6. fejezet: Zongora
Miután mindenki eltűnt a nappaliból hihetetlen erővel érzékeltem Edwardot. Mintha ő lenne a mágnes én meg a fém. Viszont nem akartam odamenni hozzá. Még azt hinné, hogy meg akarom támadni. Így inkább csak távolról néztem tökéletesen szép arcát.
- Szeretnéd megnézni a házat? – Teljesen természetesen tette fel a kérdést. Mintha egy rég nem látott ismerősnek mutatná meg, hogy hol él.
- Persze. Ha nem gond.
Be kell vallanom, csodálkoztam. Nekem úgy tűnt, hogy ő a legtávolságtartóbb. Na jó. Ezt visszaszívom. Jasperen senki nem tesz túl.
Edwardnak nem sok mindent kellett bemutatni. Legalábbis a nappaliban. Azt már szemügyre vettem. Egy folyosón a konyhába jutottunk belőlem meg kitört a nevetés. Csak röhögtem és nem bírtam abbahagyni. Edward meg csak nézett és nem értette mi a bajom.
- Bocsánat – mondtam, de még mindig mosolyogtam. - Kicsit természetellenes egy vámpírokkal teli házba konyhát építeni. Gondolom még soha nem használtátok. – Edward is elmosolyodott. Mennyivel másabb volt így, hogy mosolygott. Az arca sokkal szebb lett, ami nagy szó, mert tökéletes arcánál nem tudtam szebbet elképzelni. A szemei is csillogtak, és látszott, hogy tiszta szívéből mosolyog.
- Tudod fenn kell tartani a látszatot.
- Akkor étkezőtök is van.
- Eltaláltad. – Egy féloldalas mosoly kíséretében kinyitott egy másik ajtót. - De persze nem szoktunk itt enni. Kényelmetlen is lenne, meg Esme se örülne neki. Ez a kedvenc asztala.
Engem nem is érdekelt Esme asztala csak Edward féloldalas mosolya. Hihetetlenül vonzóvá tette. Úgy éreztem meg kell érintenem. Legalább egy kicsit. A kezem már félúton járt, amikor rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, így inkább lesimítottam a hajam. Kicsit zavarban voltam, de úgy tűnt Edward semmit nem vett észre… Vagy úgy tett.
Az emeleteket taposva Edward mesélt az életükről pedig szívesebben hallgattam volna az enyémről. De megértettem, hogy jobb, ha apránként kapom az információkat. Elmondta, hogy ő hogy került Carlisle-hoz. Mesélt Esmeről és arról, hogy mennyire szeretik egymást a férjével. Rosaliról nem sokat mondott csak annyit, hogy ő is meglátta Emmettet és rögtön megszerette. Pont úgy, mint Jasper Alice-t. Ennél a résznél kicsit meglepődtem. Itt mindenki egy párt alkot csak Edward van egyedül? De hamar túltettem magam rajta.
Elmondta, hogy hogyan élnek egy-egy városban, amikor odaköltöznek. Hogy milyen jót csámcsognak a pletykafészkek a Cullen családról, és mennyire megbotránkoztatja egyik-másik lakót.
- Szóval, amikor egy új helyre mentek mindenkinek azt mondjátok, hogy ti örökbefogadott árvák vagytok. Együtt éltek és együtt is vagytok. Mármint úgy együtt. Ne csodálkozz, hogy pletykálnak! – mondtam vigyorogva. Meglepő volt, hogy így tudok beszélgetni Edwarddal. És jól is esett. Míg mesélt többször is elmosolyodott, és akkor nekem is jobb kedvem lett. Mintha tőle is függne a jókedvem.
A lakás bemutatása után visszamentünk a nappaliba. Én rögtön leültem a kanapéra, ő meg csak állt a lépcső aljában. Lefeküdtem és becsuktam a szemem. Éreztem, hogy engem néz, de nem akartam visszanézni.
- Edward? A mi fajtánk nem alszik? – kérdeztem és feladtam a harcot saját magammal, hogy a szememet csukva tartsam. Rá néztem.
És erre Edward megint elmosolyodott. Féloldalas mosolyával megint elbűvölt.
- Nem. Semmilyen emberi szükségletünk nincs.
Még mindig a lépcső alján állt, majd fogta magát és megindult a zongora felé. Amit leült mellé olyan dallam szárnyalta be az egész szobát, amilyet még soha nem hallottam. Hihetetlenül gyors volt. Pattogós, de mégis szép.
Önkéntelenül indultam meg felé. A szememet le se vettem a kezéről. Úgy mentem oda, mintha hipnotizált volna. Még mindig egy gyors számot játszott, de a dallam megváltozott. Megálltam a zongora mellett és meredtem bámultam a billentyűket.
Egy másik dalba kezdett. Egy lassú, lírai dalba. Úgy hangzott, mint egy… altató. Nem értettem miért van rám ilyen hatással. És azt se értettem miért tud így elbűvölni egy hangszer. Edward tovább játszotta a dalt.
- Én ezt ismerem – mondtam hirtelen. Biztos voltam benne, hogy már nem is egyszer hallottam.
- Igen. Már hallottad. – Edward még mindig játszott. A hangjában fájdalom bujkált, és én el akartam űzni azt, ami megbántotta. Én azt akarom, hogy mindig mosolyogjon. Hogy soha ne legyen szomorú.
- Nem – mondtam határozottan. – Nem csak hallottam. Szerettem is. Ez az én dalom.
Nem tudom honnan, de tudtam. Edward abbahagyta a játékot és rám nézett. Talán megint azon gondolkodott, hogy mennyit mondjon el. A szemeiben gyengédség és zavar volt.
- Igen Bella. Ez a te altatód – mondta végül beleegyezően. – Amíg ember voltál sokszor erre aludtál el.
Próbáltam emlékezni, hogy ki énekelte nekem, de nem ment. Ez a részlet még nem tiszta. Csak azt tudtam, hogy ez az én dalom.
- Megtanítod? – kérdeztem hirtelen. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy én is tudjak játszani. – Megtanítasz zongorázni?
Edward teljesen megdöbbent.
- Kérlek. Nagyon szeretném. – Fogtam könyörgőre a dolgot, mert nem szerettem volna, ha nemet mond.
- Szívesen. Ha ennyire szeretnéd. Viszont amíg ember voltál soha nem akartál játszani – mondta és ismét mosolygott. Ezzel engem is mosolyra késztetett.
- Köszönöm. – És tényleg tiszta szívből mondtam, hogy köszönöm.
- Most akarsz játszani?
Akartam, de volt egy kérdés, amit egész nap meg akartam kérdezni.
- Még nem. Viszont kérdezhetek valamit?
- Kérdezni kérdezhetsz. – Megint méregetni kezdett. Talán azt hiszi, hogy kínos kérdés jön.
- De válaszolni is fogsz?
- Ha olyan a kérdés akkor igen.
Szóval nem biztos, hogy válaszol. De ezt az egyet muszáj megtudnom.
- Ígérd meg, hogy válaszolni fogsz. Kérlek! – Az előbb is bevált a kérlelés. Hátha most is.
- Bella, ne csináld ezt! – Pedig azt hittem, hogy nem vagyok annyira átlátszó, mint amennyire.
- Mit csinálok? – Tetettem az ártatlant. Csak néztem nagy szemekkel és próbáltam olyan elbűvölő lenni, amilyen csak lehet. Persze sokkal gyorsabban menne, ha nem vörösek lennének a szemeim. Edward viszont elfordította a fejét és nem is nézett rám.
- Megígérem, ha olyan a kérdés, amire válaszolhatok, akkor válaszolok. – Na jó. Ez kezdetnek nem is rossz.
- Miért te változtattál át, Edward? – kérdeztem mire ő felkapta a fejét. Én meg a szemébe néztem. És megint úgy éreztem magam, mint akit elvarázsoltak. Megint elbűvölt. Az én szánalmas próbálkozásom ugyan erre szinte nevetséges volt. Ő sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint én rá.
- Ezt nem biztos, hogy tudnod kell. – A hangja hideg volt, és én tudtam, hogy nem akarja elmondani, az igazi okot. Talán még a hazugságot is megfontolja.
- De szeretném. Nagyon szeretném tudni.
Már láttam, hogy megfontolja a dolgot. Már láttam, hogy kinyitja a száját, hogy elmondja.
- Üdv fiatalok!
A teraszajtónál megjelent Alice, Jasper és Esme is. Mindegyiküknek világoskaramell szemük volt. Mind a hárman elcsodálkoztak. Csak azt nem tudom, hogy min.
- Edward! Te megint zongoráztál. – Esme egyszerre volt megkönnyebbült, csodálkozó és boldog. Széles mosollyal Edwardhoz ment és megölelte. – Igazán örülök. Játszol még?
- Épp most ígértem meg Bellának, hogy megtanítom játszani. Ő jön. – Közben Jasperre nézett majd finoman megrázta a fejét.
- Te is játszani szeretnél, Bella? Ez igazán… kedves. – Esme teljesen meglepődött.
- Csak egy dal miatt - mondtam, mert kínosan éreztem magam a figyelem középpontjában. Esme kérdőn Edwardra nézett, majd ő megadóan megszólalt.
- Az altató. – Esme szemében a megértést láttam. Úgy látszik neki többet mondd, mint nekem.
Edward megint a zongora felé fordult és újra játszani kezdte a dalomat.
Az én altatómat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése