Elveszített szerelem: 19. fejezet Boldogság

Nem hittem volna.

Soha nem hittem volna, hogy végre sikerül az, amit elterveztem. Bár ez nem jó kifejezés, mert tizenegy évvel ezelőtt mindenre úgy néztem, hogy biztosan sikerül. Csak most lettem olyan szinten pesszimista, hogy még a legegyszerűbb dolgokban sem hiszek.
De már vége, és megint hinni fogok. Hinni fogok, mert akarok. El akarom hinni, hogy az élet igenis szép, és nem olyan rémes amilyen volt az elmúlt időszakban.
Edward karjai között könnyen el tudtam hinni, hogy nekem van igazam, és nem a tényeknek. Ahogy ő ölelt, én meg olyan szorosan simultam hozzá amennyire csak tudtam, elhittem, hogy az egész rémálom volt, és nem történt meg az egész.
- Szeretlek – suttogtam, amikor az ajkaink szétváltak, és én az aranyan csillogó szemébe tekintettem. Edward becsukta a szemét, és úgy válaszolt.
- Én is szeretlek, Bella – Megint kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mintha egyszerűen nem akarná elhinni, lehetséges, hogy itt vagyok.
Edward megint becsukta a szemét megrázta a fejét, és megint kinyitotta. Mintha tényleg csak valami álom lennék vagy látomás. Nem akart hinni a szemének.
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént.
Úgy igazán őszintén Edward most aranyos volt. Más szó nem illik rá, csak ez. Ahogy becsukta majd megint kinyitotta a szemét, az egyszerűen...
De ha őszinte akarok lenni meg is értem, mert én is alig tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Persze álmodoztam róla, hogy milyen lesz, amikor meglátom, de nem így képzeltem el. Az élet valahogy mindig másképp alakul, ahogy el lesz tervezve.
Képzeletben Edward futott felém, és rögtön elhitte, hogy élek. Azonnal olyan volt minden, mint tizenegy évvel ezelőtt. Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy nézett rám.
De a valóságban Edward valahogy mélyebben és szerelmesebben nézett rám, mint el tudtam képzelni. Valahogy szebben...
Hirtelen Esme és Carlisle lépett be a szobába.

- Én azt mondom, hogy… – De a női hang megállt a mondat közepén, amint meglátott engem. Nem csodálkozom, hisz eléggé furcsa, hogy itt vagyok.
Hisz én… meghaltam. Legalábbis Zafrina szerint, és ezért Jasper szerint, és így jött az egész család. Mindenki azt hitte, hogy meghaltam, így nem csoda, hogy valami rémségnek vagy hasonmásnak hisznek.
Ritkán lehetett Carlisle-t meglepve látni. De most megtörtént a csoda. Carlisle szája ki volt nyitva, és úgy nézett rám, mint valami szellemre.
Azért reméltem, hogy ez a meglepettség nem tart örökké. Reméltem, hogy elhiszik, hogy én én vagyok, és nem valaki más. És, azt is, hogy élek. Átkaroltam Edward nyakát és szinte boldogan szívtam magamba az illatát. Ez is hiányzott... Meg az, hogy ő is szorosan fogjon, és öleljen...

De, hogy milyen áron...

Én gyilkos vagyok. Szörnyű, és mégis igaz. Öltem, csak azért, mert nem akartam elengedni a szerelmem. Mert akartam őt, és őket. Mert kellett a családom. Erősebb lett a szerelmem, mint a jóságom. Bűn vajon, amit tettem? És vajon ők annak fogják tekinteni?
Zavartan bontakoztam ki Edward karjaiból, és elléptem tőle. Edward a kezem után kapott, de én azt is kihúztam a kezéből.
Utálni fog. Gyűlölni, és megvetni.
- Tudtam, hogy csak képzelgés – mondta, és megint becsukta a szemét.
Nem! Nem vagyok valami látomás! Legszívesebben ezt kiabáltam volna, és ezerszer is bebizonyítottam volna, hogy én én vagyok, és nem más. Hogy létezem, és nem haltam meg.
- Én… én… tényleg itt vagyok… Zafrina mondta, hogy mit látott Jasper – dadogtam. Életemben és létemben először dadogtam. Valahova a nappali felé intettem, ahol Jasper ült, de nem vettem le a szemem Edwardról.
De nem azért, mert akartam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Egyszerre el akartam mondani, és el akartam titkolni az egészet. - A Volturi… A Volturi engem nem engedett el… – Edward megint kinyitotta a szemét, és valami megcsillant benne. Valami furcsa fény. Mintha megint meglepődött volna, hogy ott vagyok. - És én… Én annyira sajnálom Edward! – Meg fog utálni. Annyira tudom, hogy utálni fog, és megvetni. Edward zavartan nézett rám, és a fejét ingatta. - Sajnálom! Én… én megöltem a Volturit. – Edward akadozó monológom óta először csinált valamit, amit eddig nem. Meredtem rám nézett és eltátotta a száját. Hát megtörtént. Ennyi volt a boldogság. Meggyűlölt. Hisz ki tudna szeretni egy gyilkost? Egy olyan gyilkost, aki ráadásul nem is egyszer ölt, hanem háromszor. Úr isten! Hogy tehettem ezt!?

Most szívem szerint zokogtam volna. Hagy sírjak, hogy legalább egy kicsit legyen könnyebb!
- Én nem akartam… – A hangom elhaló volt, és alig lehetett hallani. – De… de… – A hangom egyre magasabb lett, és szinte már hisztériás volt. – Én… én… – A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy nem ordítsak fel. Kapkodva vettem a levegőt, pedig nem is volt rá szükségem. De folytatnom kell. Folytatni, mert tudnia kell. Ha már utál legalább tudja, hogy miért.
- És… és… – Elakadt a hangom. Nem tudtam folytatni. Megint akadozott a hangom, és megint kapkodtam a levegőt. Ez túl emberi! Erre én nem vagyok képes. És mégis, éreztem, hogy a szemem egyre nedvesebb lesz. Könnycseppek csordultak le az arcomon, és a hangom felismerhetetlenül magas volt.
- Én… nem akartam… – Kapkodtam a levegőt, és néha felhördültem. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, és olyan volt, mintha soha nem állnának le.
Edward hirtelen lépett oda hozzám, és húzott magához. Én görcsösen kapaszkodtam belé, és hagytam, hogy tovább sírjak.
Nincs másra szükségem csak valakire, aki megért. Csak arra, aki szeret. Csak Edwardra van szükségem senki másra. Szorosan öleltem át a nyakát, és az egész arcom belefúrtam a vállgödrébe. Éreztem, hogy néha megpuszilja a hajam, a kezével meg a hátamat simogatja. Olyan jól esett, mint már régen semmi.
Percek vagy órák teltek el nem tudom, de végül abbahagytam a sírást. Zavartan emeltem fel a fejem, és néztem Edwardra. Ő halványan mosolygott, és megpuszilta a homlokom.

Nem tudom honnan jött a sírás, és azt se, hogy hogyan voltam rá képes. De jó volt. Mintha a tizenegy év feszültsége egyetlen zokogásba jött volna ki belőlem. Már sokkal előbb meg kellett volna történnie. És most… jól éreztem magam. Jó volt, hogy már nincsen ott a gombóc, ami eddig a torkomat nyomta, mint valami láthatatlan feszültség. Jó volt.
El akartam húzódni Edwardtól, de nem engedett. Szorosan fogta a derekam, és szinte magához láncolt.
Nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, mit csináljak. Csak néztem rá, és elhittem, hogy ez a valóság, hogy tényleg akar engem, és nem tart valami szörnyetegnek. Mert semmivel se lettem jobb, mint Aro… Gyilkos lettem.
Jasper hirtelen állt fel, és már előttünk is termett. Ő is hitetlenkedve nézett rám, és alig akarta elhinni, hogy én vagyok. Tudtam, hogy nem hiszik el, hogy valós vagyok.
- Úgy sajnálom Bella! – mondta végül és megölelt. Én is visszaöleltem, és örömmel vettem észre, hogy ő már elhiszi, hogy vagyok.
- Nincs mit sajnálnod – mondtam és rá mosolyogtam. Nem tudom mennyire sikerülhetett, hisz a szemeim bordóak voltak a kötelező embervér miatt. És a zokogástól se nézhettem ki valami szépen.
- De van! Ha nem mondom, hogy meghaltál, már rég itt lehetnél – mondta, és megint megölelt.
Edward továbbra is szorosan tartotta a derekam, és folyamatosan puszilgatott. Talán még mindig megpróbálta elhinni, hogy én vagyok.
- Ennek így kellett lennie Jasper –- mondtam és megszorítottam a felkarját. Jasper csak bólintott, majd lehajtotta a fejét.

Rögtön Jasper után Alice jött oda hozzám, és fülig érő szájjal ölelt át.
- Én tudtam, hogy jössz – mondta vidáman, majd egy zsebkendőt nyomott a kezembe –, de én se akartam elhinni. Azt hittem rosszak a látomásaim.
- Jaj, Alice! – Nekem most csak ennyire futotta, és én is megöleltem húgomat. El se akarom képzelni milyen lehetett Jasper nélkül. Mint valami hulla, úgy nézhetett ki.
Alice öröme rám is átragadt, és úgy éreztem, nevetnem kell.
Azért mert megint ott vagyok, ahol lenni akarok. Azért mert Edward azt mondta, hogy szeret. Mert Jasper elhiszi, hogy élek. És mert Alice is itt van. Mert hittek.
Rose, Emmett, Esme és Carlisle még mindig csak álltak, és nézek. A szájukat már bezárták, de még mindig meredten tekintettek rám. Vajon elhitték már, hogy élek?
Emmett végül felállt, és a levegőbe boxolt.
- Azt az eget! – kiáltott fel, és egy hatalmas mosollyal az arcán elém ugrott. - Öt percen át meredten néztem, és nem tűnt el! Ami azt jelenti, hogy él! - ordította majd felkapott, és megszorongatott.
- Élek! Higgyétek el, kérlek – mondtam mosolyogva, mert most nem is vágytam másra csak arra, hogy végre mindenki elhiggye, hogy létezem.
- Komolyan kinyírtad a Volturit? – kérdezte és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig. - Tudtam én, hogy tökös csaj vagy, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna! – kiáltotta, majd megint megölelt.
Én nem voltam annyira büszke arra, hogy három élet szárad az én lelkemen. Lehajtottam a fejem, hogy Emmett ne lássa fájdalmas arckifejezésem.
- Bella... – Esme tétován és lassan ejtette ki a nevem, mintha félne, ha kimondja, eltűnök. Lassan lépett felém, majd mikor elénk ért ő is átölelt. - El se hiszem, hogy élsz – mondta és még szorosabban karolt át.
- Én vagyok – mondtam megint, és én is szorosan karoltam Esmét.
Utána Carlisle és Rose is odajött, és megöleltek.
Jól esett. Egyszerűen jól esett, hogy még felelőségre se vonnak amiatt, amit tettem. Hogy csak örültek, hogy élek, és hazugság volt az egész. Hogy létezem, és még sokáig élni is fogok.

- És mi van, ha ő nem az eredeti Bella? Ha valami szexi hasonmás? Én már mindent kinézek a Volturiból, ha képes volt titeket elrabolni! De ha hasonmás stipi-stopi - mondta Emmett nevetve, majd Jasper meg felém intett hatalmas kezével.
- Nos, mondd csak Bella! Edwarddal hány hétig zárkóztatok szobára Forksban, pakolás címszó alatt? - kérdezte majd teljes érdeklődéssel nézett rám.
Nekem akaratlanul húzódott mosolyra a szám, és láttam, hogy Edward is mosolyog.
Olyan régen volt… És mégis az egyik legkedvesebb emlékeim egyike.
- Szerintem Bella nem nagyon értékeli… – kezdte Carlisle, de a szavába vágtam.
- Csak napok voltak, mert költöztünk – mondtam engedelmesen. - De az új házban két hétig – mondtam, és megint mosolyogtam. Megint éreztem, hogy Edward megpuszilja a hajam. És én már annyira akartam, hogy máshol is megcsókoljon!
- Ez a mi Bellánk! – üvöltött fel Emmett, majd megint felkapott, és megszorongatott. Szerintem csak az állította meg abban, hogy meg is pörgessen, hogy Edward még mindig szorosan fogott a derekamnál, és egyszerűen nem akart elengedni.
- Egyébként baromi jókor jöttél, húgi! Pár óra múlva már nem találtál volna minket itt – mondta megint Emmett, és még egy mosollyal ajándékozott meg.
Majdnem olyan volt, mint régen. Edward megint itt volt, Emmett megint megjegyzéseket tett, és a család egészében mosolygott.
- Várjatok csak! – Úgy látszott Emmett ma nagyon jókedvében van, mert megint felén nézett, és az ajkait megint mosolyra húzta. - Ha ezek itt ketten – mondta és Edward meg rám mutatott -, két hétig zárkóztak be pár nap kihagyás után mi lesz ezzel a tizenegy évvel? Búcsúzzunk el tőletek esetleg, és jöjjünk vissza úgy húsz év múlva? – kérdezte, és pimaszul tekintett ránk.
- A húsz év kevés Bellából – mondta Edward, majd elkezdett kifelé húzni az ajtón.
Én mentem utána, mert akár a pokol fenekére is követtem volna, ha ő ott van.
- Kezdődik a meghatározhatatlan sok év – mondta még Emmett, és láttam, hogy mindenki mosolyog.

Edwarddal lassan mentünk egymás mellett, és élveztem minden pillanatot, amit vele tölthettem. Csak a kezét megfogni jól esett. Csak rá néztem, és a szívem mintha megint dobogott volna. Csak egy kicsit érintett meg, és éreztem, hogy a vérem felforrósodik.
Nem mondtunk semmit. Csak élveztük a csendet egymás társaságában. Vajon minden úgy lesz, mint eddig, vagy megváltozik valami? Valami biztos megváltozott. Tizenegy év nem tűnik el csak úgy. Még ha olyan szívesen is felejteném el…
Edward egy tisztáshoz vitt. Nekem ismerős volt, de nem azért, mert már láttam személyesen. Aro egyik emlékében láttam már ezt a tisztást…
Edward a rét közepére ment. A nap sütött, és néztem, ahogy a fény hogy varázsolja gyémánttá Edward bőrét. Utána mentem, és megfogtam a kezét. Én is csillogtam. Most annyira hasonlítottunk. Mintha ugyanazok lettünk volna.
- Hiányoztál Bella! Annyira, hogy el se tudom mondani – mondta, és felemelte a kezét. Úgy nézte az enyémet, mintha még mindig bizonyítékra lenne szüksége. – El akarom hinni, hogy te vagy. És tudom, hogy te vagy! De tizenegy év után alig merek hinni.. magamnak – mondta Edward, és óvatosan fogta meg a másik kezemet is.
- Nekem is hiányoztál Edward – mondtam, és közelebb léptem hozzá. - Csak miattad léteztem az utolsó hat évben – mondtam, mert igaz volt. Csak azért éltem túl a napokat is, hogy még egyszer lássam őt.
- Mondd, hogy soha többet nem rabolnak el tőlem! – kérte, és a derekamnál fogva magához húzott.
- Ne megyek én sehova – mondtam, és átfogtam Edward nyakát.
Finoman érte a szája az enyémet, és olyan lassan csókolt meg, ahogy eddig még nem. Rég felejtett érzések váltak megint ismerőssé, és jó volt, mint ahogy még soha.
Kezével végigsimított a hátamon, és hagytam, hogy apró sóhaj jöjjön elő a torkomból. Én lecsúsztattam a kezem Edward karjára.
Nem akartam eltolni, de úgy látszott Edward azt hitte, hogy igen, mert megfogta mindkét kezem és visszarakta a nyakára. Mintha ott lett volna a helye.
Újra végigsimított a hátamon, de most megfogta a felsőm szélét. Én hagytam, hogy levegye rólam minden egyes ruhadarabom.
Nem volt gyors, vagy szenvedélyes… ez szerelmes volt.

- Elhiszed, hogy én vagyok? – kérdeztem suttogva Edward mellkasától.
Először nem válaszolt. Mintha gondolkodott volna.
- Carlisle mindig azt mondta, hogy a világon csak három dolog hihetetlenül nehéz: szeretni, hinni és megbocsátani. Megbocsátani meg kellett tanulnom már sokkal előbb – mondta és láttam, hogy egy apró mosoly játszadozik a szája szegélyén. - Te megtanítottál igazán szeretni. Nem úgy, ahogy a testvérek szeretik egymást, hanem sokkal mélyebben – mondta, és közben megsimogatta a derekamat. - Most megtanítottál hinni. Hinni a lehetetlenben… Elhiszem, hogy te vagy – mondta és mosolyogva nézett rám.
- Még szerencse, különben egy idegennel feküdtél volna le – mondtam tettetett dühvel.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem feküdtem le veled – mondta és féloldalas mosollyal ajándékozott meg. Olyannal, amilyet már túl régóta nem láttam, hogy most ne kezdjen repesni a szívem… - Én szeretkeztem veled – mondta majd megpuszilta a számat.
Igaza volt.
Az, hogy lefekszünk valakivel, vagy szeretkezünk valakivel nem mindegy. Hiába jelenti ugyan azt, mégis más a kettő.
- Mit csináltatok tizenegy év alatt? – kérdeztem meg csak úgy mellékesen.
- Legfőképpen titeket kerestünk – mondta egyszerűen. Lehet, hogy nem kellett volna erről beszélni, mert a mosolya halványabb volt, mint eddig. Nem lehetett kellemes téma. - Mást nem nagyon.
Megint mosolygott, mintha az összes emlékét el akarná tűntetni. Mintha nem is lett volna ez a pár év.

- Nem akarunk közel menni, mert biztosak vagyunk valamiben, de igazán örülnénk, ha visszajönnétek – hallottunk hirtelen valahonnan messzebbről egy kiáltást. A valamiben szót eléggé megnyújtotta, és sokat sejtetően ejtette ki Emmett hangja.
Mi egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Ezer hála, hogy nem jössz ide Emmett…
Végül a nevetés elhalt, Edward meg a tenyerét az arcomra simította. Jól esett. Csak az, hogy hozzám ért, jól esett.
- Furcsa vagy vörös szemmel, Bella - mondta és mélyen a szemembe nézett.
Én meg elszégyelltem magam. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a gyilkosságaim bizonyítékát néznie. Tudom, hogy szörnyű… de nem tudok mit csinálni.
- De az én Bellám vagy - mondta, és magához húzott. Átfogtam a nyakát, és reméltem, hogy nem utál meg a vörös szemem miatt. Vajon van még abból a barna kontaktlencséből, amit régen kellett hordanom? Remélem, igen.
Lassan és csöndben öltöztünk fel, majd indultunk vissza kézen fogva a házhoz.

- Bella! Nem mintha megvetnélek miatta vagy valami… de, hogyan ölted meg a Volturit? – kérdezte Edward, ahogy csöndben lépkedtünk a házhoz.
Én megálltam, és szembefordultam vele. Csak néztem és próbáltam megfejteni, vajon komolyan gondolta-e, amit mondott. Nem azt, hogy megöltem Aróékat, hanem azt, hogy nem vet meg érte. Furcsán, de őszintén csengett a hangja. Akkor biztos elhiszi…
De még nem voltam egészen készen, hogy mindent elmondjak, csak megráztam a fejem, majd átöleltem Edward derekát. Ő is átkarolt, és éreztem, hogy megint megpuszil.
- Hagyunk titeket esetleg még egy kicsit magatokra, vagy jöttök már? – kérdezte megint Emmett, mi meg rögtön szétrebbentünk.
Alice, Jasper és Emmett állt velünk szemben, és mindegyikük mosolyogva figyelt minket.
- Égünk a kíváncsiságtól – mondta Alice, és kacagott hozzá.
Alice amint ég a kíváncsiságtól, mintha nem tudná, vagy nem látná az egész történetet, ahogy elmesélem…
Mi Edwarddal csak egymással mosolyogtunk, és megindultunk testvéreink után.

Most néma feszültség volt a nappaliban. Nem volt ott az a megkönnyebbülés, hogy élek, pedig lehet, hogy megkönnyítette volna a dolgot.
Az egész történetet elmesélni hosszú és fájdalmas dolog lesz. De remélem, most nem fogok zokogni. Jobb, ha mindent tudnak, akkor talán megértenek, és nem vetnek meg annyira…
Reméltem, hogy Jasper már mindent elmesélt Ritáról meg Aro mániájáról, így nem ott kezdtem, ahol elraboltak minket…
- Miután Jaspert elengedték engem egy szobába vittek… - És csak meséltem és meséltem.
Végig, hogy Aro mennyire megszállott lett, és nem csak velem, hanem Benjaminnal is. Hogy Zafrina hogy mesélte el az igazságot, hogy hogy vettem át Félix erejét. Ennél a résznél Edward halkan morogni kezdett és éreztem, hogy a szorítása sokkal erősebb lesz, mint eddig.
Úgy döntöttem, hogy nem mesélem többet az Aróval való találkozásaimat… Csak, ami légyeges.
Elmondtam, hogy Dimitrij megtalálta a családot, és az emlékein keresztül láttam őket, csak ha percekre is. Elmondtam, hogy hat év alatt szinte az összes erőt összegyűjtöttem, ami a Volturi családban fellelhető volt… És akkor jött a nagy falat.
Hogy hogy jutottam odáig, hogy gyilkos lettem.
De elmesélni könnyebb, mint titkolni az egészet egy életen át.

Csönd volt. Sokáig tartó monológom utáni csönd, ami talán kicsit a meglepődöttség csöndje volt. Vagy a csalódásé…
- Akkor… ezek szerinte te vagy a legerősebb vámpír az egész világon, Bella – mondta Rose, és úgy tekintett rám, mintha maga is alig hinné el, amit mond.
Nem válaszoltam, mert fölösleges volt. Helyeselni nem akartam, hazudni meg még úgy se.
- Naná, hogy ő a legerősebb! Kinyírta Aróékat – mondta Emmett és még mindig vigyorogva nézett ránk.
- Én tényleg egyáltalán nem akartam… De már nem láttam más lehetőséget – mondta halkan, és megint lehajtottam a fejem. Valaha el fog múlni a szégyenérzet? Valaha fogok könnyedén beszélni erről a témáról?
Talán majd sokkal később válaszolok ezekre a kérdésekre, most csak a bűntudat van…
- Megértjük Bella! Egyértelművé vált, hogy Aro megszállott lett – mondta Carlisle és halványan rám mosolyogott.
Talán az ő bocsánata ért a legtöbbet. Ha ő úgy gondolja, hogy helyesen cselekedtem, akkor a többiek is elfogadhatják azt, amit tettem.
- Na, akkor most már tényleg költözzünk! Már vagy két órája úton kéne lennünk – mondta Alice, és felpattant Jasper mellől.
- Még csak reménykedni se reménykedj, húgi! Ezek ketten még egy jó ideig össze lesznek ragadva – mondta Emmett és Edward meg felém intett.

De mi már nem hallottuk az egészet, mert elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy a szemébe néztem.
És most nem kellett félnem attól, hogy vádlón néz rám, mert csak végtelen szerelmet láttam. Azt, amit én is éreztem, és, amit túl sokáig nem láttam. Eddig csak követelőn néztek rám vagy együtt érzőn. És most ezt látni hihetetlenül felemelő volt. Mindennél jobb. Halott szívem, ha újra dobogna, szinte eltörné bordáimat. Már rég zihálnék, ha szükségem lenne levegőre.
Már megint kezdődik…
Bizony Rose… Már megint kezdődik. És már nem is lesz vége soha, de soha.
Mert nem fogom engedni, hogy még egyszer az életben elszakítsanak onnan, ahol a legszívesebben vagyok. Mert nekem Edward mellett kell lennem, ahhoz, hogy azt mondjam jól vagyok, és minden a lehető legnagyobb rendben van…
Mert csak akkor mondhatom, hogy boldog vagyok.
Hirtelen kevésnek tűnt az a tizenegy év, amíg nem láttam Edwardot. Tudtam, hogy rengeteg, de őt nézve olyan volt, mintha mindig is mellette lettem volna. Mintha meg sem történt volna az az egész.
- Szeretlek – mondta Edward, és elmosolyodott.
- Én is szeretlek – mondtam és én is mosolyogtam.
A nappali üres volt. Nem tudom, hogy mikor mentek ki a többiek csak a tény volt, hogy ketten vagyunk a szobában.
De most nem a sürgető vágyat éreztem, vagy a megfékezhetetlen szenvedélyt. Sokkal inkább azt, hogy órákig is nézném Edward arcát, ha mindig így mosolyogna rám. Nem éreztem magam idiótának vagy bárgyúnak, attól, hogy csak ültem Edward ölében és mosolyogtam rá eszetlenül. Egyszerűen ezt természetesnek tartottam.
Magától értetődőnek.
- Alice az esküvőt tervezi – mondta Edward mosolyogva, de a világért se vette le rólam a tekintetét…
- És Esme meg Rose segít neki – tettem hozzá, mert biztos voltam benne.
Megint hallgattunk és csak néztük a másikat. Talán órák teltek el, talán csak percek. Edward mellett elveszítettem az időérzékemet.
- Lesz ez valaha olyan, mint régen? – kérdezte Edward, és most teljesen komolyan tekintett rám.
Szerettem volna azt mondani, hogy igen. Hogy ugyanolyan könnyedséggel és bohósággal tekintünk majd a jövőre, mint régen. De nem mondhattam azt. Mert hiába van vége eddigi életem legszörnyűbb időszakának, valami megváltozott.
Összekötött minket a szerelem, és mégis… Megváltoztunk. Ha nem is teljes mértékben, de megváltoztatott minket a tizenegy év.
Nem válaszoltam, csak megöleltem Edwardot. Hozzásimultam, és magamba szívtam az illatát.
Régi volt és mégis új.
Tudtam, hogy megváltoztam, de akkor miért tapasztalom azt, hogy sajnálom, hogy nem a régi Bella vagyok? Az akarok lenni, aki régen voltam? Az eszetlen, fülig szerelmes és bohém Bella?
Igen, az akarok lenni! És, ha tetszik, ha nem, azon leszek, hogy megint az legyek! Mindent megteszek érte!

- Emmett – ordítottam hirtelen, mikor felálltam Edwardról és őt is magammal húztam. - Miben is fogadtatok Edwarddal?


Vége




Helló minden olvasó!

Nos ennek a történetnek is a végére értünk!:D Ezen a héten rengeteg frissre kell számítani, és úgy érzem jobban járok, ha ide írom ki...(mert ugye karácsony van):)
Szóval jön egy 100 év... kedden, még egy 100 év... pénteken és egy szombaton is! Remélem ennek örülnek a 100 év... rajongók!:D Egy orbitális bejelentést teszünk szerdán, fejezet formájában...:D
És... Csak, hogy fokozzuk a hangulatot! csütörtökön egy új történettel jelentkezik Iccsinee Megjátszott érzéketlenség címmel!:D Ezzel a történettel azt hiszem az általános... pénteki vagy szombati feltöltésre állunk majd rá... Nem tudjuk!:D Majd kiderül!:D
És akkor most a magyarázat, hogy miért is történt ez a csúszás:
A mi családunkban két asztali számítógép van,egy kicsi és egy nagy; és még van Iccsinek egy laptopja. A kicsi asztali az én gépem a szobámban van, csak sajnos a kőkorból maradt rám, és olyan szerencsétlen a kicsikém, hogy nincsen pendrive csatlakoztatója, a floppy meghajtót kiszedték belőle a CD olvasó meg elromlott. Sokáig úgy volt, hogy onnan adat se ki, se be. És én ezen írom a történeteket. Nos... innen hálózati kábel segítségével visszük át a fejezeteket Iccsi laptopjára, ő elküldi nekem e-mailben és én a nagy asztali számítógépről, ami a családé, nos onnan rakom fel a netre. És az én kicsi gépem elromlott, szóval a zseniális rendszerünk legelső lánca meghibásodott. Így bevetve informatikai tudásomat meg kellett javítanom a gépet, na meg imádkoznom, hogy az adatok megmaradjanak rajta!:D Ezért volt eme késlekedés!:) Szóval sajnálom!:)
És most, hogy ennyit untattalak titeket lehet örülni, hogy vége a történetnek, vagy szomorkodni, vagy kritikát írni!:D
Szóval Boldog karácsonyt mindenkinek, akivel esetleg nem találkoznánk addig, de mivel jó sok friss lesz, ezt erősen kétlem!;D
Puszil minden kitartó olvasót: Iccsi és Nee^^