100 év a boldogságig : 13.fejezet Keresni és megtalálni

Hát ez érdekes. Ugyanis fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek.

Megint kezdjek tanulni? Hülyeség lenne, mert már az elégnél is több diplomám van, és nincs szükségem még többre. Plusz még itt van a kis problémám, hogy már érzem a vér szagát. Nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám az órákat az egyetemen.

Vagy menjek vissza Forksba? Ez se lenne logikus, mert valószínű, hogy még élnek ott olyanok, akik emlékeznek az egykori Bella Swanra… És akinek már nagyinak kéne lennie. Szóval ez se egy járható út.

Itt állok egy bőrönddel, megtömött bankszámlával és halványlila gőzöm sincs, hogy mit csináljak. Egyetlen biztos pont most az életemben az, hogy még egyszer nem bántok ártatlan embereket. Nem tudnám megtenni. Még egyszer nem tudok Carlisle szemébe nézni. Hiába próbálta titkolni a csalódottságát. Én láttam. És nem bírnám ki még egyszer.

A vadonatúj információim fényében figyelembe kell vennem néhány egyéb dolgot is. Azt, hogy Edward szeret… És miattam hagyott el. Az én érdekemből. És mi lenne, ha megkeresném őt? Már a puszta gondolatától is, hogy újra látom mosoly terült szét az arcomon. Újra láthatnám az arcát. Megérinthetném.

Vajon most is hidegnek érezném az arcát? Újra látnám, ahogy a szél a hajával játszadozik. És aranybarna szemeibe nézhetnék. Azokba a szemekbe, amelyekben olyan érzelmek voltam, amikről szívesen hittem el, hogy csak nekem szólnak, és senki másnak.

Ő is megérintene engem. Végigsimítana a hajamon, mint régen. A derekamnál magához húzna, mint régen. És a vörös íriszembe nézne…

És mit szólna ehhez Edward? Ha a vértől vörös szemembe kellene néznie, és nem az aranybarnába? Ha látná, hogy emberek százai haltak meg… miattam.

Ő is csalódna? Vagy figyelemre se méltatna?

Talán ebben még biztos lehetek, hogy hatalmasat csalódna bennem. Hányszor mesélte nekem, hogy miért lett vegetáriánus vámpír? Most fájna neki látnia, hogy én mindennek az ellenkezőjét csinálom.

Addig nem keresem meg őt, amíg a szemem bíborban pompázik. De ha már karamella, akkor viszonylag nyugodtan tudnék elé állni. Nem fogja még egyszer emberi vér érinteni az ajkaimat.

És nem csak Edward miatt. Magam miatt is.

~°(o)°~

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz vegetáriánusnak lenni. Bármikor, amikor megérzem az emberi vér illatát, hatalmas szomjúság kerít hatalmába. Bár már sokkal előbb elkezdtem volna „gyakorolni” az önuralmat! Számomra még minden egyes ember egyforma, és ugyanúgy csábít. Mindnek jó az illata.

Közben rájöttem, hogy a növényevő állatok büdösek, a húsevők meg tűrhetőek… De hol vannak az ember illatától! Persze próbálom az emberben az embert látni. Hogy van családja, munkája, életcélja és minden egyebe, ami miatt érdemes élnie. De ez nem megy még olyan könnyen.

Nem mintha eddig hibáztattam volna Jaspert a szülinapos incidens után, de most már száz százalékig képes vagyok megérteni, hogy mit is érzett. Mert én is azt érzem mindig.

Mennyivel könnyebb, ha családban van egy a vegetáriánus életmód. Mert ott van a másik, aki tudja mit élsz át, és segít neked. És meghallgat, és megért. És ha valami baj történik, akkor megállít. Mennyivel könnyebb…

Könnyebb lenne…

Könnyebb lenne, ha én is egy családhoz tartoznék és nem egyedül próbálkoznék ezzel. Ha engem is támogatnának. Sokkal egyszerűbb lenne.

Találnom kell egy vegetáriánus családot. Ilyen egyszerű az egész.

Két családról tudok, akik ezt az életmódot választották. A Cullen család, ami már nem család. Nem léteznek így, mint család. A másik meg az alaszkai család. Legalábbis akkor még Alaszkában éltek. Mi is a nevük?

Idióta emberi memória! Mennyire nem szeretem. Valami klán. Ha őket keresném meg? Remélhetőleg még együtt működnek mint család. És befogadnak. Megkeresem őket. És a segítségüket kérem.

Per pillanat egyedül ezt a használható ötletet látom. Semmi mást. Mert félek, hogy hibázni fogok, ha továbbra is egyedül kóborlok. Edward is mondta, hogy általában a vegák együtt vannak, hogy segítsék egymást.

Vajon most Edward egyedül van, vagy talált egy új családot?

De neki nyilván könnyebb valamivel, mert már több mint száz év gyakorlat van mögötte. Én meg még csak most kezdtem. És vajon mindenkinek ennyire nehéz volt elkezdeni? És vajon a folytatás is nehéz lesz, vagy valamivel könnyebb? Még mindig ez a millió kérdés… Kifogyok én valaha a kérdésekből? Erősen kétlem…

Hány olyan város van, ahol lehetnek Irináék? Mert azt tudom, hogy van egy Irina nevű lány a családban. Meg van Tanya is… Na ő akarta magának Edwardot. Most legszívesebben a szemébe mondanám, hogy álmodozz csak kicsi szívem… De nem az enyém Edward. Tulajdonképpen senkié sem. Hacsak nem talált magának valaki mást…

Magamnak nem szabad hazudni. Hatalmas fájdalmat éreznék, ha valaki mással lett volna. Vagy ha lenne. De én beszélek? Szerintem ha megtudja, hogy előtte volt már valakim, akkor kiábrándul belőlem. Vagy legalábbis csalódik. Vagy nem is tudom. Mennyi mindenért kell még bennem csalódnia Edwardnak? Nemcsak emberekkel táplakoztam, de volt is valakim előtte. Az se venném csodának, ha soha többet rám se nézne, és eszébe se jutnék. Azt hiszem, megérdemelném.

Szörnyű érzés, ha érzem, hogy csalódtak bennem. Olyan mintha semmi sem lenne már a régi. Nem bíznak meg bennem úgy, ahogy előtte és ez valami hihetetlen fájdalmas. És ha tetszik, ha nem te is csalódsz, hogy csalódni kellett benned. Magadban csalódtál, mert már nem vagy olyan, mint régen. És fogalmad sincs, hogy hogyan hozd rendbe a dolgokat. A bizalmat annyira nehéz megszerezni, de szinte egy pillanat lerombolni. És úgy visszaszerezni a bizalmat, hogy már egyszer elveszítetted, na úgy, még nehezebb... Talán a legnehezebb.

A Denali-klán tud rólam? Mesélt rólam Edward? Upsz!

Denali-klán. Szóval akkor Denaliban laktak. Bár a feltételezés is elég hülyeség, de hátha ott elmondták valakinek, hogy hova mennek tovább. Az egész bolygót mégse kutathatom át utánuk… Bár ez a feltételezés jelen pillanatban nem is tűnik annyira hülyeségnek.

~°(o)°~

Kicsi város takaros házakkal és aranyos főutcával. Mondhatni tipikus. Általános.

És gondolkodom, hogy mivel is vagyok tisztában. Azzal igen, hogy a család tuti, hogy nincs itt nyilvánvaló okok miatt. A másik, hogy nem kérdezhetek meg egy fiatal valakit, hogy ismerte-e őket, mert bizony régen laktak itt. Kábé ötven éve. Szóval ha már hülyét csinálok magamból, akkor csak öregek előtt tehetem. Legalább egy fotóm lenne róluk, amit mutogathatnék. Elég nehéz ez a kutatósdi! Vagy ha fiatal valakit szólítok le, annak lehetőleg legyen nagypapija. Vagy nagymamija. Milyen kár, hogy kívülről nem látszik kinek él még a nagyszülője! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

Nem csöngethetek csak úgy be, és nem állíthatok csak úgy meg embereket az utcán. És ha nem találok ki valamit, akkor baj lesz.

Lehajtott fejjel mentem a főutcán és azt is lehet mondani, hogy vártam, hogy a sült galamb a számba repüljön. Még nem volt meg a tervem. Addig minek csináljak bármit is?

Szó nélkül és minden probléma nélkül kerülgettem az embereket, és próbáltam egyikükhöz sem hozzáérni. Rögtön éreznék a hideget és a keménységet, ami már számomra húsz éve természetes. De nekik soha nem megszokható dolog. Meg persze a klassz kis ösztöneik megsúgják, hogy veszélyes vagyok… Azt hiszem most szívesen lennék ember. Miért ne? Könnyen el lehetne játszani azt, hogy nekimegyek valakinek, mint a regényekben és filmekben...

Ez nem is rossz ötlet. Ha nem lennék benne biztos, hogy az illetőnek néhány csontja eltörne.

Ez reménytelen!

Kétségbeesésem valószínűleg még az arcomra is kiült, mert megszólított egy nő.

- Jól van, kisasszony? – kérdezte és közelebb jött hozzám. Két kisgyerek kezét fogta. Két ikerlányét. Pont mellettem mentek el, és én el se tudtam hinni, hogy csak így megszólított. Mi van, neki nem működik a radara?

A nő alacsony volt, fekete és zöld szemei voltok. Olyan, mint az íreknek. A két kislánynak meg barna haja volt a szemüket viszont biztos a mamájuktól örökölték, mert ugyanolyan zöld volt. Milyen bájos család. És ha még van egy papa is hozzá, akkor azt hiszem felfordulok.

Valaha én is ilyenről álmodoztam, csak gyerekek nélkül… És nem emberi létben. De azért a felhőtlen boldogságot látni még fáj.

A nő értetlenül nézett rám és nekem leesett, hogy a válaszomat várja.

- Köszönöm, jól vagyok… - És hülye is vagyok! Ha ezt az alkalmat nem ragadom meg, akkor nem tudom, hogy mikor lesz következő. - Tulajdonképpen… keresek valakiket, csak nem tudom hol laknak… Távoli rokonok, és régen láttam őket. Úgy ötven éve itt laktak.

Ez még nekem is idiótán hangzott. Mintha én életem volna ötven… Az ő szemével nézve. Hülyeségeket beszélek.

- Hát a nagyapám biztos emlékszik rájuk. A papa volt a város minden lében kanala – mondta a nő és egy kis kuncogást engedett meg magának. De biztos vagyok benne, hogy neki is feltűnt ez az eszeveszett hülyeség, amit most előadtam. - Velünk jöhet… Ha akar.

- Roppant hálás lennék – mondtam és még egy mosolyt is megengedtem magamnak. Talán most a sors az én kezemre játszik… Bár elég idióta ez a sors. Ha azt akarná, hogy megtaláljam Irináékat, akkor egyszerűen beléjük botlanék vadászat közben vagy valami ilyesmi… Bár az túl regényes lenne. És túl egyszerű.

Tíz perc múlva értünk a házhoz, és az út végig hallgatással telt. Nem tudom, hogy háláljam meg a kedvességét. Az egyetlen ember, aki észrevett a zűrzavarban. Nagyon kedves ettől a nőtől. Azt hiszem Jane-hez hasonlítanám a Büszkeség és balítéletben. Nem a kinézetét, hanem a jellemét. Aki senkiről nem feltételez rosszat, és mindenkit a legjobb oldaláról próbál nézni. És ha valami rossz dolog is derül ki róla, akkor próbálja védeni, és megkeresni rá az okokat. Egyszerűen jó ember.

- Papa! Látogatód jött! – a nő bekiáltott a házba. Persze próbált beinvitálni, de én inkább a tornácon maradtam. Nem akartam kísértést érezni, sem gondot okozni.

Egy tolószékes öregember jött ki a házból. Ősz volt a haja, de meglepően fiatalosnak nézett ki.

- Üdvözlöm, kisasszony! – a hangja is furcsa vitalitásról árulkodott. Még benne volt a régi csibészség.

Én is köszöntem neki. Ő hellyel kínált, de nem ültem le. Láttam, hogy azt várja, hogy végre kinyögjem, hogy mit is keresek itt, és minek köszönheti ezt a nem mindennapi látogatás. Végül érdeklődni kezdtem. És emlékezett a családra. Végtelen kedvességgel és jóindulattal igazított útba. Megjegyezte azt is, hogy folyton sápadtak voltak, és, hogy ugyanolyan volt a szemük is, pedig nem is voltak testvérek. Láttam, hogy engem is furcsán méreget, de mivel a rokonuknak mutatkoztam be nyilván ennek a számlájára írta a sápadtságot. A szemembe meg még mindig kontaktlencse volt, szóval azt még fel se róhatja.

Azt mondta, hogy Kanadába költöztek negyvenöt évvel ezelőtt… Ezzel nem vagyok sokkal közelebb a dolgokhoz, mert öt évente gondolom továbbállnak vagy maximum hétévente. És akkor minden egyes várost kutassak át?

Megköszöntem a segítséget, és távoztam. És megint azt kívántam bár ember lennék. Aki egyszerűen csak felmegy az internetre és megtalál minden adatot… De a vámpíroknak nincsenek adataik. Legalábbis nem nagyon.

Mindenesetre abban biztos voltam, hogy most Kanadába megyek.

Egy próbát megér.

~°(o)°~

Fél év.

Ennyi ideje keresek, de nem találok. Ennyi ideje eszem az állatokat, és élek magányosan. Már ennyi ideje nem beszélgettem senkivel, mert motelről motelre járok, és keresek. Így visszanézve, ha tudom, hogy ennyi bajt meg gondolkodást meg keresést fog okozni, akkor vajon elkezdtem volna keresni őket? Valószínűleg igen.

Három hónapja már a szememre se kell kontaktlencse, mert teljesen sárga lett. És talán akkor éreztem először valami mást is, mint elhagyatottságot. Azt hiszem kicsit büszke voltam magamra, hogy eddig kibírtam, és az érzés, hogy így már szívesen állok a Cullenek elé sokkal jobb volt.

- Héj, Irina! Várj már meg! – egy nő kiáltott egy másiknak.

- Hát gyere – válaszolt a másik és bevárta az első nőt.

Mind a kettőjüknek szőke volt a haja, az egyiknek egyenes a másiknak hullámos és melírozott. És mind a kettő szép volt. Hihetetlenül szép. Sápadtak voltak és arany volt a szemük.

Valami hihetetlen dolgot éreztem akkor. Megkönnyebbülés és szorongás egyszerre, de volt benne öröm és sikerélmény is. Meg csalódottság is, hogy csak így összefutunk. Valami kegyetlen! Hat hónap kutatás után szinte egymásba ütközünk.

Nem tudtam, hogy hogy menjek oda hozzájuk. Azt azért mégse mondhatom, hogy „Helló, lehetek családtag?”

Kimentem a kávézóból, amiben ültem és követtem őket. Talán ez a legfelelőtlenebb dolog, mert biztos megérzik majd, hogy követem őket, de nem tudtam, mit csináljak. Hat hónap várakozása gyülemlett most fel bennem és éreztem, hogy mindjárt kitörik valahogy.

A két nő az erdő felé vette az irányt. Én meg hirtelen pánikba estem, mert eltűnhetnek. Gyorsabban mentem utánuk. Láttam, hogy egymásba karolnak, nevetgélnek és úgy csevegnek, mintha normálisak lennének. Furcsa volt ez a családias jelenet. Nagyon régen láttam ilyet.

Láttam, hogy abbahagyják a nevetést és az egyikük hátrasandít. Amikor letértem az útról és az erdő felé is utánuk mentem, akkor a másik lány is hátra nézett. Szinte szúrós volt a szeme.

Nem tudták, nem értették. Még képzeletük se volt róla, mit akarok.

Kicsit beljebb mentek az erdőbe. Én megint gyorsabban mentem, mert féltem, hogy eltűnnek. Láttam őket, hogy várnak rám. Nem mosolyogva, inkább komolyan, rám várnak kicsit mélyebben, hogy senki ne lásson. Szorosan álltak egymás mellett, és némán nézték, ahogy egyre közelebb érek hozzájuk. Két méterre álltam meg tőlünk, és éreztem, hogy forr a levegő.

Valami megmagyarázhatatlan volt a levegőben, ahogy végignéztek rajtam tetőtől talpig. Láttam, hogy elidőznek a szememen, és azt is éreztem, hogy arra várnak, hogy megszólaljak.

- Én…

- Ki vagy? És mit akarsz? – kérdezte éles hangon a hullámos hajú lány.

Furcsa volt a két különbség. A fecsegős családias hangulat között, és a mostani éles fenyegető hang között.

És erre mit mondjon a jó vámpír? „Bella Volturi, és családtag szeretnék lenni”? Érdekes lenne.

- Bella Swan vagyok – mondtam végül, hogy csak olyan mértékben hazudjak, amennyire nagyon muszáj. A hullámos hajú nő elhúzta a száját, és láttam, hogy egyáltalán nem ért engem. A másik viszont egész kedvesen tekintett rám. Mintha tudná, mit akarok. Majdnem mosolygott.

- És mi járatban itt, hová csak ritkán vetül kóbor vámpír? – kérdezte az, aki majdnem mosolygott. Azt hiszem ő Irina… De nem biztos.

És erre mit mondjak? Ez nem könnyű! Hiába volt a hat hónap felkészülési idő, erre nem számítottam. Vagyis számítottam rá, de egyszerűen nem tudom, mit mondjak.

Ágak recsegtek, és hirtelen két másik aranyszemű vámpír esett le a lombokról. Egy feketehajú férfi és egy újabb szőke nő.

A férfi hosszan nézett engem a nő meg ellenségesen tekintett rám. A férfi végül mosolyogva megszólalt.

- Mi van új családtagot találtatok? – kérdezte vigyorogva és a két szőkére nézett. - Eleazar vagyok – mondta és kezet nyújtott nekem.

És nekem hosszú idő óta először egy mosoly jelent meg az arcomon. Egy igazi örömteli mosoly. Tetszett, hogy rögtön elfogadott, és úgy nézett rám, mintha már tényleg családtag lennék.

A férfi jelentőségteljesen a szőkére nézett, aki vele jött. Erre a nő is kezet nyújtott nekem.

- Kate vagyok – közben nem mosolygott, de vele is kezet fogtam, és megmondtam a nevem. És miközben fogta a kezem megint olyan érzésem lett, mint régen a volterrai egyetemen, hogy vár valamire, de az csak nem jön.

Eleazar erre szélesen mosolygott, a két szőke meg hitetlenkedve nézett hol rám, hol Kate-re.

- Meginvitálhatunk egy teára, kedves Bella? – kérdezte Eleazar és átölelte a vállam. Persze a tea gondolata is hülyeség volt, de értettem a mögötte rejlő célzást. Egy kis beszélgetésre hív. Érdekes. Nem így képzeltem el a találkozást. És nem tudtam, hogy van közöttük férfi. Közben húzni kezdett az erdőn át.

És nem tudom miért most úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Nem azért mert Eleazar a vállamon nyugtatja az egyik kezét, és nem is azért, mert furcsán tekintget rám, ami kicsit félreérthető.

Az erdő teheti. Azért, mert most gondoltam bele, hogy az egykori Denali-klánnak bizonyára van háza. És ez a ház nagy lehet. És ha tetszik, ha nem a Cullen-házra fog emlékeztetni.

Hisz az erdőben van, és vámpírok lakják.

Csak hasonló lehet…