- Gratulálok, Bella! Elfogyasztottad az első vacsorádat – mondta Heidi az ajtóban állva, majd fogta magát és mellém állt.
Én meredten és némán tekintettem le a négy testre a lábam előtt. Megtettem. Nem is egyszer, hanem négyszer egymás után. És nem tudom, hogy most jobban vagyok-e. Most, hogy a tűz kicsit alábbhagyott, de egy másfajta tűz az egekbe szökött.
A lelkiismeretem égetett. Úgy, mint eddig semmi. Ártatlan embereket öltem meg, csak azért, hogy én létezzek. Ártatlan emberek vére van bennem. Ha a vámpírok tudnának hányni, lehet, hogy én most hánynék.
De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ezek az emberek bejöttek, én meg elveszítettem az eszem. És hagytam magam legyőzni, és táplálkoztam. Vajon Edwardék ezért lettek vegetáriánusok? Hogy ne érezzék ezt az elemésztő tüzet, ami most a lelkemet kaparja? Ha egyáltalán van még lelkem.
De ha már az vagyok, ami, akkor csináljam rendesen a dolgokat. Tudtam mire mondok igent. Tudtam, hogy itt fogok élni, és emberekkel fogok táplálkozni. Akkor mégis miért érzem magam ennyire nyomorultul? Valahogy meg kell győznöm magam, hogy helyesen cselekszem, vagy különben örökké lelkiismeret furdalásom lesz.
Heidi kézen fogott, és maga után húzott. Hálás voltam neki tulajdonképpen, hogy így felkarolt. Kedves volt velem, mint már régen senki se.
Folyosók rengetegén haladtunk át, és egy takaros kis ajtó előtt álltunk meg.
- Ez az én szobám – jelentette ki vadiúj barátnőm, és bevezetett a helységbe. – A tiéd még nincs kész, de majd itt lesz mellettem.
Heidi szobáját nagynak is lehetett tekinteni. Akkora volt, mint a forksi házunkba a nappali. Fehér volt minden egyes bútora. Milyen ironikus a fehérség. Nem tudtam miért, de elég furcsának találtam.
A szobában nem volt egy könyvespolc se. Azért, mert nem szeret olvasni, vagy mert van egy könyvtára a családnak? A szobában csak ágy, asztal, fotelek és egy szekrény volt. Úgy látszik, hanyagolják a gardrób használatát. Alice-nek ez nem tetszene.
Jaj, már megint! Miért kell minden egyes apró részletről a Cullenenek eszembe jutni? Nem gondolhatok rájuk! Nem szabad!
Bár ezt is furcsának találtam. Az emberi emlékeimnek el kellene halványodnia. Akkor miért emlékszem minden egyes Edwarddal töltött percre hihetetlenül élesen? Miért emlékszem minden egyes csókjára?
A szekrényre egy tükör volt felszerelve, én elé léptem és megdöbbentem…
Szép voltam. Minden hiúság nélkül jól néztem ki. Karcsú és csinos voltam. Minden egyes mozdulatom kecsesnek hatott. Most már jó volt rám nézni. Azt hiszem annyi az átlagos külsőmnek.
- Ezért hoztalak ide – mondta Heidi, majd amikor látta az értetlenséget az arcomon, megmagyarázta kijelentését. - Hogy nézd meg magad. Aro soha nem téved, de most meglepődtem még én is. Hihetetlen micsoda lehetőség van benned. A képességedre is fény fog derülni hamarosan.
Én nem értettem, hogy miért gondolja úgy, hogy képességgel rendelkezem. Lehet, hogy megmaradok átlagosak, és áthoztam mondjuk azt a tulajdonságomat, hogy mindenben megbotlok. Érdekes is lenne, ha vámpír létemre minden egyes sima felületen elbotlanék. De végül is, ki tudja?
- A Mester vár. Jobb, ha lemegyünk. Nagyon kíváncsi rád, Bella.
Nem értettem az okát annak, hogy Heidi folyamatosan mosolyog. Egyfolytában csak vigyorog, és nem tudom, miért. Valami vicces van rajtam, vagy mi?
Mindenesetre elég sokat mosolygott már ezelőtt is, de nem egyfolytában. Most meg mindig.
Némán mentünk egymás mellett folyosók újabb ezrein. Azt hiszem, nem árt majd térképet kérnem ehhez az egész alagútrendszerhez. Sokkal egyszerűbb lesz, mint bolyongani az egész mindenen át.
Abba a szobába mentünk be, ahol a kikérdezésem vagy mim zajlott. Ahol megbeszéltük, vagyis rábólintottam a vámpír létre.
- Ah! Bella. – Aro hangját most élesebben hallottam, és jobban is tetszett, mint még ezelőtt. Olyan volt, mintha atyai szeretet sugározna belőle. Lehet, hogy ő lesz a pótapám. Ha már mindenki Mesternek szólítja…
- Ragyogó… ragyogó – Aro az orra alatt dörmögte ezeket a szavakat, és szerintem nem nagyon akarta, hogy meghalljuk. És nem értem, hogy mire érti a ragyogót.
A sarokban egy magas férfi állt. Az, aki annyira hasonlított Emmettre. Csak meredten nézett engem, és illetlenül bámult. Enyhén gorombán viselkedik szerintem. Oké, én vagyok, az „új lány”. Tiszta olyan érzés, mint az első nap egy új suliban. Mint mikor megérkeztem Forksba. Mindenki engem nézett. Már akkor se szerettem a figyelmet… Most se voltam oda érte.
Aro sok mindent elmondott, ami eddig egyáltalán nem érdekelt. Mondjuk úgy igazán most se keltette fel érdeklődésemet az étkezések rendje, meg a szokásaik.
Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy csak egy év múlva mehetek ki a városba… Ha már nem leszek újszülött.
Addig fogságra vagyok ítélve. Nem tudtam megmondani, hogy örülök-e neki. Egy aranykalitka az egész…
~°(o)°~
- Láttad, hogy nézett rád Félix egész idő alatt? Fogadok, hogy bejössz neki – Heidi bájosan csevegett a szobájában, és próbálta felkelteni az érdeklődésemet. Nos, be kell vallanom, most célba talált. Miután a cipőkkel és a ruhákkal nem nyerte el a figyelmem, ezt a témát hozta föl. A fejemet felkaptam és meglepetten néztem Heidire.
- Na végre! Már azt hittem meghaltál, te lány! – kiáltott fel, és kacagott egyet.
- Ki az a Félix? - kérdeztem és még jobban meglepődtem.
Soha nem gondolkodtam azon, hogy nekem barátom legyen. Nekem az a részem meghalt, amikor Edward elhagyott. Nekem nem kellettek, és szükségem se volt rájuk. Nem voltam biztos benne, hogy valaha megengedem akárkinek, hogy hozzám érjen.
- Aki szélen állt. Az őrség egyik tagja – világosított fel, és még mindig mosolygott. - Szerintem olyan szép pár lennétek. Gondolj csak bele! Ő olyan nagydarab, te meg olyan kis apró vagy. Abszolút jól mutatnátok egymás mellett. Mondjuk neki is megvannak a hibái. Például…
És mondta, és mondta. De én megakadtam. Vajon elvárják tőlem, hogy legyen valakim? Vajon szükséges ez az egész? És ha nekem nem lenne senkim, akkor kiutálnának, vagy mi? Mert tényleg mindenkinek van valakije. Nekem is muszáj?
Élhetek-e teljes életet, ha folyamatosan a múlton rágódom? Lehet-e jövőm, ha a múltam a jelenem?
~°(o)°~
- Most kimehetsz a városba, Bella! – mondta Aro erősen megnyomva a most szót.
Vége volt az egy évnek. És ez alatt az egy év alatt sikerült rábeszélnem magam, hogy hidegvérrel gyilkoljak. Ugyan kinek hiányoznak majd azok az emberek? Lényegtelenek, és aprók.
A képességem olyan magaslatokba emelt, hogy azt alig hitték el. Én voltam az egyik legerősebb vámpír a családban. Köszönet a sorsnak, hogy ilyen képességgel áldott meg.
Persze így nagyon sok minden világossá vált. Hogy miért nem hall Aro, hogy Jane miért nem tud bántani, amikor az idegeire megyek. Persze sikeresen megtanultam eltaszítani magamtól a burkomat, így Aro igényt tartott a gondolataimra… Bár ezt nem szívesen teljesítettem neki. Jobban örültem volna, ha a gondolataim az enyémek maradnak. És arra is rájöttem, vagyis kikövetkeztettem, ha Aro hallja a gondolataimat, akkor Edward is hallaná… Ha akarná, és itt lenne. De nincs itt.
Az elmúlt egy év alatta sok mindenben fejlődtem. Bár nem teljesen, de sikerült elengednem Edwardot is. Ez persze nem a legjobb kifejezés, mert még mindig szükségem van az emlékére, hogy létezzek, de már nem annyira sokszor gondolok rá, mint régebben. Lassan, de biztosan elengedem őt. És reménykedem, hogy egy nap csak közömbös ismerősök leszünk. Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Hogy lehetünk-e valaha közömbösek egymás iránt. Aztán rájöttem, hogy ő már az irántam, szóval… Elengedem. Igyekszem elengedni.
Heidivel éppen vásárolni indulunk. Mert úgy gondolja, hogy nekem több ruhára lenne szükségem. Komolyan. Olyan jól kijönne Alice-szel meg Rose-zal, hogy az nem igaz. Folyton csak a ruhák. És bár engem a divat tényleg nem foglal le, mégis kívülről fújtam a tervezőket, márkákat és kollekciókat, annyit mesélt már róla Heidi. Most épp a Gucci egyik kollekcióját akarta nekem felvásárolni, én meg hagytam, hogy örüljön.
Tiszta olyan érzésem volt, mintha Alice rejtőzne benne. De ez ugye lehetetlen, mert Alice-t a testvéremnek tekintettem, Heidi meg csak a barátnőm. Például szinte soha nem öleltük meg egymást, mert fölöslegesnek tekintettük. De jó volt vele beszélgetni, és majdnem örömmel hallgattam a csacsogását. Mert amíg ő beszámolt az új divatról, addig én elmélyülten gondolkodhattam. És fel se tűnt neki, hogy általában nem figyelek oda.
Az is kötötte még barátságunkat, hogy egyikünk se kedvelte Jane-t. És egymás szavába vágva szapultuk elég sokszor. Elég beképzelt volt, meg tolakodó, és erőszakos is. Meg persze ellenszenves. Ő volt az egyetlen, aki úgymond nem barátsággal közelített felém, hanem ellenszenvvel. Biztos bántotta, hogy Aro hozzá hasonlított még egy évvel ezelőtt. De mivel ő se kedvelt engem, én is nyugodt szívvel utáltam.
Leparkoltunk egy föld alatti garázsba, és Heidi rám nézett. Ő ült a volán mögött és a szemei ma is ibolyakéken ragyogtak. Mint mindig. Az én szemeim is kékek voltak, csak kicsit világosabbak. Muszáj volt kontaktlencsét hordanom. Nem mehetek emberek közé vörös szemmel.
Azért kicsit izgultam. Hisz most megyek először emberek közé mióta átváltoztatott Aro. Furcsa volt.
- Kész vagy? – kérdezte Heidi és bizakodóan rám tekintett. – Ha nem bírod szólj, és eljövünk. Csak tartsd vissza a lélegzeted! – mondta és rám mosolygott.
Én bólintottam, mert a gombóctól, ami a torkomat nyomta nem tudtam megszólalni. Rég éreztem már izgalmat és ez most furcsa volt.
Mind a ketten kiszálltunk a kocsiból. A garázsban volt egy pár ember. Lehet, hogy jobb lenne egyelőre csak pár emberrel kísérletezni nem egy egész áruháznyival. Ha az ő illatukat se bírom, akkor indulhatunk is vissza.
Beszívtam a levegőt.
Fájt a torkom, de nem elviselhetetlenül. Heidi rám nézett, én meg bólintottam. Valószínű, hogy nem lesz semmi baj. Főleg, hogy tegnap táplálkoztunk.
Gyorsabban szedtem a levegőt a megszokottnál. Minden egyes lélegzetvételnél jobban éreztem magam. Egyre kevésbé hatottak rám az emberek. Nem lesz itt semmi baj!
És tényleg nem lett. Heidi is felvásárolta a kollekciót, amit akart így teli kocsival indultunk hazafelé. Hatalmas sebességgel hajtottunk végig az utcákon, és örültem, hogy Heidi kocsija lehajtható tetejű. Rég volt, hogy szelet éreztem az arcomon. És ez nagyon jól esett. Fújta a hajamat a szél, ami talán most a legemberibb lehetett rajtam. Pont mint harminckét éve… Amikor a réten - azon a csodálatos réten - Edward haját fújta a szél. Vajon most mit csinál? Gondol még rám egyáltalán? Vagy él boldogan a családjával?
És a többi Cullen? Annyira hiányoznak. Szívesen látnám őket, akár csak pár percig is. De vajon használnék-e magamnak azzal a pár perccel, vagy csak még jobban fájna? Újra felszakadnának a sebek, amik alig indultak gyógyulásnak. És a pár perc után megint elmennének, és soha nem látnám őket. És engem megint otthagynának összetörten és egyedül. Ha megint ezt a fájdalmat kellene éreznem, akkor nem akarom őket látni.
Egyiküket sem.
Csomagokkal megpakolva léptem be a szobába. Tetszett a szobám. A királykék és az ezüst dominált a falakon. A bútorok tölgyből voltak, és a sarokban ott volt egy könyvespolc. Ami nekem elengedhetetlen volt. Le akartam vetődni az ágyamra, kivenni a lencsét a szememből, és úgy csinálni, mintha aludnék. De az ágyamon ült valaki.
Félix.
- Szia – mondtam és próbáltam valami mosolyfélét összehozni. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt. Az utóbbi évben nem sokat beszélgettünk. Persze nekem is feltűnt, hogy elég sokat bámul engem, de nem akartam tudomást venni róla. Egyszerűen nem akartam elhinni a nyilvánvalót. És most úgy néz ki, hogy egy nagyon kínos beszélgetés elé nézünk.
- Szia, Bella – mondta ő is, és nem kerülte el a figyelmem, hogy a hangja kicsit mélyebb lett, mint szokott lenni. Ajaj! Bajban vagyok.
A csomagjaimat ledobtam az asztalomra, és leültem a székemre, tisztes távolságba Félixtől.
- Minek köszönhetem látogatásodat? – kérdeztem úgy téve, mintha fogalmam se lenne róla.
Úgy tűnt ezt Félix roppant szórakoztatónak tartja, mert kuncogott egyet.
- Ugyan, Bella! Mind a ketten tudjuk, hogy miért vagyok itt. De úgy tűnik, te nem hajlasz felé. És azt hiszem tudom is, hogy miért. Ne várj olyanra, aki soha nem fog visszajönni, szépségem! Fölösleges időpazarlás! És ha már itt vagyunk mi ketten… Akkor miért nem tegyük hasznossá magunkat?
Közben felállt és elém lépett. Tudtam, hogy mit lát a szememben.
Fájdalmat.
Mert pontosan azt mondta ki, amit nem akartam hallani, és, ami talán igaz is. Hogy soha nem kapom vissza őt. És bár tényleg ő nekem az egyetlen. Az örök szerelmem, de érdemes rá várni?
- Bella! Hagyd a fenébe – mondta újra Félix és az ajkával az enyém felé közelített. – Nem érdemli meg, hogy várj rá! Elhagyott téged!
És bár nem akartam, de engedtem Félixnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése