Elveszített szerelem - 18. fejezet Szeretnék hinni a lehetetlenben

Hülye vagy Edward!

Nem, nem vagyok az!

Dehogynem! Hisz hangokat hallasz a fejedben!

Nem hallok hangokat…

Csak a némaságtól már magammal folytatok párbeszédet. És nem azért, mert nem lett volna kivel beszélgetni. Bárki kitörő örömmel vette volna, ha mellé állok, és azt mondom: „Figyelj beszélgessünk már, légy szíves!” És én komolyan mondom, hogy próbáltam, de aztán csak álltam némán Alice, Jasper vagy bármelyik más családtagom előtt. Erre ők elszomorodtak, és átöleltek, majd úgy tettek, mintha semmi baj nem lenne és meginvitáltak egy képzeletbeli teára, vagy elrángattak magukkal moziba, vagy csak leültettek a nappaliba.
Pont oda, ahol mindig élet volt. Mindig ment a tévé vagy beszélgettek, és soha nem volt csend. Aztán egy idő után elegem lett, hogy nem bírok megszólalni, így felhagytam a próbálkozással, hogy megszólaljak. Talán már én sem emlékszem a hangomra…
- Edward! Gyere le légy szíves!
Tudtam miről lesz szó, de nem épp lelkesedéssel szálltam ki az ágyamból, amiben már három napja feküdtem. Jó volt itt. Csak lenni, és a mikrométernyi repedéseket nézni a falon.
Mire én leértem, már mindenki ott volt a megszokott helyén. Mellettem most senki nem ült, ezért se szerettem ezeket a gyűléseket. Felkavarják az emlékeket, és még csak véletlenül sem hagynak felejteni… Nem mintha akarnék…
A többiek engem néztek, miközben leültem a helyemre. Hátradőltem, és vártam, hogy végighallgassam azt, amit már tudtam.
- Öt éve lakunk itt. Menni kell – mondta Carlisle, és rám nézett. Bár én nem értettem, hogy miért pont rám. Én tudtam, hogy elmegyünk.
- És hova megyünk tovább? – kérdezte Alice csilingelő hangján. Jó volt hallani, hogy valaki legalább olyan, mint régen. Hogy neki megint teljes az élete. Hogy ő jól van. Akaratlanul egy fanyar mosoly húzódott az ajkaimra.
- Oh! London!? – kérdezte Alice. Bár ez nem kérdés volt, mintha megválaszolta volna a saját kérdését. Furcsa is lett volna, ha valaha meglepődik.
- London rendben van – mondta Rose, és hallottam, hogy gondolatban már a divattervezőket sorolja fel, akiknek üzlete van a városban.
- Nekem is tetszik. Csak közel legyen a hegyekhez – mondta Emmett, majd a figyelmét Rose testrészeinek szentelte a beszélgetés helyett.
- Akkor kezdjetek csomagolni! Három nap múlva indulunk – adta ki az utasítást Carlisle, majd felemelkedett a fotelból.

- Mi nem megyünk – mondta Chris a lehető legkeményebb hangján. Erre Carlisle visszaereszkedett a fotelbe, és mindenki Emilyre meg Chrisre nézett.
- Miért nem jöttök? – kérdezte Esme, és aggodalommal tekintett feléjük.
Nem kellett válaszolnia egyiküknek sem, hogy tudjam, miért nem jönnek. Egyértelművé vált. Főleg az utóbbi hónapokban. Amilyen fájdalmasan nézett rám Emily, és amilyen gondolatokat hallottam felőle, nem csodálom, hogy nem akarnak jönni. Vagyis gondolom Emily nem akar jönni, Chris meg mérhetetlenül dühös, hogy ezt csináltam a húgával. Pedig akaratomon kívül.
- Meg akarjuk keresni Elizabeth-et – mondta Emily halk hangján, és még el is mosolyodott. Bár az a mosoly meglepően fájdalmas volt. – Reménykedünk, hogy egy család lehetünk.
- Már mi is családtagnak tekintünk titeket. Gyertek velünk! – mondta Esme a legmeggyőzőbb hangján.
Én nem tudtam, hogy jó lenne-e, ha velünk jönnek. Emily túlságosan gyengéd érzelmeket táplál irántam. És komolyan, szinte már szerettem volna, ha viszonozni tudnám. Nem azért, mert nem szerettem Bellát. Egyszerűen azért, mert Emily tényleg megérdemelné a szerelmet. Ha valaki, akkor ő biztos.
Chris meg túlságosan gyűlöl ahhoz, hogy továbbra is együtt lakjunk. Nem jó ötlet. Lehet, hogy szemét vagyok, de nem bánom, hogy nem jönnek velünk.
- Meg akarjuk keresni a nővérünket – mondta Chris megcáfolhatatlanul. – Jobb, ha különválunk.
- Megint, Jasper… – suttogta Alice olyan halkan, hogy én is alig hallottam meg.
Nem győzködte őket tovább senki. Hisz meg kell érteni az indokaikat. Bár számomra eléggé csekélyek. Meg persze én tudom a valódi okot.

Régóta először nem az ágyamon fetrengtem, hanem pakoltam. Dobozokba, és bőröndökbe. Az elmúlt években, mintha minden egyes költözés egy-egy életszakaszomat jelentette volna. Forksban Bella végleg megváltoztatta az életem. Az előző házban még megvolt a reményem, hogy Bella él. Itt meg végleg elveszítettem az egyetlent, és az igazit…
Kíváncsi vagyok, vajon az új házban melyik szakasz jön. Talán végre meghalok, és akkor semmilyen. Már épp itt lenne az ideje, hogy sikeresen megszökjem a családomtól.
Talán most, hogy mindenki a költözéssel van elfoglalva… Esetleg sikerülhet…
Már épp elkezdtem tervezni, hogy hogyan kérem meg a Volturit, hogy öljenek meg, amikor kopogtak az ajtón. Nem mondtam, hogy szabad. Miért mondanám, amikor a kopogás után általában rögtön benyitunk?
Emily jött be a lehető legszomorúbb arccal. Leült a kanapémra, majd keresztbe tette a lábát. Én is mellé ültem. Nem tudtam, hogy miben reménykedik. Talán, hogy most végre megszólalok… vagy, hogy rendesen elbúcsúzom.
Tudtam, hogy nem akar többet látni.

- Elbúcsúzni jöttem – mondta Emily. Azért különös, hogy az elmúlt öt évben most beszélünk először. Ironikus. Pár évvel ezelőtt folyamatosan beszélgettünk, most meg…
- Nem várom el, hogy megszólalj – mondta fanyar mosoly kíséretében. – Tudom, hogy nem fogsz. Már ismerlek annyira… - Rám nézett, és egy újabb mosollyal próbálkozott. De abban is több volt a bánat, mint a valódi öröm.
- Észrevetted, hogy a szerelem és a gyűlölet mennyire hasonlít egymásra, Edward? – kérdezte, és már nem is próbált mosolyogni. Hagyta, hogy az arca aggodalmas és fájdalommal teli kifejezést öltsön fel. - Ugyanúgy, ahogy a sírást és a nevetést is csak egy hajszál választja el. Ez is úgy működik – mondta Emily a lehető legkomolyabb hangon. - És én nem akarlak gyűlölni, Edward – mondta és a szemembe nézett.
Nem lepődtem meg. Tudtam, hogy hogy érez irántam, és mélységesen sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni.
- Azt is tudom, hogy szeretsz engem. De ne úgy, mint, ahogy én szeretlek téged. Számodra én a húgod vagyok. És én több szeretnék lenni… - A mondat végére elfordította a fejét. Az ölében a kezét tördelni kezdte, és azt nézte.
- Soha nem lehetek a te Bellád. Te az övé vagy. Így jobb, ha megyek. Mielőtt tényleg gyűlölni kezdelek. – Fájt. Fájt, hogy hidegen és nyersen kimondja Bella nevét, és az is, hogy minden egyes szava igaz volt. Soha senki nem lehet Bella, mert belőle csak egy van. De ő már soha nem jön vissza…
- Vigyázz magadra, Edward! És ne csinálj hülyeséget! Bántanád vele a családot – mondta fájdalmas mosollyal, majd felém fordult. Én megpusziltam az arcát, és éreztem, hogy Emily is ezt teszi.
- Azért egy egészen kicsit hiányozni fogsz – próbált viccelődni, de nem nagyon sikerült neki. Tényleg fájt neki, hogy el kell mennie. Átöleltem utoljára, és hagytam, hogy hozzám bújjon. Ennyit tehetek Emilyért, pedig ő mennyit segített nekem. Sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni… De nem tudtam mit csinálni…
Pár perc múlva Emily felpattant, és kiviharzott a szobámból.
Nem nézett vissza…

Emily és Chris már aznap elmentek. Itt hagytak minket, de nem búcsú nélkül. Még ajándékot is hagytak mindenkinek. Ami persze azt jelentette, hogy erre már sokkal régebb óta készültek, mint mi sejtettük.

De neked nem hagytak ajándékot!

Nem is akartam, hogy hagyjanak, nem érdemlem meg.

Ja persze, meséld csak be magadnak, hogy nem bánod… Igazából pedig megölt az irigység!

Nem kell ajándék! Mag ha megöl az irigység, legalább nem kell a Volturinak megtenni ezt a szívességet!

Lehet, hogy mégis őrült vagyok. Ha már magammal beszélgetek, akkor nagyon úgy néz ki, hogy baj van. Beszélni kéne Carlisle-jal.
De nem fogom megint megpróbálni. Mert tudom, hogy nem fogok tudni megszólalni. Mintha megnémultam volna.
Fóliával takartam le a kanapémat, az asztalomat, és minden bútort, ami itt marad. De túl hamar végeztem. Már aznap nem volt mit csinálnom. Valahogy a munka jól esik. Nem mondom, hogy lefoglal, de sokkal jobb, mintha semmit nem csinálnék. Már majdnem bántam, amikor végeztem az utolsó dobozzal is. Elkezdtem őket lehordani a nappaliba.
- … de halott… - Alice megint suttogva beszélt Jasperhez.
Amikor meglátta, hogy ott vagyok rögtön elhallgatott és fennhangon beszélni kezdett valami fölösleges témáról.
Titkol valamit. Valamit nagyon nem akar elmondani. Talán jobb lenne figyelni a gondolatait, hátha megtudom, hogy mi is az.
Segítettem máshol is pakolni. Jobban esett. Csak úgy fölöslegesen még az autók motorját is kitisztítottam, nehogy megálljanak az út közben. Mondjuk csak a kikötőig megyünk kocsival. Onnan kompra szállunk.

A szobámban ültem, és megint a repedésekkel voltam elfoglalva. Még csak két perce jöttem fel, de már rosszul éreztem magam. Nem esett jól a gondolkodás. Nem akartam, mert csak az jutott eszembe, mennyi mindenkinek ártottam. A család minden tagjának, Emilynek, Chrisnek. És még Bellának is.
Ha akkor nem találkozom vele, már biztos, hogy gyerekei is lennének.
Nem akartam ezeket a gondolatokat megint végighallgatni. Még magamtól se. Kiugrottam az ablakon, és az erdő felé mentem. Gyorsan futottam, és próbáltam semmire nem gondolni. A futás jól esett. Az arcomba csapódó szél, mintha minden gondolatot kisodort volna belőle. Tudtam, hogy menekülök. A zsibbadtság, a fájdalom elől. Nem tudtam, merre tartok, csak el innen. Messze, hogy az egész életem valami más legyen, mint ami. Már rég letettem arról a reményről, hogy csak valami rossz álom az egész, és mindjárt felébredek.
Tudtam, hogy nem álom…
Csak futottam. És talán most bántam először, hogy nem tudok elfáradni. Jól esett volna összerogyni a kimerültségtől. Hogy érezzem a lábam fájását. A nyomást a mellkasomon, ahogy a tüdőm oxigént követel. Az oldalam szúrását. Mindent érezni akartam, és bántam, hogy nem tudom érezni. Hogy képtelen vagyok rá…
Egy réten álltam meg, de nem voltam egyedül. Alice és Jasper megint együtt voltak.
- … az ajtóban fog állni, és… - Alice rögtön elakadt, amint meglátott engem. Próbáltam kiolvasni a gondolataiból, hogy ki is fog az ajtóban állni, de úgy látszik megtanulta elrejteni előlem a gondolatait. Semmit nem láttam. Semmit nem hallottam.

Alice és Jasper tekintetével kísérve hátrafordultam, és elkezdtem visszafutni a házhoz. De most egyáltalán nem volt annyira megrészegítő a futás, mint amilyenre vágytam. Ez megint menekülés volt.
Csak tudnám, hogy miért kell mindig három napot várni a költözésre. Mert tényleg mindig három napot vártunk.
- Carlisle orvos! Nem mehet csak úgy el! Így is a felmondási vagy milyen időt nem tölti le – mondta Rose, amikor Emmett is szóvá tette ezt a háromnapos dolgot. – Meg minket is ki kell íratni az iskolából…
Ami körülbelül tíz percbe kerül, de mindegy. Megvárom én a három napot, ha nagyon muszáj. De mégis jobb lenne, ha nem kéne megvárni. Hogy majd honlap ne kelljen a csomagokkal bajlódni, szép lassan elkezdtem kihordani minden dobozt. Nem voltak nehezek, mégis mindent egyenként vittem ki a kocsihoz. Csak azért, hogy tovább tartson, és, hogy utána ne kelljen megint a semmivel foglalkoznom.
Egy idő után Emmett is felállt, és segített pakolni, Rose meg a tévé távirányítóját kezdte nyomogatni. Bár jobban szerettem volna, ha nem segít Emmett.
Alice és Jasper közben megérkeztek, és leültek a fóliával bevont fotelre. Még mindig suttogtak.
Csak pakoltam, és próbáltam semmi másra nem gondolni. Ösztönösen hajoltam le mindegyik dobozért, és a lábam magától vitt a kocsiig, majd vissza. Talán a környezetváltozás jót fog tenni. Az új környezet, az új emberek. De csak áltatom magam. Tudtam, mégis jól esett bemesélni saját magamnak, hogy majd máshol másképp lesz.
Már fel se néztem úgy mentem a következő dobozért, és a következőért.
El akarok egyáltalán menni innen? Talán ez az egyetlen, amire tudom a választ. El, mert Bella…

Bella ott állt a teraszajtóban.

Szuper már hallucinálok is. Talán tényleg meg kéne nézetnem magam Carlisle-jal. Magammal beszélek, és hallucinálok. Lehajoltam a dobozért, majd megint felnéztem.

Bella még mindig ott állt a teraszajtóban.

Becsuktam a szemem, majd megráztam a fejem. Itt valami nincs rendben!

Bella megmozdult. Egyenesen engem nézett és kínzóan lassú léptekkel indult meg felém.

Elfordítottam a fejem. Emmett is arra a pontra meredt, ahol Bella állt. Jasper, Alice és Rose is tátott szájjal nézték, ahogy Bella megindult felém. Ha hallucináció, akkor a többiek miért látják?

Bella egyre közelebb ért hozzám.

A dobozt kiejtettem a kezemből, ami hatalmas csörömpölés kíséretében ezer darabra tört. De nem érdekelt. Talán meghaltam. De akkor, hogy kerülök a mennybe?

Bellát már csak pár lépés választotta el tőlem.

Kinyújtottam a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, mi is történik. Lehetetlen, hogy itt legyen… Hisz meghalt.

De a hallucináció túlságosan valódi. Bella is kinyújtotta a kezét. Már én is felé léptem. A kezünk összeért.

Nem! Ez nem hallucináció!
- Bella – suttogtam, majd magamhoz húztam őt.
Éreztem, hogy átkarolja a nyakam, és erősen szorított. Én is olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Éreztem az illatát, és teljesen elkábított. Ha eddig kételkedtem volna, akkor most már nincs miért.
- Edward – mondta a csodálatos vízió, majd a szemembe nézett.
De ez nem vízió! Nem hallucináció!
- Bella – suttogtam megint, majd megcsókoltam.

És Bella azonnal viszonozta a csókom.

Hihetetlen volt, és mégis igaz.

Bella él!