Rongybaba - 15. fejezet I. rész

15. fejezet - I. rész

Bellának végül is igaza lett.

De, ami furcsa volt, hogy Edwardnak is. Napok teltek el a veszekedésük óta, de talán fel sem fogták, hogy a nappal után éjszaka lesz, majd megint kisüt a nap. Nem azzal voltak elfoglalva.
Figyelmen kívül hagytak olyan apróságokat, mint az idő múlása, a rendetlenség mértéke vagy Bella esetében a torkát kaparó enyhe éhségérzet.
Semmivel nem foglalkoztak, és csak egyvalamire figyeltek. Főleg a másikra.
Viszont a kapcsolatuk korántsem volt olyan idillikus, ahogy elvárták volna tőlük. Nem mosolyogtak egymásra bambán, és feledkeztek meg órákra arról, hogy éppen egymást nézik. Nem beszélgettek komoly dolgokról, és ha mégis, akkor sem kezdtek el lelkizni. Nem adtak egymásnak tanácsot, nem volt szó arról, hogy valaki bírálja a másikat.
Igazából Bellának ez tetszett a legjobban. Mindent elmondhat, és ha kedve tartja, Edward egyetlen pillantásból megérti, hogy nem kívánja, hogy kommentárt fűzzön hozzá.
Sok mindent elmondott Edwardnak. Sok mindenről tudott a férje. Tudott arról, hányszor kapta feladatul, hogy elcsábítsa némelyik Volturi őrt. Tudott a képessége korlátairól, és azokról a személyekről, akiket igazán kedvelt a régi családjában.
Sokszor beszélgettek olyan semmitmondó témákról is, mint a politika, a művészet vagy az irodalom. Szinte örömmel vitáztak, és állapították meg, hogy egyáltalán nem ugyanolyan az ízlésük.
De ezek nem voltak igazán lényeges beszélgetések. Sokkal inkább felszínes csevegések, amivel elüthetik az időt, amíg nincs valami más tennivaló. De Bella még ezeket is szívesen vette. Tetszett, hogy valaki végre ellent mondott neki, még akkor is, ha csak annyiról volt szó, hogy Shakespeare jobb vagy tehetségesebb író volt, mint Marlowe.
A kis csevegések jók voltak arra, hogy mindent tudjon Edwardról. Ami már kevésbé tetszett neki, az az volt, hogy Edward is sok mindent tudott meg róla. Nem akarta azt mondani, hogy megismerte. Nem akarta elfogadni, hogy lassan, de biztosan megismerik egymást, és még rosszabb volt az, hogy nem is biztos, hogy undorodnak attól, amit a másikról megtudtak.

Mert ez volt a kapcsolatuk alapja. A tény, hogy teljesen másmilyenek, semmiben nem hasonlítanak, így joggal feltételezik, hogy nincsen közös témájuk, szabadon utálhatják a másikat, mert teljesen ellentétesek.
A sok beszélgetés után kiderült, hogy tényleg nem hasonlítottak. De a baj az volt, hogy ez nem is zavarta annyira se Bellát, se Edwardot, mint amennyire mutatták, vagy hitegették vele magukat. És mivel már nem utálhatták a másikat, vagyis nem is utálták a másikat; egyikük se tudta, hogy akkor most mik is ők valójában, és hogy is éreznek egymás iránt. Vagyis tudták, hogy férj és feleség. Egy olyan kényszerházasságban, ami eleve rosszul kezdődött, és soha nem lesz vége.
De hova tűnt az utálat? Hol van, amikor az volt a legtermészetesebb kettejük között? A tény, hogy most gyűlölni kell a másikat, mert csak kötelességből kell elviselni.
Igazából nem. Nem utálták egymást. De nem voltak se barátok, se szerelmesek.
Bella ennek még a gondolatára is nevetni kezdett. Hogy a fenébe szerethetne bele pont Edwardba? És ő nem is képes szerelemmel szeretni! Még a feltételezés, a gondolat is nevetséges volt.
De tudta, hogy Edwarddal nem ellenségek, és nem is barátok. De akkor micsodák? Valami haveri szintre kerültek?

Bella megrázta a fejét. A könyvtárban ülve egy vaskos kötetet fogott a kezében, és éppen próbálta elolvasni a történetet. Csak nem nagyon ment.
Vele szemben ott ült Edward, aki a tervezőasztalhoz dőlve rajzolt, fel sem emelve a fejét teljesen elmerült a munkában. Bella meg csak nézte őt, követve a mozdulatait.

Nem hitte, hogy haverok. A haverok nem fekszenek le egymással. De szeretők sem lehettek, mert a szeretők csak azért járnak össze, hogy megkapják azt az egyet, amit a másik nyújt, majd elmennek, és talán a másikra se gondolnak a következő találkozóig. Ők meg mindig együtt voltak. Együtt töltötték a nap minden egyes percét, és egyáltalán nem szakadtak el a másiktól.
Bella sem tudta miért. Miért nem keresnek magányt valahol? Miért nem vonulnak félre, hogy még csak a légzését se kelljen hallgatni a másiknak. Nem tudta.
Valahogy jó volt, hogy van ott valaki.
Bella megforgatta a szemét, majd újra Edwardra szegezte pillantását. Legszívesebben felhorkantott volna a gondolatokra, amik átfutottak az agyán.
Lassan már a saját épelméjűségét is kétségbe vonta, annyira tanácstalan volt. De ha valamiben, akkor még abban biztos volt, hogy normális.

A lényeg annyi volt, hogy igaza lett.
Nem tudta, milyen kapcsolat van közte és Edward között. Nem tudta, mit is éreznek egymás iránt. De igaza volt abban, hogy semmi nincs rendben kettejük között. Hogy is lehetne, amikor irracionális határokon belül mozogtak, és hiába tudtak már sokat a másikról, nem tudták eldönteni, hogy azt most szeretik vagy sem.
És Edwardnak is igaza volt. Ugyanis veszekedtek. És nem csak az apró kis vitákról volt szó, amikor más véleményen voltak.
Bella felsóhajtott, majd megint lenézett az ölében tartott könyvre.
Volt jó pár téma, amiről egyikük se volt hajlandó beszélni. Egymás ellen vagdalkoztak és szónokoltak, és „ha te is elmondod, akkor én is” -féle kifogásokat hoztak fel, csakhogy ne kelljen beszélni arról, amit annyira védtek.
Bella nem volt hajlandó beszélni az emberi múltjáról. Edward így is megtudta azt, amit mindenki előtt igyekezett titkolni.
Edward meg nem mesélt se az emberi családjáról, se azokról az évekről, amikor tényleg vámpírként élt. Még ha Bella csak meg is merte említeni, akkor néhány mondat után már hangosan veszekedtek, és dobálták egymásnak a szitkokat. Mindent, ami csak eszükbe jutott, kivéve egyetlen egy jelzőt, és annak a szinonimáit.
Tényleg veszekedtek, de annak általában annyi lett a vége, hogy öt perces néma csend után valamelyikük a másik elé állt, átölelte, és egymásnak estek. Ki nem mondott egyezségként mindig megígérték saját maguknak és a másiknak is, hogy többet erről nem beszélnek, de nem sok idő kellett ahhoz, hogy ezt az ígéretet megszegjék.
Bella sokat gondolkodott azon, hogy azért hozzák fel mindig ezeket a témákat, mert már nincs miről beszélniük, és csak ez marad meg egy bizonyos fekete lyuknak, vagy azért, mert egyszerűen unalmas lenne az életük, ha nem veszekednének.
De a ki nem mondott kérdéseire is választ kapott, amikor megint csevegtek a semmiről, és egyszerűen csak beszéltek a másiknak.

Bella annyiban biztos volt, hogy ilyen kapcsolat nem mindenkinek adatik meg. És valahol legbelül talán még örült is ennek. Nem tudta, miért, és hogy hogy is kéne nevezni ezt a kapcsolatot. De azokat a perceket kivéve, amikor elmerengve tényleg elgondolkodott az egész kapcsolatukon nem is érdekelte a dolog.
Kényelmesebb volt nem foglalkozni vele.

Edward egy pillanatra abbahagyta a rajzolást, és felemelte a fejét.
Hallotta, hogy erre Bella is megmozdul, ezért visszatért a munkához, és szinte automatikusan folytatta a tervrajzot.
Sokkal jobb, ha nem tudja meg, hogy mindent hallott. Az elejétől a végéig, mintha csak egy felolvasóesten ülne, úgy hallgatta a felesége gondolatait. És be kellet vallania érdekesnek találta, hogy mi mindent vesz észre, vagy épp mi mindenre figyel. Nem, nem ámult el, és nem is csodálta Bellát. Csak meglepte a gondolkodásmódja. Igazából nem is akarta végighallgatni az egész eszmefuttatást, de, amikor már percek elteltével sem hallotta, hogy a felesége lapozott volna a könyvében, akkor egészen lassan, és csak tapogatózva kezdte el figyelni a gondolatait.
Kicsit talán aggódott érte, hogy megint az emberi múltjával kínozza saját magát, mert akkor szokott ennyire nem odafigyelni; ezért szép lassan, mint egy settenkedő tolvaj, úgy lopózott be Bella gondolatait közé.
De kellemesen meglepődött, hogy most a kettejük kapcsolata köti le ennyire, hogy képes érte elbambulni. Mert igazából ő sem tudta, hogy most mi van kettejük között, semmivel nem jutott előrébb, mint a felesége.

Egyszerűen jó együtt. Szereti, hogy beszélgethetnek a legapróbb dolgokról is. Tény, hogy átlagosan vitába torkollott a beszélgetésük, mert semmiben nem értettek egyet, de még azok a kis szócsaták is szórakoztatták. A komolyabb témákat, meg kerülték. Legalábbis próbálták kerülni, de mint a felesége is észrevette, úgyis ott kötöttek ki mindig, hogy ugyanazokat a megbeszéletlen dolgokat vetik a másik szemére.
Mintha lett volna egy tabu listájuk, amiről nem tudnak beszélni.
Edward maga sem tudta, miért nem mesél a régi családjáról, vagy arról az időszakról, amikor emberi vért ivott. De jobb volt úgy, ha nem igazán tud róluk. Néhány anekdotát mondhatna csak el, egy pár kisebb történetet, amire még tisztán emlékszik. Utána már úgyis csak az van, hogy vámpír lett, és túl fiatal volt ahhoz, hogy időben kitombolja magát. Ezért lázadt a rendszer ellen, amibe Carlisle beleteremtette; majd elfogadta, és megöregedett, hiába maradt fiatal.

Bella jól felsorolta a tabu témákat, amikről egyszerűen nem voltak képesek beszélni a másik előtt, és inkább veszekedtek. De Edward talán még jó párat idetett volna, bár azok miatt egyáltalán nem veszekedtek. Csak nem beszéltek róla.
Ott volt Aro vagy a Volturi család berendezkedése, és persze a kapcsolatuk.
Mert a kapcsolatuk mind a kettejük számára egy rejtvény volt, ami megfejthetetlen.
Bár Bella gondolatait hallgatva Edwardnak el kellett ismernie a felesége egészen szépen körülírta, hogy mit érez ő maga is.
Nem szerette a feleségét, szerelemről se volt szó. De nem utálta, és már messze volt attól, hogy elviselje a társaságát.
Talán, merész módon még azt is megkockáztatta volna, hogy kedvelte a feleségét. Kedvelte, mert kellemes volt vele együtt lenni. És tényleg ragaszkodtak egymáshoz. Ez nem valami levakarhatatlan, undok ráakaszkodás volt, de mégsem az a szerelmes egymáson csüngés. Ez valami bajtársias egymás melletti kitartás volt. És igaza volt a feleségének.
Bármi is ez, jó így. És talán nem is kell vele foglalkozni.

Akármennyire is ellentmondott ez az alapvető viselkedésének, jobbnak látta most ezt a stratégiát követni. Egyszer úgyis lesz valami, nem? Vagyis egyszer majd biztos leülnek, és megbeszélik ezt az egészet.
Edward hirtelen mosolyodott el, bár a munkát nem hagyta abba.
A felesége, ahogy nyugodtan beszélget vele, egy olyan kép volt, amit nem tudott nem megmosolyogni. Bella túlságosan heves vérmérsékletű volt, hogy ezt egyszer tényleg kivitelezni tudják.
De nem is bánta, hogy a felesége nem az a jó kislány, aki mindenre csak bólogat, és mindent csöndben tűr. Tetszett, hogy saját véleménye, és akarata van. Még akkor is, ha az akaratossága sokkal inkább makacsság, és néha csökönyösség.
Az igazság az volt, hogy kedvelte Bellát. Kedvelte, és törődött vele és nem is akarta titkolni.

- Kész az új házunk! - szólalt meg Edward, majd letette a vonalzót, és Bella felé fordult. Az asztalnak támaszkodott és a mellkasa előtt keresztbe fonta a karját. - Persze csak a papíron.
Bella erre felemelte a fejét, és a férjére nézett. Igyekezett úgy tenni, mintha Edward épp megzavarta volna az olvasás közben. Valójában egyetlen betűt sem haladt.
- Nem értem, miért kell a meglévő házaitokhoz még egy - mondta Bella, majd lerakta a könyvét, és a tervrajz felé ment.
- Az örökkévalóságot valahogy el kell tölteni – mondta Edward, majd intett feleségének, hogy nézze csak meg, ha akarja.
Bella a papírlapok fölé hajolt és lassan értelmezni kezdte a rengeteg vonalat és számokat.

- Saját szobám van – szólalt meg egy idő után színtelen hangon egy bizonyos oldalhoz érve.
- Igen – mondta Edward, és a feleségére mosolygott. Bella is felnézett, és Edward mosolygós arca láttán felvonta a szemöldökét.
- Ennek most örülnöm kell? - kérdezte, majd lerakta a köteg papírlapot.
Saját szobát kapott. Bella igazából nem nagyon értette, hogy ezt most hogyan értelmezze. Két variáció forgott a fejében, és nem tudta, hogy Edward melyik okból készített neki saját szobát egy jövendőbeli Cullen villában. Vagy ezzel akarta roppant mód edwardosan a tudtára adni, hogy semmi kedve vele egy szobában tartózkodni, vagy csak kedves akart lenni.
Edward egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, majd a papírlapokon egy másik emeleten egy kis kockára mutatott.
- Alice-nek is saját szobája van.
- Házastársi problémák? - kérdezte Bella, de azért elmosolyodott egy kicsit. Kedvességből kapott szobát.
- Egyszerűen Jasper így könnyebben elviseli a divat- és ruhamániáját.
- Akkor nem bánod, ha azt a szobát ott – bökött Bella a tervrajz felé -, egy ígéretnek veszem? - kérdezte, majd közelebb lépett a férjéhez.
- Attól függ, hogy mit akarsz velem megígértetni- mondta Edward, majd kezét Bella dereka köré fonta, és közelebb húzta a feleségét. - Ha azt, hogy még sokáig velem leszel, akkor igen, ezt megígérhetem. - Még akkor is, hogy ha egy hullámvasút egyenesebb, mint Bella hangulatingadozásai. Tette hozzá még gondolatban Edward, majd megcsókolta Bellát.
Ez most nem volt se szenvedélyes, se akaratos. Ez csak egy finom, megnyugtató csók volt, ami pillanatig élt csupán, majd elhalt. Bella mégis átfogta Edward derekát, és fejét a mellkasára fektette.
Ez is egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor nem a veszekedés vagy a vágy miatt voltak egymás közelében. Hanem csak azért, mert jól esett nekik.
Bella életében először tapasztalta meg azt, hogy milyen felemelő, amikor van valaki, akit át lehet ölelni, amikor csak kedve tartja. És bár kicsit kínosnak találta a dolgot, hogy ennyire undorítóan szentimentális lett, de attól még élvezte a tudatot.
Soha senki nem volt az életében, aki csak azért ölelte meg, mert egyszerűen élvezte. Se emberként, se a Volturiban. Senki nem ölelte meg csak úgy.
Bár tudta, hogy ő ölelte meg Edwardot, de Edward visszaölelt, és nem engedte el.

Hiába élvezte az ölelést, pár pillanat múlva mégis eltolta magától Edwardot, hogy ne nézzen ki teljes idiótának.
Elvégre ő az a Bella, aki egy hónapig csak feküdt, azért, hogy ne kelljen Edwarddal beszélnie. Most meg egyszerűen csak megöleli. Nem illik a képbe.

- Még mindig tönkre akarsz tenni? - kérdezte Bella hirtelen, amint Edwardra nézett.
Edward arcáról leolvadt a mosoly, és komolyan nézett felesége szemébe. Igen, ez is a tabuk egyike volt, és már rég bánta, hogy akkor ezt mondta. Hiába tudta, hogy mit akar, nem tudta megmagyarázni Bellának. És félt, hogy félre érti.
A nőknek sajnos megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy ha valamit elképzelnek, és szerintük az logikailag helyes, akkor nem hiszik el az igazságot. És félt, hogy Bella is elképzel egy olyan körítést, ami egyáltalán nem igaz.
- Nem szeretném, ha ebbe olyat képzelnél, ami nem igaz – mondta Edward kimérten, majd megint az asztalnak támaszkodott.
- A tönkretevésem megfelelő tempóban halad? - kérdezte Bella, és keresztbe fonta a karját.
- Ne légy cinikus, Bella! Ez igazából nem arról szól, hogy szétszedlek, majd összeraklak, mint egy barbie babát. Ennek nem az a lényege, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom. Sőt, pont ellenkezőleg! Egyáltalán nem akarom, hogy megváltozz, mert ha megváltoznál, akkor már nem is Bella lennél.
- De tönkre akarsz tenni.
- Nem akarlak tönkre tenni, inkább darabokra törni!
- Az sokkal jobb – horkantott föl Bella, majd ő is az asztalnak támaszkodott.
Egymás mellett álltak csöndben, és mind a ketten tudták, hogy most valamit mondaniuk kéne. De csak csöndben álltak, és a padlót nézték maguk előtt.
Edward egy pillanatig megcsóválta a fejét, majd inkább mozdulatlan maradt. Valami furcsa várakozás töltötte be egész lényét, hogy most Bella megharagszik rá, és megint veszekedni kezdenek vagy egyszerűen elsiklanak a téma felett, és ez is egy marad a meg nem beszélt dolgok közül.

Tényleg darabokra akarta törni Bellát. De korántsem azért, mert élvezte, hogy széthullik. Inkább azért, mert segíthet, hogy megint egy legyen.
Sokszor látta, ahogy a családtagjai széthullanak. Amikor Rose végleg rádöbbent, hogy nem lehet gyereke. Amikor Esme elvesztette őt, mert igazi vámpír akart lenni. Látta, ahogy Jasper minden nap széthullik, ahogy emberek közé megy.
Mindegyiküknek segített, hogy megint jól legyenek. Hogy megint önmaguk legyenek, hogy ne hulljon darabokra mindaz, amit saját maguknak vallanak. Ő próbált és sokszor segített is, hogy a darabok visszakerüljenek a helyükre. És megint jól lettek. És minden egyes széthullás alkalmával egyre jobban szerette őket. Egyre jobban összetartoztak, és egy családdá váltak.

Edward egy pillanatra megállt a gondolatmenetben.
Mert mindig, miután újra jól volt Rose vagy Jasper még jobban összetartottak. Még erősebben ragaszkodtak egymáshoz, tudva, hogy ha baj van, akkor ebben is tud segíteni a másik.
Mi van, ha igazából nem is azt akarja, hogy Bella összetörjön, hanem azt, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz? Mi van, ha csak azt akarja, hogy legyen kettejük között valami kapocs, mint közte és a testvérei között? Elképzelte, hogy testvéreként szereti Bellát. Hogy igazán mindig és mindenben számít rá. Hogy a felesége igazából a legjobb barátja. Hogy megöleli, amikor csak akarja, hogy tanácsot kér, és egymásra támaszkodnak.
Nem tetszett neki a kép. Nem tudta miért, de valahogy nem volt az igazi. Bella éppen azért volt különleges, mert ő nem lehet a testvére. Ő nem tud vele egyetérteni, mint a többiek. Nem ugyanolyanok. Bella soha nem tudna egy olyan Cullenné válni, mint a többiek, de ami a furcsa volt, hogy Edward egyáltalán nem bánta, hogy Bella nem olyan.
Mi van, ha igazából csak azért tetszik neki az egész, mert Bella új a sok megszokott mellett? Hogy furcsa, hogy ellent mond neki, és vitatkoznak?
Edward megcsóválta a fejét. Nem hitte, hogy erről van szó. Nem csak Bella viselkedése az, ami tetszik neki. Maga a lénye is... vonzó volt.
Újra elképzelte, hogy ők testvérként élnek, de nem tetszett neki a kép.
Nem tetszett, hogy Bella csak ennyi...
Mi van, ha nem csak annyit akar, hogy egymásnak essenek, amikor megkívánják egymást? Mi van, ha nem akar mindig a semmiről beszélgetni? Mi van, ha nem elég neki az, ami köztük van Bellával? Mi van, ha sokkal többet akar?

Edward hirtelen megijedt a sok idegen gondolattól. Furcsa és idegen.
- Azt hiszem most jobb lesz, ha elmegyek – mondta Edward, és megindult kifelé a könyvtárból.
- Hova mész? - kérdezte Bella, és Edward emelte tekintetét.
- Vadászni – mondta Edward, és hátra sem nézve kiviharzott a szobából.
Bella Edward után nézett, és hallotta, ahogy leszáguld a lépcsőn, majd bevágja maga után az ajtót.
Menekült.
Bella teljesen biztos volt benne, hogy menekült, csak nem tudta, hogy hova és, hogy miért. Nem adott okot arra, hogy most Edward csak úgy itt hagyja. Legalábbis nem hitte, hogy valamit rosszul csinált volna.
Emlékezett még a pár nappal ezelőtti beszélgetésükre, amikor azt mondta, hogy érti, mit akar Edward. És tisztában volt vele, hogy mivel Edward az előző században született, egy egészen kicsit... Hogy is fogalmazzon? Birtokolni vágyó. Sok mindent tudott Edwardról, és bár irtózott tőle, de talán egy kicsit még ismerte is.
És tapasztalatai alapján Edward sokkal jobban szereti hallani a dolgokat, mint látni. Ezért gondolatolvasó.
De azt nem várhatja el tőle, hogy most kimondja, hogy oké Edward, akkor a tiéd vagyok.
Bellának még a gondolatra is felfordult a gyomra. Ő ilyet soha nem fog kimondani! De mondjuk még ez is jobb mint az undorító sz betűs szó. Amit soha az életben nem fog kimondani, még akkor sem, ha tényleg úgy érezne.

Jobban belegondolt ebbe az egész helyzetbe. Darabokra akarja törni őt Edward. Igazából nem is értette az egészet. Miért akarja őt összetörni, ha utána ugyanúgy vissza akar rakni mindent anélkül, hogy bármit is változtatott volna?
Azt akarja, hogy ugyanilyen maradjon. Akkor kedveli a személyiségét. Vagyis csak kedvelnie kell. Edward nem csak a kellemes oldalát látta. Már látta a rosszat is. Vagyis még mindig látja, ha veszekedni kezdenek. És ennek ellenére mondja azt, hogy nem akarja megváltoztatni. Akkor csak kedvelheti őt.
És bár minden egyes porcikája tiltakozott ellene, de el kellett ismernie, hogy Edward nem csak egy biztos pont lett az életében. Hanem egy olyan pont, akit egészen... elvisel. Vagyis nem utál, de nem is szeret. De valami több, mint egy egyszerű ismerős, de nem a barátja. Bármije is Edward...
Na jó. Ő is kedvelte Edwardot. Muszáj volt, épp azok miatt az indokok miatt, amiket Edwardnál használt. Kedveli őt és ennyi. Nem több!

Pár percig még némán állt, majd inkább úgy döntött, hogy ő is elmegy vadászni. Már elég régóta érezte a kis kaparó érzést, de eddig nem akart elmenni. És nem Edward után ment. Hanem csak ment.

Edward egy pár óra múlva visszaért a házba. Csend volt mindenhol, de ezt, amióta egyedül volt Bellával nem találta furcsának. A felesége sokkal csendesebb, mint a családja többi tagja. Kivételt képzett persze az, amikor veszekedésre került a sor. Akkor mindannyiuktól hangosabb.
Lendületesen ment fel a lépcsőkön, majd nyitott be a könyvtárba. Látni akarta Bellát, és talán elnézést is kérni, amiért így elviharzott. Nem nagyon szokta ezt csinálni. Nem szerette Bellát egyedül hagyni.
Továbbment a szobája felé, de amikor ott sem volt, akkor kicsit megijedt. Hova ment Bella? A házon kívül nem is ismer itt semmit és senkit. Sehova nem mentek, sehova nem vitte el, senkinek nem mutatta be. Nem mintha annyira társasági emberek lettek volna, de néhány városit ismertek.
Biztos csak vadászni ment, és Edward csak remélni merte, hogy a felesége majd visszatalál. Eddig nem ment sehova nélküle.

Nem éppen nyugodtan kisétált a verandára, hogy könnyebben hazataláljon Bella. Legalábbis ezzel hitegette magát. De legbelül még ő is tudta, hogy csak hamarabb akarja látni.
Nem nem hiányzott neki. Sokkal inkább aggódott, hogy valami hülyeséget csinál, vagy nem talál haza. A bajhoz elég annyi, hogy egy ember rosszkor legyen rossz időben. Bella még nem nagyon tud uralkodni magán, és féltette.
Idegesen figyelte az erdő szélét, hogy mikor bukkan elő a felesége. Edward teljesen elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt mennyi idő telt el azzal, hogy csak nézte a rengeteg fát, hátha meglát valahol egy színfoltot.
Ideges volt, és egyre jobban hergelte magát. Nem tudta miért nem várta meg Bella, vagy miért nem ajánlotta fel, hogy jöjjön vele? És miért nem jött még vissza? Még ha rögtön utána is elment, akkor is már itt kéne lennie.
Biztos, hogy eltévedt. Ha könnyen visszatalált volna, akkor már itt lenne.
Edward maga sem tudta, miért, de egyre jobban belelovalta magát abba, hogy Bellával van valami. Igen, aggódott érte. Igen, azt akarta, hogy itt legyen, és igen, egyre jobban elhitte, hogy eltévedt.
Vagy találkozott egy emberrel, és most éppen a hullát ássa el valahol.
Féltette. Egyik családtagjáért sem aggódott még ennyire, de ők legalább valakivel voltak, Bella meg teljesen egyedül, ráadásul úgy, hogy nem is ismerte a környéket.
Nem kellett volna nélküle elmennie! Meg kellett volna várnia.
Mély levegőt vett, és próbálta logikusan szemlélni a dolgokat.
Bella vámpír. A legerősebb vámpírcsalád tagja volt évekig, és tud magára vigyázni. Nem sok minden árthat neki. Ráadásul nem nagyon tud eltévedni, mert túlságosan fejlettek az érzékei. Pontosan tudja az illatok alapján, hogy merre kell jönnie. És ha véletlenül találkozott egy emberrel, akkor az csak az embernek kár.

Leereszkedett az egyik székre a verandán és várt.
És mi van, ha összefutott egy másik vámpírral, és az megölte? Edward hangosan horkantott fel. Nevetséges. A környéken nincsenek vámpírok! És ha a Volturi visszajött érte? De az sem lenne logikus. Miért jöttek volna érte? Semmi értelme nincs.
Edward mély levegőt vett, majd inkább behunyta a szemét.

Pontosan tudta, hogy most mit csinál. Aggódik, mint egy komplett idióta, egy olyan valakiért, akinek igazából semmi baja nem lehet.
Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, ami jól is ment egy-két percig.

Majd meghallotta a lépéseket. Azonnal kipattant a szeme, és felugrott, hogy lásson is, ne csak halljon. Keresnie sem kellett, azonnal megakadt a szeme a vékony alakon, aki lassan közelített a ház felé.
Bella.
Edward hatalmasat sóhajtott, és megkönnyebbülve engedte lejjebb megfeszült vállait. Nincs semmi baja... Még ha tudta is, hogy képtelenség, akkor is megkönnyebbült, hogy visszatalált, hogy semmi baja nincs.
Ellenállt a késztetésnek, hogy elé menjen, és várt, hogy Bella szép lassan felérjen mellé a verandára. Szemei aranyfénnyel csillogtak, ajkain meg egy apró kis mosoly ült. Edward meg újra megkönnyebbült, hogy még emberekkel sem találkozott, és nem is táplálkozott.
- Csak közölném, hogy az állatok büdösek, és szörnyű ízük van – mondta Bella, ahogy Edward mellé ért.
- Tudom – mondta Edward, majd egyetlen szó nélkül fogta meg felesége kezét és húzta magához egy csókra.

Megnyugodott.





U.I.:

Felnégyelésemet kéretik holnaputánra halasztani, amikor felkerül a fejezet második része. Igen tudom, egy utálatos, undok, lusta szeretetetekre és türelmetekre érdemtelen firkáló vagyok, de kettészedtem ezt a fejezetet. Ne haragudjatok, és sietek a második felével.:) A negyede már meg is van egyébként!;D

A síbaleset meg. Hát én már rendben vagyok, akinek igazán gyógyulást kell kívánni az Iccsi, mert amíg én csak alaposan elvágódtam, addig neki nem oldódott ki a léc, és ő tényleg alig bír járni. Második felem, IccsiNee első tagja egy normálisan 10 perces utat már 30 perc alatt tesz meg, Dr. House tempóban közlekedik (bottal) és gyógyszereken él.
Szóval innen is gyógyulást Iccsi, pedig nekem elég lenne csak átszólni a falon...:)

És, ami még közérdekű információ... Hát nem is tudom. Tudjátok ez a hülye holnap. Hogy én mennyire utálom a Valentin napot! Na de kedves szerelmes és párkapcsolatban élő olvasóinknak minden kellemeset!:) És csak élvezeteket.:)
(Erről mindig eszembe jut az a kis mondás, hogy minden, amiben csak egy csepp élvezet is van, az vagy erkölcstelen vagy törvénysértő vagy hizlal...XD)

Szóval holnapután, vagyis szerdán folytatás!!!:D