13. fejezet: Ha valami bajod esik, én meghalok
Mindenki Bellát nézte.
Be kell vallanom engem is meglepett, hogy képes vagy a jövőbe látni. Először az, hogy folyékonyan beszélsz egy olyan nyelvet, amit még soha nem tanultál, majd biológiai tudásod lesz, most meg látomásaid vannak.
- Ne nézzetek így rám! – Bella hangja kétségbeesett volt. Minidig is zavarta, ha a figyelem középpontjában volt. Most is.
Mi van veled Bella? Miért vannak olyan képességeid, amik eddig nem? Eddig lényegtelennek tűnő apróságokra figyeltem fel. Hogy milyen hamar megtanult a dadarabod. Hogy legyőztél sakkban. Hogy tudsz táncolni. Ez mind olyan, amit emberként nem tudtál megcsinálni. És most mégis. Azt hiszem nagyon különleges vámpír vagy.
- Bizony illetlenség bámulni. – Azonnal felismertem a hangot, pedig nem sokszor hallottam.
Aro.
Meredtem néztem az ajtóban álló vezetőket.
El se hiszem, hogy ilyen hamar ideértek. És, hogy mind a hárman jöttek az még jobban zavart. Azonnal melléd álltam és átfogtam a derekad. Nem hagyhatom, hogy bárki bántson.
- Barátaim – Carlisle kedvesen szólította meg őket. - Milyen kellemes viszontlátni titeket!
- Én is örülök a viszont látásnak – mondta Aro, és beljebb lépett. A többiek követték. Végigjártatta a szemét az egész nappalin. Egyik bútort se méltatta különösebb figyelemre, mégis megszólalt.
- Milyen kényelmes berendezés. – A tekintete most a vámpírokon haladt át. Hosszan elidőzött Alice-en és rajtam. Hallottam, hogy mit gondol.
Ilyen tehetségeket veszni hagyni… Pazarlás.
Utoljára téged nézett meg.
- Bella, kedvesem! Milyen jól áll neked a halál. – Közben egyre közelebb lépett feléd. Még szorosabban fogtalak. Nem akartam, hogy megérintsen téged.
- Köszönöm. Igazán kedves - mondtad, és még egy mosolyt is sikerült összehoznod. Bár kicsit kényszeredett lett, de ezt Aro nem vette észre.
Hihetetlen milyen gyönyörű lett. Páratlan...
Dühöm hirtelen támadt fel. Mi jogon gondol így rád? Senki nem gondolhat rád ilyen piszkos fantáziával. Rá akartam támadni, de tudtam, hogy azzal semmit nem érnék el. Mély levegőt vettem. Az illatod megnyugtatott, és kezdtem tisztábban gondolkodni. Én is tudom, hogy gyönyörű vagy. Mindennél szebb. Természetes, hogy más is észreveszi.
Hát ez különös. A kapcsolat megszakadt... Vagyis nem megszakadt, de egyáltalán nem olyan erős, mint volt. Ott van, csak még nem teljes. Mi történhetett?
Tudtam, hogy észre veszi. Nem kellett volna Marcusnak is jönnie. Hát persze, hogy gyengébb a kapcsolat, amikor fogalmad sincs, hogy ki vagyok... Vagyis nem fogalmad sincs, csak nem tudod, hogy szeretlek... és, hogy te is szeretsz.
Carlisle elvonta a figyelmét mind a három vezérnek és beszélgetni kezdett velük lényegtelen apróságokról. El ne felejtsem megköszönni.
Mikor mennek már el? Már láttak téged. Látták, hogy nem vagy ember, akkor miért nem mennek már el?
- Tőlem kérdezed? Az se tudom, miért ellenőriznek – mondtad és a szemembe néztél.
Én zavarodottan néztem rád. Ezt meg hogy csináltad? Meg se szólaltam, de te válaszoltál a gondolatomra. Már a gondolataimban is olvasol. Azt hiszem sejtem, hogy miért vagy ennyire különleges.
Átveszed a melletted lévők képességit. De nem csak a képességeket, hanem a tudást is. Olyan vagy, mint egy szivacs. Mindent magadba szívsz, ami körülötted van. Ezért tudsz zongorázni, sakkozni, táncolni. Ezért beszélsz franciául. Ezért tudsz diagnosztizálni. Ezért látsz a jövőbe.
Akkor most mi okból is támadjuk meg őket, ha már a lány vámpír? Caius gondolatai olyan hangosak voltak, mintha kiabált volna. Sejtettem, hogy nem csak miattad jöttek. Legalábbis Caius nem azért jött, hogy téged vámpírként lásson. Hát persze. Fél a Cullen családtól, mert túl sok a tehetséges. És még Jasperről nem is tudnak. Meg rólad se Bella. Csak Alice miatt, és miattam képes lenne bántani a családom?
Ismét rám néztél. Hihetetlen harag volt a szemedben, és aggódás is.
Hirtelen gyorsasággal feltört bennem a támadási vágy. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Majdnem ugrottam, amikor Jasper lenyugtatott.
Nyugalom Edward! Csak nyugi.
Persze ő nem tudja, hogy miért jöttek. Ha tudná, ő lenne az első, aki ráugrana valakire. Ha megtudná, hogy Alice-t bántani akarják...
A vágy, hogy megtámadjam őket, mégse múlt el. Sőt. Úgy nézett ki, hogy az egész családra kiterjedt. A családom mindegyik tagjának csak a harc körül járt az esze. És nem csak nekik, de a Voltirik is ezen gondolkodtak.
- Jazz! Hagyd abba – suttogtam neki, bár fölöslegesen, mert mindenki hallotta.
- Nem én csinálom – mondta Jasper és láttam az arcán a vad küzdelmet, amit a belsőjével folytat. - Engem is befolyásol valaki.
Rád emeltem a tekintetem. A szemedben olyan vad elszántság volt, hogy alig hittem neki. Támadni akarás, védelmezés, aggódás, féltés. Te csinálod. Befolyásolod mindenki érzéseit. Már Jasper erejét is átvetted.
A következő pillanatban az egyik Volturi őr nekiszaladt Emmettnek. Emmett egyszerűen arrébb söpörte őt, mintha porszem lenne. A pillanat töredéke alatt egy másik is csatlakozott hozzá. Közben a másik őr is felállt és együtt ugrottak Emmettre. Erre Rosalie ráugrott az egyikükre, hogy védje Emmettet.
Olyan volt, mint egy bizarr farakás. Csak vámpírokból. A harmadik őr is csatlakozott a harchoz. Mindenhonnan torokból feltörő morgásokat hallottam. Sehol nem volt egy ép gondolat. Csak az, hogy megsemmisítsék a másikat. Mindenki morgott, és harapott. Emmett ütötte a két őrt, ahol csak elérte őket.
Te közben majd kiszakítottad magad a kezeim közül. Vad szemmel figyelted, hogy mi történik, de nem engedtelek el. Még csak az kéne, hogy te is ott légy. Mindez olyan gyorsan történt, hogy három másodperc is alig telt el. Jasper Rosalie-hoz ugrott, hogy leszedje az őrről, de Rose nem engedett. Még erősebben szorította az őrt, és rámorgott mindenkire, aki a közelébe lépett.
Carlisle is odaugrott és közösen megpróbálták kiszakítani Rosalie-t a harcból.
Valószínű sikerrel jártak volna, ha nem hallatszik föl Emmett üvöltése. Vámpírt csak egy valami sebezhet meg... egy másik vámpír harapása.
Nem akartalak egyedül hagyni. Te még fiatal vagy. Így is két kezemmel szorítottalak, nehogy ráugorj valakire. Téged is magammal vonszolva odamentem Emmetthez és leszedtem az egyik őrt róla.
Caius feléd tartott. Láttam a szándékot a gondolataiba. Téged akar. Ha téged bánt, akkor az egész család bosszút akar majd. Alice azonnal eléd ugrott, erre Caius hatalmasat lökött rajta. Alice a konyha felé repült. Annyira erős volt a lökés, hogy minden falat kitört, ami a közelébe került.
Alice!
Jasper hangja olyan mély kétségbeeséssel volt tele, hogy teljesen meglepődtem. Bár mindig aggódik érte, de ennyire még soha nem ijedt meg.
Te futni kezdtél Alice után. Bella ne menj arra! Jasper azonnal nyugtatni kezdett mindenkit. A nyugalom mindenkit elöntött.
Caius utolért téged és úgy nézett rád, mint egy különlegesen jó illatú emberre. Mintha meg akarna enni. Te rávicsorogtál és morogtál egyet. Erre Caius hatalmasat lökött rajtad. Te az étkező felé repültél és ráestél Esme asztalára.
- Most már tényleg elég! – kiabálta Carlisle. - Bocsáss meg Aro, de kérlek, távozzatok.
Jazz azonnal Alice után szaladt. Emmettről leszállt a két őr, és Rosalie is kiszabadult.
- Kicsi grizzly macim, jól vagy? – kérdezte Rose és odaszaladt Emmetthez. Emmett átölelte Rose-t és megpuszilta a fejét.
Én meg hozzád futottam. Az étkezőnek eltűnt a fala. Az asztal romjai között feküdtél úgy, mintha meghaltál volna. Tudtam, hogy lehetetlen a vámpírokat így megölni, mégis kétségbeestem.
Mi van, ha nem éled túl? Föléd hajoltam és a sebeidet kerestem. Sehol nem volt rajtad sérülés. Akkor miért van csukva a szemed?
- Bella! – Kicsit megráztam a válladat, de te nem keltél fel. Miért nem kelsz föl? Miért van az, hogy soha nem lehetünk együtt? Még így se, amikor már nem ember vagy. Továbbra is csukva volt a szemed, és én megijedtem. Tudom, hogy nagyot estél, de nincs súlyosabb sebed. Miért nem kelsz akkor fel? Nem akarom, hogy valami bajod essen. Megijedtem. Komolyan megrémültem, hogy valami komoly baj van.
Átöleltem a derekad és felemeltelek.
- Bella! – Kisimítottam a hajadat a szemedből. Láttam, hogy hunyorogni kezdesz, és én megkönnyebbültem. Örültem, hogy semmi baj nincs. Mosoly terült el az arcomon, és szorosan megöleltelek. Az öröm úgy járta át minden egyes porcikámat, mint valami áramütés. De ez jó volt. Mert ha te nem vagy, akkor én se vagyok… Ha neked valami bajod esik, és abba belehalok. Annyi mindent akarok még neked mondani. Annyi mindent szeretnék mutatni. De most csak a legfontosabb szót kell kimondanom…
- Szeretlek – suttogtam a füledbe. Jól esett kimondanom ezt a szót. És még jobb volt, hogy most hallod is.
Éreztem, hogy a nyakad hátradől. Elájultál. Ez most hogy történhetett? Hogy lehet, hogy megint nem vagy magadnál? Egy vámpír elájulhat? Elhúzódtam tőled és megint megráztam a vállad. Finoman, de mégis úgy, hogy arra fel kellett volna ébredned. De nem ébredtél fel. Sokkal jobban megijedtem, mint egy héttel ezelőtt. Akkor tudtam, hogy miért nem kelsz fel, most nem. Nem tudom, hogy mi történt veled. Féltem. Komolyan féltem. Nem történhet veled semmi, ugye? De egy vámpír nem ájulhat el. Csak egy valamire tudok gondolni, ami miatt nem ébredsz fel. De az lehetetlen. És bár tudtam, hogy lehetetlen, olyan erővel tombolt bennem a kétségbeesés és a félelem, mint még soha. Az elvesztés fájdalma.
- Bella – suttogtam, és közelebb hajoltam hozzád. - Bella! Kelj fel!
Te továbbra is a karjaimban feküdtél, úgy mint egy rongybaba. Már tudom, hogy mit érzett Júlia, amikor meglátta Rómeót holtan. Csak még egyszer kelj föl. Csak még egyszer nézz rám. Csak még egyszer szólalj meg, és én akkor boldog leszek. Boldogan megyek utánad. Mert nincsen számomra világ nélküled. Ahogy Júliának se volt…
- Bella! Kérlek! – Közel hajoltam hozzád, és észrevettem, hogy mozog a szemhéjad.
Kinyitottad a szemed, és egyenesen a szemembe néztél.
- Én is szeretlek – mondtad és átölelted a nyakam. És én hirtelen megkönnyebbültem. Felkeltél. Mindenkinél boldogabb voltam. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Csak te kellesz nekem. Csak rád van szükségem. Mosolyogva szorítottalak magamhoz, és boldogan szívtam magamba az illatodat. Visszakaptam az életem. Mindenem.
Elszakadtam tőled, és a szemedbe néztem. És láttam, hogy nem csak látsz, de fel is ismersz. Te is mosolyogtál, és csillogó szemeidben végtelen szerelmet láttam. Segítettem neked felállni és kézen fogva mentünk vissza a nappaliba. Mindenki a párja mellett állt. Emmett és Rosalie még mindig nem engedte el egymást. Alice és Jasper egymás mellett ültek a kanapén, és egymás kezét fogták.
Furcsa... A kötelék visszatért, és már megint olyan erős, amilyet még nem láttam. Szétszakíthatatlan... Elválaszthatatlan... Megdönthetetlen... Hihetetlen.
Marcus gondolatai tele voltak érthetetlenséggel. Talán ő még nem találkozott a szerelemmel.
- Ez esetben távozunk. Sajnálom, hogy elmérgesedtek a dolgok. – Aro hangjában egy csepp megbánás sem volt. - Edward. Biztos, hogy nem óhajtasz csatlakozni hozzánk?
Éreztem, hogy megszorítod a kezem. Olyan erősen, hogy majdnem fájt.
- Nem, köszönöm. – Erre a szorításod kicsit lazább lett, és közelebb léptél hozzám. Aro elfordult tőlem. Én megöleltelek és te engedelmesen simultál a karjaimba.
- Kár... Milyen kár. Hát te Alice? És te Jasper? Nem is tudtam, hogy ilyen ragyogó képességgel rendelkezel. Nagyon szívesen látnánk köreinkben.
- Én nem, köszönöm. – Alice hangjában némi félelem bujkált. Tudom, hogy őt akarja a legjobban Aro. És ezt Alice is tudja. Azóta akarja Alice-t, mióta tud a képességéről.
- És, én se. – Szerinted, azok után, amit Alice-szel tettetek még csatlakozom hozzátok?
Jasper teljesen határozottan ejtette ki a szavakat. Láttam rajta, hogy a gondolatát is szívesen Arohoz vágná, de féltette Alice-t.
Aro megcsóválta a fejét, majd meglepetésemre visszafordult hozzám.
- Hát te Bella? Kívánsz csatlakozni? – Aro még mosolygott is hozzá.
Nem kellett volna meglepődnöm, hogy téged is megkérdez. Már emberként is látta benned a lehetőséget, így vámpírként még jobban kellenél neki.
- Nem – suttogtad és elfordítottad a fejed.
- Nos, akkor ideje távozni. – Aro hangja egy kicsit csalódott volt.
Ilyen tehetségeket veszni hagyni... Alice, és Jasper képessége nagyon figyelemre méltó, és Bella. Nem csak gyönyörű, de tehetséges is. És persze Edward is. Érintkezés nélkül sokkal kényelmesebb lenne gondolatokat olvasni. Na nem baj, majd legközelebb. Akkor majd igent mondtok mindannyian.
- Láttuk, amit látnunk kellett. Örülök, hogy betartottátok az ígéreteteket. Viszlát Cullenek. És ezzel mindenki távozott. Egyedül Caiusnál láttam azt, hogy még maradt volna, de Aro egyetlen pillantásával meggyőzte a fölöslegességéről.
Miután a Volturi távozott mindenki szép sorban elszakadt egymástól. Legalábbis megszüntettük az öleléseket.
- Ez roppant különleges volt. – Carlisle a kidőlt falhoz ment és szemlélni kezdte, hogyan kéne rendbe tenni.
- Mi különleges? Klassz volt! Csináljuk meg megint – mondta Emmett és megint vigyorgott.
- Téged ha jól emlékszem megharaptak, már megbocsáss – mondtam és átöleltem a derekad.
- Már begyógyult – mondta Emmett és megrándította a vállát.
- Én nem szeretném még egyszer itt látni a Volturit – mondta Alice halk hangján, majd felpattant. – Megyek csomagolni.
- Minek? – kérdezte meg Emmett.
- Költözünk bátyó, azért. Senki nem láthatja Bellát.
Alice felrohant a szobájába, mint egy kis bomba, magával húzva Jazzt is.
- Úgy számolom két nap múlva indulhatunk is. Megcsináljuk a falakat, és mehetünk – mondta Carlisle felénk fordulva. Mi még mindig a lépcső alján álltunk átölelve egymást.
- Segítsek? – kérdeztem remélve, hogy nem lesz a válasz. Most szívesen lennék veled egyedül.
- Nem szükséges. Te inkább pakolj. Emmettel, majd megcsináljuk. – Közben Emmett felállt és a garázs felé indult. Esme és Rosalie a fal maradékait söpörték fel.
- Gyere Bella. Pakoljunk mi is - mondtam, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
Te szó nélkül követtél.
Ha Júlia visszakapta volna Rómeót örökké boldogan éltek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése