100 év a boldogságig - 17. fejezet Az ismerős idegen

Hetvenegy és fél év.

Így kimondva több mint amennyi visszanézve. Az idő elég furcsa lett az elmúlt években. Az egyik pillanatban lelassult. Mint például, amikor visszamentem Forksba, hogy lássam Bellát. Akkor még egy perc is óráknak tűnt.
Máskor az idő meglódult. Nem mondhatnám, hogy sok minden történt, de sok év telt el. És bár még a percek is soknak tűntek a napok egyetlen masszává folytak össze, és nem tudom őket elkülöníteni. Olyan, mintha valami rugón ugrálna.
Lelassul, majd felgyorsul. Furcsa volt.
Hetvenegy és fél éve nem láttam Bellát. Ami tényleg rengeteg. És ha azt nézzük, hogy valószínűleg már nagymama… Sőt, valószínűleg már meghalt. Ezt még gondolatban kimondani is valami szörnyű. Hogy meghalt Bella. Az egyetlen valaki az egész Földön, akiért még meghalni is érdemes lenne. De már valószínű, hogy nem is fogom látni. Soha többet.
És most megkérdezem magamtól, hogy mi értelme volt eddig élnem? Semmi. És most, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella halott, úgy még inkább semmi értelme.

Vagy húsz éve találkoztam Alice-szel és Jasperrel. Jasper azóta teljesen tökéletesítette a vegetáriánus életmódját. Valami hihetetlen önuralma lett. Amit valamilyen szinten jó is volt látni. Hisz mi is tanítottuk egy kicsit… Egy egészen kicsit.
Alice meg furcsamód letört volt. Nem ugrált vidáman, és nem mosolygott. A kis bájos Alice-ből egy teljesen megtört nő lett. Azért hiányzott az, hogy nem kerget idegbajba. Még az is hiányzott, hogy néha megzavarjon. De még jobban hiányzott az egész család. De nagyon úgy nézett ki, hogy semmi nem lesz belőle. Alice se látja annyira tisztán az egyesült családot, mint eddig. Mintha valami történt volna. Különben is a világon mindenki szerteszét van. Esmével és Carlisle-lal is ötven éve találkoztam utoljára. Rose-zal és Emmettel… Őket azóta nem láttam, amióta különváltak a családtól. Az se biztos, hogy tudják, hogy én is eljöttem… Meg Alice és Jasper is. Talán már nem is fogom őket látni…

Vezetni még mindig szeretek. Ezért hajtok már két napja megállás nélkül Kanada felé. Valahol ott élnek most Irináék. Úgy döntöttem meglátogatom őket. Őket már lassan száz éve nem láttam. Valami örömöm is legyen, bár nem tudom, hogy tudok-e majd nekik úgy örülni, ahogy megérdemlik. Biztos vagyok benne, hogy valami rikító színű házban laknak. Ez szinte a védjegye a Denali-klánnak. Túlságosan rajonganak az élénk színekért, amit én nem nagyon értek. De ízlések, és pofonok.
Halottam a romániaiak támadásáról is a Volturi ellen. Elég hülyeség volt, de ahogy az utolsó híreket hallottam nem is volt annyira reménytelen támadás, mint amennyire kinézett. Kicsit mintha még fölényben is lettek volna az erdélyiek. És én ilyenkor adtam hálát, hogy nem vagyok se erdélyi, se volturis. Semmi kedvem nem volt egy csatához. Sajnos az emberek is észrevették, hogy valami nincs rendben. Persze nem tudják, hogy mi, de érzik, hogy van valami. Ha megtudnák az igazat, szerintem kimenekülnének a világból. Szóval jobb, ha nem is tudják.

Megtaláltam a házat. Most lilára van festve. Hát jobbat tényleg nem tudtak kitalálni. Elvileg be kéne olvadnunk a környezetbe. Erre ők lilára festik a házat. Lilára! Oké, hogy erdőben van, meg rejtett úton, de ez lila!
Megálltam egy autó mögött, és teljes nyugalommal mentem az ajtó felé. Kivágódott az ajtó és Tanya rohant felém. El is felejtettem milyen szertelenek tudnak lenni.
- Edward! – kiáltotta és egyenesen berobbant a karjaimba.
- Szia, Tanya – mondtam visszafogottan és kicsit megöleltem.
- Már ezer éve nem jártál nálunk! El kell mesélned mi jókat csináltál! Feltétlenül. Biztos klassz az élet. De a többiek hol vannak? – kérdezte és felvont szemöldökkel nézett mögém. Talán azt várta, hogy mindjárt feltűnik a többi autó? Valószínűleg.
- Hát egy ideje már nem velük élek.
Tanya erre fancsali képet vágott. Pont, mint aki dühös. Mondjuk megértem. Ő és Alice nagyon jól kijöttek.
Hogy a fenébe néz ki Edward! Pedig régen semmi baja nem volt. Most meg teljesen nyúzott. És a szeme se csillog! Mi van vele?
- Khm! Tanya! Hallom, amit gondolsz – mondtam finomam, és ezzel elértem, hogy Tanya elfordítsa a fejét. A nyolcvan év alatt elfelejtette, hogy gondolatolvasó vagyok? Nagyon úgy néz ki. Viszont az utóbbi jó pár évben teljesen leszoktam a gondolatolvasásról, és rájöttem, hogy kell teljesen kikapcsolni a képességet. Így nem nagyon használom. Csak, ha úgy érzem fontos. És ez nagyon ritkán történik meg. Vannak olyan esetek is, amikor egyszerűen kicsúszik a kezem közül az irányítás, és akaratlanul is hallom, amit a másik gondol. Hát ez is ilyen volt. Nem akartam hallani, de mégis hallottam.
- Hát akkor válaszolhatsz a kérdésemre! Mi a fene van veled, Edward? – kérdezte megrovón, és úgy nézett rám, mintha valami merényletet követtem volna el… Csak épp magam ellen.
- Hát… Tulajdonképpen semmi… Nem nagyon akarok róla beszélni – mondtam végül a valósághoz hűen.
Bementünk a házba és újra elszenvedtem a nyakba ugrásokat, és hatalmas öleléseket. Azért nem haragudhatok rájuk. Egy jó pár évtizede nem láttak.
- Milyen kár, hogy most jöttél! Két hete ment el az új húgunk. Találkozhattál volna vele! – Kate hangja tényleg panaszos volt. Mintha valóban sajnálná. De valószínű, hogy tényleg sajnálja.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgotok – mondtam őszinte csodálkozással. A családban elvekben mindig is öten voltak. Tényleg ennyire elszigetelődtem, hogy még erről se hallottam? Nagyon úgy néz ki.
- Bomba csaj! El kellett mennie a háborúba, de pár hónap múlva visszajön. Várd meg itt nyugodtan. Szívesen látunk – mondta Irina a lehető legmarasztalóbb szavakkal.
De minek is maradjak? Hogy megint összezúzzak egy családot a depresszióval? Mi értelme lenne? Semmi bizony. A nagy semmi.

- Inkább megyek majd tovább, ha nem gond. De egy pár napig maradok – mondtam és még mosolyogni is megpróbáltam. Nem tudom mennyire sikerült. - És hogy hogy elengedtétek a húgotokat a háborúba? Nem féltitek? És, hogy hívják?
- Álmodj csak, Edward! Ha nem maradsz itt, semmit nem tudsz meg róla! Még a nevét se – mondta Tanya és kinyújtotta rám a nyelvét. Esküszöm, mint egy nagy gyerek! - De tényleg aggódunk érte. Nem annyira, mert tud vigyázni magára, de aggódunk. Muszáj volt viszont mennie, mert hívták. Régen családtag volt, és most úgy érezte kötelessége menni.
- Milyen önzetlen – gúnyolódtam inkább csak magamban. Mióta nem találkoztam olyan valakivel, aki fontosabbnak tartja a másikat, mint magát! Nagyon régen.
De ez a háború felkeltette az érdeklődésem. Mi lenne, ha elmennék, és hagynám magam elveszni? Vagyis meghalni? Akkor a túlvilágon találkoznék Bellával!
Lehet, hogy elmegyek. Még gondolkodom rajta.
- Akkor megmutatjuk a szobádat, amíg itt leszel. A húgunkét kapod, mert nincs másik. De tedd meg azt a szívességet, hogy nem kutakodsz. Nem nagyon örülne neki! – mondta Carmen és elindult fölfelé a lépcsőn. Úgy látszik itt a rejtélyes húg igazán nagy elismerésnek örvend. Nagyon szerethetik, ha ennyire próbálják védeni. De nem nagyon értem miért nem tudnak róla mesélni. Mondjuk az eddigi hetven éves érdektelenségem gondolom kiütközik. Ez se érdekelt annyira.
- Ez az ő szobája! De tényleg ne nyúlkálj! – mondta még Carmen, majd elindult lefelé. Nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok valami kellemes társaság. Erre enged következtetni, hogy senki nem akar mellettem maradni.
De talán most nem is bántam. A szoba kicsi volt, de nagyon megnyugtató. És jó illata volt mindennek. Különösen jó illata. A fal kék volt. Halványkék. Teljesen furcsa volt a rengeteg rikító szín mellett, amit a Denali-család használ. Ez szolid volt. Megígértem, hogy nem nyúlkálok. De nézelődni szabad. A kanapé fekete volt, és inkább olyan olvasókanapé. A kényelmes fajtából, amin jó elterülni. Minden bútor összhangban volt egymással. A fa ugyanolyan volt mindenhol, és a színek is harmonizáltak. Az egyik sarokban egy íróasztal állt, rajta egy Tiffany-lámpa. Négy fiókja volt az asztalnak, és furcsa volt, mert késztetést éreztem rá, hogy megnézzem mi is van bennük. De nem nyitottam ki egyiket sem. Az asztal tetején egy nagyon régi írógép volt. Senki nem használt már ilyet! A szerkezet mellett egy halom teleírt papír volt. A lány valami költő, író féle? Lehetséges… Az asztal mellett egy üveg tolóajtó volt, amin ki lehetett jutni. Nyilván szeret kint lenni. Egy hatalmas könyvespolc foglalta el az egyik falat.
Jane Austen, Üvöltő szelek, Elfújta a szél, Charlotte Bronte…
Valami olyasmit éreztem, amit rég nem. Érdekelt, hogy ki ez a lány. Ki az, aki ennyire törekszik a harmóniára? És aki ennyire régi könyveket olvas, és régi szerkezetet használ? Akinek ilyen jó az illata? Szinte éreztem, hogy belülről ordítok, hogy ismerni akarom. És látni. Tudni akarom, hogy ki ez. Furcsa volt annyi érdektelenség után azt érezni, hogy most akarok valamit. Hogy látni, és ismerni akarom ezt a lányt. De jó is volt. Valami egészen új, és különleges.
Lehet, hogy mégis megvárom, csak hogy lássam. Szeretném látni.

Lassan mentem le a nappaliba. Valahogy csak meg kell mondanom, hogy mégis igénybe venném a vendégszeretetüket.
- Talán mégis itt maradnék, ha nem zavarok – mondtam a lépcső aljáról.
És nem várt reakció következett. Mindenki örült. Bár nem tudom, hogy a társaságomban mi a szórakoztató, de örültek, hogy maradok.
Hallottam, hogy Tanya zongorázik. Tudott zongorázni. Amikor legutóbb itt jártam egyáltalán nem ment neki. Most meg hibátlanul játszik. Furcsa felfedezés volt, hogy már ezt is tudja.
- A húgunk megtanította – mondta Irina, amikor látta, hogy felvont szemöldökkel nézem Tanyát.
És még zongorázik is a nő. Hirtelen jobban izgatott mi is van abban a háborúban, mint eddig.

~°(o)°~

- Ez nem igaz! Kéne valami vámpír-adó, ahol tájékoztatnak a dolgok állásáról! – dühöngtem a tévé előtt, és húsz csatornát néztem át egy másodperc alatt. Már öt hónapja boldogítom a Denali-családot, de eddig még nem akadtak ki tőlem. Szerencsére… Továbbra is érdekelt, hogy ki a húguk, de még mindig nem mondták el. Még a nevét sem! Könyörgöm mi olyan érdekes a nevében, és miért nem lehet elmondani?
Ez a furcsa izgatottság és várakozás a többiek szerint teljesen jó hatással volt rám. Szerintük legalább csillog valamitől a szemem.
- Nyugi! Naponta kapom a susmust – mondta Kate és levetette magát mellém a kanapéra.
- A micsodát? – kérdeztem teljes meglepődéssel. Mi a fene az a susmus?
- SMS-t, Edward! Könyörgöm hol élsz te? – kérdezte és most ő nézett rám úgy, mint egy űrlényre. Lehet, hogy már kicsit rég használtam elektronikai eszközöket… - A hugica minden nap megküldi, hogy mi is van. Nyerésre állnak. Ha minden rendben megy két hónap múlva vissza is jön – mondta végül és határozottan bólintott egyet.
Két hónap? Na ez az időszak is oda tartozott, hogy itt minden perc egy óra. És most két hónap? Látni akarom a lányt. Van benne valami, ami hihetetlen erővel vonz. Tényleg látni akarom. De a két hónap is kevesebb, mint az öt. És már öt hónapot kibírtam. Akkor ez a kettő már nem is olyan sok… Á! Dehogynem sok!

~°(o)°~

- Szóval nincs is olyan, hogy Cullen család? – kérdezte Irina hatalmas meglepődöttséggel. Elmeséltem neki, hogy a család szétszakadt. Nem mondtam el Bellát, de azt igen, hogy a család elvállt egymástól. A konyhában ültünk egymással szemben. Bár a konyha kifejezés kicsit erőltetett, mert négy négyzetméter volt a helyiség étkezővel együtt. És csak három szék volt… A hattagú családnak. Na mindegy.
- Nincs – mondtam és lehajtottam a fejem. - Külön-külön létezünk, mert Cullenek vagyunk, de nem együtt. Nincs nagy Cullen-család, csak tagok. Akik nincsenek együtt…
- Ez azért szomorú – mondta Irina teljesen lehangolva.
Plusz egy hónap telt el a várakozásból. És ha így nézzük a dolgokat, akkor már csak ugyanennyi idő, hogy találkozzam a lánnyal. Hogy megtudjam ki is ő. És ez nagyon jó érzés volt. Mert végre vége lesz a rejtélynek. Utána megyek tovább, és próbálom túlélni a perceket, de addig van valami, ami miatt érdemes létezni. És amire várnom kell, mert érzem, hogy megéri. Vagy valami ilyesmi...
- De mondok valamit, ami lehet, hogy megvigasztal…
Furcsa illat volt a levegőben. De ismerős. Ebben az illatfelhőben laktam hat hónapja.
- … Edward! Hagy mutassam be…
- Megjötte…

Én megfordultam, és a következő pillanatban a lábam magától indult meg a titokzatos lány felé, aki egyáltalán nem volt titokzatos. De nem csak én indultam felé. Ő is félbehagyta a mondatot, és ő is szaladt felém, mert ő nem volt idegen. Őt jobban ismerem, mint bárkit a világon. Félúton összetalálkoztunk és olyan erősen szorítottam magamhoz a lányt, ahogy csak tudtam. De ő is szorított. Majdnem úgy, hogy fájt az ölelése.
Bella.
Mintha eddig nem is éltem volna. De nem is éltem nélküle, mert ő az életem. A lelkem, a mindenem. És itt volt. Hihetetlen, de itt volt, és tényleg ő volt. Nem nagymama, nem halott, és még csak ember se! Itt van, és ő az, és olyan, mint mi! Már nem féltem, hogy összetöröm, és még erősebben szorítottam. Ahogy csak tudtam. Mert ő tényleg Bella! Az igazi, és utánozhatatlan! A létezésem értelme, az életem lényege!
- Úgy látom ismeritek egymást… - mondta Irina zavarodottan, de egyikünk se vett róla tudomást. Csak még jobban öleltük egymást. Nem akartam elengedni. Soha többet! Nem fogom még egyszer ezt megtenni! Soha többet. Soha!
Bella az. Tényleg, Bella! Megérte hat hónapot várni rá, mert ez a hat hónap szinte elveszett a mostani öröm mellett. És nemcsak a hat hónap érte meg. Hanem a hetven év is. Mert most tudom igazán értékelni, hogy mit is hagytam ott akkor. Már rég megértettem, hogy mit vesztettem, de csak most éreztem, hogy tényleg nem éltem nélküle. Hogy nélküle nem is volt értelme semminek. Belemosolyogtam Bella hajába, és éreztem, hogy ő a nyakamba fúrja a fejét. Még jobban szorítottam, ha lehet, és pont úgy, mint régen egy puszit adtam a fejére.
Olyan volt, mintha újra lenne szívem, és olyan erővel dörömbölne, mint még soha. Ez tényleg ő! És engem ölel! Én meg őt ölelem úgy, ahogy csak tudom. Újra tudtam levegőt venni! És ez a kellemes illat, ami az orromban szállt, az hihetetlen volt. Az ő illata. És már nem értettem, hogy hogyan nem ismertem fel hat hónap alatt, hogy ez ő! Hisz mennyire vonzott magához még emberi létében, és most mégse voltam rá képes, hogy felismerjem? Hogy lehettem ilyen?
A tudatalattim lehet, hogy tudta. Hisz ott volt a furcsa várakozás, hogy lássam a lányt. Több, mint hetven éve semmire nem vártam, semmi nem érdekelt. Csak ő képes rá, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Valamiért ismerős volt, és tudtam, hogy ismerem. Lehet, hogy még a feltételezés is megvolt, de nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges! És ez a lány Bella! Az én Bellám!
Újra van értelme, hogy létezzek, mert ez Bella!

Tényleg, Bella!


Helló!
Nos végre megtörtént, amire mindenki várt.:D Folytatás pénteken, és Bella szemszögben!