Nem éppen szavazásnak nevezném azt, ami történt.
Először Emily és Chris tiltakozni kezdtek, hogy köszönik, de azért ennyire még nem vagyunk jóban. Persze nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. És Chris is tiltakozott, úgy igazán. Persze én mind a kettőjük gondolatából hallottam, hogy tetszik nekik az ötlet, csak kicsit tartanak az egésztől.
Utána Rose, Emmett és mindenki más győzködni kezdte őket, hogy igenis ez egy jó ötlet, és nagyon szívesen látná őket. Csak én nem szólaltam meg, mert Rose gondolatai eléggé megdöbbentettek.
Abban reménykedett, hogy Alice és én elfelejtjük Bellát és Jaspert, és majd Emily és Chris lesz a párunk. Ha vicces kedvemben lettem volna, akkor még föl is nevetek. Ebben a gondolatban túl sok abszurdum volt, hogy tényleg nevessek rajta. Még hogy elfelejtsem Bellát! Ez egyszerűen lehetetlen.
Egy perc se kellett, és már a többiek döntöttek, hogy ideköltöznek. Valahogy ezt mindenki olyan családiasnak tartotta. Esme is elkezdett örülni, hogy megint lett két gyereke, mert ha itt fognak lakni, akkor azok lesznek. Mintha a Cullen család megint ép lenne, és nem is lenne semmi baja.
Újabb öt percen belül a család nagy része már Emilyéknél volt, és a dobozokat meg a bőröndöket pakolta. Engem inkább az érdekelne, hogy hol fognak lakni, mert, úgymond pont elég szoba van. Akkor hol lesznek elszállásolva?
Nem azért nem mentem segíteni, mert én elleneztem volna a költözést. Kimondottan… aranyos dolognak tartottam. Vagy nem ez a legjobb szó rá. Tulajdonképpen amióta Bella és Jasper eltűnt Carlisle és Esme azon volt, hogy a család megint egész legyen… Persze Bellával és Jasperrel. Akkor most velük akarják pótolni a hiányt? De Emily soha nem lesz Bella! És Chris se lesz Jasper!
Egyedül maradtam a nappaliban, és csak néztem magam elé. Sokszor volt ilyen az elmúlt években, hogy csak voltam. De most kintről hallottam Rose gyöngyöző nevetését, és Emmett ugratásait. És ez most merőben más volt, mint eddig. Mert most kintről valami boldogságféle kúszott be. Sajnáltam, hogy engem nem tud elérni. Ha csak egy pillanatra is feledni tudnám ezt a… búskomorságot, depressziót.
Felkaptam a távirányítót, és kapcsolgatni kezdtem a csatornákat. Egyik se volt érdekes vagy figyelemfelkeltő, csak egyszerűen jól esett, hogy csinálok valamit, és nem csak vagyok.
Amikor már harmadszorra mentem át ugyanazokon a csatornákon kikapcsoltam a tévét. Egy sóhaj kíséretében a kanapéra dobtam a távirányítót, majd lehunytam a szemem.
Semmi értelmét nem éreztem semminek. Minden fölösleges, és elhanyagolható.
Hallottam, hogy odakintről Emily felsikít, de ez nem a félő sikítás volt. Hanem inkább valami nevetős. Felálltam, és az ablakhoz mentem. Emmett egy ritka ronda hajdísszel kergette, és hallottam, a gondolatain keresztül, hogy eltökélt szándéka Emilyre adni. Ő meg szaladt előle, ahogy csak tudott, közben meg nevetett.
Ők tudnak nevetni, és örülni valaminek. Én meg nem. Hiányzott a mosolygás, és az önfeledt kacagás. A hahota, és a felhőtlen boldogság.
Nem bírtam tovább nézni, hogy ők mennyire boldogok tudnak lenni, ha csak percekre is. Elfordultam az ablaktól és a hátamat az üvegnek vetettem. Hátravetettem a fejem, és megint felsóhajtottam. Valamit csinálni kéne. Valami értelmeset!
Céltalanul jártattam a tekintetem a nappaliban, hátha meglátok valamit, amivel el tudok tölteni néhány órát. Valamit, ami kellően hangos, hogy ne halljam a nevetést.
A tekintetem a zongorán állt meg. Vajon képes lennék rá, hogy játsszam? Tudnék csak a zenére koncentrálni, és nem arra gondolni, hogy mit játszanék a legszívesebben? És kinek?
Meg lehetne próbálni… Lassan indultam a zongora felé, majd gyorsabban. Az utolsó pár lépésnél szinte már futottam.
Mégis tétován ültem le a székre. Lassan és megfontoltan, mintha mégse lennék benne biztos, hogy ezt akarom. De tudom, hogy nem vagyok benne biztos. Lassan nyúltam a zongora felé, és még lassabban nyitottam ki.
Évek óta nem láttam a billentyűket, mégse mosolyodtam el. Pedig azt hittem valami megkönnyebbülést fogok érezni… de nem. Ez nem megkönnyebbülés! Ez csak még több szorongás, és fájdalom.
Szinte hallottam, az altató dallamát, pedig senki nem játszotta, lehuny szemhéjamon keresztül is látni véltem Bellát. Mint a film úgy pergett le az egész… Amikor először játszottam neki az altatót. Ő mosolygott, én mosolyogtam.
De nem bírtam látni ezt az egészet! Kinyitottam a szemem, és döbbenten vettem észre, hogy mind a két kezem a zongora billentyűi fölött vannak. Mintha csak arra várnának mikor kezdek el játszani.
Nem. Nem bírom…
Visszazártam a hangszert. A fedele nyikorgott, mintha így tiltakozna az újbóli elzárás ellen. De nem nyitottam ki megint. Becsuktam, és felálltam.
Ennek semmi értelme nincs!
Nem kevesebb mint három óra alatt Emily és Chris minden holmiját áthozták. Az elszállásolás problémáját is megoldották, bár nem feltétlenül kedvező módon. Velem lesz egy szobában Chris, Alice-szel meg Emily. Az idejét se tudom mikor kaptam utoljára szobatársat.
Persze ott volt Jasper szobája, de senki nem akarta megemlíteni, hogy Alice ne szomorodjon el. Vagy az is lehet, hogy úgy érezné, mintha megsértenénk ezzel Jaspert. Meg különben is! Jasper meg Bella is vissza fog jönni!
- És mi lenne, ha összeépítenénk a két házat? – kérdeztem különösebb lelkesedés nélkül.
Javaslatom mégis sikert aratott, és a család fele el is ment a városba vásárolni. Csak Alice, Chris, Emmett meg én maradtunk itthon.
A lányok nagyon szeretnek bútorokat vásárolni…
A nappaliban ülve megint mindenki kellően kellemes elfoglaltságot keresett magának. Chris meg Alice most olvasni próbált, mi Emmettel meg vagy harmadszorra néztünk egy filmet, ami egyáltalán nem nevezhető jónak. De időtöltésnek kitűnő volt.
Bárcsak történne valami érdekes is, és nem csak a monoton dolgok mennének folyamatosan! Valami izgalmas, és jó! Ami eltereli a figyelmem.
Unalmas ez a könyv. Akkor miért olvasom?
Alice a Háború és békét olvasta, és igazat kellett neki adnom. A több mint ötven oldalas leírások tényleg unalmasak.
De pillanatokon belül Alice mégis talált valami izgalmas dolgot. De nem a lapok között…
Jasper egy szerpentin szélén áll. A szemét eltakarja és nem bírja felemelni a fejét. Egy autó megy arra, és Jasper pillanatok alatt nekitámad a kocsit vezető embernek.
- ÉL! – Alice hirtelen kiált fel, és felpattan a helyéről.
Én is felpattanok, és egy ugrással Alice előtt termek. Alice-nek az arcán akkora mosoly van, amit még nem láttam.
- Él… - suttogom én is, és érzem, hogy mosoly kúszik az arcomra. Egy őszinte és igazi mosoly. Felkapom Alice-t és megpörgetem a levegőben.
Alice felsikít, de tényleg boldogan.
- Ki él? – kérdezi Emmett, és értetlenül néz minket, ahogy mind a ketten vigyorgunk.
- JASPER! – kiáltja Alice, majd leteszem.
Emmett úgy áll fel, hogy feldönti a fotelt, amiben még percekkel ezelőtt ült.
- Ez komoly? – kérdezi, és látom, hogy izgatott lett.
- Igen! Megtámad egy embert, de nem érdekel! Jasper él! – kiáltja megint Alice, és elkezdi körbeszaladni a nappalit.
Én csak Alice gondolataira koncentrálok. A határtalan boldogság önti el, amit már több éve nem érzett, és csak Jasper jár a fejében.
És én is örülök. Mert, ha Alice látja Jaspert, akkor Bellát is fogja. Akkor Bella is él, és jól van! És… ő is hazajön.
Alice megállt a futkározásba, mert megint Jaspert látta. Látta, ahogy fogja magát, és hihetetlen sebességgel elfut a közeledő kocsi elől, egyenesen be az erdőbe.
- Jasper – suttogta Alice, és leült a padlóra.
Nevetett. Szívből nevetett, és nem bírta abbahagyni. Ha ember lett volna, akkor azt hiszem, hogy hisztériás rohamot kapott, és pillanatokon belül jön a sírás. De nem. Alice továbbra is nevetett, és kacagott.
Jasper él. De… Alice miért nem látta Bellát? Örülök, hogy Jasper jól van. Vagy legalábbis… életben van. De akkor Bella miért nincs vele? Hol van? Eléggé egyértelmű, hogy eddig azért nem jöttek vissza, mert nem engedték. Valaki vagy valakik nem engedték el őket. Akkor most miért engedték el Jaspert? És ha Jaspert elengedték, hol van Bella?
Ezer és ezer kérdés, amire csak Jasper tud felelni. Csak ő és senki más!
- Vissza kell mennünk – mondtam, és erre Alice abbahagyta a nevetést, de a mosoly még mindig ott volt a száján.
- Induljunk – mondta, és már indult is a garázs felé. Én is mentem, mert örömmel vezetek akármennyit, ha Jasper visszajön. Biztos, hogy oda megy, ahol még régebben laktunk, mert nem tudja, hogy hol vagyunk.
- Hej, hej! – Emmett az ajtó elé állt, és felemelte mind a két kezét. – Nem kéne megvárni Carlisle-t meg a többieket?
Én Alice-re néztem, ő meg rám, végül visszafordultunk Emmetthez.
- Nem – mondtuk egyszerre és megint elindultunk az autó felé.
- Na, na, na! Az nem úgy megy – mondta és mind a kettőnknek a mellkasára tette a kezét. – Szépen itt maradtok!
- Emmett! Lehet, hogy kicsi vagyok, de bármikor leütlek – mondta Alice, és már emelte is a kezét, hogy behúzzon egyet Emmettnek.
- Kétlem, hogy Jasper két óra alatt a háznál lesz. És erről Carlisle-nak is tudnia kéne. És én se tudok még semmit! – Közben elkezdett minket visszafelé tolni a nappaliba.
Hirtelen nagyon szimpatizálni kezdtem Alice ötletével, hogy leüssem Emmettet. De logikusan kell gondolkodni. Hagytam, hogy Emmett lenyomjon a kanapéra Alice mellé, ő meg velünk szemben ült, mint a pszihiáter a beteggel.
- Na, mit is láttál, húgi? – kérdezte Emmett, és könyökével a térdén támaszkodva szuggerálóan nézett Alice-re.
- Láttam, hogy egy szerpentin mellett áll, és…
- Adjatok egy telefont! – kiáltottam, és kinyújtottam a kezem. Amikor mindenki csak nézett rám, én folytattam. – Nem fogom megvárni, amíg hazaérnek a vásárlásból! Adjatok már egyet!
Emmett a kezembe nyomta a mobilját én meg rögtön tárcsáztam Carlisle-t. Nem mondtam el, hogy Alice mit látott, csak annyit, hogy azonnal jöjjenek haza, mert nagyon sürgős.
Most valami szörnyű dologra gondolhat mindenki, de nem baj. Annál nagyobb lesz a meglepetés!
Alice elmesélte, hogy mit látott először, majd másodszor. Én addig az asztalon doboltam az ujjaimmal. Meddig is tart, amíg hazaérnek a városból? Tudtam, hogy csak pár perc, de mégis rengetegnek tűnt.
Most, amikor minden perc egy óránál is több. Hihetetlenül türelmetlen voltam. Egyszerre türelmetlen, reménykedő és boldog.
Alice amint elmesélt mindent megint felállt és fel-le sétált a nappaliban. Ő is nyugtalan volt. Hát, hogy is lehetne türelmes, amikor hét év után először van valami hír Jasperről?
Én tovább doboltam az ujjammal, Alice meg tovább járkált fel-alá. Pár perc múlva Chris fogta magát és kiment. Nyilván nem bírta elviselni a nyugtalanságot.
Újabb pár perc elteltével végre a kocsinak a kerekeit hallottuk. Gyorsan jött, amilyen gyorsan csak tudott. Mindannyian kiszaladtunk a verandára. Mint a gyerekek. Teljesen úgy viselkedünk, mint a gyerekek!
Mind a négyen kiszálltak a kocsiból, és senki nem értett semmit. Értetlenül tekintettek hol rám, hol Alice-re. Zavart tekintettel indultak a ház felé.
- Jasper – mondta Alice, a közeledő családnak, és mind a ketten elmosolyodtunk. Alice megint teljes szívből, nekem meg ott volt egy kis zavar, hogy Bella miért nincs Jasperrel…
- Mi van vele? – kérdezte Rose, ahogy egyre közelebb ért.
- Láttam – mondta Alice megint, fülig érő mosollyal.
- Mikor? – kérdezte Carlisle, de ő is mosolygott.
Mindenkinek ott volt a gondolataiban az a megkönnyebbülés, amit már rég nem érzett. Hogy végre van rólunk vagy róla valami hír. Hogy már nem csak feltételezésbe kell bocsátkozni, hanem van valami alap is.
Alice elhadarta mind a két látomását, majd megindult a garázs felé. Én is utána mentem, és már a zsebemből is kivettem a kocsi kulcsokat. Mi értelme lenne késlekedni? Minden perc számít!
- Nem mehettek csak így el! – kiáltott utánunk Carlisle, és utánunk jött. – Mi van, ha Jasper nem is Jasper? – kérdezte, és megfogta mindkettőnk vállát.
- Már, hogy ne lenne Jasper! Tudom, hogy mit láttam – mondta Alice és megint indulni akart.
- Alice! – Carlisle maga felé fordította húgomat, és mind a két kezét a vállára rakta. – Jasper hét évig be volt zárva. Hét éve nem evett. Kétlem, hogy most Jasper beszámítható lenne.
Jaspert hét éven át gyötörte a szomjúság. Lehet, hogy megváltozott, és már nem is az a Jasper, akit eddig mi ismertünk?
- Elfutott csak, hogy ne embert egyen! Erősen kétlem, hogy beszámíthatatlan lenne – mondta Alice, és kiszakította magát Carlisle kezei közül.
- Alice, kérlek! Hagy menjek én érte. Nem akarom, hogy valami bajotok legyen. – Carlisle ezt már suttogta Alice hátát nézve.
Nem úgy nézett ki, hogy egyikük is engedne. Alice menni akart, Carlisle meg félt, hogy Jasper túlságosan megváltozott. De ha meg is változott, ki más tudna neki segíteni, mint Alice? Az a valaki, akit mindennél jobban szeret? Nem értettem Carlisle logikáját. Talán életemben először nem tartottam logikusnak azt, amit tenni akar.
- Emmett, és én megyünk érte. Ha Jasperrel valami baj lenne, akkor mi meg tudjuk állítani, ha kell. Itt várjatok! Sietünk, ahogy csak tudunk – mondta Carlisle és kivette a kezeimből a kulcsot.
És már csak annyit láttunk, hogy az autóm lefelé halad a kocsifelhajtón.
Alice egy zöld felsőben ült a kanapén.
Ami meg kell mondani, hatalmas változás volt, mert eddig csak fekete ruhák voltak rajta. És most zöldben látni jó volt, mégis furcsa. De jó értelemben furcsa.
Persze az, hogy megint színes ruhákat hord, korántsem jelenti azt, hogy nyugodt is volt. Óránként háromszor-négyszer ment ki a ház elé, és kétpercenként nézett az órára.
De még ez is jobb volt, mint, amit öt nappal ezelőtt csinált, amikor Carlisle és Emmett elmentek.
Folyamatosan mellette kellett, hogy legyen valaki, mert egy jó párszor utánuk akart menni. Ismerős viselkedés volt…
Engem hányszor is vittek vissza a táborhoz, amikor Bellának ruhatárat csináltak? Már nem emlékszem. De annyira réginek tűnt ez az emlék! Mintha nem is én éltem volna meg, hanem egy másik Edward, aki sokkal boldogabb volt, és nem is ismerte azt a szót, hogy szomorúság.
Most Alice érezheti úgy magát, mint én akkor. Bárcsak én is azt érezhetném! De nem értettem, hogy Bella miért nincs Jasperrel. Hogy hol van, és, miért nem jön ő is.
Azóta persze Alice folyamatosan csak Jaspert látja a látomásaiban. Nem is kell kényszerítenie. Jönnek magától a látomásai. Látta, amikor Jasper elindult vissza a régi házhoz. Amikor Emmették megérkeztek, és vártak. Látta, amikor Jasper is végre megérkezett. Azt is látta – bár annak egy kicsit sem örült, amikor úgy döntöttek, hogy amíg Jasper nincs jobban, addig nem indulnak útnak. Aztán, amikor Jasper azt hazudta, hogy jól van, csak, hogy induljanak már.
Ez az utolsó látomás alig egy fél órával ezelőtt volt. Alice azért ennyire türelmetlen. Jasper és a többiek egy pár óra múlva megérkeznek.
Furcsa volt, mert a feszültséget szinte érezni lehetett a levegőben.
Mert nem csak Alice várta Jasper, hanem mindenki más is. Mindenkinek hiányzott. Még Emily és Chris is várták őket. Christ inkább Jasper érdekelte, mert tudta, hogy milyen képessége van, és azt hiszem reménykedett. Abban hogy majd megmutatja, hogy zárja el teljesen, hogy soha többé ne jöjjön elő. Bár kétlem, hogy egy képességet teljesen „ki lehet kapcsolni”…
Emily inkább csak természetes módon volt rá kíváncsi. Annyira, amennyire egy idegennel szemben természetes a kíváncsiság.
Alice felpattant, és kiment a ház elé. Már senki nem ment utána, mert tudtuk, hogy ez szokása. Majd pár perc múlva bejön, és elkezdi az óráját nézegetni.
Bár az is lehet, hogy elé akar futni…
Végül mégis felálltam és Alice után mentem. Nem akartam, hogy pont most szökjön meg, amikor már mindjárt itt vannak.
Alice a kocsifelhajtó előtt állt, és az utat nézte. Én mellé álltam, és én is az utat néztem, bár teljesen fölöslegesen. Tudtam, hogy még nem érhetnek ide. Még legalább két óra kell.
Az út helyett inkább Alice-re néztem. Ő mosolygott, mégis ott volt a nyugtalanság. Az utóbbi öt napban folyamatosan mosolygott. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, mert folyamatosan csak Jasperre gondolt. Alice felém fordította a fejét. Én rámosolyogtam, majd újra az utat kezdtem el nézni.
Nekem már nehezebb volt mosolyogni. Persze jó volt az érzés, hogy Jasper él, és nyilván mindent tud Belláról. De azért ott van a félsz, és ettől nem tudtam könnyen megszabadulni. Az a kis hang nem engedte, hogy elégedett legyek, mert… Jasperrel Alice látomásaiban nem volt ott Bella. És tudni szeretném, ha nem vele van, akkor hol?
Alice megint megfordult, és visszament a nappaliba. Majdnem olyan nyugtalan volt, mint, amikor Jasper meg akarta kérni a kezét. Vagy még nyugtalanabb…
A következő két órában még nyolcszor ment ki, majd jött vissza megint.
De az idő mégis egyre csak múlt, és ott jártunk, hogy már bármelyik percben itt lehetnek. Már nem csak Alice ment ki, hanem az egész család a verandán várta az autót. Csak Emily és Chris maradt bent, mert állítólag nagyon érdekes volt a sorozat. De valószínűbb, hogy csak tapintatosak akartak lenni.
Nem szólalt meg senki, de az is lehet, hogy meg se tudtunk volna szólalni. Csak állt mindenki, és nézte az utat. Már tényleg jöhetnének!
A kocsi motorjának a dörmögését szerettem volna hallani. Ahogy a kerekei hatalmas sebességgel haladnak. Csak, hogy tényleg biztos legyen ez az egész, és nem csak egy képzelgés! Hogy biztosan tudjunk valamit!
Tíz perc múlva még mindig a verandán álltunk, ugyanúgy csendben.
Gondolatban annyiszor lejátszottam, hogy a kocsi végre megáll, hogy szinte hallottam, hogy jár a motor.
- Itt vannak! – mondta Alice, és leszaladt a lépcsőn.
És tényleg. Egyre hangosabban hallottam a kocsi motorját, és lassan tényleg megláttam az autóm, ahogy egyre közelebb ér a házhoz. Alice még jobban mosolygott, de már mi is éreztük, hogy ez tényleg nem játék, és Jasper tényleg itt van.
Rose és Esme is lementek, és pár méterrel Alice mögött megálltak.
Az autóm már tényleg nem volt messze, de ahelyett, hogy lassított volna, mintha még gyorsabban jött volna. Vajon Jasper vezeti az autót, vagy csak ő kiabál Carlisle-nak vagy Emmettnek, hogy még gyorsabban menjen már?
Mind a kettő lehetséges.
Az autó végül befékezett előttünk. Rögtön elmosolyodtam, de a mosolyom lehervadt, amikor négy helyett csak három alak pattant ki a kocsiból.
Alice rögtön futni kezdett, és Jasper is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Jasper lassabb, mint eddig volt.
De ha lassabban is fut, abban semmi nem akadályozta meg, hogy olyan erővel szorítsa magához Alice-t, ahogy csak tudja. Alice Jasper nyakát karolta át, Jasper meg Alice derekát, és úgy szorították egymást, ahogy rég nem láttam.
Én is elindultam lefelé a lépcsőn. Láttam, hogy Jasper és Alice kicsit elszakadnak egymástól, és egymásra néznek. Olyan… romantikus volt az egész. És furcsa volt, mert Jasper is mosolygott, teljes szívéből. Bár a mosoly őszinte volt rengeteg fájdalom volt az arcán. A hét év fájdalma…
Meg szeretném tőle kérdezni, hol van Bella. Hogy hol voltak, hogy kik vitték el őket, és miért. Megzavarhatom ezt az idillt, egy ilyen kérdéssel? Elvonhatom Jasper figyelmét Alice-ről?
Közben Jasper és Alice megint megölelték egymást, és tompán hallottam, hogy Emmett már azt feltételezi, hogy összeragadtak. Mégse tudtam nevetni. Bizonyságra van szükségem, mert addig nem tudok örülni. Nem vagyok rá képes. Jasper végül Alice derekát átkarolva Esmét és Rose-t is megölelte.
Én messzebb voltam tőle. Ő rám tekintett, és én összehoztam egy mosolyfélét, amit Jasper nem viszonzott. Fájdalom volt a tekintetében. Közelebb mentem hozzá, és én is átkaroltam, mert tényleg örültem, hogy hét év után látom.
De nem bírtam tovább… Egyszerűen nem bírok bizonytalanságban lenni…
- Bella? – kérdeztem tétován, amint elszakadtunk egymástól.
Jasper nem felelt csak elfordította a fejét. Nem is kellett semmit mondania, mindent elmondtak a gondolatai.
- Hát ezt akartátok, nem? De soha nem teszem azt, amit te parancsolsz! - Bella felszegte az állát és dacosan nézett egy férfire.
- Ahogy óhajtod!
Sikoly… Lángcsóva… Máglya… Hamu…
Nem! Ez ne lehet igaz!
Összezavarodva tettem hátrafelé egy lépést, és úgy néztem Jasperre, mintha valami szörnyű dolgot tett volna.
- Mi a baj? – kérdezte Rose, mert semmit nem értett.
Én hátrálni kezdtem lassan, és tétova léptekkel.
- Edward… - Jasper mélységes szomorúsággal mondta ki a nevemet. Hallottam, hogy még mond utána valamit, de nem tudtam megérteni.
Tovább hátráltam, majd, amikor elég messze voltam megfordultam, és szaladni kezdtem a lehető leggyorsabban.
Ez lehetetlen!
És felordítottam, ahogy csak tudtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése