Jasper két óra múlva nyugodott meg.
Furcsa volt, mert még nem láttam így kiborulni senkit, és mégis… Pont ő volt, aki most ennyire elveszíti a türelmét, pedig mennyire figyelt mindig a hangulatra. Nemcsak a másokéra, hanem a sajátjára is. Mert ugye ott a különleges képessége is, amivel, ha akar jó kedvet csinál. De úgy nézett ki esze ágában se volt lenyugtatni magát.
Egymás mellett ültünk elég szorosan ahhoz, hogy érezzem, mikor mozdul meg. Én átöleltem a térdem, és a fejemet támasztottam meg vele. Aro utolsó szavain gondolkoztam, amiben arra kér, hogy gondolkozzunk.
Teljesen világos volt, hogy a család nem tudja, hogy hol vagyunk. Remélem nem hiszik azt, hogy együtt szöktünk meg, vagy valami ilyesmi. Bár, ahogy Aro mondta vérfarkasokkal raboltattak el, mert jobb szót nem tudok rá mondani. Tényleg elraboltak. És ha tényleg ez történt, akkor egyáltalán nem is látták, hogy mi eltűnünk… Csak egyszerűen eltűnt a jövőnk.
Akkor vajon mire következtetnek? Nem vagyok bolond, és én is tudom, hogy ebből egy valamit lehet igazából leszűrni. De abban is biztos vagyok, hogy Edward meg Alice tudja, hogy csak őket szeretjük, és egyáltalán nem volt szándékunkban ez az egész… Mármint nem szándékosan tűntünk el.
Éreztem, hogy mellettem Jasper még mindig megrázkódik néha. Vagy a hatalmas dühtől, vagy a tehetetlenségtől. Féltem őt is. A vámpírok meg tudnak őrülni? Vagy tudnak idegösszeomlást kapni? Mert Jasper úgy néz ki, mintha tényleg komoly baja lenne.
- Jasper – szólítottam meg, és vártam, hogy felemelje a fejét. Ha látni nem is látom, de hallani az hallom. – Milyen volt az esküvőtök Alice-szel?
Megint sajnáltam, hogy nem látok semmit. Pedig annyira szívesen nézném az arcát. Csak, hogy lássam a reakciókat.
- Alice-es – mondta, és hallottam, hogy mosolyog. Hát ennyi volt a jellemzés. Alice és Jasper esküvője alice-es volt. Meglepetésemre Jasper viszont megint beszélni kezdett.
- 1958-ban volt, ősszel. Hat hónappal előtte találkoztunk, és folyamatosan valami családról beszélt, akikhez tartozni fogunk. Szinte az összes államon végigrángatott, csak, hogy megtaláljuk őket. – Itt kuncogást véltem kihallani a hangjából, és egyet kellett értenem. Ez tényleg Alice-re vall. - Már Edward is biztos mesélte, hogy amint megérkeztünk, ő mindenkit a nevén szólított, elfoglalta a legjobb szobát, és családtagként nézett mindenkire. Mindenkinek tudta a hibáit és a jó tulajdonságait. És ez egyszerűen bűbájos volt. – Jasper hangja tele volt szeretettel. Szerintem egyáltalán nem kizárt, hogy be van csukva a szeme, és maga elé képzeli Alice-t, vagy épp azokat az eseményeket, amiket elmond. Még hallgatni is jó volt.
- Az az igazság, hogy számomra Carlisle inkább a mentorom, mint az apám. Persze apámként szeretem, mert olyan dolgokat tett meg értem, amit a vér szerinti nem. De ez egy másik történet. Ő rögtön befogadott minket, és eléggé nagy érdeklődéssel viseltetett az adottságaink iránt. De ő képesség nélkül is szeretne minket, mert bárkit, aki emellett az életmód mellett dönt, azt boldogan öleli keblére. Esmének meg a lánya és a fia lettünk. Úgy szeretett minket, sőt még most is szeret, mint a saját gyermekét. Ő is rögtön megszeretett.
- Emmett a húgit látta Alice-ben, bennem meg valakit, akivel jó lesz birkózni. – Itt Jasper felkacagott, és nekem is mosolyognom kellett. - Persze, amit belemelegedtünk volna, Esme rögtön kiabálni kezdett, hogy hagyjuk abba. És ez mindig így van. Persze egy idő után valóságos testvérek lettünk, és minden áron megvédjük a másikat. Rose-zal volt a legnehezebb a helyzet. Alice-t és Rosalie-t mindig is összekötötte a divat utáni rajongásuk, így elég hamar megtalálták a közös hangot. De nekem elég nehéz volt vele még csak beszélgetni is. Mint az angoloknál egy jó időre a társalgásunk az időjárásra és az egészségügyi állapotunkra terjedt ki. Még húsz év múlva is volt olyan, amikor úgy éreztem, hogy betolakodónak tart. Persze mára megkedveltük egymást, és tudunk beszélgetni. Főleg Emmettről és a hibáiról, de már elfogadjuk egymást testvérnek.
- És Edward. – Összeszorult a torkom. Az ő szájából hallani a nevét furcsa volt. Nem azért, mert nem jól vagy szépen ejtette ki. Edward neve mindig is csodálatos, de furcsa volt hallani, és tudni, hogy most egy kis időre nem szólíthatok így senkit. Mert Aro idióta rögeszméje, hogy kellünk neki, pedig semmi hasznunkat nem venné. Szerintem. - Edward és Alice között mindig volt valami különleges bajtársiság. Vagy nem is ez a legjobb szó, hanem nagyon erősen kötődtek egymáshoz mint testvérek. Persze ez még ma is így van. Benne egyedül az készített ki mindig, hogy válaszolt a gondolataimra. Persze bizonyos helyzetben nagyon is praktikus volt, de egy időben nagyon idegesített. Persze ahhoz, hogy igazán úgy szeressük egymást, mint a testvérek eléggé sok idő kellett, de ez gyorsan megtörtént. Azóta mindig mindent megbeszélünk egymással, és elég sokat segítünk is a másiknak, ha tudunk. Nem a matek háziról van szó, hanem tanácsokról, és tapasztalatokról. Rólad is elég sokat beszélgettünk – mondta és a könyökével megbökte az oldalamat.
Nem is lepődtem meg, hogy beszéltek rólam. Furcsa is lett volna…
- Én eléggé problémás voltam, de azt hiszem ezt nem kell ecsetelnem. Eléggé nehezen szoktam meg, vagy még most is szokom a vegetáriánus életmódot. – Jasper hangjában itt némi bűntudat volt hallható. Bár én nem akartam, hogy valaha is bűntudata legyen a szülinapom miatt. - Elég sokszor volt rá példa, hogy miattam költöztünk tovább egy városból. Ha jól emlékszem négyszer is. De Alice-ről kérdeztél, hát mesélek róla. Amikor először megláttam Alice-t, már akkor tudtam, hogy örökké szeretni fogom, és ő az életem párja. Tudom, hogy nyálasan hangzik, meg olyan, mint egy rossz szappanopera, de ez az igazság. – Itt elnevette magát. Egy csepp öröm se volt benne, de nevetés volt. - Azt volt benne a legrosszabb, hogy nem tudtam meglepni őt! Tudta, hogy meg akarom kérni a kezét. Tudta, hogy mikor, hogy hogyan. Egyszerűen mindent tudott. Elég régóta próbálom őt meglepni, szóval meglehetősen nehéz a helyzetem. Azt hiszem mondanom se kell, hogy eddig nem sokszor sikerült meglepetést okozni neki. Eddig csak egyszer értem ezt el.
Furcsa volt anélkül elemezni a mondottakat, hogy látnám az arcát. Teljesen a hanglejtésre és a hangerőre voltam utalva. Semmi más nem segített, hogy megtudjam most jobb kedve van, vagy most mosolyog, esetleg elkomorul-e. Nehéz volt.
- Azt hiszem nem lepődsz meg, hogy azt is tudta, hogy mikor lesz az esküvő. Még a kezét se kértem meg, de ő már tudta, hogy milyen ruhát fog felvenni. – Ez annyira Alice-re illett. Teljesen ő volt. - A tervezett lánykérés előtt is látni kellett volna. Persze én óramű pontossággal akartam az egészet megcsinálni, de ő az utolsó két napban percenként nézett az órára, vagy annyira szuggerálóan nézett rám, hogy végül mégse úgy történt minden, ahogy el lett tervezve. Éppen vadászni voltunk, és egy fa tetején álltunk mind a ketten. A többiek lent voltak, és egyszerűen megkérdeztem. Alice erre leesett a fáról. Örültem, hogy nem voltunk magason. Rögtön utána ugrottam, és felé hajoltam. Erre ő átfonta a nyakam, és a világ leggyönyörűbb igenjével ajándékozott meg. Utána több mint fél órán át futkosott az erdőben, és azt kiáltozta, hogy: „Menyasszony vagyok!”. – Hallottam, hogy mosolyog, de ez az egész engem is mosolygásra késztetett. Ahogy elképzeltem, ahogy Alice körbe-körbe szalad az erdőben, és kiáltozik, meg azt, hogy leesik a fáról meglepetésében. Ezt egy élmény lehetett átélni.
- Rá két hétre volt az esküvő. Csak a család volt ott, mert senki mást nem akartunk meghívni. Se torta nem volt, se pap, mert Carlisle adott minket össze. Emmett folyamatosan megjegyzéseket tett a nászútról, Edward meg Esme csak vigyorgott. Rose és Alice még készülődtek, Carlisle végtelen türelemmel állt előttem, én meg majd megőrültem, hogy miért nem jönnek már ki abból a házból. Rose volt a koszorúslány, és persze ő jött ki először. Alice is jött utána, és ha azt hiszed, hogy nyugodtan végigvonult a szőnyegen, akkor tévedsz – mondta, és megint hallottam, hogy kuncog. – Egyszerűen fogta magát és leszaladt mellém, és még Rose előtt odaért. Én meg megnyugodtam. Persze miután mind a ketten igent mondtunk el kellett rohannunk, mert Alice látta, hogy Emmett bekészült vagy tíz hatalmas tál rizzsel, amit szándékában állt a nyakunkba borítani. Szóval elszaladtunk, és csak egy hónap múlva jöttünk haza. Persze Rose eléggé haragudott, hogy Alice még előtte odaért a rögtönzött oltárhoz. Meg az sem tetszett senkinek, hogy eltűntünk mielőtt gratulálhattak volna. De soha nem fogom bánni, hogy így történt miden, mert életem legszebb napja volt. És még ma is, ha visszaemlékszem, akkor is boldog vagyok. Mint most is. – Hallottam, hogy mosolyog. Nem kellett ehhez fény, hogy lássam milyen az arca. Tudtam, hogy most jól van. Egyszerűen megnyugtatta ez az egész.
Vajon a mi esküvőnk is ilyen lett volna Edwarddal? Ennyire családias, és… hát aranyos? Emmett is bekészült volna tíz tál rizzsel, és mi is elfutottunk volna? Bántam és sajnáltam, hogy nem tudhatom meg. Mert meg akartam tudni. Akartam azt az esküvőt, és akartam Edwardot is. És most egyiket se kapom meg, mert Aro egy szörnyeteg. Mert úgy gondolja jók vagyunk trófeáknak a gyűjteményébe.
Megint képeket láttam, és megint elkezdődött egy film. Talán az előző folytatása volt…
- Jasper menj, ha mondom! – Bella hatalmasat ordított, de a hangja rekedt volt. Nem lent voltak a börtönbe, hanem egy csarnokban. Egy óriási kivilágított csarnokban.
- De veled mi lesz? – Jasper hangja nagyon aggódó volt. Éreztem rajta a tehetetlenséget, és azt, hogy nem akarja, hogy így legyen.
- Ne érdekeljen! – kiáltotta Bella, és döbbenettel vettem észre a szemében a haragot, és a nemtörődömséget. - Takarodj már! – kiáltotta Bella megint, és erre Jasper hátat fordított neki.
Hát, ez érdekes. Azt hiszem mindennél jobban. Ezek szerint valamikor szét fogunk válni. Nem tudom, hogy miért, és mikor, de biztos, hogy elválunk egymástól. Ráadásul azért, mert én olyat mondok Jaspernek, hogy: „Takarodj már!” Azért érdekelne, hogy ez a nagyon távoli jövő vagy mondjuk holnap mindez megtörténik? Mert most úgy érzem, hogy Jaspert nem tudnám elengedni. Ő most az egyetlen biztos pont az egész mindenségben. Túl sok minden képlékeny, és ingoványos. Lehet, hogy önző dolog, de nem tudnám elengedni.
- Valami baj van, Bella? – kérdezte Jasper lágy hangon.
- Nem, miért lenne? – kérdeztem, de az én hangom egyáltalán nem volt lány. Inkább érces és karcos.
- Kétségbeesett vagy, Bella. Érzem. Eddig se voltál éppen jól, de most még jobban az vagy.
És erre mit mondjak? Hogy valamikor a jövőben valószínűleg vérig sértelek? Hogy valamikor úgy küldelek el magam mellől, mintha valami idegen lennél, pedig most te vagy az egyetlen, akire támaszkodhatom? Erre egyszerűen semmit nem tudok mondani.
Elhallgattam, de nem volt a csönd nyomasztó. Sokkal inkább várakozással teli. Lehet, hogy mind a ketten arra vártunk, hogy Aro megint megjelenjen, és pontosabban közölje mit is akar tőlünk.
Órákon át ültünk némaságban, és teljes csöndben. Mert jó volt, és mert nem éreztük szükségét a beszédnek. És miközben ültünk feltűnt valami nagyon érdekes dolog.
Szomjas vagyok.
A torkom eléggé égett, és éreztem, hogy egyszerre van méreggel teli és kiszáradva. És fojtogatta a szomjúság, amit tudtam, hogy nem tudok megfékezni. Mégis mivel? Semmi esély nem volt arra, hogy ezt valahogy megszüntessük. De nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy szomjas vagyok, hisz eleve vadászni indultunk…
Még több idő telt el. A szomjúság nőtt, és éreztem, hogy lassan a sóvárgás is feltör bennem Edward iránt. Mert akár csak látni is jó lett volna. Csak, hogy lássam az arcát, és megérintsem. Csak egy kicsit…
De nincs itt Edward, és nincs vigasz. Nincs semmiféle vágyamra enyhülés, és nem tudom eloltani a szomjúságom, mert egy börtönbe bezárva ezt egyáltalán nem lehet teljesíteni. Csak lenni lehet a vaksörtét teremben, és nézni a semmiségbe.
Nem tudom meddig ültünk ott, de egyszerre csak meghallottam a cipők kopogását a kőpadlón. És mivel Jasper még mindig mellettem volt, ez kintről szűrődött be. Az ajtó ki is nyílt, és megint Arót láttam bejönni, és megint a szemem elé emeltem a kezem.
- Hogy vagyunk, kedveseim? – kérdezte, és egy fáklyával együtt bejött a börtönbe.
- Remekül – mondta Jasper, és annyi gúnyt próbált belesűríteni a válaszba, amennyit csak lehetett.
- Morcosak vagyunk? – Aro közben Jasper felé fordult, és gonosz mosoly terült el az arcán. - De nem nagyon érdekel a hangulatotok. Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem: gondolkodtatok? – Az utolsó szót olyan hangsúllyal ejtettek ki, mintha ez tényleg valami nagyon fontos dolog lenne.
- Mást se lehet itt csinálni – mondtam, és én se épp kedvesen néztem Aróra.
- És? Mi a válasz? – kérdezte, és úgy tűnt tényleg felcsigázta valami. Várakozóan nézett rám is, és Jasperre is.
- Azt se tudjuk mi a kérdés – mondtam, és megint gúnyos voltam, amennyire csak tudtam.
Aro erre elfordult, és suhogó köpennyel tett egy kört a börtönbe. Szerintem hasznosabb módja is van a feszültség levezetésének. De egyáltalán miért feszült?
- Igaz. Tegnap tényleg nem tettem fel kérdést. De azt hittem egyértelmű. Úgy látszik az értelmiségi szintetek nem üti meg a ragyogó képességetek szintjét. – Erre megint torz mosolyra húzódott a szája, amiben egy csepp boldogság sem volt. – Meghalsz vagy csatlakozol? Igazából az lett volna a kérdés, hogy volturis leszel vagy csatlakozol, de, hogy lássátok van választásotok emellett a variációt mellett döntöttem. – Hangja újra gúnytól csöpögött, és élvezettel nézte, ahogy a döbbenet kiül az arcomra.
Ennyi? Meghalsz vagy volturis leszel? Ennek így van értelme?
- Nem – mondtam és az elmúlt jó pár órában ezt a szót ejtettem ki a leghatározottabban.
- Soha – tette még hozzá Jasper, és ő is eléggé magabiztos volt.
De a várt reakció elmaradt. Ahelyett, hogy Aro valami fájdalmashoz hasonló mosolyra húzza a száját, vagy csalódott legyen, annak esélye sem volt. Egyszerűen megint mosolygott.
- Tudtam, hogy ez lesz. De ti akartátok, hogy végig játsszuk ezt az egészet! Én reménykedtem, hogy döntötök, és akkor nem kell itt szenvednetek… De úgy látszik, ti nem akartok a helyes dolgok mellett dönteni. Semmi baj, megértem. Majd még visszajövök. – Aro hatalmas és minden eddiginél gúnyosabb mosolyra húzta a száját. - Hét év múlva visszajövök – mondta ezzel a fáklyájával együtt kiment.
Jól hallottam? Hét év múlva visszajövök? Ezt nem teheti meg. Nem zárhat be ide, mint valami állatot!
De végül is már be vagyunk zárva, és kimenni se tudunk.
Tényleg itt hagy minket… évekig?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése