100 év a boldogságig - 21. fejezet Az édes meglepetés

Kicsi 18as karika!:D


Gimnázium.

Akárcsak a földi pokol. Na jó, ez egy kicsit túlzás, mert még rosszabb lenne, ha Edward nem lenne itt. De itt van. Irodalom órán ültünk, és azt hiszem mind a ketten halálra untuk magunkat.
Az iskola három hete kezdődött el, és ennyi idő alatt csak annyit tanultam, hogy… Nem. Azt hiszem, semmit nem tanultam. Semmi újat nem tudnak mondani, és mégis muszáj járni. Fájdalmas egy dolog.
Az egyetlen izgalmas dolog azt figyelni, hogy mikor esik már le a tanár fejéről a paróka. Mert elég egyértelműen ez valamikor meg fog történni, hisz a feje két másodperccel a haja előtt állt. Csak tudnám, mi szépet látott ebben a félrefésült hajban!
A tanár élvezettel ecsetelte egy vers mondanivalóját, az osztály nagy része meg aludt.
De ha jobban belegondolok volt valami szép ebben a gimnáziumban. Nem az épület, vagy a diáktársak. Vagy lehet, hogy nem is a szép a jó szó rá. Inkább vicces, vagy ironikus. De ezek sem az igaziak. Nem tudom kifejezni, hogy igazából milyen.
Az órának vége lett, és mi Edwarddal egyszerre sóhajtottunk fel.
- Na végre, azt hittem beleőszülök Homéroszba – mondta Edward, majd megfogta a kezem.
- Persze! Te meg az őszülés – mondtam ironikusan, és élveztem, hogy csak mi értjük ennek az igazi iróniját.
- Miért? – kérdezte, és láttam, hogy ő is megértette a célzást. A szája sarkában cinkos mosoly húzódott. – Te is szőke vagy, pedig barnának kéne lenned – mondta majd közelebb lépett hozzám, és megfogta egy tincsemet, amit az ujja köré csavarta.
- Tudod mostanában nem igazán volt időm hajat festeni – Én is közelebb léptem hozzá, és próbáltam fenyegetően nézni rá. – Sőt! Még hajfestéket se volt időm venni.
- Vajon miért? – kérdezte, és lehajtotta a fejét.
- Mr. Cullen és Miss Swan megtennék, hogy kifáradnak a teremből? – szakította félbe beszélgetésünket egy mély és vádló hang.
Mi zavartan néztünk körül. A terem üres volt, hihetetlen közel álltunk egymáshoz, az ajtóban meg egy nagyon is ideges tanár állt a kulcsot zörgetve.
- Olyan jó lenne, ha néha többet foglalkozna a macskáival! – suttogta Edward, úgy, hogy csak én hallottam. Én felkuncogtam, és elkezdtem Edwardot kifelé húzni a teremből.
Még láttam, hogy Edward egy mosolyt küld a tanár felé. Nagyon remélem, hogy csak én láttam, hogy az inkább vicsorgás volt, mint mosolygás.

~°(o)°~

Ebédszünet volt. Ami elég viccesnek hatott, mert mi mit is ettünk? Eddig, ha jól emlékszem egyszer beleharaptam egy szendvicsbe, hogy aztán a lehető leggyorsabban kiköpjem. Edward már le is tudta nyelni azt az egy harapást. Csodáltam a bátorságáért!
A sorban Edward végig mögöttem állt, és a kezét a derekamon tartotta. Én tényleg próbáltam hozzászokni minden egyes érintéséhez, de nem nagyon ment. De így az igazán szép, nem? Ha mindig úgy hat rám, ahogy az első napokban.
Összesen két ásványvizet vettünk. Izgalmas dolog.
Akárcsak régen most is megvolt a családnak az asztala, ahova senki nem mert leülni. Elég sokszor sajnáltam, hogy nincsenek itt a többiek. De majd egyszer… A remény hal meg utoljára, és nekem az még bőven van. Egymás mellé ültünk, és próbáltunk úgy tenni, mintha ez az ebédszünet nagyon is kedvünkre való lenne. Mondanom se kell, hogy nem nagyon ment…
- Mit csinálunk délután? – kérdeztem, és Edward felé fordultam.
- Van egy tippem – mondta Edward, és a kezét a combomra rakta.
Hát igen. Nekem is ez volt a tervem. Mosolyogtam, és Edward szemébe néztem. Ő is mosolygott, de hamarosan a mosolyából vicsorgás lett, majd a vasasztalba úgy belemarkolt, hogy ottmaradt a keze nyoma.
- Mi a baj? – kérdeztem, mert nem értettem a hirtelen hangulatváltozást.
- Meg fogom ölni ezt az Alexet – mondta dühösen és az említett fiú felé fordult.
- Oh! – sóhajtottam fel, és megértően néztem Edwardra.
Alex egy harmadikos fiú volt, és eléggé perverz. Edward elmondása szerint a héten már vagy harmincszor elképzelt meztelenül.
- Ne foglalkozz vele! – próbáltam megnyugtatni, de az eddigi tapasztalatok alapján, nem fog sikerülni.
- Te nem tudod milyen szörnyű! – mondta és szenvedő arccal fordult felém.
- Nem tudom? Mond csak, hány lány képzelt el téged meztelenül? – kérdeztem, és harcra készen fordultam felé. – Csak azért, mert nem hallom, azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejükben? Csak rájuk kell nézni, Edward! – mondtam és a terem felé intetem. És tényleg igazam volt. Nem is egy lány nézte Edwardot a szeme sarkából, vagy egészen felé fordulva. Amikor feléjük intettem mind elfordult, és úgy tett, mintha hirtelen nagyon érdekes lenne az ebédjük.
- Nem sokan – mondta és féloldalas mosolyra húzta a száját. – De egyik se valósághű, ha ez megnyugtat. – És most már kitörő örömmel nevetett.
Én meg igyekeztem elrejteni a mosolyomat, mert bizony ez volt a célom. Legalább nem öl meg egy fiút sem fölöslegesen. Végül feladtam a harcot az arcizmaimmal, és teljes örömmel mosolyogtam rá.
Erre ő abbahagyta a nevetést, és egy puszit adott a számra.
Majd még egyet. És utána átölelt, ott az ebédlőben.

~°(o)°~

Most matek órán ültünk, és megint próbáltunk úgy tenni, mintha nagyon is erőlködnénk a dolgozat helyes megoldásán. De ez nem így volt. Öt perc se kellett és mind a ketten kész voltunk. Idegileg is, nemcsak a feladatokkal.
Unalmas. Annyira unalmas.
Valami izgalmasra vágyom. Valami jóra. Valami olyasmire, mint…
A tettemre nincs se mentség, se ok, de egyszerűen jó volt megtenni. Visszaképzeltem magam a múltba. Az erdőben lévő kis tisztásra, amikor Edward hirtelen megjelent. Én épp lemondtam mindenről, amikor ő átölelte a derekam.
Ellöktem magamtól a burkom…
Edward!
Erre persze ő rögtön rám figyelt, és én, mint egy engedelmes diavetítő elkezdtem játszani az ingyen filmet.

Edward átöleli a derekam, majd rögtön megfordít.

Edward kikerekedett szemmel néz rám, és láttam, hogy nyel egyet.

Kétségbeesetten csókoljuk meg egymást, és hagytam, hogy minden érzés átjárjon.

Edward elfordítja a tekintetét, és lehajtja a fejét.

Egymásról tépjük le a felsőt, majd csókoljuk meg egymást megint.

Edward csikorgatva tolja kijjebb a székét.

Rajtam már nincs melltartó, és egymás nadrágjával vagyunk elfoglalva.

Edward fészkelődni kezd a székén, és megint kicsit kijjebb tolja azt.

Elterülünk a füvön, és hevességünk nem ismer határokat.

- Tanár úr! Mi kész vagyunk, ki lehet menni? – kérdezi hirtelen Edward, majd rögtön a tanár orra alá dugja mind a két dolgozatot. Rögtön utána megfogta a kezem, és elkezdett kifelé húzni. Nem mondom, hogy tiltakoztam, mert miért is tettem volna?
Kiszáguldottunk a teremből, és Edward kivezetett az épületből is.
- Hova megyünk? – kérdeztem és úgy tettem, mintha egyáltalán nem érteném az egészet.
- Haza – mondta Edward fogcsikorgatva, és meggyorsította a lépteit.
- Miért? – kérdeztem tovább játszva a játékot.
Ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert Edward megállt, és erősen magához szorított. Keményen csókolt meg, és térdét a lábaim közé csúsztatta. A keze a gerincemet simogatta.
Amilyen hirtelen elkezdődött a csók, olyan hirtelen lett vége.
- Gyerünk, mert a végén még feljelentenek minket közszemérem sértésért – mondta és megint gyors léptekkel haladt az autó felé.

Edward ismét rekordidő alatt ért haza. Alig állt le a motor, és már az én ajtómat nyitotta ki.
A nappaliban Esme ült, és egy lakberendezési magazint olvasott.
- Sziasztok! Nektek még nem órátok lenne? – kérdezte és felállt a kanapéról.
- De. Csak valami közbe jött – mondta Edward és felfelé húzott a lépcsőn.
- Baj van? – kérdezte Esme, de erre már nem tudtunk válaszolni, mert Edward ajtaja hangosan csapódott be mögöttünk.
Edward az ajtónak nyomott, és azt hiszem egyáltalán nem bántam meg, hogy felhergeltem.

Tíz perc múlva lementünk Esméhez. Azért mégse nézzen minket udvariatlannak, de teljesen alkalmatlan beszélgetőpartnernek bizonyultunk. Folyamatosan egymásra tekintettünk, és bárgyú vigyorral néztünk a másik szemébe.
- Pont, mint a kamaszok – mondta Esme, majd mosolyogva kivonult a nappaliból.
- Kamaszok lennénk? – kérdeztem csak úgy a semmibe, majd nevetve Edward ölébe ültem. – Hallod, Edward? Kamaszok vagyunk!
- Ráadásul szerelmes kamaszok – mondta és elhúzta a száját, mintha ez akkora tragédia lenne. - A legrosszabb párosítás. Kamasz is, meg szerelmes is. Ebből baj lesz – mondta, és a kezével végigsimított a combomon.
- Szégyen! Fel kéne nőni! – mondtam komolynak szánt arccal.
- A következő száz évben rajta leszünk, jó? – kérdezte majd megcsókolt.
Talán túlságosan el voltunk foglalva, vagy csak egyszerűen tudomást nem akartunk róla venni, de még az ajtó csapódására se rebbentünk szét.
- A gyerekeid lógtak a gimnáziumból – mondta Esme Carlisle-nak.
- Miért? – kérdezte Carlisle őszinte csodálkozással, majd belépett a nappaliba. - Értem – mondta, amint meglátott minket. - Legfeljebb nem írok nekik igazolást. – Erre végre elszakadtunk egymástól, és átültem Edward mellé. Azért mégis nagyobb társaságban vagyunk. Furcsa volt, mert egyáltalán nem szégyelltem magam. Ennyire gátlástalan lettem az utóbbi időkben? Szó nélkül megjelenek Esme és Carlisle előtt Edward ingében. Nyilvánosan ölelgetjük és csókolgatjuk egymást. És még a suliból is lógunk csak azért, hogy együtt lehessünk. És vajon rossz vagyok, ha egyáltalán nem érzem magam bűnösnek?
- Mit írnál rá? Sürgős… tevékenység? – kérdezte Esme, és mind a ketten leültek velünk szembe.
Erre mindenki nevetni kezdett.
Annyival könnyebb volt így az egész. Valahogy lepkeszárny könnyű. Semmi miatt nem aggódtam. Nem kellett tettetnem, hogy más vagyok, mint aki. Már tényleg könnyű volt. Az egész élet könnyű volt. És szép is. Mesésen szép.

~°(o)°~

Nem lett megbeszélve, és még csak nem is szerveztük, de valahogy mind a négyen az udvarra kerültünk. Bár az udvar kifejezés nem teljesen fedte a valóságot.
Már három hónapja laktunk Forksban, és a rózsaszín felhő még mindig a szemem előtt úszott. De azért mégis volt valami, ami egy kicsit aggasztott. Hiányzott Alice. Csak így egyszerűen hiányzott. Persze jó volt a többiek mellett lenni, de ez még nem az egész család. Már család, de nem teljes. És kellenek hozzá ők is. Alice, Jasper, Emmett és Rosalie. Mindannyian hiányoztak.
Talán itt létünk óta először nem mosoly volt az arcomon, hanem valami búskomorság. És most nem tudtam magam rávenni a felhőtlen jókedvre.
- Bella! Mi a baj? – kérdezte Edward, és felemelte lehajtott fejem.
- Semmi – mondtam és megpróbáltam mosolyogni. De tükör nélkül is tudtam, hogy nem igazi a mosoly, és kényszeredett az egész.
- Ezt vehetem semminek? – kérdezte komolyan, és a szemembe nézett.
- Nem. Tudod az az igazság…
El akartam neki mondani. Ha egyszerűen elmondtam volna, hogy mi bánt, akkor könnyebb lett volna. De egy kocsi zúgását hallottuk. Nekem még gondolkodni se volt időm, amikor Edward elkezdett húzni a veranda felé. Carlisle és Esme is siettek, és mind mosolyogva álltak a korlátnak dőlve.
Én nem mosolyogtam, inkább haragudtam arra, aki jött, mert most ki akartam önteni a szívem, de miatta nem sikerült.

Aztán mégse haragudtam. Az autó megállt, az egyik oldalról Jasper, a másikról Alice pattant ki belőle. Mind a kettőjük vigyorgott. Jasper inkább ördögien, Alice meg teljes szívből. Jasper alig szállt ki, de máris futni kezdett. A következő másodpercben nekiesett Edwardnak és mind a ketten eldőlve nevettek a földön.
Jasper felpattant, és segített Edwardnak fölállni.
- Na azért, így mégis jobb! Alice-nek mégse mehettem neki – mondta majd megölelte Edwardot.
- Még jó, hogy nem jöhetsz nekem, amikor a legújabb Gucci kollekció van rajtam – mondta egy csilingelő hang, amit már túl régóta nem hallottam. – Be lehet vallani, hogy hiányoztunk – mondta Alice, és kecsesen fellépkedett a lépcsőkön. Bár nem lépkedett, hanem inkább ugrált, de tőle még ez is kecses volt.
- Alice – suttogtam, majd megöleltem fogadott nővéremet. Alice visszaölelt, és örömmel nyugtáztam, hogy ő még mindig a régi Alice.
- Hiányoztál Bella! – mondta és megint megölelt.
- Most már én jövök – mondta Jasper, és ő inkább megszorongatott, mint megölelt, de ez is hihetetlenül jól esett.
Alice utánam Edwardhoz fordult, és megölelték egymást.
- Tudom mi tettél tavaly nyáron – suttogta Alice Edward fülébe.
Edward értetlenül nézett Alice-re.
- Igazából nem nyáron, hanem három héttel ezelőtt, de a tavaly nyáron jobban hangzik – mondta Alice, és mindenki nevetni kezdett. – De most komolyan, hogy jutott eszetekbe ellógni a suliból?
- És akkor most az a rész jön, amikor te esküszöl, hogy soha nem lógtál? – kérdezte Edward.
Erre Alice elszégyellhette magát, mert rögtön elfordította a fejét és megölelte Esmét és Carlisle-t is.
Miután mindenki megölelt mindenkit, és boldogan mosolyogtunk egymásra Alice kézbe vette a dolgokat.
- A szobám még mindig ugyanaz? – kérdezte és elindult a lépcsőn fölfelé. – Jasper hozd a cuccokat! – kiáltott még le egy szoba mélyéről. Ha jól sejtem a szobája mélyéről.
- Persze! Annyi bőrönd van, hogy év végére se végzek – mondta Jasper és fájdalmas arcot vágott.
- Ez a férfiak sorsa, Jasper! Cipekedj némán! – mondta Edward, és belebokszolt Jasper karjába. Mind a ketten nevetve indultak el a csomagokért.
Mintha Edward is boldogabbnak tűnt volna. A szemei jobban csillogtak. A nappaliban együtt maradtam Esmével és Carlisle-jal. Carlisle teljes szívéből mosolygott, Esme meg hitetlenkedve nézett hol fel a lépcsőre, hol ki a kocsihoz, ahol Jasper meg Edward hülyéskedett. Lökdösték egymást, és nagyon úgy nézett ki, hogy a csomagok még egy jó ideig nem érnek föl a szobába.
- Én tudom, hogy Alice mondta, de ez… - Esme hangja elakadt.

- Én nem mondom, hogy megmondtam – szólt le Alice a lépcső tetejéről -, de én megmondtam.


Szia mindenki!Nos, ez volt az utolsó előtti fejezet!:)
Következő pénteken a történet zárásával jövök, és remélem, hogy még elolvassátok azt is!;D De annak ellenére, hogy ennek vége, Iccsinee nem óhajt péntekenként sem megszűnni, hisz jövünk az Elátkozott szerelemmel, az Elveszített szerelem folytatásával!:DAddig is viszlát holnap egy Megjátszottal...:D:D