Megjátszott érzéketlenség - 1. fejezet Egy új élet kezdete

„Bár ne lettem volna annyira felelőtlen… De ha nem teszem meg, akkor minden másképp alakult volna.”

- Támadj csak meg! – ordítottam egy ismeretlen vámpír felé.
- Bella! – üvöltött egy csodás hang, de most nem érdekelt.

Végül is nekem már mindegy. Lehet, hogy kellemesebb lenne a halál.
Mióta Edward elhagyott, még az életnek sincs értelme. Ennek bár még csak tíz hónapja, de így is eléggé fájdalmas. Folyamatosan ott van, és fáj.
Ráadásul nem csak az elvesztett szerelmemet kellett gyászolnom, hanem Charlie-t is. Az apám meghalt egy hónappal ezelőtt. Nem úgy fáj, mint egy csonttörés, vagy, mint egy tüske az ujjadban. Ezek olyan fájdalmak, amik megszűnnek egy idő után, de ez… Ez mindig veled lesz. Nem hagy békén, ott van, és bánt. Állandóan, folyamatosan, mint egy morbid barát, aki nem akar tőled távol lenni.
Az egyedüli barátom. Milyen ironikus, hogy a legjobb barátom a gyász! Elmúlik vajon valaha ez az érzés? Az, amit nem tudsz kitörölni az emlékeidből. És valaha enyhül ez az érzés? Valaha lesz nyugtom? Leszek még erős, életemben valamikor?
Gondolok-e majd még Edwardra szeretettel, és igazi nosztalgiával. Szívesen, és fájdalom nélkül? Végigmegyek-e valaha a lakáson úgy, hogy nem jut eszembe Charlie? Hogy nem mondom azt, hogy apa szerette a halat. Vagy, nem jut eszembe, ahogy nézte a tévét?
Valaki meg tudná mondani? Valaki tudna segíteni?
És miért nem sikítozik mindenki, amikor egy világ omlott össze? Legalábbis az én világom. Miért nem ordítoznak, fogják a fejüket, és tör ki mindenki hisztériás sírásban? Miért nem csináljak azt, ami nekem annyira természetes? Miért nem érzik ugyan azt?
Csak az én világom omlott össze röpke tíz hónap alatt? Csak nekem szűnt meg az életem? Csak nekem nem normális már az egész lét?

Pedig még csak eszembe se jutott a halál gondolata. Csak most, ahogy a házunk mögötti erdőben egy vámpír nézett rám bordó szemekkel.
Valószínű, hogy így könnyebb lesz. Vagy lehet könnyebb? Nekem már mindegy!
- Olyan jó az illatom, nem? Hajrá! Támadj meg! – kiabáltam, majd dühös mozdulattal a szememhez kaptam a kezem.
- Bella! Menj innen! – A hang továbbra is ordított. És még így… dühösen is gyönyörű volt.
Nedves volt. Mikor kezdtem el sírni? Mikor kezdtek el úgy folyni a könnyeim, hogy nem tudom megállítani? Szinte haragosan töröltem meg a szemem újból, és néztem kihívóan az ismeretlen felé.
Az ember tényleg azért fél a haláltól, mert ismeretlen? Mert nem tudjuk milyen az, nem tudjuk, mi történik ott velünk? Vagy van-e egyáltalán az élet után valami? A sötéttől is azért fél a kisgyerek, mert nem tudja, mi van benne. Mert rosszakat képzel róla. Hogy szörnyek vannak ott, akik bántják. Aztán a sötétség természetes lesz, megérted, hogy nincs ott semmi. Természetes lesz az éjszaka.
A halál nem lehet természetes, mert az csak egyszeri alkalom. Míg a sötétség minden nap visszatér, a halál csak egyszer jön el. Egyszer következik be. Ezért nem tudod feldolgozni olyan könnyen. Nem hiszed el, hogy csodás dolog a halál, hogy csak tévhitek vannak róla. Nem jött vissza senki onnan, hogy megmondja, mi van odaát. Így… nem lehet természetes. Nem lehet megszokott.

A vámpír feladta, és támadó állásba ereszkedett.
- Bella… - A hang már nem ordított. A hang most lemondó volt.
Én is ezt teszem. Lemondok mindenkiről. Lemondok mindenről… Lemondok az életről, és arról, hogy még egyszer… valaha lássam Edwardot.
Nem! Nem akarok meghalni! Élni akarok, ha nem másért, hát Edwardért! Hogy életemben legalább még egyszer lássam, és beszéljek hozzá! Hogy elmondjak neki mindent! Hogy tudja mi történt tíz hónap alatt. Hogy lássam… Hogy megérintsem…
Már nem tartottam olyan jó ötletnek a vámpír felhergelését.
És mennyi esélyem van nekem? Törékeny kis emberi lénynek egy olyan valakivel szemben, mint ez a vámpír? Esélytelen az egész…
De mégse adom fel! Érted Edward!
Hogy történhetett az meg, hogy az életem központja te lettél, és már nem is én magam vagyok a fontos, hanem a te? Miért csak te kellesz, és miért nem érdekelnek mások? Miért te vagy a fontos?

A vámpír hihetetlen gyorsasággal ugrott felém. Én felemeltem a kezem, hogy ne tudja elkapni a torkomat. Hallottam, ahogy a felkarom eltörik. A csontom nagy reccsenéssel tört ketté. Sikoltani akartam. Sikítani a fájdalomtól, ami szinte elviselhetetlen volt. Odakaptam a másik kezemmel, és kétrét görnyedtem. Fájt.
De nem. Nem fogok se sikítani, se kimutatni mennyire fáj az, amit csinál. Már sokkal nagyobb fájdalmat is éreztem…
A vámpír dermedten állt velem szemben. Ennyire közelről még nem láttam másokat… Csak a Cullen családot. Alig egy arasz választott el tőle. A szeme megdöbbenésről árulkodott, és szinte már fekete volt. Egyre kevesebb volt benne a bordó.
Ő rögtön felemelte a kezét, én meg rögtön háttat fordítottam neki. Hallottam, ahogy a kabátom szétszakad és éreztem, ahogy négy éles köröm marja fel a hátamat. Felsikítottam, ahogy csak tudtam.
Már menekülni akartam előle. Nem akartam így meghalni. Futottam a ház felé, ahogy csak tudtam, de úgy tűnt, hogy egyre lassabban haladok. Milyen messzire jöttem be? Nekem több percnek is tűnt a futásom, bár valójában csak másodperceket futottam.
Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Sápadtnak éreztem magam, és szédültem.
- Segítség! – Akartam ordítani, de amint megmozdítottam a számat, a vámpír minden erejével arcon ütött. Én tíz métert is repülhettem a levegőbe, mire leestem a földre. Akaratlanul nyitottam ki a számat, és vér ömlött ki rajta.
Már nemcsak a hátamon és a karomnál éreztem a fájdalmat. A nadrágom véres volt, és éreztem, hogy nem tudom mozgatni az állkapcsom.
Sikítani akartam, ordítani, ha már így kell lennie. Ha már voltam annyira felelőtlen, hogy megtettem ezt az egészet.
De nem bírtam mozdítani az állkapcsom. Lehetetlennek tűnt.
A vámpír pillanat alatt ért oda hozzám és úgy tornyosult fölém, mint valami óriás a törpe felé. Hallottam, ahogy orrán át mélyet szippant a levegőből, majd hallottam, hogy torkából undorító hörgés szakad fel.
Végem van…
Ennyi volt számomra az élet.
Szeretlek Edward!

~°(o)°~

Ha ez a halál, akkor nem is annyira rossz az egész.
Nem fáj semmim, minden világos és színes. Minden hangos és minden jó illatú.
Egy karamella szemmel néztem farkasszemet. Furcsa volt, mert tudtam, hogy nem Edwardé. Edwardnak más alakú a szemvágása. Ennek a valakinek mandulavágású, a szemöldöke dús volt, és markáns kifejezést adott egész arcának. Egy jóképű férfinak néztem a szemébe. Viszont ha már halott vagyok, akkor először apámat szeretném látni. Nem valami idegent, aki hiába néz ki jól, egyáltalán nem érdekel.
Az idegen még mindig felém hajolt, de nem kérdezett semmit.
- Bocsánat, arrébb menne, mert… - Furcsa volt a hangom. Csilingelő, és valahogy szebb, mint eddig. Klassz dolog ez a pokol. Erősen kétlem, hogy a mennybe jutottam.
- Végre felkeltél! – kiáltott fel az idegen, és felvillantott egy mosolyt. A fogai fehérek voltak, és hihetetlenül egyformák. Nem értettem, hogy hogy tud valaki úgy mosolyogni, hogy mind a harminckét foga kilátszódjon. Meg fogom tőle kérdezni. – Már kezdtem érted aggódni – mondta majd elhajolt tőlem.
Egy bordó szobának a fekete ágyán feküdtem. Még mindig az a ruha volt rajtam, mint amiben megtámadott az a valaki. Nagyon koszos voltam, és nem értettem, hogy a gyönyörű ágyra, hogy raktak rá ennyire koszosan. Néhol még véres is volt a ruhám…
- Sparkus vagyok – mondta az idegen és megint mosolygott.
- Bella – mondtam, de én nem mosolyogtam, és még csak az idegenre se néztem.
Talán gorombának tart. Felültem, és elkezdtem forgatni a fejem, de ez egyáltalán nem tűnt pokolnak. Ez egy emberi szoba volt.
A szőnyeg bolyhos volt, és fekete, a plafon fehér, és az egyik sarokban volt két fotel egy asztallal. Minden nagyon harmonikus volt, és rendezett.
Megint a férfira néztem. Az első jelző, ami eszembe jutott róla az a nemes volt. Tényleg a vonásai furcsán nemesek voltak. És valahogy illett ebbe a gyönyörű szobába. De úgy minden jó volt itt a szobába, egyedül én nem illettem bele a képbe koszos és szakadt ruháimmal.
- Ne haragudj, de átöltözhetnék a fürdőben? – kérdeztem annyira udvariasan, amennyire csak tudtam.
Tudtam, hogy nem haltam meg. Nem, mert ez csak egy ember szobája lehet. Vagy egy olyan valakié, aki embernek próbálja tettetni magát…
- Persze. Tessék, azt hiszem jó a méret, mondta és egy gondosan becsomagolt dobozt nyomott a kezembe.
Leszálltam az ágyról, és elindultam az egyik ajtó felé.

A fürdő meglepően modern volt. A mosdó felett nem volt tükör, és még én is láttam, hogy innen valaki direkt vette ki. Már biztos, hogy nem haltam meg. És ez csak egyféleképpen lehetséges.
És valahogy nem találtam meglepőnek, hogy vámpír lettem. Mintha természetes lenne, mintha ez lett volna nekem elrendelve mindig is, csak eddig nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellettek volna. Még tükör nélkül is tudtam, hogy vörösek a szemeim, és azt is, hogy bizony mennem kell vadászni.
A dobozt kinyitva egy farmer volt benne meg egy fekete felső. Kezdetnek megteszi…
A méret persze tökéletes volt, és minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jól néztem ki. Már, amennyit láttam magamból tükör nélkül…
Amikor visszamentem a szobába Sparkus még mindig az ágy mellett ült, és mosolyogva tekintett rám.
- Jól nézel ki – mondta könnyedén és az ágyra mutatott magával szemben. De volt valami a tekintetében, ami arra engedett következtetni, hogy komoly beszélgetésbe kezdünk.
A vámpírokról meg minden egyébről fogadok. Biztos nem tudja, hogy minden tudok… Nem ültem le. Miért is üljek le, amikor ezt a beszélgetést már több mint egy évvel lerendeztem egy számomra oly kedves személlyel? Aki csak úgy elhagyott engem…
- Megyünk vadászni? – kérdeztem egyszerűen és láttam, hogy Sparkus nem kis meglepettséggel néz rám. - Tudok mindent – tettem még hozzá, és közelebb mentem Sparkushoz.
- Hát így sokkal egyszerűebb a helyzet, az biztos – mondta már nevetve, és még a vak is láthatta, hogy megkönnyebbült. - Így legalább nem kell mindent elmesélnem neked – mondta majd előzékenyen egy másik ajtó felé intett.
A ház minden helysége ugyanúgy ragyogó és fényűző volt. Benne volt a fennköltség, és a visszafogott elegancia is.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, mert egy ilyen házat nehezen tudtam Forksban elképzelni.
- Seattle-ben – mondta Sparkus és most elém lépett és úgy mutatta az utat tovább. Átmentünk egy csodás nappalin, egy étkezőn és egy konyhán is. Hatalmas volt a ház.
- És hányan laktok itt? – kérdeztem, mert erősen kételkedtem benne, hogy egyedül lakik ebben a hatalmas házban.
- Csak én – mondta, és rám mosolygott. Volt valami elbűvölő a mosolyában. Szép volt… és vérpezsdítő. – Kérlek, most ne vegyél levegőt – mondta majd kinyitott egy hatalmas tolóajtót.
Én hallgattam rá, és azt hiszem nagyon jól tettem.
Luxus a köbön. A legelegánsabb seattle-i negyedben voltunk. Mindenhol csodálatos házak magasodtak, és Sparkus háza tökéletesen beleillett a környezetbe.
Az első vámpír, aki nem valami eldugott helyen lakik, hanem több emberrel együtt. Furcsa volt. Ő nem vágyott magányra?
Sparkus közben kinyitotta a garázst, és egy sportkocsival megállt előttem.
Próbáltam nem mutatni, hogy ez bizony meglepett, csöndesen szálltam be a kocsiba, és még mindig nem vettem levegőt.

Sparkus ugyanúgy vezetett… mint Edward. Gyorsan, de figyelmesen. Egy óra alatt Forksban voltunk, a város szélén.
- Sokan nem tudják hova tűntél három napig, szóval majd… jó lenne, ha beszélnél néhány emberrel. Később – mondta Sparkus, és az erdő felé ment. Én követtem, és még mindig nem vettem levegőt. De valahogy nem is vonzott az, hogy teletöltsem a tüdőmet oxigénnel. És mivel nem volt rá szükségem nem is hiányzott.
Csak ment Sparkus a lehető legmesszebb a kicsi várostól és a lehető legbeljebb az erdőbe.
Pár perc gyaloglás után Sparkus megállt, velem szembe fordult majd megfogta mindkét kezemet.
Valahogy természetes volt, hogy hozzám ér. Azt hiszem miután átváltoztatott, hozzá vagyok kötve… Ha tetszik, ha nem. De most mégis úgy éreztem, hogy tetszik… És ez egy kicsit megrémített.
- És most érezz, Bella! Érezd az illatokat, halld a hangokat! Hagyatkozz az érzéseidre! Minden rendben lesz ha meg nem, itt leszek mögötted! – Sparkus halkan suttogta a szavakat. A végén némi kuncogást engedett meg magának, és jól esett, ahogy biztosított az ittlétéről.
Csak az, hogy itt volt, az megnyugtatott.

Hagytam, hogy teljesen elárasszanak az érzéseim, és életemben először vadásztam…