100 év a boldogságig : 14. fejezet Az új otthon?

Hát nem volt hasonló. Még a nyomába sem ért.

És nem azért, mert hiányoztak a drága bútorok. Sőt, még azt se mondanám, hogy a ház ízléstelenül volt berendezve. Nagyon szép ház volt. Két emeletes tele szobával és élénk színekkel. Pirossal, sárgával és zölddel. Sehol nem volt fehér vagy megszokott krém szín. Kicsit bohókás volt az egész lakás… Szinte az ellentéte volt a Cullen-háznak. A konyhán látszott, hogy csak kényszerből építették, hátha valaki mégis idetéved. Kábé három négyzetméret volt az egész, és ebben az étkező is benne volt.
A nappaliba kormányoztak. Egy rikító zöld kanapéra ültem le a többiek meg a piros fotelekre. Bár Eleazar meglepett, mert ő mellém ült. Közben előkerült egy másik nő is. Neki is fekete haja volt, olíva csíkkal. A meglepetés azt hiszem enyhe kifejezés, amit érezhetett, amikor meglátott. Teljesen kidülledtek a szemei és értetlenül nézett mindenkire. Hát ez jól indul…
Én még mindig nem tudtam, hogy most mi is lesz. Egyszerűen csak mondjam, hogy családtag akarok lenni? Ez enyhén szólva furcsa lenne, bár az a szándékom.
Senki nem szólalt meg, ami elég kínos volt. Mindenki csak ült. Végül úgy döntöttem, hogy mondok valamit, ha már ilyen kedvesen behívtak.
- Bella Swan vagyok – mondtam elsősorban annak a lánynak, aki még nem látott engem. Egy ismeretséget így kell kezdeni. Na de, hogy fog folytatódni?
- És mi járatban Bella Swan? – kérdezte az egyik szőke nő. Azért elég egyformák voltak. Ha a hajukat nem más-más stílusban hordanák, akkor azt hiszem össze is keverném őket.

Most magabiztosan mondjam, hogy mit is akarok, vagy köntörfalazzak? Rövid életem során és eddigi elég értelmetlen létem alatt egyvalamit megtanultam: hazudni fölösleges dolog. Mert az igazság úgyis kiderül, és amíg ez nem történik meg, addig csak a fejünk fáj. Szóval csak egyenesen!
- Húsz éve vagyok az, ami – kezdtem talán az elejéről. Közben lehajtottam a fejem. Valahogy nem akartam, hogy a szemembe nézzenek. – Egy másik családhoz tartoztam, amelyik más életformát választott. De történt valami, és nem bírtam tovább. Hat hónapja próbálkozom a másik táplálékforrással, de nehezebb, mint hittem. Aztán hallottam a ti családotokról. Én meg… elgondolkoztam. Ha lennének mellettem olyanok, akik már túlestek azon, amin most én. És ha baj lenne, akkor segítenének, akkor könnyebb lenne… ez az egész. Öt hónapja kereslek titeket… És most megtaláltalak benneteket. – A hangom furcsa volt. Volt benne valami lemondó és fájdalmas. Mikor leszek olyan, mint régen? Én tényleg a régi Bella akarok lenni, aki ha nem is mindig, de nevetett. És el akarok néha esni a saját lábamban. És Edwardot is akarom! Őt akarom a legjobban…
Nem tudom, hogy hogy fognak reagálni. Talán kihajítanak, és vissza se engednek. Hát az érdekes lenne…
- Én nem akarok a nyakatokba varrni magam – mondtam még gyorsan mielőtt félreértenek valamit -, csak jó lenne már tartozni valahová. És nem csak lenni.
Nem tudom, hogy a szavaimat hogyan értelmezték, és nem is akartam tudni. Még az se nagyon érdekelt, hogy miként fogadták ezt az egészet. Elvégre nem minden nap jelenik meg náluk egy valaki, és kéri, hogy legyen családtag.
- Jó! Ha már nálunk maradsz, akkor illene bemutatkozni – mondta Eleazar, és a többiekre nézett. A többiek meg rá.
Én nem voltam gondolatolvasó, de láttam, hogy a négy lány most a pokolba kívánta Eleazart… Vagy valami hasonló fájdalmas helyre. Valamiért Eleazar nagyon a pártomat fogta, a négy lány meg egyáltalán nem.
Talán van valami, amit ő tud a többiek meg nem. A szemem sarkból láttam, hogy az egyik lány egy másik szoba felé int.
- Megbocsátasz egy kicsit, Bella? – kérdezte Eleazar, és felállt mindenki.
A másik szobából először veszekedést hallottam. Ellenvetéseket, és azt, hogy Eleazar nagyon véd. Vajon mivel érdemeltem ki? Aztán egy diadalmas bejelentés következett, amire mindenki egy kicsit elhallgatott. Végül már egyáltalán nem vitáztak. Már csak beszélgettek. És végül kijöttek a szobából.
Leültek ugyanúgy a helyükre és megint rám néztek.
- Úgy döntöttünk, hogy szívesen látnánk, mint húgunkat – mondta a fekete nő, de közben nem olyan arcot vágott, mintha ezt komolyan is gondolta volna. – Természetesen saját szobát kapsz, és járhatsz velünk vadászni. Iskolába is járunk majd, bár nem tudom, hogy te még kibírnád-e. Majd meglátjuk. A nevedet is megtarthatod, ha szeretnéd. Maradhatsz Swan, és majd mint unkatestvért mutatunk be. – A nő közben felállt és megállt előttem. Én is felálltam, mert úgy diktálta az illem. – Én Carmen vagyok – mondta a nő és kezet fogtunk -, Carmen Denali.

Nem örömet éreztem. Ez messze volt a boldogságtól, így nem lehetett öröm. Ez valami más volt. Azt hiszem hála. Mélyről fakadó és őszinte hála. Mert tényleg az voltam. Hálás, hogy velük lehetek. Hogy itt maradhatok, és mondhatom hogy tartozom valakikhez. Már nem egyedül bolyongó vámpír voltam, hanem családom volt. Egy komplett családom. Nem az a család, amit én szerettem volna, de család. És ez azért jó érzés volt.
A kinevezett szobámba feküdtem az ágyon. Kicsi volt, és zsúfolt. Minden élénkszínű volt. De hiába volt minden vidám, ez nem én voltam. Legalábbis távol állt az én ízlésemtől. Lehet, hogy el kéne mennem bútort venni. Vajon valaki eljönne velem? A kártyáim még tele vannak a volturis pénzzel. Valamire végül is el kéne költeni. És mivel itt elég sok nő van biztos szeretnek is vásárolni. Csak nem lenne kicsit korai átrendezni az egész szobát? Nem találnák kicsit tolakodónak?
Gondolataimba és kétségeimbe merültem. Talán el is süllyedtem volna benne, ha nem kopognak az ajtón. Azt hiszem örültem, hogy nem kell még tovább filozofálnom. Kiáltottam egy szabadot, és Eleazar jött be a szobába. Levetette magát mellém az ágyra, mintha már évek óta jóba lennénk és mosolyogva tekintett rám.
- Na mi van, hugi? – kérdezte és még mindig mosolygott. Volt benne valami furcsa vidámság. Kicsit Emmettre emlékeztetett. Ő is ok nélkül volt boldog mindig. Csak mosolygott, és ettől más is jobban érezte magát.
- Tulajdonképpen gondolkozom – mondtam a valósághoz hűen. – Köszönöm, hogy befogadtok. Azt hiszem nagyon sokkal tartozom. Különösen neked – mondtam és én is ránéztem.
- Semmiség! – mondta és már amennyire lehetett könyökre támaszkodva, hason fekve megrándította a vállát. – Elég önző alak vagyok. Ezért is akartalak annyira családtagnak.

Oké. Nekem itt valami nem világos. Ami neki egyértelmű nekem nem.
- Mi van? – kérdeztem végül és felültem. Ő csak a hátára fordult és a szemembe nézett. Egyáltalán nem voltam dühös. Inkább nem értettem, hogy mi is történik.
- Nekem is van képességem, csakúgy mint neked – mondta és halvány mosolyra húzta a száját. És én már megint nem értettem honnan tudja, hogy van képességem. – Engem az a csodálatos áldás ért, hogy megérzem mások képességét. Érzem a tiédet is. Vagyis nem nagyon, mert a pajzsod folyton véd, de az biztos, hogy védőburok vesz körül. És ez elég hasznos. Mester ugrálna örömében, ha tudná micsoda kincs vagy!
Akkor ez volt az oka, annak, hogy ennyire akart engem családtagnak! Végül is ő is megmondta: ő egy önző alak. És ahelyett, hogy én haragudtam volna rá, mert ilyen számító, csak mosolyognom kellett.
- Aro tényleg örült nekem, amíg volturis voltam – mondtam végül, hogy én is mondjak valami elképesztőt. Ezt még nem mondtam el, és az eredmény meg is lett. Eleazar felült és a mosoly leolvadt az arcáról. – Húsz évig voltam családtag – mondtam még kiegészítésként.
- És a Mester csak úgy engedte, hogy elgyere? Ő a legönzőbb személy, akit életemben, bocs, létezésemben láttam. Ami neki jó, azt nem engedi.
- Engem engedett – mondtam és örömmel vettem észre, hogy megint mosolyog. Vagy legalábbis valami affélét próbál.
- A többiek hanyatt fognak vágódni! Hogy egy volturis van a családunkban!
- Te is az voltál – mondtam ellenvetésként, mert ez olyan volt, mintha valami műkincs lennék.
- De az más! Te vagy az újlány! És ez olyan bulis. A kis szendéről kiderül, hogy nem is annyira szende – mondta és vigyorgott.
- Valaki szerinted eljön velem vásárolni? - kérdeztem és őszinte érdeklődéssel néztem rá.
- Ha kedves az életed ezt a szót nem említed előttük – mondta nagy mártírarccal. – Vagy legalábbis akkor ne, ha én is ott vagyok.
- Szóval bárki eljönne velem?
- Mindenki… - Volt valami a hangjában, amit nem tudtam azonosítani. Talán csak annyi, hogy ő utál vásárolni. Sőt, szinte biztos.
- Akkor megyek és megkérek valakit, hogy jöjjön velem – közben már táncoltam is le a lépcsőn.

~°(o)°~

- És abba a boltba is menjünk be, Bella! Ott olyan klassz felsők vannak!
- Ott meg a ruhák a jók!
- A bútorokat is meg kell még venni.
- Imádom a bankkártyádat, hugi!
Eszembe jutott egy mondás, miszerint a férfiakhoz az út a hasukon keresztül vezet. A Denali-családhoz meg a hitelkártyámon át. Kicsit persze furcsa volt, hogy mindenki jött vásárolni, de mint mondták: egyszerűen imádják!
Az elégedettséget csak még fokozta, hogy nem csak magamnak vásároltam, hanem rájuk is szívesen költöttem. A csacsogásuk és a ruhák utáni lelkesedésük majdhogynem kegyetlen volt. És egy kicsit emlékeztetett is Alice-re. Ő is ennyire imádott vásárolni… Ha nem még jobban. Bár Alice az egyedi tervezésű ruhákat sokkal jobban kedvelte. Ők meg a vidám, fiatalos, de mégis márkás termékeket szerették.
Persze az én ízlésem messze elütött az övéktől. Én a praktikus ruhákat szerettem, és az se izgatott, ha nem volt márkás. Ezt persze hiába is mondtam, mert a bőröndömben, amit elhoztunk a panzióból, két kollekció Gucci volt, egy Prada és még egy Versace is. Hát ennyit a márkamániáról. Fölöslegesnek találtam ecsetelni, hogy csak Heidi miatt volt annyi ruhám… És olyan márkában.
Miután vásároltam néhány ruhát, ami szerintük remekül állt rajtam, én meg biztos voltam benne, hogy soha nem fogom felvenni, azután mentünk el a bútorboltba. Majdnem felsóhajtottam, hogy végre!
- Bella, mit szólnál a szőke tincsekhez? – kérdezte Irina, aki meglepő módon egy Chanel csizma után a kedvenc testvérének fogadott.
- Nem is rossz ötlet! Akkor te is Denali lennél! – tette még hozzá Tanya is.
- Carmennek fekete a haja – mondtam valami védekezésképpen. Nekem nem kell szőke haj. Megfelel, ami van.
Ennyivel a témát ejtettük is. Bár belülről biztos voltam, hogy itt még harc lesz a hajam színét illetően.

A bútorboltban figyelmesen szemléltem minden egyes darabot. A lányok unták, azért inkább leültek egy díványra, és beszélgettek. Nekem nem is volt nagyon ellenemre, hogy kicsit egyedül maradjak. A sok csevegéstől, csacsogástól, majdnem fájt a fejem. Persze néha ez is kell, de már sok volt.
Furcsa vagyok én, mert ha társaságba vagyok, akkor egyedül akarok lenni… Ha egyedül vagyok, akkor családot akarok. Még magamon se igazodom ki. Akkor, hogy várom mástól, hogy megértsen?
Találtam egy remek kanapét és egy könyvespolcot, amit meg is rendeltem, egy íróasztalt, ami volt raktáron is, így el lehetett hozni. Még néhány apróságra lesz szükségem, mint a lámpa meg a könyvek. Más nem is kell.

Eleazar nem akarta hallani az újabb áradatot, ami a márkákról szólt, ezért elvonult egy szobába, ami fogalmam sincs, hogy mi.
- Nagyon köszi a ruhát, Bella! Nagyon tetszik! – mondta az egyikük. A hangjukat még nem ismertem kellőképp, és nem rájuk néztem.
- Tényleg nincs mit! Majd megyünk legközelebb is! – mondtam és kicsit mosolyogtam.
- Nem bánjátok, ha végignézem a házat? – kérdeztem, majd egy egyöntetű dehogy után elindultam végignézni mindent.
Hét szoba volt a házban, és mindegyik hasonló volt… Nem csoda, hogy testvérek. Egy szobában láttam csak franciaágyat. Valakik együtt vannak, de még nem tudok róla. Szerintem nagyon sok dolog van, amit nem tudok még. Volt ott számítógép terem is. Vagy valami hasonló. Konditermet is találtam, csak tudnám, hogy ez minek nekik… A nappaliba visszatérve a lépcső mögött megláttam valamit, amit nem kellett volna.
Egy versenyzongora volt. Nem is értettem eddig miért nem tűnt föl. Elég hatalmas bútor… És mégis. Csak most vettem észre. Meredten néztem, ahogy Tanya a billentyűket ütögeti elég ügyetlenül.
Nekem sok minden eszembe jutott, ami nem kellett volna. Fájt. Annyira fájt ezt érezni. Az emlékek csak jöttek, és mint egy vetítőgép csak játszotta, pörgette az emléket. Nem tudtam megállítani… De hazudnék, ha azt mondanám, hogy akartam. Nem akartam, hogy vége legyen. De utána azt a maró fájdalmat se akartam érezni, ami már szinte velejárója volt minden egyes emlékezésemnek. És azt akartam, hogy valóság legyen az egész, ami már csak a fejemben létezik! De nem volt valóság… És ezt annyira sajnáltam.
- Bella! Jól vagy? – kérdezte Kate és megrázta a vállam.
Fel sem tűnt, hogy meredten nézem a zongorát a nappali közepétől. Biztos hülyének néztek.
- Persze… Csak… Semmi tulajdonképpen. Elbambultam. – Nem tudom mi vezetett erre. Nem akartam, hogy tudjanak Edwardról. Vagy az egész családról. A Cullenekről. Persze ismerik őket, de azt nem akarom, hogy tudják, hogy én is. És mivel a hazugság nem célravezető a titkolózást választom. Persze ez se túl egészséges, de nem bírnám ki, ha tudnának róla. Még nem.

- Utálom a zongorát! – kiáltott fel hirtelen Tanya, és rácsapott a billentyűkre. Torz és hangos zaj tört elő a hangszerből, ami messze állt a széptől vagy a dallamtól. – Soha nem fogok úgy játszani, mint Edward!
Au! Ez fájt. Tudtam, hogy egyszer csak megtörténik. És most itt volt. Még a remény élt bennem, hogy nem terelik rájuk a beszélgetést. Nem bírnám ki. Nem tudnék róluk fesztelenül és érdektelenül beszélni.
- Ő egy valódi tehetség! Mondjuk már vagy harminc éve nem járt nálunk. Kíváncsi vagyok azóta az altató óta van-e új darabja.
Az altatóm. A enyém, és senki másé. Nem bírtam tovább. Felpattantam a fotelból, és az erdő felé mentem. Még éreztem, hogy a többiek zavarodottan utánam néznek.
És én egy dallamot dúdoltam magamban. Egy olyan dallamot, amit már több évtizede nem hallottam. Egy olyan dallamot, ami a szívemhez szólt, és mégis fájt. Egy olyat, amit az eszem szerint soha nem akarok már hallani, de a szívem csak ez a dallamot ismeri el sajátjának.

És hiába dúdoltam, és találtam el minden hangot. Nem volt jó, és szép. Nem, mert nem ő dúdolta.

Mert csak őt tudja jól.