Először nem szóltam semmit.
Legalábbis az első négy napban, mert ugye tényleg teljesen elvonultunk, és egy kicsit kimaradtunk a család életéből. És tulajdonképpen még haragudhatnának is a többiek, de szerencsére nem teszik. Szóval az a lényeg, hogy az első négy napban nem szóltam semmit, vagyis hagytam, hogy én legyek a próbababa.
A következő három napban már egy kicsit kevésbé voltam türelmes, és egyre csak az foglalkoztatott, hogy mikor érnek már vissza a többiek, pedig tudtam, hogy még a kiszabott időnek csak a fele telt el. Bármikor, amikor valahol messze kocsi hangját hallottam rögtön felkaptam a fejem. Tudom. Gyerekes és azt hiszem túlságosan romantikus. Talán tényleg az lettem, amióta Edwardot ismerem…
Alice, Rose meg Esme persze odáig voltak a boldogságtól, hogy varrhatnak. De nem nagyon értem, hogy mi ebben a jó. Nekem nem is tetszik. Ennél sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni az időt. Amikor már csak hét nap volt a kempingezésből, én elkezdtem visszaszámolni. És én átkoztam az összes tervezőt, minden ruhát és bármit, aminek az divathoz vagy az öltözködéshez köze volt. És nem is egyszer felvetettem, hogy mi lenne, ha elmennénk valahova… Mondjuk kempingezni. De a többiek egyöntetűen nemet mondtak. Legyek őszinte? Nem lepődtem meg.
Itt tartunk most. És én megint a zsámolyon állok és vadi új szerelésem utolsó simításait szenvedem el. Mondjuk szép ruha volt, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy Edwardnak tetszeni fog. Nem azért mert mini volt, vagy mert mélyen volt dekoltálva. Mert egyik se volt. Inkább azért mert fűzős volt, és mert tisztára úgy nézett ki, mintha 1910-ből varázsolták volna ide… Némi modern elemekkel. Sajnálatos módon azt is észrevettem, hogy rögtönzött szabóságom csak estélyiket varr… Szóval a mindennapi ruhák megvételét még el kell szenvednem. Fájni fog!
- Emeld fel a kezed, Bella! – Rose azt szemlélte, hogy be kell-e venni a ruhából. Én engedelmes felemeltem a kezem, és Alice meg a többiek megállapították, hogy jó úgy, ahogy van. Szerencsére! Levettem ezt a ruhát és a már meglévő húsz ruhára dobtam. Persze csak finoman. És akkor végre történt valami, ami nem monoton volt.
Megcsörrent Rose mobilja. Rosalie rögtön felvette, és hallottam, hogy Emmett van a vonalban. És ha ott van Emmett, akkor ott van Edward is! Csak néztem Rose-t, úgy, hogy az már pofátlanság volt, de nem érdekelt. És néztem a mini mobilt is, amiben Emmett ismerős hangja brummogott. A többiek nem reagáltak ennyire figyelemfelkeltően a telefonbeszélgetésre. Ők éppen pakoltak. Minden anyagot eltettek a helyére, és minden ruhát vállfára akasztottak.
Szerintem Rose-nak már elege volt, hogy őt nézem, mert kihangosította a készüléket.
- …mindenki jól van, de lassan már mi is mennénk haza. Edward egy kicsit mindenkit kikészít, mert folyamatosan…
- És jól van? – kérdeztem hirtelen Emmett szavába vágva.
- Á szia, Bella! – Úgy látszott egy kicsit meg van lepődve, mert később válaszolt. - Eddig még csak háromszor akart visszaszökni, de egyébként minden oké! – Emmett a mondat végére már megint nevetett.
- És Jasper jól van? – Ezt már Alice kérdezte.
- És Carlisle? – Ezt meg Esme.
- Mindenki jól van, de nem tudok beszélni… Nincs térerő… - És a vonal megszakadt.
Akár egy rossz horrorfilm is lehetett volna, ha nem tudom, hogy jól vannak a többiek. De mivel tudom, ezért nem fogok rögtön kocsiba ülni, és utánuk menni. Bár annyira szívesen megtettem volna!
- Jó! Túl vagyunk a nehezén, Bella! Már csak a szokásos holmik vannak – mondta Alice, és bátorítóan rám mosolygott. Én egyrészt örültem, hogy túl vagyunk a nehezén, de szomorú is voltam, mert akkor most jön a bevásárlóközpontos meg butikos ruhák felvásárlása.
Bólintottam és megpróbáltam mosolyogni, de nem nagyon ment. Elvonási tüneteim voltak. Mint egy drogosnak, csak nekem Edward kéne, hogy jobban legyek. Furcsa, mert ő mondta azt, hogy én vagyok a kedvenc heroinja… Akkor miért én érzem azt, hogy megfosztottak az egyetlentől és a legjobbtól? Furcsa egy dolog a szerelem.
Fölmentem a szobánkba. Az egyetlen hely, ahol jobban éreztem magam, mert itt volt az illata. És olyan volt, mintha itt lett volna… Persze nem teljesen, de majdnem olyan volt. Azóta a szoba rendbe lett téve. Persze nem Rose csinálta az egészet. Én is segítettem. Abban pedig biztos voltam, hogy Edward rögtön átrendezi majd a CD-ket, mert nem úgy raktuk, ahogy ő szereti. Jó lenne, ha már itt lenne. Emmett azt mondta, hogy vissza akart szökni. Ez azért kicsit vicces volt, ha nem is nevetséges.
Örömmel jelentem, hogy megtanultam a márkákat. Mindet, és teljesen. Újabb öt nap, és én már úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom, amit még mindig kínoznak, hátha van még benne valami. De én tudom, hogy nincs, akkor miért nem hagynak békén? Visszatérve a ruhákra kábé ötven nadrágom van, száznál is több felsőm, rengeteg pár cipőm, és még fehérneműim is vannak. Ez azért jó, mert végre nem a kölcsönkért ruhákba leszek. Éppen haza tartottunk a fővárosból. Mert csak ott vannak a híres tervezőknek boltjai. És én, mint Cullen csak márkás ruhákba járhatok. Legalábbis Rose szerint.
Arra azért jó volt ez a majdnem két hét, hogy sokat beszélgettünk így négyen. Rose-t is jobban megismertem, meg Esme-t is. Persze Esme mindig is a pótanyukám lesz, mert tényleg úgy viselkedik, mint egy anya.
Hazaértünk és én úgy döntöttem, hogy jobb, ha elmegyek vadászni, mert Edwardék mindjárt hazaérnek. És mással nem nagyon szeretnék foglalkozni.
Alice is velem jött, és kimentünk a hátsó ajtón. Csöndben mentünk egymás mellett, de ez nem a kínos csönd volt. Bár meglepődtem, hogy nem akar az esküvő részleteiről faggatni, de most jó volt némán menni egymás mellett. Nekem meg csak most jutott az eszembe, hogy van egy tava is a háznak. Vagyis csak most láttam, hogy egy komplett tó tartozik a házhoz. Vagy száz méterre volt a háztól és szintén száz méterre az erdőtől. A túlparton egy kis kunyhó állt.
- Ott lakik valaki? – kérdeztem és a kunyhóra mutattam.
- Már régóta lakatlan… Bár szerintem nem közveszélyes… Mármint lakható – mondta és rám mosolygott. - Bella, ha már így együtt vagyunk, van kedved beszélni az esküvőről?
- Tulajdonképpen van – mondtam és én is elmosolyodtam. Most azt hiszem bármi boldoggá tenne, aminek köze van Edwardhoz. Még ha az az esküvőnk is. És hiába minden… Alice Alice marad.
Két óra múlva értünk vissza a házhoz. Persze mindenhol égtek a villanyok, hisz este volt. Örültem, hogy nem kell alvással foglalkoznom. Csak időpocsékolás lenne.
- Alice! – kiáltott valaki a verandáról. De nem női hang volt… És ha nem női a hang, akkor egy férfié, és ha férfi az illető, és tudja ki Alice, és ennyire kísértetiesen hasonlít a hangja Jasper hangjára az csak egy dolgot jelenthet! Hogy ez Jasper, és, hogy visszajöttek!
Mosolyomat végre igazinak éreztem. Hitetlenkedve Alice-re néztem, de ő csak mosolygott, és egyszerre kezdtünk el futni. Ő Jasperhez, én meg Edwardhoz. Ő félúton összetalálkozott Jasperrel, és megölelték egymást. Ez most más volt. Nem olyan, mint Volterra után, amikor csak egymás szemébe néztek. Most tudták, hogy úgyis látják egymást. És a viszontlátás öröme rájuk is kihatott. Nekem meg csak most tűnt fel, hogy nem csak nekem kellett lemondanom Edwardról, hanem a többiek is lemondtak a párjukról. Én meg csak magamra gondoltam, amikor nekik is hiányozhatott a másik. Azt hiszem egy kicsit önző voltam az elmúlt két hétben.
A nappaliban láttam meg Edwardot. Ő éppen lefelé szaladt az emeletről, én meg berontottam az erkélyajtón keresztül. Én megláttam, ő meg rám nézett. És mosolyogtunk, mert végre itt volt a másik. Mert mi csak együtt vagyunk egészek, külön-külön mit sem érünk. Szinte szálltunk egymás felé, és úgy éreztem, hogy végre minden jól lesz, mert megint a karjai között lehettem. És öleltem úgy, ahogy csak tudtam. Mert hiányzott, mert kellett nekem, és mert szerettem.
- Hiányoztál – suttogta a fülembe.
- Te is nekem – mondtam én is, és csillogó szemeibe néztem. Most még szebbnek hatott, mint eddig, és még közelebbinek. Eddig is tudtam, hogy szeret, de ott volt az a furcsa megközelíthetetlenség. És most nincs ott. Teljesen és feltétel nélkül szeretem, és ő is szeret. Emberi szavakkal le se lehet írni, hogy mennyire szeretem. Jobban, mint minden mást.
- Megcsináltuk a szobát – mondtam, amikor elszakadtam tőle, csak, hogy kinyissam a szám, és valami értelmeset is mondjak.
- Megnézzük? – kérdezte, és elkezdett felfelé húzni.
És ha most megint két hétre bezárkóztunk volna, azt hiszem nem sajnáltam volna. De nem csinálhatjuk meg megint ezt a családdal. Mármint szerintem hiányoltak miket a többiek. Vagy legalábbis feltűnt nekik, hogy nem vagyunk ott, és ezt még egyszer nem akarom. Mármint, hogy megint így eltűnjünk… Nem valami, hát… udvarias dolog tőlünk.
Edward megszemlélte a szobát. De úgy, mint én a legelső napon. Azt mondta, hogy jó, de engem nézett, és huncutul mosolygott.
Közelebb lépett hozzám, és megint magához vont. Hozzásimultam, majdnem szégyentelenül. Sok volt ez a tizenkét nap. Nagyon sok. Még kettő is sok volt!
És mégse bántam azt a két hetet, mert akkor nem is tudnám megfelelő mértékben értékelni őt. Mint, amikor megszoksz egy kedves gesztust és már természetesnek veszed. Meg se köszönöd, és úgy gondolod, hogy neked az jár. De éreztetni kell, hogy te hálás vagy azért, amit kapsz. Vagy esetemben, én hálás vagyok Edwardért. Mert olyan ajándékot kaptam vele… tőle, amit nem tudok kifejezni. Leírhatatlan, felfoghatatlan, és hihetetlen.
Edward egyre közelebb hajolt hozzám, és én is összefontam a karjaimat a nyaka körül. A vérem felforrt, és már megint kitörni készült az eddig szunnyadó vágy. Végre megcsókolt, és én szemérmetlenül kaptam az ajkai után. Túl rég nem éreztem ezt, és túlságosan hiányzott. Éreztem, hogy Edward felfelé kezdi húzogatni a felsőmet, és én is ezt csináltam az övével. Kapkodtunk, és mégis minden gyengédség benne volt minden egyes érintésünkben. Megint elcsodálkoztam, hogy egyszerre kemény, és birtokló, és gyengéd és szerelmes is tud lenni. Mert tényleg az volt. Egyszerre heves, és minden pillanatot kiélvező. Az alsótól is megszabadultunk, és eldőltünk az ágyon.
És bezárkózni két hétre megint nem fogunk, az biztos… Mert nem tehetjük. Csak egy kis ideig. Egészen kicsit…
Valóban nem zárkóztunk be, mert már másnap lementünk a nappaliba. Ott Emmett és Jasper sakkoztak, Rose a tévét nézte a többiek azt hiszem meg csak voltak. Tipikus családi jelenet volt. Furcsa, hogy ennyire együtt tudnak lenni mindig. És az is, hogy nem unják meg egymást. Jó, de furcsa. Remélem, hogy én se unom meg soha a családot. Az, hogy Edwardot valaha megunom, az egyenesen nevetséges. A tökéletesből soha nem elég!
A lépcső alján álltunk mind a ketten, és azt hiszem egy kicsit meg is lepődtek a többiek, hogy lejöttünk, mert két másodpercig ránk meredtek.
- Na mi van, ma nem csináljátok végig a maratonit? – kérdezte Emmett, ránk nézett és megint vigyorgott. Ez neki valami létszükség, hogy folyton beszóljon?
- A maratoni 42 kilométer, akkor az esetünkben legyen negyvenkét nap. Gyerünk Edward fölfelé, még csak tizennégy nap van belőle – mondtam és úgy tettem, mintha teljesen komolyan gondoltam volna. Hátat fordítottam a nappalinak, és már fel is mentem az első lépcsőn. Edward féloldalasan mosolygott, és láttam, hogy tudja, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan. Csak azért mégis… Néha ne Emmetté legyen az utolsó szó.
- Részletekben is elfogadjuk azt a maratont – kiáltott Emmett, és visszafordult a táblához.
Edward megvonta a vállát, egy kicsit megszorította a kezem, és végül elengedett. Elég régóta először.
Időközben beszereztünk egy zongorát, ami most az emelvényen állt. Edward leült mellé és játszani kezdett. Én a kanapén foglaltam helyet Alice mellett.
- Kimegyünk ma a tóhoz. Jöttök ti is? – kérdezte Alice és mosolyogva hozzám fordult.
- Persze – mondtam és, én is mosolyogtam. Miért ne mennénk? Elvégre itt a saját külön bejáratú tavunk. Abszolút klassz, és senki nem láthat meg.
- Fürdőruci, hugica – mondta Emmett, de most nem nevetett, mert épp erősen koncentrált a táblára.
Hirtelen dühös lettem. Valami megfoghatatlan haragra lettem figyelmes, ami majdnem gyűlölet volt. Valami hihetetlen ellenszenv. De mégse az volt. Furcsa volt, és bár még nem éreztem ilyet biztos voltam benne, hogy ez féltékenység. Csak én most mire is vagyok féltékeny? Nincs okom rá. Túl intenzív volt az érzés, és éreztem, hogy fáj belülről.
De ezek nem a saját érzéseim. Valaki a családban nagyon féltékeny. Próbáltam feltűnés nélkül végignézni mindenkin. Edward még mindig játszott. Jasper és Emmett belemerültek a sakkba. Alice és a többiek a tévét nézték. Rose meg Emmettet nézte.
Furcsa volt a kifejezése. Azt hiszem ő féltékeny. De csak azért, mert Emmett megjegyezte, hogy fürdőruhát kell felvenni? Ennek mi értelme?
Végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Hagyom az egészet, mert ez nem rám tartozik. Én inkább csak a saját boldogságommal foglalkozom, ami folyamatosan eláraszt. És jó érzés.
Három óra múlva a család a tóparton volt. Ennyire alul öltözöttnek még nem láttam a Cullenéket. A család nőnemű tagjain bikini volt, a fiúkon meg fürdőnadrág. Amikor felvettem a fürdőruhám, akkor bizony kétséges volt, hogy jövünk fürdeni, de végül győzött a józan ész.
Kíváncsi lennék, hogy mit gondolna egy véletlenül idetévedt turista. Nyolc idióta fürdik a roppant hideg tóban, amikor alig, vagyis egy kicsit sincs napfény. Valami ilyesmit. Mert a tó valószínűleg hideg. Még jó, hogy mi is azok vagyunk.
- Gyere, ússzunk versenyt! – mondta Edward és bement a vízbe. Én rögtön követtem, és kíváncsi lettem, hogy hogyan megy az úszás. Régen megtanultam úszni, de az már tényleg régen volt. De semmi gond nem volt. Majdnem profin ment, bár az is sokat segített, hogy nem nagyon kellett levegőt venni. Sokáig úszkáltunk, és egyszerűen csak élveztük, hogy nem jött utánunk senki. Bár ez egy családi program volt, egy kis magány kell… Már megint össze-vissza gondolkodom. De végül is az elmúlt három órát velük töltöttük. Egy szavuk sem lehet. Kiderült, hogy Edward csupán hétszer akart visszaszökni, és, hogy szinte soha nem jutott messzire, mert mindig volt mellette valaki. A többiek azt is részletesen kifejtették, hogy Edward kiállhatatlan, ha nem egyedül van… Mert vagy rólam beszél, vagy megpróbálja rávenni a többieket, hogy rólam beszéljenek… Ez azért aranyos. Az első szerelem csodája…
Észre se vettem a tó másik oldalán találtam magunkat. Edward kiszállt a vízből, és úgy gyöngyöztek rajta a vízcseppek, mint a kis kristályok. Tudom, hogy a férfiak nem lehetnek szépek, mert ők jóképűek meg sármosnak, de most Edward meglepően szép látványt nyújtott.
Én is kiszálltam a vízből, és Edward is engem nézett, de nem ért hozzám. Bár ez nem tartott sokáig, mert leült a víz mellé, és az ölébe vont. Én meg örömmel voltam a karjaiban.
Nem szólaltunk meg, mégis meghitt volt a pillanat. Furcsán belsőséges. De közben persze kellemes is. Vele mindig és mindenhogy jó. Csak ő legyen és ne más! Csak ennyi a lényeg!
A fejem Edward vállán támaszkodott, és csak néztük a tájat. A maga különleges módján szép volt.
Egy idő után megéreztem Edward ajkait a fejem, majd a nyakamnál és a vállamnál. Az apró csókok finomsága teljesen új volt. Mint egy szerelmi vallomás. Nem kellett, hogy kimondja, így is tudtam, hogy szeret.
Egymás szemébe néztünk, és végleten szerelmet láttam benne. Megcsókoltuk egymást. Lassan és szerelmesen. A csók azonban lassan szenvedélyessé csapott át, és már megint azt éreztem, hogy nélküle pár perc és meghalok.
Szupi! Ingyen pornó!
Egyszerre szakadtunk el egymástól és fordultunk meg. Emmett vigyorgott és bólogatott a tópart másik feléből egészen közel a tóhoz. A többiek messzebb voltak, és próbáltak úgy tenni, mintha épp semmi nem történne. Egyszerre kezdtünk el nevetni, felálltunk és egyszerűen hátat fordítva Emmettnek elindultunk a kunyhó felé.
- Ne már! – kiáltott Emmett és felháborodottnak tetette magát.
Mi meg csak nevettünk, és magunkra zártuk az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése