázatosságból még csak rá se néztem, mert biztos voltam benne, hogy az elektromos szikrák túlságosan elevenek. Edward a szokásos eszeveszett sebességgel felhajtotta a házhoz. Az ablak üvegéből láttam, hogy az ajkai össze vannak szorítva, de nem akartam tovább nézni. Egyáltalán nem biztonságos…
Egyszerre pattantunk ki a kocsiból, és értünk a csomagtartóhoz. Úgy látszik némán is megértjük egymást… Végül is az a rengeteg felvágott, amit vett az megromolhat, mire megint előkerülünk… Most már egyáltalán nem kellett lassan csinálnunk mindent, így futottunk, ahogy csak tudtunk. Edward persze hamarabb beért a konyhába és mindent lepakolt.
Én meg alig raktam le a kezemből a szatyrokat, rögtön éreztem, hogy a kezemnél fogva magához ránt. Rögtön az ajkunk is találkozott, és heves csókolózásba kezdtünk. Megint heves volt a vágy, akárcsak a réten. Pillanatokon belül lekerült Edward inge, és az én blúzom is. A szenvedély őrült erővel vezérelt, és nem engedett el. Ennek soha nem lesz vége!
Vadul csókoltuk egymást, soha meg nem szűnő vággyal. Őrült sebességgel dobáltuk le magunkról a ruhát, és nem bírtunk betelni egymással. Felültem a pultra, Edward meg a két lábam közé állt…
Én tényleg akartam, de nem jutottunk fel a szobába…

Pár perc múlva lihegve dőltem Edward nyakhajlatába, és ő szorosan húzott magához. És miközben ölelt én megállapítottam néhány dolgot. Először, nem akarom, hogy elengedjen soha, de soha. Másodszor, adja az ég, hogy Esméék nem most toppannak be! Harmadszor: én semmit nem eszek meg, ami ebben a konyhában készült.
Ami persze eléggé lehetetlen lenne, mivel nem eszünk emberi ételt, de azért mégis. Fő a morál. És bármennyire nem akartam elengedni Edwardot, mégis elszakadtam tőle, és a ruháim keresésére indultam. Edward ingét előbb találtam meg, mint az én blúzomat, így azt vettem fel.
- Azt nem nekem kéne felvenni? – kérdezte Edward, amikor már rajta volt a nadrágja meg az atléta.
- Nem – mondtam határozottan. – Tökéletesen megfelelsz ing nélkül is. – Közben a mellem alatt megkötöttem az inget.
- Igazad van. Neked jobban áll – mondta Edward a hasamra szegezve a tekintetét. Tudom, hogy nem szokásom ilyen felsőket hordani, de hát ezt teszi a boldogság! Teljesen megváltozik az ember… - És akkor most főzünk – mondta és elkezdett kipakolni szatyrokból.
- Minek? – kérdeztem, de azért én is pakolászni kezdtem.
- Hát Carlisle-nak meg Esmének. Egy szarvast mégse tálalhatunk fel. Fő a gesztus – mondta és csibészes mosolyt küldött felém. Én csak álltam, és nem csináltam semmit. Elvégre ő akar főzni, én nem nagyon. Nem is biztos, hogy emlékszem még, hogy kell!
- Mozogj, te nő! – kiáltott Edward és a fenekemre csapott.
Oké. Edwardból mikor lett Emmett? Mert ez inkább az ő szokása… Lehet, hogy csak azért csinál ilyeneket, mert tudja, hogy senki nem láthatja? Hát ezt eléggé valószínűnek találom.
- Mozgok, te pasi! – És csak, hogy minden szép kerek legyen, belebokszoltam a karjába.
Elém rakott egy hatalmas darab császárszalonnát és egy kést is. Ő zöldségeket szeletelt. Most komolyan főzni akar? Hát, akkor nem szegem a kedvét. Egy sóhaj kíséretében felemeltem a kést, és elkezdtem felvágni a szalonnát.
Edward rám mosolyogott a zöldségek szeletelése közben, és én is viszonoztam a gesztust. Az egész annyira idilli volt. Mintha semmi baj nem lenne a világban, és minden tökéletes lenne. Végül is a saját kis világunkban tényleg minden tökéletes.
Szép sorjában raktam a serpenyőbe a szalonnát, úgy, ahogy felvágtam. Tökéletes egy centi szer egy centis darabokat akartam.
Edward egy nagy tálba dobálta a zöldségeket, és hirtelen felkapta a fejét, és félig döbbent, félig elégedett arcot vágott.
Anélkül is tudtam, hogy mi is történt, hogy kimondta volna..
- Itt vannak – mondta és mosoly kúszott az arcára. Rögtön lerakta a kést, kézen fogott, és kifelé húzott a verandára. Már én is hallottam, hogy kicsit messzebbről egy autó közeledik. És ki más jönne erre az útra? Másodpercek voltak szükségesek és már láttuk is a kocsit.
Az autó megállt, és ki is szállt belőle két alak. Nem futottak oda hozzánk, ahogy gondoltam. Megfontolt léptekkel jöttek felénk, mintha félnének, vagy valami ilyesmi.
Esme ért hozzánk előbb. Semmit nem változott, egy kicsit sem. De mit is változott volna, amikor nem tud változni?
- Ti vagytok azok! – kiáltott fel, és mind a kettőnket egyszerre ölelt át. Úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni, és ha lehetséges lett volna, akkor azt mondom, hogy szinte fojtogatott. – Hát van Isten!
Eltolt minket magától, előbb Edwardra nézett, majd az én szemembe, és megint magához húzott. Én is örömmel öleltem át, hisz ő lesz az anyukám. És úgy szerettem, mintha tényleg az volna. Én is szorítottam magamhoz, mert sok év után megint látni őt, hatalmas öröm volt.
- Edward, te mosolyogsz! – mondta, és megint eltolt minket magától.
- Igen – mondta Edward, és közben rám nézett. Esme megint átölelte a nyakamat, és én is átkaroltam őt.
- Köszönöm, Bella – suttogta a fülembe.
- Edward… - Ez már Carlisle volt, aki még félig mindig ledermedve állt. És Carlisle, aki mindig nyugodt és fegyelmezett volt, most átölelte Edwardot, minden atyai szeretetével.
- Örülök, hogy látlak, fiam – mondta, amikor elengedte Edwardot.
- Hát még én, Carlisle!
Carlisle rám nézett, és meglepetésemre ő is átölelt. Ebben is ott volt a viszontlátás öröme, és rengeteg hála is… Hogy Edward megint él, és nem csak vegetál. De ez rám is ugyanígy igaz volt. Mi egymás nélkül… Azt hiszem nem sokat érünk…

- Mióta vagytok itt? – kérdezte Esme, és hatalmas mosollyal nézett ránk.
- Egy hónapja. Tudtuk, hogy ide fogtok jönni – mondta Edward, és közben átölelte a derekamat. És nekem nem kerülte el a figyelmem, hogy Esme végignézi az öltözékünket… Talán jobb lett volna a saját felsőmet felvenni. Úgy kevésbé lett volna egyértelmű, ami most nagyon is az.
- És, Bella, te mióta… - Carlisle megállt a mondat közepén. Gondolom nem tudja, hogy Edward előtt mennyit mondhat el…
- …vagyok vegetáriánus? Negyven – ötven éve. És ugyanennyi ideje nem vagyok volturis sem – mondtam, és érezte, hogy Edward szorítása egy kicsit erősebb lesz a csípőmön…
- Nem. Mióta vagy szőke? – kérdezte Carlisle, és egy mosoly terült szét az arcán. Persze nem erre gondolt először, de hát így a stílusos, nem?
- És ti mikor találkoztatok? – kérdezte Esme megint, akit sokkal jobban érdekelte az, hogy Edward hogy lett megint vidám és boldog.
- Egy hónapja és két vagy három napja – mondta Edward mosolyogva.
Továbbra is a verandán álltunk, bár ki tudja miért nem mentünk be? Egyszerűen jó volt így és itt.
- Én úgy emlékszem, hogy két napja – mondtam és közben Edward szemébe néztem. Szívesen néztem volna még egy ideig, ha Edward gyorsan el nem fordul. Úgy látszik nem akarta, hogy megint megtörténjen az élelmiszerboltos eset. Én is elfordítottam a fejem, és inkább Carlisle és Esme arcát néztem.
Carlisle arcán ott volt az öröm, hogy már nem vagyon volturis, hogy a vegetáriánus életet választottam. Az öröm, hogy Edward megint mosolyog, és, hogy megint együtt vagyunk. Esme arcán meg boldogság volt, hogy két gyereke már van. De nem csak ez, persze. Nyilván ő is örült, hogy Edward megint boldog.
- Ahhoz, hogy beiratkozzunk az iskolába, kéne az aláírásod, anya – mondta Edward még nagyobb mosolyt csalva Esme arcára.
- Én tudom, hogy Alice mondta, hogy megint egy család leszünk… De ezt olyan nehéz elhinni – mondta Esme, és boldogan ölelt magához megint minket.
Hát igaza van. Nehéz elhinni, és mégse hazugság, mert ez valós. Minden. És már nem kell sokat várni a többiekre sem. Mert megint egy család lesz az a család, ami részben miattam ment tönkre. És, akkor mindenki, megint boldog lesz. Még a gondolattól is öröm áradt szét a testemben, hogy megint látom Alice-t meg Emmettet és Jaspert meg Rosalie-t. Mert mindenki hiányzott, és szerettem volna látni őket.
Emmett már biztos száz megjegyzést tett volna, arra, hogy rajtam van Edward inge, és nem tekintett volna el tőle tapintatosan, mint Esme meg Carlisle. És furcsa mód még ezek a beszólások is hiányoztak.
- Nem megyünk be? – kérdezte Carlisle mosolyogva, és az ajtó felé intett. Esme elengedett minket, és Carlisle rögtön kézen fogta. Mi is bementünk újdonsült szüleink után.
- Mi ez a szag? – kérdezte Esme, és mély levegőt vett.

- Jajj, a szalonna! – kiáltottam fel, és szaladtam a konyha felé.

Szia mindenki!

Íme az eredmény, ha éhes vagyok...XD Bizony, bizony, ha éhes vagyok és össze vagyok zárva Iccsivel, vagy Miroku-channal, akkor eszement baromságok születnek meg. És az egyik ez.XD Folytatás jövő hét pénteken, és személy szerint a kedvenc fejezetemmel fogtok találkozni!:D:D És akkor most jön a lényeg!!!A 100 év a boldogságig után minden pénteken az Elátkozott szerelem című művünk kerül publikálásra!:D És, hogy ez mikor lesz? Bármily fájdalom ez a történet 22 fejezetes, szóval két fejezet múlva...:D:DPuszil mindnekit: Nee^^